Sietős léptekkel igyekszik Moszkva macskaköves utcáján, talpa halkan csattan hozzá a földhöz, a nap már lenyugvóban, narancsosra varázsolja az égbolt alját. Yelena idegesen húzza összébb magán kötött kardigánja széleit. Nem a hideg miatt, sokkal inkább a félelem miatt. Ahogy körbe pillant a kihalt utcán, az első lámpák most kezdenek pislákolva világítani. Bár azt még jó indulattal sem lehetne annak nevezni, így sem lát az orránál tovább. Lissával kicsit tovább maradt el, mint kellett volna. Apja jól elmagyarázta neki, hogy most nehéz időket élnek, az ország élén álló pártnak az egyik belső embere Sergej Dragomir, az édesapja. Ő a külügyminiszter. Yelena nagyon jól tudja, hogy édesapjának rengeteg ellensége van, meg akarják dönteni pártja sikerét, hogy átvegyék a helyüket, és ezért bár mindenre hajlandóak. A világ legmocskosabb emberei a politikusok, ezt már tapasztalatból is tudja. Csak, hogy van kivétel, az édesapja nem olyan, hatalmas szívvel és jó indulattal rendelkezik. Ezért pedig nem egyszer átvágták már, kihasználták, Yel nem tud olyan naiv lenni, mint ő. Bár az emberekhez való jó indulatát, empátiáját örökölte, nem véletlenül szeretne orvos lenni. Pontosan még nem döntötte el, hogy milyen irányban menne tovább, szíve nagyon húz a sebészet felé, mindig is érdekelte, hogy milyen érzés lehet egy embert össze varrni, ugyan akkor szívesen lenne kutató is. Mindig is álmodott arról, hogy egyszer talán felfedezné a rák ellenszerét és segítene szegény betegeken. Nem kellene többet ilyenben meghalniuk, a világ egy legrosszabb betegsége a rák. Ő már csak tudja.... hiszen édesanyja is ebben halt meg. Látta össze törve, a kezeléstől meggyötörve, szenvedve, kifakulva, és már csak akik nála jobban szenvedtek az ő és az édesapja volt. A tudattól, hogy anyjának fáj mindene, és nem csak a teste, hanem a lelke is, szívesen átvette volna egy kis részét legalább, hogy pár napig, hétig élvezhesse az élet apró örömeit. De hát az élet kegyetlen, mindig azt ragadja el tőlünk akik a legfontosabbak a számunkra.
De apja politikai ügye miatt nem fog a házukban raboskodni, és bujkálni, nem valami hercegnőnek, vagy hírességnek érzi magát, hogy ezt kellene tennie. Van élete, szereti élni, szeret sétálni a napsütésben, leülni egy felhős délutánon kedvenc cukrászdájában, hogy aztán végül el nyalja kedvenc fagyiját, amivel mosolyt csal az arcára. Igen ő nem mond le ezekről az apró dolgokról, amelyek megédesítik a napjait, amitől emberinek érzi magát, és nem valami eszköznek az ország hatalmi csatáiban. Sokszor mondta apjának, hogy mondjon le, és költözzenek az ország egyik végébe, hogy végre nyugtuk legyen. Csak hogy ő túlságosan szereti a munkáját. Mindig azzal jön, hogy hiába, kevés a becsületes politikus a mai világban, és ha azt hagynánk, hogy a becstelenek uralják csak az országot, már rég a földbe tiporva lenne Oroszország. Ahogy egyre gyorsabban igyekszik elérni az utcájukat ahol immár huszonegy éve lakik, úgy dönt kicsit megvágja a hazafelé vezető utat, így aztán betér egy még kihaltabbnak tűnő sikátorba.
Hirtelen rossz érzés rántja össze apró gombóccá a gyomrát, olyan érzés ver gyökeret fejében amit nem szándékozik komolyan venni.... de mielőtt eldönthette volna ezt már késő volt. A következő pillanatban valakik berántják egy fal mögé, mielőtt sikításra nyithatná szépen ívelt ajkait valami nedves rongyot... talán zsebkendőt érezz a szájának tapadni, a következő pillanatban sötétsége borul a világ előtte....