Utálok mindent, és mindenkit…. Még csak két hónap telt el Cheryl halála óta, és még mindig gyászolok. Erre mindenki megpróbál mindenféle hülyeséggel traktálni, hogy elterelje a figyelmem arról az átkozott autóbalesetről. A legújabb hülyeség, apám jóvoltából ért, mikor kitalálta, hogy Bent helyett nekem kell elmennem valamelyik fontos ügyfelének az ünnepi vacsorájára, azért, mert az idióta testvérem nem tud megfelelően viselkedni az ilyen események alkalmával. Na nem mintha én olyan jól tudnék. Az elmúlt két hónapban az emberi lelkeket a lehető legmesszebbre elkerültem, és ha a megengedett távolságnál jobban megközelítettek, akkor úgy hajítottam ki őket az ablakon, ahogy még a kengyelfutó gyalogkakukk sem szívatta meg szerencsétlen prérifarkast. Mégis, ha az igen befolyásos apád azt mondja, hogy el kell menned, akkor az úgy van, nincs mese, nincs kifogás, nem érdekes az, hogy mi történt, mert ami történni fog abban az esetben, ha nem mész el, nos arra nincsenek szavak…
Szóval ott állok az ajtó előtt, puccos kis Armani öltönyömben, fényesre lakkozott cipőmben, és arra várok néhány vendéggel együtt, hogy végre kinyíljon az ajtó. Ez megtörténik, és ott áll mögötte az egész család felcicomázva. Egy szemrevaló kis szőkeség, egy kócos ám most láthatóan rendbe szedett hajú testvér, papa mama.
Unalmas, felejthető beszélgetés zajlik, szinte csak a legudvariasabb formulákra korlátozva. Unom, ahogy az egész estét is unom, pedig még alig kezdődött el. Komolyan elgondolkozok azon, hogy nem fogadom meg apám „tanácsát” mely igazából egy parancsnak felel meg, és azon nyomban itt hagyom az egész faramuci társaságot, bár az udvariasság azt kívánná, hogy megvárjam, míg legalább a fogásokon végigmegyünk, aztán pedig kimenthetem magam. Azonban mielőtt cselekvésre szánhatnám el magam, a drágán felbérelt pincérek elkezdik behordani az első fogást. Közben, hogy- hogynem, az ajtóban látott, de azóta eltűnt kislány újból megjelenik, helyet foglal mellettem, és rögtön társalgásba kezd. Na remek most viselhetem el egy tizenéves panaszait… Ez hiányzott neked Wade, graulálok…
- Nagyon ízletesnek tűnik, szóval nagyon remélem, hogy ízleni fog, hiszen szeretem a finom ételeket – apró mosolyt erőltetek az arcomra, hiszen azért mégsem lehetek teljesen udvariatlan azért a házigazda lányával. – Wade vagyok, Wade Rochett. Édesapámat képviselem ezen a csodálatos estén- Na igen, apró hazugság, még belefér hiszen nem valami hatalmas egetrengető dologról próbálom az ellenkezőjét állítani. Finoman megragadom felém nyújtott apró kacsóját, ajkaimhoz emelem, és lágyan megcsókolom. Szemem sarkából közben meglátom ahogy az apjára pillant. Tehát ő is csak kényszerből csinálja. Na de legalább egyikünknek se lesz olyan fájdalmas a búcsú, ami hamarosan be fog következni. Csak a szokásos kérdések jönnek, egészen addig míg az egyik annyira szíven nem üt, hogy felkapom a fejem
- Tősgyökeres Vegasi vagyok, mondhatni, hogy már akkor itt éltem, mikor még fel sem építették a várost. – A barátnő említésénél belül úgy érzem, mintha elsírnám magam, azonban már tudok annyira uralkodni magamon, hogy kívülről mindezt egy apró könnycsepp formájában a jobb szemem alatt jelzem.