Már nem tudja,hármójuk közül melyikük találta ki, hogy a vasárnap délutánt a hivalkodó elnevezésű Vegas Modern Arts Palace-ban töltsék, de határozottan rossz ötlet volt. A prospektus szerint a New York-i Metropolitan múzeum vándorkiállítását csodálhatják meg, mely az amerikai absztrakt expresszionizmust hozta el a városukba.
Chris nem volt elragadtatva. Ahogy teremről-teremre mentek, olyan gyorsasággal ment is el a kedve az egésztől. A képek borzalmasak voltak, sehol egy épkézláb ecsetvonás, a szeme káprázik a sok krikszkraksztól és maszattól. Ki a francnak tetszik ez?! Lopva Lilyre és Hope-ra pillantott, akik szemlátomást elmélyedve tanulmányoztak egy hatalmas festményt. Azt a bizonyos vásznat egy bizonyos Jackson Pollock jegyezte a kiírás szerint, és állítólag remekmű.
- Ööö..csajok..én egy kicsit leülnék oda. - mutatott egy távoli sarokban árválkodó padra, ami szerencsére a kijárat felé volt fordítva, és még véletlenül se valamelyik képre. - Megfájdult a fejem..kicsit szédülök is. Beveszek egy tablettát. De ti csak menjetek nyugodtan, itt majd megtaláltok.
Reméli, beveszik a meséjét, ami igazából mégsem az, hiszen ő tényleg szédeleg a látványtól, és nem jó értelemben. Az a Pollock festmény..mintha egy részeg pók beleesett volna a palettába, aztán pedig a vásznon folytatta az ámokfutását. Undorító!
- Oké csajok? - A feneketlen táskájából előkotort egy flakon vizet és egy szem tablettát, amit gyorsan be is kapott, aztán remélhetőleg akadály nélkül elfoglalhatja azt a padot.

Szégyen vagy nem, Lily még soha ez előtt nem járt a Vegas Modern Arts Palace-ban és az eddig látottakból ítélve a jövőben sem ez lesz a kedvenc helye. Mondjuk a büfében egészen kellemes kávét adnak, való igaz szerény, de nem megalázó 8,5 dollárért ezt talán el is várhatja az ember. A jövőben viszont egésezn biztosan nem itt fog koffeinfüggni a lány.
El kell ismernie meglepte Hope hét elejei hívása. A meglepetést pedig csak fokozta, miután a kötelező kérdéseket lefutva sikerült Lilynek beazonosítania kivel is beszélget épp. Hisz olyan rég volt már az a délután és neki igazán nem volt akkora ügy megállni és segíteni Hope-nak. Az igazat megvallva gyorsan el is felejtette az esetet, nem úgy, mint a nő. A „majd meghálálom” kötelező frázis is a legtöbbször pont az, ami – egy kötelező frázis és senki nem is várja el, hogy ezt betartsa az ember. Nem igazán. Pláne azt nem várják el, hogy hónapokkal az eset után meglepjék az embert két ajándék jeggyel egy random kiállításra. De ha már így alakult és ha Hope ilyen lelkes.... Miért is ne? Végülis aranyos volt a nő, egy délutánt pedig Lily is igazán áldozhat a művészet falon lógó, meglehetősen absztrakt megnyilvánulási formájára is.
Most is épp egy ilyen absztrakt csoda előtt áll cirka tíz perce egyhuzamban és nagy átéléssel tanulmányozza az egyik „festményt”. Jackson Pollock Őszi ritmus címet viselő műve valóban megkapó. Magával ragadó. Egyedi. Stílusos. Elgondolkodtató. Igen.. ez lesz a jó! Elgondolkodtató. Lily például már bő 8 perce minimum azon gondolkodik, hogy ezt mégis milyen szögből kellene néznie, hogy értelme is legyen a képnek. Eddig próbálta már távolról, közelebbről, még közelebbről, jobbról, balról, hunyorítva, de egyik sem bizonyult hatásosnak.
-Persze, menj csak. Mindjárt megyek én is. Csak még egy perc. –feleli automatikusan Chrisnek tekintetét le sem véve a képről. Megrogyasztja a térdeit, hátha alulról felfelé..... de nem. Az összhatás még mindig kaotikus. A biztonság kedvéért még rá is bandzsít, de semmi eredmény. Már épp feladná, hogy ő aztán ehhez tényleg hülye, mikor remek ötlete támad. Egy nagyobb lépést tesz hátra, majd elkezdi a fejét lassan mozgatva, pislogva nézni a képet.  És igen! Talán. Mintha? A nagy kuszaságból még mindig kusza betűk és számok és formák kezdenek kibontakozni de olyan rövid időre, hogy képtelen felfogni őket. Ráadásul a feje is megfájdul úgyhogy viszonylag hamar abbahagyja ezt is.
-Kész. Feladtam. Asszem én tökhülye vagyok a modern festészethez. –fordul vigyorogva Hope felé. –Ebben hol van az ősz? Vagy a ritmus? És miért tetszik ez mindenkinek ilyen nagyon? –kérdi a kelleténél talán némileg hangosabban, mert  a közelükben tartózkodó néhány látogató furcsa szemekkel kezdi méregetni a leányzót, majd biztos ami tuti még el is húzódnak a közeléből. Nem hozzájuk tartozik. Mintha nem lenne így is evidens. Azért a szöszit nem töri le nagyon a kudarc – végülis egy élménnyel ma is gazdagabb lett. Még ha az nem is élete legjobbja.

Hálásan nézett Hope-ra, aki együttérzéséről biztosította őt, na meg megadta a végszót a távozásának is. Szerencsére Lily se akadt fenn az ügyön - noha mutathatott volna egy kicsit nagyobb együttérzést is! -, így akadálytalanul odavánszoroghatott a kinézett pad felé. Fél füllel még hallotta Lily méltatlankodását, és nem sok híja volt, hogy vissza nem szólt neki: Azért baz'meg, mert hülye sznobok! Fingjuk sincs a művészetről, csak teszik az agyukat, hogy legközelebb is kapjanak meghívót, hogy telezabálhassák magukat a megnyitóünnepségen, és illegessék magukat az ízléstelen gönceikben!
Még jó, hogy neki _valóban_ fájt a feje, mert különben végérvényesen és visszavonhatatlanul elhagyták volna ezek a szavak a száját, és vele vérig sértette volna szegény Hope-ot, aki nagylelkűen meghívta őket. Hoppá, igen, most már emlékszik! Hope - Lily egyik ismerőse -, valamilyen ismeretlen perverziótól vezettetve hívta meg őket, gondolván, mindenki fogékony az efféle "művészetre"..
- Nem gond, bámészkodjatok csak.. - Int még vissza - Kell egy kis idő, míg helyrejön a fejem. Én elleszek ott.
A pad jelen helyzetében a menedéket jelenti neki, ahol nincs sznobriadó, és esély van arra, hogy elfelejt minden szörnyűséget, mit itt látott. Lecsüccsent hát, szigorúan a kijárat irányába és az eddig a markában szorongatott palack vizet visszatuszkolja a jókora hasas folt varrott táskájába. Vágyakozva nézi a kotorászás közben előbukkanó kis lapos ezüst dobozkát: Basszus, de jól esne most egy füves cigi.
Az ötlet nem elvetendő mint fájdalomcsillapítás, de sajnos nem megvalósítható, így Chris tovább turkál a táskában a kacatok között némi pótcselekvésként.
- Váó! - Csillan fel a szeme, amikor kihalász végül egy vékonyka, zöld papírkötéses füzetecskét. A füzet valaha jobb napokat is látott, legalábbis a borítón díszelgő gyanús eredetű foltok - amúgy ketchup és majonéz - és a gyűrődések erre utalnak. - Mióta keresem! Azt hittem elvesztettem a metrón. A franc essen bele! Már elfelejtettem hol hagytam abba..kezdhetem elölről..
Chris motyogása a padon fel sem tűnik a kiállító teremben hallható nyüzsgés mellett, így zavartalanul folytathatja a monológot.
- Na nézzük csak. Szerencsefordultával..Ez a címe és ha jól sejtem, a 282. a sorozatból. Kurva mérges lettem volna, ha elveszik..Alig tudtam beszerezni az antikváriumban! Ráadásul spanyol pasi van benne, amit imádok! Óóóó...
Kissé fátyolos szemmel, és bamba mosollyal - még mielőtt teljesen belemerülne az irodalmi remekmű világába -, előkapja a kiállítás prospektusát, és szépen beleteszi a füzetecskét, ami pontosan beleillik szerencsére és elkezdi olvasni a tartalmát: Caroline dühödten egyezik bele a pimasz spanyol, Luiz Vazquez visszataszító ajánlatába: feleségül megy a férfihoz, ha az kifizeti apja nagy összegű játékadósságát. Elutaznak a csodás kastélyba, amelyet a férfi nemrég örökölt. A bájos, eldugott völgyben azonban feléled a lányban a szenvedély, és úgy szeretik egymást, mintha sohasem érkezne el a reggel. Nem sejtik, hogy Luis unokatestvére, Felipe bosszút forral, mivel nem ő lett a kastély örököse…

Még mindig azt a krikszkrakszot skubizza nagy átéléssel, mikor Hope visszasétál hozzá. Figyeli a vonalakat, a színeket és ezek random kombinációját, de semmi. Színpadiasan sóhajt egyet ahogy a nő magyarázni kezd neki, s végre sikerül elszakítani a tekintetét is ettől az egyértelműen csak a múzeumba való műremektől. Egy aham kíséretében nyugtázza a hallottakat, a kérdésre pedig lassan elmosolyodik. Tekintete követi Hope-ét Chris irányába, majd újra a nőn állapodik meg.
– Talán nem. – vallja be, majd ő is visszafordul a kép felé. – De nem a múzeumosdival van a baj csak..... valahogy ezt a modern festészet azt hiszem marhára nem az én világom.
Bocsánatkérő mosoly kúszik ajkaira, ahogy visszafordul Hope felé.
– De a modern művészetek legtöbbje ilyen megosztó. Sokan a táncban is a konkrétumot keresik és nem értik a történetet, vagy hogy az előadó miért csinálja épp azt, amit. Pedig a tánc egyszerre több érzékszervre is hat, így talán könnyebb is lehetne megérteni, de sokakat azt hiszem inkább csak összezavar. –elmosolyodik és kissé megrázza a fejét. Rövid oldalpillantást vet Chrisre, s van egy olyan sanda gyanúja, hogy drága barátnője élvezi az ő csöpp kis szigetét a múzeum közepén, így inkább ad neki még pár percet, hogy kiheverje az eddigi sokkhatást és fejfájást, amit a kiállítás okozott neki.
– Van akinek az kell, hogy lássák a festményen a virágokat a vázában, másnak az, hogy a balett közben lássák azt a cseszett hattyút kivérezni a színpadon. – vigyorog a szerinte tökéletesen szemléltetett példán, s a száját kicsit elhúzva pillant vissza még egyszer, utoljára az Őszi ritmusra.
– Viszont majdnem biztos vagyok benne, hogy a festő marhára rühelli az őszt. – szúr még oda egyet a vászonnak. Csak. Mert megérdemli. De több gondolatot már nem hajlandó vesztegetni rá.
– Na jó, próbálkozzunk be a következővel. – lazán sétál tovább a soron következő műremekhez, s ha Hope nem jönne magától akkor kézen fogja és úgy húzza maga után a nőt. Jackson Pollock Konvergencia címet viselő képe elsőre ugyanolyan katyvasznak tűnik, mint az előző alkotása, de itt legalább a színek valamivel megnyerőbbek. Lily szerint legalábbis. Pár pillanatig némán figyeli a festményt, majd mosolyogva fordul Hope felé.
– Ebben például mit látsz?

Szóval úgy szeretik egymást, mintha sosem érkezne meg a reggel..Chris sajnos nem tudja, az milyen lehet, így csak írigykedve nézi a gyűrött zöld papírborítón a hófehér mennyasszonyi ruhába öltözött szőkeséget, akire vágyakozva bámul a háttérből egy latinos külsejű jóképű férfi. Régebben még elgondolkodott azon, hogy mi a fenét eszik ezeken a történeteken, de mostanra már eljutott odáig, hogy tojik rá. A cirka 1-1,5 óra alatt, amíg kiolvas egy ilyen vékonyka kis füzetecskét, elég endorfint termel a szervezete ahhoz, hogy túlélje a munkájával járó néha nem túl kellemes élményeket.
A lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedik a padon, futólag még lecsekkolja a lányokat, és megnyugodva látja, hogy még mindig a falon függő förmedvényt csodálják. Sőt mi több, mennek a következőhöz, ami ha lehet, még rondább. Inkább olvas tovább, abban legalább nem fog csalódni.
A történet egy kaszinóban kezdődik, ez még nem nagy újdonság, mint ahogy a szép, szőke főhősnő se, aki perpill csóró, mint a templom egere, és családügyileg eléggé hátrányos helyzetben van.
Lehet, hogy ezt már olvastam..? Chris egy pillanatra bizonytalanul bámulja az első oldalt. Végül is nem lehetetlen. Ami a hátránya az efféle könyveknek, az az előnye is:  Miután kiolvastad, másnapra garantáltan elfelejted, így többször is előveheted annélkül, hogy megunnád. De Chris nem bánta, ennyi léhaság járt neki az életben.
A könyvben még pár oldalon keresztül taglalták a főhősnő sanyarú helyzetét, ami fura módon most nem töltötte el együttérzéssel Christ. A hülye picsája..na tudod ki ,maradna a szerencsejáték függő faterom mellett. Be kellett volna utaltatnia valami intézetbe, hogy kezeljék ki a hülyeségéből! Nem pedig állandóan betömni az üres családi kassza lukait, hogy ne törjön ki a gyalázat! És egyébként is, egy fiatal nebáncsvirág honnan kapar elő ennyi pénzt? Tuti dubajozott a szöszi! Chris jókedvűen felnevet a képtelen ötleten, majd tovább olvassa a könyvet, amíg Lilyék behódolnak a sznobizmusnak.

– Ez mondjuk logikusan hangzik. De attól még elég nagy baromság. – jegyzi meg Hope magyarázatát hallva. Mintha csak visszament volna általános suliba és Miss Davenport magyarázná neki újra a művészettörténet alapjait. Igaz, a tanárnő jóval hamarabb kijött a béketűrésből Lily festőművészettel szemben tanúsított egyértelmű és megingathatatlan ellenállása láttán. Mondjuk a barokk tényleg egész király volt, illetve azokkal a képekkel sem volt soha baja a szöszkének, amikben látta mit akarna ábrázolni. De ezek? Mintha csak a másfél éves unokahúga csinálta volna. Jah, bocsi. Becca ennél azért jobban használja a színeket.
A következő képet ő is szemrevételezi, majd Hope hangját hallva újra a nőre pillant. Lassan bólint párat, majd viszonylag minimális átéléssel hümment is egyet, s ahogy a magyarázat a végére ér visszafordul a kép felé. Igaz, a színek sokkal normálisabbak itt, mint az előzőnél. Mármint, hogy itt legalább vannak színek, de maga a kompozíció.. még mindig egy teljes és tökéletes katyvasz Lily számra.
– Asszem..... halvány fogalmam sincs miről beszéltél. – vallja be, s bocsánatkérő mosollyal fordul vissza Hope felé. Nem akarja megbántani a nőt, de annak sem látja értelmét, hogy színészkedjen, vagy hogy addig nézegesse ezt a sok krikszkrakszot amíg ki nem dől a fejfájástól, mint Chris. A gondolatra a barátnője felé tekint, s lágyan elmosolyodik. Vajon mennyire utálja a lány a komplett múzeumot? Nem volt egyszerű meggyőzni, hogy elkísérje őt a kiállításra, s egészen biztos, hogy Lily tartozik neki egyel, bár úgy tűnik, hogy barátnője egész jól elfoglalja magát.
– Odamegyünk Chrishez? Vagy nézelődnél még? –pillant vissza Hopera, s ha a nő még maradna képeket nézegetni akkor egy időre elköszön tőle, s elsétál Christina felé.
– Szijjó! Hát te mit csinálsz? –öleli át hátulról a lányt majd a válla fölött előre hajolva les bele a prospektusba amit Chris lapozgat, s ami kicsit sem tűnik így közelről prospektusnak.

..Louis Vasqez Spanyol születésű volt ugyan, de Amerikában nőtt fel. Spanyol ősei aranyosan csillogó bőrszínét örökölte, markáns orrot, határozott vonalú állat, érzéki ajkat és csillogó, barna szempárt.
Ez az arc minden előnyős vonása ellenére egy rideg, számító emberé volt, olyasvalakié, akiről úgy tartották, nincsen szíve..Chris mélyeket sóhajtozott mikor a jóképű főhőssel foglalkozó fejezethez érkezett. Szerelmi élete enyhén szóval is siralmas volt. _A latin szeretővel_ pedig eddig csak a titkos erotikus álmaiban találkozott, de még ott sem tudta kiélvezni, mert még mielőtt felforrósodott volna a helyzet, az ébresztőóra kegyetlenül véget vetett a pásztorórának.
- Kár egy ilyen pasi ennek a ribancnak! - Motyogta a bajsza alatt, miközben az az idegesítő hősnő oldalról-oldalra rinyált tovább. Miss Caroline Aurora Celandine Newbury! Ennél idiótább nevet még nem hallott! Nah persze mit várjunk ezektől a hülye belterjes, a királyi családot majmoló angol arisztokrata fajzatoktól?!
Megvetően lebiggyesztette az ajkát, majd erősebben rámarkolt a prospektus csúszós, sima borítójára, amibe a könyvecskét rejtette. Egy ellenőrző pillantást vetett a tarkabarka mázolmány előtt ácsorgó Lily és Hope felé, akik szemlátomást jól szórakoztak. Áruló! Chris mérgesen hunyorított a nagyban magyarázó barátnőjére, majd lapozott és úgy döntött, most már lelkiismeret furdalás nélkül olvashat tovább.
..Valaki közeledett hozzá, és megállt mögötte. Caroline érezte a nyakán meleg lélegzetét. A golyó feltartóztathatatlanul gurult tovább. Fekete... piros... fekete...
- Igen! - ütötte meg a fülét az apja diadalmas kiáltása..
-Jajj! - Rezzent fel, mikor valaki hátulról átölelte. Persze azonnal felismerte Lily hangját, de a meglepetés okozta sokktól kicsúszott a kezéből a prospektus, és vele együtt a kis zöld füzetecske is a márványpadlón landolt borítóval felfelé. - Izé..a kiállításról olvastam éppen..
Ordas nagy hazugság, Chris el is vörösödik tisztességesen, mikor mentve a menthetetlen felkapja a szétszóródott füzeteket, hogy villámgyorsan a táskájába gyömöszölje, mielőtt a barátnője megneszeli, mivel foglalta el magát fejfájás ürügyén.

Még mindig Chris nyakába csimpaszkodva dől előre ő is, ahogy barátnője a földön szétszórt cuccokat kezdi fölszedegetni. Szöszke tincsei a gravitációnak engedelmeskedve hullanak előre kitakarva előle a világmindenséget, de ez cseppet sem zavarja a lányt. Akinek hosszú haja van hamar hozzáedződik, hogy a kéretlen tincsek mindenbe belemásznak. Legfőképpen a saját arcába.
– Ahham. Háááááááát persze. Láttam, hogy lekötött téged a kiállítás. – feleli gúnyosan, de anélkül, hogy meg akarná bántani a lányt.
– Az mi? – kérdi fél kézzel előre kapkodva a zöld borítós füzetecskéért, de Chris gyorsabb nála. – Hm? – fordul immár Hope felé, s értetlenül ráncolja össze a szemöldökét? – Muti nekem is! – kéri Christől, s ha a lány nem adná, hát elszakad a lány hátától, majd az egész táskáját kapja ki a kezéből Lily s úgy veszi ki belőle a füzetecskét.
– Romana? Hát ezt meg ki sózta rád? – kérdi nevetve, s a füzetet megfordítva átfutja a tartalmát. – Nem rossz. Itt volt a padon? – érdeklődik, ahogy bele sem nézve lapozz bele a füzetbe, majd Hope felé fordul.
– Ohh, te ilyen romancicus füzetkéket szoktál olvasni? – kérdi, s nagyon igyekszik nem túl lenézően nyilatkozni az irodalmi remekműnek korántsem nevezhető alkotásról. – Kéred, vagy itt hagyjuk? – érdeklődik mosolyogva a nőtől, ha Chris nem avatkozott volna közbe eddig.

A Vörös Ötven árnyalata. Igen. Kevésbé frappáns, de találó elnevezése lenne jelenlegi leleplezett, zaklatott állapotának. Amíg kétségbeesve kilátástalanul kapálózik a szanaszét szóródott füzetecskéért, addigra már ország-világ elé tárul a szégyene..Na de várjunk csak egy kicsit! Miért is kéne neki pironkodnia?!
Ám mire felháborodását verbálisan is megfogalmazná, kincse ellenséges kezekbe kerül, ő pedig ott piheg a padon tanácstalanul, a hirtelen jött adrenalin lökettől lebénulva.
De amíg a reflektor fénytől megrémült őzikére gyors és kegyes halál vár, addig Chris kivégzését hosszú és fájdalmas kínlódás kíséri majd végig.
- Őőőő... - Nyökög némi fázis késéssel Hope felé, noha első pillanatban nem jut az agyáig mit mondott neki, mert meredten bámulja a Lily markában nyugvó füzetet. Bassza meg! Hónapokig kajtatott az antikváriumokban meg az ócskapiacokon, mire rátalált! Nem fogják csak úgy elvenni tőle! - Én sem olvastam még..
Muszáj Lily felé most egy vádló pillantást vetni, legalább olyan fájdalmasat, mint mikor egy gyerektől elszedik a kedvenc játékát.
- Úgy tűnik egyesek azt is szeretnék, hogy ez így is maradjon...- Duzzogva húzza vissza elorzott táskáját barátnője kezeiből és ha az engedi, visszagyűri a prospektus maradványait, ha már a Romanát lecsapta a kezéből. - Nem! Az enyém! Valami problémád van vele esetleg?!
Egyszer úgyis muszáj színt vallania, és ha most jött el az ideje, hát legyen.
- Még szép hogy kérem! Ne merészeld itt hagyni! - Anyatigrisként kap a Hope felé hadonászó Lily kezéhez, nehogy 'má...Az övé, az egyetlene, a drágasága! Ha Hopenak köll, szerezzen magának!