Bólintok.
-Mondhatjuk. Tudtam, hogy rossz környékre megyünk meló után inni a haverommal...mondjuk, erre azért nem számítottam.
Valahogy nem tettszik, ahogy kiejti a kapcsolatunk szót, de most nem tudok ezzel foglalkozni. Szegény lány nagyon megsérült, és valahogy muszáj életben tartani, amíg megjön a segítség.
-Nincs semmi baj, már túltettem magam rajta.
Erre a tipikus dumára megint legszívesebben megvonnám a vállam de...kezdek beletanulni, hogy ezt mostanában nem érdemes csinálni.
-Van, akiért megéri kitartónak lenni.
Rákacsintok, aztán feltűnik, hogy enyhül a szorítása a kötésen, ezért oda nyúlok, és megteszem ezt helyette. Nem fogom hagyni, hogy elvérezzen itt nekem. Ami az üldözőnket illeti, én is felé fordítom a fejem, arcom véletlenül dörgölve az övéhez, ezzel elérve, hogy én is poros legyek azon az oldalamon, nem csak ő. Remélem ismerőse jön ki, különben még félreérti, mi is történt itt. Sok a vér...
-Kétlem... - mondom komor hangon, és az a furcsa üres érzés kezd hatalmába keríteni, amiről már annyit olvastam, de eddig sosem volt szerencsém hozzá. Ha most még él, 3 gyomorlövéssel akkor sem húzhatja sokáig...és a szája szélén lévő vérbuborékból ítélve amit korábban láttam, ment a tüdejébe is. Hacsak nem dolgozik ma Dr.Názáreti, ennek kampec. A gondolatmenetből lágy hangja ránt vissza a valóságba, és az, ahogy átkarol. Szembe fordulok vele, és sértetlen kezemmel megfogom az állát, hogy finoman egy szintbe emeljem tekintetünk, majd közel hajolok hozzá, hogy ajkaim ismét közel kerülhessenek az ajkaihoz, ám ekkor lépteket hallok, és megérkezik az erősítés. Gyorsan visszaengedem a vállamra, és szorosan karolom át.
-A legjobbkor - mondom nekik, összeszorított fogakkal.
-A gyanúsított súlyosan megsérült, a kolléga pedig válságos állapotban van.
Átadom Claire-t, aztán hagyom, hogy valamivel később valaki engem is megvizsgáljon. Tényleg az FBI-tól jöttek ki, hiába hívtam a sajátjaimat. De semmi baj, ők is itt vannak a környéken...valahol. Nem kell aggódnom amiatt, hogy megúszom ezt a napot papírmunka nélkül...

- Esetleg ezután választhatnátok mást - ötletelek halvány mosollyal.
- Ebben látod igazad van - az ember néha nagyon nehezen tudja rávenni magát arra, hogy legyen kitartó, de van amiért, vagy akiért érdemes. Ez volt a helyzet velem is. Dylanért megérte küzdeni a démonjaim ellen. Ellenakartam állni, hisz rettegtem, hogy megint úgy járok mint annak idején Jonathannal. De aztán csak győzött az ész és az akarat, na jó talán még a szív is. És nem is volt hiba, hisz második éve vagyunk együtt, és tényleg boldogok vagyunk! Őszintén szólva abban reménykedek, hogy ez egy életre szóló kapcsolat legyen.
Miután Nick ölében kötök ki, rögtön a vállára fektetem az arcomat és várok pár pillanatig, hogy némi erőt gyűjtsek magamnak ahhoz, hogy a gyilkosra pillantsak. Valószínűleg tényleg nem éli túl, és ez némi elégedettséggel tölt el abból a szempontból, hogy nem kell többet néznem ahogy szerencsétlen nőket felboncolják. Nem tettek semmit, nem ártottak senkinek, mégis meg kellett halniuk. Most még ha azt mondom, hogy engem jogosan lőtt meg, hisz az életére törtem, azt megértem. De az a szerencsétlen három másik lány?
Meglepetten pislogok a srácra, mikor egyre közeledik felém, de furcsa trappolások szakítják félbe, mikor aztán Nick ismét közelebb von magához.
- Jól vagytok? - hallom meg Tim kétségbeesett, mégis halkan búgó morgását miközben leguggol mellénk. Úgy beszél, mintha Nicket is ezer éve ismerné.
Tim lassan másfél éve a társam, nem is értem, miért nem kértem meg, hogy jöjjön velem. Emiatt majd hallgathatom napokig az okítását, hogy milyen felelőtlen vagyok és hülye.
Keze a hátamra simul, majd lassan elválaszt Nicktől. Erős keze úgy von magához, mintha egy pihesúlyú gyerek lennék annyi különbséggel, hogy kicsit nagyobbra nőttem.
- Már hívtuk a mentőket, pár perc és itt lesznek, mindkettőtöket bevisznek - pillant a másik férfire miközben feláll, majd ölbe kap. Nem értem, úgy dobálnak meg kapkodnak fel a földről, mintha súlytalanságban szenvednék. Dylan is és ő is egyaránt.
- Gyere te is, a kocsiknál megnézzük a sebed - Tim válla felett pillantok Nickre, majd egy biztató mosollyal jelzem, hogy jöjjön. Örülnék neki, ha ő is velünk lenne.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy mekkora hülyeséget csináltál. Ennek biztos meglesz a következménye.
- Ó, Istenem! Tim... ha nem kaptam volna meg az engedélyt, nem itt lennék - nyöszörgöm. Amúgy de, nagyon is itt lennék, hisz az én szokásom tilosban járkálni.
Messziről már tisztán hallom az egyre erősödő mentőhangot. Hurrá, talán nem fogok meghalni.

-Miért tennénk? - Kérdem komolytalanul - A környék sorozatgyilkosa halott, és látták, ahogy kisétálok a legdögösebb nővel, aki valaha betette oda a lábát. Még az is lehet, hogy legközelebb tiszta korsóban kapom a sört ezek után.
Aztán csak várunk és...megjelenik Tim, a társa. Nem mondom, lehet kicsit csúnyábban nézek rá a kelleténél valamiért amikor kikapja az ölemből, de később úgyis ráfogom majd arra, hogy fájt a vállam, amikor megmozdítottam közben, szóval ennyit erről. Aggódva figyelem a lányt, és természetesen vele tartok a mentőautóban, már csak azért is, mert ciki lenne, ha ő lőtt sebbel simán túlélné, én pedig elpatkolnék, amikor elfertőződik ez a karcolás. Mondjuk, a kötésekből nem ez látszik, úgy bepólyáznak, mintha legalábbis eltört volna a karom, szinte tényleg csak a gipsz hiányzik róla. Már a mentőben ülünk, mikor Tim-nek újra telefonálnia kell, úgyhogy szinte kettesben maradunk, én pedig közelebb húzódom az ágyon fekvő Claire-hez. Lehet övön aluli ilyesmivel letámadni ilyenkor, de ez van.
-Hát...most asszem megutáljuk az alkoholt egy életre... - jegyzem meg, utalva arra, hogy nem kaphatunk fájdalomcsillapítót a pia miatt. Persze nem ezt akartam megtárgyalni vele.
-Szóval, ha már így alakult, mi lenne, ha pia helyett inkább más programot szerveznénk, mondjuk...volna kedved velem vacsorázni? Van egy sejtésem, hogy a kórházi menzára akad asztalfoglalásunk de, úgy gondoltam, ha kiengednek, valami normális helyre.

- Vagy elvárják, hogy vigyél saját korsót - nevetek fel, de ezzel együtt már el is hallgatok. Egyre kevésbé megy a beszéd, na most, hogy ez a vérveszteségnek vagy a sokknak köszönhető, azt már nem tudom. Túl fogom élni, hisz túl kell élnem. És ez a lényeg.
Bágyadt kíváncsisággal figyelem, ahogy alaposan bekötözi az egyik mentős Nick vállát, de azt ahogy ketten körülöttem ténykednek abból aligha érzékelek túl sokat. Mintha a tér-idő fogalma megszűnne létezni.
Talán el is pilledek egy kis ideig, viszont mikor kinyitom a szemeimet, rögtön Nick arcával találom szembe magam. Meglepő módon nem ugrok fel, sőt, össze se rezzenek csak halványan elmosolyodok ahogy félre biccentem a fejem, hogy jobban láthassam.
- Ohh, ebben biztos vagyok... mondjuk aligha érzek túl sok mindent - nyöszörgöm, hisz az eleinte érzett szúró fájdalom eltűnt, nyomát se találom, csak a furcsa zsibbadást egész testemben.
- Jól van - bólintok miközben kidörzsölök egy kósza könnycseppet a szememből. Fogalmam sincs, hogy mi csalta oda, de már csak egy puszta gondolat.
Mikor nyílnak a mentőautó ajtajai, már ki is húzzák az ágyamat miközben orvosok hada vesz közre.
- Hé, kislány?! Értesítem Dylant, hogy mi a helyzet és hol vagy oké? - lép mellém Tim ki finoman simítja kezemre a kezét, én pedig azonnal biccentek is, ahogy meghallom a párom nevét.
- Oké...
- Jól van. Remélhetőleg hamarosan megérkezik. Légy erős! - simogatja meg a hajamat, én pedig mosolyogva nézek bele barna szemeibe, de már siklik is a tekintetem Nickre, akit két másik ápoló vesz közre.
Ezren búgnak, mocorognak szuszognak és magyaráznak körülöttem, én pedig azt se tudom, hogy kire figyeljek éppen. Csak akkor jövök rá arra, hogy a levegővételem akadozik és egyre nehezebben megy, mikor egy maszkot húznak az arcomra, és azt azt egy nyomorúságos pumpával kezdik hatásba léptetni. Ekkora szarban se voltam még, úgy érzem.
- Készítsék elő a hetes műtőt...AB+ vérre lesz szükség... morfiumot is hozzanak! - csak mondatok töredékeit hallom, de már onnan sejtem, hogy épp elég vért veszítettem ahhoz, hogy más vérére legyen szükségem. Fergetegisztikus, én mondom!
- Azért a... holnapot még... megélem ugye? - nyögöm a maszk mögül, mire csak egy kedves hangot hallok meg.
- Persze, hogy megéli! - a mellettem lévő fiatal nő tekintete eleinte biztató, de mikor ránéz egy másikra, aggodalommal tölt el.
Ugyan akkor feleslegesen, mert innentől kezdve semmi.... nem tudok semmiről, csak lebegek egy légüres térben miközben pittyegést és hangzavart hallok magam körül.

-Korsót csak akkor vinnék oda, ha verekedni terveznék vele...mint általában minden kemény dologgal ami elfér egy kézben..és banyek, ezt nem gondoltam át, mielőtt kimondtam! - Mondom vidáman, a végét viszont hadarva hozzátéve. Komolyan, mintha valamiért csak egy dologra tudnék gondolni ma, még ebben a nem túl erotikus testhelyzetben is.
Aztán a mentőautóban beleegyezik a randiba, én pedig erre még a vállamról is megfeledkezem, és a fájdalommal nem törődve előzékenyen simítom ki a kósza tincset, amit próbált kidörzsölni. Nem köszöni meg a sebem a dolgot, de olyan jó volt hozzáérni az arcához. Máshol most egyenlőre inkább nem érinteném, mert nem szeretném ha...
~Dylan?~
A vállam azt sem köszöni meg, ahogy elugrom a lány mellől, mint akit áram rázott meg, amikor Tim visszaér.
-Ki ez a Dylan, csak nem az udvarlód? - Kérdem nevetve, de azért rosszat sejtve. Aztán a morfium hallatára kissé határozottabban kiáltok fel a kelleténél:
-AZT NE. Megivott egy koktélt, amikor el akarta hitetni velem, hogy csak bárpillangó. Mintha valahol olvastam volna, hogy az alkohollal együtt nem tesz valami jót...
Aztán csak várok. Fogalmam sincs, hova megyünk, már persze azon kívül, hogy a kórházba, de mindegy is. Megúsztuk mindketten élve az egészet, bár rossz nézni, hogy szegény lány ott van bedrótozva, lélegeztetőmaszkkal.

Végül a váróban üldögélve nézem az órát, ahogy nagyon lassan peregnek a másodpercek. A karomat már rég ellátták, és akár mehetnék is, de azért szeretném megvárni, hogy most végül is mi lesz Claire sorsa. Tudom, hogy nem az én hibám, és igaza volt annak a szemétnek, ha előbb lövök, lehet én találom el, de akkor is. Boldogabb lennék, ha a fickó egy golyóval a fejében feküdne, a lánynak nem lenne semmi baja, én pedig nem úgy görnyednék előre, tenyereimbe temetett arccal, mintha egy nagyon durva másnapossággal küzdenék.

Munka közben szerette, ha kapott telefonhívást Claire-től, aminek a témája mindig valami olyasmi volt, hogy mit enne meg szívesen, vagy mit szeretne, milyen ruhában várja este, amikor hazaér. Na, a mai nap pedig rohadtul nem erről szólt. Az egyik tárgyalás részleteit nézte át, amikor a telefonja kijelzőjén Tim neve díszelgett, ezért megvárta a két csörgést, és csak akkor vakkantott bele egy komor "halló!"-t. A hívás gyors volt, és csak a kulcsfontosságú infókra hagyatkozott, miközben a zakóját lekapta a fogasról, a kulcsokkal a kezében pedig már csapta is be maga után az ajtót, hogy egy pillanattal se később érkezzen a kórházba, mint ahogy tervezte.

Az az istenverte golyó! Az ujjai gyors ritmusban doboltak a kormánykeréken, ahogy a piros lámpa még vánszorogva se akart zöldre váltani, ezért hogy lenyugodjon kissé. Már tette is be a szájába a cigarettát megroppantva a nyakát, pont abban a pillanatban, amikor végre zöld mannát látta maga előtt. A tűzcsiholás elmaradt, helyette a gázra pakolta a lábát, hogy minél gyorsabban a helyszínen lenne. Betartott mindenféle előírást és szabályt, amit a KRESZ előírt, de ebben a pillanatban legszívesebben a földbe döngölte volna azokat az embereket, és amikor leparkolt a kórháznál, csak akkor vette észre, hogy így is rekordidő alatt jutott el oda, Tim várta őt a bejáratnál, akivel lekezelt, és már indult is befelé, hogy közben hallgassa meg a beszámolót arról, hogy a nője a műtőben volt, a jelen állapotáért nem volt felelős.
- Nem volt egyedül, Dylan, volt mellette egy másik zsaru is - komorabbá vált az arckifejezése, mert valahogy sejtette azt Osborn, hogy Timnek se tetszett az, hogy Claire-t lövés érte. - Az ott - bökött fejével az ülő fickó felé, akit az ügyész csak most nézett meg magának.
- Kössz, Tim. Mindent - feszes mosoly volt az, amivel reagált a rendőr szavaira, de nem küldte el, még szüksége lehet a tagra, ha esetleg arra kerülne a sor, és egy zsaru mindig jól jött mindenkinek. Különben is a legtöbbel jóban volt, már csak a munkája miatt is.
Otthagyva Claire partnerét lépett nagyjából egy méternyi távolságra a magába roskadó elé, aki ha felnézett rá, nem valami vidám embert láthatott maga előtt leginkább a tehetetlenség miatt, és hogy nem tudott segíteni a nőnek.
- Helló! - váltott a hangja szigorúvá, de ahelyett, hogy nekitámadt volna baromként, csak a kezét tolta előre. - Dylan Osborn vagyok. És szeretném tudni a verziódat arról, hogy mi történt Claire-rel. Remélem van időd - a szemei valahol a folyosón elsiető nővérek felé terelődött, és nagyon remélte, hogy nem a műtét során alakultak ki komplikációk. Így is pipa volt és semmi szükség nem volt arra, hogy a feszültségét másokon verje le. Claire jól lesz. A műtéttel semmi gond nem lesz és pár napon belül hazaviheti a lányt. Ha nem.. akkor az biztos, hogy soha többé nem fogja látni a napot az, aki golyót eresztett a nőjébe.

Összerezzenek, mint valami nyomorult kölyökmacska, akinek most olvastak a miskároltatásról, mikor meghallom a férfi hangját, ki hozzám szólt. Nem tűnik kimondottan ellenségesnek a figura, csak épp kezdek kicsit kába lenni a fáradtságtól, és kicsit el is bambultam.
-Helló... - mondom lassan, végigmérve a férfit, aztán felállok a székről, s először a felém nyújtott kézre téved a tekintetem, aztán pedig a saját jobbon vállát díszítő hatalmas pólyára sandítok, és egy nagyon hosszú másodpercig csak állok vele szemben, aztán megköszörülöm a torkom.
-Remélem megbocsát de...valahogy most nem vagyok kézrázós hangulatomban. Tudom, hülye dolog, de később bepótoljuk, ígérem.
Na, nagyon azért nem orrolok meg rá, mert nem tűnt fel neki ez az apróság, a helyében én lehet megpróbáltam volna kikérdezni egy olyan fickót is, aki valószínűleg beszélni sem tudna, mert jól láthatóan hiányzik a feje.
-Egy darabig még szeretnének itt tartani, szóval gondolom lesz még időm bőven, és utána is csak az ügyvédemmel kell majd beszélnem.
Mélyet sóhajtok, és visszaülök a helyemre.
-A rövid verzió érdekel, vagy a hosszú? Á, tudod mit, azt mondtam, van időm. Szóval, Claire valamiért rohamszatírnak nézett, és majdnem lecsukott, de aztán rájött, hogy nem én vagyok az embere, nekem meg nagyon bejött a csaj, szóval gondoltam segítek neki, hátha...
Sokatmondóan mosolygok rá, de aztán meg is gondolom magam. Nem, nem valószínű, hogy értékeli ezt.
-Khmm...szóval, mielőtt kiderült, hogy házas, vagy mi baja, megtaláltuk akit keresett. Hátulról lepte meg, és fegyvert fogott rá. Claire hatástalanította, de közben meglőtte az a szemét. Aztán amíg hívtam a lovasságot, az emberünk kiszabadult valahogy a bilincsből, és neki esett egy késsel. Elé ugrottam, és így kerültünk ide, én a sürgősségire, ő pedig...pár emelettel lejjebb.
Hátra dőlök, aztán felszisszenek, ahogy a vállam a háttámlához ér, és inkább megint előre görnyedek.
-Ez nagyjából összefoglalja a dolgot. Kis szerencsével, amikor majd az ügyésznek kell elmagyaráznom, miért éreztem szükségesnek, hogy három golyót eresszek a pasas gyomrába, már jobban össze tudom szedni majd magam. Minden esetre, ez volna az én verzióm.
Azt az apróságot, amit a pasas tervezett a lánnyal inkább kihagytam a dologból. Részben, mert menet közben kiment a fejemből, de főleg mert...mi a fenének? Elég feszült a pasas így is.
-Van még kérdés?

Csak egy biccentés, nem több volt a válasza arra, hogy elmaradt a kézfogás, így a sajátját nadrágjának zsebébe tolta egyetlen zokszó nélkül. Majd ha felgyógyul a tag, akkor egy sörrel fogja megköszönni, hogy ott volt Claire mellett, ezt már most eldöntötte úgy, hogy még a részleteket sem tudta pontosan. A hívás után elég gondja volt, nem akart még azzal is foglalkozni, hogy agyaljon a miérteken és hogyanokon, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi abszolút kerülte a bemutatkozást, helyette egészen másról kezdett el beszélni. Sejtette, hogy mentek a dolgok, igaz, bő tíz éve a katonaságnál másként intézték a dolgokat, amiben pár társa elbukott.
- A lényegre lennék kíváncsi. A meséket lehetőleg kerüljük - zárta le türelmesen azt, hogy melyik verziót akarta volna hallgatni, de ameddig a másik beszélt, egy szót nem szólt. Hagyta, hogy végigmondja a történteket, de azért pár részletnél egy pillanatig elidőzött, ameddig eldöntötte, hogy közbeszóljon-e, vagy sem. Néhány esetben azért a szemöldöke a nem tetszéstől a homloka közepe felé igyekezett, de tudta, hogy bármit is mondjon az előtte ülő, bízott Claire-ben és a köztük lévő érzésekben, és tisztelte is annyira, hogy csak a legvégső esetekben avatkozzon közbe.
- Értem - szorítkozott a tényekre egy újabb feszült mosollyal. - Még nem a feleségem, de abban igaza van, hogy egy istennő - a feszültség eltűnt egy pillanatra az arcáról, ahogy elengedett egy mosolyt megint a szakálla alatt, majd a következő pillanatban megvált zakójától, amit aztán az egyik szabad szék támlájára fektetett. Claire nem volt itt, hogy zsörtölődjön, amiért már megint rosszul pakolta le az anyagot, így utólag is engedve a nő szavainak a folytonos kéréseknek eleget tett, miközben a gondolatai valahol a nő és a műtét körül forogtak. - Ebben az esetben köszönöm, hogy nem hagytad magára, hálával tartozom. Ahogy ő is, amiben biztos vagyok, hogy nem marad majd el, ha kiengedik innen - nézett el megint az ajtók felé, csak hogy valamivel lefoglalja magát.
- Volna pár kérdésem, de nem hiszem, hogy tudnék bármit is kezdeni a gyanúsítottal, mert személyesen is érintett vagyok az ügyben, így pedig nem lehetnék ott a tárgyaláson, csak Claire és melletted, amikor tanúskodni fogtok - pakolta le magát abba a székbe, amire az előbb a zakója került, miközben Timre nézett, aki el nem mozdult volna onnan, ahol hagyta. Egyre gondoltak. Arra, hogy valaki nagyon meg fogja szívni, ha az ügynöknőnek komolyabb, maradandó baja esik.
- Mennyi időt mondtak, amíg felépülsz? - érdeklődött, mert valóban kíváncsi volt arra, hogy még mennyi szenvedéstől mentették meg élete nőjét, aki még mindig egyedül volt odabent a műtőben orvosok és nővérek közt kiterítve, ami egyrészt frusztrálta, és idegesítette is. A nyakát ismételten megroppantotta, ahogy a hátát a szék támlájának engedte, a lába viszont ugyanarra a ritmusra kezdett rá, amire a kormányon percekkel korábban a keze. És még nem volt ideges! A francokat nem.
Egy fehér köpenyes alakja közeledett, Timre nézve aztán fordult egyet, leoldva arcáról a kötelező maszkot is, amiben a köpenye zsebébe tuszkolt, akit árnyékként követett Claire partnere.
- Üdv! Önök Miss Wright hozzátartozói? - Osborn csak bólintott egyet, és állt is fel, mert utált felfelé nézni másokra. Kivéve, ha az Claire volt.

-Ja, az. És ilyen az én formám, fogadom még magában is beszél, ha egyedül van. Ehh, elnézést, azt hiszem a fájdalomcsillapító beszél belőlem, aminek úgy örültem volna, ha beadhatják.
Megrázom a fejem. Miért van a jó nőknek palija?
-Hát, sok boldogságot akkor majd. - Mondom, aztán figyelem, mit művel a zakójával. Milyen kis pedáns...viszont ahogy látom idegességében elfelejti, hogy az. Vagy netán jól nevelt lenne? Na, én ezért nem megyek bele az ilyesmibe...megint. Ami viszont a hálálkodást illeti, fáradtan sóhajtok fel ma már ezredszer, és a padlót kezdem el nézni, ha már a plafonhoz ennyire nincs kedve a sebemnek.
-Ugyan, semmi szükség rá. Úgy értem, ha van a csajodnak egy ikertesója, és ragaszkodsz hozzá, hogy megadd a telefonszámát, nem vagyok olyan állapotban, hogy védekezni tudja k ellene, de amúgy...tényleg, engem is leszúrt volna az az állat. Muszáj volt...
Itt elakad a hangom egy kicsit, tovább bámulom a padlót, igaz nem nagyon fogom fel, hogy ezt teszem. Pár másodperc csend után aztán összekapom magam, és folytatom.
-Muszáj volt lelőnöm. És egyébként is, miatta bilincseltek meg, és rúgtak tökön. Nem hagyhattam csak úgy ennyiben a dolgot.
Nagyon próbálom elviccelni a dolgot. Nem tettszenek ezek a hangulatingadozásaim amióta kilyuggattam a hasfelmetsző haverunkat.
-Szerintem, inkább örülj neki, hogy nem válaszolhat neked az a féreg. Hidd el, nem volt egy szimpatikus figura...
Hogy mikorra gyógyulok fel, az jó kérdés. Újra a kötésemre sandítok, elhúzom a szám, és csak tanácstalanul fordulok újra a járólapok tengeréhez.
-Nem emlékszem. Elvileg nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik, vagy amennyire fáj, szóval gondolom max egy hét, és megint bárpillangókat hajkurászhatok majd munka után...
Az orvos érkeztekor csendben maradok, és persze ülve. Nem vagyok én hozzátartozó, hacsak örökbe nem fogadnak itt még ma.

Nem igazán tudta hova tenni azt, amit a tag mondott, azért sem, mert nem látta az összefüggést a zsaru és a saját szavai közt, ezért nem is igen foglalkozott azzal, hogy visszakérdezzen. Sokkal inkább idegesítette az, hogy nem tudta, mi volt Claire-rel, és hogy a műtét hogy ment, és csak bólintott arra, hogy igen, boldogok lesznek, igaz, most sem panaszkodott volna. Azzal volt, akiért bármit megadott volna.
Az újabb felhangzó szavakat sem tudta hova tenni a jelen helyzetben, de csak megvonta a vállait, mintha teljesen érdektelen volna a témát illetően, viszont az, hogy ekkora hatással volt Claire a férfiakra, egyértelmű volt. Ismerte a nőt, tudta, hogy mire képes, így nem is gondolkodott sokat azon, hogy tudott szinte mindenkit az ujjai köré csavarni. Mégsem volt féltékeny, legalábbis a legtöbb esetben, és ha elő is fordult néhány esetben ez, a legtöbbször agresszióval válaszolt rá, amitől ugyan elszokott már, de a múltját csak úgy nem akaszthatta fel a szekrénybe. Nem szólt, nem zavarta meg a fickó beszédét a szavaival, csak tartotta a száját addig, ameddig be nem fejezte a másik a történtek elmesélését, várt pár másodpercet, mielőtt megszólalt volna.
- Értem. De a nagyobbik rossz miatt vagytok életben mindketten. És inkább ölj, mint öljenek - válaszolta komor hangon, és így legalább meg is értette, miért nem kell a már halottnak tűnő tagot bíróság elé citálni. Jobb volt ez így mindenkinek. A szavait komolyan gondolta, de azzal nem foglalkozott, hogy kinek a telefonszámát kellene megadnia, Zoe egyébként sem szerette, ha kerítőt játszottak neki. A kérdésére adott válaszra valamennyire engedett a lába a remegésből és kissé meg is nyugodott, remélve, hogy Claire állapota sem lehet olyan súlyos, mint amilyennek gondolta.
- Miután egy pszichológus látott. Ilyenkor mindig elküldenek az őrsön egyhez, legalábbis ha nem vagy jártas gyilkolásban - remélte, hogy tényleg csak ennyi idő lesz neki felgyógyulnia, de nem forszírozta tovább a témát, pont akkor, amikor a doki megérkezett, és engedélyt kapott arra, hogy beszéljen. Osborn nem akart félrevonulni, a zsaru és Tim is megérdemelte, hogy tudják, pontosan hogy sikerült Claire műtétje és hogy hogy van a nő.
A dokit is csendben hallgatta, aki ha nem is túl részletesen, de elmondta, hogy az altatás után a golyó kivételekor összeesett a nő tüdeje, a kis metszés után mellkastükrözést hajtottak végre, hogy a tüdőcsúcs területén végbemenő sérülést helyre hozhassák műszerek segítségével, miközben a folyadékot és a mellkasba áramló levegőt eltávolították az adott területről, és vérátömlesztést is kapott a nő.
- ... stabil az állapota, a műtőből átkerült az intenzív osztályra, ahol jelenleg infúziót kap a folyadékpótlás miatt - fejezte be Mr. Quinn a mondandóját, megeresztve egy általános doki mosolyt, ami nagyon is idegesítette Osbornt. - Ha gondolják, bemehetnek hozzá, de csak pár óra múlva fog felébredni és akkor is kótyagos lesz. Amennyiben komplikációmentes lesz a felépülése és az eredményei is megfelelőek lesznek, két nap múlva hazamehet a hölgy - próbált nézni egyszerre mindenkire a sebész, aki már rég hozzá volt szokva ahhoz, hogy népes tábornak beszéljen.
- Kössz, Doki - eresztett meg nem túl széles mosolyt Dylan, felsóhajtva egy hosszút, legalább ezen is túl volt Claire, és nem kellett éber állapotban elviselnie a fájdalmat. Így is aggódott azért, hogy majd a seb gyógyulás közben sem lesz sétagalopp a nőnek, de.. mindegy is, a műtét megvolt, és a feje már valahol az intenzíven járt, felszedve a támláról a zakóját is. - Hányas szoba? - érdeklődött, de tudta, hogy ezt az ottani nővérektől is megtudná, de nem érdekelte jelenleg, végül Timre, majd a nevenincs zsarura nézett. - Jössz te is? Biztosan örülne neked, ha felébred. És rád is férne egy kiadós pihenés - szorult ökölbe a keze, de ez csak tudattalan reakció volt a részéről.

-Hja... - sóhajtom cinikusan, azzal a tipikus, de rászoknék a dohányzásra azért, hogy most rágyújthassak képet vágva.
-Jártas a gyilkolásban? - Kérdem, és nem tudom miért, de ezen nevetni kezdek, talán kínomban, a franc tudja ma már. - Azt hiszem ezt beveszem az önéletrajzomba. Az origami és hímzés mellé úgyis kellett már valami férfiasabb jártasság.
Aztán elcsöndesedek, és megrázom a fejem.
-Korábban még rá sem lőttem soha senkire. Nem gondoltam, hogy pont ebben vagyok őstehetség. Szóval, azt mondod, semmi esélyem megúszni az agyzsugorítást? Pont úgy festess, aki tudna egy két joghézagot erre az esetre...mondjuk allergiás vagyok a melodrámára, vagy túl sokszor olvastam el a Starship troopers-t, vagy ilyesmi.
Szerencsére a doki gátat szab a hülyeségeimnek, én pedig nyugodtan dőlök hátra. Szóval,a csaj rendben van. Akkor én most kisétálok innen és úgy teszek, mintha nem történt volna semmi. Ha jobban belegondolok, csak fájdalmas dolgok történtek, szóval gondolom ez nem lesz annyira nagy kihívás. Aztán ledöbbenek. Szeretné, ha vele mennék? Mi a szösz? Franc...eddig is sejtettem, hogy itt gondok lesznek, de csak most jövök rá, hogy ez így nagyon nem lesz jó, nem elég, hogy van pofája járnia barátnőjével, de ráadásul még rendes is a pali? Á, ezzel én nem tudok mit kezdeni, még Miranda Kerr pasiját is meg tudnám fojtani, azt a tejfölös képű, nyilakat lövöldözgető, hegyes fülű kis...lehet tényleg szükségem lenne arra a pszichológusra.
-Jövök... - mondom, aztán kinyújtom a karom felé, ha már felállt. - Izé...segítenél?

Nem volt neki teljesen tiszta minden, amiről a másik beszélt, ezért sem reagált mindenre, leginkább csak hagyta, hogy a másik folytassa mindazt, amibe belekezdett. Ha akarta volna se tudta volna leállítani, és jobbnak látta azt a stratégiát követni, hogy egyik fülén be, a másikon ki. Érdemi információra viszont mindenképp válaszolt, ezért is kezdte csak egy enyhe fejrázással.
- Büntetőjoggal foglalkozom. A pszichológus vizsgálata pedig legtöbbször a javadat szolgálja. Egyébként is sok az elmebeteg világszerte, jobb megelőzni a depressziót és mindent, amibe a gyilkolás belerántana - közölte tényszerűen, hiszen tapasztalatból beszélt, neki is kijárt évekkel korábban a pszichoblabla, amit sokan amúgy is elutasítanak, de akkor, a kezelések során nagyon sok mindenre rájött. Arra is, hogy mások szenvedésében nem lát pozitívumot, és nem is élvezte egy alkalommal sem, amikor ebben volt része. Kivételek természetesen vannak, de igyekezett a minimumra szorítani azon alkalmak számát.
A doki szobaszámos megjegyzésére csak biccentett, és amikor a köpenyes elnézést kérve dolgára sietett, még egyszer megköszönte neki a munkáját Osborn, hogy aztán a nevenincs fickóra nézve felajánljon valamit, persze Tim azonnal morogni kezdett, de Dylan csak leintette, amit majd egy másik alkalommal meg fog vele beszélni. Mégis felvonta kérdőn a szemöldökét, ahogy a zsaru megszólalt, először nem is értve, hogy mit kértek tőle, de szótlanul egy újabb biccentéssel odalépett a fakabátoshoz, hogy ujjai és tenyere érjen a másik alkarjára a könyökétől nem messze, felsegítette a fickót, és ha nem volt ellenvetése senkinek, minden további nélkül megindult az említett szobaszám felé.
Tim egy lépésnyire sem lemaradva követte Osborn, aki csak a zsarura nézett egy pillanatra. Azt remélte, hogy nem fogja elutasítani mégsem a kérdést, mert bízott abban, hogy ismerte annyira Claire-t, hogy bizonyára örülne bárkinek, aki a közelében volt az ébredésekor.
A kórterembe érve lepakolta az ágy végébe, Claire lábaihoz a zakót, ahogy a nőt figyelte, az infúziós csövet a bőre alá vezetve, és ha a látvány nem is volt a legtökéletesebb, mégis elmosolyodott. Az ő Törpéje volt olyan erős, hogy mindent kibírjon, és az szóba sem jöhetett, hogy valami komolyabb baja legyen. Keze csúszott végig lassan Claire lábán, hogy a combjánál parkoljon le a tenyere, miközben a még kiütött nő fölé hajoljon, homlokára simítva a száját is, másik kezével pedig a barna tincseket simította meg.
- Meg tudod csinálni, Kislány - suttogta csak egészen halkan, és már ott is hagyta, mert sejtette, hogy Tim akart az önkéntes őrző-védő kft. vezetőjévé válni, aki azonnal lecövekelt a nő mellett, mire Dylan azért egy mosolyt megeresztett felé, és ha a zsaru még mindig ott volt, akkor a következő másodpercben már őt nézte. - Nyugodtan befoglalhatod a széket. Tényleg rád férne - támaszkodott meg a falnál a nyakát kiropogtatva, miközben a zsebeibe csúsztatta a kezét, a fejét is nekidöntve a mögötte húzódó fehérségnek.

| Akár Claire is jöhet az ébredéssel |

Fogalmam sincs, hogy mikor jutottam el arra a szintre, hogy egy nyavalyás golyó leterítsen a lábamról, minden esetre a sötéten kívül nem látok mást. A ritmikus kattogás és a furcsa sípolás már-már az őrületbe kerget mint ahogy az is, hogy a nővérek susogó hangja lassan de biztosan utat tör magának a hallójáratomban. Mindig is azt állítottam, hogy a susogásnál nincs sok idegesítőbb dolog. És ez most be is igazolódik. A gond csak az, hogy nem tudom kinyitni a szemem, hogy ezt a tudtukra hozzam.
Még mindig látom magam előtt a férfi arcát. Szinte érzem magamon a tapintását, ahogy a combomhoz és a melleimhez ér. Legszívesebben innen a... fogalmam sincs honnan képes lennék kivágtatni, hogy kivágjam a nyelvét, levágjam a fejét.
Ismerős hangok törnek maguknak utat, én pedig akaratlanul is jelét adom annak, hogy látni akarom őket egytől eddig. Dylan kellemesen mély, búgó hangja szinte felolvasztja eddig fagyos, az altatástól kábult a tudatomat, erre pedig érintése csak rákontráz.
Soha nem voltam még altatva, de elég kellemes dolog főleg ha már tudatomnál vagyok csak lusta vagyok kinyitni a szemem és a szám. Elfáradtam, az az igazság.
-...hé? Kicsi lány, húzz bele, mindenki vár rád! Főleg ez a szőrős mamut is - itt hallok valami furcsa csattanást, mintha valaki megpaskolná valaki vállát, bár... inkább azt mondom, hogy jól hátba vertek valakit. És gyanítom, hogy Tim Dylant.
Tisztán kitudom venni a harmadik személy jelenlétét is akit épp arra ösztönöznek, hogy üljön le.
- Sz...szóval túlélted - nyöszörgöm, miközben lassan de biztosan kinyitom a szemeimet. Kábán pillantok a szinte arcomba bújó Tim arcára, ki széles vigyorral veszi tudomásul, hogy életben vagyok. Finoman simít végig az arcomon majd pillant hátra Dylanre és Nickre, kiknek én is megkeresem a tekintetét.  Biztos voltam benne, hogy Nick kitartó, szóval nem lep meg, hogy őt is itt látom, sőt! Örülök neki. Az már más kérdés, hogy őszinte kifejezéseket aligha tudok produkálni a furcsa szédülő és égő érzésnek köszönhetően, de igyekszek.
Gondolkodás nélkül kísérelem meg azt, hogy feljebb húzzam magam, de csődöt mondok. Felnyögve hanyatlok vissza az ágyra s emelem kezemet a bordáim közelébe, miközben kicsordul egy csepp könnycseppem.
Meglep, hogy milyen pimasz gyengének és tehetetlennek érzem magam. A szemem elé néha furcsa, homályos foltok táncolnak be amit nem tudok hova tenni, mint ahogy az is kellemetlenséget okoz, hogy a sebem megállás nélkül lüktet. Undorító egy kiszolgáltatott helyzet ez.

-Nem tudom...utálok az érzéseimről beszélni egy vadidegennek, rengeteg pénzért. Tudod...várjunk, te ügyvéd vagy? - Kérdem meglepetten, és újra végigmérem.
-Fura...nincsenek patáid...se szarvaid és...olyan normális képed van. Eszel te bébifókát rendesen?
Mondjuk, lehet nem kéne heccelnem. Tényleg normálisan fest, és ez alatt azt értem, hogy fél kézzel kizárt, hogy lenyomnám, pláne így, hogy el tudnék aludni simán.
-Nyugi, csak viccelek. Nagyrészt...voltam néhány tárgyaláson, és esküszöm, ha vihettem volna fegyvert én...
Aztán elakad a szavam. Most jönne az ugye, hogy hamarabb lőttem volna agyon az ügyvédet, mint a mocskos szemétláda védencét, de a történtek óta valahogy nem tudok olyan könnyeden beszélni más emberi lények kinyírásáról. Remélem ez hamar elmúlik, ha mostantól minden zavarni fog, amiben felbukkan a halál, elég unalmas lesz a sorozatnézős szombatom. Aztán a férfi segítségével felkelek, a kórteremben pedig...nos csak állok csendben vagy két másodpercig, de aztán lehuppanok a felajánlott székre. Újfent morgok magamban, amiért ilyen normális palija van, de igazán csak megszokásból teszem. Aztán a lány hozzám szól, én pedig felhorkanok a kérdésre.
-Ni csak ki beszél! - Vágok vissza gúnyosan - Még, hogy én túléltem? Ez egy karcolás, a te sebeddel viszont még az is lehet, hogy kaphatsz egy nap betegszabit, ha rájátszol egy kicsit.
Vigyorogva rázom meg a fejem. Még, hogy túléltem. Minek néz ez engem, statisztának egy rossz horrorban?
-Viszont, a barátunknak annyi. Gondoltam, nem árt ha erről tudsz. No...ami viszont engem illet, azt hiszem, jobb ha megyek, és magatokra hagylak titeket. Minden jót, és jobbulást.
Na, mondjuk felállni nem olyan könnyű. Nem is sikerül beszéd közben. Kissé kínos, hogy ezek után még a szobában vagyok, és látszólag eszem ágában sincs kimenni de próbálkozom az ég szerelmére!
-Ne is törődjetek velem...