Song: Half of me


Betekerem a kezem szoros kötésbe, hogy a sebbe semmilyen kosz ne mehessen, majd Ana felé nyúlok, ölembe húzva a kezét, az övét is kitisztogatom, és úgyanúgy bekötözöm. Csak húzom az időt, mert ma fogok elmenni meglátogatni Dannyt. Ami meglepően sok érzelmet tömörít belém egyszerre, elég nagy port kavarva a sivatagban bennem. Mérges lennék rá... mert otthagyott a nagyanyámnál, és nem vitt el onnan, nem segített, és így senki sem volt, aki visszafogta volna. Miatta lettem ilyen. De nem, nem lehetek rá mérges, mert ami a családjával történt... szóval egyszerűen képtelen vagyok haragudni rá. És közben az én fejemben még az a kép él róla, mikor a temetésen mellettem volt. Úgy érzem, a történet vége ellenére, ő volt az egyetlen, aki valaha is igazán törődött velem. Anyámon kívül. Mindemellé pedig félek. Megváltoztam, mióta találkoztunk, nem vagyok ugyanaz, és most nem csak arra gondolok, hogy nem tudok megbízni az emberekben, hogy nem nagyon beszélek, vagy, hogy úgy érzem, a démonaim mindent felemésztettek bennem és üres vagyok. Hanem mondjuk a drogokra, az alkoholra, cigire, esetleges önpusztítási kísérleteimre. Már nem az vagyok, aki ott állt mellette. Lehet, utálni fog, amiért drogos vagyok, ki tudja, mennyi maradt meg benne a zsaruból, vagy megpróbál lebeszélni róla. Lehet, azt még hagynám is. Oké, de már ő sem ugyanaz. A gyilkolás mégis más, mint a drogozás. El kell mennem hozzá, hogy legalább... láthassam. Nem tudom, miért, nem várok sírós összeborulást, ki tudja, mióta nem sírtam egyébként is, és a legkevésbé sem hiszem, hogy szüksége lenne rám. Az ilyesfajta naivitásokat a nagyim kiölte belőlem régen. Azért mégis lehúzom felsőm ujját, hogy eltakarhassam karomon a nyomokat, majd óvatosan kimászok Ana alól, és az ablak felé véve az irányt, átmászok a párkányon. Nem sokára már a külváros fele sétálok. Régóta tudom, hogy hol lakik. Odamegyek, és megállok a kidőlt kerítésnél, nézem a meggyalázott falakat és ökölbe szorul a gyomrom. Basszus. Most kéne szívni valamit, vagy ledönteni egy pohár akrmit, bármit elfogadnék, ami enyhíti ezt a valamit bennem. " Azért vagy ilyen kis mocsok, mert anyád génjei elrontottak! A természet elrendezte látod, látod. Mindenkivel elbánik. Egy semmirekellő, haszontalan kis dög vagy, de majd én megtanítalak a tiszteletre. Méghogy gének, nevelés kérdése az egész" Megremegek az emlékre és két kézzel túrok tejfölszőke hajamba. Meg fogok bolondulni... Nincsen semmi baj velem, nem is volt soha. Az anyám pedig megérdemelte a tiszteletet, Danny is. Valószínűleg nem tőlem vár újabb esélyt, és nem rám vágyik. A családja jobban kellene neki. De nem tudom visszahozni őket, ahogy anyámat se tudtam. A halál összetöri az embereket, mint a bögréket, melyek szétrobbannak a padlón. A többiek, mi, pedig várhatjuk, hogy a pohár újra összeálljon. De nem fog. Soha. Az én hátam sem lesz már soha sima, hegtelen. Mély levegőt véve közelebb megyek, a házig és bekopogok. Remélem, itthon van, mert őszinte kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy rá tudom-e venni magam valaha is, hogy eljöjjek újra próbálkozni, ha most nem nyitja ki. Várok egy kicsit és megint kopogok, majd tőlem rettenetesen szokatlan dologra vetemedek. Megszólalok. - Danny... Nico vagyok - A szavak úgy esnek ki a számon, mintha ez nem az anyanyelvem lenne, idegenül hangzanak, durván formáltak.  Rossz érzés, főleg, hogy egy ajtóhoz beszélek. Régóta fénytelem pillantásomban csalódottság csillan. Az apám lohol utánam, elutasítom, és az az egyetlen valaki, akihez én megyek, nincs itthon, vagy nem akar beszélni velem. Leeresztem a kezem és hátrébb lépek, hogy még utoljára megnézzem magamnak a házat, mielőtt elmennék.

Song: Half of me

Szótlanul nézem az ajtót, a kérdésre nehezen ugyan, de választ csikarok ki magamból. Valószínűleg ő nem értékeli az erölködést, igyekezetemet, de megértem, nem tudhatja, mi van velem. Viszont, ha köztünk marad ez az ajtó, legnagyobb valószínűséggel soha nem is fogja megtudni. El tudok tűnni, ahhoz értek a legjobban, dílerként talán nem is olyan megdöbbentő ez az apró tény. Sajnálom Dannyt, azt, ami történt vele, szörnyű lehetett neki. Hiszen tudom, milyen volt elveszteni az anyámat, az érzésre emlékszem, ő sokkal több embert vesztett el, de mind a ketten család nélkül maradtunk. Akkor ez az egész nem történt volna meg, nem itt, a külvárosban lakna egy ilyen lerobbant helyen, összefirkált falakkal, és kinyitná azt az ajtót, ahelyett, hogy támadóra gondol azonnal. Mert biztos, hogy ez jár a fejében, le se tagadhatja. Ismerem ezt a gondolkodás módot, én is érzem, mikor este halálra rémülök minden zajtól, pedig tudom, hogy a nagyanyám már halott. Sokkal több a közös nagybátyámban és bennem, mint amennyit el tud képzelni.
De mikor vissza kérdez, az fáj. Úgy veszem le, hogy fogalma sincs, hogy ki vagyok, ez hátrálásra kényszerít, úgy döntök, hogy elmegyek, nem várom meg ennek a folytatását, és végképp nem fogok leállni győzködni, vagy emlékeztetni rá, hogy ki az unokaöccse. Egyébként is. Hallom a hangját, nekem csak ennyire van szükségem, hogy tudjam, jól van. Nem kiabálna ki ilyen kitartóan, ha komolyabb baja lenne. De kezem a fára simítom még utoljára, noha nem érinthetem meg, legalább így. Talán jobb is, hogy nem lát, tudom, hogy elég vacakul festek, és ha majd eszébe jutok, sokkal egészségesebb, élettel telibb arc jelenik majd meg előtte. Ezért eltolom magam az ajtótól és hátat fordítva lassan elindulok, vissza az éjszakába, ahova valójában tartozom. Fogalmam sincs, mi jutott eszembe, mikot eljöttem ide. Az érzések megzavartak. Az egyetlen jó dolog az egészben az volt, hogy felismertem a hangját. Emlékek sok, száz, tele szép, kedves emlékekkel, amik enyhe, gyomor szorító érzést váltanak ki belőlem. Kár, hogy ő úgy látszik, nem emlékszik ezekre.
Földbe gyökerezik a lábam, mikor újra megszólal, és már úgy tűnik, felrémlik valami a múltból. Megigazítom szürke, kötött sapkámat kócos fejemen, de a szőke boglyát nem tudom alá gyilkolni. - Az unokaöcséd - Nyögöm végre ki, és mikor hallom, hogy a kilincset lenyomja, összeszorul a torkom. Egy pillanatra csak a földet nézem, küzdök a hirtelen vággyal, hogy elfussak. Kicsit megemelem a fejem és oldalra fordítom, hogy vállam felett egy oldalpillantást tudjak vetni rá, csak óvatosságból, csak mert még ennyit merek. Végül pedig visszafordulok felé. - Rég találkoztunk - Hihetetlen, rávesz, hogy beszéljek, komolyan. Igyekszem, hogy ne csak motyogás legyen, de értse is. Hirtelen el akarom mondani neki, mennyire sajnálom, hogy nem látogattam meg a börtönben, de nem tudom, nem jönnek a szavak ajkaimra. - Felismersz még? - Kérdezem, bár jobb kérdés lenne, hogy felismerhető vagyok-e egyáltalán, ha csak így kívülről is. Tudom, hogy a belsőm nem az. Nem közeledek felé, nem mozdulok semerre. Olyan lassan nyitotta ki, biztosan támadástól tart, nem akarom ezt erősíteni benne, főleg, ha nem ismer meg. kezem ökölbe szorul az izgalomtól, körmeim tenyerembe vájnak, vékony alakom teljesen fegyvertelen, ártalmatlan árny az éjszakában. Nincs velem senki más, akitől tarthatna. Ugyanmár, Danny. Sokkal idősebb vagy nálam, nem árthatok neked.

Song: Half of me

Legyűröm a késztetést, hogy felemeljem a kezem megadóan, jelezve, hogy semmi sincs nálam, nem akarom bátani, csak látni szeretném. Ehelyett csak állok és egy halovány mosolyt engedek felkúszni ajkaimra. Kicsit fáradtat, erőtlent, de mosolyt, amit rég nem látott tőlem senki. Értékelhetné. Sok mindent tehetne, és a nagy részüket nem fogja megtenni, mert én sem. Kinyitja az ajtót, még nem közeltek, nem, amíg nem hív ő. Szerintem a rég mind a kettőnknek csak sötét, kétes dolgokat rejt, amikre nem akarunk emlékezni, legalábbis én semmiképp. Míg nézem az arcát már tudom, miért jöttem ide. Szeretetet akarok érezni és tudom, hogy leginkább, legkönnyebben ezt felé érezhetem. A nagybátyám iránt. A mosolya furcsa, idegen melegséget költöztet belém, az otthon érzetét, amit már réges rég elvesztettem és nem akartam visszahozni, mert nem szeretem a reményt. A legocsmányabb dolog. Csalogat, aztán leszúr. Lenyom a torkomon egy kést, és az arcomba üvölti, hogy ostoba voltam, hogy megint bedőltem.
Mikor sarkig tárja az ajtót lassú, megfontolt léptekkel bemegyek a megviselt házba, körbe nézek, ez a megszokás, mintha a nagyanyámat keresném mindenhol, hogy mikor ugrik már a nyakamnak, üvölti le a fejem, vagy üt meg. De nincs itt senki, csak Danny meg én, még sem tudok azonnal kiengedni. Nem szeretném megbántani ezzel. - Eltelt egy kis idő - Motyogom neki válaszul, majd hozzáteszem félszegen. - Te nem sokat változtál - Nagyim utálta, hogyha beszélek a házban, azt mondta, zavarom, ezért csendben voltam. Most szavaim halkak és bátortalanok, mintha még mindig attól félnék, rámripakodik valahonnan. Szegény Danny, ahogy látom, félre értette az egész viselkedésemet, vagyis úgy veszem abból, hogy mennyire próbál nem ijesztőnek tűnni, pedig nem az. Én is próbálok kevésbé feszült lenni, de a kérdése megállítja bennem az ütőt. Próbálok úgy tenni, mitha semmi gond nem lenne a kérdésével, még el is mosolyodok, de végül nem, ez nekem nem megy. - Apám lepasszolt a nagyanyámnak. Nem igazán szerette, ha valaki beszél, vagy nevet, vagy bármi hangosat csinál. Megvoltak az eszközei a nevelésre - Lesütöm a szemem, a padlót nézem, most nem bírok ránézni. Ez a nagyon finomított verzió, nem tudom, elő merem-e adni valaha is a kemény valóságot - De meghalt, rám hagyta a házát és a vagyonást. Úgyhogy...  egyedül élek a kis kastélyában. Amit ha eladok a pénzt is elveszik tőlem.  - Egy pillanatig csendben maradok, hunyorog egy fintorral, majd hozzá teszem. - Halála után sem akar végre békén hagyni, érzem a falakban... gyűlölök ott lenni - Megrázom a fejem, mintha ezzel kiszórhatnék minden ártalmas gondolatot, de nem így van. Egyik kezemmel megfogom a másik karom könyökhajlatát, mintha ezzel védeném magam már az emlékektől is, a lététől, a saját démonaimtól a fejemben. Mély, nehéz levegőt veszek, majd ránézek. - És veled? Sajnálom, hogy nem látogattalak meg. A nagyanyámnak megvolt a véleménye a... családomról és rólam is. Megtiltotta - Szégyellem magam miatta, ezt láthatja rajtam. Remélem, megbocsájt érte.

Song: Half of me

Mikor hellyel kínál először nem akarok leülni, mély levegőt veszek és csak nézem a széket. Tudom, idióta vagyok, hogy még nem foglaltam helyet, mert... le kéne tennem magam, de ez az egész olyan idegenül furcsa, szokatlan... Hogy Danny itt van, hogy valaki hellyel kínál és kedves velem, hogy egyáltalán csak... érdeklődik. Túl sokk egyszerre. Mégis rákényszerítem magam, hogy lépjek felé, és leüljek. Ez egy rettenetesen groteszk helyzet. Mind a ketten betegek vagyunk, vagy legalábbis sérültek, idegenek ebben a világban, kitaszítottak. Nem félhetek tőle, hiszen a nagybátyám. Soha nem ártott nekem. Fel kéne fognom, de nem ilyen gyorsan. - Ez is jó - Nyugtatom meg. Nem is olyan régen én is csak vizet ittam, szóval ezen nem most fogok fennakadni, egyébként sincs vele semmi gond, és még hideg is, remek. Annak viszont már jóval kevésbé örülök, hogy megint ugyanabba a témába hajt bele. Kényelmetlenül feszengek, hátrébb csúszok a széken és próbálok elég mély levegőt venni ahhoz, hogy képes legyek válaszolni. - Anya halála után apa elvett egy nőt. Akinek útban voltam, és megmondta apámnak, hogy vagy én megyek el, vagy ő. És engem tett ki az anyjához. - Tudom, hogy a történetet akarja, a történetemet, és tartotom neki vele, ha már eljöttem idáig. Ha már beengedett a házába és megbízik bennem ennyire. Mégi hallgatok egy kicsit. Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy közben... ne mondjam ki szó szerint amire gondolok. Pillantásomban félelem ül, soha nem akartam elmesélni ezta  történetet. - Két éve halt meg, addig ő nevelt. A nézetei szerint. A módszereivel. Mérges volt rám, nem szeretett, útban voltam neki, levezethette a feszültségét rajtam, de ennyi. Azt mondta, a fájdalom tanít meg az életre - Kellemetlenül mozdulok egyet oldalra, hátam bizsereg az emlékekre. Ezt nem fogom megmutatni neki, csak ha nagyon akarja. Kicsit üveges tekintettel nézek az asztalra, remegő ujjaimra, melyek a vonalait követik. Rá akarok gyújtani, vagy... rendesen belőni magam, bármit, csak szakadjak ki a valóságból. - Meghalt. Rám hagyta a házat. De ott lakik a falakban. Tilos eladnom. Mert a pénz a házzal van. Vagy mind a kettőt megtartom, vagy egiket sem. - Végig lassan és halkan beszélek, hogy legyen ideje feldolgozni az információkat, és nekem is blokkolni az érzéseket ezzel kapcsolatban. Már régóta nem lenne szabad érzelmi szinten reagálnom ezekre. Ökölbe szorítom a kezem, lassan kifújom a levegőt. - Muszáj erről beszélnünk, Danny? - Kérdezem, ahogy felnézek rá akaratlanul is, pillantásomban ott ül a rémült kisfiú. Nem a drogos, nem a drogdíler, vagy az, aki a lány mellett ül, és hagyja, hogy lelki szemetesnek használja, hanem az unokaöccse, akiről azt hittem még én is, hogy rég halott.

Song: Half of me

Szeretném megmondani neki, hogy nem félek tőle, de ez nem lenne igaz. De nem úgy félek, hogy közvetlenül, egyenesen tőle. Hanem az emberektől úgy ahogy vannak. Tartok tőlük és képtelen vagyok megbízni bennük. Ez tudom, nevetséges, mert jelenleg nem egy random emberről beszélünk, hanem Dannyről, de... ez nem ilyen egyszerű. Végül leülök a felkínált helyre, és elkezdek beszélni, mert ez a minimum, amit meg kell tennem érte, amit megérdemel. Már nem vagyok dühös rá, amiért ott hagyott, igazából összességében sem érzek sok mindent azon kívül, hogy belül mennyire fáradt is vagyok. Nem akarok már a múltban élni, de az kapaszkodik belém, és aezen a rohadt ház sem segít, illetve az, hogy nem találok senkit, aki mellett nyugodtan le tudnám hunyni a szemem. Még Anát sem.
Mély levegőt veszek, mikor neki kezd a mondatnak és értékelem, tényleg, de ez... ez már így marad örökké, nem tudom, mi változtathatlan meg, mi lenne az, ami után ugyanolyan lennék, mint az előtt. Végigmondom neki azt a részt, illetve verziót, amit egyáltalán képes vagyok kiejteni a számon, és remélem, megelégszik vele, nem kér részleteket. Állom a pillantását, ami kicsit megijeszt, mintha düh ülne benne, így nem szólok, bármit is tesz, nem szeretném ingerelni, vagy mégjobban felbosszantani, csak figyelem őt, és kapaszkodok a tudatba, hogy ha esetleg úgy jönne ki, köztünk van az asztal. Ezt rengetegszer kihasználtam már a nagyanyám mellett. Ha az ajtóig nem is jutottam el, a lépcsőig igen, onnan fel a szobámba. A büntetést nem úsztam meg, de kicsit... felkészülhettem rá lélekben. Ő meg megvárta, míg kijövök és már nem próbálok meg elfutni előle. Dannytől nem azt várom, hogy ámugrik, egyszerűen ez csak egy ilyen beépített vészjelző nálam. Nem tudom, mit szeretne mondani, de magamban eldöntöm, hogy nem szólok közbe, csak akkor mondok bármit, mikor ő végzett.
Amiről beszél, azt én már milliószor átrágtam magamban, Danny volt mindig is a reménysugár nekem, az, akiben hittem, és reménykedtem, hogy eljön értem. Már mindegy, most már itt vagyunk és ez elég. Az ajánlatára viszont kikerekednek a szemeim, azt hiszem, hogy rosszul hallok. Csak nézek rá őszinte döbbenettel, fogalmam sincs, mit mondjak. Minden vágyam ideköltözni, hogy ne legyek egyedül, ne lakjak a nagyanyám házában és ne féljek többé. De nem lehet. A testemen hordom a bizonyítékát, az okot, amiért el kell őt utasítanom. - Nem lehet, Danny - Nehéz, mert erre vártam, mindig is ezt akartam, hogy vele lehessek, de nem hittem volna, hogy valaha is sikerülne, így elszúrtam. - Csak most jöttél ki... - Nyilván azt hiszi, azért utasítom el, mert a börtönből szabadult, de nem ez az oka. - És miattam jutnál vissza. - Nyelek egyet, ez életem eddigi talán legnehezebb döntése. Könnyebb lenne megmutatni neki, de a karomon nem csak szúrások helye van, hanem vágások hegei. Frisseké. - Függő vagyok. Ha elkapnak és nálad lakok... nem keverhetlek bajba - Rázom meg a fejem. Nevetséges, most mondok le a jövőmről újra. Nem mintha edddig lett volna, de most beküldtem a maradék reményt is a turmixgépbe. Félrebillentem a fejem. - Csak látni szerettelek volna. Hiányoztál, sosem felejtettelek el. Te vagy az egyetlen családtagom, akivel beszélek, még az apámnak sem veszem fel a telefont. - Mosolyodok el halványan. Már csak az kéne, hogy megint betolakodjon az életembe. Akkor lett volna rá szükségem, míg megvédhetett volna, megmenthetetett volna, de nem. Most már ne kapálódzon. - Éppen ezért... nem tehetem meg veled, hogy ide költözöm. Bármilyen régen is vágyom erre - Megváltoztam. És a jelenlegi énem veszélyes Dannyre, az új életének a lehetőségére. Nem lehetek az útjában. Fájdalmasan szorul ökölbe a gyomrom, lehajtom a fejem, hogy ne lássa a megbánással kevert fájdalmat szemeimben. Erre neki nincsen szüksége. Rám nincsen.

Song: Half of me

Pillantásom szavaira szinte csettintésre üresedik ki, nem válaszolok azonnal, mert erre nem is lehet. Dannyt komolyan veszem, nem fogok gyors választ adni, ami esetleg a jövöben nem lesz igaz. Már megpróbáltam leszokni, de nem ment.
- Félek nélküle - nyögöm ki az igazságot, mivel ebbe menekültem minden elől, a nagyanyámtól, a háztól, anya halála elől, amit akkor még nem volt időm feldolgozni, mivel az apám kitett, és előle is, igen, annyi minden van, túl sok, a valóság maga nekem túl tömény, annyi éven keresztül elviseltem. Először megtörtem, porrá, majd mindent, ami csak megmaradt belőlem, elrejtettem, és olyan védőrréteget vontam rá, amit nem lehet csak úgy áttörni. Mindenki csak bolondnak és őrültnek tart, pedig én csak nem akartam teljesen meghalni ebbe az egészbe...  Ők pedig ellöknek. Tudom, meg kéne mutatnom, mi van a maszk alatt, de. Bent egy vörös vérfolyó lüktet, ordítással, szenvedéssel. Számomra csak a tiszta ég veszélytelen.
- Nem tudtam máshol... Megnyugodni, mert itt van az egész bennem, és nem tudom elmondani úgy, hogy bárki megértse... Hogy milyen érzés haza menni a saját börtönömbe és lenyelni, hogy anya elment, apa kidobott, a nagyanyám meg utált és állandóan megvert mindenért és nem mondhattam el neked, nem voltál ott és egyedül maradtam - nem tudom, mitől robbant ki belőlem ez az egész, láthatja Danny, nem vagyok éppen teljesen szilard talajon a fejemben. Arcomat tenyerembe temettem, a pulover ujja lejjebb csúszott, felfedve kicsit karjaim hol vágott, hol szúrt sérüléseit. Mély levegőket vettem, sapkám szélébe kapaszkodtam, majd kicsit kivörösödött szemekkel felnézek Dannyre szégyennel pillantásomban.
- Meg fogom próbálni, mert szükségem van rád. Jobban, mint a szerre. De egyedül nem megy - ingatok fejet, mellettem kell lennie, ha elküld, hogy jöjjek vissza, ha már leszoktam, nem fogok tudni visszajönni, abban a házban soha nem fog elmúlni a félelem, és így nem tudom abbahagyni.
-Adj egy esélyt... Hadd próbáljam meg melletted - hangom halk, de komolyan beszélek. Ne mondjon le rólam már most, csak egyetlen egy esélyt kérek tőle. De nem mondok többet, innentől rajta múlik, döntsön ő. Bármennyire is nehéz ezt megint más kezébe helyezni, megteszem, mert Danny fontos nekem ennyire. Elhúzom a kezem az asztaltól, ölembe ejtem. Szeretem őt, mint a nagybátyámat és komolyan remélem, hogy kellek neki ennyire.

Song: Half of me

Én is sajnálom, minden egyes ébren töltött percemben sajnáltam, hogy akkor nem futottam el, nem menekültem el a nagyim elől, hanem esélyt adtam neki, hogy napról napra kiszakítson belőlem egy darabot. De leginkább azt sajnáltam, hogy annyira féltem, hogy képtelen voltam elmenni Dannyhez a börtönbe. Pedig minden nap eszembe jutott, esküszöm. De a nagyanyám elégé rémisztő tud lenni, ha akar ~ és naná, hogy akart minden egyes másodpercben ~.
Nem nézek félre, állom a pillantását, és ahogy megfoja a karom, az én ujjaim is az övére simulnak, nem érem át teljesen, de nem is ez a lényeg. Egymás karját fogva olyan, mintha tartanánk a másikat, húzna ki a szakadékból. És ha így van, akkor nem akarom őt elereszteni. Fogalmam sincs, mikor értem utoljára hozzá egy családtaghoz, de nem mostanában volt.
Adok Dannynek időt, hogy átgondolja, akarja-e ezt az egészet, bevállal-e engem, nem sürgetem, ez nem olyan dolog, amit lehet siettetni. Ha kell, órákon át fogok itt ülni. Mert az az igazság, hogy sokáig gondolkodtam a dolgon, mielőtt ide jöttem, és arra jutottam, hogy ha valakit kéne mondanom, akiért megtenném, leszoknék, és talán még a jogi egyetemre is visszamennék, az Ő. Hogy újra büszke legyen rám, hogy megint egy család legyünk. Mikor megszólal, rávillan a pillantásom, és halvány, de jól látható, hálás mosoly költözik ajkaimra.
- Ha sikerül leszoknom visszamegyek az egyetemre. Van már munkám, amiből majd fizethetem is - Ez elég reális, mievel komolyan van normális munkám, jelenleg is dalokat írok, veszik őket, de magamnak is alkotok, és na-néha egy bárba meghívnak fellépni.
- Majd valamikor át kéne jönnöd a... a házba. Hogy megnézd mit lehetne vele kezdeni - Rennetesen kényelmetlen érzésem lesz már csak attól is, hogy megemlítem azt a helyet. este van, sötét, az biztos, hogy nem megyek vissza oda most már. Bár ha ő most akarna talán... de magamtól nem. Viszont van valami, ami nyugtalanít, és nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá Dannynél.
- Te mitől féltél? - Térek vissza az előző témához, ami még érdekel.

Song: : Idance alone to the beat of my heart

Szóba hozom a házat, de a gyomrom összeugrik azonnal, nyelnem kell egyet, de ettől sem lesz annyira jobb. Lesütöm a szemem, remélem, hogy minél később szeretne elmenni, de nem. Akár most is. Lehunyom a szemem, mégis megrezzenek. Emlékezetembe villan a hang, ahogy rettenetesen óvatosan bezárom magam után az ajtót, és ő rámüvölt a lépcső tetejéről, peidg csak egy órát maradtam ki, mert beváráoltam neki. De éppen akkor nem elég gyorsan. Hajamba túrok, ujjaim az asztalt kaparják előttem, érzem a jeges verejtéket végigfolyni a gerincem mentén szinte.
- Hát... mehetünk most is... ha szeretnél - Motyogom csendesen. Végül is, igazából a nap minden percében kerülöm azt a házat, akármikor mennénk, akkor is halkan, lassan lépkednék, mintha még mindig rámkiáltana valaki, és ugyanúgy össezhúznám magam. Soha nem lesz jobb. Olyan, mint egy sebtapasz. Le kell tépni egy rántással, gondolkodás nélkül. Ha most elmegyünk, túl leszek rajta.
Azt gondoltam, hogy nem fog válaszolni a kérdésemre, ha köze van a családja elvesztéséhez, de tévedtem. Elszégyellem magam, lehajtom a fejem. Sajnálom Dannyt, nem ezt érdemelte. És... nem hibáztatom azért, amit tett. Soha de soha nem zavart, mert tudom milyen elveszteni egy családtagot, ő többet vesztett, sőt, végignézte, ez iszonyú. És azt is tudom, miről beszél. Én is próbáltam elmosni az igazságot, ami történt. A múltamat, eltörölni minden egyes percét a nagyanyámmal töltött időnek. minden fájdalmat, félelemet, de történhetett akármi, belül még mindig az a fiú maradtam, aki vérző háttal kuporgott a sarokban, és próbálta nem hangosan álomba sírni magát. Soha nem volt elég, nem volt... képes eltörölni, ami történt. A magányt, ami megmart. Nem kerülöm a pillantását, ahogy az enyémbe akasztja. Kinyitom a számat, szeretném megmondani, hogy nem érdekel, mert úgyse hiányoznék senkinek. Aztán becsukom a számat. Nem halhatok meg, ha az élete részévé válok. Mert már csak én vagyok az, aki igazán vér szerinti családtagja. Kifújom a levegőt.
- Én is látom, hogy képtelen elmosni... ami történt. - Kerülöm a szót, de még a közelségét is. Nem bezsélünk róla, nem gondolunk rá.
- De nem tudok többet egyedül lenni. És... hiányzol. Szeretnélek visszakapni, ezért is rendben - Komolyan gondoltam az ígéretemet. Félek, nem ismer, de az unokaöccse vagyok, el kell, hogy higgye nekem. Ha már én is bízok benne, ő is tegye meg ezt nekem. megrezzenek, majd kinézek az ablakon.
- Akkor elmegyünk? - Kérdezem csendesen, pillantásomat visszafordítva felé. Eléggé lassú leszek, de elviszem oda, valamikor felül kell emelkednem a félelmemen végül is.

Song: : I dance alone to the beat of my heart

Könnyű ezt mondani, de ezt mégsem mondom neki. Képtelen vagyok felejteni, bármennyire is igyekszem, nem megy. Mindegy. Minek magyarázzam? Semmi haszna. Inkább szeretném letépni a tapaszt, és gyorsan túllépni a házon. Megigazítom a ruháim, és kilépek vele a házból. Szinte azonnal visszaragad rám a maszk, amit most nem próbálok lekaparni. Helyette fáradtan, megtörten, de elindulok a kellő irányba, magamban szánt szándékkal arra figyelek, hogy hova megyek. Rágyújtok egy cigire, az nem káros, illetve nem drog, de ha látom, hogy csúnyán néz, azonnal elnyomom. Ilyen apró segítségek nélkül nehéz lesz elküzdeni magamat a házig. Nem szólalok meg, most nem, nem menne, illetve csak üvölteni tudnék és kiadni a feszültséget, ami mindig belém kapaszkodik, mikor "hazafele" megyek. Nem sokára megértkezünk a nagy, két emeletes házhoz, melynek kis, elszáradt kertje van, vaskerítései. A ház maga fa, rozoga, de egy lefestés után már birsos áron el lehetne adni, főleg az antik búrtorokkal, de engem ez mind nem érdekel, csak szabadulhatnék már meg tőle... Idegeskedve toporgok elötte, tehetetlenül, de végül lenyelem a keserű pirulát, és előveszem a kulcsot. Reszket a kezem, de belököm a rácsot. - Csak... csak utánad - Állok félre az útból, és miután bement bezárom az ajtót. Elvonszolom magamat a kapuig, de olyan kínlódva, hogy még nézni is fáj. Azt az ajtót is kinyitom és olyan puhán lépek be, hogy semmi se nyikorduljon meg. A nagyim illata leng be mindent, és a falhoz simulok, a padlót vizslatom, próbálok összegyűjteni valamennyi lélekjelenlétet, de a hangom csak suttogás, mikor végre sikerül megszólalnom. - Fent vannak a hálók, a fürdőszoba balra a konyha, jobbra a nappali és a vendégszoba - Adom meg a paramétereket, majd a villany felé nyúlok, de agyamba mint a villám csap bele nagyanyám hangja " Mit pazarolod a világítást?! Kiég a szemem is, még egy ilyen és holnap nem tudsz leülni majd a seggedre te kis szörnyeteg! Nyisd ki a szemed, ne a lámpást basztasd!". Elkapom tőle a kezem és hátralépek a kapcsolódtól. - Kellek én hozzá? Ha nem, megvárlak itt - Ajánlom halkan, behúzódva a sarokba. Még leveszem a polcról az ősrégi elemlámpát, aminek halvány fényével kicsiként is tájékozódtam. Ezt nem vette észre a nagayim. - Tessék... Ez talán segít... - Nyújtom felé.

Song: : I dance alone to the beat of my heart

Bevallom, megdöbbent, hogy szeretne rágyújtani, de kérdésére bólogatok, és felé nyújtok egy szálat, majd meggyújtok egy gyufát, amint felé tartok, majd eloltok egy pocsolyában.
A nagyim elvett tőlem valamit, ami fontos lett volna nekem. Porrá őrölte az önbecsülésemet, az önbizalmamat. Nem hagyott belőle semmit. Megtehetem, és meg is teszem, hogy mikor kiteszem a lábamat a világba, akkor ezt elrejtem az emberek elől, hogy ne láthassák, hogy ne lehessek annyira gyenge, de attól ez még így van. Azt hallgattam hosszú éveket át, hogy semmit nem érek, haszontalan vagyok, egy szörnyeteg. Senkinek sincs szüksége rám, és erre a saját apám a bizonyíték, hiszen ő is ellökött magától. Az elején nem hittem el, de most már érzem. Semmi vagyok. A házon belül ezt még leplezni se tudom. Bólogatok, mikor megengedi, hogy kimenjek és kimenekülök. Leülök a kis lépcsőre, feje a korlátnak döntöm, szívem hevesen dobog, lehunyom a szemem. Meg kell értenem, hogy itt semmi se bánthat már. Mégse megy. Mire megjön kicsit megnyugszom. - Nekem van valamennyi pénzem... arra elég lesz. De... ha eladjuk a házat, akkor vissza kell fizetnünk azt a pénzt, amit eddig elköltöttem az övéből. Én nem tudom pótolni azt - Ingatok fejet, annyim még nincs, és éveken át élnem kellett valamiből. Bár még a nagyobb része megvan, olyan 70%-a. A gyomrom görcsberándul, a torkom összeszorul a gondolatra, hogy be kell mennem és azonnal szúró érzés hasít az oldalamba. Bólogatom kicsit, míg kétségbeesetten próbálom megnedvesíteni kiszáradt ajkaimat, torkomat - Rendben... ahogy... szeretnéd... de akkor gyere velem - Állok fel, kezeim reszketnek kicsit, szégyellem, de ezt már nem tudom megakadályozni. Elveszem tőle óvatosan a lámpát, és bemegyek. Tudom, melyik deszkák nyekeregnek, azokat kikerülöm. Ujjaim közt imbolyog a fény, bármennyire is veszek nagy lélegzeteket. Szívem hevesen veri a bordáimat, szinte csak azt hallom füleimben. A konyhában felveszem a nyakkendőmet, a nappaliban a telefonomat és a kábelét, mindet a zsebembe tömöm, és a gitáromat meg a laptopomat, mind egykupacba rakom, hogy majd könnyebb legyen felkapni, majd megindulok a lépcső felé. A vér őrült módon zubog ereimben, kényszerítenem kell magam, hogy lépkedjek a fokokon, egészen, míg a közepéig nem érek. Akkor valamelyik fenti szobában kivágódnak a zsaluk a széltől, gyakran megtörténik, de én azonnal elejtem a zseblámpát, ugrok egy nagyot ijedtemben, egészen beleszédülök. Egész testemben reszketve kapaszkodok meg a korlátban és rogyok le a lépcsőre, mert a lábaim már képtelenek tartani a súlyomat. Hajamba túrok zihálva- Nem, én ezt nem tudom megtenni, nem akarok felmenni - Ingatok fejet hevesen, mintha Danny kényszerítene erre. Kisfiúnak érzem magam, képtelen vagyok kiszakítani magamat a képből, a helyből, az agyam már nem tudja elhinni, hogy senki sincs fent, hogy nincs kitől félni, hogy ez a ház már nem tud bántani. Ha erről a helyről van szó teljesen elveszik belőlem a realizmus. - Kérlek, Danny - Nézek fel rá könyörgően. Ne akarja, hogy felmenjek, ne kérje ezt tőlem. Mintha nem lennék eléggé kikészülve idegileg, a telefon megcsörren a földszinten. Megrezzenek és odanézek, majd előveszem a telefonomat és megnézem, mennyi az idő. Igen... gondoltam. Visszahajtom a fejem a korlátra, próbálok megnyugodni. - Csak apa... nem adja fel - Nem szoktam felvenni, nem vagyok kíváncsi arra, mit mond, mert már nem tud segíteni rajtam, és nem is akarom. Se a pénze, se ő maga nem kell nekem.

Song: : I dance alone to the beat of my heart

Csendben nézek felfelé, és gondolkodom, mi van fent. - A ruháimra... és ott vannak a... a jegyzeteim, azok segítenek dolgozni... még nappal vittem fel. -  Amikor belátom az egész helyet sokkal könnyebb felerőszakolnom magam. De akkor legalább itt megvárhatom. Megfogom a lámpát és elkezdem tekergetni ujjaim közt, mikor megszólal a telefon és összerezzenek. Nézem, ahogy Danny lerongyol, bennem meg még az ütő is megáll. Most ugye nem fognak összekapni megint?! Nem akarok több vitát. Szerencsére ahogy hallom, mégsem apa volt, rettenetesen megkönnyebbülök. Kérdésére számat rágcsálom és vállat vonok. - Kifizeti az óvadékaimat és az ügyvédet, mikor lesittelnek. Hiába írtam meg neki, hogy hagyja abba, szeretnék bent maradni inkább. De soha nem jött el személyesen. Azt mondta, telefonon szeretne előbb beszélni velem a ... történtekről. - Lesütöm a szemem, a lámpával piszkálom a lépcsőfokot. - Nem mintha tudná, miről akar beszélni, hogy mi történt, vagy fogalma lenne róla, hogy... mennyire nem akarom őt látni.- Beszívom a levegőt, és lenézek Dannyre. - Azért hivogat, hogy "rendbe hozzuk kettőnk közt a dolgokat ". De nem veszem fel.... akkor sem, ha szükségem lenne a pénzére  - Felállok megtámaszkodva a korlátba, ami nyekereg egy kicsit. - Nem akarok semmit köztünk, mert... anya nem tette volna ezt velem... egy másik szerelem miatt. - Tárom szét a kezem. - Viszont nem azért mentem el hozzád, Danny, hogy összeugrasszalak vele. Nem szeretnék több vitát, semmi... ilyesmit. Én már belenyugodtam... Ő ilyen. És nekem nincs szükségem olyanra, aki eldob -  Mély lélegzetet veszek és ajkamba harapok erősen - Csak szeretnék az igazi családommal lenni, aki te vagy. Kérlek, ne foglalkozz vele. Ezt már úgysem lehet visszafordítani - nézek körbe és apró mosolyt villantok rá, majd felé nyújtom a lámpát, ha még mindig fel akar menni a cuccaimért helyettem. - Menjünk innen ahogy lehet... összeszedem lent a cuccokat ami még van, meg a kaját, még jó lehet - Nem szeretek apáról beszélni, mert gyűlölöm a gondolatot, hogy képes volt ezt tenni velem, de eltemettem mélyre, nem akarok tudomást venni róla!

Song: : I dance alone to the beat of my heart

Látom,  nem gondolja komolyan amit mond, de most nem vitatkozok vele, helyette lesétálok és végigmegyek a földszinti helyeken, magamban halkan énekelgetve, hogy elvonjam a figyelmemet arról, hogy hol vagyok és mit csinálok. Az ujjatlan, fekete körött kesztyűmet felveszem, már tiszta luk, ki kéne dobni, de valahogy nem megy. Összekapkodom a dolgokat egy zsákba, még a kaját is és bekötöm a zsák száját. Csak ekkor látom meg a kis pengét az asztalon, amivel még tegnap este játszottam. Utánanyúlok, ujjaim végigohannak rajta, a rászáradt véren, majd szusszanva elhúzom a kezemet, ujjaim megkapaszkodnak az asztal szélén. Mély lélegzetet veszek, szívem könyörög megmaradt életem apró szilánkjaiért, melyeket végül Danny ment meg azzal, hogy megszólal. Pár pillanatig nem válaszolok, majd megadom magam a józan eszemnek és hátat fordítok. A gitár a hátamon fekszik, a laptopot görcsösen szorongatom és a fejhallgatóm a nyakamban lóg. Minden megvan, töltők, hangszerek, kaja, minden. Visszasétálok.
- Én is megvagyok, menjünk - Motyogok és megindulok kifelé, becsukva utánunk mindent. Csendben caplatok, gondolataim közé menekülök, ahogy mindig, pedig nem lenne szabad, hiszen itt van Danny. Ez csak automatikus reakció az életemre, de igyekszem. Érte, magamért.
- Zavar a zene? - Kérdezem meg halkan, felnézve rá. Jó lenne, ha elmondaná a házszabályokat. Biztos, hogy vannak, csak nem tudom őket. Dőleg azért kéne ismertetnie, mert én ugye zenét írok, és kéne tudnom, hogy szabad-e nála, vagy inkább menjek el valaki máshoz, esetleg akkor csináljam, mikor ő nincsen otthon...
- Zenét írok, néha fellépek pár helyen... szóval... ha zavar, akkor... átmehetek... máshoz arra az időre, míg... mert erre kapok pénzt. De nem akarlak zavarni - Hiszen az ő háza, szóval ő dönti el, mi lesz. Sőt, sok dolgot el kéne döntenie, például, hogy mi lesz most. De ezzel a kérdéssel még várok egy kicsit. Mikor hazaérünk kicsit tehetetlenül álldogálok, nem tudom, merre, hány méter, mi lesz most, úgyhogy elérkezettnek látom a pillanatot, hogy kérdezzek.
- Mi lesz most, Danny? - Érdeklődök csendesen, mély lélegzetet véve. És most arra értem, hogy mit fogunk csinálni. Élünk egymás mellett mint unokaöccs-nagybáty vidáman, mű mosollyal, mintha semelyikünk életében nem lett volna törés, vagy...? Nyomorgunk és a sebeinket nyalogatjuk külön-külön mint két idegen... szeretém tudni, mi a terve. De biztos érti a kérdésben rejlő tartalat.

Song: : I dance alone to the beat of my heart

Egyszer azt mondta nekem egy agyturkász, hogy örülne, ha beszélnék. Szerinte az jót tesz. Az volt a kifogásom, hogy nincs senki, akiben megbízhatnék. Hát, most itt van Danny, úgyhogy már tényleg illene mondanom valamit. Mondok is, ő meg válaszol és... és megint ott kötünk ki, ahol az elöbb. Most már mindenről a drog fog eszébe jutni, ha rólam van szó? Bár jobb, mint a barátom, akinek meg a vér és a vágásaim jutnak eszébe. Igen, inkább piszkáljon a drogokkal.
- Oké, nincs drog - Bólintok aprót megígérve neki. Le fogok szokni, akkor meg minek vinnék be drogot? Logikus... nem is akartam kísértésbe vinni, szóval nem kell aggódnia.
Leveszem a cipőmet, mikor beértünk és a kabátomat is felakasztom, csak a szemétbe való, ujjnélküli kesztyű marad, mint kinti felszerelés, így indulok meg befele, de nem sokára megállok és kérdezek egyet. Tudom, nehéz, de ha halogatná, nyújtaná a válaszadást, az mégnehezebb lenne, és valahogy el kell kezdeni élni együtt.
Bólogatok, ezzel jelezve, hogy felfogtam, mit szeretne, alkohol, barátok, értem... Éppen megindulnék, mikor újra megszólal, és testsúlyom visszahelyezkedik a másik lábamra. Szavaira egy apró mosoly kúszik ajkaimra. Az én apám nem tartotta meg a szobámatt. Edzőteremmé rendezte át. De ez nem is érdekel. Viszont anya szobályát Neki adta. Az a lotyó ott... ahh. Lehunyom a szemem és a hajamba fúrom vékony ujjaimat. Nem kéne ezen gondolkodnom.
- Rendben... természetesen nem megyek oda - Nyugtatom meg. Kicsinek érzem magam, jelentéktelennek. Hiszen csak most jövök rá, milyennek kéne lennie az én apámnak is. Eddig annyira nem tudtaml, mit várok tőle. Nehezen sóhajtok fel, és, hogy elrejthessem a pillantásomban ülő fájdalmat nagyban kezdem bámulni a padlót. A keserű fájdalom feldübörög bennem. Olyan... elkeseredett vagyok. Apa kegyetlenül kiszúrt velem, és aztán... azt éreztette, hogy az egész az én hibám. Hogy anya meghalt... hogy el kellett költöznöm. Összeszorul a torkom. Miért hagytam azt az asztalon? El kéne mondanom Dannynek? Miért? Minek? Szeretnék elmenekülni, de akkor megint megszólal. Furcsa, groteszk, szinte már arcomra illetlen dolog költözik: egy mosoly. Gyenge, haldokló, mint én. Legalább van valami, ami boldoggá teszi, örülök neki nagyon, még ha utálom is a gyerekeket. Nem tudok velük mit kezdeni, a nagyim nem engedett nagyon barátkozni, szóval nem igazán értek a nyelvükön.
- Értem, akkor neki kinyitom, ha esetleg nem agy itthon - Hagyom rá, majd megfordulok, és elindulok befele a vendégszobába, de megtorpanok az ajtajában, visszafordulok.
- Nem nagyon szoktam...  beszélgetni. De ha van valami... amit... kérdeznél, vagy... csak... beszélgetni szeretnél, akkor...  csak... tudod. - Brávo, jól megmondtam. Bemegyek a szobába. Leülök nyugodtan a földre, mély lélegzetet veszek, próbálok lenyugodni. Mgígértem magamnak, hogy apa mitt már nem leszek szomorú... de ez nem róla szól. Hanem anyáról. Mintha mindenki labdázna velem, ide-oda löknek. Sehol se vagyok igazán jó helyen. Hajamba marva húzom fejem a térdeimre, a fájdalom üvöltve követeli, hogy végre figyeljek már rá, adjam át magam neki. De még ha csak szilánkok összessége vagyok, akkor sem vagyok hajlandó feladni a nyugalom maszkját. Helyette felállva kiviszem a zsákot és bepakolok a hűtőbe belőle, mindent elrakok valahova, ami kaja. Amit Dannyvel csinálunk, az szörnyű. Itt ül köztünk valami, amiről beszélnünk kéne, de én nem tudom, mit kéne mondanom, ő meg nem tud kérdezni.  Szánalmas a helyzet.