USA-Miami, 1987.06.12. 26 Krupié Civilians Megan Fox

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
-Becsületes
-Kitartó
-Bevállalós
-Elszánt
-Megfontolt

◆ negatív tulajdonságok:
-Sértő
-Érzéketlen
-Manipulatív
-Türelmetlen
-Arrogáns

◆ egyebek: Rettenthetetlen, szenvedélye a motorozás -a baleset sem tudta eltántorítani tőle-, kesztyűs kézzel bánik az ikertestvérével, rendkívül bosszúálló típus, nézett már farkasszemet a Kaszással, gyűlöli az öntelt kanokat, célja, hogy megtudja: honnan származnak a gyökereik, kik az igazi, vér szerinti szüleik, vannak-e valahol még élő rokonaik és, hogy miért adták őket árvaházba.

Történet vagy szerepes példa

Szemeim előtt haláltusát vívott egymással a mindent betöltő sötétség, és a vakító fehérség. Az összemosódott hangok nagyon távolinak tűntek. Már-már olyan érzésem támadt, mintha valami idegen, ismeretlen nyelven beszéltek volna körülöttem. Mégis értettem mindent. Az agyam felfogta a körülöttem nyüzsgő emberek szavait. A fájdalom elviselhetetlen villámcsapásként járta át a testem,nem kímélve egyetlen porcikámat sem.
-Háromra áttesszük... - Oldalra akartam fordítani a fejem, tudni akartam, hogy Carter jól van-e, de a nyakmerevítő visszatartott. Hirtelen rám tört a nyers kétségbeesés, megragadott éles, halálos karmaival és egyenesen a mélybe rántott. Jeges félelem lett úrrá rajtam. Addig akartam sikítani ameddig az összes hangszálam egyenként el nem pattan, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ujjaim egyre petyhüdtebben kapaszkodtak a valahol mellettem fekvő Másik felem kezébe. A mellkasomon mázsás súlyok gúnyolódtak szerencsétlen helyzetemen, és jobb híján csak hagytam, hogy rám tegyék a lélegeztető ballont. Az oxigén átszakított minden gátat a tüdőmbe, és friss levegővel töltötte meg a lebenyeimet.
-Esik a szatja. Nem érünk át vele a műtőbe!
-1 mg adrenalint neki! - Kezem ekkor kicsúszott Carter hosszú, biztonságot rejtő ujjai közül, és már nem küzdöttem tovább.

Mikor magamhoz tértem, nem láttam mást csak egy folyosót. Hosszú volt, végeláthatatlan, a plafonon pislákoló lámpák homályos kriptafényt szórtak magukból. Minden mozdulatom olyan volt akárcsak egy lassított felvétel, mégis olyan könnyednek éreztem magam, mint amilyennek azelőtt még soha. A leheletem apró ködöt hagyott maga után és annak ellenére, hogy borzonganom kellett volna a vélt hidegtől, semmit nem éreztem. Tanácstalanul végigfuttattam magamon a tekintetemet. A hajam ki volt bontva, és rendellenesen lebegett, mintha széllel szembe álltam volna. Nem volt rajtam más, csupán egy fehér, földig érő hálóingszerű lepel. Meztelen talpam alatt minden megtett lépésemnél megnyikordult a makulátlan fehér márvány, ami -akárcsak a levegő-, kellemes hőmérsékletű volt. Olyannyira, hogy szinte azt se éreztem, amikor bőröm találkozott a tükörsima felülettel.
Bizonytalanul szólásra nyitottam a számat. A hangom torz volt, mintha víz alatt lettem volna, a visszhangom mégis rejtélyesen tisztán csapódott vissza a falakról, ám ahelyett, hogy előre haladt volna, ellentétes irányt választott. A hátam mögül kifürkészhetetlen kiáltásokat hallottam. Elbizonytalanodtam. Vissza akartam fordulni. Tanácstalanul kapdostam a fejem, de egy ismeretlen erő előre taszított. A kiabálások lassan elcsendesültek, és már csak lépteim visszhangzó zaja, kétségbeesett, szapora légvételeim recsegése maradt. Egyszerre voltam elveszett, és olyan, aki biztosra tudja, hogy hova akar menni, és merre tart éppen. A folyosó már nem is volt annyira idegen, mint azelőtt. Úgy éreztem, hogy jó helyen járok. Talán még el is mosolyodtam, ahogy valamiféle földöntúli nyugalom megszállta az egész testemet, és elmémet. Már nem gondolkodtam. Nem kételkedtem többet magamban, egyszerűen csak megindultam egyenesen előre! A lépteim már nem voltak bizonytalanok, a légvételeim is normalizálódtak. Csukott szemekkel haladtam a teljes megsemmisülés felé, mikor gyerek nevetés szökött be a fülembe, és szőtte be az agyamat. Egyszeriben csak megtorpantam, talpam újfent megnyikordult, fejemet pedig kutató tekintettel oldalra fordítottam. Egy ajtót láttam. Fehér volt, köralakú, füstös mintázatú üveggel a tetején, de ami a legfurcsább, az az, hogy nem volt kilincse! Körbenéztem -magam sem tudom miért-, és elindultam az ajtóhoz. Furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet mögötte, ugyanakkor tartottam is kicsit az ismeretlentől.
Lábujjhegyre kellett állnom, hogy átláthassak az üvegen. Szemeim résnyire szűkültek, amikor megláttam öt éves önmagamat, amint azon versenyzem Carterrel, hogy melyikünk tudja magasabbra hajtani a hintáját. Mögöttünk az ódon árvaház tornyosult. Elmosolyodtam, kezem az üvegre csúszott, és egyenesen öt éves, egykori énemmel néztem farkasszemet, mindaddig, ameddig újabb kiabálást nem hallottam. Egyértelmű dulakodás zajai voltak ezek. Éles, trágár, mocskos szavak, majd felbőgött egy motor, és ösztönösen szaladni kezdtem a hang irányába. A szívemnek őrülten döngenie kellett volna a mellkasomba, de nem éreztem semmit. Egy újabb ajtót találtam. Rémülten tapadtam rá az üvegre, hogy lássam mit rejt a túloldal. Cartert láttam, ahogy próbál kihátrálni a konyhából, hogy menthesse az irháját. Akkor ragadtam meg az először a kezem ügyébe akadó kristályvázát, és hajítottam el felé. Az antik dísz elhaladt a feje mellett, és belecsapódott a falba, majd megannyi apró éles szilánkra tört. Az emlékek váratlanul megrohamoztak, és az eddigi nyugalmat átvette valami teljesen más. Valami nem ebbe a világba illő nyughatatlan érzés. A fejem váratlanul hasogatni kezdett. Úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban szétszakadhatna. Ekkor éreztem meg az émelyítő füst szagot, és hallottam meg a mentőautó szirénáját. Futni kezdtem. Olyan gyorsan, ahogy csak a lábaim bírták. Távolból már láttam a kéken villogó fényeket, mégis homályos volt előttem a kép. Túl messze voltam, olyan érzésem támadt, mintha soha nem érnék oda, eközben pedig az az ismeretlen, gonosz erő is valósággal rám tapadt, és egyre csak beljebb taszított. Embereket láttam. Egy kisebb tömeget. Minden erőmmel azon voltam, hogy átfurakodjak a tömegen, akik nem vettek észre, és egymás közt sugdolóztak. Voltak olyanok, akik félrevonultak telefonálni, mások elborzadva bámultak a kordon mögé. Feszültség lett úrrá rajtam, és néma sikoly tört fel belőlem, amikor megláttam saját magamat az aszfalton feküdni, tőlem pár méterre a motort és Cartert. A mentősök levágták rólam a ruhát, a rendőrök pedig próbálták szétoszlatni a tömeget. Láthatatlanul odafutottam a földön eszméletlenül heverő önmagamhoz, és félve megérintettem az arcomat. Ekkor hatalmas, fülsüketítő morajlás törte meg a csendet. A füstszag felerősödött, a vakító fény pedig elindult felém. Bekebelezte a mentősöket, Cartert, a motort, és engem is. Futni akartam. Futnom kellett! Féltem az ismeretlentől, és ez adott erőt ahhoz, hogy küzdjek. Már nem néztem vissza többet a fényre. Vissza akartam jutni oda ahonnan elindultam. Akkor jöttem rá, hogy halott vagyok, de élni akarok!
Beleröhögtem a Kaszás képébe, és visszatértem, hogy mindent onnan folytathassak ahol abba hagytam.
Egy év kellett hozzá, hogy újra motorra merjek ülni, és hogy a hegeim begyógyuljanak annyira, hogy visszamehessek a kaszinóba, de úgy gondolom, hogy kellett ez a bizonyos Második Esély ahhoz, hogy rájöjjek: Szinte semmit nem éltem még, és el kéne már kezdenem!