You're welcome, sweet

Elnyúzott nyögés kíséretében tápászkodtam fel az ágyról és nyúltam a kibaszott telefon után, amit már hiába vertem le az éjjeli szekrényről, ugyan olyan idegesítően csörgött és rezgett tovább. Nagyjából három perc után – amit a párna alatt töltöttem, mintha így el tudtam volna nyomni a hangot – némi hajlandóságot mutattam arra, hogy kikeljek az ágyról és megnézzem, melyik vadbarom zaklat, így hajnalok hajnalán, tizenegy órakor. A telefon kijelzőjére nézve nem is igazán akartam felvenni – őszintén szólva elsőre ki is nyomtam, csak azért, mert szimplán nem volt kedvem törődni az illetővel –, de aztán az azt követő három csörgés után, már tényleg nem bírtam elviselni… Mondjuk az igazat megvallva az is nagyban rászolgált arra, hogy Andrew felhívott, hogy ha nem veszem fel a telefont, akkor komolyan szétvereti a seggemet két-három gerillájával, és mivel olyan marha jóban vagyunk – tényleg jóban vagyunk félreértés ne essék – szimpla barátságból megteszi nekem ezt a szívességet, azzal a szöveggel, hogy ő csak segíteni akarta a harctechnikámat. Mulatságos mi? Nekem nem lett volna az, főleg ha újra – újonnan – valamelyik kórházban kötök ki gipsszel a kezemen, lábamon és egy pár sebbel, amit össze kell ölteni. Már kezdett hiányozni az érzés, hogy valaki kegyetlenül elgyepáljon, de valahogy így ebben a rekkenő hőségben nem igazán volt hangulatom hozzá, mondjuk ez még estig változhatott volna, de erre nem láttam túl sok esélyt, ma szombat van, én is döglődni akarok, degeszre zabálni magam chipsszel és egyéb más szeméttel, ami árt az egészségnek. Igen, ma erre volt szükségem, nyugira, miután elűzöm innen azt a hárpiát – aki amúgy egy elég jó nő, viszont túlságosan fent hordja az orrát… Őszintén szólva imádok az agyára menni, ha találkozunk, akkor rendszerint űzök ebből sportot, bár az tény, hogy az ő agyát annyira nem könnyű felcseszni, de legalább van benne valamilyen kihívás. Visszatérve rá meg a telefontra, harmadjára csak sikerült felvenni, és egész egyszerűen bejelentette, hogy tegnap Andrew itt hagyott valami cuccot és neki kell odaadnom… Hát a barátom egy kész zseni, rám uszítja azt a csajt már kora reggel, amikor még képben sem vagyok, lehet inkább azt a verést kellett volna választanom, vetődik fel bennem az ötlet, persze tök fölöslegesen.
Kimentem a hálóból, ami nem éppen a rendről volt híres és beléptem a nappaliba, ami a tegnap esti férfi partinak szintén nem volt túlságosan vendégvárós hangulata… Inkább hasonlított egy szemétdombra, mintsem egy lakásra, komolyan, még az a szerencsém, hogy valami kutya nem szart a padló közepére, na az kellett volna még, igazán díszessé tette volna ezt a helyet. Mindenesetre nem is ez a nagyon gáz, hanem sokkal inkább az, hogy Andrew és Chrysander is itt nyomták este a póker partit, de mind a kettő észlény itt hagyta a cuccot, ami az ikerpár férfi felének kellett. Két észlény… Jó, persze nem is hibáztatom őket, végtére is az esti Jack Daniels és kedves társai megtették a kellő hatást, mert ennyi gondolkozástól és a két méter megtételétől nekem is rohadtul megfájdult a fejem.
Kinyitottam az egyik ablakot, hogy valamiféle friss levegőt eresszek be az áporodott szagú szobába, remélve, hogy távozik a bűz, félre rúgva egy pár üveget, utamat a konyhába vettem, ahol főztem magamnak egy kávét – na jó ez enyhe túlzás, inkább összekevertem a port, amit bele kellett önteni a vízbe, én mondom retek szar íze lett, de legalább a fejemben tomboló harsonák helyett, most az ocsmány ízre figyeltem… Újra visszamentem a nappaliba, ami tényleg egy csatatérre emlékeztetett azt leszámítva, hogy nem voltak emberi maradványok sehol.
Hál istennek! Sóhajtok fel magamban, miközben a forró kávéscsészével a kezemben fél kézzel szedtem össze a földön heverő üvegeket, amik nem sokkal később rögtön a szemetesben végezték, mondjuk ettől nem lett nagyobb rend, mert a felborult fotel sem festett túl jól a szoba kellős közepén, ebben csak az a vicces, hogy fogalmam sincsen, hogy mi a szent szart csináltunk az éjjel. De valószínű, hogy jó kis parti lehetett, alighanem az eddigi legjobb… Irigyeltem most Andrew-t, ő nem ivott olyan sokat, sose iszik túl sokat, ő híve a mértékletességnek, én nem. Chrysander-ről meg fogalmam nincsen, hogy mennyire van egyben… Majd a testvére megmondja…
– Ó ne már – sóhajtottam fel immár hangosan is amikor megérkezett – feltehetőleg – Chryseis. Hozzá valahogy nem volt úgy kedvem. Elkényeztetett kis lotyó, tömören és velősen ezt gondoltam róla, ezt ő is tudja, de az érzés kölcsönös, tekintve, hogy az én szemében én meg egy pöcsfej vagyok, vagy valami ehhez hasonló. – Napsütötte jó reggelt csillagom – nyitok derűs jókedvvel ajtót, miután kinéztem a kis lyukon. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire vártam, hogy újra lássalak. Annyira hiányoztál, mint macskának a bolha. Kérlek, fáradj beljebb. – Állok félre az ajtóból, hogy bejöhessen.

A rossznak különböző fokozatai vannak…amikor az ember ikerbátyja reggel nyolckor meglehetősen szétcsapva beállít hozzád, és van olyan szerencséje, hogy már ébren találjon, az nem annyira menthetetlenül negatív. Még azzal sem lenne probléma, ha megkérne egy bizonyos dologra. Végtére is egy fuvar, mi az nekem? De hogy valamelyik határozottan antipatikus, jó ég tudja honnan szedte ezt is össze-kategóriás haverjának a _lakására_ kelljen mennem? Nos, ez már határozottan a rossz definíciójába tartozik. Azt persze nem óhajtja közölni, mielőtt ruhástól az ágyadba vetné magát, hogy mégis mi az, ami ilyen halaszthatatlan fontosságot élvez, hogy engem használjon pizza futárnak. Nem mondom, megfordul a fejemben, hogy elküldök magam helyett valaki mást….de sajnos ismerem már olyan jól a bátyámat, hogy nem feltétlenül legális dolgok tapadnak a kezéhez. Én a saját ikremet bemártani, vagy egyéb bajba sodorni…nos, természetesen nem fogom, nincs az az eshetőség, amikor el előfordulhatna.
Szívesen húznám, halasztanám az indulás pillanatát, de igazság szerint nem nagyon lehet…nem azért vagyok már talpon reggel nyolc óta, mert úri kedvem így tartja, igazán lenne ma jobb dolgom is, mint a testvérem után takarítani, de ez olyasmi, amit kérdések nélkül meg szoktunk tenni egymásnak. Nem mondom, lehet lesz hozzá egy-két keresetlen szavam, ha más miatt nem, akkor a haverja modora miatt egészen biztosan, de általában egymástól semmit nem kell kétszer kérni. Ha Chrys azt mondaná, hogy ugorjak ki az ablakon, és jó oka lenne ezt mondani, meglehet még azt is megtenném. Szánalmasan hangzik, igaz-e, de nem hiszem, hogy ezt bárki élő ember meg tudja érteni…ha csak nem iker maga is. Az emberek valami misztikusnak képzelik mindig, de szerintem szó sincs ilyesmiről; semmi varázslat nincs ebben, egyszerűen ilyen az, ha mintha egy másik személy is egy kicsit te lennél…
A kedvemen azért igazság szerint ma ez nem túl sokat javít. Pont Hawkins? Életemben kevés tuskóbb emberhez volt „szerencsém”, főleg nem Chrys…khm, nevezhetem vajon baráti körének? Mindegy is, arra már rég szemem sem rebben, hogy micsoda alakokkal tud néha a pókerasztalhoz ülni, de azt nem mindig értem miért keresi egyesek társaságát még azon túl is. A srác lakására menni pedig…lehet hogy előtte be kéne újítanom pár védőoltást? Ha ezek mind ott fetrengtek az éjszaka, akkor köszönöm, van olyan fantáziám, hogy el tudjam képzelni a látványt, ami fogadni fog. Nem lesz szép. Lehet hogy egész napra el fogja venni az étvágyamat ez a találkozó.
Akkor már essünk túl rajta mielőbb…szerencsére még odalenn várakozik a sofőr, akinek sikerült idáig elhoznia Chryst, úgyhogy fogom a cókmókom, és bevágódok a kocsiba, szinte ki sem kell ejtenem a számon, hogy hova megyek. Jaha. Hogy egy ötvenest kapott azért, hogy várjon meg. Micsoda gavallér az én testvérem…egyébként sem vagyok oda Vegas minden kis szegletéért, de természetesen kötelességemnek érzem gyűlölni még a környéket is, és magát az épületet is, ahol lefékez az autó. Igazság szerint, Hawkinstól ez már egészen nagy teljesítmény, hogy erős ellenérzéseket vált ki belőlem. A legtöbb embert boldogan tudom teljességgel ignorálni, ha nem bírom a képüket, de őt még figyelmen kívül sem lehet hagyni. Nagy bánatomra. Nem mintha túl sok ember mondhatná el magáról, hogy övé a bizalmam, de őt különösen nem szívlelem a testvérem körül sertepertélni…ah, mindegy is. Úgysem szokásom sokat ilyeneken rágni a számat Chrysnek. Egyrészt nem hallgat rám, ahogy ilyesmiben én sem rá, másrészt meg csak magamat bosszantanám vele. De most Chrys bosszant. És egy másodperc múlva Darren fog, mert már le is nyomom a lakás csengőjét, jó hosszan, szadista módon, hogy remélem hasogat tőle a feje.
- Reggelt napsugár – nos ilyesmit ilyen fapofával is csak én tudok kimondani, és egyelőre saját meglepetésemre is sikerül kiszipolyozni a szavaimból a merő, csöpögő iróniát, amit őszintén? Darrennel szemben kimondottan nehéz. Lakatot tenni a számra, az is eléggé az, de épp csak egy szkeptikus pillantással díjazom a megjegyzését, mielőtt bemasíroznék a valóban bombarobbant lakásba - Látom remek volt a muri – jegyzem meg szárazon, inkább nem is kísérlek meg keresni valami helyet ahova leülhetnék, hanem visszafordulok a célszemélyhez - Valamit el kellene vinnem, ha minden igaz – jegyzem meg némi kérdő hangsúllyal, eléggé sürgetően. Ha rajtam múlik nem időznék itt túl sokat.

You're welcome, sweet

Gúnyos mosoly költözik az arcomra látva merev arcát, valamint hasonló stílusú köszönését, minden bizonnyal neki is olyan sziporkázó jókedve van annak köszönhetően, hogy megint csak – sajnos – láthatjuk egymást, általában pedig ez az egyetlen egy közös pontunk, amiben még egyet is értünk, mert hát ki ne jönne rá pár perc után, hogy mennyire oda vagyunk a másikért, ő imád engem, én pedig teljesen bele estem – persze csak tömény iróniával fűszerezve, mert a valóság ennek a tökéletesen az ellentéte, mindenesetre azt nem ragoznám, hogy pontosan miért is, ez egy rendkívül hosszú és felettébb unalmas történet, aminek a vége úgyis csak annyi, hogy unszimpatikusak vagyunk egymás számára.
Miután beengedem a lakásomba újra szembesülök a hatalmas rendetlenséggel, amely láttán rosszallóan húzom el a számat –, ha még emlékeznék, hogy mi történt akkor különösebben nem bánnám, mert használható magyarázattal tudnék előállni, így viszont csak találgathatok, valamint egy pár dolgot ki is zárhatok, szívem szerint rögtön leellenőrizném a fürdőszobát, hogy nem e rejtőzött el odabent egy veszedelmes tigris, ami egy mozdulattal téphetné le a karomat – különösen nem vágyom arra, hogy úgy járjak mint a másnaposokban, ugyan az csak egy film, de itt Vegasban, ez valóban könnyedén megtörténhet – még több is, viszont ami itt történik az itt is marad, végtére is fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez a titkok városa – ha úgy vesszük.
– Biztos elég nagy volt – jegyzem meg miután becsaptam az ajtót magunk mögött, majd a kanapéhoz veszem az irányt, ami még mindig felborulva hevert a szoba közepén, kicsit már meg is sajnáltam, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy valami eltörött benne, ugyanis miután sikerült felállítani normálisan a közepe egész egyszerűen besüppedt a tartóba... – Érezd magad otthon – fordulok felé, nem különösebben zavar, ha nem ül le sehova – voltaképpen nem is nagyon tudna leülni sehova, mert ugyan úgy tűnik, hogy minden rendben van, de valószínű, hogy amint helyet foglalna valamelyik bárszéken, az lehet összedőlne alatta, őszintén szólva nem segítenék neki felkelni, sokkal inkább kiröhögném – igen, vele szemben valóban rendkívül empatikus tudok lenni, meg aztán több mint valószínű, hogy még csak nem is segíteném fel, pusztán amiatt, hogy én röhöghessek egy jót. Sajnos azonban valószínű ez nem fog megtörténni.
– Ja, Andrew jelezte is, de ezzel van egy kicsi... hatalmas probléma – jelentem be könnyedén, miközben helyet foglalok a rozzant kanapénak már nem igazán nevezhető valamin, majd onnan nézek rá ártatlan szemekkel – kissé talán túljátszva a szerepemet, úgy döntöttem, ha már ilyen pocsékul indul a reggelem, legalább őt bosszantom egy kicsit, az ő kárára természetesen, remélem, hogy nem fogja hagyni, hogy baszogassam, mert az úgy nem lenne túlságosan izgalmas. – Fogalmam sincsen, hogy hova keveredett az éjszaka folyamán – tekintetemet körbe járatom a helyiségen – és arról sincsen fogalmam, hogy mit kell keresni – tekintetem végül újra rajta állapodik meg.
Alap, hogy mindkét mondat hatalmas hazugság, ugyanis ennél jobban nem is lehettem volna tisztában, hogy mit kell keressek, ugyanis Andrew vagy háromszor elmagyarázta – emlékeim szerint legalább is –, hogy ne felejtsem el odaadni Chrys-nek a cuccot, miután ő távozik – merthogy mindig túlságosan hamar eltűnik a búbánatba – valamint a szobámban is hagyott még egy fényképet, amit nem is olyan régen fedeztem fel magamnak, a hátulján ott hagyva, hogy "ezt add oda neki, amikor valaki elmegy érte reggel". Igen, mint ahogy mindig most is mindent számításba vett, csak éppen ezt az egy dolgot nem, hogy én nem leszek olyan kedves Sissy-vel, mint amennyire ő szokott. Így fogtam a cuccot és elrejtettem a lakás egy biztos pontján, két féleképpen találhatja csak meg az egyik, ha ő maga is keresni kezdi, a másik – amihez talán kevésbé lenne gusztusa – azaz, hogy szépen nézve, mindenféle gúnyos kifejezés nélkül elkérje. Előbb utóbb úgyis a bátyjához jutna, az már részben teljesen mindegy, hogy általa vagy általam.
– Szóval, az a legjobb, ha elkezdjük most rögtön keresni – nagy nehezen felállok a túlságosan is alacsony helyemről, ugyanis ez a helyzet rövid idő alatt iszonyatosan kényelmetlen lett. – Inkább kezd el keresni, majd szét robban a fejem, iszok még egy kávét, esetleg le is zuhanyzom ha nem bánod – nem különösebben akarok figyelni rá, legalább is nem ilyen gyötrő fejfájás közepette, mert pillanatokon belül szét fog repedni a fejem, hacsak nem iszok rá még valamit. Szíves örömest felajánlanám neki, hogy nem kér-e, de nem hinném, hogy kér egy kis patkánymérget – persze, aligha adhatnék neki ilyet, végtére is első számú gyanúsítottnak lenni, nem éppen a legszerencsésebb, na, meg ott van a bratyókája, aki szintúgy nem nézné jó szemmel. – Ja bocs, ha bánod az sem különösebben zavar... megyek lezuhanyzom, tíz perc és kész leszek – valamivel mégis csak fel kell frissítsem magam, ennél jobb ötletem meg különben sincsen. – De ha érdekel egy privát előadás csak szólj – kiabálok ki immár a fürdőből, végül is nem sok választást hagytam neki...

Valaki megtenné, hogy levakarja ezt a vigyort a képéről? Na? Akárki? Muszáj lenne nekem bemocskolnom a kezeimet? Megvannak azok az alkalmak, amikor ez nem jelent problémát, Darren viszont…finoman szólva sem ér annyit. Nem a barátom, nem a haverom, függetlenül attól minek nevezik vajon ők az ismeretségüket Chrysszel, nekem aztán ő senki fia borja. Remélhetőleg ő sem kívánja a társaságomat jobban, mint én az övét, úgyhogy pillanatok alatt elhagyhatom a kétes eredetű mocsokban tengődő lakást. Aha. A reggelit ma azt hiszem ki fogom hagyni, talán az ebédet is. Férfiak. Miért nem lehet úgy szétcseszni magunkat, hogy nem a lakás látja kárát? Még csak le sem tudok ülni sehova. Akad ugyan pár szék, ami úgy fest, mintha biztos lábakon állna, de aztán a kanapé állapotát látva inkább maradok úgy, ahogy vagyok. Állva. Egy vicc, hogy úgy érzem itt magam, mint egy karót nyelt úri dáma, de aki ennél jobban ismer, tudja, hogy nem is esik le a gyűrű az ujjamról, ha mondjuk egy jó buliért fel kell másznom egy mocskos padlásra, van valami erdő közepén verünk tábort, mint annak idején annyiszor Angliában, amikor még a bentlakásos iskola igazgatójának mentünk az agyára. Van az a hely és idő, ahol ilyesmin egy pillanatig sem akadnék fenn, de ez nem az. Nincs kedvem itt lenni, nem akarok itt lenni, ez csak egy szívesség, amin essünk túl gyorsan, és már itt sem vagyok. Mindkettőnk legnagyobb örömére.
- Hatalmas probléma…? – na ne szórakozz már velem. Élesen felrántom a szemöldökeimet, ahogy inkább ráfókuszálom pillantásomat ahelyett, hogy tovább „gyönyörködnék” a lakás állapotában. Elég azt nézni, hogyan viseli a kanapé, hogy ülnek is rajta. Ha olyan ember lennék, aki maga takarítja a lakását, talán most seprűt fognék, esküszöm. Még jó, hogy nem vagyok…igazán kár lenne megerőltetni magam valakiért, akit éppen most szeretnék élve elásni egy temetőben. Az hogy nincs meg a cucc, az még hagyján. A lakás állapotából kiindulva nem lepne meg, hogy elkeveredett. Na de hogy nem tudja mi az? És ilyen nyilván ártatlannak szánt szemeket mereget rám? Chrys ezért sokkal fog jönni nekem. Naaaagyon sokkal. Hívnám is legszívesebben azonnal, de amilyen állapotban volt órákig nem fogja meghallani, hiába csörög a telefonja. Ha egyáltalán be van kapcsolva, szóval ez kilőve. Andrew száma nekem meg nincs meg. Minek kéne? Én másféle szívességeket szoktam kérni, és teljesíteni, mint amivel ő ki tudna segíteni.
- És mégis hogyan keressek valamit, amiről nem tudom, hogy micsoda? Gyerünk Hawkins, ugyan nem vagyok benne biztos, hogy vannak még ép agysejtjeid, de erre igazán emlékezhetnél, erőltesd meg magad szépen – sok jót nem ígér a hangnemem, az is biztos, kár hogy egy Hawkinshoz hasonló tapló áll velem szemben, akit ez nem fog túlságosan meghatni. Nos…akkor gondoskodnom kell róla, hogy meghassa. Ha a korlátaimat akarja feszegetni akkor csak tessék. Rá fog jönni előbb-utóbb, hogy csak azért mert lány vagyok, vagyok olyan kreatív és hatékony, mint a bátyám. Sőt…
Hogy, hogy nem, sikerül kommentár nélkül hagynom a további információkat, amik a kelleténél egyébként sokkal kevesebb hírértékkel bírnak, mint azt szeretném. Összeszűkült pillantásom követi, ahogy kislisszol a fürdőbe, és már érzem is, hogy lüktet a halántékomon pár ér, ami marhára nem jó jel. Elnyomok egy ugyancsak nem nőiesen kikívánkozó ordítást, mert neeem…nem fogok itt átmenni fúriába, annál sokkal jobb ötletem van. Megvárom, amíg jól hallhatóan megnyitja a vizet, a konyhapultra vágom a táskámat, és ideje lesz elővenni a nem létező lakberendezői vénámat. Nevesítve fogom a legközelebb eső, megfelelő magasságú támlával rendelkező széket, és kitámasztom vele a fürdő kilincsét. Mi mindenre nem jó, ha nekem is megvannak a magam hülye haverjai, akiktől mindenféle korábban teljesen haszontalannak tűnő trükköt el lehet lesni? Nem mintha azt várnám, hogy Darren odabent tölti majd élete vagy akár a nap hátralevő részét is, de legalább ideig-óráig nem kell a képét bámulnom, és legalább annyira ideges lesz ettől, mint amennyire ő felhúzott engem, puszta három perc alatt.
Mint aki jól végezte dolgát dörzsölöm össze a tenyeremet, és elővarázsolom a tatyómból a telefonomat. Ha szép szóval nem megy, akkor ideje segítséget hívni - Copeland? Nem zavarom? Ó, remek. Lenne itt egy apróság, meg kéne találni valamit egy szétcsapott lakásban. Hozna magával valakit, aki feltakarít? Lincoln Road 4, második emelet ötös, nyitva van az ajtó. Igazán köszönöm! – hogy kicsoda Copeland? A családi mindenes. Vaskos titoktartási szerződéssel, és olyan fizetéssel, amit bárki fia borja megirigyelne. Cserébe gyakorlatilag azt csinálja, amit kérünk…akár ki is takarít itt seperc alatt, ha nem talál rá jobb embert, és megkeresi nekem ezt a…valamit. Mert én a kisujjamat sem fogom megemelni. Hátamat a pultnak támasztom, és egy fokkal derűsebben várom az érkezését. Vagy Darren dühös ordibálását. Nem is tudom melyiket várom jobban.

You're welcome, sweet

– Úgy bizony, nem mellesleg ez egy eget rengető probléma, legalább is szerény véleményem szerint – minden egyes szavamat igazán kihangsúlyozom, miközben meglehetősen nehezemre esik, hogy ne vigyorogjak úgy, mint valami halloween-i tök, de igyekeztem magamhoz mérten is megemberelni magam, ami valóban kemény feladatnak bizonyult, látva, hogy mennyire nem úszott boldogságmámorban a kialakult helyzet miatt, lássuk be, hogy fordított helyzetben különösebben én sem lettem volna elvágódva, minden bizonnyal rosszabbul kezeltem volna, mint ahogyan ő teszi, mert ugyan általában hűvös nyugalomra is képes vagyok, azonban egy ilyen helyzetben – főleg ha ő is ott van –, akkor nem valószínű, hogy nekem ez menne, így valamilyen szinten még csodálkoztam azon, hogy ilyen jól tűrte, hogy ezt így halál nyugodtan bedobtam neki, habár ha úgy vesszük ez sokkal inkább neki okoz problémát, nem pedig nekem, végtére is az ő bátyjának van rá szüksége.
Fenyegető hangjára felé fordulok, ha most ezzel akar megijeszteni, akkor nagyon valószínű, hogy elég szar ajtón kopogtat, mert ha ezt akarja elérni, akkor azt mindenképpen elfelejtette számba venni, hogy mégis csak Darren Hawkins-szal áll szemben, egy dögös kis elkényeztetett szőkétől én nem fogom összecsinálni magam, mint pár pojáca, akinek még nem igazán volt kapcsolata egyetlen nővel sem – nem mintha nekem egy-egy szexen kívül nagyon lett volna bármi más egyáltalán.
– Ez már legyen a te gondod – jelentem ki neki hanyagul, miközben kinyújtom egy kicsit a lábaimat, nem mintha ezzel sokkal kényelmesebb pozíciót vettem volna fel – távolról sem, még ha az asztal közelebb lett volna és kényelmesen fel tudtam volna rá pakolni a lábaimat, akkor esetleg, viszont így, hogy nyomja az ágy széle a combomat, annyira nem kényelmes. – Tudod mit? Mivel most a lelkembe gázoltál, még csak meg sem próbálom megerőltetni magam. – Kissé lejjebb csúszok a fotelen, ezzel jelezve azt a szándékomat, hogy valóban nincsen sok kedvem ahhoz, hogy megkönnyítsem a dolgát, akkor már tényleg a jófejség határát súrolnám, vele szemben viszont nem szeretek az lenni. – Legközelebb mondd meg a testvérednek, hogy ne téged küldöm a fejemre – jegyzem meg, amolyan jó tanácsként – azt ne mond, hogy nem tudtad, hogy ide kell jönnöd hozzám – forgatom meg a szemeimet, végtére is csak sikerült már megjegyeznie a lakcímemet az elmúlt hónapok során, nem mintha nagyon zavarna, ha esetleg nem, addig jó nekem, legalább akkor nem tudja, hogy mégis hova kell küldenie a verőembereket, akiket gondolom szívesen alkalmazna rajtam, már csak úgy szimplán jókedvből is, végtére is több mint valószínű, hogy szívesen látna összevert búrával.
Nem lepődtem meg azon, hogy nem jött utánam a fürdőbe, fogalmam sincsen, hogy mennyire prűd, de minden bizonnyal nem éppen ez a legfőbb oka, hogy nem jött utánam, hanem inkább a színtiszta gyűlölet, amit irányomba táplál, amire én a legtöbb alkalommal mindig csak ráteszek egy-egy kis lapáttal – viszont ő miatta sem kell nagyon aggódni. Ritkán csukom be magam mögött az ajtót, most azonban mégis így tettem, pedig nem akartam, csak egy finom legyintéssel löktem be magam mögött, de talán nem is baj – ki tudja, még a végén letámadna, meg amilyen szeszélyesek a nők... soha nem lehet tudni, hogy pontosan mit akarnak.
Megrázom a fejemet, miközben ledobom magamról a nadrágot és a tegnapi rövid ujjút, ami átvette a pia szagát. Nem volt túlságosan gusztusos, de talán még úgy ahogy elviselhet is volt, lehetne rosszabb is, elégére tudtommal nem locsolkodtunk.
Megnyitom a vizet, majd a lehető leghidegebbre állítom, aminek eredményeként, szinte már úgy érzem, hogy hideg jég hullik rám, ami felhasítja a bőrömet, közben pedig igyekeztem nem egy kád habos, forró vízre gondolni.
Viszonylag hamar is végeztem, valamint úgy éreztem, hogy némiképpen a tudatom is tisztább lett, mondjuk a fejemben tomboló apró kis szúrásokat még mindig éreztem, de már jóval tompábban, mint amikor agyba-főbe nyomatta azt az istenverte csengőt.
Mivel nem a fürdőben tartom a ruházatomat, a használtat pedig már nem igazán óhajtottam felvenni, megpróbáltam kijutni az ajtón – de valóban csak próbáltam, ugyanis hiába kezdtem el rángatni a kilincset, az ajtó se kifelé, se befelé nem nyílt.
– Ó, te átkozott némber – kiabálok ki a túlsó felére, hogy tökéletesen hallja minden egyes mondatomat, s ha egy csöppet sem lennék tekintettel a szomszédaimra... mikor is voltam én tekintettel rájuk?
Egy pillanatra az ablakra szegeztem a tekintetemet, két dolog akadályozott meg, hogy kijussak rajta, az egyik mindenképpen az volt, hogy félúton így vagy úgy de beszorultam volna, ha esetlegesen mégis csak sikerült volna túljutnom rajta, akkor minden bizonnyal a másodikról való repülést nem valószínű, hogy megúszom egy esetleges törés nélkül. – Te meg ki a franccal beszéltél, aranyom? – Ugyan keveset hallottam, de azt értettem, hogy valakivel beszélt, ami egyáltalán nem tetszett, első gondolatom a rendőrség volt azonban ezt hamar elvetettem, szintúgy két okból kifolyólag.

Nos, szavakba sem lehet önteni mennyivel elviselhetőbb hely a továbbra is gusztustalan állapotban levő lakás, most hogy Darren nem rontja tovább az összképet. Nincs is más dolgom, mint gyönyörködni a csak a vízfolyás megtörte csendben azok után, amit összehantázott ez az isten barma. Nem mintha meglepne, ha elveszett volna az a bizonyos valami az éjszakai hepaj közben, de azt még valószínűbbnek tartom, hogy Darren nagyjából akkor mászott ki az ágy alól, amikor kíméletlenül nyomkodni kezdtem a csengőjét, és legkisebb erőfeszítést sem tett arra, hogy megtalálja a cuccot. Már pedig ez semmi más, mint színtiszta taplóság, és gondolom felettébb élvezi, hogy az agyamra megy. Ez a nagy különbség köztünk: nem mintha nem élvezném szar helyzetekbe hozni, de ha arról lenne szó, hogy be kell engednem a lakásomba (brr), hogy elvigyen valamit, inkább gyorsan a kezébe nyomnám csak kotródna már onnan. Erre ő itt szarakodik nekem. Az agyam megáll tőle, legszívesebben nem is Copelandet hívtam volna, hanem mondjuk apám valamelyik biztonságiját. Lehet többre mennék vele. Egyedül az én idióta ikremnek köszönhető még az, hogy nem fordul meg komolyan a fejemben Darren bizonyos testrészeinek kékk-zölddé veretése…pedig nem kenyerem az ilyesmi, ha csak nem muszáj, ha nem provokálják ki belőlem, de lám, neki záros határidőn belül sikerülne az is.
- Csak nem akarsz mondani valamit, Hawkins? – valószínűleg nehéz lenne szavakat találni arra a felettébb önelégült Vigyor Kandúr mosolyra, ami most akaratlanul is a képemre kúszik. Nem látja senki úgysem, szóval? Megfordulok, kényelmesen a pultra könyökölök, és gyönyörködöm a továbbra is kitartóan zárt ajtóra. Ah, micsoda gyönyörűség, és még csak nem is kellett bántalmaznom senkit! Bezzeg Darrenről sejtem, hogy előbb fog addig szenvedni, amíg kiszedi az ajtót a keretből, semhogy eszébe jutna mondjuk kicsavarozni a kilincset, vagy ész, vagy megfelelő eszközök híján, pedig az a legegyszerűbb megoldás az efféle problémákra. Gyerekes-e, vagy sem, legkevésbé sem izgat, különösen az ő véleménye. Szerintem mindkettőnknek jobb, ha nem vagyunk egy légtérben, és egy ajtó választ el minket, amíg társalgunk. Sokkal megnyugtatóbb, és jóval kevésbé idegörlő. Mármint nekem. Várom epekedve, hogy perceken belül tényleg kiboruljon a bili a pasasnál. Úgy kell neki. Rossz emberrel szórakozik, ha még erre nem jött volna rá, és nem azért, mert bezártam a saját fürdőjébe. Ó, egyáltalán nem…
Sokkal inkább azért, mert nem vagyok vevő a játszadozására. Szeretem én a játékokat, de jobb szeretem a hozzá való partnereimet én megválasztani. Mondani sem kell talán, hogy Mr. Hawkins valahol a lista legaljára van felvésve, ha egyáltalán fel van, mert ma például akkor sem esne rá a választásom, ha rajtunk kívül mindenki más halott lenne eme föld kerekén.
- Ugyan kérlek, mi ez a gyanakvás? Csak hívtam egy réééégi családi barátot, aki rendbe rántja ezt a disznóólat, mert ha azt hiszed én bármihez is hozzányúlok, akkor nagyot tévedsz. Szóval ha már úgysincs jobb dolgod, mint az ajtót támasztani, esetleg elgondolkodhatnál újra hol láttál valamit, ami a bátyámhoz tartozik, vagy vad idegenek fogják végigszántani ezt a lakásnak csúfolt…valamit – nos, nem, ma nincsen bennem annyi jó érzés sem, hogy igyekezzek véka alá rejteni, hogy azért én köszönöm, most már kezdek egy egészen picikét jól szórakozni. Ez még azért semmit nem változtat azon, hogy nem óhajtok tovább itt időzni, mint kell, és ezernyi jobb dolgot is el tudok képzelni, amit csinálhatok ma, mint hogy itt szobrozzak a rumli kellős közepén, és várjam, mikor ront Darren ki a fürdőből, igyekezvén nagyon türtőztetni magát, hogy ne essen a torkomnak. Nos, kinézném belőle, de ennyire talán még ő sem hülye, még ha garantáltan defektesebb is nálam…
- Naaahát, Mr. Copeland, milyen gyors volt! – pofátlan módon olyan hangosan trillázom a köszönésemet az imént belépő középkorú, mindig kissé ferdén festő férfinak, hogy Darren pontosan tisztában legyen azzal, hogy már most nem vagyunk egyedül. És hogy igen, nem blöfföltem.

You're welcome, sweet

– Édesem, szívem szerint a legszebb szerelmes szavakat suttognám a füledbe, jelen pillanatban – jelentem ki negédes hangon, miközben fejemet az ajtónak támasztva rángattam meg újra a kilincset már legalább harmadjára, noha tisztában voltam azzal a ténnyel már egy jó ideje, hogy valamelyik alkalmas magasságú széket támasztotta az ajtónak, ennek rá jövetelére mindenképpen Sherlock Holmes-i nyomozást igényelt, ugyanis a kulcsot elég hamar kizártam, tekintve, hogy ez a kis eszköz az én térfelemen volt, az ajtónak a zárjába, időközben pedig rájöttem, hogy valószínűleg elég lett volna csak egy függönyt felszereltetni – részben, mert olcsóbb lett volna, másrészt pedig, akkor most nem kerülök ilyen helyzetbe, amire én nem gondoltam, hiába tudom már egy jó ideje, hogy nem egy buta kis liba Sissy –, annak ellenére sem, hogy szőke – bár totálisan az lenne, akkor eszébe sem jutott volna ilyen ötlet, hogy a saját lakásom fürdőszobájába zárjon be, ami amellett, hogy bosszantó tény valahol még szórakoztatott is – az már kevésbé, hogy elképzeltem milyen önelégült fejet vág az a felfuvalkodott némber – megérdemelné, hogy valaki jól elfenekelje. Mindennek ellenére még az sem különösebben bosszantott, hogy szabadon garázdálkodik jelen pillanatban a lakásomban, erre azonban elég kevés az esély, ugyanis lássuk be, hogy bottal nem nyúlna itt semmihez, még úgy sem, hogy rájöjjön, hogy valójában ez nem egy lepratanya – bár persze, ez nézőpont kérdése, végtére is a makulátlan tisztasághoz szokott, míg én... nos lássuk be, engem különösebben nem zavart, ha rendetlenség van körülöttem.
Végül úgy döntöttem, hogy nem éri meg, hogy ez a némber felbassza az agyamat, így fogtam magam és hátamat a kádnak vetve dőltem neki, igyekeztem nem foglalkozni azzal, hogy mennyire hideg, jelenleg ugyanis jól esett, segít lenyugtatni gondolataimat, különösen az olyasfajtákat, amelyek arra irányultak, hogy amint kijutok ebből a helyiségből, miként fogom a nyakánál fogva megragadni és fojtogatni.
Nem, nem ölném meg – mondjuk... elég nagy a késztetés, hogy csinos kis nyakát a kezeim közé fogjam és olyan erősen amennyire csak tudom, fojtogatni tudjam – ne persze, ezt a tettemet a bátyja nem hinném, hogy nagyon tolerálná, annak ellenére sem, hogy jó haverok vagyunk, végtére is milyen gáz lenne már az, hogyha elé állnék, hogy "bocs, egészen véletlenül, de megfojtottam a szeretett testvéredet, remélem nem haragszol...", nyilván Chris nem hagyná csak ennyiben, bár elképzelni sem tudom, hogy mit tenne velem, nyilván rám uszítana valami profi fejvadászt, aki nyílt utcán loccsantaná szét az agyvelőmet – nem lenne túl gusztusos és különösebben nekem sem fáj hozzá a fogam, bár ha rajtam múlna, akkor inkább lőjenek fejbe, minthogy hosszú órákon át kínozzanak, valahogy nem vágyok arra, hogy utolsó óráimban könyörögjek, és hogy esetleg megbánjam a "bűneimet". Végül is tök mindegy, elég gyászos egy téma...
Halvány mosoly kúszik az arcomra, némi önelégültség is kiült a burámra, ezek szerint valamennyire mégis csak jó az amúgy rettenetesen működő ítélőképességem.
– Tudod, én sem értem, hogy mi a gyanakvás oka – forgatom meg a szemeimet egy nagy sóhaj közepette – nem hinném, hogy téged jó kedvre derítene, ha a saját fürdődbe zárna be, egy... iszonyatosan kedves személy, remélem nem az alsógatyáim között randalírozol – persze, valószínű, hogy nem, de én minden bizonnyal a ruhásszekrényében kutakodnék először és csak aztán keresném meg a cuccot, amire szükségem volna. Miért is nem befelé nyíló ajtót rakattam fel? Tettem fel magamnak a kérdést, de aztán rájöttem, hogy fölösleges volt, amint elmegy, leszedem ezt a kibaszott ajtót és csak a bejárati marad fent... – Remélem valami dögös ruhás kis takarítónő – erre viszont elég kevés esélyem volt, minden bizonnyal nem éppen egy szexi takarítónőt küldene dögös, vörös hajjal... Na, azért az tetszene, de tudva, hogy ő nem tesz az én kedvemre ilyenekkel, el is vetettem. – Csak nyugodtan, mondd meg neki az illetőnek, akkor csináljon is már valami rendfélét... nincs kedvem nagyon rendet rakni, én meg nem vagyok milliomos, mint egyesek. Különben is, nem zavar ha feltúrhatod a lakásomat... Úgysem talál semmit – persze, ebben nem vagyok közel sem olyan biztos, ugyanis ha van egy kis esze az illetőnek, akkor meg fogja találni, ha nincs, akkor csak elégedetten fogok vigyorogni, amikor Sissy lesz olyan édes és kinyitja az ajtót és szépen megkér, hogy adjam oda neki a cuccot, a bratyója ezt a feladatot rá bízta – nem véletlenül – elég kellemetlen lenne felhívnia őt, hogy nem adom neki oda csak úgy a cuccot.
Gúnyosan húzom fel a számat, hallva hangját, szívem szerint eszeveszetten rángatni kezdeném az ajtót, de még mielőtt cselekednék, hajlandó vagyok megdolgoztatni agysejtjeimet és türtőztetni magam, inkább csak magamban dohogva próbáltam kizárni a megérkezett férfi hangját, valamint a némberét.
Nem tudom mikor és hogyan, de ezt az estét meg fogja bánni... Valahogy csak kitalálok valamit.
– Türelmesen várom, hogy kinyisd az ajtót édesem! – Legrosszabb esetben – legalább is reményeim szerint – pár óránál többet nem kell feltétlenül itt tölteni, perze, nem olyan nagy ez a lakás, ház, hogy ne lehessen egy fél óra alatt megtalálni bármit is, azonban mi van, ha a cucc, házon kívül van?