Ausztrália - Launceston, 1987. december 11 26 Fejvadász Maffia Luke Mitchell

Karakter személyisége

Vannak azok a sztereotípiák, miszerint a nyilas jegy szülöttei vidám természetűek, szívélyes modorúak, és szellemesek. Általában a derűs, barátságos modoruk vonzza az embereket. Nos én mondhatom, hogy ezen jegy szülöttjeitől, és ezáltal az ikremtől is teljes mértékben eltérek. Míg mások az imént felsorolt jellemzők alapján vonzódnak a nyilasokhoz, hozzám sokkal inkább azért, mert rideg arckifejezésemnek köszönhetően, kíváncsivá teszem az embereket. Na jó, ez azért így nem elmondható, mert sokak a szépfiús bájt látják bennem, ezért azt is hiszik, hogy ennek megfelelő a természetem is. Hát, meg kell hagyni, jó néhányszor pofára esnek ennek köszönhetően. Aki csak engem lát, azt hiheti, hogy csupa szív, kezes bárány vagyok, akit könnyű szerrel át lehet vágni. Mindig kedves, még a legrosszabb pillanatiban is felveszi ezt a szerepet. Szép is lenne. Csak, az élet nem mindig tejfel, és a mesékből is már rég kinőttünk. Aki próbál a közelembe férkőzni, én pedig ezt hagyom is az illetőnek, egy igen csak nemtörődöm személyt ismerhet. Mindenhez van egy- két jó szavam, ami másoknál kiboríthatja a bilit, de meg kell hagyni, én mindig erre utazok. Tipikusan, ami a szívemen, a számon ember vagyok. Ez is tarkítja a rossz tulajdonságaimról alkotott sort. Egy jó tanács… ha az ember egy maffia csapat tagja, és éppen a vezérrel elegyedik párbeszédbe, fogja vissza magát, és ne játssza a Janit. Rossz végkifejlet lehet belőle. Én még szerencsésen megúsztam egynehány sérüléssel. De, hogy egy kis jó is legyen a temérdeknyi rossz közt… a pontosság, és precizitás igen csak jellemző rám. És, hogy elrontsuk egy kicsit ezt az idilli képet, ezt is csak a fejvadász szakmának köszönhetem. Hiszen, az adott személyeket ki kell iktatni, nem csak egy sérülést ejteni az adott személyen. Egyszerűre fordítva a szót. Hirtelen haragú vagyok, amit betudhatok a munkámnak, és lássuk be, ha felmegy bennem a pumpa, konkrétan bármi megtörténhet. Elkényeztetett ficsúrhoz híven nagyszájúvá váltam, gond nélkül beszólok akárkinek. A következményekkel viszont gyakran nem számolok rendesen. Sokan, akik ismernek, még láthatják bennem a jóság halvány foszlányait, de a növekvő halálozások száma, amik nekem köszönhetően mennek végbe, egyre inkább elnyomja a kis szikrákat.  

Történet vagy szerepes példa

10 évvel ezelőtt

- Lucas! –mély, öblös kiáltás szeli át a köztem, és nevelőapám közt kialakult zűrt. A hangja immáron inkább egy szerető apáéra hajaz, mintsem egy őrült maffia vezérére. Sokaknak meglepő lehet, hogy számomra ez jelenti az apai szeretetet, de hát, aki látta volna régi formáját, az is így vélekedne. Oly sokszor mondtam már neki ellent, ami nem éppen a várt hatást vonta magával, úgyhogy most nem áll szándékomban őt feldühíteni. Példamutató gyerekként inkább csak kivonszolom a seggemet a hallba, ahol már felfegyverkezve –tényleg, szó szerint- vár rám, egy vicsorra, mintsem vigyorra hajazó arckifejezéssel.
- Igen? –teszem fel a kelleténél talán bátortalanabbul a kérdést. Hogyha nála fegyver van, és talpig díszben áll az ajtó előtt, számomra nem jelent túl sok jót.
- Készülj, fiam, megtanítalak lőni. –csapja a kezét, és a több kilós táskáját a vállamra, a hangja ellentmondást nem tűrő, mint általában. Bólintok egyet, és másodpercek töredéke alatt felkapom magamra a szükséges felszerelést, és botladozva a ki tudja milyen súlyú táska alatt, elhagyom a házat. Lábnyomában lépdelek, egy szót se szólok, mert ő pont nem az a beszélgetős típus. Próbálja jó apa látszatát kelteni, de láttam már ölni, ami megalapozta azt a pár évet, amíg még el kell őt viselnem, lévén, ő a gyámom, a gondviselőm. Velem egykorúak szerintem bele se mernek abba gondolni, hogy mi lenne, ha egy maffia főnök veszi át az apjuk helyét. Teljes lelki nyugalommal kijelenthetem, hogy utálom ezt a vadbarmot… csak, sajnos erről senki nem tudhat. Ha a füléhez jutna ez a hír, már rég alulról szagolnám az ibolyát. És anyám se bírna betelni a hírrel, rögtön jönne azzal, hogy márpedig ő milyen jó ember. Pedig ő is tisztában van a szakmájával, de mégis, úgy dicsőíti, mintha legalábbis kötelessége lenne. Végül is, ki tudja, hogy egy tízes skálán mérve, melyik az a szám, ami azt tükrözi, mennyire tartja terror alatt anyámat.  Szerintem még át is lépné a megengedett határt, de hát, én nem tudok ellene mit tenni, mert őt időzve, még kis szaros vagyok, aki semmit le az asztalra. Úgyhogy, ahogy ő fütyül, én úgy ugrok. Számára ez a rend, és a fegyelem. Úgy bánik velem, mint a maffia tagjaival.
- Na, itt lennénk. –szólal meg, én pedig az információt túl későn értelmezve, egyből neki is loholok a hátának. Elkerekedett szemekkel, szinte fel sem fogva az imént történteket teszek oldalra pár lépést, és óvatosan lerakom a zsákot, mert tudom, ha leb*sznám a földre, nem tenne túl jót a fegyvereknek. És az hiányzik még a nyakamra, hogy a saját zsebpénzemből fizessem ki a felszerelését. De, nagy meglepetésemre, mintha mi se történt volna, előhalássza a fegyverét, és mellém lépve, rögtön elkezdi magyarázni, hogy mivel mi is a teendő. Talán kezd megváltozni? De az szinte lehetetlen, elvégre, egy maffiásról beszélünk. Vagy ki tudja, lehet, hogy hátsó szándékai vannak velem kapcsolatban.
- Mit gondolsz, képes lennél az elsütésére? –nyomja a kezembe az említett fegyvert, én pedig úgy viszonyulok hozzá, mintha legalábbis az bármikor is a nyakamnak ugorhatna. Végül is, csak egy gyilkoló fegyvert tartok a kezemben…
- Hát… lehetséges. –tudom, nemleges választ nem fogad el. Egyszerűen lehetetlen, hogy megértse, én ezt nem akarom. Pár napja volt ezzel kapcsolatban vele egy afférom, aminek köszönhetően gazdagabb lettem egy atyai pofonnal. Soha nem lehettem normális gyerek... egy ideig, amíg még vérszerinti apámmal, és az ikertestvéremmel éltünk egy fedél alatt, semmi problémám nem volt, átlagos tinédzsernek bizonyultam. De most, hogy a szüleink elváltak, Jonathan meghalt… a gondviselőm egy maffia vezér…
- Látod ott azt a sivatagi rókát? –mutat az imént említett állatra, én pedig bólintással jelzem, bemértem a dögöt. – Összpontosíts… emeld fel a fegyvert, és nézz bele. Ha normálisan látod, akkor vegyél egy mély levegőt, és ha felkészültél, süsd el. –adja le a különböző instrukciókat, én pedig engedelmeskedek, holott nincs kedvem a túlvilágra küldeni egy élőlényt. De nincs választási lehetőségem. Becsukom egy pillanatra a szememet, majd nem habozva tovább, meghúzom a ravaszt.
- Na látod, fiam, így kell ezt csinálni! –vereget vállon az öreg, én pedig szomorúan, de mégis elégedetten pillantok az immáron földön fekvő állatra.

Most

- Lucas, hívatnak. –hallom meg egyik társam hangját, aki ez által megzavart a fegyvereim tisztogatásában. Sok kicsikével lettem gazdagabb az évek során, a kedvencemet viszont soha nem tudtam kiválasztani. Ez olyan, mintha arra kérnének egy szülőt, hogy mondja meg, melyik a kedvenc gyereke. Minden fegyver más célt szolgál, minden távra van egy külön arra szolgáló. Ez a szép az egészben. Nagy precizitás, és maximalizmus kell ehhez. Talán elvetemült lennék? Lehetséges. De őszintén? Nekem ez így jó. Gyilkos gép lett belőlem, de nem tudok ellene mit tenni. Már a részemmé vált az öldöklés. Nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Minden percem meg van számlálva, hiszen az ellenséges maffia, vagy a rendőrök akármikor a véremet onthatják. Én viszont vállaltam a következményeket. Évek teltek el azóta, hogy megkértem nevelőapámat, hadd váljak én is a maffia hivatalos tagjává. Ő pedig készségesen állt a rendelkezésemre. Ő volt az, aki megtanított a lövésre, és lehet, hogy az volta szándéka, hogy egyszer bevesz majd a csapatába. De szerintem arra még ő se számított, hogy önszántamból teszem meg ezt a lépést. Most viszont, nem is tudom hanyadjára, de az ajtaján kopogtatva várom, hogy beszólítson.
- Gyere! –szól ki egy számomra már igen csak ismert, mély, és egyre inkább öregedni látszó hang. Gondolkodás nélkül lépek be az irodába, ami, természetesen fekete színekben pompázik, és minden egyes négyzetméterén valamilyen gyilkolásra alkalmas tárgy található.
- Ez Kirlov… egy feltörekvőben lévő, orosz maffia vezére. Tudomásunkra jutott, hogy merre viszi ma az útja. A dolgodat pedig igen csak jól tudod. –nyújt át nekem egy igen csak ronda pasasról készült képet, én pedig a méretét megfelezve, bevágom azt a kabát zsebembe.  A címet tudomásul véve, bólintok egyet, és elhagyom az irodát, és megcélzom a fegyvereknek szolgáló részleget. Minden egyes lőszert bevágok a táskámba, és azt a vállamra csapva, már magam mögött is tudom az épületet. Beülve az új BMW I8-asomba, már el is indulok a helyszínre. Alaposan felmérem a terepet, hogy tudjam, melyik a legalkalmasabb hely a lövésre. Egy sikátor… nincs túl sok esély rá, hogy feltűnés mentesen el tudja hagyni az épületet. Számomra a legbiztosabb hely a körzet legmagasabb épülete, és ezt kiválasztva, fel is jutok annak tetejére, köszönhetően a tűzlétrának. Szépen, aprólékosan helyezem el a fegyvereket, és a viszonyokat nem előtt tartva, kiválasztom a legalkalmasabbat. Leellenőrzöm, hogy töltény van-e benne, párszor lecsekkolom a távolságot, majd törökülésben várom az áldozatot. Senki nem mondta, hogy ez olyan izgalmas lenne, de az akciót megelőzőleg mindig van egy, úgymond vihar előtti csend. Nem számítanak rám… nem tudják, hogy itt vagyok. Mégis, váratlanul fogja őket érni a vezérüket lesújtó golyó. Apró neszek zaja töri meg a néma csöndet, én pedig befeküdve a helyemre, a csőnek egy kicsiny részét előrébb tolom, és belenézve a látcsőbe, bemérem az áldozatot. Meg kell hagyni a mosoly mindenki arcáról lefagy, amikor a vezérük fejéből hirtelen vér kezd csörgedezni, és egyből padlót is fog. Ezek után, amilyen gyorsan csak tudok, eltűnök a tetthelyről. Halkan –hiszen itt még a falnak is füle van- lemászok a létrán, és a pár saroknyival odébb elhelyezkedő kocsim felé veszem az irányt. Persze, mindezt futásban megtéve, hisz nem áll szándékomban összegabalyodni valamelyik emberrel. És még sokan kérdőre vonják, hogy mi a jó ebben a szakmában…