Elégedetten mosolyodom el a kész munkám láttán, de mikor az órámra pillantok, szinte azonnal lefagy az a mosoly arcomról. Észre sem vettem, hogy már így elmúlt az idő. Bár, valahogy én sosem veszem észre, hogy a kellettinél többet dolgozom. Lassan komolyan kezdem magam munkamániásnak érezni. Mindjárt éjfél lesz, és én még mindig itt ülök az irodámba. De hát nem tehetek róla, nem szeretem félbehagyni a munkámat, és ha kell, akkor reggelig itt maradok, akkor is befejezem. Szerencsére erre most nincs szükség. Egy fáradt sóhajtás hagyja el ajkaimat, aztán elkezdek szedelőzködni, majd a gépemet is kikapcsolom, miután átküldtem a főnökömnek is a legújabb cikkemet, amiben kifejtettem valamennyi észrevételemet, néhány túlságosan is jól menő bárról. Elismerem, nem a legjobb munkáim közé tartozik, de most megteszi. A hétvégére talán sikerül kinyomoznom pár érdekes ember tevékenységeit... De ez egyenlőre maradjon csak titok. Nem iszom előre a medve bőrére.
Hazafelé menet, megállok még egy gyorsétkezdében, hiszen ebéd óta egy falatot sem sikerült ennem, így aztán természetes, hogy kezdem érezni a hatását. Persze, tudom... Egy hamburger nem éppen a legegészségesebb vacsora, főleg így éjfél felé közeledve, de most nincs erőm válogatni, és máshová menni. Ahogy közeledem a Wright Lane felé, szirénák hangja csapja meg fülemet. Szinte azonnal éber vagyok, felébred bennem a kíváncsiság, valamint az újságírási ösztön, hogy esetleg egy újabb bűnügyi cikket tudok összehozni. Bár le merem fogadni, hogy legalább százan írni fognak még róla, rajtam kívül, elvégre egy rakás ember összegyűlt itt, biztosan van akinek felkeltette az érdeklődését. Szóval talán mégsem kellene leírnom ugyanazt, amit rajtam kívül még elég sokan. Nem sok értelme lenne... Az emberek nem olvassák el ugyanazt túl sokszor. Csak a hírnevemen rontana. Mindenesetre leparkolok a lakásom előtti parkolóban, majd csatlakozom a nagy tömeghez, de csupán csak kíváncsiságból. A legtöbb ember hálóruhában álldogál idekint. Fogalmam sincs mi történt itt. Még szerencse, hogy én a szemközti háztömbben lakom, és nem egy olyan lakásban, ahonnan mindenkit kizavartak. Igencsak ideges lennék, ha erre kellene hazaérnem. Körülnézek, ismerős arcok után kutatva. Abban biztos vagyok, hogy a lakótársam nincs az emberek között, hiszen ő elutazott. Megállok egy idősebb nő mellett, aki idegesen próbál vigyázni a gyermekeire, hogy ne szaladjanak szét, és megkérdezem tőle, hogy segíthetek-e, de természetesen a nő nem fogad el segítséget, így aztán megvonom a vállam, és tovább állok. Fogalmam sincs mi lehet az az attrakció, ami miatt a fél utca kivonult ide. Szemmel láthatóan nyüzsögnek itt a rendőrök, mentők, tűzoltók, minden... Viszont ennek kiváltó okát nem látom. Megkérdezem az egyik szomszédomat, hogy tud-e valamit, de csak megrázza a fejét. Valószínűleg ő is kíváncsiságból ácsorog itt. Megdöbbentő, hogy mennyire kíváncsi emberek léteznek... Persze velem az élen.
A következő pillanatban megpillantok egy újabb ismerős arcot. Nem ismerem túl közelről, csak a nevét tudom, valamint, hogy ő is firkász. Biztos vagyok benne, hogy tudja mi folyik itt, hiszen ő is a pizsamában ácsorgó emberek közé tartozik, ráadásul ő is pontosan annyira kíváncsi természetű lehet, mint én, író létére csodálkoznék is ha nem így lenne. Így hát megindulok felé, és ahogy közelebb érek már látom, hogy neki nincs túl jó kedve. Mondjuk ezen nem is lepődöm meg. Én sem ugranék ki a bőrömből örömömben, ha éjszaka kizavarnának az utcára. Megállok mellette, de persze a tisztes távolságot azért megtartom, hiszen nem tudhatom, hogy a kutyája éppen mimet akarja leharapni. Szükségem van mindenemre egyenlőre...
- Helló! -Köszönök neki, miközben még mindig gyanús tekintettel méregetem a kutyáját. - Nem tudod véletlenül, hogy mi folyik itt? Csak erre értem haza, és kissé meglepett... - Mondom egy alig észrevehető vállvonás közepette.

Az idő lehűlt, ami üdítően hat az újságíró idegeire. A hőmérséklet így is elég magas, de az enyhe szél miatt az emberek 4-5 fokkal kevesebbnek érzékelik.
Rappold csaknem két éve él a városban, s több mint egy hétig tartott megszoknia New York után a sivatagi klímát. Erős fejfájás, s állandó szomjúságérzet uralta napjainak nagy részét, az első nap irdatlan hőség, a másodikon pedig mintha kilökték volna az Antarktikára. Egy nagy almabéli orvos barátja szerint nem szokatlan az efféle tünet együttes hirtelen klímaváltozás esetén, s ajánlott kétféle vény nélkül kapható gyógyszert, amivel Rappold enyhíthet a panaszain. Emellett Tzeitel nénikéje napi telefonhívásai sem voltak szokatlanok (de mindenképpen fejfájdítóak), melyekből legalább annyira hangzott ki az aggodalom, mint amennyire szemrehányás.
„Vedd figyelembe, fiam, hogy Szodoma és Gomora mai neve Las Vegas!” – mondta a nagynéni egyebek mellett. Ez a mondat annyira tetszett Rappoldnak, hogy az egyik riportjában fel is használta. A heti megjelenésű férfimagazin szerkesztője pedig oda volt az írásért, s ez alatt a cím alatt Rappold önálló rovatot kapott, mely a város legnépszerűbb éjszakai mulatóit mutatta be – természetesen a jámbor nagynéni eredeti gondolatával ellentétben olykor a legpozitívabb színben feltüntetve. Rappold élvezte ama időszakot, egyszerre juthatott be a legmenőbb helyekre (ha nem is az összesre), s beszélhetett fifikás vállalkozókkal, csábos táncosnőkkel, virtuóz zenészekkel, bármixerekkel, séfekkel, s természetesen eme lokálok legelkötelezettebb vendégeivel. A rovat népszerű volt, s az újság a reklámért sok pénzt tett zsebre, s ennek a pénznek egy része remek megélhetést biztosított a cikk írójának is. Igaz, csak fél évig, míg a magazin egy már régóta húzódó sajtóper végleges elvesztésének következtében össze nem roppant. Szomorkodásra még sincs oka a férfinak, azóta lett új magazin, ahol sokkal közérdekűbb ügyekkel foglalkozhat.  

A fiatal újságírónő alakja hamar feltűnik Rapoldnak. Egyrészt, mert roppant fogékony a szép fiatal nőkre (de melyik férfi nem az?), másrészt, mert a falat támasztva egyéb dolga sincs, mint a környezetet tanulmányozni. Attól a pillanattól követi figyelemmel a lány mozgását, hogy az a Rappold látóterében álló szomszéddal kezdett rövid eszmecserébe, egészen addig, míg  a lány meg nem állt mellette, s kapásból letegezte.
Kolléga…
– Szép estét…! –  mosolyodik el kesernyésen Rappold, közben Molly átsorol a jövevény lábához, s megszaglássza annak cipőjét, majd – hacsak Summer el nem hajtja – letelepszik mellé, közel a falhoz. Egyszer ma már megtaposták a lábát, ő pedig okos kutya, tanult belőle.
– Bombariadó. A nagyfőnök szerint pár óra alatt átvizsgálják a házat –  bök Rappold állával a nyomozó irányába, s pár szívdobbanásnyi szünet után folytatja. – De tudod, hogy milyenek a zsaruk, lapzárta előtt semmit sem képesek megoldani. Te viszont... nem is tudtam, hogy a közelben laksz…
Tény, hogy sok mindent nem tud a lányról, párszor futottak össze különböző sajtóeseményen, néhányszor kávéztak többedmagukkal, és, ha jól emlékszik, akkor a kiscsaj annál a lapnál dolgozik, akinek ő fél évvel ezelőttig több alkalommal külsőzött.

Pár pillanatig még a kutyának szentelem minden figyelmemet, főleg mikor elkezd szaglászni. Nem azt mondom, hogy hű, de nagyon félek a kutyáktól, csupán csak annyi, hogy... Nem, tényleg nagyon félek tőlük. Jó, persze tudom, hogy ha veszélyes lenne, akkor Uriah, nem engedné a közelembe. Bár még így is benne van a pakliban, hogy mondjuk érzi rajtam az imént vásárolt hamburgert és emiatt éppen megenni készül. Bár ez már inkább valamiféle paranoia. Még szép, hogy nem fog bántani! Aztán mégis csak akkor sóhajtok fel, mikor letelepszik mellém. Igazából, így belegondolva, elég vicces, hogy a sok embertől, akikről nem túl szép, de mégis igaz, dolgokat írok, nem félek, míg egy ártatlan, bár nem annak tűnő kutyától meg itt rettegek. Azt pedig már csak remélni tudom, hogy ebből a velem szemben álló férfi nem vesz észre semmit. A kutyáktól való félelmem, egy gyenge pontnak számít nálam, és nem igazán szeretném ha ezt bárki is megtudná, ráadásul nem szeretném nevetség tárgyává sem tenni magam emiatt. No, nem mintha eddig nagyon hahotázna. Maradjon is csak így!  
Miután már biztonságban érzem magam, felpillantok kollégámra mintha misem történt volna, még egy halvány mosolyt is megengedek magamnak. Szavai hallatán jól láthatóan meglepődöm. Bombariadó. Bomba? Mégis mi a fenét keresne itt egy bomba? Le merném fogadni, hogy ez csak szórakozás... Valaki jót szórakozik a kint ácsorgó embereken, és az egész nyüzsgésen. Hiszen ez ostobaság! Szinte máris biztos vagyok benne, hogy nem fognak semmi érdemlegeset találni itt. Persze ezt inkább csak magamban jegyzem meg, hiszen biztosan van aki be is veszi ezt az őrültséget. Bár szemmel láthatóan Rappold nem igazán idegeskedik azon, hogy talán felrobbanhat a lakása. Valószínűleg ugyanazon a véleményen van, mint amilyenen én is vagyok. Persze ha végignézek az embereken, van aki feszülten várja az eredményt, ami szerintem egyhamar nem fog megérkezni, hiszen elég nagy épületről van szó. Ha biztosak akarnak lenni a dolgukban, akkor minden egyes centimétert átvizsgálnak. Az pedig bizony hosszú idő. Úgy érzem nem túl sok alvásban lesz részem ma éjszaka.
- Bombariadó? - Felvonom mindkét szemöldökömet, arcomról leolvasható a hitetlenkedés, a kételkedés. - Mégis, hogy kerülne ide egy bomba? - Szusszanok egy nagyot, aztán következő kijelentésére kicsit szélesebbre húzódik mosolyom, bár magam sem tudom, hogy pontosan miért. - Ömm, igen. Itt lakom a szemben lévő épületben. - Az épület felé intek kezemmel, aztán hozzáteszem a következőt is. - Viszont eddig én sem tudtam, hogy te itt laksz. - A már megszokott módon megrántom a vállam. Nem igazán tudom, hogy miért vonogatom annyiszor a vállam, de mostanában egyre jobban rászokom erre a hülye mozdulatra. Ez pedig a közelmúltban, a lehető leghülyébb eszmefuttatásom volt, szóval hanyagolom is.
- Egyébként ne haragudj, hogy letegeztelek, csak ez olyan... Kapásból jött. De ha gond, akkor... - A mondatot nyitva hagyom, nem nehéz kitalálni, hogy mire szerettem volna utalni, kétlem, hogy Uriah-nak ez túl nagy fejtörést okozna.

Rappold látja, ahogy Summer figyelmét leköti Molly.
A kis szörnyeteg ért a figyelem magára vonásához.
Ez alapvetően pozitív tulajdonsága is lehetne az ebnek, ha Rappold önszántából tartaná a kutyát, és nem a húga heppje miatt kellene rá vigyáznia. Így viszont egy halovány mosoly kíséretében veszi tudomásul, hogy ez alól a hatás alól a kollegina sem tudta kivonni magát. Meg sem fordul a fejében, hogy Summer esetleg tart a kutyáktól. Valamilyen szinten Rappold is tart tőlük… az igazság azonban az, hogy számára a kutya németjuhásztól felfelé kezdődik. Molly ellenben… nos Molly az Molly. Ki félne Mollytól?
A nő kétkedése nem lepi meg a férfit, bár neki lenne pár ötlete, hogy mit keresne itt egy bomba, de egyelőre hallgat, egyfelől, akármennyire aranyos lánynak tűnik az előtte álló Summer, mégiscsak kolléga… és ha egy sztoriról van szó, akkor egyenesen versenytárs, ha úgy tetszik. Másfelől a közelben lévő emberek sem süketek, és, ha a férfi felvázolná az ötleteit a lány kérdésére, akkor kapásból egy kisebb hisztériát okozhatna, arra pedig most nincs szüksége. Hisztéria volt/van így is. Időről időre felhangzik a közelükben egy idegesen megremegő hang, ami azt tudakolja az aktuális beszélgetőtársától, hogy mikor lesz vége, mikor mehetnek haza. Míg mások a munkahelyükre való reggeli beérés miatt aggódnak, megint mások a rendőrség ittléte miatt forgatják a szemüket… és bizony a környék nem a legjobb… előkerülhetnek a lakásokból illegális anyagok, vagy éppen lopott holmi szép számmal… ki tudja, lehet, hogy az egész bombariadó csak egy kamu. A zsaruk bitangmód rafináltak, ha valakit le akarnak fülelni. Megint mások amiatt aggódnak, hogy a lakásukban tartott értékes tulajdonuknak kél lába, s a rendőröktől távol ennek hangot is adnak. Némelyik ilyen aggodalom eljut a két újságíró füléig is.
Mindeközben a keresőkutyás egységek már az első emeleti lakásokban kutakodnak, ezt jól látni az ablakokon át.
Amikor a nő a szomszédos ház felé mutat, Rappold az épület irányába fordítja a fejét. No igen, az nincs olyan közel…  Lassan fordítja vissza a tekintetét a lányra.
– Hülyén néznénk ki, ha ezek után nekilátnánk magázódni – mondja. A hangjában nincs neheztelés, bár némi irónia kicseng belőle.
A következő pillanatban közepes hangerővel felvakkant Molly, s felállva Summer cipője mellől kettőt toppant mellső lábaival. Ez egy pillanatra elvonja az újságírónőtől Rappold figyelmét.
– Jól emlékszem, hogy a Rewiew-Journálnál vagy? – néz fel a lányra a következő percben.

Kissé megnyugszom, mikor rájövök, hogy a velem szemben álló férfi semmit nem vett észre abból, amit itt leműveltem ezzel a kutyával. Ne nem mintha a szemezésen kívül más történt volna, de közel jártam ahhoz, hogy elmeneküljek, főleg mikor szaglászni kezdett. Akár azt is hihettem volna, hogy megharap. Némelyik kutya nagyon barátságosnak tűnik, aztán hirtelen megvadul és kész is a baj. Nem szeretem a kutyákat! Pontosabban nemhogy nem szeretem, de inkább messziről jó figyelni őket. Némelyik nagyon szép tud lenni, és nem tagadom, ez az állat sem csúnya, egyszerűen csak túl közel van hozzám, és ez kicsit aggaszt. De próbálom a figyelmem inkább az úrra terelni, és nem azon agyalni, hogy mikor állnak belém a dög éles fogai. Amiket szerencsétlenségemre, már volt alkalmam megtapasztalni, és elmondhatom, hogy egyáltalán nem kellemes érzés. Igazából még gyerek voltam, de elég mély nyomot hagyott bennem az a harapás ahhoz, hogy még a mái napig is féljek minden olyan állattól, amelyiknek foga van és nem macska. Ha már itt tartunk, a macskákért sem vagyok oda... De tőlük legalább nem rettegek, és nem tehetnek bennem kárt, maximum a pénztárcámban. Igazából egyáltalán nem rajongok a háziállatokért. Nincs különösebb bajom velük, de nem érzem azt, hogy szükségem lenne rájuk. Tökéletesen megvagyok én egyedül is!
Mikor Uriah újra megszólal, nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy szépen elkerülte a kérdésemet. Gondolatban megforgatom a szemeimet, hiszen pontosan tisztában vagyok azzal, hogy miért is tért ki ilyen szépen, de nem észrevétlenül, a kérdésem alól. Biztosan azt hiszi, hogy majd egy cikket írnék belőle, és elhappolnám előle a csillogást, meg úgy mindent. Viszont kivételesen nem ez lett volna a tervem, csak a kíváncsiság hajtott, éppen a sok konkurencia miatt. Így aztán nem is firtatom tovább a témát, elvégre nem is csak egy cikk miatt beszélgethetek egy kollégámmal... Az ismerkedés sosem rossz pont az ember életében. Talán majd egyszer épp ő lesz az aki kihúz a bajból, ki tudja. Mikor sikerül értelmeznem szavait, önkéntelenül is felnevetek, nem bírom visszafogni, és legszívesebben szégyenemben elásnám magam itt helyben. Nem is értem, hogyan mondhattam ekkora hülyeséget.
- Hát... Igen. Ez most elég nagy hülyeség volt. De legyen mentségemre, hogy késő van, én pedig fáradok. - Magyarázkodom kissé zavartan, de mielőtt még esetleg folytathatnám, felugrik a mellettem lévő kutya, és én pedig kis híján infarktust is kapok miatta. Rögtön hátraugrom én is egyet, és úgy nézek a kutyára, mintha ő lenne a legnagyobb ellenségem, de aztán gyorsan észreveszem, hogy nem jelent rám veszélyt, így elég hamar megnyugszom, viszont a pulzusom az egekbe szökött. Utálom!
- Jól emlékszel. És te pedig aaa... ? - Hirtelen elakadok. Pedig tudom, hogy hol dolgozik... Tudom! Vagy mégsem tudom? Nem igaz már, hogy pont most nem jut eszembe! Lassan tényleg teljesen hülyét csinálok magamból...

Mollyt nem fogja vissza Rappold, hiszen elsőre nem tűnik fel neki a lány kutyák iránti ellenszenvéből semmi. Ahogy a csinos kollegina belső szemforgatásából sem. Rappold mentségére szóljon, ő is fáradt, ráadásul éjfél előtt negyed órával zavarták ki pizsamában, kutyástól az utcára… Ez már csak azért is nevetséges, mert az esetek mintegy 90%-ában nem vedlik át pizsamára hajnali kettő előtt…
Persze ez nem mentség… ha nem lenne fáradt, akkor is kikerülte volna a kérdést… éppen csak sokkal-sokkal ügyesebben (de meglehet az is feltűnt volna a lánynak).
Így viszont itt ez az áldatlan állapot, ami kellőképpen megzavarta őt is. A rendőrök még mindig nyüzsögnek, s néhány a ház bejáratához közelebb őgyelgő helyi fiatalt odébb küldenek, hogy ne zavarják a munkájukat.
Egyszer akarjon az ember időben lefeküdni. Csak egyszer!
Persze ezen keseregni kár, nagyon ideje sincs rá… Summer felnevet.
Egészen kellemes nevetése van, ezt meg kell hagyni.
Rappold figyelmesen hallgatja a lány magyarázatát, ami különösképpen bájos Summer enyhe(?) zavara miatt. A férfi egész komoly összeget merne tenni arra, hogy az ifjú újságírónő egész ügyesen használhatja fel ezt a mimikát a munkája során.
Túl sokáig gyönyörködni azonban nem tud a látványban, hiszen Molly felvakkant, s Summer riadalma a kis vakarcstól ekkor már egyértelműen megmutatkozik…
Rappold lepillant a kutyára, aki úgy tűnik, hogy játékként fogta fel az egészet, hiszen sűrű lihegések és erőteljes farok csóválás közepette néz fel a megriadt nőre.
Egy pillanatra a férfi elgondolkodik azon, hogy szóvá tegye-e a felfedezését, de inkább nem pakol rá egy lapáttal. A kutyát ellenségnek deklaráló riadt nő látványából arra következtet, hogy amaz nem örülne neki. Csupán egyetlen mondatot fűz hozzá:
– Csak játszik, ha megrémülsz tőle, azt hiszi, hogy Te is játszol vele, és még inkább Rád száll – azonban túl sokáig nem ragozza a témát, inkább válaszol a feltett kérdésre.
– A Man’s Worldnél vagyok. Emellett rendszeresen publikálok a Reale Scorta magazinban. Pár riport és tudósítás erejéig külsőztem többek között a Review-nak is… nagyjából fél évvel ezelőttig… Te mióta vagy náluk?

Zavarom egyre csak fokozódik, ahogy a férfit nézem. Fogalmam sincs mi járhat ilyenkor a fejében. Vajon mit gondol most rólam? Valami olyasmit, hogy teljesen kattant vagyok? Mondjuk ezen nem igazán csodálkoznék, hiszen kapásból sikerült alaposan leszégyeníteni magam.
- Áhh... Máris sikerült szépen beégetni magam. Csodállak azért, hogy még nem röhögtél a képembe. - Rázom meg lassan a fejem nevetgélve, mintha ez segítene rajtam. Bár zavaromat csak az ugatásnak sikerül elüldöznie, kis híján velem együtt.
Játszik? Már nem azért de ki érti egy kutya gondolkodását... A gazdáján kívül természetesen. Számomra ez érthetetlen! Azt, hogy megrémülök tőle, miért fogja fel játéknak? Még ha egy labdát dobtam volna neki el, vagy csontot, vagy akármit. De az ha ő nekem akar ugrani... Már miért lenne játék? Nem annak látom, bár úgy néz ki ezzel csak én vagyok így. Ráadásul egy kutya még játékból is meg tud harapni. Nem akarok egyetlen állattal sem játszani. Így tehát még mindig farkasszemet nézek a házi kedvenccel, és még levegőt is alig merek venni, nehogy azt is játéknak gondolja. Akárhogy is nem szeretem a vakarcsokat, be kell vallanom, hogy igencsak aranyos pofija van a kis szörnyetegnek. Minél tovább nézem, annál aranyosabbnak látom. Bár a simogatás azért még nagyon messze van. Hozzá nem érek!
- Óóó, márpedig én ugyan nem játszom vele! Egy ideje nem vagyok túl jóban a kutyákkal. - Felpillantok a férfira, kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagál a dolgokra, de eddig nem sok sikerrel járok, egyszerűen nem látok rajta semmilyen változást. Tényleg ennyire vissza tudja fogni magát? Erre megtaníthatna engem is! Nekem sajnos túl nagy a szám ahhoz, hogy ne szóljak be semmit, ha egy ilyen, vagy legalábbis hasonló helyzetben találom magam. És persze ebből sűrűn akadnak bonyodalmak is. Tényleg nem ártana néha egy kis pofabefogást tanulni. Habár én valószínűleg már javíthatatlan vagyok, és le merem fogadni, hogy egyszer ez fog a sírba vinni.
- Körülbelül három éve vagyok náluk.- Nem igazán tudom mit mondhatok el neki a munkámról, hiszen ő konkurenciának számít. Talán fel is tűnik neki, hogy kissé szűkszavú vagyok ha a munkáról van szó, hiszen az előző kérdésére is két szóban válaszoltam, és ez a szám most sem igazán növekedett. De hát lássuk be, az imént ő is elég bizalmatlan volt, a bombariadós kérdésemnél. Jut is eszembe... - Vajon meddig fog még tartani? - Nézek körül, hátha megpillantok valamit, amiből kiderül kérdésemre a válasz, de nem sok sikerrel járok.

A lány megjegyzését elsőre furcsállja, majd néhány gyanakvó pillantást küld felé, melyet remélhetőleg tompít az ajkaira kiülő mosoly. Legalábbis ő ezzel a határozott szándékkal mosolyodik el. Nem igazán agyal azon, hogy mi járhat Summer fejében, talán ezért is lepi meg ez az őszinte(?) vallomás. A legtöbb nő – azok közül, akiket ismer – inkább rágná le a lábát, minthogy utaljon arra, hogy esetleg nevetséges lehet. De az is lehet, hogy Rappold nem ismer elég nőt… vagy csak hozzá hasonlóan Summer is fáradt.
Nem baj! Majd kimegy az álmosság a hölgy szeméből pár órás utcán ácsorgás után – fut át a férfi elméjén a gondolat. Bár abban sem biztos, hogy a lány kivárja a felhajtás végét.
– Nyugalom – mondja ki végül. – Teljesen felesleges túlbeszélni a témát kollegina. Ne pörögj rá. Ennél kínosabb dolgokat is átéltünk már. Biztos vagyok benne…
Aztán a lány kutyákkal kapcsolatos magyarázatán elgondolkodik. Ez alapján Summert sem fogja felkérni soha kutyapesztrának, s míg ezt végiggondolja, már jön is válasz a kérdésére (melyet Rappold egy biccentéssel vesz tudomásul), majd a kérdés a bombariadóról.
– Ameddig át nem vizsgálják az egész épületet – hatásszünet. Szerencsére Molly sem vigéckedik közben, bár szemei továbbra is a nőre csillognak – Órák kérdése. Miért tartasz ennyire az ebektől?

Ennél kínosabb dolgokat is átéltünk már? Hát erről bizony lenne mit mesélnem, hiszen nem egyszer kerültem már igencsak szorult helyzetekbe, viszont ez nem jelenti azt, hogy az iménti hülyeségem innentől nem számít kínosnak. Lehet, hogy ő figyelmen kívül tudja hagyni, aminek persze csak örülök, viszont én sajnos nem tudok semmi olyasmit figyelmen kívül hagyni, ami velem kapcsolatos. Ez pedig néha jó, jelen esetben rossz tulajdonságom. No, de mindenesetre igen kedves gesztus volt tőle, hogy megpróbált megnyugtatni... Ahelyett, hogy kinevetett volna. Márpedig sokan, inkább a másodikat tették volna. Válaszként csak bólintok egyet, hiszen mást amúgy sem igazán tudnék mondani erre neki. A végén csak még mélyebbre ásnám magam a szemében... Már ha ez lehetséges. Talán legjobban tenném ha fognám magam, és felmennék a lakásomba, majd megfeledkeznék erről az egész estéről, és csak ledőlnék aludni. Bár nagy valószínűséggel egyik sem működne. Felejteni nem olyan könnyű, és aludni sem, főleg ha ilyen nagy hangzavar van idekint. Sajnos a lakás nem hangszigetelt, és ezt sokszor hallani is lehet éjszakánként.  
- Akkor azt hiszem nem tévedek sokat, ha azt gondolom, hosszú éjszaka elé nézünk. - Sóhajtok fel, miközben ismét körülnézek, majd pillantásom megállapodik a kutyán. Jól megnézem magamnak az állatot, úgy érzem kezdek megbarátkozni vele, bár ezt talán még kicsit korai kijelenteni. Le merem fogadni, hogy ismét frászt kapnék ha elkezdene "játszani", úgy mint az imént. Mikor meghallom Uriah hangját, felkapom a fejem, majd kissé a vállam is megrántom.
- Néhány évvel ezelőtt sikerült eggyel, túlságosan is közelről megismerkednem. És hát... Nem volt túl kellemes érzés, igencsak éles fogaik vannak. Azóta jobb szeretem csak messziről nézegetni őket. - Adom meg a választ kérdésére, majd a következőket is hozzáteszem. - De ő nem tűnik veszélyesnek, egészen addig míg nem akar játszani... Hogy hívják? - Kíváncsian pislogok hol az állatra, hol a gazdájára. Talán épp itt lenne az idő arra, hogy kicsit változtassak a hozzáállásomon a háziállatokkal kapcsolatban, bár valószínűleg kudarcba fulladna.

A lány megállapítására biccent. Ennél pontosabban ő sem fogalmazhatta volna meg. Tekintete azonban nem követi a az újságírónő tekintetét Mollyra, sokkal inkább figyeli maga előtt a hol oszlani, hol gyűlni látszó tömeget.
Summer kérdését hallva a lányra sandít.
– Mollynak – válaszol. – Valójában a húgom kutyája. Három éve diplomázott és meglepte magát ezzel a vakarccsal – A mopsz pedig, mintha tudná, hogy róla van szó, kedélyesen felvakkant. Ezúttal nem áll fel, ül a két hátsó lábán és liheg tovább. Teknitete továbbra is Summeré. A férfi közben folytatja:
– Előtte nem volt kutyánk, se macskánk… és a húgomról kiderült, hogy allergiás a jószágra. De valami piszkosul rondán… Mivel más nem akarta magához venni a családból, Gomer pedig nem akarta, elajándékozni, nekem kellett elvállalnom a kis dög felügyeletét. Ideiglenesen! Ez volt két éve. Biztosíthatlak, ez alatt a két év alatt senkit nem harapott meg, ellenben összehaverkodott egy betörővel, két zsebtolvajjal, és néhány bajkeverő kölyökkel az utcából. Ez a kutya nem bánt senkit rajtam kívül… engem is csak áttételesen – ennél a mondatnál a férfi Summerre pillant és elmosolyodnia is sikerül.
A ház ablakain át látszik, hogy a zsaruk már a második emeleten is ott vannak, s mintha a ház előtt lévő kollégáik is mozgolódnának. Ez újfent elvonja Rappold figyelmét a lányról… s Mollyt maga után húzva – Summert megkerülve a férfi átsétál a mindössze kétsávos úttesten, de a kordontól nem tud közelebb menni a ház bejáratához.
A fene essen beléjük! – s immár az emberek között állva a tekintetével Summert kezdi keresni.

Figyelmesen végighallgatom a kis meséjét, Molly-ról, néha-néha el is mosolyodom, hiszen a kutya elvileg házőrző. De mint kiderült, Molly egyáltalán nem az. Összehaverkodni a betörővel... Hát nem is tudom mit mondhatnék erre. Mondjuk merész húzás ilyesmit kijelenteni, hiszen nem tudhatja az ember, hogy ki mire képes. Mi van ha betörök hozzá? Na nem mintha szándékomban állna, ok nélkül nem teszek ilyesmit. Mondjuk egy jó cikk érdekében, már igen. Szóval ha jobban belegondolok, talán még találnék is egy két érdekességet nála, de valószínűleg nem fogok betörni, mert egy másik újságírótól lopni, nem lenne túl tisztességes, már csak a munka szempontjából sem. Jobb szeretek magam utána járni a dolgoknak, mivel nem szeretnék attól rettegni, hogy mikor gyanúsítanak meg, például azzal, hogy hazugság amit leírok.
Mielőtt még bármit is hozzáfűzhetnék a kutyás témához, Uriahnak valami más vonja el a figyelmét. Egyszerűen elkerül engem, és megindul, bár nekem fogalmam sincs, hogy hová. Csak nézek utána, és figyelem, hogy mire készül, természetesen nem túl sok sikerrel járok. Mikor már kezdek attól tartani, hogy esetleg elveszítem szem elől, lassan utána indulok, és értetlenül bámulok rá. De csak akkor szólalok meg, mikor tekintete újra megtalál engem.
- Valami baj van? - Teszem fel a kérdést, még mindig értetlenül. El sem tudom képzelni, hogy mit láthatott meg, ami ennyire felkeltette a figyelmét. - Mi történt? - Ekkor én is körülnézek, hátha rájövök magamtól is a dolgokra, bár nem reménykedem túlzottan, hiszen elég kicsi vagyok, az emberek pedig egyre többen vannak. Utálom a tömeget... Csak elnyomnak, és örülhetek, ha nem taposnak!

Rappold maga sem tudja biztosan, hogy mi az, ami átcsalta az út túloldaláról, talán csak megunta a Mollyról való fecsegést, talán csak nem akar egy potenciális sztorit megosztani a versenytárssal. Minden esetre az egyre aggasztóbb, hogy a rendőrség újabb kocsikkal/személyekkel érkezik a helyszínre.
Az újságíró nem ismeri személyesen Holmes nyomozót (csak névről tudná megmondani ki ő), hirtelen azt sem tudja, hogy adott-e már interjút az ő jelenlétében a sajtónak, abban viszont biztos, hogy nem ebben a körzetben dolgozik, s elkezd erőteljesen kutakodni az emlékei között, hogy rájöjjön, hol látta konkrétan a zsarut korábban.
Ha viszont nem ebben a körzetben dolgozik, akkor nyomós okkal jött ide…
Az eszmefuttatást azonban a mellé lépő Summer szakítja félbe, s Rappold vagy fél percig eltűnődve néz a nőre, mialatt a fejében kibontakozik a következő lépés. Vagyis egy ötlet, amivel talán megoldhatják a zsaruk nyelvét… feltéve, hogy Grigson nem húzza keresztül a számítását valami rendőrségi maszlaggal rögtön az elején.
– Nálad van a sajtóigazolványod, Harrelson? – kérdené jelentőségteljesen Summer szemeibe nézve, de a tömeg megmozdul, s az újságírónőt sikeresen odébbtaszajtja tőle. Közben még néhány zsaru megjelenik, akik felhívják a várakozók figyelmét arra, hogy aki nem az érintett házban lakik, az térjen haza.
Néhány szomszéd hangja újra felhangzik Rappold közelében, mire az egyik rendőr nyugtatni kezdi a nőt. Az újságíró nem tud mit tenni, még egyszer körbepillant, de Summert már nem látja. Jobb ötlete nem lévén lassan elindul az épület bejárata felé.  

Mindeközben a házban lévő bombakeresők közül négyen elindulnak a Holmes által megadott szint felé, mialatt társaik folytatják a második emelet szisztematikus átvizsgálását. Grigson parancsa világos, ezt firtatni kár, bár négyük közül csak a közel tizenöt éve a pályán lévő Stone-nak kezd valami sejleni, hogy konkrétan mit is kereshetnek, míg a Kaliforniából idehelyezett újonc és a velük tartó két fegyveres rendőr – akik a terep biztosításáért felelnek – valószínű betudják egy fülesnek. Tán még bizakodnak abban is, hogy pár órán belül vége a felhajtásnak (a felhajtásba beletartozik az ügyről szóló jelentés megírása is). Legalábbis addig, míg a hatodikra nem érve megpillantják, amit keresnek…
– Grigson nyomozó, itt Stone… itt vagyunk a kazánházban és alighanem megtaláltuk, amit kerestünk – reccsen fel az adóvevő túloldalán a rangidős tűzszerész cseppet sem bizakodó hangja. Ezt jó eséllyel meghallhatja Holmes is.
Grigson összeráncolja a szemöldökét, úgy néz az iderendelt kollégára. Parancsot még nem kapott a központból, hogy hivatalosan is Holmes-é az ügy, de annyira se nem hülye, se nem munkamániás, hogy ne tudja, mit jelent az, ha a kolléga sejtése beigazolódik.
– Rendben, nyomozó ha beigazolódik, hogy ez a maga embere, úgy átadom a terepet – s az adóvevőt átnyújtja neki.

Az éjszakai buszjáratok minden egyes alkalommal külön élményt jelentenek Lilynek. Főleg akkor, ha ő messze józanabb, mint az utasok túlnyomó többsége, s jórészt ebből adódóan nem tud önfeledten elvegyülni az egymást szidó, dicsérő, lökdöső, vagy egyéb módon inzultáló tömeggel. Helyette fülében üvöltő zenével igyekszik átvészelni az utat hazafelé, s ennek túlnyomó részében nem-et intő fejmozgással lerázni mindenkit, aki kommunikálni próbál vele. Illetve egy ízben kénytelen pár lépésnyit ugrani, hogy egy különösen szar bőrben lévő utas ne hányja ő telibe. Szerencsére ez már az utolsó megálló előtt volt, így sokáig nem kellett elviselnie a dolog utóhatását, de körülbelül ennél a pontnál fogadta meg sokadjára, hogy ha legközelebb annyira elcseszi az időt Chrisnél, hogy már csak az ékszakai jár, akkor inkább hív egy taxit.
Csöppet morcosan rója az utcákat hazafelé. A buszmegállótól laza 20 perc gyalog a Wright Lane, ha kicsit hajlandó megszaporázni a lépteit akkor 15 percre csökkenthető az út, Lily pedig a minél előbbi zuhany reményében szedi is a lábait rendesen. Amúgy is.. ez egy veszélyes környék. A rendőrség kék-piros fényei már pár háztömb távolságból is tisztán kivehetően, közelebb érve pedig  az utcára özönlött emberek tömege is. Idegesen húzza el a száját a lány, de nem lassít a léptein. Van egy olyan kifejezetten rossz előérzete, hogy ebből nem lesz tíz percen belül zuhanyzás, de ezt persze csak akkor tudhatja meg biztosan, ha odaér az utca végére. A füleseket kivadássza a füléből, s a pulcsija nyakához csúsztatja be őket, hogy ne lógjanak csak bele a világba.
– Jó estét, Kisasszony. Ön az utcában lakik? – állja el az útját egy egyenruhás rendőr, ahogy megpróbál közelebb jutni Rappold lakásához.
– Üdv. Igen, a 2725ösben. – mondja be a házszámot is némi gondolkodás után.
– Tudná ezt valamilyen irattal igazolni, kérem? – érdeklődik tovább udvariasan a pasi, láthatóan már rutinból. Elég sokan próbálhattak már Lily előtt is bejutni az utcába, s valószínűleg a hajnali veszekedés az utca népével a rendőröknek sem lehet a kedvenc hobbijuk.
– Nosss..... – nyújtja el a kezdést, majd kénytelen kelletlen ismeri el az igazságot a szöszke – igazolni sajnos nem tudom. Tudja csak egy hete költöztem ide egy barátomhoz és ....
– Nagyon sajnálom, Hölgyem, de ha nem tudja igazolni, hogy az utcában lakik, akkor nincs módomban tovább engedni Önt. – szavalja a sablont tovább az egyenruhás, Lily pedig ennek hallatán meglepetten kerekedő szemekkel pislant kettőt a pasira.
– Nincs? – kérdi hitetlenkedve, s látszik rajta, hogy harc nélkül nem fogja feladni az aznap esti zuhanyt holmi rendőri blokádok miatt.
– Nincs. Meg kell kérnem hogy forduljon vissza, Hölgyem. – udvariaskodik tovább a hivatalból kirendelt úttorlasz, s láthatóan ő is veszettül komolyan gondolja a dolgot.
– Dehát én itt lakom, nem érti? Várjon, rögtön fölhívom a barátomat, aki tudja igazolni, hogy nála csöveltem az elmúlt egy héten, rendben? – biztosítja a lány a másikat, s már a kezében virít a telefon és tárcsázza Rappold számát. Hét csengés, mielőtt a vonal üzenetrögzítőre váltana, Lily pedig morcosan nyomja ki a telefont.
– Biztos nincs nála a telefonja. – pillog fel a nála jó egy fejjel magasabb pasira, majd újra elkezd turkálni a táskájában. – Viszont, nézze csak! Van nálam egy kulcscsomó, ami tökéletesen illik a 2725ös ház negyedik emeleti lakásának a zárjába. Ez megfelel? – kérdi bizakodó mosollyal, ahogy még meg is rázza a kulcscsomót a rendőr orra előtt. A pasi persze lemondó sóhajjal ingatja meg a fejét.
– Nézze, Hölgyem. Tényleg nagyon sajnálom, de azt az utasítást kaptam, hogy csak az tartózkodhat az utcában, aki igazolni tudja, hogy ott lakik. A kulcsot jelenleg nem áll módunkban ellenőrizni, így nem is fogadhatom azt el. – sorolja tételesen és még mindig meglepően udvariasan a fickó, Lilynek pedig láthatóan kezd elege lenni a dologból.
– Ahham... És feltételezem mindenkit igazoltattak, aki épp a lakásokban tartózkodott, ugye? – kérdi cinikus mosollyal aztán.
– Erre nem tudok válaszolni, Hölgyem. A lakások kiürítését Grigson nyomozó felügyelte. – feleli, s láthatóan kezdi kapiskálni mire is akar kilukadni a szöszke.
– Értem. Szóval engem nem engedhet be, de azok, akik például egy házibuliban voltak a haveroknál, azok benn héderelhetnek a kordonon túl? És a kisgyerekek, akik épp nagyinál aludtak? Őket is igazoltatták? Vagy azokat, akik épp a pasijuknál vagy a csajuknál töltötték az estét és egyébként nem laknának itt? – sorolja lelőhetetlenül,  a pasi pedig kelletlenül húzza el a száját.
– Ahogy már említettem korábban, az én feladatom az, hogy ne engedjek senkit a kordonon túlra. Azt, hogy jelenleg kik tartózkodnak odabenn, már nem az én kötelességem ellenőrizni.
– Nézze..... – kezdi Lily, s láthatóan kutakodik valami névtábla vagy valami után, persze a tök fölöslegesen. Ilyen max a recepciósoknak szokott lenni.
– Jefferson őrmester. – mutatkozik be láthatóan ezt is sokadszorra. Végülis.. mégiscsak más érzés, ha a saját nevét használva tudják lehordani az embert a sárga földig, s látszik az arcán, hogy most is valami hasonlóra számít.
– Nézze, Jefferson őrmester.... – kezdi a lány, de egy, a rendőrkocsi mögül bekiabáló fickó megakasztja.
– Jefferson! Engedd ide a lányt. – hallatszik, az említett pedig odébb húzódik, utat adva Lilynek.
– Köszönöm. – mosolyog még az úttorlaszra. Végülis azt a lány is belátja, hogy nem az ő hibája ez az egész. Egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. A másik rendőr már csak egy fél fejjel magasodik a szöszke felé, s ahogy Lily mellé ér mosolyogva nyújt neki kezet.
– Clay Lynch. Oda tudna vezetni a lakótársához kérem, aki tudja Önt igazolni nekünk? –kérdi barátságos hangnemben, s jelezve, hogy mindent hallott a Jeffersonnal folytatott beszélgetéséből.
– Lily Demian. –viszonozza a kézfogást, majd oldalra pillant a konszolidált tömegre. – Azt hiszem. Megpróbálom. – feleli. Lynch bólint, majd útjára bocsájtva őt int a tömeg felé és biccent Jeffersonnak, hogy kísérje el a lányt, Lily pedig elindul előre levadászni Rappoldot és feltehetően Mollyt is. Párszor még megpróbálkozik a mobillal, de az mindig a hangpostára kapcsol, így rövidesen fel is adja azt.
– Ott! Ő lesz az! – furakodik előre jó pár perc keresgélés után a férfihoz, majd ha mögé ért Uriah vállára helyezi a kezét.
– Végre! Hello. – kezdi, ha kedvenc újságírója megfordult, s Mollynak is integet, ahogy a kis mopsz felvakkant, mikor észreveszi őt. – Már kezdtem azt hinni, hogy maga is lelépett valamerre az estére. – A pizsama + köntös kombó csöppet meglepi a lányt, no nem mintha ő ruhakölteménye annyival jobb lenne Rappoldnéál. A hálóhacuka viszont a szöszkének azt jelenti, hogy akármi is történt csak nemrég és elég sietősen terelték ki a zsaruk az utcára a népet, tehát még egy jó ideig itt fognak dekkolni.
– Uram, megerősítené kérem, hogy a Hölgy Önnél lakik? Máskülönben ki kell kísérnem őt a kordonon túlra. – néz kérdőn az egyenruhás Rappoldra, mikor ő is melléjük ér. Láthatóan tényleg igyekszenek komolyan venni a munkájukat a pasik.

Reflexből fordul meg, ahogy megérzi a vállára tett kezet. Egy pillanatig értetlen képpel néz Lilyre. Teljesen megfeledkezett a lányról, s miután az késő estig nem ért haza, Rappold meggyőződésévé vált, hogy annál a bizonyos barátnőnél tölti az éjszakát, akiről délután beszélt, s amit a férfi fél füllel végighallgatott.
– Ugyan minek, ha itt is buli van? – kérdez vissza, majd Jeffersonhoz fordul. – Igen, nálam lakik. Kösz, hogy visszakísérte.
Csak ez után pillant az épület bejárata felé. Nem, nem és nem! Nem fog lecsúszni erről…! Jefferson közben elpályázik, s Rappold megfogja Lily karját, s visszasétál vele a szemközti épület tövébe, feltéve, hogy a lány ebben nem akadályozza, majd elengedve őt felé nyújtja Molly pórázát.
– Mondja, hogy magánál vannak a kocsi pótkulcsai!
– néz mélyen a lány szemeibe, nagyjából úgy, mintha ez most élet és halál kérdése lenne.

Az arckifejezése láttán egy pillanatra felmerül Lilyben, hogy simán le fogja tagadni őt a pasi, a választ hallva viszont szélesen vigyorodik el.
– Rendben. Köszönöm. – hagyja rá Jefferson is a dolgot, s már vesz is egy félfordulatot, hogy visszasétáljon a posztjára. – Azért ha van hova menniük az estére én azt javasolnám, hogy menjenek. Fene sem tudja meddig fog még elhúzódni ez. – int fejével az épület felé, majd magukra hagyja őket. Lily még integet egyet a pasi hátának búcsúzóul, majd mosolyogva fordul vissza Rappold felé.
– Szóval pizsiparti van és nekem nem is szólt róla? – pimasz kis mosoly ül ajkain, ami akkor sem foszlik le az arcáról, mikor Rappold megragadja a karját, s kivezeti őt a tömegből. Ahogy megállnak elveszi a férfitól Molly pórázát, a kérdést hallva pedig pár meglepett, értetlen pillogás után széles, határozottan pimasz mosolyra húzza ajkait. A férfi tekintete lazán pereg le róla, mi több, épp, hogy el nem neveti magát a lány.
– Úgy érti nálam van-e a szeretett kocsijának a kulcsa, amit esélytelen, hogy még egyszer vezethessek, tehát szükségtelen, hogy legyen hozzá kulcsom? – néz Rappold szemeibe, ahogy visszadobja neki a saját szavait. Láthatóan mély nyomot hagyott az érvelés a szöszkében, pláne, hogy épp pár nappal ezelőtt vetette fel a férfinak, ahogy akár a Yukonhoz is kaphatna egy pótkulcsot, mert hát az milyen hasznos lehet, ha nála is van egy tartalék. Szükség esetére. Pár pillanatig még tartja azt a beszédes „én megmondtam” tekintetet, majd rövid kotorászás után előveszi a táskájából a pótkulcsot, s átnyújtja azt a férfinak.
– Szerintem egálban vagyunk. – jegyzi még meg, mielőtt a pasi nekiállna papolni amiért Lily engedély nélkül nyúlta le mégis a kulcsokat. Végső soron is... igaza lett.

Még biccent Jefferson szavaira, végtére is igaza van a tagnak, node jogsi nélkül hova vezessen? Nem mintha ne tett volna olyat korábban, de mégis… hova vezessen, amikor a sztori helyben van? Újfent röviden lehordja magát, amiért az iratait nem bírta magához venni, de talán menthető a dolog, feltéve, hogy a Szöszinél vannak a kulcsok. Epedve várja tehát a választ, s a ravasz és kárörvendő… Igen-igen! Kibaszottul kárörvendő …mosoly láttán összeszűkülnek Rappold szemei. De nem fogja mantrázni magában, hogy „gonosz, alattomos és gonosz szöszke!”, helyette macska módra figyeli az elé tartott kulcsokat, majd egy mozdulattal kiragadja őket a szöszi karmai közül.
– Jó, egálban vagyunk – s milyen nehéz ezt kimondani – Jöjjön – s ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se pillantson Lilyre, elindul a Yukon felé.
– Gondolom a sajtóigazolványom nincs magánál? – a kérdés költői, de muszáj feltennie, ha már ilyen kis ragacsosak a Szöszi mancsai, hátha… Majd két füttyentéssel és villanással feloldja Rappold a központi zárat és beül az anyósülésre, aztán nekilát kotorászni a kesztyűtartóban.
– Mekkora az esély arra, hogy maga Mollyval a kocsiban marad, ha megkérem rá, hogy maradjon a kocsiban?

Megállja, hogy ne nevessen Rappold szemébe, de a vigyort csak nem tudja és persze nem is akarja levakarni az arcáról. Egy hét együttélés a pasival sem volt zökkenőmentes, így azt is sejti milyen nagy erőfeszítés lehet beismerni az újságírónak, hogy egálban vannak. Arról már nem is álmodik a szöszke, hogy Rappold külön megdicsérje a szabályokkal szemben tanúsított kritikus hozzáállását.
– Csípem a kocsikulcsát. Szép emlékeim vannak róla. – csacsogja ahogy megindulnak a Yukun felé, s maga mellett vezeti az eddig békésen szimatoló és bámészkodó Mollyt is. A kérdésre csak megrázza a fejét, de tekintve, hogy Uriah még mindig kitartóan igyekszik kizárni őt a látóteréből újra megszólal.
– Miért lenne nálam? Nem szabad turkálnom a személyes cuccai között. – jegyzi meg nevetésre hajló hangon, s angyali mosollyal az arcán pillant a férfira. A földre szállt ártatlanság mintaképe. Háááááát persze...
Rappold beül a kocsiba, Lily viszont csak kívülről támaszkodik a nyitott ajtó mellett a kocsinak és fogja vissza Mollyt, aki reflexből igyekszik beugrani a helyére. Kíváncsian pillog be Lily is, hogy vajon mit is keres a pasi, de túl sokat nem lát a kesztyűtartóból. A kérdésre viszont elmosolyodik. Láthatóan Uriah is kezdi már kiismerni őt.
– Szerintem Molly még csak-csak meg tudná oldani a dolgot....– feleli sokatmondó hangsúllyal, de úgy tűnik Rappold sem gondolta komolyan, hogy le tudja őt rázni.
– Mellesleg.. mi történt? Mi ez a nagy hepaj?

Fáradt sóhajt hallat, ahogy megrázza a fejét.
– Hát persze. Ez a tilalom akadályozta meg abban is, hogy magáévá tegye a kulcsaim– mert az elvek, azok elvek, kérem szépen, hiába tudja azt, hogy ezt csak ő veszi komolyan, mert a Szöszke szemmel láthatóan remekül szórakozik.
Túl egyszerű lett volna… – majd kotorászik tovább, s újra megfogadja, hogy rendet tesz a kesztyűtartóban, ahol úgy kb. minden fellelhető a mentolos rágótól az óvszerig, s köztük jó néhány még rendszerezetlen névjegykártya és egy közepes minőségű digitális fényképezőgép.
– Molly önfegyelmében nem kételkedem – szúrja közbe, majd hallva a kérdést, ismét felhagy a matatással. – Valaki bejelentette a rendőrségen, hogy bomba van az épületben… – majd közelebb inti Lilyt, elvégre az infó mégiscsak bizalmas. Nem mintha hemzsegnének itt az újságírók rajta kívül, de pánikkeltésért még Grigson, vagy egy másik elhivatott cserkész beviheti, ha esetleg rá hivatkozva kezd el hisztériázni egy kéretlen fültanú. – Erős a gyanúm hogy találtak valami, vagy találhatnak valamit, mert máskülönben… – de most ő hagyja félbe olyan szöszkésen a mondatot. – Örülnék, ha a kocsiban maradna Mollyval, vagy, ha az nem megoldható, legalább legyen magánál a kutya és ne legyenek láb alatt. Ennyit megtesz nekem?

A megjegyzésre csak szélesedik a vigyora. Egy ilyen apróság még bőven nem éri meg, hogy kijavítsa a pasit, miszerint a kocsi pótkulcsai a szöszke meglátása szerint egyáltalán nem tartoznak a személyes cuccok közé. Amúgy sem árt néha hagyni kicsit morogni Rappoldot, ami egyre inkább kezd úgy tűnni, hogy számára létszükséglet, Lily szerint pedig határozottan mulatságos dolog.
– Az önfegyelmemmel semmi probléma! – jegyzi meg azért vigyorogva, majd ahogy közelebb inti magához Uriah lehajol, így egy jó tíz centire lesz csak az arca a férfiétól. Meglepetten kerekednek el a szemei egy pillanatra, s rögtön meg is fogadja magában, hogy talán mégsem kellene annyira félvállról vennie azt, hogy a környék veszélyes. Ha már bombákat is lehet itt találni...
– Picsába. – foglalja össze a hallottakat, s a vigyor is eltűnik az arcáról. Nem tetszik neki a félbehagyott mondat, sem pedig Rappold megérzése, de egy pillanatra sem merül fel benne, hogy kételkedjen benne. Ugyan Lilynek nem sok infója van arról, hogy mennyire jó újságíró a pasi, de nem tudja elképzelni róla, hogy elefántot csinálna a bolhából. Pláne nem egy ilyen ügyben.
– Higgye el, ha ki tudná nyitni az ajtót még Molly sem maradna a kocsiban. – osztja meg a véleményét az autóban maradásról, s még mindig nem egyenesedik fel, hacsak Rappold nem akar kiszállni az autóból. Molly viszont megérezve, hogy már kevésbé feszes a póráz lelkesen tappancsol fel a Yukon szélére, s csóválva vakkant egyet esélyesen buksisimit remélve.
– Okké, igyekszem nem hátráltatni és vigyázok az ufóra is. –egyezik bele Lily a maga módján. Végülis azt igazán nem ígérheti meg, hogy nem lesz láb alatt. De legalább megpróbálhatja a dolgot.
– Tudok valamit segíteni?

Hallja a válaszokat, de csak akkor pillant a lány felé, mikor az röviden/tömören összegzi a helyzetről kialakult véleményét. Talán jobb lett volna, ha Lily visszafordul a kordont őrző rendőrtanonc javaslatára.
De akkor ki pesztrálná Mollyt?
Rappold arcára túl sok aggodalom nem ül ki, a Szöszi nagylány már, tud vigyázni magára… lehet attól jobban kellene tartania, hogy láb alatt lesz, hiába ígérte az ellenkezőjét.
Mindenesetre a férfi számára az most sokkal bosszantóbb, hogy csak nem hagyott a kesztyűtartóban semmilyen kilétét igazoló iratot. Nagyot szusszanva dől hátra a ülésen – egyúttal távolodik el a szöszitől – s veti tekintetét a kocsi belső terének mennyezet felé. Nem, nem fog a lány megjegyzéseire válaszolgatni, csak biccent, ahogy Lily ígéretet tesz arra, hogy vigyáz az ebre. A többit elereszti a füle mellett.
– Éppen eleget segít azzal, hogy a kutyát magánál tartja… valamint, mellettem marad, és nem beszél, nem kóborol el… legfőképpen nem nevet ki egyetlen rendőrt sem – azzal magához veszi, s a köntöse zsebébe süllyeszti a fényképezőgépet, becsukja a kesztyűtartót, s kiszáll a kocsiból. Amennyiben a lány nem lépked nagyon el hátrafelé, Rappold megáll közvetlenül vele szemben(?), s csak eztán csukja, majd zárja be a Yukon ajtaját.  Egy szemvillanás erejéig pillant le Lilyre… Talán mondania kellene valamit. Valami olyasmit, hogy ne aggódjon, vagy minden rendben lesz. De ez elég közhelyesen hangozna. Rövid mosoly azért megjelenik az ajkain.
– Menjünk – azzal ellép Lily mellől/elől, s amennyire a bámészkodó utcaszomszédok elrendeződése engedi, lendületes léptekkel átvág az úton, s megáll az egyik rendőrautó oldalában. A ház bejáratát ugyan őrzik a rend éber őrei, s az egyik oldalon mintha egy fekete-sárga szalagkorlát is virítana, de túl közel az újságíró egyelőre nem jut, s ugyan nem állítják/akadályozzák, de szigorú pillantást kap az egyik közelben álldogáló közegtől.
Grigson megvan, de hol lehet Holmes nyomozó…? – mintha ez lett volna a beosztása… legalábbis az újságíró határozottan erre emlékszik… bár lehet tévesen.

Rappold szavaira kérdőn szaladnak a homlokára a szöszke szemöldökei. Komolyan ennyire....? Basszus. Tényleg három évesnek nézi őt ez a pasi?
– Legyen. Ha ők nem piszkálnak ígérem, hogy még megharapni sem fogom őket. – feleli feltehetően nem épp azt, amit a férfi elvárna tőle. De ha már egyszer gyereknek nézik.... Vagy csak komplett idiótának? Tökmindegy. Bár hogy melyik is lehet a rosszabb jelen pillanatban az már erősen kérdéses.
Egy fél lépést tesz csak hátrafelé ahogy Rappold kiszáll a kocsiból. Gyorsan végigpillant a pasin, s határozottan örül neki, hogy ennyire elhúzta az időt Chrisnél. Nem lenne kedve pizsamában.... na jó, a kinyúlt alvóspólójában toporogni az utcán. Nem mintha a mostani cucca annyival többet takarna, de az elvek kérem akkor is fontos dolgok.
– Gyere Mo! –adja ki az ukázt a blökinek, majd megindul ő is Rappold után az emberek között lavírozva. Pár lépés után azonban rendesen lemarad. Ő egyedül még csakcsak haladna is, ahogy Molly is, ez a kettejüket összekötő póráz téma viszont nagyon nem kóser. Az első négy kigáncsolt, álmos és amúgy is ideges szomszéd után Lily gyorsan úgy dönt, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha inkább a hóna alá csapja a kis szőröst. A vakarcs ugyan meglepetten vakkant egyet, ahogy eltűnik a lába alól a talaj, de nagyon nem fészkelődik tovább a lány kezei között. Elvégre ez mégiscsak ilyen öleb lenne vagy mi a szösz. Innentől már csak meg kell győzni őt, hogy ne akarjon egy nyelves csókot bezsebelni Lilytől, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre hangzik. Így viszont már sokkal jobban tud utat törni magának a lány, s kisebb késéssel ugyan, de ő is megérkezik Rappold mellé.
– Nyo és mi a haditerv? – érdeklődik kíváncsian. Elvégre azt a pasi sem gondolhatta komolyan, hogy valóban csöndben fog maradni a szöszi.

Nem igazán hatja meg a szöszke válasza. Igazság szerint pont valami ilyesmire számított. Túl egyszerű lett volna, ha egy igennel válaszol a másik… túl egyszerű… Mindegy is, amíg vigyáz Mollyra.
Rappold nem törődik egyikükkel sem, míg a kordonig el nem ér, s a gondolataiból, vagyis a haditerv kiagyalásából az zökkenti ki, hogy a szöszi kis fáziskéséssel megszólal mellette. Nem mintha nem lenne teljesen világos, hogy mit szándékozik tenni, azonban a megfelelő pillanatot ki kell várnia. Kell a francnak, hogy Holmes is elküldje a picsába a rendőri munka akadályozásáért… bár határozottan úgy rémlik neki, hogy Holmes Grigsonnal ellentétben nem az a faragatlan fajta.
– Az egyik zsarunak besegítettem pár hónapja egy ügyben, tőle megtudakoljuk, mi a helyzet – észre sem veszi, hogy többes számban beszél, máskülönben kijavítaná magát, majd újra a zsaruk felé fordul. Úgy tűnik Grigson után Holmes is elmerül a távközlőben…
Fasza! Kibaszottul…!    


Grigson arcára balsejtelem ül ki. Nem! Nem akarja, hogy emberek haljanak meg, de azzal is tisztában van, hogy ha nekiáll kiüríteni a környéket, akkor itt tülekedés lesz, talán még meg is tapossák egymást, mert ugye, ami működik a gyakorlaton, az terepen kicsit másmilyen. Talán egyből kiürítéssel kellett volna kezdeni, de a fene gondolta volna, hogy tényleg találnak bombát. Más lenne a helyzet, ha egy kaszinóról lenne szó, vagy egy bevásárló központról, moziról, vagy színházról, vagy éppen egy stadionról, egy iskoláról… azok esetében nagyobb az esély, hogy nem kamu egy efféle fenyegetés. De egy ilyen közepesen elszegényedett soho-szerű tömbben, ahol ha ugyan számos halálos áldozat lehet, mégsem annyi, és olyan… nos… de hova lenne a világ, ha már egy zsaru is különbséget tesz módos és szegény ember halála között? Egy zsebkendőt vesz elő a kabátzsebéből és megtörli a homlokát. Innen az ügy jó eséllyel Holmes-é. De a felelősség kié? Bár azt nem tudja, hogy parancsa van-e rá a másiknak, vagy csak egy régi esetet hajkurászó titánként van jelen, de nem is ez az érdekes. Addig nem fog kötözködni, míg Stone nem ad további infót. Elsődleges az ügy, aztán majd lerendezik a hatáskör kérdést, ha elmúlt a veszély.
A versike beolvasásra kerül, s Stone hangja érezhetően megremeg:
– Az idő eljött, barátom:
Fenyítésem most beváltom.
Nincs rejtvény, sem intelem,
Halálod lesz a hírnevem.
Az arcod amint meglátom…  
…ennyi volt a vers… felügyelő, ott van még? – kérdi, szinte az után, hogy a strófát beolvasta, s azzal sem törődik, hogy Holmes-nak esélye sem lehet megszólalni ilyen hirtelen.
A mellette lévő fiatal tűzszerész szinte lefagy.
Stone nyel egyet:
– Házi készítésű szerkezet. Fedlapot nem látok, ahogy időzítőt sem… – majd pontosan leírja a cucc külsejét, a gyújtószerkezetet és a várt hatósugarat, ha a szerkezet robbanna aztán még hozzáteszi: – Szerintem ezt távirányítóval akarja beindítani… idekötött egy rádiótelefont.    


Közben Rappold kihasználva az alkalmat, végül mégiscsak Grigsonnak szól oda...
– Grigson! Nem zárhatja ki a sajtót! Ez nevetséges – a hangját immáron rendesen felemeli, hogy a zsaru meghallja. Hogy Holmes is meghallja, bár kérdés, hogy a felügyelő figyel-e Stone-on kívül bárkire és bármire ebben a pillanatban.