Faye Lola Westwood

Karakter személyisége

◆Tulajdonságok: Sose tartoztam a könnyű esetek közé, nem is fogok. Engem nem tudsz levenni a lábamról pár szép mosollyal, világmegrengető szövegekkel. Nem ámíthatsz, nm tudsz bennem semmi érzelmet kelteni. Mert nincs. Azok a bizonyos dolgok már kihaltak belőlem. Nem mosolygok, nem kedveskedek és minden vagyok, csak képmutató nem. A nyílt és egyenes beszéd híve vagyok, akit felettébb tud idegesíteni, ha holmi báj csevejjel próbálják meg rabolni az idejét. Hihetetlen lobbanékony tudok lenni, és a falra mászok attól, ha tárgyként tekintenek rám, azt általában egy jobb egyenessel honorálom. Bár nem nehéz felhúzni, mégse adom ezt mások tudtára, ha mégis, akkor sem kezdek kiabálásba, hisztibe, a hangom általában nyugodt, de vészjósló, így az illető már tudhatja is, semmi jóra nem számíthat.
Az élet számomra mit sem ér pár száz dollárnál, leszámítva persze a sajátom. Nőként futtatok lányokat, ami tényleg megdöbbenti a népet, ennek ellenére naponta kopogtatnak irodám ajtaján. Elsőre ránézésre szemközt röhögnek, hogy ilyen fiatalon mit akarok itt, aztán rájönnek, van eszem, és más magamfajtával ellentétben, használom is. Ha kell lelkiismeret-furdalás nélkül gázolok át bárkin, ha tudom, számomra csak pozitív lehet a végkifejlet, ennek ellenére hajlamos vagyok belerángatni magam veszélyes játékokba. Azt teszem a pasikkal, amit ők velünk. Kihasználom őket. Vagyis... ez így nem teljesen igaz, csupán ki nem mondott kompromisszumot kötünk, ők megkapják, amire vágynak, és én is. Ez a munkám terén sincs másképp. Már rég nem dédelgetek álmokat, nem várom a herceget, sőt a gondolattól is irtózom, hogy valaki kisajátít, épp ezért lépek ki időben egy kapcsolatból, még mielőtt ilyen fonalat venne fel az egész. Én tipikusan az vagyok, aki ott áll tőled pár méterre, ha kinyújtod a karod, el is éred, de magadénak sose mondhatod.

Történet vagy szerepjátékos példa

- Faye... beszélhetnénk?- hallok meg egy esetlen hangot, közvetlenül az ajtó nyílása után. Magamban válogatott káromkodássorozatot intézek az illetőhöz, de mivel az itteniek tudják, hogy aprócseprő dolgokkal engem baromira nem ajánlatos zaklatni, így úgy vélem fontos lehet. Egy sóhajtás kíséretében szakítom el tekintetem a papírhalomról, hogy aztán az alig tizenkilenc éves lányra emeljem. Egy éve tért be hozzám, fázva, reszketve és éhesen. Könyörgött azért, hogy munkát adjak neki. Szerencsére épp azelőtt tettem ki pár hölgy szűrét, mivel lejárt a szavatossági idejük. Bármennyire hihetetlen, a nőknek is van. Ebben a szakmában mindenképp. Ahogy jönnek az első ráncok, a szemek esnek befelé, már tudom, nem sokáig boldogulnak, mert ugyan már... melyik pasinak kéne egy olyan nő, aki csupán árnyéka önmagának? Az nem így megy, a kuncsaftjaim többsége boldog család apa, aki a legkevésbé akar egy olyan őt látni, aki kiköpött felesége. Nekik az élet kell. Épp ezért szoktam gyakran váltogatni a munkásokat. Az elején még mindenki lelkes, teli van életerővel, már magához képest, és örül annak, hogy van pénze ételre, vagy épp az egyetemi tanulmányaira. De mihelyst észreveszem náluk, hogy kezdenek belefásulni, rúgom is ki őket. Hidegen hagy, mi lesz velük ezután, ez az élet nem erről szól, és én se engedhetem meg magamnak, hogy holmi szánalmat helyezzek előtérbe. Na, nem mintha én képes lennék olyan érzelmek kivitelezésére. Az egyetlen, mai bármi hasonlót képes kiváltani belőlem, az ez a hely. Itt nőttem fel, ezeken a lépcsőkön szaladgáltam, és csak Iris jóindulatának köszönhetem, hogy nem az utcán kötöttem ki. Vagyis... anyu inkább. Ők jóban voltak, és bár a nőtől is távol állt, akkor egyszer siklott át efelett. Ennek köszönhető részben, hogy most én ülök a helyén.
Felvont szemöldökkel jelzek a lánynak, hogy akár meg is szólalhatna, van annál jobb dolgom is, minthogy a bájos pofiját nézegessem.
- Terhes vagyok..- látszik rajta, mennyire nehéz volt ezt kinyögnie, meg az is, hogy most mekkora megkönnyebbülés lehet neki. Ellenben az én arcom, ugyanolyan rideg, kifejezéstelen, mint egészen idáig.
- Vagy elveteted, vagy repülsz- dőlök hátra a székemben, miközben ismertetem vele a lehetőségeket, úgy, hogy a szemem se rebben. Nem ez az első eset, gyanítom az utolsó se, és mondhatni a két év alatt épp elegendő rutint szereztem hozzá. Nem egy kifakadás szemlélője lehettem, láttam azt is, amit most. A lány pislogni se tud a sokktól, szinte hallani, ahogy forognak azok a bizonyos kerekek.
- Nézd... senkinek nincs szüksége egy terhes nőre... nekem se, mellesleg gyanítom, azt se tudod, ki az apja. Van két napod, hogy átgondold, mit tartasz fontosabbnak, a munkát, vagy egy kéretlen gyereket. Egyszerre nem megy a kettő. Amúgy is... a mi világunkban csak áldás a gyereknek, ha nem születik meg...- a végét tőlem szokatlan mód halkan ejtem ki, miközben az asztal mögött észrevétlenül a hasamra szorítom a kezem. Mióta Irissel kiléptünk a klinikáról, ezzel vigasztalom magam.
>