Mondok nektek valami érdekességet!
A könyvtáros meló a kétezres évek után, határozottan kevésbé unalmasnak mondható. A héten ha öt rendezvény alkalmával nem csináltam hirdetményeket, akkor egyszer se. Ezenkívül volt még veteránok és írok, illetve költők találkozója. A könyvtár halljában még beszédet is kellett tartanom. Norman, a könyvtár igazgatója és személyes könyvelője a következő szöveggel állt elém...azt hiszem...két hete, csütörtökön.
- Figyelj, Walt! Las Vegas kulturális ereje lassan romokba dől. Azonban egy csapat vietnami háborús veterán találkozót tart!
Annyira nem keltette fel az érdeklődésemet a dolog, de (tekintve, hogy Stu nagybátyám harcolt ott) azért feljebb ültem a székben és visszakérdeztem.
- És miért nem a közösségi házba tartják?
Norman legyintett.
- Ott is lesz valami, de nem mindegy?! Vietnam veteránjai tartanak beszédet a könyvtárunkba? Manapság mennyi embert látsz ide jönni?
- Többet mint gondolnád! Csak te az irodádban vagy és nem itt.
Norman visszavonulót fújt és pár perc múltán eltűnt. Én a számítógép mögött ülve már tervezni kezdtem a hirdetményt és pár nap múlva meg lett tartva az egész.
A találkozó óta pár nap eltelt és a további felolvasó estek is elvonultak. Beköszöntött egy pár nyugodalmas nap. Ettől függetlenül még mindig vasmarokkal tartották egy nemesebb részemet.
A könyvtár szociológiai polcával szemmagasságban álltam, ami nem rossz teljesítmény, a szekrény négy méteréhez mérten. Körülbelül három méter magasságban álltam és egy gurulós létra akadályozta csak meg, hogy ne essek egy embereset.

A létra régen úgy mozgott alattam, mint egy ficánkoló hal.
És most?
Szilárdan mint szfinx. Na, jó nem a legjobb példa, tekintve a letört orrot. Vajon természeti jelenség volt vagy Napóleon emberei.
A könyvek úgy össze voltak keverve, ahogy annak illenie kell. Az összekevert sorrendek léte számomra ismeretlen, tekintve két opciót:
- Csak Norman, Janis, Rob és én dolgozunk itt. Az első még csak nem is könyvtáros.
- Létra nélkül senki sem képes felmászni odáig.
Őrület!
Egy kósza porszemet lesöprök az egyik Anthony Giddens könyv elől, mikor valaki felszól hozzám. Az évek során precízen megtanult mozdulattal, még fent a létrán megfordulok.
A magas, ősz alak arca fentről is ismerős rögtön. Barátságos mosoly ül az arcomra.
- Üdvözlöm, Mr.Marble! Egy perc türelmet!
Visszafordulok a helyemre, majd kényelmes léptekkel lelépcsőzök. Mikor már biztos talaj van a talpam alatt, meghallgatom a kérdést.
Kantoni?
Akaratlanul is Bruce Lee fut át az agyamon. Talán csak azért mert nemrég kaptam meg az életrajzát.
A kérdésre viszont akaratlanul is megszívom a számat.
- Sajnálom, Mr.Marble, de nem vagyok benne biztos, hogy lenne. De készséggel állok rendelkezésére. Kérem kövessen!
Ugyan a gépen könnyebb lenne megtalálni (már ha van) de a szekrény polcain talán nagyobb sikerrel járunk. A nemrégen készült újra programozás után néhány dokumentum elveszett. Norman pipa volt, de Rob bevállalta a helyrehozását.
Hogy ne kelljen teljes csendben lennünk, azért kérdezősködök egy kicsit.
- És mi lenne a mű? Dosztojevszkij, Bulgakov? Esetleg Krilov?
Éljen az irodalom!

Látva, Mr.Mrable arcát, szinte biztos vagyok benne, hogy ugyanarra gondol amire én: hacsak nincs a közelben egy rekord sebesség alatt műfordító professzor, aligha lehetséges egy művet kantoni nyelvre lefordítani. Ennek a gondolatomnak hangot is adok, körülbelül a költők és írók előtti szekrénysor előtt.
- Mr.Marble, jobban átgondolva ki kell jelentenem, hogy aligha találok olyan művet amit kantoni nyelvre lefordítanak. Egy haiku verses könyvre emlékszem amit pár hónapja adtak a könyvtárnak, az ugyan kantoniul van, de annak egy külön dialektusába írtak, wuhuául. Többet sajnos nem tudok róluk mondani, tudja a kollégám jobban ért hozzá.
A kínai nyelvhez nem nagyon konyítok, ha az egyetemista éveim alatt összehordott tudásokat vesszük, az Közép-Európáig tart körülbelül. Na meg az orosz irodalmat.
- Szóval a "Félkegyelmű"! Nem túl boldog mű, még az egyetemi életem alatt nekem is el kellett olvasnom.
Bár nem kifejezetten olvastam el az egészet, körülbelül Miskin és Lizaveta kibéküléséig. A többit már, az elhunyt, drága jó apám mondta el. A magam természetű embereknek nem tesz jót annyira a lehangoló (bár kivétel nélkül zseniális) írás.
A következő válaszra akkor válaszolok, mikor a keresett művet éppen a polcról leszedem. A könyvek elé egy műanyag kártya van kitűzve, a Dosztojevszkijnél szintén van egy ilyen, rajta a szerzőről egy kép, alatta a neve és születési illetve elhalálozásának dátuma.
- Igen, lehetséges. Ez ugyan eltart pár napig, de lehetséges.

- A mai gyerekek inkább már a japán rajzfilmekből tanulnak. - nevetem el magam.
Úgy mondom mintha olyan idős lennék. Nem vagyok ugyan fiatal, de azért még egész jó bőrben leledzek.
Hogy is mondta, Arnold Schwarzenegger?
"Öreg vagyok...de még vagyok!"
Nagyon is egyben vagyok még, ha nem vesszük az öt méter futás utáni lihegést. De az úszás még mindig királyul megy.
Mr. Marble egy igazán hosszú és érdekes mondandót tart Dosztojevszkijról, mire az arcomra egy félmosoly ül.
- Nézze, Mr.Marble! A fiatalság ugyan változott, de az 500 oldal pite számukra, ha úgy tesszük le elé, ahogy kell. Jó példaként vegyük az én egyetemi életemet. Azt hiszem...öhm...másodévesként talán? Nem is tudom. A lényeg az, hogy akkoriban el kellett olvasnom a Rómeó és Júliát. Semmi kedvem nem volt elolvasni és semmivel szinte nem különböztem a sok tanulótól. Nekem személy szerint úgy adagolták a fejembe az anyagot, hogy azt mondták:"Annak ellenére, hogy 16.századi mű, meg van benne az ami a mai világba is. Dráma, gyilkosság, szerelem, erotika." Márpedig én akkoriban ezek iránt nagyon is érdeklődtem. Szinte azonnal elolvastam és később egy ötös dolgozatot írtam belőle. Minden az agyban dől el. Bár talán Dosztojevszkij műveivel nehezebb ezt a hatást elérni, de minden a szavak és a meggyőzésen alapul.
Talán mégse. Csak az számít, hogy jól kell beadni a kölyköknek az irodalmi anyagot.
Barátságos mosoly fut át a számon.
- A mai világban már ez is pikk-pakk megy!