- Ville, ez nekem kínai. Asszes, tudom, mit hová raktam? Belőlem élnek a telefongyártó cégek is, mert mindig elhagyom a cuccost!
Keressem ott, ahová leraktam, ja, persze, könnyű azt mondani. Az én memóriám valami legendás, az orvosok azon élnének, ha hagynám, hogy kísérletezzenek rajtam. Először volt ugye a figyelemzavar, aztán megismertem a jó kis szereket és most már az öreg isten se mondja meg, hogy melyik ült rá az emlékezetemre, miért esnek ki dolgok. Kiesnek, az a tuti, tagadhatatlan tény.
- Ezt már jó hallani, tesó! Végre kíváncsi vagy valamire!
Eddig csak a végtelen unalom birodalmát mutatta be, most már érdeklődik. Nekünk nem is kéne józanul találkoznunk. Mármint úgy, hogy ő nincs beállva. Én mindig be vagyok, arra nem lehet panasz. Sőt, megkockáztatom, hogy szerek nélkül is vagyok olyan elmebeteg, mint ő becuccozva. Vagy csak máshogy élem meg az unalmat, nincsenek határok, mindig kitalálok valamit.
- Ez a szokásos szappanopera, Ville. Azt hiszed, nálunk nem voltak dolgok. Akikkel sírva hánytunk a gyárban, azok már rég ki lettek baszva vagy kiléptek. A mostaniak egész jó arcok, nem annyira extrémek, de nem is prűd szűzlányok. A legdurvább Emppu volt, rá biztos emlékszel. Nagy has, nagy szakáll és ő se ismert korlátokat. Aztán mikor már a színpadra is alig bírt felmászni, akkor Timo, a manager úr kirakta. Szar tudja, mi lehet vele, őt se bírtam elérni, pont, mint téged...
Én is elmondtam a magamét, hogy ne csináljon a segge alá csak azért, mert szar arcokkal van körülvéve. Ha bent, a kobakban minden rendben van, akkor lehet kint akármi. Persze sokan tagadnák, hogy nálam valaha is rendben lett volna bármi, de nem rájuk figyelek, hanem a saját, belső hangomra. Oci, hát igen, volt is daluk, amiben angyalt játszott. Testhezálló szerep.
- Ezt látom, haver, hogy elolvadsz tőle, most is, hogy nincs itt, csak beszélsz róla. A megkaphatatlant kell megkapni, igaz? Amúgy tényleg egy földreszállt angyal, sokszor mentette meg a seggemet és ő volt a józan lélek, ha összesodort minket a sors. A bandájával sokat lógtunk, azokat is bírom ám. Ocit ki kellene találni, ha nem lenne és nem tudom, hogy ki tudnám-e találni, pedig nekem aztán van fantáziám! Mondd meg...de őszintén, mert ha mellébeszélsz, pofánváglak! Milyen volt róla az első benyomásod?
Most pedig megkívántam a konyhaasztalt. Nem tudom, miért, de olyan vonzó, hogy mindent le kell róla söpörnöm. Ha Ville nem kap el, akkor ráfekszem hassal az abroszra és elkezdem szorítani, mint egy negyvenes, tapasztalt kurva fonnyadt csöcsét. Azt, micsoda érzés! A csípőm pedig mozog, mert most behaluztam valami csúcsminőségű lyukat ide és szinte csorog a nyálam. Kiszámíthatatlan, hogy hat rám a szer.

Sprintelek, mint az állat. A stúdióig meg sem állok. Úgy tépem fel a bejárati ajtót is. Steve meg csak les utánam, mi ez a villámtempó, amivel 3-asával szedem felfelé a lépcsőfokokat. Rohadtul be akarok érni a lakásba. Oda, ahol biztonságot vélek. Biztonság… Bepiált drogosok között… Ez az, Octi! Vadul berongyolok a lakásba és végigrobogok a folyosón. A srácok hallhatják, hogy valaki jött, mert nem kis robajjal vágódik be mögöttem az ajtó.
Megtorpanok a konyha bejáratánál. Nem zihálok, de nyelem a levegőt. A kép, ami fogad, önmagáért beszél, és sajna kitörölhetetlenül beleég az emlékezetembe.
Istenkáromlás. Birdie a pizzámat dugja!
Egy ideje ott állok már. Ezek nem vettek észre. Látványosan megütközve, elkerekedő szemekkel barátkozom az ötlettel, hogy épp megreformálja a kámaszutrát. Szeretem ezt a dilinyóst, de… megint a hülyék olimpiáján indul? Bahh… kurvára be van szívva. Ville dettó, öregem.
Birdie evolúciós egyedfejlődése vajon hová vezet?
- Legközelebb mi lesz belőled? Játszótéri szatír? – döngöm oda hamisítatlan Octoberes gúnnyal, az orrom alatt, jókora beletörődő sóhajjal zárva.
Ezt már megvárom mit művelnek. Ville pattan is. Ugyanannak okán, amit én is sérelmeznék az ő helyében. Mindenáron, kézzel-lábbal, bazdmeggel meg miegyébbel nekifeszül leszerelni a madárkát az asztalról.
- Oké. – újabb sóhaj. - Én asszem megyek hányni. – mondom egykedvűen, csak úgy, bele a nagy semmibe, és sarkon fordulok, hogy megcélozzam a fürdőszobát. Valószínűleg úgysem hallottak.
Komótosan bemasírozok. Az ajtót nyitva hagyom, nincs kedvem becsukni, szarok az egészre. A csuklómon még mindig ott lóg a szatyor, benne Birdie pezsgőtablettája meg a kenőcse. Valami történik bennem. A gyomromban, és úgy amblokk bennem.
Odalépek a wc csésze elé, felhajtom az ülőkét. Amint fölé hajolok, kibukik belőlem a reggeli. Nem tartom vissza, hadd jöjjön, ha már kikívánkozik. Megkönnyezem a beleim munkáját. A térdeim remegni kezdenek. Le kell ülnöm a padlóra. Két oldalt megkapaszkodom a csészében, és rókázok. Az ideg teszi. Most jön ki belőlem a rablás alatti feszültség és félelem. Még ott érzem a torkomon a penge hideg, halálos élét. Csessze meg!
Aztán ahogy kiürülök, és biztosra veszem, hogy vége, nincs több matéria, hanyatt vágódom a budi előtt. Csak bámulom a plafont. Nem érdekel semmi más, kivéve, hogy megúsztam.
A múltkor egy strici pofozott le, most meg kiraboltak. Jól nyomom, amióta megvetettem a lábam Vegasban.

Csak mondom, mondom a történeteket meg a véleményeket, meg ami a számra jön. Ville meg...nem tudom, mikor van itt és mikor nincs. Most már azért éledezik. Engem már nem érdekel a pia. Most dumálhatnékom van, nem megyek vissza a kanapé mellé az üvegért. Szerintem érti, miről beszélek, nem idegen tőle se mindez. A reakcióink mások. Nálam extrémek, kifelé indulóak, ő meg befordult a szarságoktól.
- Igen és utána azzal tapizta végig az egyik ribancot, meg le is sózta a sebét. Aszem, az már benne se volt a fogadásban, csak szorgalmi feladatként poénnak látta. Emppu-nak egy szál gyufa is tét lenne, sőt tét se kell. Sokban hasonlítunk azzal a baromállattal - közlöm röhögve.
Meg kéne keresni, ha egyszer hazamegyek. Semmi komoly, csak dumálni, marhulni, ahogy vele lehet és senki mással.
- Ville... Oci szerintem még senkit nem szopott le. Lehet, hogy a cumisüveghez is inkább bögrét kért. Ez a fasz Grid ennyire nem mondott el semmit, mi?
Oci meg a beszopásos szerződések. Kurva nagyot röhögök, mert ez aztán a lehető legtávolabb áll tőle. Lehetne az Bill Gates vagy bármilyen multimilliárdos, a csaj kikacagna bármilyen hasonló ajánlatot. Szegény mit kaphatott ezektől! Na, ez az!
- Na de most már szeretitek, ugye? Kivéve Vespa-t, mert ő aztán max a farkát szereti, mást nem. Ugye, nem akarjátok kicsinálni? Te biztos nem, de a többiek?
Feléledt bennem a védelmező ösztön. Az én drága barátnőmet (nem olyan barátnőmet, csak havernőmet, vagy minek nevezzem) ne csesztessék! Szerencse, hogy a pizza a konyhapulton volt és meg lett mondva, nyaklevest kell kapnom, ha hozzányúlok. Az asztalról simán levertem volna most, hogy rámjött az ötperc. A szavak nem használnak, már máshol járok. A parasztlengő sodor le a kőre, ahol a vállamat rendesen megütöm és már csak csukott szemmel mormogok, dorombolok. Oci megjelenését és gyors kislisszolását fel se fogom. Csak halványan rémlik, hogy mintha láttam volna, de már nem tudom, hogy tényleg itt volt-e vagy őt is haluztam. A vállam fájdalmát nem érzem, már hat a kokain. Végre kinyitom a szemem és körülnézek:
- Jó erőben vagy, haver! Te, Deadman, az előbb nem a csaj jött be? Most hol van?
Aztán megint négykézlábra ereszkedem. Ez ma ilyen kutyálkodós nap. Vakkantok is egyet és neki akarok ugrani Ville lábának, hogy felborítsam, de az asztal lábát találom el homlokközéppel. Ekkora asztallábat, hogy nem lehet kikerülni se!
- Í, a kurva életbe, de nagy asztalod van! - mondom, ahogy visszarándulok.
Elkezdek az asztal meg a konyhapult között kimászni. Fél kézzel nehezen megy, ugyanis a jobb kezemmel a homlokomat tapogatom, hogy megvan-e még. Nem fáj, csak úgy érzem, hogy... Valamit elvesztettem. Leülök a pult előtt és lesek az asztal alá, de nem látom. Több szem többet lát, megkérdezem a havert full komolyan és magabiztosan:
- Ville, asszem, kiesett az agyam az előbb... Nem láttad véletlenül?

Forog velem a fürdőszoba. Mi a fene… Biztosan csak az idegesség utórengése. Erre Ville vidámkodó baritonja üti meg a fülem az ajtó felől. A szemeim feljebb fordulnak. Most már látom is, hogy ott áll, nem csak hallom. Kurva viccesnek képzeli magát. Nekem meg semmi kedvem röhögni.
- Bár úgy lenne. – nyögöm, mire elkap egy újabb inger.
Felkönyöklök a padlón, de aztán sürgősen két térdre tornázom magam és megint a budira borulok.
Még egy adag jön. A hajam lófarokban, úgyhogy nem lóg bele az arcomba.
Néhány másodpercig csak zihálok a toalett fölött. Az jár az eszemben, hogy haza akarok menni, de nem merek kilépni az utcára. Viszont itt sem akarok maradni. Nincs most türelmem elszállt agyú kiskölykökhöz.
Feltápászkodom, közben az ujjaim bizonytalanul rátapintanak a víztartályon lévő gombra, mire a kiáramló vízsugár eltakarítja a termést. Odalépek a mosdókagylóhoz. A számban ott a hányás epés íze. A torkomat is marja. Megnyitom a hideg vizet és odahajolok a csap alá, hogy először kiöblítsem ezt a förtelmet, aztán igyak pár kortyot.
Felnézek a tükörbe és meglátom magamat. Tiszta sápadt vagyok. Az arcom mészfehér. Jézusom…
Meg kéne kérnem Steve-t, hogy kísérjen haza.
Ha még ott van, egy pillanatra megakad a tekintetem Ville tükörképén, ahogy mögöttem támasztja az ajtófélfát. Fáradt vagyok én most ezekhez a nagy vigyorgásokhoz meg humorizáláshoz.
Nyikorog a csap, miközben egykedvűen elzárom. Most veszem észre a csuklómra fűzött szatyrocskát. Ahh. Birdie cucca. Kellenek ezek még neki? Kipakolom őket a kagyló szélére, a zacskót meg összegyűröm és belehajítom a mosdó melletti kukába. Elég kényszeredett cselekvés, remeg közben a kezem az idegtől.
Haza kéne mennem…

Kezd most valami visszaköszönni a régi Ville-ből, abból a balfaszból, akiért én kijöttem Vegas-ba. Együtt röhögünk a régi dolgainkon, ami tök jó. Legyenek újak is! Erre kell még rávennem és beanyagozva esélyesebb. Végigvigyorgom, hogy szapulja a menedzserét. Ez örök igazság. A zenész utálja a menedzserét, csak azt szereti, amit elér általa. A menedzserek se tesznek sokat, hogy ez másképp legyen. Az viszont megnyugtató, hogy Oci jó kezekben van idekint. Ville elég tökös gyerek, hogy megvédje a bunkóktól.
- Hát de visszajött. Vagy nem? - térek rá a témára.
Ville se ért már mindent. Én meg csapongok, jobban, mint szoktam. A drogkészítők számolhatnak, tervezhetnek, de az én szervezetemre néha furán reagálnak a cuccok. Most úgy, hogy egyszer a csúcson vagyok, 5 perc múlva a mélyben. Megkívánom az asztalt, aztán keresem az agyamat, mert azt hiszem, kiesett és nélküle egy senki vagyok. Egy semmi. És nincs, aki megkeresse nekem. Itt ülök tök egyedül a konyha kövén. A kibaszott jó életbe! Ez nem fog így menni. Felállok és kijelentem magamnak, mivel a haver itthagyott:
- Márpedig én agy nélkül is működöm!
Nem dumálok sokat magamban, mert a közönséget kell inkább megkeresni. Ők mindig kellenek, a szeretetük, a tapsuk, az elismerésük. Mekkora doboz van a pulton! És milyen jó az illata. Lehajolok és megszagolgatom. Nem nyitom ki, csak a kartont szaglászom. Már emlékszem. Oci rendelte ezeket. Hallom a hangokat is, fáraszt, hogy olyan messze vannak és ez amúgy is a csaj cucca, úgyhogy én elviszem neki. Rádobom a kólát a dobozra és indulok ki a fürdőbe.
- Szobaszerviz, gyerekek! A drága hölgy rendelt valamit és a legjóképűbb pincér már ide is hozta! - kurjantom vidáman-
Megállok az ajtóban. Ville bambul és beszél, Oci meg... Én így még nem láttam.
- De szarul nézel ki! Igyál egy kis kólát, bébi! Mi van veled? Mit csináljak?
Rámtör, hogy segíteni akarok és kivételesen nem szerekkel. Csak kólával, meg pizzával, amit felényújtok. Bizarr kínálás a budi mellett...

A tekintetem Ville tükörképéről a mosdókagyló mellett lógó törülközőre vándorol. Lassan törlöm meg benne a kezem.
Kísértetet? Ville rátapintott a lényegre. A fickó arca kísérteni fog egy darabig.
- Igen. Azt… – döngöm halkan. - Kirabolt, és most… anyukám után sírok. – vigyorodom el halványan, miközben ismét Ville-re sandítok a tükörben.
Nem kell szó szerint érteni a bömbizést. Csak megijedtem. De azt kurvára. A részletekbe valahogy nincs kedvem belemenni. Próbálom elfelejteni az egészet.
Valamerre menni kéne. Vagy épp ez az, hogy inkább az időt húzom minden mozdulatommal, csakhogy ne kelljen kimennem sehova.
A lakásomra gondolok. Ott van minden holmim. Ma délután még dolgunk van, addig ildomos lenne összekaparni magam és eladható formába hozni. De az a lakás… Most valahogy olyan nagynak, üresnek és messzinek tűnik. Nem akarok egyedül lenni. A srácok lehet, hogy be vannak tépve, de velük biztonságban vagyok. Ide meg tuti nem jön utánam az a tag. Ha mégis, Steve még az előtt leszereli, hogy felérne.
Végigfut a hátamon a hideg, ahogy eszembe jut az incidens. Fenébe!
Egy kósza ötlet fészkeli be magát a fejembe. Mi lenne, ha megkérném Ville-t, hogy ma este hadd aludjak itt. Nem sok vizet zavarnék. Csak egyetlen éjszakáról lenne szó. Fel sem tűnne neki, hogy itt vagyok.
Elfordulok a tükörtől, talán még elő is hozakodnék a dologgal. Ekkor bukkan fel Birdie az ajtóban Ville mellett, és valahogy el is vetem az iménti gondolatot.
Vérszegény mosolyt vetítek a madárkára. Hogy a „legjóképűbb” vagy a „de szarul nézel ki” készteti az arcizmaimat erre, egyre megy.
- Kösz. – somolygom az őszinte bókra. - Nyugodtan beburkolhatod. Most úgysem maradna meg bennem.
Birdie afelől érdeklődik, hogy mit csináljon. Szemlátomást tényleg aggódnak a fiúk. Igazán kedves tőlük. Jó érzés, hogy valakikre számíthatok.
Nem történt semmi komoly. Még élek.
Oldalra pillantok, és a mosdókagyló pereméről elveszem a cuccost.
- Hogy van a lábad? – megyek oda a srácokhoz, és Birdie felé nyújtom a pezsgőtablettát meg a kenőcsöt tartalmazó dobozt. - Jobb később, mint soha. – jegyzem meg inkább magamnak.
Jah. Azóta Birdie már vagy ezerszer elfelejtette, hogy görcsoldót keresett.
- Csak ez volt a gyógyszertárban. A krém a lábra megy, a tablettát meg vízben oldva igyad. – magyarázom a szerek használatát, még mielőtt felcserélné a kettőt. Birdie-től esküszöm kitelik.

Tudtam én, hogy ez számít. Egy nőnek sose szabad mondani, hogy szarul néz ki, akkor se, ha tényleg. Nem akarják hallani, nem bírják. Én meg nem kapok választ, csak kábé annyit, hogy dugjam fel magamnak a pizzát. Lehet, hogy hányt, ezt még most is össze tudom rakni. És tényleg szarul néz ki. Csak nézek, hogy most mi van, ezt hogy értsem? A szer miatt bambulok be, azt hiszem. De még a lábamról kérdez. Hú, most beugrik, hogy görcsölt rendesen.
- Az rendbejött! Szokott ilyen lenni, de el is múlik. Kösz szépen ezeket, mindjárt megnézem. Na, de mi van veled?
Ville meg ki akar itt tessékelni. Ránézek meglepődve, hogy mi olyan fontos. Most beszéltünk róla, hogy nem szopatja, szóval mástól hányhatott. A haver egyedül akarja megoldani? Kettesben? Hát jó, legyen, remélem, megoldja.
- Én ezt most leteszem ide - mutatom a pizzát meg a kólát, amit a mosógépre rakok.
Másik kezemben a cuccok a gyógyszertárból, ezeket nézegetem. Ville-re még a mutatóujjamat rázva rávigyorgok.
- De kalapáld ám helyre, különben visszajövök!
Nagy fenyegetéssel éltem. Ezzel kimegyek, nem kell itt üvöltözni. Meghagyom nekik a pillanatot, még ha nem is értem az egészet. Ville figyelmes egy nővel. Ez nekem új. De tekintve, hogy Oci az illető, pozitív újdonság és remélem, tudnak valamit kezdeni egymással. Én meg kimegyek az erkélyre. Megnézem az utcát, a kilátást, a házakat. Meg az embereket, akik lenn sétálnak, mint apró hangyák. A közönségünk. Hiába, mindig színpadon érzem magam, ha magasabbról tekintek le rájuk. Most nem játszom pápát, mint a múltkor. Az már megvolt, valami újat találok ki. Elkezdem azt a valkűrös Wagnert dúdolgatni és hozzá vezénylek is. Valkűrök tánca, azt hiszem. Aztán már nem csak dúdolok, hanem éneklem. Nem vagyok nagy komolyzenerajongó, de ez kurvára bejön. Valamelyik filmnek is volt a betétdala, talán többnek is. Most nem tudom felidézni, de a dallamot kívülről fújom. Ez ilyen Birdie-s interpretáció, a kedvenc részeimet éneklem el belőle, mert egy komplett nagyzenekar szólamait nyilván nem tudom egyedül előadni. A csúcspontnál bekapok egy pezsgőtablettát és várom, hogy víz helyett a nyálam kezdje oldani. Fuhh, nem valami jó...

- Óh. Hát… ha rendbe jött, az szuper. – mosolyodom Birdie-re. - Velem minden oké. – igyekszem terelni. Mit is mondhatnék? Tök felesleges nyávogni. Kihánytam magam. A nehezén túl vagyok.
Ville-nél eközben elszakad a cérna. Értetlenül állok a fiúk előtt. Ez a viselkedés nekem is új, nem csak a madárkának, aki szolidan visszavonulót fúj. Ville parancsára majdnem én is ezt teszem. Lányos zavaromban bekussolva figyelem, hogy Birdie leteszi a pizzát a mosógépre. További szavaira felugrik a fél szemöldököm. Az én olvasatomban a kalapálni valami érdekeset jelent…  Melegen ajánlom neki, hogy ne azt értse az egész alatt, amire gondolok. Arra már nem is merek gyanakodni, hogy ezek ketten itt szépen kidumáltak a hátam mögött, míg elvoltam a gyógyszertárba.
Biztos ma van a drogosok világnapja. Vagy csak szimplán vonzom őket. Lent a sikátorban is belebotlottam egybe, idefönt meg ketten vártak rám. Huhh… Ki kellene művelnem magam a témában, csakhogy követni tudjam a gondolkodásukat, megértsem a cselekedeteiket, és képes legyek megjósolni azt.
Fogalmam sincs mi játszódik le a srácokban a szer hatására, hogyan érzékelik a valóságot és mit élnek meg fejben, de nem árt óvatosan bánni a szavakkal. Azt hiszem. Főleg, ahogy elnézem Ville-t. Nem tudhatom mit váltanak ki belőle.
Ha Birdie sokat ugrál, lehet én csukom be az ajtót rosszullétre hivatkozva. Nem akar ő rosszat, de most nem megy ez az őrült tempó, amit általában diktál. Képtelen vagyok ráhangolódni a bulira.
Persze tudom, hogy nem zárkózhatok be örökre ide fürdőbe. Előbb-utóbb ki kell mennem. A fenébe is…
Ville-t bámulom. A hangja, az az ellentmondást nem tűrés, amivel rászólt Birdie-re, még mindig visszhangzik a fülemben. A tekintetem rátapad az arcára. A szemeiben furcsa fény izzik. Dolgozik benne az anyag, kétségtelen. Ilyennek még nem láttam. Vajon mit akarhat? Mi lesz most? Kizártnak tartom, hogy ártana, viszont mégis ijesztő ez a helyzet. Hogy miért? Passzolom. Hirtelen még a rablás élménye is eltörpül és félre kerül bennem.
Fenékkel nekitolatok a mosdókagylónak. Csak érzéssel dőlök neki, nem akarom leszakítani.
Hatalmas, tágra nyílt szemekkel pislogok Ville-re, mintha csak azt kérdezném tőle: Mi volt ez az egész?
Azt hiszem, valami komoly van terítéken.

Érzem, látom rajta, hogy elül Ville-ben a viharos szél. Nem mozdul az ajtótól. Annak támaszkodik, mint én a kagylónak. A kicsempézett helyiség két végéről fürkésszük egymást. Van egy olyan sejtésem, hogy ő meg az én reakcióimat tanulmányozza, ahogy a tekintete az arcomon jár.
Aztán rákérdez. Nagyon halkan. Mi tagadás, indulatosabb folytatásra számítottam, de ez így sokkal jobb. Megnyugtatóbb.
Nem eresztem Ville szemeit. Azon agyalok mennyit mondjak el a történtekből. Mégiscsak drog hatása alatt áll. Egy apró, mondhatni bölcs hang óvatosságra int. Nem azért, mert össze vagyok zárva vele, és elállja a menekülés egyetlen útját. Olyasmire nem is gondolok, hogy nekem származna ebből bajom, inkább a hirtelensége aggaszt, az igazság be nem látható következménye. Az hiányzik még, hogy esetleg kirohanjon a svájci bozótvágójával az utcára és levadássza az elkövetőt. Bassza meg, kinézem belőle. Nem akarom, hogy valami hülyeséget csináljon, amiért neki lesz rossz később.
Kattognak a fogaskerekeim. Mintha a gondolatok meg nem fogható világában sakkoznék Ville-vel.
Figyelem, amint behunyja a szemeit egy pillanatra, majd ismét rám néz. Megkér. A hangszín merőben más a percekkel ezelőttitől, attól, amivel Birdie-t tessékelte ki. Egészen… ellenállhatatlan?
Felsóhajtok. Nincs okom, se értelme titkolózni. Halkan kezdek bele.
- Visszafelé jövet… elkapott egy fickó a sikátornál és… elszedte a telefonomat. – mondom. Finom mozdulattal megvonom a vállam. Az 5 dolcsi lényegtelen. Azt végülis én adtam oda, ha úgy vesszük.
- Beparáztam. – suttogom. Óóó! Az nem kifejezés, hogy beparáztam. Rám van írva.
Ráadásul szégyellem, hogy így elbántak velem, lehettem volna „tökösebb” is.
Nagyzolni és fantáziálgatni egyszerű, hogy ezt-és-azt csinálnám a taggal, így-meg-úgy lecsavarnám a golyóit, ha megtámadna, de amikor ott vagy, nyakig a szarban, lefagysz és gyökeret eresztesz, már nem vagy olyan vagány. Csak azért imádkoztam, hogy ne bántson. Féltem.
A késről mélyen hallgatok. Ez a kritikus tényező az egészben. Ville előtt is és számomra is. Még mindig érzem milyen hideg és kínos az érintése a torkomon, ha csak rágondolok. És a fickó eszelős, nyirkos ábrázata… A hangja, ahogy sziszeg… beette magát az emlékeim közé.
Megborzongom. Még odakint van…
A tekintetem leesik Ville-ről. A járólapokat bámulom inkább.
Nyelek egyet, közben zavartan dörzsölgetem össze a tenyereimet. Izzadnak.
Szarul érint, felkavart az ügy, nem tagadom. De az egészben a kiszolgáltatottságot rühelltem a legjobban.
- Igazából minden oké. – füllentem. Megköszörülöm a torkom. - Komolyan.
Fizikailag jól vagyok, egyetlen szál hajam sem görbült meg, de ami a halálfélelmet illeti, még mindig ott bizsereg a porcikáimban.
Most emelem Ville-re vissza a szemeimet.
- Majd Grid-et megint hívogatja valami balfasz. – vigyorodom el. Elütném az egészet egy poénnal, de aztán kapcsolok; az az én számom, és jó lesz lemondani az előfizetést, mielőtt a csóka interurbán kezdene telefonálgatni a kontómra, vagy emeltdíjas háziasszonyokat zaklatna.

A kérdésére, hogy jól vagyok-e, csak bólintok.
- Jól. – teszem hozzá egy szerény mosollyal. - Nincs semmi bajom.
Azt hittem, ettől majd elcsitul a helyzet, mégsem ez történik. Ville-ben, mintha egy időzített bomba ketyegne. A hirtelen hangulatingadozásait betudom a drognak. De az erőteljes hangnemre, amit váratlanul megüt, én szégyellem össze magam, mintha rossz fát tettem volna a tűzre. Végülis…
Óh, hogy nem tudtam szó nélkül elviselni és lenyelni a történteket! – némán átkozom magam. Nem kellett volna senkinek sem tudomást szereznie arról, hogyan jártam. Viszont a késről jobb is, hogy nem ejtettem egyetlen szót sem. Az rontana mindenen.
Ville szemei szinte villognak. Ijesztő, amit bennük látok. Az indulat veszedelmes sötét fellegei egészen… ragadozójelleget kölcsönöznek neki.
Tágra nyílt pupillákkal meredek rá. Mi az Isten van vele? Honnan jön ez a nagy harag?
- Annyit nem ér az egész. – mondom halkan. A hangszínembe belepumpálom minden higgadtságom, ahogy tőlem telik, de jelen helyzetben igen kemény melónak bizonyul. - Csak egy telefon. Meg aztán… különben sem tudom ki volt az.
Ettől tartottam. Hogy tényleg képes lenne nekimenni bárkinek. Csak az nem tiszta mi a fenének.
De. Mégis. A varázspor.
Ahh… Hogyan fogom lehűteni?
Megeresztek egy apró sóhajt.
Még mindig a mosdókagylót támasztom a hátsómmal. Ville-ről a mosógépen hagyott pizzára vándorol a tekintetem. Halványan megrándul az arcom. A kaja gondolatára is fordul egyet a gyomrom.
Visszaemelem a pillantásom Ville-re. Gőzöm sincs, mit mondjak.

Én még mindig a mosdókagylónak dőlök, amikor Ville egyszercsak elindul felém. Pillanatok alatt hidalja át a kettőnk közt tátongó távolságot. Valami olyan hirtelen indíttatás hajthatta oda hozzám, hogy még feleszmélni sincs időm. Azon kapom magam, hogy ott tornyosul fölöttem, és szorosan körém fonja a karjait.
Hatalmas, tányérnyi szemeket meresztve pislogok. A hagyd magad, előbb szabadulsz elvet vallom a lepofozás helyett. Az agresszió amúgy sem méltó hozzám, és Ville ellen nem is alkalmaznék ilyesmit soha. Mert nincs rá szükség. Tudom.
Mondanám, hogy jó érzés, de… Rohadtul szorít. Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai a ruhája alatt. Mi a…???
Első körben tök tanácstalan vagyok, aztán nőies, gyengéd erővel megpaskolom a hátát. Oké, csak a szer kócolja össze az agyát, és bírja efféle érzelmes cselekedetekre. Furi egy helyzet.
A szemeim a helyükön forgolódnak, a fejemet meg sem mozdítom. Nem nézek Ville-re, csak gondolkodom mi az Isten van. Erre belefúrja az arcát a hajamba. Érzem magamon! A tincseim közül a fülemen és a nyakamon kúszik végig a lélegzete. A hideg futkos a hátamon. Akaratlanul is megborzongom. Kőszoborrá dermedek. Kurvára nem vagyok az efféle intimitáshoz hozzászokva. Számomra mindez idegen. Egészen beterít a teste, ráadásul jóval magasabb nálam, a karjai meg szinte börtönbe zárnak. Villámként cikázik át rajtam a rémület. Egy baráti ölelés merőben más, az nem jelent problémát, de ez... Ez valami… Jelentőségteljesebb? Mélyebb? Az ördög tudja mi ez. Zavarba ejtő. Ennyi. Kezdődik a pánik.
Az összes sejtemben nő a feszültség, és a menekülhetnék, ami nem Ville ellen szól. Ez nálam csupán a szokásos válaszreakció. Küzdök ellene, mégis legyőz.
Elég… Elég…
Még mielőtt Ville végleg kiszorítaná belőlem a szuszt, engedni kezdenek a karjai. Lassan. Jókor, épp azt terveztem, hogy udvariasan eltolom magamtól.
Elhátrál. Én meg hangtalanul fellélegzek.
- Öh… Nem történt semmi, amiért bocsánatot kéne kérned. – nyelek egyet. Érzem, ahogy a porcikáimból elpárolog a feszültség.
Következő szavaira szelíden elmosolyodom.
- Tudom. Kösz. És Birdie-nek is.
Figyelem, ahogy hátrapillant az ajtóra, majd visszanéz rám.
- Ahha. – bólogatok. - Minden.
Ha Ville megindul a kagyló felé, felismerem a szándékot, és félresiklom előle, hogy odaférjen a csaphoz.
- Ha a taccsot akarod kidobni, csak tessék. Én már nem állok sorba. – vigyorodom el. - Egyelőre. – teszem hozzá.
Nem lepne meg, ha kijönne belőle a cucc, a múltkor sem maradt meg benne a pia meg a por együtt.
- Te is ritka szarul festesz.- döngöm. - Veheted bóknak. – heherészek halkan, miközben megcélzom a mosógépet, rajta a pizzás dobozzal. Finom illat szivárog belőle.
Nem veszek rá mérget, hogy a gyomrom tolerálja a kaját, de egy próbát megér. Felnyitom a doboz fedelét. Kiveszek egy szelet gyros-os pizzát, aztán leereszkedem a mosógép mellett a fal tövébe. Törökülésbe húzom a lábaimat, a hátamat meg a falnak támasztom. Leharapom a tésztaszelet végét, miközben jobbommal felnyúlok, és matatni kezdek a kólásüveg után, hogy levegyem.
Ville hány-e, nem tudom. Ha igen, nem sok vizet zavar. Legalább látja, hogy nálam sem stimmel minden.
Ha Ville részéről nincs róka-róka, akkor két falat közt megkérdem:
- Nem kérsz? Egész jó.

Lent ücsörgök a földön, nagyban nyámnyogok a pizzán, amikor Ville elém áll. Ritka bamba képet vágva nézhetek fel rá, még a falat is megáll a számban. Nem tudom mit akar, végül mégis mellém vágódik. Csurom víz. Nem zavarja???
A kérésre, hogy adjak egyet, felnyúlok a mosógéphez közeli karommal, hogy kitapintsam a dobozt. Közben rájövök, ez így nem lesz jó, úgyhogy benyomom a számba a pizzaszeletem. A fogaimmal tartom, ott lóg a képemen. Remélhetőleg nem potyog le róla a feltét. Két kézzel nyúlászkodom és húzom le a mosógép tetejéről a dobozt. Valami más is vele jön. Egy kisebb törülköző. Előbb ezt passzolom oda Villnek. Megvárom, míg megtörli magát benne, és csak aztán nyitom fel a dobozt.
-Tesszék, issz asz egész, vá’assz. Kó’át isz ihassz hosszá. – döngöm pöszén, teli szájjal, úgyhogy kétséges, hogy értette, és akkor még nem is finnül beszéltem. Felé kínálom a kaját, vegye ki azt a szeletet, amelyik a legszimpibb. Ha megvan, leteszem a többit elénk, és megfogom az enyémet.
Ville-re sandítok. Pontosan olyan fejet vág, mint aki tényleg csak nagy ritkán hódol az étkezés művészetének. Komolyan, meg kéne örökíteni ezt a pillanatot. Annyira azért nem olyan rossz, hogy fintorogni kelljen. Halványan elvigyorodom. Vajon van olyan, amit szeret és szilárd halmazállapotú?
Ville dünnyögésére felé fordítom az arcom, és halkan elnevetem magam.
Vállal finoman meglököm.
- Kösz. - mondom mosolyogva. Ha rám néz, elcsípem a tekintetét. - Nagyon jó barát vagy.
Mikor Vegasba jöttem, nem hittem volna, hogy pont Ville-vel jutunk idáig. Tőle tartottam a legjobban.

Ville arcára van írva mennyire hasít agyban. Tisztára fel van gyorsulva… A tekintete egészen ködös. Mindegy is. Jelenleg minden mindegy. Felsóhajtok.
Nyugodtan begyűröm a pizzát, aztán kézbe veszem a kólás üveget, de még mielőtt kinyitnám, Ville-re pillantok egy mondat erejéig. Közben kifelé fülelek, de nem hallok semmit.
- Ha eddig nem sikerült neki, nem most fogja. – felelem halál nyugodtan, mire a kóla szisszen egyet, ahogy lecsavarom a kupakot. Ville felé kínálom. Ha kér, odaadom neki, ha nem, meghúzom. Az üveget.
Miután ittam, feltápászkodok a padlóról és felveszem a pizzásdobozt. Van még benne bőven, kár lenne érte. Birdie örülni fog neki.
- Menjünk. – indulok meg kifelé. Gondolom Ville is követ. Felsegíteném, de tele a kezem. A kólásüveget szorongató ujjaimmal lenyomom a kilincset és kinyitom az ajtót.
Kilépek a folyosóra.
- Birdie, megvagy még? – tudakolom jó hangosan, hogy a lakást bejárja a hangom.
Ha válaszol, megtalálom.

Tök jót skálázok az erkélyen ezzel a kis rövid tétellel. Mindig, mikor vége lenne, megemelem egy félhanggal és újrakezdem egyre drámaibban, egyre emelkedettebben. Közben átmegyek Herbert von Karajanba és karmesterként vezénylek saját magamnak. A közönségre, az utca népére levigyorgok párszor. Előkerülnek a telefonok, fényképezőgépek. Hohó, lesz még ebből újságcikk is! Már előre várom, mit raknak össze a pucér motorozásból meg ebből. Nagyon kreatívak tudnak lenni.A 4. kör után megunom és meghajlok, aztán visszamegyek a lakásba. Na, most mi van? Még sehol senki.
Á, itt van az üveg, amit leraktam. Körtepálinka, meghúzzuk. Aztán a vodkát is meg kéne, ami ott van mellette. Egyedül nem buli ez. Még várok egy kicsit, mert meghagyom a drágáknak az intim pillanatokat. Fene tudja, mi megy odabent, de remélem, Ville élőre beszéli a csajt, mert elég hulla hangulata volt az előbb. Na jó, addig elfoglalom magam. Mondjuk megpróbálom kéz nélkül kibontani ezt a vodkás üveget. Megint négykézlábra ereszkedem. Mondom én, hogy ez kutyás nap. Elkapom az üveg kupakját a számmal és ráharapok. Kezdem csavargatni, rázom a fejemet is nyakból és hozzá adom a hangokat. Hörgés, morgás, fujtatás, vicsorgás. Nem enged az átkozott!
Ekkor hallom meg Oci hangját. Király! Ha ő jött ki elsőnek és engem keres, akkor eloszlottak a bús fellegek és minden oké már. Elengedem az összenyálazott üveget és idétlen majomugrálásban indulok el a fürdő felé, a hangot követve. Közben kiabálok:
- Hogy én megvagyok-e? VELED mi van? Megkaptad a lelkifröccsöt? Minden oké már, ugye?
A hangomban őszinte érdeklődést hallhat. Meg remegést, mivel ugrálva közlekedni nem olyan mozgásforma, amiben teljesen tisztán tudok intonálni.

Nem fordulok hátra, így nem látom, hogy Ville bizonytalan lábakon áll, és nehézkes a feltápászkodás. Az előbb még jól volt, szóval nyugodtan elindulok kifelé. De aztán mégis vetek egy pillantást mögém a vállam fölött, hogy meggyőződjek, jön-e. Bólint. épp belenyugodnék, erre elkapja a derekam és visszatart. Nem hirtelen, mégis meglep a művelet, viszont a dobozt és a kólát akkor sem ejtem el. Úgy állok ott előtte, mint valami megszeppent pincérnőcske a levegőbe tartott rendeléssel.
A tekintetem mélyen Ville szemeibe fúródnak, miközben kivárom, hogy végigmondja, amibe belekezd. Szelíden rámosolygom, és egy bólintást is mellékelek.
- Igen. Kösz. – felelem lágy hangon. - Nincs. Minden oké.
A fene tudja hányadszorra erősítem meg őt és magamat ezzel az elmúlt fél órában. Egy darabig csak szobrozom egy helyben Ville-vel szemben, de feltűnik, hogy nem igazán akar mozdulni. A szer…
Ha nem tart vissza, lassan megfordulok a markában és kilavírozok a fürdőszobából.
A kiáltásomra Birdie szökell elő. Még él és virul. Ahogy látom remekül van, még nem tett magában kárt.
- Igen megkaptam, és igen, minden okééé. – sóhajtok egy baromi nagyot, szélesen mosolygom közben. Nem kenyerem az önismétlés, de ez egy ilyen nap.
- Hagytunk neked is. – nyújtom Birdie felé a pizzásdobozt a kólával együtt. - Köszi szépen, marha finom volt, és benn is maradt. – célzok arra, hogy nem a budiban végezte, úgy, mint a reggelim.
Ha elveszi tőlem, Birdie-ről Ville-re vándorol a tekintetem, majd vissza a madárkára.
- Most már tényleg megyek. Jók legyetek, srácok. – nem részletezem a távozásom okát, Birdie tuti faggatózna, de be kell jelentenem az előfizetés miatt, hogy ellopták a mobilom, ráadásul kell egy új ketyere. Meg miegymás figyel még a napirenden.
Bemasírozok a nappaliba, s felkapom a bukót. Még utoljára elköszönök a fiúktól, aztán némi gyomorideggel kiviharzok a motorhoz és nyeregbe pattanok.

/ Köszönöm a gamét srácok! /