Mit csinálok… Mit csinálok… visszhangzanak Ville szavai a fülemben.
Semmit waze.
- Birdié számít? – kiabálok vissza Ville-nek röhögve. Ejgen… A madarat is sikerült pucccéran beszkennelnem. Egy élmény volt. Főleg, hogy mögöttem ült a mocin. Még azt is magamon éreztem, hogy működésbe indul a hangyász sünje hidraulikája. De a helyzet sürgőssége a nyakunkban lihegő oroszokkal megkívánta, hogy leküzdjem a lányos zavart.
Gonoszdin elvigyorodom. Nem az én fejem szorul tisztításra.
- Az enyém mindig tiszta. Ez a titkom. – viszi a szél a hangomat.
Ville kérdésére kiböffen belőlem a nevetés. Az ígéretére csak megforgatom a szemeimet.
Jah, persze, nem nézel…
Nem is tudom mi tart vissza attól, hogy csobbanjak. Nincs nálam fürdőruha, és nem vagyok az a fajta lány, aki imádja mutogatni magát. Nem csak a hegekről van szó, bár tény, nem szeretem közszemlére kitenni őket. A dokik egész jó munkát végeztek, de a hátam közepe a mai napig úgy néz ki, mintha belehímezték volna Európa térképét. Ráadásul, az a terület, amit beterítenek az égési sérülések és a műtét nyomai, majdhogynem teljesen érzéketlen.
Néhány másodpercre elgondolkodom. Menjek, ne menjek? Mennék.
Szétnézek, hogy a biztonság kedvéért meggyőződjek róla, közel s távol mi vagyunk itt egyedül. Nem látok egy árva lelket ezen a szakaszon.
- De csak ha tényleg nem nézel ide. – vigyorgok, miközben kizipzárazom a csizmám szárát, majd egyiket a másik után lehúzom, aztán felkelek, és leporolom a hátsóm.
Mielőtt kibújnék a dzsekiből és ledobnám a kövekre, kiveszek a mellzsebéből egy fekete hajgumit, hogy lófarokba fogom vele a hajam. Kioldom a fekete farmert tartó öv csatját, mire letolom a nadrágot, és kibújok belőle. A fekete garbó is lekerül. A ruhahalom tetején landol.
A fekete francia bugyi és a fekete melltartó következne. Erre komolyan erőt kell gyűjteni. Hatalmasat sóhajtok. Tudom, hogy nem kötelező, magamon is hagyhatnám őket, de akkor teljesen megszívnák magukat vízzel. Nincs nyár, hogy percek alatt megszáradjanak. Ebben az egész helyzetben kihívás van.
- Most jön az a rész, hogy elfordulsz. – kiabálom Ville-nek, de még a mutatóujjammal is körzök, hogy vegyen egy 180 fokos fordulatot.
Ha megteszi, és már háttal áll nekem, gyorsan lekapkodom magamról az alsóneműt. Mint a villám, úgy gázolok be a vízbe. Szapora lépteimet egy-egy csobbanás kíséri.
Hogy Ville mit csinál, merre néz, nem tudom.
Nem is értem mi a fészkes fenét művelek. Egyáltalán hogyan mehettem ebbe bele. Én sem vagyok 100%-os. A kúúú…. Ez de hideg!
A folyékony kékség először derékig nyel el, aztán ahogy egyre beljebb nyomulok, már csak a vállam és a fejem látszik ki. Jótékonyan eltakarja az ikreket és egyéb domborulatokat.
Körülbelül 2-3 méterre állhatok meg Ville-től. Most döbbentem rá, mekkora baromságot csináltam.
Meztelenül nincs színjáték, csak a sebezhetőség.
Az hagyján, hogy bejöttem. De hogy megyek ki??? Megint elkap a röhögés. Érzem, hogy tetőtől talpig elönt a forróság. Amolyan zavaros szégyenérzetféle. Csak a tó ne gőzölögjön el körülöttünk.
- Ez legyen a legnagyobb baromság, amire rá tudtál venni. - dünnyögöm vigyorogva. - Kifelé is Te mész majd elsőnek.

- Sietek, nyugi. – vigyorgom Ville sürgetésére. Ő a fagyhaláltól parázik, én meg attól, hogy meglátnak anyaszült meztelenül. Mekkora mázli, hogy nincsenek errefelé emberek. Látom is magam előtt a legújabb szenzációt a Daily Star címlapján: „A finn énekesnő Mickey Vallejo után Ville Wallow-wal melegíti fel a téli estéket”. Aztán hallgathatnám Vespa okosságait megint. Lenne össznépi zúgolódás a bandában.
- Grid kinyír, ha megfázol és hetekre elmegy a hangod. – heherészek, miközben berongyolok a vízbe. Alig várom, hogy ellepjen.
- Karácsonyra, esküszöm… – szűröm ki a vacogó fogaim közül, miután odaérek Ville közelébe. - kapsz tőlem egy „Bízz bennem!” feliratú pólót.
Nem úszkálok ide-oda, csak egyhelyben pancsikolok. Látni akarom merrefelé tekereg. Ha egy mód van rá, nem téveszteném szem elől.
- Jah… Tepsi. Ne vigyorogj. – dünnyögöm somolyogva, és egy apró kézmozdulattal Ville felé fröcskölök.
Eltelik egy kis idő, mire a testem hozzászokik a hideghez.
Méghogy lehet rosszabb. Mégis mitől? Sandán méricskélem Villet, ahogy egy méterre tőlem lubickol.
- Miért? Vársz valakit? – kérdezem.
Arra nézek, amerre Ő fordítja a tekintetét. A hegyek felé.
- Valóban szép. – mosolyodom el. Finnország is gyönyörű, de ez a hegy nem nálunk van. A szürke ormokról Ville profiljára vándorol a tekintetem.
- Tényleg élnél ott? Nem hiányozna a városi élet? – faggatózom kíváncsian, aztán egyszercsak egy mocsok, sunyi vigyor sejlik fel az arcomon. - Odafönt nincsenek nők, Ville. Hamar megunnád.

- Örülök, hogy jól szórakozol. – döngöm vigyorogva. A víz, amit játékosan Ville felé fröcskölök, el sem ér hozzá. Nem az a cél, hogy az arcába lökjem. Ő mégis megijed. A mozdulat, amivel kitérne, nem kerüli el a figyelmem. Kissé túlreagálja. De eszemben sincs szóvá tenni, csak némán megmosolygom az orrom alatt.
- Nem randizom. – vágom rá komisz, magabiztos somolygással a képemen. Hátra lököm magam a vízben, és a karjaimmal evezni kezdek a felszín alatt. Arra ügyelek, hogy a mellkasom ne bukjon föl. Az idomaim továbbra is rejtve maradnak. Ha egyedül lennék, hanyatt feküdnék a vízben. Ezt viszont most kihagyom.
- Óh… Ha már így összelegóztál mindent a kettőnk ismérvei alapján... – fúrom a pillantásomat merőn Ville tekintetébe. Egy helyben tempózok. - Elárulod mire számítsak?
Erre Ville figyelmét ismét a hegyek ragadják meg. Látszik rajta mennyire elkápráztatja a messzeség, a csend, a nyugalom. Tényleg ennyire elvágyódna Vegas-ból? Az emberek közül?
Tovább beszél. Engem csöppet sem zavar. Nem bánom, ha magyaráz. A ritka alkalmak egyike, hogy a nyelve így megered, hát hagyom, és hallgatom. Legalább világossá teszi; számára mit jelentenek a nők és a testiség. Tök mindegy mi az álláspontja és mire használja a „megvásárolható” lányokat, nem ítélkezem.
Csak mosolygom és elméletben megrántom a vállam. Engem az ilyesmi nem érint. Nem izgat. Makacsul legyűröm az efféle vágyakat. Önvédelmi reakció.
Hosszan fogva tartom Ville szemeit. Vajon van fogalma róla milyen hideg fény gyúl a halványzöld íriszeiben, ahogy a magányt emlegeti?
Hogyne ismerném ezt az érzést. Pokolian egyedül voltam, mikor betettem a lábam az USA-ba. Hiába kerültem be a bandába, életemben nem éreztem magam olyan istentelenül elhagyatottnak és nyomorultul magányosnak, mint a kezdetekkor. Mára ez az állapot jócskán javulásnak indult. Szert tettem néhány barátra.
Nem felelek semmit, de az ajkaimon derengő okosdi félmosoly sokat elárul.
- Ha felköltözöl, néha meglátogathatlak? – kérdezem tök komolyan, mégis terebélyesedni kezd egy lapos vigyor az arcomon.
Ville a hegyvonulat felé fordul. Határozottan csendülő kijelentése valamiért nem lep meg. Fogalmam sincs miért. Talán akklimatizálódom a hirtelenségéhez.
- Oké. Az én napomba belefér. – felelem. - Gondolom nem gyalogtúrát tervezel. – döngicsélem gunyorosan.

Ó, igen. Összeugrott a segglyukam. Nem mintha ezt bárki orrára kötném. Sajna nem fagyálló csordogál az ereimben. Vagy ha mégis, egészen máshogy érezteti a hatását.
A kérdésre jelentőségteljesen Ville halványzöld lélektükreibe döföm a pillantásom.
- Mert nem érdekel. – felelem szárazon. Olyan hidegen, hogy ha nem vigyáz, jegesedésnek indul körülöttem a tó, és ő is belefagy. Méghogy randi, szívügyek, meg miegymás, ami ezekkel jár… Ez a hajó rég elment. De nemhogy elment, a közelembe sem engedem.
Oldalra lököm magam a vízben. Kényelmesen, ráérősen, lassan úszkálok Ville közelében. Aztán megállok, és csak hagyom, hogy a hullámok lágyan ringassák odalent a mélyben a testem.
Mindvégig Ville-n tartom a tekintetem. Elcsípem azt a rejtélyes mosolyt, amivel belekezd.
- A Te világodat? – dünnyögöm somolyogva, miközben farkasszemezünk. Csak a fejem fordul arra, amerre épp tart. Nem fordulok meg még akkor sem, mikor a hátam mögé kerül. Nyakig merülök a vízben.
Úgy köröz körülöttem, mint a cápák. Ahogy felbukkan a másik oldalamon, arra nézek, hogy lássam.
Akarom-e?
Elengedek egy rövid, halk sóhajt.
- „Majd meglátjuk.” – sötét banditamosolyt vetek rá. Most nyúltam le a kedvenc szövegét, ami lassan szállóigévé izmosodik. Talán ismerősen cseng neki. És némi finom gúnyt is kihallhat belőle.
Ville megáll előttem, mire előrukkol egy újabb ötlettel.
Erre a „Gyere velem!”-re először az ugrik be, hogy arra kér, én is bútorozzak fel az egyik barlangba. Persze csak addig, amíg fel nem húzok egy csini kis faházat. Mi finnek gerenda- és rönkházakban kurva jók vagyunk.
Látom, érzem rajta a pezsgő lelkesedést. Ville… mintha életre kelt volna és elhagyná a középső nevét, amit úgy visel, mint valami billogot.
Én speciel ráérek. Ennél a nudis pancsikolásnál meg nagyobb marhaságot aligha tudnánk ma művelni, úgyhogy…
- Kedves tőled, de én is a motorra szavazok. És nem az éjszaka miatt. – bazsalygom vigyorogva. - Naná, hogy értékelné. Amekkora géniusz, ebben is meglátja a lehetőségeket. Még felzavarja az egész bandát a hegyekbe csapatépítés címszóval. Akkor aztán lőttek a magányodnak. – magyarázok heherészve. Mulattat a gondolat.

Mindenkié. Persze. De mindenki mást választ. Innen a szabadság. Én is választottam. Mindenki úgy éli az életét, ahogy akarja. Miért lenne egyik választás különebb, jobb, vagy rosszabb a másiknál?
Nem ásom bele magam filozófiai mélységekbe, nem válaszolok semmit, de a mosoly, amivel Ville szemeibe nézek, elárulja, hogy nem vagyok süket a szavaira.
A nagy egyetértésre kibukik belőlem egy kurta nevetés.
- Jah. Meg. – döngöm halkan. Benne vagyok a hülyeségekben, én is szeretek szórakozni, de van egy határ, amit sosem lépek túl. Úgy már soha nem tudnám elereszteni magam, mint ahogy Ville szokta.
- Lényegtelen Grid mit lát bennünk. Sokkal fontosabb mi mit látunk. – duruzsolom mintegy mellékesen. A hideg víz rohadt bölccsé tesz.
Szerintem mostanra Ville is istenesen összefagyott odalent. Hehehe. Inkább nem érdeklődöm nála. Még félreérti és felhívásnak veszi. Csak csendben vigyorgok az orrom alatt és lassan hajtom a vizet, ahogy elsiklom oldalra előle.
A kérdésére viszont nekem vándorol fel az egyik szemöldököm. Megint Ville-re nézek. Szinte megütközve, némileg értetlenül. Az arcára tapad a tekintetem. Hogy-hogy hogy volt? Egyszerűen nem randizom. A miértek meg rám tartoznak. That’s all. Most miért kell ezen lovagolni?
- Sehogy nem volt. És sehogy nem is lesz. – morgom. Az állam a vízben ázik, ahogy egy helyben tempózok.

- Rengeteg energiát megspórolsz vele. – döngöm. Ville-re kacsintok, miután rám néz. Merőn somolygom a szemeibe. Már-már gúnyosnak is hathat a kifejezés, amit az arcom ölt.
Amilyen lányokkal eddig láttam, világos, hogy a könnyű, gyors dolgokért van oda. Végülis igaza van. A fene ítéli el ezért.
Nálam meg tök fölösleges köröket futnia egy numeráért, mikor ugyanazt megkaphatja kevesebb ráfordítással másoktól is. Legalább tisztáztuk. Mégha nem is ez volt az eredeti célja a beszélgetésnek.
Ahogy Ville ecseteli a lehetőségeket, vigyorra görbül a szám, végül halkan elnevetem magam. Már épp megkérdeztem volna tőle, hogy nem fagyott-e még össze eléggé. A jelek szerint de.
Ezt az „eltolni egy löketet” nem egészen értem. Ez biztos valami vegasi metál szleng. Hogy a dugás, vagy a szívás szinonimájaként használják, egyre megy. Részemről mindegyik tök esélytelen. Ville ráérzett. Nem is fűzök hozzá semmit.
Különös, ahogy méreget. Nem kerüli el a figyelmem, és nem tudom hova tenni. Talán csak a frászt akarja rám hozni, vagy össze akar zavarni.
- Benne vagyok. Mehetünk. – felelem. Még mindig ott dereng az előbbi halvány vigyor a képemen. Kíváncsi vagyok hogyan bánik a motorral.
A part felé intek a kezemmel.
- Csak utánad. – magyarázom. - Nyugi, nem fogok kukkolni. – röhögcsélek az orrom alatt. Tényleg nem tervezek efféléket. Meg aztán Ville-t pont nem olyannak ismertem meg, mint akit hű de nagyon izgatna, ha nézik.
Ha elindul kifelé a vízből, úgy úszkálok, hogy háttal legyek neki.
- Csak nyugodtan, Ville! De szólj, ha kész vagy! – kiabálok a vállam fölött hátra.

Méghogy kezdte összeszarni magát… Jó viccei vannak.
Elvigyorodom.
- Jól is teszed. Tőlem aztán marhára kell félned. Tényleg! – magyarázom nevetve. Valóban komoly veszélyt jelentek Ville-re... Ekkora képtelenséget!
Még mindig a partnak háttal úszkálok. Hallom, ahogy Ville kifelé igyekszik a vízből.
Perceket várok. Csak mikor már biztosra veszem, hogy felkerült a nadrágja, akkor bátorkodom oldalra fordulni, és vetek egy óvatos pillantást rá. Megint vigyorogni támad kedvem. Jah, majd én is megküzdöm az öltözés örömeivel törölköző híján.
Ville mindig meglep valamivel. Ott áll a dzsekijével a kezében és felajánlja a segítségét. Egy lovag keresi a kiutat ebből a srácból. Nem akarom szóvá tenni, sem megváratni, meg aztán nekem sincs melegem itt a tó közepén.
- Rendben! Kimegyek! – kiáltom. Kétséges, hogy hallotta a feltámadó szélben.
Azután emelkedek ki a vízből, hogy meggyőződtem róla, tényleg becsukta a szemeit. A vízből kifelé iparkodva kicsavarom a copfba fogott hajam.
Kiérek a partra, mire a kezeimmel gyorsan lesöpröm magamról a vízcseppeket, majd sprint a motor felé. Futás közben még pereg a víz a csupasz testemről. A karjaimat szorosan összefonom a mellkasomon, hogy takarjam és lefogjam a domborulatokat.
Érzem az éles köveket a talpam alatt, ahogy mezítláb egyre közelebb csattogok.
- Ville! – pirítok rá röhögcsélve, mert épp fél szemmel kukucskálva méri a terepet. - Ne merészeld!
Hogy mit látott és mit nem, nem akarom tudni. Megfenyegethetném, hogy ezért még számolunk, de jelenleg sokkal fontosabb, hogy végre hozzájussak a cuccaimhoz.
- K-k-kösssz… – vacogom dideregve már a bőrkabátja takarásában.
A bugyit és a melltartót mint a villám kapom magamra. A garbó a következő ruhadarab. Ezzel viszont meg kell küzdenem, mert felcsavarodik az anyag a hátamon, ahogy lehúznám, és még a fejem is beleragad a magasított nyakrészbe. Azért csak sikerül kibukkannom belőle. A fekete farmer hasonlóan tapad a combjaimon.
Ha Ville eddig nem nézett volna fel, akkor szólok neki.
- Kinyithatod. – mondom előtte ugrándozva. Igyekszem magamra rángatni a nadrágot. A zokni és a csizma semmiség.
A dzsekimbe belebújva és a zipzárját felrántva óriásit sóhajtok. Istenem, milyen kurva jó érzés felöltözve! De merő víz vagyok még így is. Az összes ruha feszül rajtam. Mókás érzés.
A bukót kézbe kapom a motor nyergéről. Ville felé nyújtom, elvégre Ő lesz a sofőr.
- Te mutatod az utat. Hadd szóljon. – búgom somolyogva. Teljesen rábízom magam. Várom, hogy elvegye a fekete sisakot. Most rajtam a sor, hogy szabadon bámészkodjak az utazás alatt.

Elvigyorodom. Csak lazán húz balra a szám egyet, de még mindig kifelé tartok, nem állok meg.
Odakinn.. nagyobb a cidri mint hittem, vagy csak tuti túl józan vagyok és azért érzem, ezért nem tökölök sokat a ruhákkal. Amikor végzek viszont..
Beugrik hogy ja.. neki is tuti befagy a feneke, ezért jön a mentő ötlet. Félig.
A szememet lehunyom, de a szél belekap a hajamba és a pofámba sodorja az egészet. Muszáj köpködnöm, persze a kabátot nem engedem el, de valahol fingom nincs hogy is zajlanak az események, pont ezért engedek meg egy kukkantást.
Sivítani kezd... Újra becsukom, de muszáj röhögjek. Nem parasztul és nem is teli torokból, de aztán csak sikerül valamit művelnie, legalábbis a fogai vacogásából azt szűröm ki. Aztán fura hangok...

- Segítsek?? - kérdezem minnnden jó szándékkal, csak egy rövid, újabb kémlelést eresztve meg, és bár a hátán a cucc egy halom csomó, mégis mire intézkednék megoldja a dolgot. Ügyes lány...

Aztán csak előrébb van a dolog, vagy legalábbis feljebb, a bakancs már csak sebtiben és ezt a részét én is csak most rántom fel.

Ahogy a bukó kis híján a tüdőmben landol, újabb feles vigyorral veszem el. Van egy ötletem.. Deeeeee...

- Oké! - vágom rá, és magamra is rántom sisakot miután átrakom a lábam a motoron. Megvárom míg felmászik mögém. Már ha megteszi, és amint a kezei átfutottak a hasamon, végigcsúszva a karjain ellenőrzöm rendesen kapaszkodik e. Aztááááán...

Úgy dübörög föl az az ördögi gép mintha kötelező lenne. Régi érzéseket kelt fel bennem, régi.. elfeledett, valami mégis megreszket egy pillanatra. De nem törődök vele. Csak rászorítok a kormányra előttem és vagy még kettő, kövéret beleeresztek. Szabályosan bizserget. Nekem is kell egy ilyen...

- Megvagy..? Mehetünk? - veszek egy félfordulatot hátra, de fogalmam nincs a bukó mögül mi az amit hallhat belőle. Mégis várok egy jelre. Hogy beszéljen, vagy egyszerűen megszorítson jelezve, hogy aztán megengedve a kuplungot, elcsorogjunk az út felé.

- Jól áll. – bazsalygom vigyorogva, amint Ville a fejébe húzza a fekete bukósisakot.
Míg ő elfoglalja a motor nyergén a helyét, én addig állig rántom a bőrdzsekim zipzárját, majd megkapaszkodom a derekában és felszállok mögé.
A törzse köré fonom a karjaimat, aztán érzem a kezét, ahogy kitapintja magán a fogásomat.
Csak ez után börrögteti meg a járgányt. Kóstolgatja a kicsikét. Igen. Valóban istenes a hangja, ahogy felbőgnek az acélban rejlő lóerők.
A bukó tompítja Ville baritonját, de kiszűrődnek a szavai alóla, miként hátra pillant.
Közelebb hajolok a füléhez.
- Naná! Csapj a lovak közé! – mondom hangosabban egy bólintás kíséretében.
A kétkerekű csodajárgány ezzel elfordul a tó mellől és visszatalál a neki való végtelen aszfaltcsíkra.

Ahogy Ville hátának dőlök, a testemen érzem a rezdüléseit, a karmozdulatait, amivel a járgányt irányítja. Szépen dorombol a kezében.
Az erős menetszélben végigcikázik rajtam a hideg. Megrázkódom. A hajam és a ruhám is teljesen megszárad száguldás közben.
Ville jóval magasabb nálam, még így is, hogy az utas ülés magasított. A hátának döntöm az arcom, nem éri a szél. Ábrándosan meredek a rohanó tájra. Egész kellemes így. Az egésznek szabadság íze van.
Egy benzinkút mellett robogunk el, mire Ville visszaparancsolja a motort. A hirtelen irányváltásra már felemelem a fejem. Azt gondolnám, hogy cigit, sört, vagy valami egyebet szeretne, de begurulva a parkolóba egy Honda mellé, mégsem száll le, csak lábbal kitámaszt.
Felegyenesedem, hogy hátra tudjon dőlni, míg matat a nadrágja zsebében. Fogalmam sincs mit akar, mégsem faggatózok.
Érdeklődve figyelem mit művel. Keresgél a kabátjában. Nem vagyok benne biztos, de mintha írna valamit. Aztán látom, hogy egy 100 dollárost tesz a másik motor tankjára.
Ahh… Grid száma… Gunyoros félmosolyra fut a szám, amint felismerem a zöldhasúra firkantottakat. Múltkor én egy buzi rendőrnek adtam meg. Ha így folytatjuk a menedzserúr telószámának az osztogatását, le fogja cserélni.
Ville baritonja felbúg a bukó alatt. Felugrik a fél szemöldököm. Azonnal összeáll a kép, mire játszik. Nem szólok, nem hüledezek, nem tiltakozok, nem erkölcsizek. A hideg nyugalom egy komisz vigyort mázol a képemre. Eszemben sincs beleköpni ennek az őrültnek a levesébe.
Más már rég félreértette volna ezt a „Markolj rá!”-t. De nem én. Határozottan az a szörnypofás, guszta bukó a célpont. Némán biccentek Ville-nek. Bemérve.
Egy tag bukkan elő a budiból, felénk tart. Pont szembebámulok vele, erre Ville száját elhagyja a kurta parancs. Villámgyorsan kapom le a bukót az arcrészbe belemarva, mire a tulaj odakiált egy felháborodott „Hé!!!”-t.
- Indíts! - sikkantom.
Nem érdekel, ha a fickó felismert. Grid majd kárpótolja a veszteségért.
Nem állom meg nevetés nélkül. Vadul rázza a mellkasom. Sisaktolvajok lettünk. Törvényen kívüliek. Hell yeah!
Fél karral kapaszkodom Ville felsőtestébe, miközben elsöprünk a benzinkúttól. Úgy megrántja a gázt, hogy muszáj jobban belekarolnom, nehogy ledögöljek mögüle. Másik kezemben ott szorongatom a nyers húson élő bukót.
Ha Ville lassít, menet közben húzom a fejembe, és ezzel a kiéhezett pofával nyáladzok a nyakába. Mintha tarkón akarnám nyalni. Nagyon komoly… Megtartom.

Letérünk egy mellékútra, majd megállunk egy patak mellett.
- Gyűjtsünk bukókat? – nevetgélek hátul. - Már így is van három.
Egy, amit Ville lakásán hagytam anno, és most ez a kettő.
Inkább nem gondolok bele mit köptek, vagy nem a sisakba. A fejembe húzom, aztán ismét Ville köré fonom a karjaimat. Indít.
Tetszik, ahogy vezet. Magabiztosan irányítja, de mégsem hősködik. A kanyarokban vele együtt dőlök.
Felfelé gurulunk a Black Mountains kígyózó meredélyén. Ville itt már óvatosabban vezet. Elvagyok itt hátul. Nézelődöm, ahogy egyre magasabbra jutunk. Magamon érzem az egyre csökkenő hőmérsékletet.
Előttünk a távolban feltűnik a kilátó, végül begurulunk a kirándulók számára kialakított parkolóba.
A motor elhallgat, mire megkapaszkodom Ville derekában, és leszállok mögüle. Ellépek a járgánytól, hogy ő is kényelmesen lepattanhasson a nyeregből.
Lerántom a fejemről a vicsorgó bukót. Csini darabnak tartom.
- Nocsak… – döngöm somolyogva Ville szemeibe. - Számon tartod?
Körbehordom a tekintetem a magaslati tájon, aztán visszafordulok Ville felé.
- És? Hányadik után jár a piros pont? – vigyorgok rá sunyin. A bukót közben én is a motorra teszem.
Széttárom a karjaimat, mintha végigmutatnék a néma környéken. Sehol senki.
- Íme. Egy adag magány rendel.
Végülis, Ville ezt kívánta.

Ville mögöttem terem.
- De. – helyeslek döngve, és somolyogva rápillantok a vállam fölött. Eddig valahogy nem tűnt föl, hogy vagy egy fejjel magasabb nálam. De amilyen colos égimeszelő, mellette nem nehéz bokacirkálónak tűnni.
- Nem vagyok valami szorgalmas gyűjtögető. – magyarázom, és felsejlik az arcomon egy banditamosoly. - Nem gyúrok különösebben a piros pontokra.
Legalábbis az effélékre. Néha mégis becsúsznak. Főleg ha olyan haverjaid vannak, mint Birdie és társai.
Ville erre ellép mögülem, és a szerpentinen a kilátó felé veszi az irányt. Távolodó alakját a tekintetemmel követem.
- Hát akkor verjünk tábort. – hagyom rá, s közben a kezeim becsúsznak a farmerom zsebeibe. Kényelmes léptekkel indulok meg én is, hogy beérjem.
Talpunk alatt szaporán zizegnek az apró kavicsok. Nem kell sokat gyalogolnunk a kilátóig. Hamar ott tornyosul előttünk. Fából építették és három szintje van. A legfölső fedett.
- Ha ez nem lenne itt, megkérnélek, hogy vegyél a nyakadba. – röhögcsélek halkan. - Felmegyünk? – kérdem.
Nem tudom Ville hogy dönt, én minden esetre szedni kezdem a lépcsőfokokat felfelé, és a legfölső szintig meg sem állok.
Ha tériszonyom lenne, leszédülnék innen. A szél az arcomba csap. A környék legmagasabb pontján vagyunk. Innen a lenti világ olyan aprónak tűnik. És pokolian távolinak.
A kilátás csodálatos. A szomszédos és az azokon túli hegyek is látszanak, lent pedig az elszórt, környező települések. A tiszta időnek hála a látóhatár messze visz. Varázslatos.
Felkönyöklök a korlátra, s hatalmasat szippantok a friss levegőből. Mondhatni letüdőzöm a látványt, mely szinte egyenlő a végtelen szabadsággal. Átjárja minden porcikámat, miközben csak bámulom a horizontot.

Áh! A piros pont felügyelő… Ezen muszáj sunyin elvigyorodnom.
- Jobb lesz veled vigyáznom. Ki tudja mire sikerül még rávenned. – döngöm, aztán  tovább megyünk a kilátó felé.
Ó! Hogy nem akadály? Ville válaszára nem mondok semmit, csak egy komisz pillantást lövellek rá, mielőtt fellépkednék a meredek lépcsőfokokon.
Odafönt a korláton támaszkodom. A festői mélységről aztán Ville-re vándorol a tekintetem. Egyet értek vele. Tényleg elképesztő a látvány és… jó itt.
- Ez a nap fénypontja. – mosolygom. - Vagy kereshetünk egy másik helyet, ahol nem kell a bontással szórakozni.
Továbbra is a korláton könyöklök, erre Ville egy hirtelen ötlettől vezérelve artistának áll és kihívja a gravitációt. Oldalra fordítva a fejem figyelem, ahogy megkapaszkodik az oszlopban és felszökken a korlátra. Én aztán nem szólok rá senkire, mindenki azt kezd magával, amit akar. Lezúgni úgysem fog. Gondolom nem ez a célja. Remélhetőleg. Meg aztán jelenleg még tiszta a feje, a szárnyalás nem fog eszébe jutni. Hanem valami más. Előkerül a zsebéből a cigaretta. A doboz meg megéli mi az a free falling.
Ühüm. Vigyorászom sunyin az orrom alatt. A szemem követi a röptét.
- Ügyes… – döngöm gúnyolódva. De Ville nem vesztett sokat. A doboz megvárja a kilátó lábánál. Valahol. Elsodorta a szél. Majd visszafelé menet összeszedjük.
Ville dalra fakad, és a baritonját visszhangozni kezdik a hegyek. Minden irányból az Ő hangja jön. Némán nevetek alatta. Nem csatlakozom hozzá. Kár lenne belerondítani az előadásba. Különben is. Szeretem a hangját. És ez a dal is favorit. Az egyik legjobb.
Csak az után szólalok meg, hogy már nem énekel.
- Első osztályú a környék akusztikája. Már csak ezért megérné felbútorozni.

Aha. Bútorozunk? Sandán somolygom Ville-re.
- És mivel töltjük az időnket? – érdeklődöm mellette könyökölve. Tényleg kíváncsi vagyok, Ő hogyan képzeli ezt az utópikus életet.
Sürgős dolgom nekem sincs. De nem sokára alkonyodik. Ilyenkor, a téli napokon fél 5 környékén áll be a szürkület, ráadásul a magas hegyvonulatok hamarabb elnyelik a napot. Közvilágítás persze nincs.
Ville fent terem a korláton, és éneklésbe kezd. A hangja mintha még az én belsőmben is továbbterjedne és megrezegtetné a bordáimat. Nyugodtan kivárom a performance végét.
Farmerom zsebéből ekkor húzom elő a mobilt. Csakhogy lecsekkoljam hány óra felé járhatunk. 15:47. Nem közlöm Ville-vel, nehogy azt higgye, hogy sürgetem. Szó sincs róla. Tisztáztuk még a tóban, hogy egyikünknek sincs randija.
Aztán valami más is feltűnik a kijelzőn. Elvigyorodom. Senki nem fog minket zaklatni.
- Errefelé zéró térerő. – mondom mintegy mellékesen, aztán visszacsúsztatom a lapos készüléket a helyére.
Ismét felnézek Ville-re. Hátra fordul, mire találkozik a pillantásunk. Kinyújtja a kezét, nekem meg kérdőn felszalad a szemöldököm. Értem mit akar.
Hogy én? Oda fel?
Szavak helyett beszél a tekintete. Ismerem ezt a nézést. Mintha arra kérne, hogy bízzak benne.
Mi bajom történhet? „Pici” vagyok, kicsit esek. Fő az optimizmus.
Félmosolyra szalad a szám sarka, és balommal megmarkolom az oszlopot, jobb kezem pedig belesiklik Ville ujjai közé. Már lépek is fel a korlátra. Először az alsó peremére, majd a tetejére. Először egyik lábbal, aztán a másikkal. Miközben erősen kapaszkodom, felhúzom magam a magasba.
Kiegyenesedem, és lenézek a lábam előtti mélységbe. Nem kellett volna. Az ütő megáll bennem. A lélegzetem is elakad. Inkább felemelem a fejem, hogy előre meredjek. A szél az arcomba fúj. Nem olyan vad, hogy légszomjat okozzon, de hallom, ahogy süvít.
Oké, Ville ezerszer virgoncabb idefönt nálam. Moccanni sem merek, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. Hogy mit érzek? Szabadsággal elegy tériszonyfélét. Élvezem, de egyáltalán nem vágyom szárnyakra, hogy levethessem magam innen.
Aztán mégis kitör belőlem a nevetés. Úgy állunk itt kéz a kézben, mint két öngyilkosjelölt. A jókedvemnek mégsem csak ez a gondolat az oka.