Sok ideje érzi már, hogy nem bírja ezt a terhet, amit életnek neveznek. Néha már a szerek sem adják meg neki a megfelelő kis buborékot, amit nem törhet át semmi. Néha már maga sem tudja, miért él még, hiszen a családja már két éve halott. A gyermeke, aki a hasában fejlődött, megfojtotta a köldökzsinór, és talán eszt szimbolizálta az is, hogy Tim felakasztotta magát. Be sem jött a műtét után, éreznie kellett volna. Hibáztatja magát, és nem képes elviselni azokat a reggeli perceket, mikor még a szervezetében nem kezd el hatni az extasy. Mikor még mindent úgy lát, ahogy nem akar látni. Ma is egy ilyen napra ébredt, de ez a nap más volt. Ez volt az a nap, mikor pontosan két éve szakadt rá a hirtelen magány, és ma képtelen elviselni a kínt.
Ugyanaz a rutin, amit véghez visz, beveszi a bogyóit, majd kávé és egy vita Dee-vel... De hiszen nem is Dee-nél van. Hanem egyedül valami motelben, ahol éppen megszállt. Szinte alig emlékszik a becsekkolásra, csak az ébredésre, és arra, hogy, munkába kell mennie. Amit szintén un. Nem is egy pult mögött kellene lennie. Ha befejezte volna az orvosit, akkor ma szülésznő lehetne. De ezt az álmot is el kellett dobnia magától, mert Tim munkája mellett neki nem kellett dolgoznia. Abbahagyta hát az egyetemet, és sok barátnak intett búcsút akkor. Ráadásul fiatal volt még ahhoz, hogy végig tudja ülni az órákat, de függőként sehová nem vennék fel, sem egyetemre de még kórházba sem. Sok álma ment a kukába amiket szívesen végig csinált volna, de az a baleset mindent megváltoztatott. Talán ha elvégzi az egyetemet, akkor... Nem, egy tapasztalt szülésznő sem biztos, hogy észrevette volna, hogy a gyermeke megfullad a köldökzsinórtól.
Egész nap szellemként közlekedik, vagy akárha egy robot lenne, és minden gondolatát körül öleli a tragédia. Majd a barátai elfordulása, végül a szülei is kitagadták. Az öccse a közelben lakik, de felé sem néz, ha meglátja Hope-ot, még a fejét is elfordítja, mintha egy fertő lenne akár egyetlen pillantása is.
A munkaidő letelik, és észre sem veszi, hogy a nap már lemenőben van. Még a munkahelyén lebzsel, és vodkázik, szokása szerint, majd végül elszakad a pulttól, magával ragadva az üveget, ami háromnegyedig van, és elindul. Lassan botorkál egyedül, miközben lassan a vodka mennyisége is a felére csökken. MP3 lejátszójában most egy olyan zene szól, mely depresszióssá teszi, és az a jókedv, amit színlelni szokott, és amit a bogyói adnak, most tovaillan. Két pirulát szed be, mikor észreveszi, hogy egy tónál van, és rá kell jönnie, hogy baromira nem ott van, ahol lennie kellene. Vagyis talán ez a megfelelő hely. Leül a mólóra, és csak nézi a vizet, miután végtelen lejátszásra tette a lejátszón szóló zenéjét, és kiissza a maradék italát. Az üveget eldobja, és észre sem veszi, hogy könnyei folynak végig arcán. Nem akar többé sírni, mégis az elapadtnak hitt sós lé szüntelenül folyik végig arcán, sötét foltot hagyva felsőjén. Lassan feltápászkodik, hogy elinduljon, de lábai meg sem moccannak.
- Ezt akarod? Legyen - beszél az ég felé a nagy semminek és zokogása megszakítja szavait. Még utoljára elindul a szám, ő pedig beugrik a vízbe, majd pár karcsapás után megáll. A víz egyből lefelé rántja, mintha valaki lenyomná a fejét, ő pedig nem akar lélegezni, sőt meg sem akar moccanni többé. Érzi, ahogy a teste oxigénért könyörög, de ő inkább csak lefelé akar süllyedni. Nem felfelé, ahol a levegő végtelen. Érzi, ahogy végtagjai zsibbadnak, majd nem bírja tovább benn tartani azt a kevéske levegőt, amit eddig a tüdejében tartott vissza, és egyetlen hatalmas buborékként hagyja el most azt, hogy villám gyorsasággal iramodjon a víz felszíne felé. Sötét foltok kúsznak be a szemei elé, és hangtalan köhögés tör fel a torkából, ahogy a víz minden egyes "légvételre" való kísérlettel bekerülhessen, és Hope feladta az életet. Átadja magát az ájulásnak. A fülhallgató, és a lejátszó kiszabadulva a zsebéből és a füléből végigcsiklandozzák a bőrét, de már nem érezheti. Ahogy azt sem, hogy valaki észreveszi, és kiemeli a fejét a koszos vízből. Ez a valaki felismeri, de Hope nem érezheti, csak álomtalan fekete sötétség veszi körül.
Kezei, és feje tehetetlenül lóg, ahogy a fűre teszik, és egy ideig nem érzi azt sem, hogy a másik szívmasszázzsal, és szájon át lélegeztetéssel próbálja feléleszteni, ami persze sikeres volt. Mikor Jonathan abbahagyja, alig egy másodperces késéssel nagy mennyiségű vizet öklendezik fel, és percekig alig kap levegőt. Oldalra fordítja a fejét, de nem akarja kinyitni a szemét.
- Ugye...me-meg..meghaltam? - nyöszörög alig hallhatóan, hiszen fogalma sincs hol van most, csak most reméli, hogy már nem kell többé szenvedésben élnie...

Az élet egy végtelen körforgás. Születünk, és meghalunk, ha akarjuk, ha nem. De mi van ahhoz, ha ez utóbbit valaki előrébb hozná, mert a kín, amit nap mint nap átél... elviselhetetlen. Hogy úgy érzi, gyűlöl felébredve Tim csillárról lógó testére, és a lila testű holt csecsemő képére felébredni. Minden áldott reggel őket látja, s néha még rémálmában is előjön, ahogy a halott férje hibáztatja. Hope mindig is gyenge embernek tartotta magát, akit nem érdekel, hogy megvetik, mert öngyilkos akar lenni, csak nem bír szembenézni semmivel. A drog tökéletes kibúvó alkohollal keverve, de eddig még nem talált rá arra, ami meg is öli, így a mai napot választotta ki, hogy két év után utánuk mehessen. Hogy végre együtt legyen a kicsikéjével, és a férjével. Talán őt hallucinálta, mielőtt beugrott volna a vízbe.
Örömmel, sőt szinte boldogan fogadta a fuldoklás fájdalmait, az élni akarás apró szikráját elnyomva fogta le kezeivel magát. Úgy érzi, neki nem kellett volna tovább élnie a családnál, és igazi büntetésként éli meg azt, hogy egyedül tengeti a mindennapjait. Igen, ott van neki Dee, de felé sem nézet napok óta, mióta összevesztek, és nem is akar. Ott volt Yusuke, aki többet akart tőle, amivel szinte megfojtotta őt. Utolsó gondolatai között ismét megfordul az orvosi, és az ott töltött boldog időszak. Eszébe jutnak arcok, majd utána körül öleli a sötétség magánya. nem lát semmit, és nem érez semmit, de az ébredés sokkal rosszabb. Mintha valaki akarattal rántotta volna vissza a földre, de ki talált rá, hiszen kihalt volt a tó. A szavait csak szabadjára engedi, mikor valaki segít neki oldalra fordulni, át sem gondolja, mit mond, de a másik kérdésére nem tud válaszolni, csak neki nyomja arcát a másik kezének, miközben még köhög párat. A szíve úgy kalapál, mintha az elsőket verné, és mintha mostantól semmi sem állíthatná meg. Kék szemeit a megmentője szintén kék tekintetébe fúrja, így a másik láthatja azt a veszteséget, és fájdalmat, ami ezt okozta.
- Jonathan... - hasít belé a felismerés, ahogy végignéz az arcon, a hajszínen, és a férfi ajkain. - Nem bírtam tovább... nem megy... két éve, hogy... - a férfi mellkasára borul. Könnyei elerednek, de nem szabad sírnia, nem teheti ezt megint. Egész álló nap a sírás fojtogatta, és most sem tudja abbahagyni, de minden erejével azon van. Elvesztett mindent. De nem kellene állandóan keseregnie, viszont képtelen feldolgozni, vagy tovább lépni, neki már ez a része egyedül sem megy, vajon segítséggel menne? Ha jól emlékszik, talán az orvosin ismerkedett meg az őt megmentő férfival. Mikor találkoztak, nem sokat beszélt Timről, sem a babáról. Lelke apró zugában örül annak, hogy nem halt meg, viszont annyira szeretett volna végleg elköszönni az élettől.
- Hogy kerültél ide? - kérdezi szipogva, mikor már nagyjából felfogja, mi történt vele, és miért van még életben. Valami égi erő nem akarja még a halálát, ebben biztosnak kellene lennie, de csak azt érzi, hogy megint nem sikerült. Ez volt a harmadik próbálkozása az első kettőt Dee akadályozta meg. Kihívta a mentőket. Kimosták a gyomrát, és alig várta, hogy kiengedjék, mert idegessé vált. Most is remeg, de most talán attól, hogy a vízben ázott, és most döbben rá, mit is tett... Vagy csak szimplán elvonási tünetek. Nincs abban a lelki állapotban, hogy rájöhessen.

Az elveszettség olykor hamis képet fest elménkbe, és elhiteti velünk, hogy feleslegesek vagyunk. Hope már hónapok - vagy talán a két legfontosabb ember elvesztése - óta érzi elveszettnek és reménytelennek önnön magát. Egy börtönnek hiszi az életet, amit egykor kapott, és szabadulni akar tőle. Nem érez célt, nem lát jövőképet. A kétségbeesés olyan erővel tartja őt fogva, hogy úgy érzi majd bele pusztul, mégis felébred reggel, és beszáll a mókuskerékbe, amit tudat alatt már un. Sosem akart egy pult mögött dolgozni, nagy tervei és álmai voltak, mikor fiatalabb volt, aztán mindenből lejjebb adott. Így érezte jónak. Úgy hitte, hogy Tim mindig mellette lesz majd, és neki csak a gyerekeikkel kell foglalkozniuk, de a Sors mindent elvett tőle, és most elvesztette a céljait, és az álmait. Mindent megtesz azért, hogy elüldözzön mindenkit maga mellől. Ahogy Dee-t, és Yusukét is. Bár utóbbit annyira nem bánja így utólag. Holott kellene. De mégis a többi fájdalom elfedi, mikor éppen nincs a drogok hatása alatt. Jon megjelenése számára is meglepő, sőt az, hogy megmentette, nem hitte volna. Nem azért, mert rosszban voltak, hiszen sokszor beszélgettek sok dologról, és Hope meg is bízott benne, ahogy most is egy részét a fájdalmának kitárja, és hagyja, hogy a karjaiba zárja.
- Akkor micsoda? Jon én nem... Nem bírom tovább... fáj - az utolsó szavakat csak a férfi mellkasának suttogja, mintha attól félne, hogy a fűszálak, és a fák, no meg a vízcseppek tovább adják a szavait valakinek. Holott nem erről van szó, csak ezt eddig még soha senkinek nem mondta. Soha nem engedte ennyire szabadjára a fájdalmát, mint az utóbbi napokban, ahogy közeledett az a bizonyos évforduló. Aztán ez is eljött, és már semmi nem állt közé, és a halála közé egészen eddig. Remélte, hogy most nincs senki, aki megakadályozhatná, de Jonathan a semmiből lépett ismét az életébe.
- Nem tudom, hogy mit mondjak erre... - mondja ki őszintén, amit gondol, hiszen meghalni akart, Jon pedig megmentette őt. Fél attól, hogy ha jobban lesz, akkor Jonathan el fog ismét tűnni az életéből, és nem tudja, hogyan is formálja értelmes mondatokká a szavait, így inkább csak a férfihez bújik, mintha a karjai között menedékre lelhetne, hiszen elveszettnek hitte magát, és most egy barát tűnt fel a semmiből. Meg akarja ragadni az alkalmat, és talán megköszönni, de nem érez elég erőt még magában. Csak felnéz a férfira, egy pillanatig elidőz az ajkain, majd a kék szemekbe vési saját fájdalommal telt könnyes tekintetét.
- Komolyan gondolod, hogy az én tragédiámra kíváncsi vagy? - nem ereszti a férfi tekintetét, miközben nem hajlandó hátrálni, és kapaszkodik a férfiba, mintha attól tartana, hogy lezuhan ismét. Jelenleg ez az egy tartja még az őrülettől egy hajszálnyira. Lehet, hogy hasznos lenne megnyílnia valakinek, de nem tudja, hogy Jon nem ijed meg majd attól, amit mondani fog. Szörnyű és romlott emberré vált... Nem szívesen büszkélkedik vele.

A zokogás alább hagy, és már csak néha rándul a válla, hogy jelezze, nem sokra van attól, hogy ismét megeredjenek a könnyei, de próbálja magába fojtani. Nem akar gyengének látszani, és ezzel ront el sok mindent. A tragédiát fel kellene dolgoznia, nem elfojtani, majd eltemetni olyan mélyre, hogy ne kelljen hozzájuk nyúlnia, hanem meg kellene adnia az időt a lelkének, hogy felépülhessen. De sajnos erre ő egyedül nem volt képes. Drogok kerítették hatalmába, és olyan pofonokat kapott, ami még inkább húzta magával Hope-ot a sötétség karmai közé. Nem is akart egy idő után szabadulni csak meghalni akart, ahogy most is azért volt itt. Egy apró kis darab a lelkében örül ennek, de elnyomja a megkeseredés és a negatív világszemlélet. Nem tudja tagadni, hogy Jon a maga nemében jóképű férfi, és nem érti, hogy egy ilyen jóképű ember miért is pazarolná rá az idejét?
- De legalább velük lehettem volna... Nincs aki szeret... Mondj valakit, aki még így is szeret, amilyen lepukkant vagyok, és minden káros szenvedélyemmel elfogadna! -   kérleli sőt szinte könyörög a férfinak. Hiszen Dee sem kereste azóta, mióta elköltözött. A családja kivetette, és a kolléganője is csak akkor szeretik, ha végigviszi az ő műszakjukat is, ami könnyű, hiszen ha beveszi a bogyóit, akkor pörög akár két napig is. Vagy a pasik, akiknek megengedi, hogy belé tegyék a mocskos farkukat? Ők csak addig "szeretik", ameddig le nem jár az a mocskos húsz perc, amiknek a nagy részére szerencsére nem emlékszik. Talán jobb is így, de nem tud elmondani egyetlen olyan embert sem, akinek tényleg fontos lenne. Akiről azt mondhatná, hogy a kezébe helyezi az életét.
- Neked is rossz a szemed, nem vagyok sem szép, sem okos -   jegyzi meg halkan, majd lehajtja a fejét, majd mikor elmorzsolt egy könnycseppet, ismét felnéz Jon-ra. Ilyen közel talán sosem volt a férfihez, és most valahogy csak nézni tudja egy ideig az ajkait, a szemeit, az enyhe borostáját, mindent, mintha most először látná. Amikor a férfi megszólal, önkéntelenül is lesiklik a tekintete az ajkaira, és azt figyeli, ahogy a szavakat formálja, mintha csak szájról tudna olvasni, és mikor ráeszmél erre a cselekedetre, ismét próbál Jon szemeibe pillantani.
- És neked megéri egyel több nyűg a nyakadba? -   kérdezi alig hallhatóan, majd a távolból mentőt hall közeledni, és riadtan rándul meg a teste. - Ugye nem hívtad ki őket? Kérlek vigyél el innen, nem akarok kórházba menni -   ijedten kérleli a másikat, hiszen a kórházban kiderül, hogy drogozik, és akkor elküldik valahová, ahová nem akar menni. Most egy pillanatra erős remegés lesz úrrá rajta, és kibontakozik félig-meddig az ölelő karok közül. A táskáját keresi, amit meg is talál, hiszen nem azzal ugrott be a tóba, azt letette a móló végénél. Fel akar állni, de amint félig sikerül, kibillen az egyensúlyából, és ha Jon nem elég gyors, a földre huppan, nem túl előnyös módon...

Még mindig erősebben húzza a halálon túli lét, mint az itteni, de nem meri hangosan kifejteni Jon-nak. Hiszen amit kimondott, azon nyomban meg is bánta. Hope annyira el akarja dobni magától az életet, hogy nem veszi észre, ha valakinek fontos. A drogok elnyomják. Ahogy az alkohol is. Mindig mást csinál, minthogy bele kelljen gondolnia abba, mit is tesz és miért. Nem érzi magában azt az erőt, ami tovább vinné. Csak felkel, mert a szíve nem szűnik meg dobogni. Mély gödörben van, és már nem látta a kiutat, ezért ugrott fejest a vízbe, aztán hagyta abba az úszást. Pedig tud úszni. Jól tud úszni, mégis inkább feladta, minthogy tovább éljen.
- Értsd meg, nem láttam más kiutat... Nem látok más kiutat - nem emeli meg a hangját, csak őrült tiltakozásba kezd, ahogy Jon szavaiban kiérzi a felháborodást. Még akkor is érzi, ha esetleg nincs ott. Viszont meglepi a kétségbeesett hangnem, mintha... Mintha fontos lenne a férfinak, ami őszinte meglepettséget csal az arcára. Szemöldöke is finoman rándul, hogy megerősítse az új érzést, amit a másik aggódása váltott ki belőle. Aztán valami történik, Jonathan arca az övéhez közeledik, majd már csak az ajkakat nézi, aztán lehunyja szemeit, és hagyja, hogy a másik ajkai az övét érintsék. Minden porcikája beleremeg a csókba, és amint elengedi ajkait, ő kapna utána, de csalódnia kell, ez csak bizonyítja az állítást. Először nem tud kinyögni egyetlen hangot sem, majd ujjait az ajkaihoz kapja, mintha égetné a csók, mintha...
- Komolyan? És a csók? - kérdez vissza, de nem tért még magához. Egy ember van itt vele, aki a barátja, és most mégis megcsókolta, de ez a csók más volt. Összeszorul a gyomra, mikor ráeszmél, hányszor fogja megbántani Jonathant, és hányszor fogja felidegesíteni őt. Pedig nem akaratosan teszi, csak néha ilyen a természete. Nem akarná bántani, de olykor azt bántjuk meg a leginkább, akit soha nem akarunk.
- Bájos és szép... Akkor vagy az én tükröm hamis, vagy te látsz rosszul, de ne hordj szemüveget, ha velem vagy - mosolyodik el akaratlanul is Jon mosolyát látván. Nem tudja elfogadni saját magát sem, és nem látja meg önnön magában azt a szép nőt, akiről Jon beszél. Nem hiszi el, habár jól esik neki a dicséret, valahogy nem tudja elhinni, hogy valaki szépnek tartja őt, és nem fizet a szexért. Hanem megmentette. Nagyot sóhajt, és nem tesz megjegyzést a következő mondatra, hiszen a mentők jönnek, ő pedig nem akar sehová sem menni, ami kórház, ahol orvosok vannak. Inkább egy baráttal akar lenni, mondjuk Jon közelében, aki megnyugtatja, még akkor is, ha ezt nem ismeri be magának.
- Igen, megmentettél... Nem aka...rok - és elesik, pontosan Jonathan ölébe. Egy pillanatra felnéz a szemeibe, majd a füvön találja magát. - Nem... csak küld el... - hangja elhal és csak nézi a férfi távolodó alakját, majd hangfoszlányok jutnak el a fülébe. Meg akarják vizsgálni. És elindulnak felé. Megrémül, hogy a mentősök most vele akarnak foglalkozni, neki nincs szüksége orvosi ellátásra.
- Jól vagyok, csak hagyjanak, elég már - szólal meg a vizsgálatok közben, úgy kábé öt perc múlva, hiába tartotta fel a hüvelykujját a másik, ez rossz érzés, ahogy a szemébe világítanak. A mentős furcsán felvonja a szemöldökét.
- Fogyasztott ön kábítószereket? - Hope egy pillanatra ledermed. Na pont ezért nem akarta ezt.
- Csak alkoholt... Ünnepeltem, és elfelejtettem, hogy nem tudok úszni... Végeztünk? - kérdezi, mire a mentős rosszallóan bólint, és Hope lehuppan az ágyról, amire ráültették, és a táskáját keresi a vaksötétben. Cigaretta után kotorászik a táskájában, és nagy nehezen meg is találja, majd rágyújt. Valamennyire összeszedte magát, de nem érzi biztosnak a lába alatt a talajt, így leül a fűbe, és miután Jon visszatért hozzá, és a mentők elindultak, csak akkor szólal meg.
- Mi a terved? - kérdezi, mert ő maga sem tudja, hogy mi lesz most. Megy Jonathannal, vagy elindul vissza a motelba, ahol unalmas napjait töltheti megint.

A csók hatására mintha minden porcikáján végigfutna valami kellemes melegség, a szíve is hevesebben dobban, de hamar vége szakad, mégis ajkai égnek az érintés utóhatásaként, és percekig egy halvány mosoly játszik az ajkain, még akkor is, ha ez csak pillanatnyi kis boldogság. Még akkor is, ha ez majd elmúlik és megint egyedül marad. Be kellene fogadnia az érzést, és nem keresni, hogy mi fogja elrontani, mert jelenleg pontosan úgy érzi, hogy ez az egész véget ér majd, amint Jon megtudja, hogy milyen is ő. Már előre retteg, hogy mivel ijeszti el maga mellől azt az embert, aki most foglalkozik vele. Hiszen az életében váltják egymást azok, akik megpróbálnak segíteni neki, mert nem elég erősek. Mert elviselhetetlennek gondolja magát. Annyira élénken él benne ez a felfogás, hogy már ő maga is elhiszi, és valahogy nem volt még olyan ember, akinek elég türelme és kitartása lenne hozzá. Talán figyelmeztetnie kellene Jonathant erre, de valahogy képtelen elrontani a pillanatot, szólni is alig tud.
- A tükör azt a képet adja vissza, amit látni akarunk - mondja halkan, és ismét elkeseredik, mert sosem fogja egy tükörben sem szépnek érezni magát. Néha úgy érzi, hogy kicseszett vele a természet ezekkel a kis mellekkel és a bőrével amit, ha akarna sem tudna barnává varázsolni, hiszen csak leégne. Visszanéz a férfire, majd a mentősökre, és csak követik egymást az események. Ahogy rákérdez a drogokra, érzi, hogy zavarba jön, és hevesebben válaszol a kelleténél. De nem mondhatja azt, hogy persze, ma is megevett ki tudja mennyit, mert sosem szabadul meg a kórházak rabságából. És valamiért úgy érzi, hogy Jon-nak is feltűnt a hevessége. Csak a táskájában ne kezdjen el kotorászni, és reméli, hogy nem kérdez rá a barátja is, ha már kettesben lesznek, de ez a téma is elkerülhetetlen lesz sajnos. És ez az a pont, amikor az emberek elfordulnak tőle, mikor elmagyarázza, miért is kell neki az extasy. Hogy miért van rá szüksége. Mert feldobja, és elfeledtet vele mindent, mindemellett jobb kedve lesz.
- Vacsora, zuhany, beszélgetés és pihenés? És a barátnődet nem fogom zavarni? - szalad ki a száján a felismerés, hiszen nem tudja, hogy van-e valakije, soha nem kérdezte még. Bár megcsókolta, mindennek még sincs jelentősége. Talán illetlenség volt ilyet kérdezni, mégis kiszaladt az ajkai közt. - Ne haragudj... - csóválja meg a fejét, majd végül csak elfogadja a felé nyújtott kezet, és hideg ujjait a férfi kellemes hőmérsékletű kezében találja, majd felpattan egy kicsit nagyobb hévvel, és nekitántorodik a férfi mellkasának, ami egy részről talán szándékos is lehetett, de nem lehet megállapítani egyből. Felnéz a nála sokkal magasabb Jon-ra. Elidőzik a szemeiben, majd végül csak szétnyílnak ajkai, és szavakat is képes formálni.
- És te főzöl? - kérdezi, majd lép egyet valamerre, aztán rájön, hogy nem tudja, most épp hol lakik a férfi, persze lehet, hogy még mindig itt a közelben, de inkább vár, hogy a másik átvegye az irányítást.

Olykor egy pillanat is elég, hogy lángra lobbanjon egy érzés, melyről már azt hittük rég kihunyt, holott csak a sok hamu alatt parázslott a maga biztonságos kis helyén, várva a pillanatot, mikor újra fellobbanhat, és mindent elemésztő tűz lehessen belőle. Vajon Hope is érzi a benne megindult változásokat, vagy képtelen most bármire is gondolni? Fogalma sincs, mennyi az idő, de biztos, hogy már elég késő van, és a nap, mikor magányossá vált, már elmúlt, de még mindig a hatása alatt van. A fullasztó nyomás a mellkasában még mindig ott van, és még úgy érzi, mintha a víz elzárná a levegő útját. Még mindig víz alatt érzi magát, aki már örökre ott is marad. Pedig már jó ideje kihúzták, sőt a tüdeje megtelt levegővel, amit élvezettel szív be, és fúj ki, mintha egy csecsemő szívná be életében először az éltető oxigént. Mert most így érzi magát. Egy gyámoltalan és törékeny valaminek, akin segíteni kell, akire vigyázni kell, pedig mindig biztosított mindenkit, hogy ő tudja, mikor mit csinál. A kísérlete az öngyilkosságra viszont egy látomás volt, azt hitte, megoldás lesz végleg elaludni.
- Bob? Jaaa... Megnézném, ahogy egy kutya főz - próbál elsütni egy elég gyatrára sikeredett poént, miközben hamar meg is érkeznek a házba, amin elámul. Szépnek tartja, és hangulatos. Ráadásul csendes, ami teljesen más, mint az ő belvárosi hotelszobája, ami hangos, és zajos, ráadásul mindig annyira sokan vannak ott. Aztán meglátja a kutyát, és rémülten Jon háta mögé ugrik. Nincs baja a kutyákkal, de az ilyen nagy ebek mindig a frászt hozzák rá, és csak ijedten rázza meg a fejét, mikor előre engedik.
- Kérlek be tudod zárni, vagy valami? Félek... félek tőle - suttogja az utolsó mondatát, majd mintha gyökeret eresztett volna a lába, nem mer bemenni addig, amíg valami olyan helyre nem kerül a kutya, ahonnan nem tud kijönni, mert lehet ő barátságos eb, de sok fajta kutya megbolondul a kábítószer illatától is. Szóval csak csendesen vár, majd végül, ha a kutya olyan helyen van, ahol nem árthat neki, bemerészkedik ő is.
- Sajnálom, de rettegek tőlük, és megérzik ezt, és attól megőrülhetnek - próbálja magyarázni a fentebbi félelmét ezzel. Elvileg a kutyák a félelmet is megérzik. És az nem tenne jót a társalgásnak. Csak toporog egy helyben, majd ismét felfedezi a kis házat, a képeket, a teraszt, és mindent, amit lehet, majd a konyhába veszi az irányt, ahol megtámaszkodik a pultban. Kezeivel megkapaszkodik egy kicsit, mert érzi a keze remegését előtörni, és valamilyen ürüggyel el kell tűnnie pár percre. Felakasztja a táskáját végül, össze-vissza sétál kissé zavarban érzi magát. Egy kis sárga tablettát csúsztat a tenyerébe, majd a férfi felé fordul.
- Akkor kezdhetek egy zuhannyal? - mutat a fürdő felé, és ha megkapja az engedélyt akkor elindul, az ajtó felé, de előtte lekapja a felsőjét, ami alatt csak egy lila, fekete csipkével díszített melltartó van... Belép a fürdőbe, de félig nyitva hagyja az ajtót, miután bevette a bogyót... Talán ez egy felhívás egy keringőre? Megeshet...

Azt mondják, minden okkal történik. Minden találkozás eleve el van tervezve, és semmi sem véletlen. Régen Hope is hitt ezekben a kemény szavakban, és hitte, hogy Timet okkal sodorta az útjába a Sors. Holott az egyetemen a régi barátai megannyi alkalommal szívták a vérét azzal, hogy miért nem randizik Jonathannal, hiszen ő mindamellett, hogy helyes még okos is. Erre az egyre emlékszik, hiszen Tim sosem volt olyan fickó, aki után megfordulnak a lányok. Egy átlagos srác volt, átlagos érdeklődési körrel és egy jól menő munkával. Az egyik nagyobb biztosítócég középvezetője volt, ez az egy az, ami miatt kitűnt a többi ember közül. Fel sem figyelt volna rá, ah éppen akkor nem kíséri el az anyját, és nem pont hozzá kerülnek, hiszen néha akkor még Tim is bonyolított le üzletkötéseket. Ő kötötte az életbiztosítását. Aztán elhívta randizni, mert rajta volt a telefonszámuk is a papírokon. Igen cseles egy módszer volt, talán ezzel hívta fel magára a figyelmet. Amikor össze jöttek, két hétig alig mert Jon szemébe nézni, hiszen tudta, hogy tetszett neki. De vajon ez még most is így van? Vajon Hope érez valamit Jon iránt? Fél jobban belegondolni, és a kutya is eltereli a gondolatait.
Majd Jonathan hangját hallja meg, ahogy beszél a kutyáról, hogy mennyire szereti az ebet, aki talán szellemileg is lesérült attól az ütéstől, amit az előző tulaja mért rá. Nem szól, csak együtt érzően néz rá, és természetesen követi a hálójába is, ahol elfogadja a törölközőt, de az inget nem veszi el.
- Ingben aludni? Inkább egy pólót dobj hozzám - mosolyodik el, majd a férfi többi szaván még szélesebbre húzódik a mosolya.
- Pedig megnéznélek egy szexi hálóingben, és egy csipkés francia bugyiban - nevet fel, amikor elképzeli lelki szemei előtt Jon-t egy csinos piros vagy fekete szettben. Persze ezek után egyből megcélozza a fürdőt mert az elvonási tünetei is egyre rosszabbodnak, pedig csak alig egy-két órája mehetett ki belőle az utolsó adagja. Ahogy beér, rögtön le is nyeli, majd kibújik a farmer rövid naciból is, és a melltartót is lekapja, csak egy bugyi választja el az anyaszült meztelenségtől, és első pillanatban fel sem tűnik neki, hogy Jon bejött utána, lehajol, és elzárja a forró vizet, mert kiszolgálva saját magát inkább fürdőt venne, ami felmelegíti kihűlt tagjait. Aztán a törölközőért fordul meg, és rá kell eszmélnie, hogy nincs egyedül. Maga elé kapja a már említett darabot, és majdnem felsikkant, de csak egy kicsit hátrébb hőköl a meglepettségtől, majd veszi a bátorságot, és közelebb lép. Persze direkt hagyta nyitva az ajtót, de nem is gondolta volna, hogy Jon bejön utána. Mikor húsz centire van tőle, csak akkor áll meg, fogy felnézhessen a kék szemekbe.
- Kicsit többet láttál belőlem... Most mi lesz? - még közelebb lép, és ez a közelség szinte felperzseli minden egyes porcikáját. Ajkai résnyire távolodnak el egymástól, így felfedi fehér fogainak egy kis részletét majd hirtelen megrázza a fejét és hátrébb lép. - Ne haragudj, nem kellett volna... én... nem - dadogja, holott sosem jött zavarba még senkitől. A törölközőt úgy szorongatja maga előtt, mintha kapaszkodó lenne, és inkább a tükörben figyeli saját tinis elpirult arcát, majd a másik lábát kezdi el szemlélni, mintha az olyan érdekes lenne...

Szemét dolgot művelt akkoriban, és mindenki azt hitte, hogy csak a pénz miatt jött össze Timmel, holott nem így volt. Beleszeretett, és nem csak egyfajta rajongás volt ez, hanem igazi, mindent felemésztő tűz lobbant fel benne a férfi iránt. Pedig talán még valami randiszerű is volt Jonnal, és mégis őt ejtette, pedig imádta, és a személyisége is elvarázsolta, de Tim iránt olyan hirtelen támadt fel benne ez az érzés, hogy ha nem jön össze vele, akkor talán egész életében bánta volna. Csodálatos éveket töltöttek együtt, és szép esküvőjük volt. Persze Jon mindig felbukkant az életében, és mindig felébresztett a bűntudaton kívül valami apró kis szikrát, de nem érezte helyesnek, hogy Tim mellett valaki iránt így érezzen. Mégis, mikor meghalt, Jonathan volt az egyik, akinek el tudta sírni a bánatát, és meghallgatta. Vele volt, de ő ismét szemét módon hagyta magára, és fordult inkább a szerekhez, minthogy valaki segítsen neki feldolgozni a veszteséget. Túl büszke volt, és azt hitte, majd megbirkózik vele egyedül. De nem sikerült, és a múlt gyásza olykor hatalmas felhőként magasodik felé, és olyankor tesz szörnyű dolgokat. Nem tudja elviselni, ha segítségre szorul, és olyankor löki el magától azokat, akik nem ítélik el a gyengeségei miatt.
A fürdőben egyedül van, legalábbis egy ideig ezt is hiszi amikor megfordul, akkor mintha csapdába esett volna. A szíve sokkal hevesebben ver, mint amennyit el bír viselni, mégis közelebb lép a férfihez, hogy szinte hozzáér, de mégis meggondolja magát, mégis visszakozik, mert nem akarja már többször bántani a férfit. Nem élné túl, ha ismét belegázolna a lelkébe, és ezzel saját magát is még mélyebbre lökné abban a képzeletbeli gödörben.
Sokszor maga alatt vágja a fát, és nem is foglalkozik a következményekkel, mikor megérzi a karján a finom ujjak érintését, ismét hevesen dobban meg a szíve, mintha ki akarna szabadulni a mellkasából. A teste és ajkai a másik fél ajkai után kiáltanak, és végül meg is kapja őket, kezei felszaladnak a férfi nyaka köré, hogy kapaszkodóra leljen, és ezzel egyidejűleg a törölköző is leeshessen. Sosem hitte volna, hogy Jonathan így tud csókolni, ilyen szenvedélyesen. mégis elszakad az ajkaitól, hogy a szemeibe nézhessen.
- Mi tartott ilyen sokáig? - testét kérés nélkül préseli a férfiéhoz, és elragadja a hév, és most ő csókol vissza, ahogy közelebb húzza finoman a férfi arcát. Nyelvével pajkosan ingerli heves és éhes táncra a férfiét, majd egy röpke pillanatra feleszmélve ismét elengedi. Légvétele irreálisan szapora, és egy halk sóhajt enged ki magából. - Kihűl a víz.. - hangja alig hallható, mégis érteni lehet, és habár képtelenségnek érezte, hogy beszéljen, mégis sikerül neki. Finoman húzza a másikat a kád felé, ahol el fognak férni ezt biztosra veszi...

Nem tudja pontosan, mit is keres a férfiben, mit is akar elérni, csak azt, hogy a társasága túlságosan is pozitívan hat rá. Még saját maga sem fogja fel, hogy az az apró kis elfelejtett parázs újult erőre kapva izzik egyre jobban és jobban, hogy lángra kaphasson, mert összekeveri a vággyal, azzal, hogy vágyik a férfi közelségére. De nem tudja a pontos okát, pedig ez az apró ki szikra mindig ott volt benne. Még akkor is, mikor Timmel randizott helyette, és akkor is, mikor "igen"-t mondott az eljegyzéskor és akkor is, mikor hozzá ment. Szerette a férjét is, félreértés ne essék, rajongott érte, és felnézett az erős férfira, de mindemellett elnyomta azt, amit Jonathan iránt érzett. Csak kettejüknek időre volt szüksége, hogy együtt beteljesüljenek. Talán így volt megírva, hogy majd évekkel később érinthetik egymás ajkait. Hiszen minden okkal történik.
Hope viszont nem tervezte, hogy rá akarja vetni magát a férfira, ezt az az egyetlen apró csók indította be, és egész idő alatt máson sem járt a feje, csak azon, hogy többet akar. És megkapta a lehetőséget, de nem akar kezdeményezni, csak várja, hogy megérezhesse az ajkakat, melyekért eddig is "imádkozott". Éhesen falja őket, és rá kell döbbennie, hogy ez az a csók, amiről mindig is álmodott. Nem Timé és nem másé, hanem ez az. Akárha egy filmben lennének, úgy forrnak össze, mint a színészek, mégis a fürdő megtelik a szenvedéllyel és a sóhajokkal, amik Hope ajkait elhagyják. Szavai is nehézkesen hatolnak át ajkain, és nem akar messze kerülni a másik ajkaitól. Keze mindemellett felfedezi a férfi sokat látott kidolgozott mellkasát, és széles hátát, majd ő is segít a farmer kioldozásán, és egy röpke játékos pillanatra érinti a férfiasságát majd megindulnak a fürdő felé, közben kibújik a bugyijából, majd ismét csókolja a férfit, kinek érintése nyomán kirázza a hideg, és egyszerre lobbantja lángra.
Ahogy belemerülnek a vízbe, beleborzong az érzésbe, ami röpke tíz perc alatt söpörte le a lábáról, és gyengéden érinti meg Jon arcát, ahogy a mellkasához nyomul. A tekintetében ott van az a különös csillanás, amit önmagában sem ismer fel még, a teste elárulja, és érzi, ahogy kipirul az arca a közelségtől. Mégis jól esik neki és fél, hogy az egész csak egy álom, egy látomás és ő még mindig a tó tetején lebeg.
- Kérlek... soha ne engedj el -   néz a sajátjához hasonló kék szemekbe, és akaratlanul is elenged egy könnycseppet, de mielőtt a másik észrevehetné, szenvedélyes csókkal jutalmazza az ajkakat. Éhes és követelő csók ez, ami jelzi, Hope nem bír magával sokáig. Jon hajába túr, majd végigsimít ismét a gondozott hasfalon egészen a férfiasságáig, amire egy kicsit rámarkol, majd elengedi, hogy keze visszatérhessen a másik arcához. Nem bírja sokáig, túlságosan is vágyik a másikra. Magába akarja fogadni, úgy, ahogy még soha senkit...

Ha reggel tudta volna előre a napját, akkor mindent megtett volna ellene, hogy ne így végződjön, de most, hogy itt van Jonathan karjai között, rá kell jönnie, hogy szüksége van valakire, aki ha kell fizikálisan, lelkileg és képletesen is megmenti önnön magától. De vajon később is így fogja gondolni? hiszen Hope vágyik a boldogságra, egy hercegre, ha úgy tetszik, mégis mindent megtesz az ellen, hogy még véletlenül se lehessen boldog. Most viszont képtelen ellenállni, és a teste, a lelke - vagyis az egész lénye - csak a férfi közelségére vágyik. Jobban is, mint bármikor hihette volna. Ezelőtt sokáig elnyomta, mert... mindig volt rá valami tökéletes magyarázata, amivel megcáfolja az érzéseit, és most sem akar róluk tudomást venni. Ezt egyszer már végigcsinálta, és fél az újbóli pofára eséstől. Jon egész lénye viszont másra utál, mást sugároz, és tudat alatt tudja, hogy bízhat a férfiban. Jelenleg az egész életét helyezte a másik kezeibe a tudomása nélkül, és ez az érzés pozitívan hat rá. Viszont a szenvedély képes elhomályosítani az elméjét, és egyre jobban és jobban akarja a férfit magába fogadni, hogy úgy egyesüljenek, ahogy soha senki.
Mintha csak ketten lennének az egész földön, mintha nem lenne más, csak ez a fürdő, és meg sem hallja a kinti zajokat, csak Jon-ra figyel. A megerősítés mosolyt csal az arcára, és ebben a percben mindent elhisz neki, még ha ígéretei hamisnak bizonyulnak, mert nem akar mást, csak beteljesülni a férfival, aki mindig ott élt a szívében valamilyen formában.
- Ohh... ez... - nem tud többet kinyögni, ha akarna sem, hiszen a szavak nyögéssé alakulnak át, ahogy megérzi magában Jonathan férfiasságát. Feltornássza magát ülő helyzetbe, és lágyan kezd ringani fölötte, és a víz is rásegít ahogy a mozgás hatására imbolyogni kezd. Háta ívbe feszül, és érzi, hogy már nem sok kell ahhoz, hogy elérje a beteljesülést, így felhúzza magához a férfit, ha esetleg még nincs ülő helyzetben, és olyan erősen préseli magához, hogy szinte fáj de sóhajai, és nyögései másról árulkodnak. Pár mozdulat elég ahhoz, hogy a remegés végigfusson egész testén, de ez most jól eső remegés, mely egy olyan érzéssel párosul, mintha a mellkasában és a gyomrában egy apró kis robbanás indulna el minden egyes tagjába.
- Azt hiszem, még többet akarok belőled - suttogja elfúló hangon, miközben csípőjével addig mozog, amíg Jon is át nem éli a gyönyört, ugyanúgy, ahogyan ő is átélte. Ha megtörtént, finoman dönti el, és ráfekszik, majd egy lágy, de sokat ígérő csókot ad neki, hogy aztán a mellkasára fekve hallgathassa szívének egyre lassuló dobbanásait.
- Talán rendelnünk kellett volna - kuncog a férfi mellkasába majd ismét ránéz, hogy a másik kiolvashassa a boldogságot, ami elfeledtette vele a tópartot, a mentőket, a mentős kérdését, és nem maradt más, csak ők ketten...

Egyszerre többféle érzés járja át a testét, ahogy a férfi érinti, és csókolja, minden, amit kap tőle... Mindent sokkal jobban érez, mintha az érzékei hirtelen megtisztultak volna. A vágy magával ragadja, és hagyja elszabadulni őket, hogy nyögés formájában adják a másik tudtára, hogy az, amit csinál sokkal jobb, mint bármikor. Mintha először szeretkezett volna valakivel, arca kipirul a hévtől, és mikor eléri az orgazmust, egy pillanatra benn marad a levegő, hogy nyögésként szakadjon fel. A lágy csók valami hála, vagy érzelemkimutatás akar lenni, mert sajnos ebben is elvesztette az érzékét, hogy hogyan is adja a másik tudtára, hogy kötődik hozzá. Sajnos amióta felborult az élete, ezzel együtt az értékrendje is összedőlt, és sokszor nem tud különbséget tenni a jó emberek és a rosszak között. Sokban közrejátszik a bizalmatlansága is, ami Jon közelében mintha messze szállna, és békésen bújik oda hozzá, hogy közel érezhesse magát a férfihez.
- Igen, azt mondom - mosolyodik el és felnéz Jonathan-ra. - Vevő vagyok mindenre - nevet a másik arckifejezésén, és természetesen hagyja magát. Csak egy nevetés hagyja el ajkait, aztán Jonathan már fel is kapja, és elindul vele a szobája felé. Csak egy pillanatra tudja megszemlélni a kényelmes és igencsak otthonos helyet, majd megérzi a takaró lágy simogatását, melytől libabőrössé válik és kellemes bizsergés járja át, ahogy a férfi mellé feküdve hozzáér. Éhesen viszonozza a csókot, mintha semmi nem történt volna a fürdőbe, és teste ismét elárulja, ahogy a másik érinti lágyan és gyengéden, mintha egy porcelánbaba lenne.
- Szóval sajnálod tőlem az ételt? Vagy másra éhezel? - nevet fel szórakozottan, miközben ismét érzi, hogy ölét kellemes bizsergés uralja el, és a mellének érintésére mellbimbói megkeményedve merednek. A takarót markolja, ahogy Jon lefelé halad a csókjaival a szegycsontjáig, és a teste beleremeg az érzésbe, amit most ismét a vágyakozás vesz uralmába. - Még mindig vágyom rád - emeli fel a fejét, majd ismét a párnára hanyatlik, és most önző módon hagyja, hogy a férfi azt tegye, amit akar...