Sash&Chia


Néha azon gondolkozom, hogy mit kéne tennem azért, hogy szabadnak érezzem magam. Pillanatnyilag az az érzésem, mintha egy kis madár lennék, akit egy gonosz vadász rozsdás kalitkába zárt. Nem kérek sokat, csak annyit, hogy megbecsüljenek. A nagybácsikám azt mondja, hogy az agyamra mentek a könyvek, de ha belőlük nem tanulhatok, akkor honnan? Ibsen azt vallotta, hogy az egyének elsősorban emberek és csak azután feleségek, anyák, stb. Ez rám is vonatkozik, tudom, hogy itthon én vagyok a hierarchia alján, és ezt szó szerint értsétek, azonban nekem is vannak jogaim, amit mindenkire érvényesek. Például a nagybácsikám nem hordhat el bárminek, és nem emelhet rám kezet, ennek ellenére már nem egyszer megtette. El sem hiszem, hogy a gyámhivatal rá bízott minket. Elég ránézni, nem kell sok ész és idő ahhoz, hogy megismerje valaki. A lelke romlott, hiábavaló lenne mélyre ásni, mert az ember semmit sem találna, csak sötétséget, ürességet. Lehet, hogy butaság, de az utóbbi pár évben ugyanolyannak érzem magam, mint amilyen ő. Mióta a szüleim meghaltak magányos vagyok és ha nem lenne Sasha, nem tudom, mit tennék magammal. Nagy valószínűséggel ahogy lehetőségem adatik, végeznék magammal. A nővérem az egyetlen „támpillér”, amely nem hagy magamba roskodani, bántani magam. Már a tudat is, hogy mindig mellettem van és lesz megnyugtat és azt érezteti velem, biztonságban vagyok.
Alapos fogmosás és tusolás után felveszem a pizsamámat, majd az élénk színűre festett szobába lépek, ahol két ágy vár: az egyik Sashaé, a másik az enyém. Az enyém… fura ezt kimondani, hisz nem érzem úgy, hogy hozzám tartozik. Az én ágyam abban a házban van, ahol a szüleink szeretetben árasztva neveltek minket, nem pedig itt.
A nap végére annyira fáradt vagyok, hogy nem is foglalkoztat, milyen helyiségben található a bútor, amire lehajthatom a fejem. Nap, mint nap direkt nem jövök haza késő estig, hogy ne kelljen látnom a nagybácsikám undorító, zsíros, alkohol és cigarettaszagú arcát és hallanom a hangját, ami segítségével csak butaságokat enged a szájából a levegőbe. Többnyire a könyvtárba töltöm az időmet, néha találkozom a legjobb barátnőmmel, Luluval, de mivel a családja azt szeretné, hogy váljon valakivé, ezért majdnem minden délutánja foglalt. Ha pedig nincs semmi iskolán kívüli programja, akkor is találnak neki elfoglaltságot. Sashával is találkoznék, viszont neki megvan a saját baráti köre, én pedig nem szeretnék élősködni. Attól függetlenül, hogy úgy nézzünk ki, akár két tojás, belsőleg igen is különbözünk. Én nem vagyok annyira társasági lény, nem szeretek a középpontban lenni, sőt! Zavarba hoz, ha valaki csakis rám figyel. Ez nem azt jelenti, hogy nehezemre esik barátkozni, csupán annyit, hogy nem szeretem megtenni az első lépést. Attól tartok, hogy az emberek azt fogják hinni, kotnyeles vagyok, holott az igazság az, hogy csak segítőkész és gondoskodó szeretnék lenni azokkal, akik figyelemre szorulnak.
Csukott szemmel az ágyamra ülök, kibújok a papucsomból, majd miután lefekszem, betakarózom. Egy pillantást vetek Sasha ágyára, és azt veszem észre, hogy nincs ott. „Biztos, lefekvésre készül és nemsokára bejön.” gondolom magamban, majd álmosan pislogni kezdek. Hallom, ahogy valaki a szoba felé lépked, biztos, hogy a testvérem az, Alejandro nem ilyen csendes, a járása inkább olyan, mint egy medvéé… a lépések megnyugtató hangja lassan kezd álomba ringatni…