Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Már nem is emlékszem, mikor láttam a nap fényét, és éreztem sugarának melengető érzését. Fogalmam sincs, mikor is aludtam utoljára, de még csak az sem dereng, hogy hol. Talán a társalgóban a kanapén, ott picit elszundítottam az egyik éjjel. A lábaim akár a beton, duzzadtak és kemények. Mindenegyes lépésemnél meg kell erőltessem magam. A gyomrom már rég feladta a harcot, hogy jelezzen nekem, táplálékra van szükségem. Talán azelőtt sikerült bekapnom egy fél automatás szendvicset, mielőtt behozták a fickót, akinek a vállába beleállt egy vasrúd. Annak pedig már vagy tíz órája. Fáradtan támaszkodom a nővérpultnak, miközben éppen az egyik vizsgálati lapot töltöm ki. Felnézek a falon lévő órára, már elmúlt hat óra is. Remek. Igazából már nem dolgozom, meg nem dolgoztam két nappal ezelőtt sem. Mégis utoljára akkor voltam otthon, amikor.. amikor Gareth hazavitt, még az egyetemi óra előtt. Az óra után be kellett jöjjek a kórházba besegíteni, mivel volt egy nagyobb baleset, és több súlyos sérültet hoztak be a kórházba. Bent pedig tudják, hogy ha valaki úgyis igent fog mondani egy ilyenre, az én vagyok. Ahogy eszembe jut az a nap, és vele együtt a férfi, egy halvány mosoly kúszik az ajkaimra. A köpenyem zsebébe nyúlva veszem elő a telefont, és mivel még emberi időben vagyunk, talán épp itt az ideje, hogy végre visszahívjam. Nyomom a gombot, de a képernyő nem reagál semmit. Fantasztikusan gyors reakcióképességemnek köszönhetően rájövök, hogy levagyok merülve. Vagyis a telefonom, de valójában én is. A töltő meg a pihenőben van. Franc. Vajon mióta lehetek kikapcsolva? Azt hiszem két napja írtam az utolsó sms-t Garethnek, akkor is éppen nem értem rá, mert carcinoid tumoros kisfiút kellett megműtsek sürgősen. Túl volt már két újraélesztésen, mire rájöttem, mi is pontosan a baja. Kicsit szégyellem magam amiatt, hogy az elmúlt öt napban nem beszéltünk. Vagy lehet, hogy hat? Egy ideje nem számolom, hány órája dolgozom. Volt két hat órás alvásom a műszakjaim között, és most tartok megint ötvenkét óránál. – Dr. Deveraoux? Minden rendben, jól érzi magát? – a telefonom visszaejtem a zsebembe, és Dr. Smithre emelem a tekintetem, aki most megáll közvetlen mellette. Szinte már zavaróan közel. – Dr. Smith. – biccentek egyet, és újra az előttem fekvő nyomtatványokra fókuszálok. Csak már egyre nehezebben megy, és a fáradtság miatt a betűk kissé összefolynak. – Minden rendben, köszönöm. – – Ne próbáljon átverni. – dorgáló hangal mondja mindezt, és egy hamis mosollyal találom szembe magam, amikor felnézek. Becsukom a mappát, amivel végeztem és a nővérpultba dobom. – Mire céloz ezzel Dr. Smith? – kérdezem, a szemöldökömet összeráncolva. – Láttam, hogy huszonnyolc műtétet végzett el összesen, beleértve a tervezett és a sürgősségi ellátásokat, és ezek csak a regisztrált tevékenységei. A kollégák azt mondják, napok óta haza sem ment. Ráadásul jól láthatóan alig áll a lábán, nem is beszélve a hatalmas karikákról a szeme alatt. – kezd bele a magyarázásba, és sorolja fel mindazt, amivel én is tisztában vagyok. – Botor ötlet volt, amikor azt gondolta, áttud verni engem. Nem akar esetleg végre hazamenni? – – Mindenképpen azt szeretném, de előtte még ezeket.. – be sem tudom fejezni a mondatot, mert a mellettem lévő papírhalmazt elveszi előlem. – Nem, nem. Ezeket majd én kitöltöm. Ez a legkevesebb, hiszen a legutóbb is volt olyan szíves és helyettesített engem. – újabb sármos mosoly, majd a jobb kezét felemeli, és a vállamra helyezi. Először csak egy erősen haveri paskolást vélek benne felfedezni, de a keze csakhamar megállapodik a vállamon, és enyhe szorítást kapok tőle. – Ideje hazamennie, vagy legalább pihenjen le egy kicsit előtte, és a következő három napban nem akarom bent látni. Ez vezetői utasítás, értve vagyok? – Próbálta elővenni a kemény főnök hangnemét, de elég vegyes érzelmeket kelt bennem a mosolya, és az állandóan csillogó kék szemei. – Rendben, köszönöm. – nincs mit ezen vitázni. Mert ha esetleg nem említettem volna, pont a héten nevezték ki Smithet a sebészeti osztályvezetőnek. Vagyis a főnököm lett. Igazából eddig is az volt, mert helyettesítette Gareth régebbi orvosát, aki nyugdíjba ment. Végül meghirdették a pályázatot, és végül mégiscsak Ő nyerte el. Nem vagyok odáig az ötlettől. A helyettesítés is, amit említett, szintén 2 napja volt, amikor szabadnapos lettem volna, de előléptették, és elment megünnepelni. Vagyis jól leitta magát, amolyan férfias módon. A további kommunikációt elkerülve intek egyet, és inkább lelépek a helyszínről, és elindulok fel a lépcsőn az elsőre, és a jobboldali folyosó legvégén lévő pihenőszobát célzom meg. Ahogy benyitok, rájövök, nincs bent senki. Remek. Az első ágyra, ami a legközelebb esik hozzám, odalépek. Leveszem magamról a köpenyt, és az egyik székre dobom, kibújok a cipőmből, és fáradtan zuhanok le az ágyra. Szinte azonnal elalszom, pedig az volt a terv, hogy csak pihenek egy kicsit, és utána megkeresem a töltőt, és felhívom Garethet. Khm, ez határozottan nem sikerült. Már megint.
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: valaki nagy bajban lesz.
The city of sins awaits you
Gareth Ray Saintwood
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 47
◮ tartózkodási hely : Las Vegas... mostly
◮ hozzászólások száma : 311
◮ join date : 2013. Aug. 14.
Tárgy: Re: did you miss me? Szomb. Nov. 01, 2014 8:35 am
Napok teltek el, őrült gyorsan mellettem. Barcelonában az élet mindig gyorsan megy. Mindig zajos, és mindig van valami, amivel lekötik a figyelmem. Első nap a támogatómmal folytatott kemény viták lezsibbasztották az agyam, de elértem a célom, és nem hagyott faképnél. Mint kiderült, Elizabeth elbőgte magát, mert a saját fizetéséből fizettettem ki az utat. Nem érdekelt, különben sosem tudtam mit kezdeni a könnyekkel. Így elköszönve a férfitól, elégedetten mentem vissza Anetta házához, ahol már folyt a banzáj. Napokat beszélgettem l a nővel, és elfelejtettem a munkámat, majdnem teljesen. Próbált segíteni, mikor látta, hogy a sokadik nap, sokadjára sem tudom elérni azt a nőt, akiről elhittem, hogy komolyan gondolja azokat, amiket mondott. Az elején még nem kertelt, és elmondta, hogy műteni fog, persze csak szöveges üzenetben, majd jött egy kifogás. Egyetlen mondat: "Nincs időm, majd hívlak" Később már ez sem volt. A telefon sem kapcsolt, én pedig falhoz vágtam a másik telefonom, amit csak akkor használok, amikor nem dolgozom. Erre jött ki persze a nagynéném is. - Ez hanyadik telefonod is? Mi történt? - ismer. Ezek a telefonok majdhogynem százával törtek el a kezem alatt. Még szerencse hogy otthon hagytam a nagyot, amin fél élet munkája van. - Semmi... - lépek oda a telefon maradékához, és megpróbálom előhalászni a maradványok közül a SIM kártyát, és a memóriakártyát. Azokra még szükségem lesz. - Ne hazudj, Fiam. Joe nem így nevelt - utal arra, hogy eltitkoltam, mi az idegességem oka. - De arra nevelt, hogy a titkaimat megtartsam - pillantok le a nálam alacsonyabb, telt idomokkal megáldott nő tekintetébe. - Az az Ivonne, aki a hét elején még üzenetet küldött? Láttam, mikor elmentél zuhanyozni... - kérdez rá. Ő olyan más, mint a legtöbb ember. A bőröm alá lát, és a fejemben olvasott mindig is a tudtom nélkül. - Lényegtelen, már nem érdekel, amúgy sem keres, nem pazarlom az időmet ilyenekre - vonom meg a vállam a ridegség álarca mögé bújva, miközben bemegyünk a házba, majd a szobámba, ahol pakolni kezdek, mert amúgy is ma mentem volna haza. - Úgy is fogod. De Gareth, jól vigyázz, vannak olyan nők, akiket csak a pénz érdekel! Jó emberismerő vagy, ne veszítsd el a fejed! - adja a tanácsait, amit megszokhattam volna már ennyi idő alatt, mégsem tudom mosoly nélkül nyugtázni a kedvességét. - Ne aggódj, egyetlen egyszer keresem még fel... Köszönöm a vendéglátást, most mennem kell - emelem fel a bőröndöt, mikor meghallom a taxi dudálását. Kikísérnek engem, én pedig mindenkitől elköszönöm, mindenki magához szorít, majd végre a taxis örömére is végre beszállok a kocsiba, hogy elvihessen a reptérre a gépemhez. Normál esetben nem indulnék ilyen későn, megvártam volna a reggelt, bár így is hajnalban fogok oda érni. A gépen még nem indult, állítólag meg kell várni valami másik gépet, és én lassan elbóbiskolok az egyik kényelmes fotelban. Mikor kinyitom a szemeimet, már a magasban vagyunk, és már látom halványodni az éjjeli eget. A feszültség úrrá lesz rajtam, ahogy az időközben talált telefonba berakva a SIM kártyát senki nem keresett. Így feszülten intek a légiutas kísérőnek, hogy hozzon egy kávét, és utána hátravonultam, hogy rágyújthassak. Tudom, hogy ez egy gép, de az én gépem, és megtehetem, hogy rágyújtsak. Aztán percekkel később a nő jön, és szól, hogy le kellene üljek, mert megkezdte a gép a leszállást. Követem őt, és becsatolom magam. Nagyot sóhajtok, miközben tekintetem rideg, és elutasító. Ujjaimmal a karfán dobolok, és ha Ivonne-nál végeztem, bemegyek a céghez. Felejtenem kell, és az a legjobb gyógyszer. Alig egy órával később a bőröndöm otthon van, én pedig fekete ingben, és egy koptatott farmerban lépek be a kórház ajtaján. A nap narancssárga hajnali fénnyel árasztott el mindent, én pedig feszülten állok meg a bejárait ajtóban. Körbenézek, és belépek. - Ááá, Dr Smith! - szólítom meg az egyik férfit, aki éppen a betegfelvevőpultnál csapja a szelet a nővéreknek. És még én vagyok a nőcsábász. - Beszélhetnénk? - - Persze, Mr. Saintwood, miben segíthetek? - kedvessége a múltkori pénznek volt köszönhető, látszik az arcán. Bizalmasan pillant rám, én pedig felvonom a szemöldökömet, - Dr. Ivonne Deveraoux-t keresem. Hol találom? - rándul össze a gyomrom a neve említésén, de tekintetem változatlan. - A pihenőben, szóljak neki? - - Nem, inkább mutassa meg, hogy a pihenő, és hagyjon békén, rendben? -dugok a fehér köpenyének zsebébe egy kevés pénzt. Utálom ezt a fickót, ki nem állhatom, sőt legszívesebben elintézném, hogy ne dolgozhasson itt, de Ivonne nekem senkim, nem lehetek féltékeny, igaz? Mégis az vagyok. Ő tudja, hol van a nő, én pedig fizettem neki, hogy beengedjen oda, így lassan el is jutunk a célunkig, ő megenged felém egy mosolyt, én pedig várom, hogy eltűnjön, és utána nyissak be nagy hévvel a helyiségbe. - Ivonne - szólítom a nevén, mert látom, hogy alszik. A haragom cseppet sem enyhült, mégis aggódom érte. - Ez akar lenni a nem érek rá? Vagy ez is a terv része volt, hogy szépen lassan eltűnj? - szegezem neki a kérdéseket, ha hallja, ha nem, bár a hangerő, amivel beszélek, elég hangos, de nem kiabáló. Inkább határozott...
Sosem alszom mélyen a kórházban, és ennek több oka is van. Egyrészt mert bármikor hívhatnak, és akkor rohannom kell a beteghez, akár már egyenesen a műtőbe, és alig hogy felkeltem, 5 perccel később már szikét adnak a kezembe, és olyankor jobb, ha magánál van az ember. Másrészt az itteni ágyak nem a legkényelmesebbek. Nem azért, mert annyira sóher a kórház, hogy csak tábori ágyakkal rendezte be a pihenőt, hanem mert a szivacsok puhák, és én jobban szeretem a keményfelületű ágyakat, mint az enyém vagy az.. Övé. Az ébrenlét és a mély alvás közötti állapotban hánykolódom egész éjszaka. Bármennyi órát is fekszem itt a pihenőben, szinte alig ér valamit ahhoz a fáradtsághoz és túlterheléshez képest, amit magamra erőltettem az elmúlt pár napban. Értelmetlen álmok gyötörtek, melyben erősen dolgozott a lelkiismeretem, elvégre most nem feküdtek felnyitott emberi testek előttem, és nem tudta elterelni a figyelmem. De ugyanezt tettem a képzelt valóságban, mely a lehunyt szemeim mögött zajlott. Legtöbbször műtöttem, vagy rohantam az egyik beteg felé, amikor a rádió hangosan azt ismételte kék kód. A folyosó hosszú volt, és végtelen és valamiért sosem értem oda. A másik pillanatban meg ott állt Gareth, és csak mereven nézett rám. Odamentem hozzá, de hiába beszéltem, és integettem kezemmel az arca előtt, nem reagált semmi, amikor pedig megakartam fogni a karját, a kezem átcsúszott a testén, mintha egy szellem lennék. Gareth, hallasz? Látsz engem? Senki sem lát engem? Folyamatosan csak ezt hajtogattam neki, és a nevét szólongattam. Gareth, Gareth, Gareth... Ivonne! A nevem olyan tisztán csend, mintha egy hatalmas üres, be nem rendezett szobában leejtünk egy poharat, és az ripityára törik. Azonnal felriadok, a szó szoros értelmében. Hirtelen ülök fel az ágyban, mintha legalábbis rám üvöltöttek volna, holott korántsem ez a helyzet. Kapkodva veszem a levegőt, mint aki éppen most futotta le élete legjobb időmérőjét a nyolcszáz méteres futáson. – Hová kell mennem? – kérdezem, és rögtön az ágy széléhez húzódom, lábaim a földre helyezve. Nézek a velem szemben, tőlem nem messze álló alakra, és látszik az arcomon és a szemeimen, hogy nézek, de nem látok. Az ágyamban hánykolódó fekete csipogót enyhén remegő kezeimbe veszem és ránézve a kis képernyőre, látom, hogy senki sem keresett. Visszaejtem a kis készüléket az ágyra, és veszek egy újabb mély levegőt, hogy úrrá legyek zilált légzésemen. Megint felnézek résnyire nyitott szemekkel a férfire, majd lassan eljut az a agyamig kit is látok. – Gareth? – Az már, hogy mit mondott nekem, el sem jutott hozzám, és ez abból is látszik, hogy enyhén bizonytalan hangon ejtem ki a nevét, majd megnézem a csuklómon lévő órát. Hajnali négy elmúlt. Mikor is jöttem be ide?.. – Te.. te nem.., nem Barcelonában kellene még lenned? – kérdezem erőtlen hangon, majd megdörzsölöm a szemeim, és még mindig remegő kezeimmel megkapaszkodom az ágy szélében. Próbálom kitisztítani a fejem. – Ez a pihenőszoba, nem is lehetnél.. nem lehetnél itt. – Nézek rá újra összeráncolt szemöldökkel, és a jelenleg szerintem legfontosabb információt osztom meg Vele, amit nyílván Ő is tud. – Ki engedett be ide? –
[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: bemelegedni? akkor lesz ám nagy baj!
The city of sins awaits you
Gareth Ray Saintwood
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 47
◮ tartózkodási hely : Las Vegas... mostly
◮ hozzászólások száma : 311
◮ join date : 2013. Aug. 14.
Tárgy: Re: did you miss me? Szomb. Nov. 01, 2014 1:07 pm
Az ajtó bezárul, a kulcs kattan. Megszólalok. Hangom távoli, s tisztán hallom, mennyire csalódott, ideges és hideg. Tekintetem üres, de harag lángja lobban benne, ahogy meglátom Ivonne-t felkelni az ágyról. Aggódnom kellene, és tettem is, amíg meg nem láttam, hogy alszik. Ki volt kapcsolva a telefonja, és az elmúlt pár napban már a szokásos üzenetei is elmaradtak. Jelen helyzetben érzem magam a legjobban átvágva. Megtörtént velem is, hogy egy nő képes volt elhitetni velem szinte mindent. Hogy ő is úgy érez, ahogy én. Jelen helyzetben ebben is kételkedem, sőt abban még inkább, hogy helyes döntés volt-e felkavarni az érzéseimet, és eljönni ide. De ahogy a kulcs kattan a zárban, valami bennem is elpattan. Ahogy meglát, ahogy habog. - Nem, nem kellene! Vasárnap van Ivonne! Minek is magyarázom igaz? - csóválom meg a fejem. Hangom haragos, és rideg. Egy enyhe fájdalmas rezzenés tűnik fel tekintetemben, és egy pillanatra összeszorítom ajkaimat. Próbálok megnyugodni, de amilyen hatással volt rám lassan már hat napja, pontosan ugyanolyan bosszantó és feszült érzést is tud bennem kelteni. Nem, nem figyelem, hogy fáradt, hogy mi van vele. Átverve érzem magam. - Nem lehetnék itt igaz? Mégis hol legyek? Hol kellene lennem? Ja igen Barcelonában. Ezért nincs neked időd, gondolhattam volna - fordulok el tőle idegesen. Kérdései csak még jobban idegesítenek. Egyetlen oka van ennek az egésznek, mégpedig az érzés, hogy átvert, hogy becsapott, mikor írta, hogy majd hív, majd ír. - Mit számít, ki engedett be ide? Smith engedett be, ha nagyon tudni akarod - vonom meg a vállam, és érzem, ahogy nem tudok lenyugodni. Fel-alá járkálok feszülten, miközben tekintetem megtelik rideg ürességgel, ahogy rá nézek. Nem figyelem őt, érzem, ahogy a falak ismét felemelkednek körém, és visszatér az az énem, akit mellette elfelejthettem. - Tudhattam volna, hogy az egész átverés. Meg akartál leckéztetni, igaz? Sikerült! Most boldog vagy? - tárom szét a karom felé fordulva, miközben bevallom, hogy igenis jelentett nekem valamit. Jelentett? Hülyeség, még most is jelent. Máskülönben nem lennék itt. Érzem az illatát, érzem a jelenlétét, látom őt, és megőrjít a tudat, hogy csak lerázott, hogy talán nem jelentettem semmit neki. Hogy nem érdekelte az az egész, amit elmondtam, csak egyetlen dolog érdekelte hogy megleckéztessen. Kinézem belőle. Sebezhető voltam előtte, és visszaért vele. Másra sem tudok gondolni, csak erre. - Mindig arra tanítottak, hogy arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen, úgy látom, én már nem férek bele az idődbe - jelentem ki lemondón, és egy asztalnak támaszkodom, ami mögöttem van. Így most háttal vagyok neki, és lehajtom a fejem, mert a sok érzés miatt szédülni kezdek. Nekem ez túl sok. Nekem erre nincs szükségem. Nem akarom ezt érezni, de akarom a válaszát, mielőtt magam mögött hagyom őt...
A kulcs kattan a zárban, de én csak egy távoli kis hangként érzékelem, az egészet, fel sem fogom igazán. Nem tudom, még az álmomhoz tartozott, vagy az már a valóság. Ahogy lassan kezdem a környezetem érzékelni, lassan elkezdenek szivárogni az emlékek. Amikor rám dörrent, hogy vasárnap van, az váratlanul ér, és összerezzenek a szavait hallva. Hallom a szemrehányó kérdést, de nem igazán értem, hogy mit is akar vele mondani. Ahogy felülök, zsibbadt végtagjaimba lassan zubogni kezd a vér, de még így is érzem, hogy ez kevés. Kevés volt az elmúlt páróra, amit ebben az ágyban töltöttem éberálomban. Vasárnap.. tényleg vasárnap van? Fogalmam sem volt, milyen napot írunk, és az órát is csak azért tudom, mert a kezemen ott a karóra, egyébként teljesen elvesznék az időben. Hideg hangja a csontomig hatol, és kezdem magam nagyon rosszul érezni, bár az okát még nem tudom. Értetlenül figyelem a másikat, hunyorogva, hogy az egyelőre homályos látásommal jobban tudjak alakjára fókuszálni. Veszek egy mély levegőt, és lassan megnyalom kiszáradt számat. Az ágy mellett lévő üvegért nyúlok, amiben ásványvíz van. Újabb kérdéseket vág a fejemhez, de még mindig nem értem, miért ennyire ideges. Hiszen nem is tettem semmit, vagy legalábbis én így érzem. Megpróbálom kinyit az üveget, de elsőre nem sikerül. Erőt véve remegő kezemet másodjára már lecsavarom az üveg kupakját, és lassan, apró kortyokat iszok belőle, majd utána visszacsavarom, és a kezemben szorongatva nézek megint a férfira, akin az ingerültség jelei egyre nyilvánvalóbbak. Fel alá járkál, mint egy mérgezett egér. Megtudom, hogy Smith engedte be, és így hamar el is engedem a dolgot. Ha az osztályvezető megengedte, nincs ellene kifogásom. Annak ellenére, hogy mennyire dühös, örülök, hogy újra láthatom, de ez nem éppen kölcsönös. Aztán olyat mond, amitől úgy érzem, mintha felpofoztak volna, és elkerekedő szemekkel nézem a másikat. – Nem, én.. Nem Gareth. Milyen átverésről beszélsz? Milyen leckéztetés? Nem értelek. – lassan kezdem megtalálni a hangom, és már kevésbé erőtlen, mint a legelső próbálkozásnál. Széttárja a karjait, én pedig még mindig értetlenül nézek rá. Ahogy mondtam is, fogalmam sincs, miről beszél, és ezt nem csak szóban mondom, hanem láthatja is rajtam. Ennyire nem beszélhetünk el egymás mellett. Megpróbálok felállni, de a lábaim egyszerűen nem akarnak mozdulni. Szabad kezemmel kezdem el a combom dörzsölni, hogy a vérkeringésem beinduljon végre. Olyan hülyén érzem magam. Nem értem, miről beszél a másik, ráadásul úgy ülök itt az ágy szélén, mint egy rakás szerencsétlenség. Tehetetlenül simítok félre egy barna tincset a hajamból, és figyelem, ahogy hátat fordítva nekem az asztalnak támaszkodik. Az időről kezd el beszélni, és lassan rémlik, hogy tettem neki egy ígéretet még az egyetem előtt, amikor utoljára láttuk egymást. – Igazad van.. már mint nem abban, hogy nem férsz bele az időmbe, csak nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem. – szólalok meg kis idő múlva, és még mindig a félliteres üveget szorongatom, és kissé ostobán érzem magam, ahogy a hátának beszélek. – Sajnálom, amiért nem tudtalak visszahívni, tényleg nem így terveztem, nem azért nem kerestelek, mert nem akartalak. – Próbálom megmagyarázni ezt az egészet, de valahol a lelkem mélyén én is érzem, hogy ez nagyon gyenge lábakon áll. – Nem igazán tudok mit mondani. Kicsúszott minden a kezemből. – teljesen őszintén vallom be, és ha még mindig háttal van nekem, akkor magam elé meredve kezdek el beszélni. Zsibbadtnak érzem mindenemet, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. Azt hiszem, ez a végkimerülés jele. – Tegnap vettem észre, hogy lemerült a telefonom, és emlékszem is, hogy bejöttem ide, hogy megkeressem a töltőt, de aztán.. nem tudom. Nem emlékszem. – Egyenesen úgy érzem magam, mintha tegnap berúgtam volna, és most a másnaposságtól szenvedve próbálnám összeszedni az emlékdarabkákat. Azt még tudom, hogy Smith elküldött, és elvette tőlem a papírokat, de hogy aztán mi történt? Fogalmam sincs. – Kérlek ne haragudj rám, nem akarattal tettem. – nézek újra rá, hátha esetleg megfordult időközben, és a szemeibe nézve tudom őszintén mondani a szavakat.
Hallom őt. Hallom, de nem értem. Nézem, de nem látom őt. Nem látom azt a nőt, akit napokkal ezelőtt. Elveszett, eltűnt. Csak egy embert látok, aki... Aki magyarázkodik? Ha van valami, akkor ez a tény még jobban felidegesít. Nem látom, milyen állapotban van, nem figyelek. Nem nézem meg alaposan, nem törődök semmivel, csak magammal, vagyis az érzések örvényével, amik nem engednek maguktól. Mintha egy átkozott láncot tekertek volna a testem köré, aminek a végén egy hatalmas kőtömb van, amit a vízbe löktek, és egyre jobban húz lefelé. Fuldoklom. Érzem, hogy nehéz a légvétel, és szavai mind csak szítják bennem a tüzet. Minden kiejtett szó, minden kijavított mondat. - Nem érted? Pedig pontosan neked kellene értened! Mindenesetre gratulálok hozzá, többet láttam benned, mint, amennyi valójában vagy - mérem végig megvetéssel a tekintetemben, és közben fel-alá járkálok ismét. Nem tudok egy helyben lenni, és nem tudok rá nézni. Csak a hátamat látja, vagy azt, hogy ide-oda sétálok a helyiségben. Nem megy, nem tudok megbékélni a tudattal, hogy ő csak úgy ignorált. Nem hittem volna, hogy egyszer eljutok idáig, hogy valaki ezt elérje nálam. A szívembe férkőzött, feloldotta a falakat, és most kissé megszégyenülve, megalázva érzem magam. - Nem úgy alakultak... Magyarázkodás. Ez a másik olyan dolog, amit gyűlölök, és pont azt teszed. Miért nem lehet őszintének lenni velem? Elviselem, felnőtt vagyok, csak mond ki, hogy rájöttél, nem férek bele az elvárásaidba! - megemelem a hangom. Úgy érzem felrobbanok, és úgy érzem a szoba levegője is fogyóban van. Mintha már nem látnék mást, csak fájdalmat. Nem fogok szenvedni. Nem olyan embernek neveltek, aki kiakad egy ilyen miatt, de olyat tett velem, amit egy ember sem tett még. Összetört. Nem a szívemet, hanem engem tört össze. Mutatott valami újat, majd szó nélkül elvette. Mire gondolhatnék még? - Sajnálod? Én is... Azt, hogy hittem neked - csóválom meg a fejem. Megállok egy pillanatra, hog ráemeljem barna tekintetem, mely elidegenedik tőle. Semmit nem mutat, csak arcomról láthat egy kevés csalódottságot visszatükröződni. Elbeszéltünk egymás mellett. Megnyíltam neki, de ő nem viszonozta. Azt gondoltam, mert fájó a múltja, nem akar beszélni. Lehet, hogy nem is akart. Lehet, nem is volt a tervei között, hogy sokáig mellettem marad. Nem tudom, hogy mit kellene gondolnom, vagy éreznem. Talán semmit. Talán mindent. Talán feladtam. Túl nyomasztó itt lenni. Felé fordulok, majd végignézek rajta. - Nem érdekel! Nem tudok itt lenni... Veled, egy légtérben... Nekem ez nem megy - fordulok végül el tőle, és az ajtó felé teszem meg azt a pár lépést. Nagyon lassan, nagyon megtörve, de arcom minderről nem árulkodik. A kulcsot visszahelyezem a zárba, és kinyitom azt, hogy kiléphessek rajta, s ezáltal Ivonne életéből is...
A mondtam ami elhangzik a szájából sokkal rosszabb, mint amit eddig valaha is hallottam. Mintha forró vízzel forráztak volna le, és a szemeiben felfedezni vélt megvetés jeges tőrként hatol be a szívembe. Többek között ettől rettegtem, hogy ha belemegyek ebbe az egészbe, és végül megkap majd, akkor ezt fogom látni a szemeiben. De akkor, azon az estén nem így történt. Olyan érzelmeket láttam, amelyek most teljességgel eltűntek, és még csak szikráját sem látom az olyannyira szeretett mélybarna szemekben. Megbántottam Őt, akaratomon kívül, és pontosan tudja, hogyan okozzon fájdalmat nekem is. Megforgatva bennem a tőrt, és a fájdalom csak egyre erősebb, és még csak tenni sem tudok ellene. Megszólalni sem tudok, hogy reagáljak bármit is a szavaira. Percekig csak nézem alakját, ha már nem néz a szemeimbe. – Szó sincs erről! – kétségbeesett próbálkozás, de biztosan nem vezet semmire. Keresem a szavakat, de az a ritka helyzet áll fent, hogy egész egyszerűen nem találom. Igaza van, magyarázkodom, ahelyett, hogy egyenes választ adnék. De nincs egyenes válasz. Hiába akarja a számba adni a szavakat, akkor sem. Nem azt érzem, amit gondol. Egész egyszerűen elkapott a gépszíj, és annyira belevetettem magam a munkába, hogy észre sem vettem, közben kinek okozhat vele fájdalmat. Pedig gondoltam Rá. Sokszor. De most hiába is mondanám, azt is magyarázkodásnak venné. Gyerünk Ivonne, mondj valamit! Hiába feszülök bele, akkor sem jut eszembe semmi, amivel javíthatnék a helyzetemen, inkább csal rontanék, ha ezt lehet tovább rontani. – Nem mond ezt, kérlek.. – suttogom elhalló hangon, amikor újra megforgatja bennem a tört a szavaival. Azt szeretném, ha most is hinne nekem. De miért nem? Hát nem látod, hogy milyen hatással vannak rám a szavaid? Ha nem érdekelnél, akkor nem érezném magam ennyire nyomorultul. Már nem csak a testem üvölt fel fájdalmasan, hanem a lelkem is. Megáll egy pillanatra, és egyenesen a szemeibe nézek, de nem látok mást, csak egy elidegenedett tekintetet. Úgy tekint rám, mint egy senkire, vagy csak egy csúfos hibára, amit elkövetett az életében. Mond valamit Ivonne.. gyerünk, szólalj már meg! Szívem a torkomban dobog, és érzem, hogy már csak percek maradtak hátra csupán, és itt fog hagyni. Elfog menni, és ez az én hibám. Csak is az enyém. Mert nem vettem észre amit észre kellett volna, és most már késő. Hosszú idő után az élet megajándékozott egy kisebbfajta csodával, és mielőtt igazán megbecsültem volna, kicsúszik a kezeim közül. Majd amikor már azt gondolom, hogy ennél nem lehet rosszabb, újabb szavakkal rúg belém, és én kissé összerándulok. Nem tud velem egy légtérben lenni.. undorodik tőlem, és most elérte, hogy én is undorodjam saját magamtól. Elfordul, és ahogy az ajtóhoz lép, bekapcsol a vészcsengőm. Nem hagyhatom elmenni. Nem mehet el! Nem így. – Gareth, kérlek várj! – az adrenalin bombaként robban fel a testemben, ahogy végső kétségbeesésemben utána szólok. Úgy pattanok fel az ágyról, mintha parázson ültem volna. Egyik kezemben még mindig azt a nyamvadt üveget szorongatom, a másikkal pedig utána nyúlok. Az első lépést szinte átugrottam, a másodikat már bizonytalanul teszem meg. Elfog a rosszullét, és apró szürke pöttyök táncolnak a szemeim előtt. – Ne menj.. el. – Megtorpanok, és a szavaim elhalló suttogássá alakulnak. Az összes vér kiszalad az arcomból, a kezemből pedig kiesik az üveg és hangosan csattan a pihenőszoba kövén. A kezem, amivel épp, hogy megérintem a karját, élettelenül hullik mellém. A semmibe meredek, az apró kis pöttyök egészen meghíznak, és elszürkül előttem minden. A térdeim egész egyszerűen felmondják a szolgálatot, és ezzel öntudatomat vesztem, és esek össze akár egy élettelen rongybaba.
Felrémlik az érzés, amit akkor éreztem otthon, vele. Éreztem, mennyire akarom, hogy ugyanazt érezze, amit én. Szavai megerősítettek, és hittem neki. Ostoba, balga ötlet volt, tudnom kellett volna, hogy nem férek bele az őáltala elképzelt világba. Látnom kellett volna, hogy mennyire irányítani tud azáltal, hogy be akarja lopni magát a szívembe. Azt hittem, tényleg érdeklem. Már tudom, hogy fontosabb a munkája, mint az, hogy velem beszéljen. Nem zaklattam sokszor, az nem én vagyok. Sőt többnyire igyekeztem a szöveges üzenetre szorítkozni, és csak este hívni őt. Már rá kellett volna jönnöm, hogy felesleges, hogy ő rájött, nem vagyok hozzá való. Nem gondolkodom, csak kimondom azokat a szavakat, amik megvető tekintettel párosulnak. Tudom, hogy bántom ezzel, teljesen tisztában vagyok vele. De nem akarom, hogy ez az egész kettőnk között így folytatódjon. Nem. Neki fontosabb a munkája, neki fontosabb a kórház, és az egész élete meg van tervezve. Őrült próbálkozást tettem arra, hogy egyszer legyen több valakivel, mint szex. Mellette ébredni maga volt a tökéletesség. Nem éreztem még olyat, mint mikor kinyitottam reggel a szemem. Már tudom, hogy vannak bennem olyan érzelmek is, amiket sosem tanultam meg kezelni. Tudom, hogy lehet máshogy is, vagyis lehetne... Lehetett volna. Ha mindketten egyformán akartuk volna. De kettőnk közül én próbáltam jobban. Felesleges volt. Úgy érzem felrúgtam az elveimet, és nem maradhatok itt tovább. - Akkor mondj valamit! Bármit, akármit, ami azt bizonyítja, hogy a kórház mellé más is befér az életedbe! - adok neki egy esélyt, mert ezt akarom. Mert hallani akarok valamit, tudni akarom, de látom a nyilvánvalót. Látom, hogy itt aludt, itt élt, mintha nem is lenne otthona. Láttam, és ez elég bizonyíték. Rövid szavai, és mondatai bebizonyítják, hogy képtelen bármit is mondani, hogy képtelen olyan magyarázatot adni, amit én is megértek. Érveket, amik a fenti állításom ellen szólnak. Nem is akar változtatni. Persze még nekem mondta akkor, hogy nem érzem a testem jelzéseit. Ugyanazt teszi, csak annyi, hogy ő tényleg nem megy haza. Ebben is igazam volt. Ez az élete, nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy beleférek. Nem akarok már beleférni. Nem akarok a kórházzal versenyezni, csak be akarok menni az irodámba, és a kezembe venni az irányítást ismét. A munka megoldja ezt a káoszt, ami bennem van. Tudom, hogy így lesz, és szépen lassan visszazökkenek a régi kerékvágásba. Ahogy utánam szól, én az ajtónak támasztom a fejem, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy maradjak, de nem lehetek gyenge. Nem tehetem, nem hátrálhatok meg többé. - Ég veled! - suttogom elhaló hangon a fojtogató szavakat, majd kilépek. Vagyis tenném, mikor megfordulok. Valami erre késztet, és ez az üveg csattanása a földön. Látom, hogy gyenge, látom, hogy valami nincs rendben. Mintha egészen eddig a percig szemellenzőt viseltem volna, ami most semmivé foszlik. Olyan gyorsan lépek oda hozzá, amilyen gyorsan csak képes vagyok, és még pont időben kapom el ájult testét. - Ivonne! Ivonne... Hívok orvost! - elég furcsán hangzik a mondat a számból, és nem hallhatja a belőle kicsengő aggodalmat, habár tekintetem cseppet sem a régié Aggódom érte. Nem hagyhatom csak úgy itt. Kirohanok a szobából, és szerencsémre a folyosón szembe jön velem Dr. Smith egy nővérrel karöltve. Vidáman nevetgélnek, de nem nagyon zavar. - Dr. Smith, jöjjön velem. Ivonne elájult - sürgetem a férfit, aki egy pillanatra nem érti, miről beszélek, majd mikor megindulok, hallom a sietős lépteket, amik nem csak a férfitól származnak. - Mi a francot művelt vele? - támad nekem a férfi, én pedig hamar idegesebb leszek, mint eddig. - hogy én mit műveltem? Maga mit nem ért azon, hogy elájult? Intézkedjen... kérem - tárom ki az ajtót, és hagyom, hogy mindketten oda lépjenek a földön fekvő nőhöz. A nővér valami gombot is megnyom, én pedig csak állok ott. Nem mehetek el, míg meg nem tudom, hogy mi történt vele... Ezt utoljára még meg kell tennem érte...
Alattomos módon kúsznak be az emlékképek arról az estéről, amit együtt töltöttünk. Mintha a saját elmém űzne belőlem gúnyt. Emlékeztet azokra a csodálatos percekre, miközben a férfi, akire jobban vágyom, mint bárkire is valaha, most megvető tekintettel néz rám. De tudom, hogy ez most megint a saját védekező mechanizmusa. Védekezik, ellenem, az érzései ellen, és valójában nem vet meg. Nem gyűlöl. Ugye nem? Kérlek mond, hogy nem.. Rám förmed, én pedig megint csak önkéntelenül öszerezzenek, a szavai hallatán. Nem vagyok önmagam, fogalmam sincs, mi van velem. Úgy érzem, a szívem majd kiszakad a helyéről, közben egész testemben remegek, mintha mínusz fokok lennének a helyiségben. – Ez volt az utolsó ilyen, ígérem. Én csak.. – utoljára akartam a határaim feszegetni. Mert nem voltál itthon, és a hirtelen rám szakadt magányommal nem tudtam mit kezdeni. Mert megmutattad, milyen érzés Veled lenni, és mikor elmentél, az újonnan kialakult érzésekkel nem tudtam mit kezdeni. Ezért a munkába menekültem, és elvállaltam más feladatát is. Aztán az egész sodort magával, és a nappalt az éjszaka követte, és alig pár óra után megint felvirradt a reggel. De az utóbbi szavak már nem hagyják el a szám, csak kétségbeesetten nézek a másikra. Ahogy Ő nézett rám napokkal ezelőtt. De elfordul Tőlem, és már nem is akar semmit sem. Nem tudom, hogyan volt bennem annyi erős, hogy felpattanjak az ágyról, ahonnan még percekkel ezelőtt fel sem tudtam állni, de most itt állok, és érzem, hogy elszáll belőlem az utolsó csepp erő is, és engedek a gravitációnak, hogy magával rántson.
A testem ott fekszik, ahová Gareth hagyott. A nővér és Dr. Smtih sietősen lép be a terembe, majd guggolnak le mellém. – Megütötte magát? – kérdezi Smith egyértelműen Garethhez intézve a szavait, miközben gyakorlott mozdulattal tapintja ki a pulzusom. – Alacsony vérnyomás. Fejsérülésnek nincs nyoma. – Beszél most a nővérnek, aki most bólint egyet. Ekkor fulladozni kezdek, de még mindig öntudatlan állapotban, csak a testem görcsös rángása mutatja, hogy valami nincs rendben. A mellettem lévő orvos nem esik pánikba. A nővér a vállamnál fogva lenyom, ezzel tompítva testem mozgását, amíg az orvos gyorsan biztosítja a légutakat. Kinyitja a szám, anélkül, hogy a fejemet megmozdítaná, és a hátra csúszott nyelvem előrehúzza egy csipesz segítségével, amit a köpenye zsebéből húzott elő. Így újra levegőhöz jutok. Abba marad a görcsös mozdulatsor, és megint csak mozdulatlanul fekszem. Ebben a percben megjelenik a másik nővér, akinek csipogtak, maga előtt tolva egy hordágyat. Smith könnyedén karol fel a földről, és a betolt ágyra fektet. – Vigyék a szomszédos kórterembe. Hozzanak infúziót. – még gyors hozzáteszi, hogy melyik oldatot, és hány millilitert, majd ketten áttolnak a szomszédban lévő üres kórterembe, és az ott lévő ágyra fektetnek. A hordágy kikerül a szobából, én pedig mozdulatlanul fekszem tovább. Dr. Smtih most alaposabban elkezd vizsgálni. Szemhéjamat szétfeszítve egy aprócska lámpával vizsgálja a pupillareakcióm, és a szemfenekem. Megméri a vérnyomásom, meghallgatja a légzésem. Ez eltart pár percig, aztán visszatér a nővér, és bekötik az infúziót. A két alak egymáshoz közel állva még halkan váltanak pár szót, végül a nővér kijön a kórteremből. Smith megáll párpercig, engem nézve, amint az ágyon fekszem, végül sóhajt egyet, és elindul ki a kórteremből. Ha még ott találja Garethet a folyosón, odalép hozzá. – Fogalmam sincs mi történt maguk között, de nem is érdekel. – kezd bele a mondandójába, és hamar folytatja is. – Igazából amit tudnia kell, hogy bármi is történt, nem az váltotta ki az ájulást. Teljes végkimerültségről lesz itt szó, amit nem is csodálok. – Kissé elfordul a férfitól, és a kórterem nyitott ajtaján keresztül néz be az ágyba. – Többek között az én hibám is. Behívattam aznap, amikor szabadnapos volt, még vagy hat napja.. aztán lehúzta a saját műszakját. Utána halaszthatatlan dolgom akadt, és megkértem, hogy helyettesítsen. Igent mondott rá, de már akkor is elég nyúzottnak nézett ki. Nem kellett volna ezt engednem.. – ahogy beszél, végig az ágyamat nézi, és egy rövidebb sóhajt követően újra Garethre emeli a tekintetét. – Ha gondolja, menjen be hozzá. Hamarosan magához tér. Addigra visszajövök, mert beszédem van vele. – Egy mosolyt még megereszt a férfi felé, majd egész egyszerűen elsétál a folyosó azon irányába, ahonnan jött. Amíg a férfiak kint beszélgetnek, én lassan kezdek tudatomnál lenni. Először nem nyitom ki a szemem. A többi érzékszervemre hagyatkozva próbálom felmérni a környezetem. Érzem a klór átható illatát, amit a frissen kitakarított kórtermekhez kötök. Érzem az ágynemű pamut anyagát, és érzem, ahogy a testembe lassan visszaszivárog az élet. Érzem a kezemben a tűt, és a tapaszt, amivel oda rögzítették. Szusszanok egyet, majd lassan kinyitom a szemem, és rájövök, hogy valóban egy kórteremben fekszem.
Nem akarok itt lenni tovább. A kezem szorosan fogja a gömb alakú kilincset, én pedig elfordítom. Tétován állok meg hangja hallatán. Elköszönök, örökre. El akarom felejteni. De vajon jó ötlet? Jó ötlet magára hagyni a nőt, aki felborította az egész világom? Olyan ideges és dühös voltam rá, annyira gyűlöltem, aztán elájult. Még éppen időben kaptam őt el. Ha nem teszem, beveri a fejét az ágy vas lábába, és akkor nagyobb baja lehetett volna. Ott kellett hagynom, és nagy szerencsémre pont szembejön velem egy orvos. Nem az, akit elviselek, sőt egyenesen gyűlölöm őt, ki nem állhatom, de most nem szabad ezzel foglalkoznom. Nem lehet. Nem tehetem, így félredobom a negatív érzéseimet. Még akkor is, ha kérdése vádló, és még jobban felbosszant vele. Szinte magam sem értem, hogy bírom idáig, és az orvos kérdése is csak lassan jut el hozzám. - Nem. Időben kaptam el - felelek feszülten, és nézem, ahogy vizsgálják Ivonne-t. Aggódom érte és cseppet sem segítenek a szavak, amiket a doki mond. Aztán olyan történik, amire minden izmom egyszerre mozdul, és a szavak csak kipattannak belőlem. - Mi történik vele? - oda akarok menni, de egy nővér áll az utamba, ezzel megakadályozva a továbbhaladást. - Kérem uram, menjen ki, és hagyjon dolgozni minket! A doktor úr majd mindent elmond! - a nő a mellkasomra teszi a kezét, és enyhén tol ki a szobából, én pedig nem tudok mit tenni, csak fel és alá járkálok idegesen. Figyelem, ahogy a hordágyra teszik, majd megcsörren a telefonom. Elizabeth az. Valami tárgyalásról beszél. Visszazökkent a világba, ahol nekem feladataim vannak. - Szedd össze az anyagokat a londoni étteremhez. Mindent. Később bemegyek értük, és szólj oda a reptérre, hogy kedden reggel indulok. Ne felejtsd el az étteremvezetőt is értesíteni... és Elizabeth - szólok még bele feszülten, és megvárom, míg visszaszól, hogy hallja a hangomat. - Menj le az étterembe, és szólj a beszerzőnek, hogy menjen fel a lakásomra. Bertha már várni fogja, hogy elvigye az ételeket - adom ki az utasítást, majd köszönés nélkül bontom a vonalat. A telefon a farzsebembe csusszan, én pedig ismét a kórterem ajtaján figyelem az orvost és a nővért, ahogy Ivonne teste fölé tornyosulva vizsgálják. Tudom, hogy nem kellene itt lennem. El kellett volna mennem, és magam mögött hagyni a kórházat, de ezzel tartozom neki. Egy rendes búcsúval. Aztán kijön az orvos, és beszélni kezd hozzám. A szavai először távolinak tűnik, majd egyre hangosabbá válik. A szavak értelme is eljut hozzám. - Igen semmi köze hozzá - vágok közbe, majd a többi szavai a bennem lévő feszültséget növelik, és kezem ökölbe rándul. Mikor véget érnek a felém intézett szavai, egy pillanatra elvesztem a fejemet, és csak arra eszmélek fel, hogy öklöm erősen csattan az állcsontjának. Szinte érzem, ahogy összekoccannak a fogai, és a bennem lévő feszültség egy része eltávozik. - Maga egy rohadék! -Megigazítom a felcsúszott ingemet, miközben rideg tekintettel várom a reakcióját. Amikor újra rám emeli a tekintetét, észreveszem, hogy felrepedt az ajka. - Erről nem teszek említést, most az egyszer! - pillant rám ugyanolyan hűvösen, ahogy én nézem őt. tekintetünk találkozik, és látom, hogy itt többről van szó, mint egyszerű erőfitogtatásról. - Csak ne fenyegessen engem, mert nem én húzom a rövidebbet - szólok utána, mikor kijelenti, hogy bemehetek Ivonne-hoz, és távozik. Nem érdekel, mit akar vele beszélni, vagy mit nem. Bemegyek hozzá. Még csukva van a szeme, így van időm visszanyerni a ridegségemet. Nem akarok jobban belefolyni. ezek az érzések így is túlságosan fájók, és erősek. Szinte megfulladok alattuk, azt akarom, hogy azt higgye, már nem jelent semmit. Csendesen figyelem őt, miközben a saját belső harcomat vívom. Arcomon ezeknek mind nyoma sincs. Azt hiszem elvesztettem önmagam, és nem értem, mi történik velem. Kezemmel gyengéden simítok végig arcán, majd hátrálok egy lépést, amikor kinyitja szemeit. Egy amolyan hűvös félmosoly suhan át ajkaimon, majd eltűnik onnan, mintha ott sem lett volna. - Szia... Jobban vagy? - kérdezem tőle halkan, miközben két karomat összefonva mellkasom előtt nézek vissza rá. El akarom zárni magam előle, és eme tett is erre utal. Távolságtartó vagyok, és próbálom tartani magam, de rettenetesen nehéz. - Csak el akartam köszönni rendesen, mielőtt elmegyek - simogatom meg kézfejét, majd ismét keresztbe fonom a karjaimat. Figyelem őt, de még mindig tiltakozom az érzéseim ellen. Néma harc ez, ami nem ül ki arcomra, olyan harc, amit magammal kell megvívnom... Ebben senki nem segíthet.
Érzem az érintést az arcomon, és ez az, ami visszaránt a sötétségből a valóvilágba. Ahogy felnyitom a szemeim, lassan körbe nézek a kórteremben, és kissé kába tekintettel nézek fel az ágyam mellett álló férfira. A férfira, akit nem ismerem, mert soha, mert a jól megmunkált álarcot mutatta felém is, és mindenki felé a kórházban. Ez nem az a férfi, akit napokkal ezelőtt megismertem. Mégis halvény kis öröm lengi be a szívem, ahogy a vonásait figyelem, és egyszerre tölt el fájdalommal a szemében megcsillanó ridegség. A kérdést hallva csak bólintok egyet. Apró mozdulat ez, többre nem nagyon van erőm egyelőre. Lepillantok a kezemre, és látom a bekötött infúziót. Nem teszem fel a „mi történt velem” kérdést, amit már tőlem kismilliószor megkérdeztek. Csak most én vagyok a másik oldalon. Nem akartam, hogy így lásson. Egy beteg ágyon, sápadtan, legyengülten, hatalmas sötét karikákkal a szemem alatt. Elmondhatatlanul szégyellem magam, és még csak nem is hibáztathatok mást, csak magamat, hiszen én tettem mindezt. Tekintetem az infúzióról ismét ráemelem, és legszívesebben hálásan elmosolyodnék az érintése miatt, amellyel a kezemet érinti. Ahogy elhúzza a sajátját, úgy nyúlnék utána. Meg is mozdul a kezem, és megemelkedik kissé.. de végül visszahanyatlik mellém. Szánalmas, hogy ennyi erő nincs bennem, de talán jobb is. Nem biztos, hogy örülne az én érintésnek. – Mielőtt elmész, kérlek hallgass végig Gareth. Esküszöm, utána nem akadékoskodok tovább. – hangom erőtlen, de sokkal összeszedettebben hangzik, mint a pihenőszobában tett összes próbálkozásom a beszédre. Csak egy gyors levegővételnyi szünetet tartok, és szinte azonnal folytatom. – Nem akarlak felbosszantani a magyarázkodásommal, de nem szeretném, ha azt hinnéd, azért történt minden, mert ki akartalak zárni az életemből, mert erről szó sincs. Az egyetem után behívtak, így rögön bekellett jönnöm, és az események egyszerűen felgyorsultak. Tudom, és igazad van abban, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akar. Alig, hogy befejeztem egy műtétet, jött a következő. Mire észbe kaptam, már éjszaka volt. Nem akartalak felébreszteni, ezért írtam mindig, hogy holnap hívlak. Mire eljött volna a másnap megint kezdődött minden előröl, és még az osztályvezetői munkákat is a nyakamba akasztották. Azt hittem nem tudom végigcsinálni, de arra gondoltam, hogy még most utoljára.. amíg nem vagy itthon, még most az egyszer elmegyek a legvégső tűréshatáromig, és utána soha többet nem vállalom el más munkáját. Mert utána hazajössz, és majd együtt töltöm veled a szabadidőmet. Vártalak haza, még ha nem is hiszed el. Éjszakánként csak meredtem a telefonra, mint valami hülye, és azon kattogtam, mit fogok majd mondani Neked holnap.. aztán megint csak holnap és megint. Az utolsó 15 órára alig emlékszem. Nem is vettem észre, hogy lemerült a telefonom. – Lehajtom a fejem, majd összeszedem az erőm, és az ölemben összekulcsolom az ujjaim. Megint csak egy apró szünet ez, hiszen tényleg nem szeretném, hogy kisétáljon anélkül, hogy ne tudná, mi kavarog bennem. – Bennem is vannak megválaszolatlan kérdések, és ez csak egyre több lett mióta elmentél. igen, a legutóbbi beszélgetésünkre célzok, amikor bevallotta, hogy nem tudja, mi ez az egész, sem ami kettőnk között folyik, sem pedig ami benne legbelül. – Teljesen lefoglalt a munka, ennek ellenére mindennap minden órájában hiányérzetem volt. Olyan, amit korábban még sosem tapasztaltam. Most, hogy tudom, milyen érzés az, amikor velem vagy, sokkal nehezebb elviselni a magányt, ami eddig is betöltötte mindennapjaimat, csak nem vettem tudomást róla. Annyira gyorsan történt minden, és annyira intenzív ez az érzés ami bennem dolgozik, hogy egész én is megdöbbenek saját magamon, aki eddig azt feltételezte, hogy ismeri önmagát. Ha még mindig az ágyam mellett áll, és nem hagyott faképnél, újfent a szemeibe nézek. – Elképesztően sajnálom a történeteket, és ha visszatekerhetném az időt, hogy megváltozathassam a múltat megtenném. De sajnos nem tudom. Megértem, ha ezek után látni sem akarsz, de nem akarom, hogy azt gondold, hogy bármiféle játékot űzök Veled. Mert ez áll a legtávolabb az igazságtól. Valójában.. őrültség az egész, és egyszerűen hihetetlen, még én magam sem hiszem el, de azt hiszem, hogy teljesen b.. – – Ivonne! Hát magához tért! – a semmiből kerül elő Smith, és karjait széttárva, sármos mosollyal lép be. Megáll az ágyam mellett, csak pont a másik oldalon. – Jobban érzi magát? Nagyon ránk ijesztett az előbb. – – Igen, jobban vagyok, köszönöm. – még levegőt sincs időm venni, folytatja tovább. – Ennek igazán örvendek. Remélem tudja, hogy most kényszerpihenőre küldöm. Amíg magához tért, átnéztem a beosztást, és úgy döntöttem, hogy a jövőhéten szabadságra megy. – – Igazán erre semmi szükség, otthon maradok pár napot, és.. – – Na ide figyeljen, Ivonne. – Smith arca egészen elsötétül. Ez a szigorú főnök előadása lesz, már láttam, amikor másnak is előadta. Nem gondoltam volna, hogy lesz szerencsém nekem is hozzá. – Nekem szükségem van magára. Ön az egyik legjobb orvos az osztályomon, de nem tudok semmit sem kezdeni magával, ha ilyen állapotban dolgozik. A teljes végkimerülésig hajszolta magát. Megtudja mondani, mikor evett utoljára? – – Én.. én azt hiszem.. – Több, mint tizennégy órája, és ugyan ez a folyadékbevitel is. Maga szerint csak viccből kapott infúziót? – – Nem feltételeztem ilyet, de.. – Kis híján megfulladt, mert az ájulás következtében a nyelve hátracsúszott a garathoz. Ez így nem állapot tovább. Jövő héten otthon marad, és nem jöhet a kórház közelébe, csak ha én azt mondom. Holnap, ha kipihente magát, szeretném ha bejönne, hogy pár rutin vizsgálatot elvégezzünk. Csak a biztonság kedvéért. Az eszméletvesztést komolyan kell venni, ezt Ön is pontosan tudja. Egy hét múlva pedig eljön hozzám kontrollra, és majd eldöntöm, hogy újra munkába állhat, vagy még pihenésre lesz szüksége. - – De.. - – Ezért fel is függeszthetném, de tekintettel arra, hogy mit tett már ezért a kórházért, most szemet hunyok a történtek fölött. Megtiltom, hogy a kórházba közelébe jöjjön, ha nem így tesz, tényleg nem ússza meg egy megrovás nélkül. Nekem éber orvosokra van szükségem, nem pedig túlhajszolt dekoncentrált emberekre, akik műhiba pert akasztanak a nyakamba. Értve vagyok? – – Igen. – sajnos igaza van mindabban amit mondott. Ennek az életmódnak véget kell vessek. Nem mehet így tovább. Egy felfüggesztés pedig főleg nem hiányzik. – Remek. – Smith ismét elmosolyodik, majd megfogja a kezem, és különös gyengédséggel tapintja ki a pulzusom, és bár nem néz rám, mert a karóráját nézi, miköben számol, látom, hogy valami elégedett somolygás ül az ajkain. Mi a franc baja lehet? És mitől repedt fel a szája. – A pulzusa rendben. Úgy látom az infúzió is lassan elfogy. Utána pedig hazaviszem. – Döbbenten pislogok rá, majd megrázom a fejem. – Igazán kedves, de semmi szükség rá, Dr. Smith. – – De ragaszkodom hozzá! Még sem mehet haza tömegközlekedéssel! – – Tényleg köszönöm, de Mr. Saintwood hazavisz. – nem nézek rá Garethre, de annál határozottabban mondom Smith szemébe, akinek jól láthatóan kiül a nemtetszés az arcára. – Rendben… - kissl túlzott utálattal néz most Garethre akit eddig levegőnek nézett, majd ismét vissza rám. – Akkor holnap találkozunk Ivonne, addig is ne feledje, a pihenés az első. – Bólintok egyet, majd egy köszönés után végre elmegy, én pedig a párnára hajtom a fejem. Lehunyom egy pillanatra a szemem, és lassan kifújom a levegőt. A kezeimmel feltornászom magam ülőhelyzetbe, majd zavartan simítom ki az arcomból egy tincset. Nagyon nem jókor jött be Smith, és teljesen odavágta az egész hangulatot. Már ha volt egyáltalán. – Nem akartalak belekeverni, ne haragudj érte. Csak azért mondtam, hogy hazaviszel, hogy leszálljon rólam, de megfogom oldani egyedül is. – sandítok rá, majd végül teljesen felülök az ágyban, és lábaim a földre teszem. A karomhoz nyúlok, és lassan kihúzom az infúziós tűt. Már majdnem lement az egész zacskóval, és túlságosan is fullasztó érzésem van itt. Nem gondoltam volna, de nem vágyom semmi másra, csak haza akarok menni, és elfejteni, hogy a férfi aki felolvasztotta a szívem, undorodik tőlem, és megvetéssel nézett rám percekkel ezelőtt. Most is csak arra várok, hogy kisétáljon. Nem kell reagálnia mindarra, amit mondtam.
Tisztában vagyok vele, hogy nem volt tisztességes dolog megütnöm Dr. Smith-et, és bár a szavaim nem azt súgták, de nem vettem félvállról a fenyegetését. Jobban járok, ha odafigyelek a férfira. Gyűlölöm, ahogy Ivonne közelében van, gyűlölöm, hogy itt kell lennie, de szerencsére elmegy, és remélem elkerülöm őt, mielőtt visszajön. Csak el kell köszönnöm a nőtől, aki valami mást adott nekem. Valami olyat, amit soha senki, és tudom, hogy mi ez. Élet. Soha nem éreztem annyira élőnek magam, mint akkor este, és mikor el kellett mennem, fájt, hogy nem jött velem. De ezt nem tehetem magammal, hogy folyton kínzom magam, hogy itt vagyok vele, miközben belül felemészt a közelsége. - Ivonne... Nem szükséges - csóválom meg a fejem szemforgatva, de nem tudom befejezni, mert ő mondja a szavakat. Nem hagyom figyelmen kívül, ahogy a kezem után nyúlt, de nem tudok vele mit kezdeni, így csak hallgatom a szavait. Még mindig sikerül az álca mögé bújva, önmagamat marcangolva belülről figyelni őt, keresztbe font karokkal, hol egyik, hol másik lábamra helyezve a súlypontomat. A szavak csak ömlenek belőle, én pedig az ablak alatt lévő szekrénynek támasztom súlyomat, így is távolabb kerülve tőle. Felemészt, és megölelném, de azzal megint magával ragad ez a keserédes örvény, a fájdalmas kín, hogy nem tudom, mibe megyek bele. Feleszmélek, hogy szünetet tart, aztán megint beszélni kezd. - Ivonne, kérlek... - kérem őt hűvösen, bár érzem, ahogy ismét a bőröm alá férkőzve próbálja lerombolni a falaimat, amit most húztam fel ismét. Nem akarom ezt, vagyis... Nem tudom, mit akarok. Nem mutathatom meg neki, mit is érzek, ha ebbe jobban belemegyek, akkor nem lesz menekvés. Most akarok ebből kimászni, amíg nem olyan erősek azok a bizonyos szorító karmok. Annyira erősen harcolok, hogy ne lássa, mi folyik bennem, de szavai annyira ismerősen hatnak. Miféle játékot űz velem? Miért teszi ezt megint? Miért éri meg neki? Bár tudná, hogy nekem ez cseppet sem vicces. Már éppen szólni akarok, hogy hagyja abba, hogy ne tegye nehezebbé, mikor belép az ajtón az orvos. Dr. Smith, akinek az ajkán ott díszeleg az én öklöm által okozott seb. Habár kitisztította, mostanra kissé fel is duzzadt. Elégedett mosoly jelenik meg az arcomon, amire persze nem figyel. Levegőnek néz, miközben végig őt fixírozom. Most először vagyok hálás a jelenlétének, hiszen majdnem sikerült Ivonne-nak elérni, hogy visszatérjen az énem, akit éppen el akarok nyomni. így csak hallgatom a férfit, aki próbál főnök lenni, próbál szigorú lenni. Én, mint főnök, most ilyen szemmel nézek rá, és az igazság szerint egészen jól csinálja. Bár nálam nem jobb, mégis kissé felismerem benne önmagam. Épp ezért nem vehetem félvállról a kinti szavait, mert ha ő is olyan célratörő, mint én, akkor még okozhat kellemetlenséget. Aztán már alig figyelem szavait, egyetlen mondat üti meg a fülemet. Hazavinni? Igazam volt. Tényleg Ivonne-t szemelte ki magának. A feszültségem ismét visszatért, és összeszorított állkapoccsal nézek a férfival farkasszemet. - Meg tudom oldani, Dr. Smith - ejtem ki lassan, és gúnyosan a nevét. Érződik, hogy most még jobban gyűlölöm őt, de nem teszek semmit. Még mindig a szekrényt támasztom, amit eddig is, és két karom még mindig keresztbe van fonva mellkasom előtt. Aztán végre elhagyja a szobát, én pedig örülök neki. Nem látszik, de örülök neki. Ha még pár percet marad, biztos vagyok benne, hogy rajta vezetem le a feszültségemet. Habár nem vagyok az a folyton verekedős típus, amit a folyosón tettem, az hirtelen jött, elborult az agyam. - Nem kevertél bele. Hazaviszlek. Ennyivel tartozom neked - válaszolok a kérdésére, és csendesen figyelem, ahogy kiszedi az infúziót. Szavaim nem tűrnek ellentmondást, és még mindig hűvösek, de nem tudom, mit akarok. Tudom, hogy ezzel elcseszem az egészet, és most először érzem, hogy nem tudom, mit is akarok igazán. - Gyere. Lenn van a kocsim - lököm el magam a szekrénytől, és az ajtó felé indulok el. Lehet, hogy segítenem kellene neki, de az túlságosan is összezavarna. A közelsége, az érintése mindent megváltoztatna. Talán most érzem azt, hogy nem kellett volna akkor megcsókolnom, csak ki kellett volna sétálnom a kórteremből. Most nem itt tartanánk. Nem kellene hatalmas erőfeszítések árán elrejtenem, mit is érzek. Így némán várom, hogy elkészüljön, hogy összeszedje, amire szüksége van, aztán végre elinduljunk a kocsimhoz. Most egy bordó Lexus vár ránk, ehhez volt ma kedvem. Szeretem ezt az autót, kényelmes, gyors, és halk. Nem tudom, hogy merre kell mennem, így csak annyit szólunk egymáshoz egész úton, amennyit navigál engem, majd megérkezünk, én pedig leállítom a motort. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Ha van valami nehezebb táskája akkor azt természetesen én viszem, majd egészen az ajtóig kísérem őt. Egész úton olyan rideg voltam, ahogy most is az vagyok, mert nem akarok belebonyolódni. Nem akarom érezni, amit érzek, és nem akarok több ilyen vitát. - Megérkeztünk... Akkor én most... mennék is - hátrálok pár lépést, mikor letettem a táskáját az ajtaja elé. Mégsem megyek azonnal, még egy pillanatra végigmérem őt, mintha meg akarnám jegyezni az arcát, az illatát, és mindent, amit többet nem fogok látni. Aztán megfordulok, és előveszem a telefonomat. Feloldom a billentyűzárat, és egy telefonszámot keresek benne. Észre sem vettem, de elindultam a lift felé a folyosón...
Nem, nem érdekel, hogy többször is a nevemen szólít, és próbálja belém fojtani a szót. Igenis elakarom mindazt mondani, ami bennem kavarog, hogy végre ne csak magamban mondogassam, hanem hangosan kimondjam. Így beismerem, hiszen ha egyszer kimondom, nem szívom vissza, és most érzem magamban a bátorságot ahhoz, hogy kimondjam végre mi az, amit valójában érzek. Nem is reméltem semmit, csak azt akartam, hogy tudja, nem akartam átverni, nem akartam ártani neki, az pedig végképp nem igaz, hogy megakartam leckéztetni. Miközben beszélek, távolabb áll tőlem, és a testbeszéde is a teljes elutasításról és zárkózottságról árulkodik. Aztán kimondanám a szót, ami még szerintem is egy igazi őrültség, de nem tudok mit tenni ellene, de megjön Smith, és megint előadja a saját kis színházát. Nem tudom eldönteni, hogy ez nekem, vagy Garethnek szól? Amikor kettejük tekintete összetalálkozik, szinte érezni, hogy a levegő meghűl. Mégis mi folyik itt? Nincs időm ezen kattogni, és őszintén, nem is érdekel a férfiak kakaskodása. Már a nyelvem hegyén van a válasz, miszerint „nem tartozol nekem semmivel” de végül lenyelem, és nem mondok semmit sem. Csak egy halk köszönömöt mondok el. Felállok az ágyról, igyekszem nem hirtelen tenni ezt, hogy ne szédüljek meg, de még így is gyengének érzem magam. Elindulok a férfi mellett haladva, és hiába a kettőnk közötti távolság, még így is érzem testének hőjét, és az illat teljesen megrészegít. Megpróbálok úrrá lenni az érzéseim, és minél hamarabb összeszedni a cuccom. Még az átöltözéssel sem vacakolok, csak magamhoz veszem a válltáskám, és a kisebb sporttáskám, amit végül átvesz tőlem. Semmit nem beszélünk egymással, csak útba igazítom Őt, és csendben ülök az újabb luxus autó csodában. Ha jóban lennénk, biztos cukkolnám érte, de.. sajnos nincs így. – Köszönöm még egyszer, hogy elhoztál. – már az ajtóban állunk, és kissé félszegen nézek rá, Ő pedig egész egyszerűen elköszön tőlem, és elindul a lift felé. Csendben figyelem az ajtóból, és a szívem – ami eddig is hevesen vert – most még inkább kalapálni kezd a mellkasomban. Nem, ezt nem hagyhatom annyiban. Nem mehet el csak így, nem lehet az, hogy neki ennyit jelentett, hogy csak így lerázta magáról az érzéseit. Nem hiszem el, nem akarom elhinni.. A lift ajtaja már majdnem bezárulna, amikor egyszerűen benyújtom a kezem a fémlapok közé, és az érzékelő azonnal kinyitja az ajtókat újra, én pedig belépek a liftbe a férfihez. – Valamit még el kell mondanom. – szólalok meg, és nézek a szemeibe, majd miközben bezárul az ajtó mögöttem, egész egyszerűen odalépek hozzá, és kezeim a mellkasára simítva hajolok egészen közel hozzá, és csak egy hajszál választ el attól, hogy megcsókoljam. - Valójában.. őrültség az egész, és egyszerűen hihetetlen, még én magam sem hiszem el, de azt hiszem, hogy teljesen beléd szerettem. – A mondat ismerősen csenghet, hiszen ez volt az, amit nem tudtam befejezni, mert Smith berontott a kórterembe. Szóról szóra mondom vissza, és teszem hozzá a két lemaradt szót. Mindent feltéve egy lapra, nem törődve a következményekkel. Hogy mennyire sérülékennyé váltam ezáltal, és benne van a pakliban, hogy eltol magától. Én mégis megcsókolom őt, amikor az utolsó szót is kiejtem az ajkaimon. A kezem pedig felkúszik az arcára, és közre fogom, miközben puhán, és szeretetteljesen megcsókolom. Ha hagyja, egészen addig nem szakítom meg, amíg a lift nem érkezik meg a földszintre, és ennek hangos pittyenéssel ad hangot. Elhajolok kissé tőle, de még mindig közel maradva hozzá, és továbbra is a kezeimben tartva az arcát pillantok rá, és várok az ítéletemre.
Elutasítom őt. Az egész lényét, a jelenlétét, és saját magamtól is az érzéseimet. Nem akarok érezni, nem akarom tudni, hogy ez talán több is lehet. Nem akarok semmit, csak elmenni innen, mert a közelsége felemészt. Az, hogy mellettem ül a kocsiban, szinte elemészt, és nem tudom hová tenni az érzést, így inkább elrejtem, csak hagyom, hogy a némaság öleljen körbe. Ő navigál, én pedig arra megyek, amerre mondja. Nem kerülök, nem lassítok, és nem húzom az időt, hogy minél később érjünk oda, normális sebességgel haladok végig az utakon. Alig húsz perc alatt érünk oda, mivel egy kisebb dugó is hátráltatott minket. Nem néztem rá, és nem kalandozott el a tekintetem. Szinte olyan volt, mintha egy taxis lennék, aki hazaviszi az egyik utasát. Végül megérkeztünk, és egészen az ajtóig kísérem. Felrémlik, hogy mennyire körmönfontan hívott engem magához, én pedig egy lágy mosollyal egyeztem akkor bele. Hihetetlen, hogy eddig tartott csak. Bánnom kell, és bánom is. Nem akarok egy kórházzal, egy szakmával versenybe szállni. Neki fontos ez, nekem pedig ott van a vállalkozásom, és ez a kettő sosem fog összeférni. Soha. Amikor a kocsi megáll, és a motorja elnémul, egy másodpercnyi ideig tétovázok, majd végül fogom a táskáját, és egészen az ajtóig kísérem őt. Ahogy végigmérem, csak a karjaimba akarom zárni, de ha megteszem, akkor nem lesz menekvés, így csak köszönök, és a telefonommal elterelve a figyelmem, megindulok a lift felé. Először lassan, majd sietősebb léptekkel szállok be, és fújom ki a levegőt, mintha egész eddig nem mertem volna lélegezni. A fejem a hűvös fémnek támasztom, és csak várom, hogy bezáruljon az ajtó, mintha ezzel mindent magam mögött hagynék. Egy kéz csúszik be a csukódó ajtók közé. Kinyitom a szemeimet, és a jól ismert alak lép be a liftbe. - Ivonne semmit sem kell... - megint elakadok. Miért teszi ezt velem? Érintését érzem a mellkasomon, és ez a közelség elveszi az eszem. Nem akarom, hogy ilyen közel legyen, nem akarom érezni a leheletét az ajkamon, és az illatát az orromban. Ajkai szinte súrolják az enyémet, majd szavakat suttog. Vagyis hozzám szinte suttogásként érnek el. Mintha be lenne dugulva a fülem. A lift elindul, ő pedig nem hátrál, hanem megcsókol. Ajkait érzem az ajkaimon, és tiltakozni akarok, de egy pár másodpercre elgyengülök, és viszonozom a csókját, végül lefejtem magamról a kezeit, és kibújok a csókja alól, hogy a szemközti falhoz lépjek háttal neki. Megcsóválom a fejem, és a hűvös fémnek támasztom a homlokomat. A percek telnek, én pedig némaságba burkolózom. A lift kínzón lassan éri el a földszintet, én pedig még mindig csak hallgatok. - Ive, nem kell ezt tenned... Fogalmad sincs mibe mászol bele... - lépek az ajtóhoz. Tényleg ennyire ostoba lennék? A lift halk sípolása, ami a megérkezést jelzi, most visításként jut el a füleimbe, és az ajtó kinyílik. A földszint üres, én pedig még mindig csak nézem a liften túli folyosót. Légvételem túl szapora, Ivonne túl közel van. Egyik kezemmel megtámaszkodom az egyik oldalon, ahol az emelet gombjai vannak. Hosszú percekig őrlődöm már, ki tudja, hogy mióta, csak azt tudom, hogy ez nekem nem megy. Nem hagyhatom csak így itt. A csókja még mindig az ajkaimon ég, én pedig hirtelen mozdulok. Az ajtózáró gomb után Ive emeletének a gombját nyomom meg, és mielőtt reagálhatna, a hátát nyomom a hűvös liftajtóhoz. Nem tudom viszonozni a szavait, így csak magamhoz szorítom őt, és ajkaimmal lágyan csókolom meg őt, ami egyre szenvedélyesebbé válik, hogy kitörhessen a sok elfojtott érzés. Nem tudom szabadulni tőle, kell nekem ez a nő. Meg akarom ismerni, azt akarom, hogy velem legyen. Egyik kezem az arcát simítja, hogy a hajába túrjon, a másikkal magamhoz húzom őt, miközben a lift elindul felfelé...
Vajon összefér az a két világ, amelyben élünk? Összefér az, hogy mindketten munkamániásak vagyunk, és a teljes életünket tettük fel egy célért? Fogalmam sincs, hiszen egyszer már beletört a bicskám egy ilyen próbálkozásba, amikor beleszerettem egy fiúba aki a felső tízezerhez tartozott, most pedig mintha a múlt megismételné önmagát. Nem akartam ezt az egészet, de a szívemnek nem tudok parancsolni. Folyton csak Ő járt a fejemben, és nem tudtam kitörölni az együtt töltött idő emlékét. Egész idő alatt, amíg a kocsiban ülünk, szinte alig nézek rá. Egyszerűen képtelen vagyok rá, inkább lesütött szemekkel, a táskám cipzárját babrálva imádkozom azon, hogy érjünk haza mihamarabb. A ridegsége egész egyszerűen felőröl, hisz most is csak az jár a fejemben, amikor összefonódva feküdtünk meztelenül a kanapéján, és megnyíltunk egymásnak. Tudom, hogy nem beszéltem annyit a múltamról, mint Ő, de nekem ehhez sokkal több idő kell. Ezt az egészet pedig egyszerűen elcsesztem. Hagytam, hogy Smith minden időmet betáblázza még azokon kívül is, amik az én terveim voltak. Nem tudtam nemet mondani, amikor arra kért, hogy egy újabb műszakot húzzak le.. de hiába is mondanám ezt a mellettem ülő férfinak, csak ostoba magyarázkodásnak venné. Változni akartam, miatta, de ez nem megy egyik percről a másikra. Azt hittem, hogy majd ha hazajön, akkor minden sokkal egyszerűbb lesz. Tévedtem. Mindent elrontottam. Mindent. Látom rajta az apró jeleket, ahogyan tétovázik, amikor megállunk az autóval. Némán szállok ki a járműből, és ha nem is jönne fel velem, akkor felvinném a csomagom egyedül. Végül valamiért mégis úgy dönt, felkísér. Aprócska reménysugár ébred bennem, és még a liftben is éreztem, ahogy felfelé haladtunk, de az ajtóhoz érve az apró kisfény kihunyt. Ahigy nézem egyre távolodó alakját, úgy érzem, most fog végleg kisétálni az életemből, és ezekután soha többet nem fogom látni. Nem kerülne sok erőfeszítésébe kizárni az életéből, egész egyszerűen nem válaszolna a hívásaimra, és a kórházba sem jönne be többé. Hát ezt akarom? Hogy az egyetlen jó dolog, ami évek óta történt velem, csak úgy elmenjen? Nem. Nem! Képtelen vagyok elengedi Őt. Az önérzetem most félredobva megyek utána a liftbe. Ugyan az történik velem, mint amikor a pihenőszobából akart kimenni. dolgozik az adrenalin, és plusz lökettel lát el. Belépek hozzá, és hiába próbál elcsitítani a szavaival, annál sokkal makacsabb vagyok. Nem tudom elviselni a kettőnk közötti távolságot, hiszen amióta újra visszatért, még meg sem tudtam érinteni. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen apró gesztus ennyire tud hiányozni. Beszélek hozzá, felidézve azt a mondatot, amit akkor és ott nem tudtam befejezni, és mielőtt tiltakozni kezdene, mert az Ő esze is azt tenné, megcsókolom. Mintha ezzel akarnám a vallomásom megpecsételni. Érzem, ahogy a kezdeti tiltakozása szertefoszlik, és viszonozza a csókom. A szívem hevesebben dobog, és úgy érzem, mintha felragyogna újra a lelkem, de tiszavirág életű csupán. Érzem, ahogy kezei az enyémhez érnek, és lefeji magáról azokat, a csókunkat pedig láthatóan játszi könnyedséggel szakítja meg, és lép el tőlem. A szavai pont úgy fájnak, mint azok, amelyeket a pihenőszobában mondott. Elfordul tőlem, én pedig az egyik oldalban lévő kapaszkodót szorongatom kétségbeesetten, miközben a lift sarkában a hűvös fémnek dőlök. Nem kell ezt tenned.. Nem, valóban nem. Hát erre a sorsa jutottam, pont mint azok a nők, akikre cinikus megjegyzést tettem. Beleestem ugyan abba a csapdába, beleszerettem, és odaadtam a szívem, Ő pedig egész egyszerűen összetörte. Egy pillanatra nevethetnékem támad, de ez nem ül ki az arcomra. A büszke Ivonne az, aki a rövidebbet húzta ebben a történetben. Nevetséges.. nevetséges és szánalmas vagyok. Fogalmad sincs mibe mászol bele.. Már semmibe, mert nyakig benne vagyok. A saját poklomban, melynek köveit most én rakom egymásra. Lehajtom a fejem, és lehunyom a szemeim. Érzem, hogy az imént tapasztalt erőm lassan elszáll belőlem. Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagyom, hogy utat törjenek. Nem, amíg Ő itt van. A lift megáll, én pedig csak arra várok, hogy végre elmenjen, hogy egyedül maradhassak az önsajnálatommal. Nem akarok mást, csak egy sötét szobát, ahol senki sem lát. Nem nézek fel. Fájóan közel érzem még mindig magamhoz. A szerkezet nem mozdul, és még mindit itt áll. Legszívesebben üvöltenék a fájdalomtól. Mire vársz még? Miért nem mész már el? Menj.. csak menj el! Menj, és soha többet ne fordulj vissza. Hallom a gombnyomást, és érzem, ahogy a szerkezet talaja megmozdul a lábaim alatt. Tudom, hogy még nem szállt ki, anélkül, hogy láttam volna, hiszen azt megéreztem volna, ahogyan a szerkezet megmozdul a felszabaduló teher alól. Értetlenül nézek fel, könnybe lábadt szemekkel, amikor meglátom Őt, ahogy odalép hozzám, és a következő pillanatban már a falhoz préselve megcsókol. Nem tudok ellenkezni, képtelen vagyok rá. Ahogy magához szorít, szinte hálásan simulok hozzá, karjaimmal pedig magamhoz ölelem. Úgy kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta, és most ezt is érzem. A percekig tartó fuldoklás után mintha újra levegőhöz jutnék. Hevesen csókolom, tele érzelemmel és szenvedéllyel. Az emeletek egymást követik, de én csak Vele vagyok elfoglalva. Még azt sem érzékelem, hogy a lift megérkezik, és az ajtók kinyílnak. Csak Ő létezik, semmi más. – KhKhm. Elnézést! – egy elvékonyodó, kissé ingerült hang ránt vissza a valóságba, és csak ekkor szakad el Gareth ajkaitól. Csak most konstatálom, hogy megérkeztünk, és a lift ajtóban egy idős hölgy áll, kiskosztümben, igazán elegánsan, pórázon mellette pedig a tökéletesen nyírt uszkárja. – Jó reggelt Miss Goran. – mosolyodok el zavartan, és kezem automatikusan a férfi kezébe csúsztatom, majd gyorsan kihúzom Őt a liftből magam után. – Önöknek is.. jó reggelt. Legközelebb ne tartsák lent olyan sokáig a liftet, ha lehet. Suzynak már nagyon ki kell mennie. – a madame minden további nélkül lekorhol minket, és megvető tekintettel méreget a szemüvegkerete mögül, majd felcsapva az orrát mint egy dáma, vonul be a liftbe. Amikor becsukódik az ajtó, egyszerűen elnevetem magam. – Azt hiszem, egész évben azt fogom hallgatni, hogy a paráznaság bűn. – jegyzem meg, elvégre egyértelmű, hogy az idős hölgy nem volt elragadtatva attól, amit mi a liftben műveltünk. A mosolyom most kissé elhalványul, ahogy a lakásom félig nyitott ajtajára nézek. A csomagok még az ajtóban, a zár a kulcsban, mindent magam mögött hagytam, amikor utána mentem. Tekintetem most Garethre emelem. – Ugye bejössz hozzám? – A csók ellenére kicsit még mindig félek attól, hogy bármelyik percben elutasíthat, így a kérdést is csak reménykedve teszem fel. Egy apró mozdulata elég hozzá, hogy összetörjön darabokra, és ennek felismerése nem a legkellemesebb érzés.
Miért is nem tudok ép gondolatokat összerakni a fejemben? Minden meg volt, hogy mit mondok neki, mikor elengedem ajkait. El akartam mondani, hogy ez nem működhet, ezt nem tehetjük meg egymással. A tudtára akartam hozni, hogy ez nem az ő hibája, hanem az enyém, mert én nem vagyok képes... Szeretni? Ő szeret engem. Miért szeret, hiszen nincs bennem semmi szerethető... Én nem tudom ezt viszonozni, sőt kimondani sem vagyok képes. Sosem éreztem az érzést, és ez az egész kavalkád olyan borzalmasan fullasztó. Amikor megáll a lift, én csak állok a nyitott ajtóban, egyik lábam a két ajtó közé téve, hogy az ajtó ne záródhasson be. Nem érdekel, ha ezzel bárkit is feltartok. Nem tudom, mi zajlik most bennem de még soha nem fordult elő velem, hogy nem viszem végig azt, amit elhatározok. Nem akarom véghez vinni. Nem akarok neki ártani azzal, amilyen vagyok, de nem engedhetem hogy csak ennyi legyen. Pontosan ezért teszem, amit teszek. A lift elindul, én pedig megcsókolom őt. Magamhoz szorítom, és kizárok mindent. Mintha eddig ismét bezártam volna magam, de nem vagyok képes. Az érintése, a szavai túlságosan is közeliek voltak. A csókját éreztem, és égette ajkam, most viszont ismét egész testemben lángolok a bennem dúló érzelmektől. Ahogy hozzám simul, a szívem egyszerre kihagy egy ütemet. A kellemes perceket egy idős hölgy szakítja meg. Hallgatom a szavait, miközben nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy engem méreget. Ahogy kifelé haladunk a liftből, képtelen vagyot tartani a számat. - Szegény Suzy nem tanult meg lépcsőzni - mosolyodom el őszintén, és tudom, hogy az idős hölgy nagyon is hallja, amit mondok, de válaszát elnyeli a csukódó lift ajtaja. Ive nevetése zene a füleimnek, és megmosolyogtat, hogy jó kedvet csinált neki ez az incidens. - Akkor meg kellene gyónnunk a bűneinket - reagálok a szavaira egy vállrándítással. Engem nem érdekel egy agg szűz sopánkodása. Sőt az sem, hogy rajtakapott minket a liftben. Nem érdekel, ha meglátnak, hogy közelebbi viszonyt ápolok valakivel. Sosem ez volt a bajom, hanem az, hogy nem férek bele a világába, amiben eddig élt. Kérdése nem lep meg, én pedig az órámra pillantok. Lassan fél kilenc lesz. Normális esetben már régen benn lennék, és hezitálok, bemenjek-e vele. - Maradok, ha meghívsz egy kávéra - billentem oldalra a fejem, miközben egy rosszfiús mosoly játszik ajkam jobb sarkában. - Megvárom, amíg elalszol, utána viszont nekem be kell mennem... Viszont, ha felébredtél, bejöhetnél hozzám - veszem elő a farzsebemből a névjegykártyatartóm, és átnyújtom neki. Igen még van olyan ember, aki névjegykártyákat adogat, habár ez már az elektronika világa. Mindent meg lehet úgy oldani, de régimódi lévén sok szokásom ugyanezt az elvet követi. - Már ha ma még felébredsz... De alvás előtt enned kellene - veszem át megint az irányítást. Ha kinyitotta az ajtót, követem őt, és addig nem ülök le, amíg beszélek. Őszintén bennem van, hogy itt maradjak vele egész nap, de sajnos kötelezettségeim vannak. - Viszont, ha ma nem kelsz már fel, akkor holnap is be tudsz jönni hozzám... - dugom a zsebeimbe a kezemet. Nem akarom felébreszteni a vágyat benne, ami bennem is itt lobog, és szívem szerint magamévá tenném, de tekintettel kell lennem arra, hogy rosszul volt, hogy pihennie kell...
Sok mindenben igaza volt, és a harag jogosan lángolt fel a szívében, de mindaz, amiket mondott nekem, és ahogy nézett rám, fájdalmat okozott. Szavai bántóak voltak, tekintete megvető volt, és én olyan nyomorultul éreztem magam miatta. Nem tudom, miért jöttem utána, miért nem hagytam, hogy elmenjen. Lehet az lett volna a legegyszerűbb, most pedig végleg kiadtam magam neki azzal, hogy bevallottam, milyen gyengéd érzelmek fűznek hozzá, még akkor is, ha a viselkedésemből nem ezt szűrte le. Azt gondoltam, lesz majd újabb esélyem, hogy bebizonyítsam, igenis képes vagyok a változásra, és a jelenlegi szenvedélyem helyett Ő lesz a központi figurája életemnek. Mindenki vágyik arra, hogy legyen mellette valaki, akivel örömben és bánatban osztozhat, és én ezt a munkával nyomtam el magamban. Aztán berobbant Ő az életembe, mindent fenekestül felfordított, most pedig egyszerűen kiakar sétálni. Fogalmam sincs, mit tettem, amiért ezt érdemlem, de biztosan megérdemlem. Más magyarázat nem lehet erre a fájdalomra. Amikor pedig már minden veszni látszik, Ő lép oda hozzám, és húz magához. A történtek ellenére egy csepp ellenállás sincs bennem. Az érintése, a csókja, az egész jelenléte olyan nekem, mint a sivatagban eltévedt szomjazó embernek egy csepp víz. Miss Goran - aki a kora ellenére még kiköveteli magának, hogy Missnek hívjuk -, pont nem hiányzott ebbe a képbe, vagy talán mégis? Hallva a férfi megjegyzését, már akkor érzem a nevető ingert, csak visszafogom magam, amíg a liftajtó be nem csukódik, és végül elnevetem magam. Jól eső, őszinte nevetés ez, amit legutóbb is Gareth mellett sikerült átélnem. – Azt hiszem, most vesztettem el a „kedvenc szomszéd” státuszom. – mosolyodom el. Igen, Miss Gorannak nagyon nehéz megfelelni, igaz nekem sikerült, mivel eddig is alig voltam itthon, és ha mégis, akkor is csendben töltöttem napjaim, főleg alvással és olvasással. Várakozva pillantok a mellettem álló férfira, majd amikor beleegyezik, hogy egy kávé ellenében marad, elmosolyodom. – Ezt a feltételt könnyen tudom teljesíteni. – Mondom mosolyogva, és a szívem dobban egy hatalmasat, amikor azt mondja, megvárja, amíg elalszom. Ez annyira kedves Tőle, hogy a szavakat sem találom rá hirtelen, de a testem beszél helyettem, egy halvány pír formájában, ami az arcomnak némi színt kölcsönöz. Sajnos annyira nem működik, hogy a sötét karikákat eltüntesse a szemem alól. Ivonne, szedd össze magad, ne viselkedj úgy, mint egy húszéves. Elveszem a felém nyújtott névjegykártyát, és átolvasom. - Csak nem alszom át az egész napot. Legalábbis remélem. De biztos nem fogok zavarni? – végül is akár igaza is lehet Garethnek, és ha a testem végre az imádott ágyamhoz jut, akkor ki tudja, mikor fogok magamhoz térni. Viszont semmiképp nem szeretném feltartani a munkájában sem. Bármennyire is örülök, hogy elhívott magához az irodába. Érdekel, hogy hol dolgozik, és úgy egyáltalán örülök, ha láthatom, de nem mindenkit küldtek kényszerszabira, és szakadt rá rengeteg szabadidő. – Majd rendelek valamit. – Felelek engedelmesen az evésre vonatkozó megjegyzésére. Mert egyébként a hűtő csont üres – leszámítva a tartós élelmiszereket, mint a dobozos tej, vagy az a pár konzerv -, és nem kell megmagyarázzam, mennyire nincs kedvem lemenni most a boltba. Még mindig borzasztóan gyenge vagyok, de az infúzióban lévő vitaminbomba és ásványi anyagok adtak annyi löketet, hogy ne akarjak azonnal összeesni megint. Az ajtóhoz megyünk, ami már így is félig nyitva van, és az előtte álló csomagokat betuszkolom rajta. Ahogy belépünk, egy kis előszoba részben lyukadunk ki, kis komód van a fal mellett, rajta egy kis tál, ami tele van levelekkel, csekkekkel. A falon pedig tükör, és a mellette lévő falon, falra szerelt fogasok sorakoznak, némelyiken kabát és táska lóg. Valójában ahová beléptünk az egy nagy tér, ami különféle módon van elválasztva, (és igen, nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy a férfi nappalijába beférne a komplett lakásom), szemben maga a [You must be registered and logged in to see this link.] helyezkedik el, és jobb kéz felől látható a [You must be registered and logged in to see this link.], a két részt egy kialakított pult választja el egymástól. A falak színei világosak, és minden másra igaz ez. Letisztult, mégis kedvesen otthonos az egész. Pont mint én. Nem is olyan rossz érzés hazajönni, a reggeli napfény bevilágít mindent. Néha meglepődöm, miért is választom a rideg kórházat a saját lakásom helyett. Az ajtó becsukódik mögöttünk, én pedig a konyhába megyek, és a falra szerelt szekrényből előveszem a kávét tartalmazó dobozt. – Nem ülsz le? – pillantok rá, mert látom, hogy még mindig ácsorog, akár a nappali részben is elhelyezkedhet kényelmesen, vagy a pultrésznél is vannak székek, amelyek már majdnem a nappalihoz tartoznak. A kávéfőző gépbe vizet öntök, és amikor megtömködtem kávéval, bekapcsolom a gombot, hogy elkezdje lefőzni azt. Ha a férfi időközben leült, akkor előveszek két bögrét, és azt leteszem az asztalra vagy pultra. A következő mozdulatom az, hogy a vízforralóba is teszek vizet. Nekem nem igazán szabad a történek után kávéznom. Most sem nagyon erőltettem meg magam, mégis kivert a hidegveríték. Egy kósza mozdulattal törlöm meg a homlokom, majd a másik kezemmel a pultnak támaszkodom. Végül felpillantok, és a férfi tekintetét keresem, és ha sikerül megtalálnom azt, elmosolyodom. – Örülök, hogy itt vagy. Ó igen, elfelejtettem mondani, hogy ez lenne az én otthonom. – Hasonló szavakkal mondom, ahogy annak idején Ő tette ezt, a mosoly pedig nem hagy alább közben sem. Igazából nem hiszem, hogy túlzottan lenyűgözné a lakásom, mert teljesen más, mint az övé, nem csak stílusban de a méreteit tekintve is. De valljuk be, ez az ami igazán hozzám illik. Van egy kis terasz is, illetve egy külön fürdő, és hálószoba nyílik még a nappaliból.
Nem tudom, mit teszek azzal, hogy megcsókolom őt, ahelyett, hogy magam mögött hagynám. Nem tudom, miért teszem, csak meg akarom tenni. Képtelen vagyok így itt hagyni. Annyira beférkőzött a bőröm alá, az életembe, hogy nem tudom megtenni. Aggódom érte és hiányzott is a csókja, az érintése, ahogy rám mosolyog. Szükségem van rá az életemben, és nem engedhetem el. Még nem. Nem hiszem, hogy tudja, mit is tett velem. Ahogy ajkait érzem, megint azt érzem, hogy a pillanat ne érjen véget, de a lift felér, és egy "kedves" szomszéd zavarja meg a pillanatot, így elkísérem az ajtajáig, és be is megyek vele. Nem voltam még itt, amikor az egyetem felé igyekezett, akkor is csak a parkolóban vártam rá. Ahogy körbenézek, elmosolyodom. A lakás tökéletesen tükrözi azt a nőt, akit magam előtt látok. el sem tudnék képzelni neki másik lakást. A fényviszonyok, a bútorok visszafogottságról árulkodnak, bár ezt én nem tapasztaltam, de a mi helyzetünk teljesen más. - Ha átalszod, és csak este, vagy holnap ébredsz fel, sem fogja senki a szemedre vetni... - mosolyodom el visszafogottan. Nem ellene szól, hanem csak egy részem már az irodában jár, de főnök lévén sosem késem el. - Milyen kérdés ez? Ha zavarnál, nem hívnálak - válaszolok a kérdésére, majd csak figyelem őt. Ahogy elpirul, a karikákat a szeme alatt, és a sápadt arcát, ami cseppet sem tetszik. Aztán kijelenti, hogy rendel valamit, én pedig egy pillanatra elgondolkodom. - Ne rendelj, majd küldetek. Ha akkor megyek, mikor alszol, be tudja hozni a futár, anélkül, hogy felébresztene - jelentem ki határozott hangon, miközben elindul a konyha felé, így én is követem őt. Nem fogok kinn ácsorogni, ha már ő elindul. Ráadásul szeretnék mellette lenni, ha esetleg megint elvesztené az eszméletét, meg ne üsse magát. Máshogy viselkedem vele, de nem vagyok rideg. - Nem ülök, fogok még ülni ma eleget... Mellesleg melletted akarok lenni, ha esetleg rosszul lennél - állok meg mellette, miközben ő a kávét kezdi el főzni, majd a vízforralót tölti meg. Látom rajta, hogy sápadt, és azt is, hogy meg kell támaszkodnia. - Jól vagy? - kérdezem aggódva, miközben őt figyelem. Nem tudom, hogy segíthetnék, hiszen sosem voltam amolyan pátyolgatós fajta, nem tudom, kinek mire van ilyenkor szüksége. Ráadásul eddig én voltam, akin eddig ő segített, neki olyan könnyen ment. - Igazán otthonos... - biccentek elismerően, még egyszer körül pillantva, majd elgondolkodom. Csend ölel körbe, és a mai napon gondolkodtam. A szavain, a vallomásán, az érzésein. Tudom, hogy én nem reagáltam rá, és meg colt akkor az okom, de az a sértettség és csalódottság elmúlt. A bűnbak továbbra is Smith marad, az új információk fényében pedig nem is lehetne más. - Nézd, Ive... Amiket korábban mondtál...Tudom, hogy komolyan gondoltad, és nem tudom, hogy mennyire tudom viszonozni. Nem vagyok az a fajta férfi, aki ismeri ezeket az érzéseket. Mondtam, hogy mit érzek, tudom, hogy fontos vagy nekem... A korábbi viselkedésemmel azt próbáltam csak elérni, hogy meggyűlölj, és nem mellesleg sértettnek éreztem magam. Nem tudom, hogy most mi folyik közöttünk, de élvezem - sóhajtok, miközben nagyon is megtalálom a szavaim sokaságát. Talán jót tett az egy hét, és valamennyire felfogtam azt ami bennem zajlik, habár magam sem értem teljesen. - Nem tudom elemezgetni és nem is akarom. De nem akarok a kórházzal versenyezni. Ha nem férek bele az életedbe, akkor még jobb, ha most tisztázzuk - mély levegőt veszek, hogy folytatni tudjam. Közben a kávé is lassan elkezd lejönni, én pedig egy pillanatra beszívom kellemes illatát. - Tudom, hogy sokat dolgozom, de a közelében sem voltam annak, ahová ma reggel jutottál. Nem vagyok tökéletes, és nem is leszek. Ha azt gondolod, megéri küzdenünk azért, amit látszólag te jobban ismersz nálam, akkor tegyük. Képes vagyok az életembe fogadni téged, ezért is ajánlottam fel, hogy gyere be... - mosolyodom el, mikor kijelentem, hogy őelőtte világos, mi is zajlik kettőnk között. Nem akarok kilyukadni sehová, csak azt tudom, hogy vannak dolgok, amiket el akarok mondani neki. Hogy tudjon róla, habár semmi sem bizonyítja, hogy mi majd együtt leszünk örökké, hiszen olyan nem létezik. Jól érzem magam vele. Amikor ketten vagyunk, más vagyok. Élvezem az együtt töltött perceket, és nem akarom, hogy csak ennyi legyen. Hangom is nyugodt, és semmi nyoma a reggeli csalódottságnak. Közben közel lépek hozzá, és a karomba zárom őt. - Holnap beviszlek a kórházba, hogy Smith is boldog legyen. Sőt akár kézen fogva is bemehetünk, nekem mindegy... Elég irritáló a pasi, és tudom, hogy miatta volt az ájulásod... A szája pedig miattam néz ki úgy - húzom el a számít, majd elengedem, és a pultnak támaszkodom. Egy elégedett mosoly jelenik meg arcomon, mikor eszembe jut, habár nem terveztem megütni őt. Felidegesítettek a szavai, és megtörtént. Megérdemelte. Láttam, hogy néz Ivonne-ra, és idegesít, hogy azt hiszi, megkaphatja. Féltékeny vagyok, igen... Ezt persze nem mondom a mellettem lévő nőnek, hanem csak magamban jutok erre a következtetésre.
Érzem, hogy a szenvedélyes csók ellenére a kettőnk közötti légkör kicsit megváltozott. Hazudnék, ha azt állítanám, nem zavar különösebben a dolog, mert igen. De nem akarok semmit sem siettetni. Lépésről lépésre, és talán fokozatosabban felépítve, nem úgy, mint eddig. Csak mosolyogva biccentek egyet a szavaira. Ha nem zavarok, nincs okom rá, miért ne mehetnék be hozzá. Már idejét sem tudom, mikor volt utoljára ennyi szabadidőm. Az ételkérdésre pedig könnyed választ adok. Ez a dolog sosem volt központi dolog az életemben, de ami az utóbbi időben tettem magammal, az már túlmegy minden határon. Ez így nem mehet tovább. A válaszét hallva rápillantok, és már épp reagálnék, de végül nem mondok semmit. Zsigerből tiltakoztam volna, hogy erre semmi szükség. Felnőtt nő vagyok, aki megtudja oldani.. igen, nem nagy nehézség ételt rendelni, de ettől függetlenül meg kell tanulnom elfogadni azt, ha segíteni akarnak nekem. Most pedig a férfi ezt teszi. Újfent elmosolyodom, ahogy a szemeibe nézek. – Nagyon kedves Tőled, hogy így gondoskodsz rólam. Köszönöm. – nem szoktam ehhez hozzá, hiszen mindig én voltam az, aki gondoskodott másról, amióta csak az eszemet tudom. Furcsa érzés átélni ezt. Furcsa, de nagyon jó érzés. A felkínált helyet pedig végül nem fogadja el, és újabb számomra meglepő választ ad. Ki gondolta volna, hogy valaki jobban fog aggódni értem, mint saját magam? Látom rajta, hogy tényleg aggódik, én pedig egy elég vérszegény mosolyt passzírozok ki magamból. – Nem érzem valami túl fényesen magam. De majd egy kiadós alvás után biztosan jobban leszek. – Nem kertelek, teljesen őszintén vallom be azt, amit nyilvánvaló. Nincs értelme tagadni, főleg, hogy a szeme láttára omlottam össze, és adta fel a szervezetem a velem való harcot. Végül nem én győzedelmeskedtem, hiába is áltatnám magam. Egy újabb mosollyal és biccentéssel köszönöm meg az otthonom dicséretét. Meglep, hogy tetszik neki, bár az otthonom tényleg engem tükröz. Mindent magam szereztem be, rendeztem el. Elképesztően sok szeretetet öltem bele ebbe a lakásba, és mégsem tudtam kiélvezni azt. Érthetetlen számomra is. De nem merülök el ebben a gondolatmenetben, mert beszélni kezd, én pedig szinte iszom a szavait. Minden idegszálammal rá figyelek, és mindarra amit mond. – Nem szeretném, hogy azt érezd, ezt most mindenképpen viszonoznod kell, mert nem. Nem várom el, és nem követelem. Az, hogy én mit érzek, egy teljesen más lapra dolgozik. Azért mondtam el, mert szerettem volna, hogy tudd. Mielőtt még félreérted a viselkedésem, ami tényleg nem volt a legmegfelelőbb. Nagyon sajnálom a dolgot, és őszintén nem gondoltam volna, hogy ezzel ekkora fájdalmat okozok Neked. – úgy érzem, újra bocsánatot kell kérjek. A szavaim most is őszinték, és tisztábban csengenek, mint a kórházban. Nem gondoltam bele, mi lesz a tettem következménye. Igazából időm sem volt rá, hogy ezen a dolgon elmerengjek. Viszont az számomra is teljesen egyértelművé vált, hogy menthetetlenül beleszerettem. Nem tudom, hogy ez egy fellángolás e, vagy egy igazi, mély szerelem, de ha nem ragadom meg az alkalmat, soha nem is fogom megtudni, és ezt nem akartam. Ahogy azt sem, hogy úgy érezze, emiatt bármilyen kötelezettsége van az irányomban, mert nincs. – Nagyon bántó volt mindaz, amit mondtál, de mindaz nem lett volna elég ahhiz, hogy meggyűlöljelek. Most már megértem, hogy miért viselkedtél úgy, hasonló helyzetben én sem reagáltam volna kedvesen. Csak akkor, ott a pihenőszobában, nem tudtam hirtelen mi folyik körülöttem. Nem voltam teljesen magamnál, és nem tudtam úgy reagálni, ahogy kellett volna. Nem akarattal bosszantottalak fel. – Így utólag belátom, hogy a reakcióim nem voltak megfontoltak és tiszták, és még csak nem is tükröztek engem. Addigra már minden erő kifutott belőlem, és egész egyszerűen nem voltam magamnál. Most egy kicsivel jobb a helyzet, hiszen a tudatomnál vagyok, még ha fizikailag gyengének is érzem magam. Közelebb lépek hozzá, hogy alig pár centiméter maradjon kettőnk között. Kezemmel megfogom az övét, és a szemeibe nézek. – Sajnálom, hogy ilyen állapotban kell látnod. Nem akartam, hogy ez legyen, de mindaz, ami történt, nekem is egy jelzés, hogy ez nem mehet így tovább. Teljesen igazad volt abban, hogy túlságosan is túlhajszolom magam. Az önfejűségem vezetett ide. – elismerem, hogy már akkor igaza volt, amikor először felhívta a figyelmem a saját túlhajszoltságomra. – Nem kell a kórházzal versenyezned, mert nem akarom, hogy így legyen. Ha melletted vagyok, sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, és nincs szükségem plusz túlórákra ahhoz, hogy teljes embernek érezzem magam. Szeretnék jobb ember lenni, miattad és magam miatt is. – Nem csak az a jó ember, aki kedves. Én sem vagyok az, mert az érzelmeket elnyomva képes vagyok robotként dolgozni a mindennapokban, de ennek véget akarok vetni, és most már van miért, van kiért megtegyem ezt. – Szeretnék az életed része lenni, és szeretném, ha Te is része lennél az enyémnek. Nem csak gondolom, hanem biztos vagyok abban, hogy érdemes küzdeni kettőnkért. Mert ehhez foghatót, mint amit most érzek, nem tapasztaltam még soha. – végig a szemeibe nézve beszélek. Nem mondom ki, de igen, voltam már szerelmes, és megéltem már sok mindent én is. Mégsem törtnt velem ilyen, mint ami vele. Leírhatatlan, és álomszerű, és küzdeni akarok érte. Ezért is mentem utána a lifthez, és most pont úgy hajolok közelebb, mint akkor. – Képtelen vagyok elengedni. – Suttogom a vallomásom, mely pont olyan igaz, mint a liftben tett vallomás. Ha nem így lenne, hagytam volna, hogy elmenjen. De Ő is hezitált. Tudom, érzem, hogy Ő is így van ezzel az egésszel. Apró csókot lehelek az ajkaira, és időközben a kávé is lefő, a víz pedig felforr. Amikor ellépnék, akkor ölel át, és zár a karjaiba, én pedig kissé nekidőlök a testsúlyommal, így könnyebb nekem is. – Te behúztál neki? – döbbentem pislogok rá hatalmas kávés csésze méretű szemekkel, majd hitetlenkedve elmosolyodom. – Mégis mi történt kettőtök között, amiért úgy érezted, át kell rendezned az arcberendezését? – Arra már nem is reagálok, hogy kézen fogva megyünk e be vagy sem, hiszen erre már korábban válaszoltam, még ha nem is tudtam volna. hozzá akarok tartozni, és nem máshoz, így a kézfogás számomra teljesen természetes, ha Ő is elfogad engem társaként. – Roppant elégedett vagy magaddal, igaz? – vigyorodom el, ahogy elnézem a reakcióját. Az az elégedett mosoly mindent elárul. Azt tudtam, hogy nem kedveli, de hogy ennyire? Mégis mi lehet az ellenszenv oka, ami idáig vitte? – Nem miatta ájultam el. Én vagyok a hibás. Mondhattam volna nemet is. – Nem fogom másra hárítani a saját bűnöm. Tudom, hogy hülye voltam, de már nem tudok rajta változtatni. Lazítok az ölelésemen, és ha engedi, akkor odalépek a kávéfőzőhöz, és kikapcsolom. A neki szánt bögrébe pedig kitöltöm, majd odaadom neki, feketén, ahogy szereti, Ami engem illeti, én csak egy tea filtert teszek a saját bögrémbe, és a felforrt vizet ráöntöm. – Nem szeretnélek feltartani a mindennapi teendőidben, és ne értsd félre, jól esik, hogy így törődsz velem, de betudok menni egyedül is a kórházba. Tényleg. – halvány, erőtlen mosoly jelenik meg az arcomon, közben az egyik kezemmel a tea filter zsinórjával játszom.
Fogalmam sincs, mikor jutottam el odáig, hogy ecsetelni kezdjem megint az érzéseimet, vagy a cselekedeteimet, de valamiért úgy érzem, hogy meg kell tennem. Tudnia kell, hogy mit gondolok. Nem hagyhatom szó nélkül a hajnali szavait, habár fogalmam sincs, mit is mondhatnék neki, ami biztossá teheti az érzéseimmel kapcsolatban. Ezeket én érzem, és hiába írom körül, a közelében sem járok annak, amit valójában érzek. Figyelem őt, foglalkozom vele. Már akkor láttam, a kórházban, hogy képes arra, amit én már régen nem teszek. Sokszor vagyok kimerült, és kialvatlan, ez tény, és hazudnék, ha nem így lenne. Nem mindig van érkezésem leget aludni, és sokszor vagyok ideges, de sosem voltam fenn akár ötven, vagy több órát. Igyekeztem legalább négy öt óra alvást beiktatni az életembe, már ha az éberen forgolódás annak nevezhető. Nem mondom, hogy nem vettem be olykor altatót, hogy aludni tudjak, de az már a én dolgom. Én egyszer sem kerültem be végkimerüléssel kórházba, ő pedig az orrom előtt esett össze. - Nem szükséges megköszönnöd, majd ha ízleni fog, akkor ráérsz... - mosolyodom el hamisan, de csak egy félmosoly ez, nem teljes. Nem ellene szól, ez a megszokott féloldalas mosolyom. Az étel pedig meglepetés lesz számára, majd valamit főzetek a szakáccsal, ami laktató. - Jót fog tenni, szóval amint megittad a teád, keressünk valami kényelmesebb ruhát, mint ez... - mutatok a zöld egyenruhára, ami nem nyeri el a tetszésem. Eltakarja Ive nőies vonalait, amiket nem kellene takargatnia. - Más elvekkel nevelkedtünk, amiket össze kell egyeztetnünk... Remélem, menni fog - halvány mosoly játszik ajkamon, miközben ezzel rendezem le a bocsánatkérését. Nem tudok erre mit mondani. Őt máshogy nevelték, az én neveltetésem szigorú volt. Én így váltam azzá, aki ma vagyok. Nem érzem sérült embernek magam emiatt. Büszke vagyok arra, aki vagyok, és tudom, hogy ezt Ive is meg fogja tudni egyszer. Elmondani ezt mindenesetre nehezebb, így majd ha bejön, láthat belőlem egy részt, akivé lettem, aki vagyok, ha dolgozom. Ismernie kell, hogy dönteni tudjon. - Tudom, hogy képes vagy rá. Én pedig nem figyeltem az állapotodra. Nem láttam tisztán, most sem látok tisztán. De tudom, hogy adni kell ennek egy esélyt. Te már így is jobb ember vagy mint én, és általa jobbá teszel, de csak akkor, ha veled vagyok - billentem oldalra a fejem, miközben a mellkasom előtt fonom keresztbe a karom. Most nem a távolságtartás miatt, hanem azért, mert ez egy nagyon rossz szokás. Habár lehet, hogy azért, mert az életem így is tle van titkokkal. Rengeteg fekete folt, és minden más, amit nem tudhat meg soha, aminek nem akar a részese lenni. Aminek nem akarom, hogy a részese legyen. Az az életem az, amit csak a nagybátyám ismer, hiszen ő vezetett be a világba, mely még mindig fogva tart. Pontosan ugyanúgy, ahogy Ivonne jelenléte is. Ezért ölelem magamhoz, és nem ellenkezem a gyengéd csók ellen sem, de végül engedem a szabad mozgást neki, és ismét keresztbe fonom a karom, ahogy Smith-ről beszélek. Nem kedvelem a fickót, és ki is ül arcomra. - Mm-hmm... Be én... Az egyik az, ahogy folyton téged méreget, de akkor nem ez volt az okom - sóhajtok, és ha Ive kitöltötte a kávémat, akkor magamhoz veszem, hogy belekortyolhassak. - Igen, roppant elégedett... - nevetek fel, miközben végigmérem őt. Tudom, hogy mit fog mondani, és meg sem lepődöm következő szavain. - Ne védd őt Ivonne. Tudja, hogy képtelen vagy nemet mondani. Ő tette ezt veled, csak védekezett, hogy mikor kellett volna haza küldenie, de nem tette. Az ő hibája. Nem főnök az ilyen! - hangom feszültebb lesz, de alig érezhető, nem akarom megijeszteni, de ha valaki, akkor Smith nem érdemli meg, hogy Ivonne védje őt. - Ráadásul ezzel el is büszkélkedett, nekem pedig elszállt az agyam - vonom meg a vállam, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy lekeverek az egyik orvosnak. Végül is bajom nem származhat belőle, még akkor sem tudna ártani, ha nagyon megerőltetné magát. Lehet, hogy dörzsölt, és jól keres, de míg neki hamar elapadnak az anyagi javai, addig nekem nem. Ezt pedig tudja nagyon jól. Láttam a tekintetében a megvetést. - Be tudsz menni igen, elhiszem. De megmondtam, hogy vigyázni akarok rád. Vagy olyan rosszul csinálom? Mellesleg szeretném látni Smith csalódottságát, hogy nem kapott meg - ölelem t meg hátulról ahogy a teafilterrel játszik. Megfogom a kezét, és felém fordítom őt, ha hagyja, majd a homlokára adok egy csókot, utána pedig ajkaira. Megfogom a kávém, ami már langyos, és iszok belőle, viszont el is indulok a nappali felé, biccentve, hogy kövessen. - Mind megiszod ugye? Utána viszont le kell feküdnöd aludni... Az orvosod is megmondta - mosolyodom el, mikor elhelyezkedem a kanapén...
– Egy másodpercig sem kételkedem abban, hogy ízleni fog. – Megint úgy érzem, hogy minden erőtlenségem ellenére megteltem élettel. A halvány mosoly szinte letörölhetetlen az arcomról. Most itt van velem, és kiakarom élvezni ennek a helyzetnek mindem pillanatát. Mert tudom, hogy nem marad ez így sokáig. Eddig Ő pihent, és most dolgoznia kell. Így is több időt tölt velem, mint azt kellene. Ahogy rám mutat, fejemet lehajtva végignézek magamon, és a zöld kórházi ruhámon. – Mi a gondod vele? – Kérdezem, és a nevetés ott bujkál a hangomban. Tudom, nem éppen egy csinos darab, és még csak nem is szép, ráadásul ez is a munkámhoz kötődik. Valójában én is megakarok tőle szabadulni. – Előtte megengeded, hogy lezuhanyozzak? – muszáj megkérdeznem, mert még a végén észre sem veszem, és a vállára kap, majd az ágyban kötök ki. Amilyen határozottan és tudatosan utasít, még csak eszemben sincs tiltakozni. Nem mintha vajmi erőm lenne hozzá, hogy szembeszálljak Vele. De tudom, hogy jót akar, és próbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy valaki törődik velem. – Én is remélem. – A halvány mosolyából úgy gondolom, hogy ezzel rendeződött a konfliktusunk, ami miatt majdnem elváltak útjaink. Megkönnyebbültem fújom ki a levegőt, és így már nekem is jobb érzésem van, mint azelőtt. Ettől függetlenül úgy érzem, soha nem fogom tudni kiismerni az előttem álló férfit. Van benne valami különös és megmagyarázhatatlan, és nem tudom, hogy vajon lesz e válasz erre a furcsa érzésre. Hallom, ahogy beszél, értem a szavait, és eljutnak egészen a szívemig, mégis a teste másképp beszél helyette. Azt mondja, jobb ember mellettem, mégis a testtartásával elzárkózik előlem. Nem veszem zokon, és nem is tulajdonítok neki nagy jelentőséget, csak egy furcsa észrevétel csupán. Ez nem akadályoz meg abban, hogy közelebb ne menjek hozzá, és ne csókoljam meg. Az sem kerüli el a figyelmem, hogy milyen megvetés ül ki az arcára, amikor Smithről beszél, és megint csak elzárkózik a karjaival. Egy pillanatra megállok, és értetlenül vonom össze a szemöldököm. – Te most féltékeny vagy Smithre? – magam is meglepődöm, főleg, hogy még a kérdést is felteszem, de ebben a másodpercben mintha megvilágosodtam volna, mert tényleg nem gondoltam eddig erre az opcióra. De megint felemlegeti azt, hogy a fickó méreget, pont mint a legutóbb, ez több mint gyanús. – Smith mindenkit méreget aki él és mozog, ezzel igazán nem kell foglalkozni. – Rázom meg a fejem, és nem is értem, mire ez a nagy felhajtás. Méregetett, na és? Mindenkit méreget, ha meleg lenne, Garethet is méregetné. Én ezen már meg sem lepődöm. Évek óta vele dolgozom, és teljesen általánossá vált a viselkedése. Csak mosolygok azon az elégedett mosolyán, és jól esik hallani, és látni, ahogy elneveti magát. Szeretem ha nevet, főleg ha mellettem teszi ezt. – Tudom, és igazad van. – nem tudom mit művel velem ez a férfi, de már megint hagyom magam, és egy nagyobb sóhajt követően igazat is adok neki hangosan. – Ezért ütötted meg? Mert elmondta, hogy helyettesítettem? – Felvont szemöldökkel nézek rá. Nagyon remélem, hogy a történet miatt nem száll rám. De ami azt illeti, nem is baj, hogy végre valaki behúzott neki. Ezt azért csak nem mondom ki hangosan, mert már így is épp eléggé elbízta magát. Egy cseppet sem sajnálom Smithet. – Nem, dehogy! Erről szó sincs, nagyon is jól csinálod, csak.. kicsit szokatlan nekem, hogy rólam gondoskodnak, nem pedig fordítva. – először kicsit hevesebben tiltakozom az állítása ellen. Tényleg nagyon jól csinálja, csak én, az alany nem vagyok erre a legjobb, mert makacs és önfejű vagyok, és megint előjött a feminista énem, aki mindig mindent egyedül csinál. Kissé szégyellősen vallom be az igazságot, miszerint teljesen más érzés a másik oldalon lenni, még akkor is, ha teljesen biztonságban vagyok. Hála neki. Az utolsó megjegyzésre megint felkapom a fejem. – Mi ez, valami férfiak közötti erőfitogtatás? – A kérdés végére megint csak elnevetem magam, majd amikor a hátam mögé lép, egészen belesimulok a karjaiba. Alig tapasztaltam meg milyen érzés ez, mégis borzasztóan hiányzott. Maga felé fordít, és az apró csókoktól egészen ellágyulok. Amikor elindul a kanapé felé, teljes természetességgel megyek utána. A teám is magammal viszem, amit aztán a dohányzóasztalra teszek, és leülök szorosan mellé a kanapéra. – Igen, mindent megiszom. – forgatom meg kissé a szemeim, miközben megint csal elmosolyodom, majd hunyorogva nézek rá. – Az orvosom mi? Most bezzeg Smith pártját fogod. – Már csak puszta pimaszkodásból is muszáj vagyok megemlíteni, hogy éppen akire hivatkozik, az egy és ugyanazon ember azzal, akivel állba vert. Egészen hozzásimulok, és most, hogy már nem állok, hanem a kanapé párnáiba süppedek, hirtelen álmosság lesz úrrá rajtam. – Azért jó utad volt? És a családod? Jól vannak? - bár nem jól sült el ez az egész elutazásos dolog, de még sem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és kerüljük el ezt a témát. Arról nem is beszélve, hogy őszintén érdekel, mi van a családjával.
Észre sem veszem, hogy mennyire telik az idő, csak azt, hogy megint megváltozott minden. Visszatért az az érzés, ami még egy hete nálam. Ott volt velem, és a karjaimban lelt menedéket. Lehet, hogy most zárkózottnak tűnök, de cseppet sem vagyok az. Vannak titkaim, de persze olyanok, amiket meg kell őriznem, ha nem akarom őt elveszteni. Mindemellett olyan titkaim is vannak, amiket majd egyszer el fogok neki mondani, ahogy remélem egyszer majd is megnyílik nekem. Én még így is többet árultam el, mint ő. Ez nem szemrehányás, mert kibírom, és ez az egész közöttünk olyan kezdetleges, annyira új. Furcsa azt mondanom, de fontos rész az életemnek. Távolinak tűnik az, hogy ki akartam sétálni az életéből, mintha soha nem ismertük volna egymást. Szerencs, hogy nem tettem meg. - Csupán annyi, hogy elfedi előlem a csodálatos alakod. Nem tudják ezeket normálisabbra tervezni? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, miközben egy mosoly ül ki arcomra. Kérdésem csupán költői. Valamiért ezek a kórházi egyenruhák elrejtik az alakot, bár nem is az a lényeg, hogy mennyire legyen benne valaki csinos. Tudom ezt, de mégis jó megjegyezni. - Zuhany? Már ha nem alszol el addig... Viszont mielőtt megtörténik, elárulod melyik ajtó a szobád? - ezzel elárultam, hogy nem hagyom, hogy a kanapén aludjon. Ha elalszik, beviszem, és betakarom őt. Nem tart semmiből. Mellesleg tetszik, hogy tudok valamit, amit eddig soha nem csináltam, hiszen még nem üldözött el. - Féltékeny, én? Dehogyis - csóválom meg színpadiasan a fejemet, de alig pár másodperc után megint megszólalok, mivelúgy érzem, eléggé elárult a viselkedésem. - Talán egy kicsit... - mutatom hüvelyk és mutatóujjammal az alig egy centis távolságot. Mintha most felcserélődtek volna a szerepek. A múltkor ő volt féltékeny Elizabeth-re, most viszont rajtam látszik túlságosan is, hogy nem tetszik nekem az a Smith. - Ne becsüld alá. A célratörősége hasonlít hozzám... Jó emberismerő vagyok, akar téged. Jobban, mint a többi nőt. Ez nem csak hóbort - paranoiás vagyok, tudom. Ez is írható a számlájára, de Smith túlságosan is célratörő. Tudom, hogy nem kellene vele foglalkoznom, mégis idegesít a jelenléte, ahogy méreget, ahogy rám néz. Zavarja, hogy gazdag vagyok. Ismerem azt a tekintetet, amit sok embernél észrevettem. Azt hiszik, hogy egy újgazdag senki vagyok. Nem mintha zavarna, de tőle kifejezetten irritál. - Azért ütöttem meg, mert büszke volt magára, és nem viselkedett normális főnökként. Pont neki kellene tudnia, meddig dolgozhatnál, ami még egészséges - megvetéssel beszélek a férfiról, mert nem kedvelem. Talán közrejátszik az is, hogy érzek Ive iránt valamit. Érzem, hiszen felemészt. Fáj a tudat, hogy mennyire kegyetlen voltam vele. Nem ismertem az előzményeket, én pedig neki rontottam. Megtettem, mert mindenkiben ellenséget látok bele, mindenki ilyen, de Ivonne az nem. - Szokj hozzá, mert a felügyeletem alá vonlak. Nem hagyom, hogy jövő héttől annyit dolgozz, hogy összeess. Nézd, lehet, hogy nem tudom, hogy kell gondoskodni valakiről, mert nem csináltam még sűrűn, de megpróbálnám, ha elfogadod - mosolyodom rá. Nem igazán tudom, mit teszek, vagy mit nem, mert nem szokásom valakit így saját magamnak pátyolgatni. Azt tudom, hogy ha küldök valakit, hogy vigyázzon mondjuk a húgomra, akkor megteszi, de az nem ugyanaz, mintha én tenném. Az is egy gesztus, de magad csinálni teljesen másképp hat. Megölelem, majd elengedem, hogy a kanapéra ülhessünk. Nem engedem el a kávém, de engedem, hogy hozzám bújjon, sőt még át is karolom őt. - Nincs itt semmiféle erőfitogtatás. Csak jelezni akarom, hogy hozzám tartozol, és nem ijedek meg tőle. Ennyi - nézek rá ártatlannak ható arccal, de tényleg nem akarok mást. Lehet, hogy levegőnek fog nézni, de azt nem nézheti semminek, hogy Ivonne velem van. Remélem sokáig így lesz, mert mellette ez az érzés sokkal elviselhetőbb. - Csak kifiguráztam, de sajnos igaza van... Pihenned kell, és van is egy-két tervem a hétre - mosolyodom el, de nem árulok el többet. Ha rám néz, akkor megcsókolom őt szenvedélyesen, ha nem, akkor az álla alá teszem az ujjamat, és felém irányítom arcát. Érezni akarom ajkait az ajkamon, mielőtt elalszik. Tudom, hogy meg fog történni, és lassan kezdem el simogatni az oldalát, hogy megtörténjen, és bevihessem majd a szobájába. - A családommal minden rendben van. Semmi extra nem volt, csak a szokásos egy hétig tartó szórakozás. Szerencsére az ügyfelemet sem veszítettem el. Az utam pedig hosszú volt, és fárasztó -kezdek bele a mesélésbe. - Szinte mindenki ott volt most, és volt egy-két esti parti. A nagynéném nagymama lesz, ráadásul egyből dupla, mert ikreket vár az unokahúgom - mesélem el a buli okát. Elég nagy hasa van már. Engem valahogy csak addig a pontig vonzott a gyerek kérdés, hogy nem lesz kire hagynom, amit felépítettem, és nem akarom, hogy az enyészetté váljon. Ezt nem engedhetem. - Majd eljössz, és akkor meglátod, tetszeni fog. voltál már Londonban? - mosolyodom el. Kérdezek tőle, mert érdekel a válasza. Hátradőlök a kanapén, és úgy simogatom őt, ameddig el nem alszik.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt fogom mondani, de egészen kellemes és jóleső érzés itthon lenni, a saját lakásomban. Régóta nem éreztem hasonlót, és van egy olyan sejtésem, hogy az egész a férfi jelenlétének köszönhető. Nem hazudok, ha azt mondom, nem sok látogatót fogadtam korábban, azok is női ismerősök voltak leginkább, vagy a családom, de férfi nem volt még ebben a lakásban, főleg nem ilyen formában, mint Ő. Olyan személyként, akihez nagyon is kötődöm. - Ilyen extra igényeket ne tud a kórház teljesíteni. - vigyorodom el a rosszallását hallva, persze azzal is tisztában vagyok, hogy nem gondolja komolyan a kérdést. - Most egy jó ideig nem fogsz ebben látni. Élvezd hát ki az utolsó perceket. - Nagyon valószínűmnek tartom, hogy ebből az egy hétből kettő lesz, ahogy Smith szavaiból leszűrtem, és most először nem is akarom siettetni a dolgokat. Az, hogy elájultam, és ennek következtében kis híján megfulladtam, minden csak nem játék. Az, hogy én mint orvos, infúzióval a kezemben ébredtem fel, és csak halvány emlékeim vannak az elmúlt 24 óráról nem normális. Megdöbbentő. Elgondolkodtató, és nem mehet ez így tovább. Ha így belegondolok, lehet én fogom kérni, hogy két hétig itthon lehessek. Talán még a szüleimet is meglátogatom majd az egyik hétvégén.Régen voltam már otthon. Merengésemből a férfi kérdése rángat vissza. A nappaliból három ajtó nyílik, ebből egy a kisebb erkélyre, egy a fürdőszobába és egy a hálószobába. Utóbbi kettő pont szemben van a kanapéval, azon az oldalon ahol a kis belépő rész helyezkedik el. - A jobb oldali ajtó az. - Válaszolok, és a fejemmel abba az irányba bököm. Egy mosoly fut át az arcomon, mert eszembe jut az Ő háza. Azok a hatalmas terek, és a megannyi ajtó. De most semmit nem fűzök hozzá. A mai nap már csak ilyen. Csendesebb és szelídebb vagyok az átlagnál. A féltékenységére csak elmosolyodom, olyan mintha magamat látnám, mert én is hasonlóan reagáltam az asszisztensére. Úgy tűnik, ez egy olyan érzés, amiben mindketten osztozunk, egészen addig nem is reagálok semmit rá, amíg el nem kezdi elemezni Smithet, és olyat állít, mi szerintem egy bődületes baromság. - Szerintem pedig Te értékeled túl a helyzetet. - vonom meg a vállam. Itt nem saját magamat akarom lehúzni, de egész egyszerűen ismerem a férfit, és tényleg mindenkivel így viselkedik. Majd pont én lennék az, akit komolyabban akar? Kétlem. - Ha alá is becsülöm, itt vagy Te nekem, aki majd megvéd. Így nincs mitől tartanom. - Ártatlan szemekkel nézek rá, és ezzel lezártnak tekintem a Smith témát. Végre Vele lehetek, nem akarok a főnökömről beszélni, akit az elmúlt hétben többet láttam a kelleténél. Tényleg hidegen hagy a fickó, és ezt látnia kell Garethnek is. - Smith túl önző ahhoz, hogy azt nézze, másnak mi a jó. - nem mondom azt, hogy elsődlegesen az én feladatom lenne, hogy figyeljek saját magamra. A végén azt hinné, tényleg védem a fickót, ami nem így van. Inkább a saját hibáimat helyezem előtérbe. Eddig tagadásban éltem, itt volt az ideje, hogy felnyíljon a szemem. - Jól esik, hogy kiállsz mellettem Gareth, de nem biztos, hogy jó fényt vet rám, ha a főnökömnek behúzol egyet. Tudom, mennyire irritáló, de tudom kezelni. - Nyugodt hangon mondom mindezt, apró kis mosollyal az ajkaimon, végig a szemeibe nézve. Nem haragszom Rá a történtek miatt - pedig más kiakadna ezen -, én csak egyszerűen azt kérem, a jövőben ne legyen ilyen. Nagy lány vagyok, megoldom egyedül is. Főleg ha nem kerülök eszméletlen állapotba, és megtudom magam védeni. - A felügyeleted alá? Ez most fenyegetés? - újfent csak elvigyorodom, mi több, halkan elnevetem magam. A szavaim csak csipkelődés, nem gondolom komolyan egy percig sem, és tényleg nem veszem ezt valódi fenyegetésnek. - Eddig nagyon jól csinálod, és igen, elfogadom. Ünnepélyesen megígérem, hogy nem fogok annyit makacskodni... csak egy keveset. - Tényleg hozzá kell szoknom a dologhoz, és nem biztos, hogy egyhamar menni fog, de ettől függetlenül tényleg megpróbálok minél kevesebbet ellenkezni. Több okból is. Egyrészt nem akarom felbosszantani Garethet, másrészt nem akarom megbántani sem, hiszen látom rajta, hogy tényleg gondoskodni akar rólam. - Szóval csak jelezni akarod. - bólintok egyet, és próbálok komoly arcot vágni, de a szám árulkodóan remeg meg, mint aki mindjárt elneveti magát. - Megjelölöd a territóriumod. Értem én. Ez amolyan férfi dolog. - Nem tudom máshoz hasonlítani a dolgot, mint amikor az alfa hímek harcolnak egymással. Nem érdekel, hogy mit gondol Smith, de ha Garethnek fontos, nem ellenkezem. Az ujjai az államhoz érnek, és hagyom hogy maga felé fordítsa arcom. Megcsókol, én pedig puhán viszonozom azt. Nem csak a fejemmel, de egész felsőtestemmel felé fordulok, a lábaim pedig egész egyszerűen az ölébe teszem keresztbe, karjaimmal a nyakát kulcsolom át. Egészen addig, amíg Ő nem szakítja meg a csókunkat, nem szakadok el Tőle. Majd kérdezek, és Ő válaszol. Ahogy mesél, lágyan elmosolyodom. - Gratulálok. Akkor biztos nagy a boldogság. - a gyerekekről eszembe jutott az, hogy édesanyám még mindig a fülemet rágja az unokák miatt. Remélem, belenyugszik egyszer, hogy nagy valószínűséggel nem lesz tőlem unokája. - Egyszer voltam Londonban, de akkor is csak egy orvosi konferencián, és nem volt időm városnézésre, de.. miért kérdezed? - Ahogy gyanútlanul megadom a választ, lassan kezd valami gyanússá válni, és kissé álmos szemeim éberen csillannak meg. - Említettél valami tervet.. nem szeretnél beavatni? -
Béke lopta be magát a lelkembe ismét. Miért van az, hogy Ivonne ilyen hatással van rám? hogy képes elérni nálam, hogy én, aki többnyire senkivel nem foglalkozik, most itt legyek vele, és aggódjak érte. Hihetetlen számomra a tény, hogy én ilyenre is képes vagyok. Nem hiszem, hogy ezt nélküle meg tudnám tenni. Ha ő nem egyezett volna akkor bele a randiba, akkor nem így lenne. Akkor egy egoista nőcsábász maradtam volna, aki amúgy is vagyok. Vele viszont nem tudok ilyen lenni. Szeretem a vele töltött perceket, hiszen ilyenkor még mindig nem gondolok a munkámra, habár tudom, hogy be kell majd mennem. Egy más emberré tesz, még akkor is, ha ő ezt nem így gondolja. - Azt fogom élvezni, ha végre lekerül rólad - mosolyodom el, mert rá kell jönnöm, hogy szavaim kétértelműen csengnek. Biztos tisztában van vele, hogy milyen egyéb érzéseket vált még ki, amit mindketten jól ismerünk. A testi vágy, ami többször is elragadott minket az első randin, még most is itt van bennem, érzem, de tudom, hogy tekintettel kell lennem rá. Nem érzem szükségességét, hogy más nőkhöz menjek ezek után. Mindent megad nekem, sőt többet is ad nekem. Ezért hálásnak kell lennem, és jelen helyzetben az sem zavar, hogy többet tud ő rólam, mint én róla. Nem érdekel, majd elmondja, nem ez a legfontosabb ebben a helyzetben. - Amitől tudlak, megvédelek, emiatt nem kell aggódnod - értek vele egyet, és valamiért természetesnek veszem, hogy ezt kell tennem. De ez nem olyan, mint mikor a húgomnak nyújtok védelmet. Ez összetettebb, és számomra is homályos. - Én is túl önző vagyok, hogy azt nézzem, másnak mi a jó... Mégis itt vagy velem... - billentem oldalra a fejem komolyra fordítva a szót. Hiszen így van. Nem vagyok különb Smith-nél, maximum veszélyesebb a pénzem miatt. Pont ezért nem veszem félvállról. Ezek ellenére azért az is lehet, hogy a paranoiám nőtt egy kicsit meg, de egészen addig nem tulajdonítok neki nagy szerepet ameddig nem szól be nekem. Eddig sikerült úgy ahogy türtőztetnem magam, talán ez után is menni fog. Legalábbis remélem. - De nem terveztem, hogy behúzok neki. Ideges voltam, ő volt a hab a tortán, már csak a fájdalmat éreztem a kezemen, és a véres száját láttam... - kelek ki egy kicsit magamból, de játék az egész, amiről a mosolyom is árulkodik. Annyira gyorsan történt, ő beszélt, én pedig egyre feszültebb voltam. Csak arra eszméltem, hogy a kezem csattan az állán, és a nyilalló fájdalomra. Én sem vagyok kőből. Az egész olyan volt, mintha filmszakadás lett volna. De amikor megtörtént, minden feszültség - vagy legalábbis a nagy része -, elszállt. - Nem fenyegetés, utasítás - bólogatok hevesen, és megint játszom. Jó érezni, hogy nem haragszik rám, pedig lenne oka. Egy önfejű pasi vagyok, tény és való. - Helyes, a makacskodás az én dolgom - mosolygok még mindig. Jó így kettesben, és azt hiszem az ő lakása sokkal otthonosabb, mint az enyém. Már azt is tudom, melyik a hálója, szóval könnyen el lehet benne igazodni. Az enyémbe pedig elfér az ő otthona is legalább kétszer, ha nem többször. Az emeleten nálam van még egy társalgó, és egy fürdő, három szoba, amelyek közül csak az enyémhez jár külön fürdő. Szeretem a luxust, de ha még csak ez lenne a legnagyobb bűnöm, akkor is a pokolra kerülnék. - Ha akarod, veheted annak is. Megmutatom egy szó nélkül, hogy hol a helye - bólogatok hevesen, mintha azt kérdezték volna, hogy kérek- kávét, vagy esetleg valami süteményt. Nem szándékozom Smith-nek beszólni. Amíg nem ad rá okot, nem akarok ellenséges viszonyba kerülni vele. És szerintem ő sem velem, hiszen tetszett neki, mikor megkapta a fizetéskiegészítését ma reggel. Nem szólt be, és olyankor tudott kedves is lenni. - Mellesleg mint orvos, nem a legjobb. De a pénzemért elég kezelhető, ne aggódj, jófiú leszek, ígérem - vonom meg a vállam. Tisztában van vele, hogy bárkit lefizetek, nem rettenek vissza tőle. Ő volt az egyetlen, aki ezt elutasította, ezért is értékelem a személyiségét többek között. De ettől függetlenül jó munkát végzett, másnak pedig pénzt kell adnom, hogy rendesen ellásson. Szánalmas, hogy itt tartunk, de nekem fontos az egészségem, és most van kiért az legyen. - Mert szerdán elvinnélek magammal... Ha t is szeretnéd. Amíg tárgyalok, addig szét tudsz nézni, és ha végzek, együtt tudunk lenni. Nem kell itthon várnod - vetem fel az ötletet, ha már így rákérdezett. Végül is elfér a gépen, és nem egész nap leszek az étteremben, bár szerintem a cukrászdába is belátogatok. Talán a délelőtt nagy része elmegy, és a délután, mikor visszamegyek a papírokért. Most, hogy ráér, talán bele is egyezik, legalábbis nem árt neki, ha egy kis világot is lát. Így legalább viselkedhetünk normális párként. Ott úgy sem ismernek annyian, mint itt Vegas-ban. Aztán még egy kérdés üti meg a fülemet, melyre elmosolyodom. - Hm... Hadd gondolkodjam - mosolyodom el hamisan, majd adok egy lágy csókot ajkaira, hogy húzzam az időt. - Nem, nem szeretnélek beavatni - rázom meg hevesen a fejem, miközben a plafont kémlelem, végül ismét a kék szemeket kutatom. - Ha mindent elárulnék, akkor oda lenne a meglepetés... Legyen elég annyi, hogy megismerheted egy részét a világnak, amiben élek, ha készen állsz rá... - ölelem magamhoz egy kicsit szorosabban, miközben bágyadt arcát kémlelem...
A kétértelmű válaszát hallva elmosolyodom, de nem fűzök hozzá semmit sem. Úgy érzem, nincs szükség rá. Bármennyire is vonzódunk egymáshoz, tekintettel van rám, és az állapotomra. Tényleg nem vagyok büszke a történtekre, ha jobban vigyázok magamra, akkor nincs az a konfliktus kettőnk között, és valamennyire normális állapotban vártam volna haza, hogy aztán újra az Övé lehessek. Minden tekintetben. Abban is biztos vagyok, hogy igazat mond azzal, hogy megvéd engem, amitől csak tud. Furcsa érzés belegondolni, hogy most már nem leszek egyedül, és ha lesznek olyan helyzetek, akkor ketten oldjuk meg, nem pedig egyedül kell megvívnom a harcot. Ebbe nem tartoznak bele a saját kis harcaim, mert azok is vannak bőven, de azok rám tartoznak, és nem akarom vele terhelni. A többibe is nehezen fogom tudni bevonni. Az önállóság ezen részének feladása nem olyan könnyű, mint ahogyan azt sokan gondolják. – Szerintem pedig túl komolyan veszed a dolgot. – én is oldalra billentem a fejem, mintha csak Őt akarnám utánozni. – Évek óta vele dolgozom, mégis mitől változna meg bennem bármi? Főleg most, hogy megismertelek Téged. – Mosolyodom egy lágyan, és kedvesen végigsimítom az arcát. Ha akartam volna, akkor már számtalan alkalommal összeszűrhettem volna a levet Smithel. De nem akartam, és nem csak azért, mert kolléga, hanem mert olyan amilyen. Egy fényes alma, ami belülről rohad. Soha nem voltam az a fajta egyedülálló nő, aki annyira retteg a magánytól, hogy akárkivel összeáll. Jobb egyedül, mint egy rossz kapcsolatban. A verekedésnél elvicceli az egészet, és a kikelése is bolondozás csupán, így elnevetem magam. Utólag már nem lehet változtatni a történteken, de remélem nem lesz rá több precedens. Majd én oda figyelek, hogy ezek ketten ne nagyon keresztezzék egymás útját. – Abban nagyon jó vagy… abban is. – mosolyodom el, amikor kijelenti, hogy a makacskodás az Ő dolga lesz. Igyekszem félretenni ezt az énem, és most valahogy úgy érzem, nem is fog a nehezemre esni. De most a gyengeség számlájára írom. Megint visszakanyarodunk Smithez, ahogy azt ecseteli, hogy majd zöld hasúval tömi be a száját. Csak a szemem forgatom erre, és kinyúlok az asztalon lévő bögréhez. Először megfújom a meleg teát, majd kortyolok belőle párat, és visszateszem az asztalra. Ezt a „pénzzel megoldok mindent” dolgot úgy sem fogom megérteni, inkább megpróbálom elfogadni. – Londonba? – amikor meghallom az invitálást, meglepően kérdezek vissza, de a mosoly most is ott játszik az ajkaim szegletében. Egy pillanatra elhallgatok, és fürkészve nézem a vonásait, majd bólintok egyet. – Szívesen elkísérlek. – Egyezek bele a dologba, és nagyon örülök ennek a lehetőségnek, hogy együtt lehetek Vele. Időm mint a tenger, és őszintén, nem igazán szeretnék megint olyan messze lenni Tőle. Nem csak a fel nem vett telefonok miatt. Amikor azt mondja, hogy nem szeretne beavatni, duzzogva biggyesztem le az ajkaim, de egy percig sem gondolom komolyan. Ha nem avat be, megvan az oka rá. Biztosan megszeretne lepni, én pedig nem vagyok semmi jónak az elrontója. – Készen állni? – szalad fel az egyik szemöldököm, miközben hamiskásan elmosolyodom. – Rád nem lehet felkészülni, sem készen állni. – Ez is csak csipkelődés, nincs éle a szavaimnak. Odahajolok hozzá, majd egy apró csókot lehelek az ajkaira. – Gyors lezuhanyozom. – mondom neki, majd még egy utolsó csókot lehelve az ajkaira, felállok a kanapéról, és a bal oldali ajtón belépve az apró, és a lakás sötétebb tónusú helyiségébe, a [You must be registered and logged in to see this link.] megyek. Nem túlzom el a dolgot. Érzem a lábaimban, hogy már alig van bennük erő. Levetem a kórházi ruhát, és a zuhany vízsugara alatt gyorsan lefürdöm. Nem telik el több tíz percnél, újra felbukkanopk a nappaliba, de most már egy könnyű pamut [You must be registered and logged in to see this link.] bújva. A felső részen is csak két gombot gomboltam be, így elég lezseren festek. Odalépek hozzá, és a kezem nyújtom felé. – Bejössz velem? – kérdezem, és ha engedi, akkor bevezetem a [You must be registered and logged in to see this link.]. A dísztakarót, és díszpárnákat könnyedén dobálom le a földre, az ablakhoz, hogy ne legyen útba, majd a takarót felemelve, befekszek végre az ágyba, és nagyot szusszanva süppedek a párnákba. Ha a férfi pedig hagyja magát, akkor megpróbálom becsalogatni magam mellé, amennyire csak tudom.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: did you miss me? 
