Az éjszaka közepén egyszer felébredtem. Felemeltem a fejem és körbenéztem. Ville a hátán fekve aludt, a fa parazsa pedig még izzott a kandallóban.
Közelebb húzódtam Ville-hez, épp csak annyira, hogy a kabátját átterítsem rá is, hogy mindkettőnket betakarjon. Visszaheveredtem, néhány percig csak bambultam magam elé, aztán visszaaludtam.

Kellemetlen hideg borzongatja végig a testem. Lassacskán kezdek ébredezni, de még csukva tartom a szemeimet. Hallom, hogy Ville mocorog mellettem, aztán köhög egyet. Én csak lusta vagyok felnyitni a pilláimat, még vonz az alvás utáni bódult kábaság.
Hiába volt a fejem alatt a dzsekim, mégis elfeküdtem a nyakam. Érzem, hogy húzza a zsibbadt fájdalom.
- Jó reggelt… – dünnyögöm halkan, miközben lassan kinyitom a szemeimet. Nagy nehezen feltornázom magam ülő helyzetbe Ville mellett. A mozdulattól a dzsekije lecsúszik az ölembe.
Az egyik kezemen támaszkodom a hátam mögött, míg a másikkal a nyakamat masszírozom. Nemcsak kaját akarok, de egy kiadós masszázst is.
Jólesően felsóhajtok, ahogy finoman megtornáztatom a nyakam, jobbra-balra ingatva a fejem, majd a pillantásomat körbehordom a helyiségben. Az ablakon betör a reggeli napfény.
Valami motoszkál bennem. Aztán rájövök, hogy fázik a lábam. Hát persze. Lehúztam a csizmám. A bokámat méregetem. Leapadt. Körözni kezdek vele. Már nem gyötör a fájdalom. Sokkal jobban van, aminek igazán örülök.
- Ez szuper! – duruzsolom, és lelkesen a csizmáimért nyúlok, hogy beléjük bújjak.
Miután végzek, Ville felé fordulok. Eszembe jut, hogy még mindig az ölemben hever a dzsekije.
- Kösz. – mosolyodok rá a kócos hollófürtök közül, miközben átnyújtom neki. Ha elveszi, a sajátomat kapom kézbe, és a zsebéből előmatatom a mobilomat, hogy beüzemeljem. Nem láttam értelmét egész éjjel bekapcsolva hagyni, spórolni akartam az energiájával, hátha találunk ma egy helyet, ahol van térerő.
Még mindig a szőrmén ücsörgöm. Öltözködöm, de valami eszméletlenül komótosan. Igyekszem, tudom, hogy mennünk kell, de még félig alszom.
- Jól aludtál? – kérdezem eközben Ville-től. Nem tudom mennyire van beszédes kedvében így ébredés után, úgyhogy inkább nem érdeklődöm a hátsója hogyléte felől, meg aztán nem szeretném, ha félreértené.

Ville az ablaknál áll, és onnan tekint felém.
- Nem. De vontatóra annál inkább. – felelem még a szőrmén ücsörögve. Előhalászom a farmerom zsebéből a hajgumit, és amennyire tudom, az ujjaimmal hátrafésülöm a tincseimet, valami rendezettféle formába, hogy aztán lófarokba fogjam, mint előző nap.
Ville visszafordul az ablakhoz, miközben folytatja. Olyan szenvtelen az ábrázata, meg a hangja, hogy… nagyon.
- Még alszom, és azt álmodom, hogy besoroztak a seregbe. – dünnyögöm kótyagosan, de érezhetően gúnyosan.
Azt hiszi, csak neki van korán? Az ég szerelmére… Ideát is 6 óra van. Nyakfájásos. Jah. Felvándorolt a bokámról.
Ville odalép hozzám és átveszi tőlem a kabátját. Ő is magára ölti, miközben én feltornázom magam a padlóról. Ennek a „test a test mellett” szövegnek a hallatán rámeredek egy pillanatra. Nyílik a szám, hogy válaszoljak, de inkább lenyelem a gondolatot, ami hirtelen jött volna ki.
Mindegy.
Látom, Ville egy szálat tol a szájába. Helyes, ettől majd jókedvre derül.
Lehajolok a szőrméért, meg az eldobott csokipapírért. A papír repül a kandallóba, a szőrmét pedig odaviszem az ágyhoz és visszaterítem a helyére. Muszáj egy kis rendet tennünk magunk után.
Aztán a pálinkás üveget is felkapom a padlóról. A talpa a kis asztalon koppan.
- Felőlem indulhatunk. – mondom. - Majd legközelebb megháláljuk a vendéglátást, ha erre járunk.
Aha, persze. Meg. Ha még ebben az életben erre kolbászolunk. Amit kétlek.

Arra a véleménynyilvánításra, hogy „szar álom lehetett”, összeszűkülő szemekkel meredek Villere.
- És még mindig tart. – dünnyögöm az orrom alatt. - A csajaidat is ilyen katonásan rugdosod ki az ágyból reggelente?
Nem várok választ. De ha lett volna kéznél párna, tuti fejbe vágom vele, hogy visszaájuljon még egy kört aludni. Sürgesse a szőkéit.
Hogy mi ez az általános jókedv így ébredés után? Franc tudja. Vagyis de. Fázom, éhes vagyok, a motoromat akarom, meg hazamenni. Ennyi. Nem is Ville-vel van bajom, inkább a világgal. Épp ezért jobb lesz, ha hallgatok. Úgysincs nagy kedvem dumcsizni. Megsérteni meg nem akarom valami hülye odaszólással.
Kilépve a vadászlakból, arcon csap a csípős hajnali hideg. Az államig húzom a dzsekim zipzárját, majd elindulok Ville után a susnyás felé, arra, amerről jöttünk.
A gondolataimba mélyedve csörtetek mögötte, mikor meghallom a hangját.
- Igen, minden oké. – felelem. Legalább az feldob, hogy a bokám helyrejött.
A szélső bokornál megköszönöm, hogy Ville félrelöki az ágat, és én is kitoppanok a kavicsos útra.
Hogy merre?
Lefelé nézek. Előttünk a messzi távolban egy hegyszoros. Sokáig kéne addig kutyagolni, hogy leérjünk oda, és térerő ott sem lesz, az tuti.
Ville felé fordulok.
- Estig sem érünk le. A hegyfalaktól meg a telefonok sem fognak működni. A motor még mindig közelebb van. Mégiscsak rá akarok nézni. – jelentem ki egyszerűen.
És nem csak akarok, meg is teszem. Tudom, sztornóztuk ezt az ötletet, de egy kis belső hang nem hagy nyugodni. Mindigis azt csináltam, amit a fejembe vettem, amit jónak láttam, hallgattam a sugallatokra és követtem azokat. Baj még nem volt belőle. Ám ha már nem egyedül vagy, a társad érdekeit is szem előtt kell tartanod.
Engem vonz a visszafelé út. Még mindig kevesebbet kellene felfelé gyalogolnunk, mint lefelé a szurdokig. Térerő szempontjából pedig teljesen mindegy.
Nem tudom Ville mit szeretne, de én elindulok felfelé. A dzsekim zsebeibe dugom a kezeimet, és monoton gyaloglásba kezdek.
Ha Ville velem tart, csöndben menetelek. Elvagyok magamban, nem beszélek, hacsak Ő nem szól hozzám. De ha nem jön, addig nyektetem a motort, amíg el nem indul, és visszafelé felszedem. Legalábbis ez a tervem.
Jó félórányi gyalogtúra után a meredek lejtő tetején ismerőssé kezd válni a terep.
Megtorpanok. Kábé ez az a hely, ahol Ville elrejtette a járgányt a bukókkal együtt. Beveszem magam a fák közé, és a bokrok takarásában ki is szúrom. Egyből megörülök neki. A lépteimet ösztönösen megszaporázom.
Ha Ville velem van, megkérem, hogy fogja meg a sisakokat, míg én kitolom a „biciklit” az útra. Odakint kitámasztom, majd végignézek rajta. A bozótosban minden szart összeszedett. Levelek, és ágak állnak ki a kerekek könnyűfém küllői közül, de még a kipufogóból is öcsém. Mintha az éjszaka leple alatt szépen erdőnek álcázta volna saját magát. Aztán sosem lehet tudni. De felőlem a manók is lehettek. Meg is javíthatták volna, ha már erre járnak.
Leguggolok a motor mellé, hogy megtisztítsam, és úgy esek az ágaknak, mint hülyegyerek a karácsonyi ajándék csomagolásának. Persze ahhoz képest mégiscsak érzéssel. Nem szándékozom kárt tenni a sebességváltóműben, meg a tengelykapcsolóban. Egy gally mégis beragad, és egy határozott mozdulattal távolítom el.
Felkelek a kétkerekű mellől, miközben összedörzsölöm a tenyereimet.
- Na jó… – sóhajtok. - Ville-nek teljesítettétek a kívánságát, most én jövök. Csakhogy ne érezzem magam elhanyagolva. – motyogom a szerencse isteneinek.
- Most ugrik a majom a vízbe. – ezt már Ville-hez intézem, ha itt van a közelben, és felülök a motorra.
Az ujjaim a gázfogantyúra fonódnak, miközben a lábam a berúgókarra teszem. Indítok, mire a motor csodával határos módon dorombolni kezd. A kijelzői világítanak.
- Nem hiszem el! - muszáj nevetnem. A fejemet csóválom. Hogy tegnap miért nem indult, hogy mi a fenére volt jó ez a sztrájk, gőzöm sincs.
Egyszeriben megjött az életkedvem.
- Vezetsz? Van kedved? – tudakolom Ville-től. Szívesen átadom neki a kormányt, ha igen a válasz. Ez esetben le is szállok a mociról, hogy helyet cseréljünk.