Távoli hangként érkezett az ajtó felől érkező tompa kopogás, amelyet félálomban nehezen voltam hajlandó felfogni, egy kissé megemeltem a fejemet, hogy biztos legyek benne, hogy valóban onnan érkezik-e, szemeimet reflexszerűen nyitottam ki, azonban a feketeségen kívül nem láttam túlságosan sokat. Végül ahelyett, hogy rávettem volna magam, hogy felkeljek, inkább magamra húztam azt az átkozott paplant, majd pedig lustán átfordultam a másik oldalamra egy halk nyögés kíséretében, a rozoga kanapén, ami még mindig annak a jól sikerült bulinak az emlékképeit viselte magán – nem igazán volt kedvem megcsináltatni, a kényelme pedig amúgy is megmaradt, így aztán még értelmét sem különösebben láttam.Jó ez így, nyugtatgattam meg magamat ismét, bár teljesen fölöslegesen, ugyanis ennél nyugodtabb nem igazán lehettem, főleg mert a tegnap este ledöntött pia mennyiségének köszönhetően igencsak tompán működött az agyam, szerencsére a fájdalom valamikor a délután táján elillant, így most már nem igazán gyötört semmi a hányingeren kívül – szerencsére, már ez sem volt túlságosan jelentős, így inkább csak feküdtem és meredten bámultam ki az ablakon, amit nem takart függöny, valahogy arra sem volt időm, de lássuk be, hogy ez sem zavart eddig különösebben, habár volna mit javítani a lakás állapotán vagy legalább is valamivel otthonosabbá tenni, mondjuk az is teljesen fölösleges lenne, főleg ha nem is igazán tartózkodom itthon, csak ha muszáj egy-egy véletlen folytán, mondjuk már két napja nem is mozdultam ki, nem igazán volt kedvem, egész nap a chipseket zabáltam és a tévét néztem, volt mit bepótolnom, ugyanis volt pár olyan műsor, amit még életemben nem láttam, végül egész nap a Baywatch-ot néztem, kifejezetten szórakoztatott, örök klasszikus volt és amilyen mákom volt egész napos maratont tartottak ergo volt mivel punnyasztanom az agyamat, a már amúgy is kásás állapotán segítve.
A tompa puffanásra és jajdulásra felkaptam a fejemet, majd összevont tekintettel meredtem a fehér ajtóra, ugyanis gyanúsnak tűnt ezzel együtt a kopogás, ráadásul pontosan az én ajtóm előtt, mégsem volt nagyon energiám felkelni, hogy megnézzem mi is az. Minden bizonnyal az egyik részeg szomszéd, aki már a beszédre sem különösebben képes – persze, ezt hamar elvetettem, mert aki ennyire részeg az már nem is igazán áll fel inkább csak a földön fekszik, én pedig nem vagyok mentőszolgálat, hogy bárkinek is segítsek, magamon kívül, kérés nélkül, ha nem muszáj.
Végül mégis csak győzött a halványan pislákoló lelkiismeretem, így feltámaszkodtam, majd leszálltam az ágyról, vakon botorkálva próbáltam eljutni az ajtóig, út közben egyszer belerúgtam egy pohárba, de az most is várhat – mint mindig. Nagy nehezen megkerestem a kulcsot a zárban, majd lassan fordítottam el, először persze a rossz irányba, miután egy kicsit megrángattam az ajtón rájöttem, hogy nem egészen ez a helyes irány – fogalmam sincsen, mi ütött ki ennyire, de az biztos, hogy valamelyik bogyó nem csak szimpla altató volt, vagy éppen az alkohollal együtt ilyen baráti a hatása, más különben már itt rágnának a bogarak. Elfordítottam a másik irányba, majd ráérős mozdulattal nyitottam ki az ajtót, ami persze a szemeim elé tárult, arra semmiféleképpen nem számítottam...
– Shayaan – idegesen lépek hozzá oda hozzá, majd rögtön le is guggolok, aztán pedig óvatosan igyekszem megfordítani, persze én már csak tudom, ha valakit így összevernek, akkor szinte nincs olyan pont a testén, aminek az érintése során ne fájna valamilyen testrésze. Aggódva próbálom a lehető legóvatosabban felnyalábolni, ami szerencsére nem egy komoly kihívás, végtére is nincsen nagy súlyban, én pedig rendelkezem némi izomzattal...
Magam mögött a lábammal lököm be az ajtót, majd igyekszem felkapcsolni a lámpát, ugyanis nem lett volna most túlságosan szerencsés, ha elnyalok valamiben, így miután fény lett a helyiségben, nem foglalkozva annak elhanyagoltságával vágtatok át rajta, egészen a szobámig, ami jóval nagyobb rendről árulkodott jelen pillanatban, mint a lakás többi része, végtére is erre a részre különösen egyelek. – Mindjárt visszajövök – magamra erőltetek egy amolyan biztatónak szánt mosolyt, azonban ez nem igazán jött össze, inkább kimentem a fürdőbe, ahol a lehető leggyorsabban igyekeztem előkeríteni a kötszereket, sebtapaszokat és a jódot.
A tükörbe pillantva én sem néztem ki túlságosan fényesen, hiába aludtam szinte éjjel nappal, ugyan olyan fosul festettem, mintha nem aludtam volna semmit sem, mellesleg eléggé úgy néztem ki, mint aki szét van zuhanva, mégsem érdekelt ez most, hiszen Shayaan-t összeverték, ahhoz pedig nem kell egy Einstein-nek lenni, hogy rájöjjek arra, hogy a saját lábán képtelen lett volna ide jönni – tekintve a legutóbbi találkozásunk vége, nem egészen úgy sült el, ahogy kellett volna, vagyis úgy ahogy én akartam, de az nem éppen egy happy end lett. Visszatérve, minden bizonnyal ide hozták... valaki, aki nem hiszem, hogy szívleli a fejemet –, ami lássuk be, hogy nem éppen meglepő.
Dühödten vágtam a falhoz a kezembe akadó első tárgyat, ami egy üvegpohár volt, benne egy fogkefével, nem lettem tőle sokkal nyugodtam, szívem szerint még egy párszor megismételtem volna a mozdulatot, így inkább visszaindultam a nőhöz a felszereléssel együtt. Rossz volt így látni, még rosszabb, mint amikor legutóbb elváltunk – akkor még fogalmam sem volt arról, hogy van még annál is rosszabb, most már tudom, hogy igenis van. Talán nem kellene, de igenis magamat hibáztattam azért, hogy most itt van, nem mellesleg ilyen állapotban.
– Mi történt? – kérdeztem fojtott hangon – mindent tudni akarok – jelentettem ki jóval határozottabb hangon, különben sincsen abba a helyzetben, hogy esetleg visszakozzon – utána hagylak pihenni – tettem még hozzá, ha mással nem is ezzel talán mindenképpen meggyőzhetem, ha nem, akkor kénytelen vagyok máshogy kezelni a helyzetet, ami annak ellenére, hogy így elbántak vele, nem fog visszatartani.
Óvatosan tisztítottam le az arcát először csak vizes ronggyal, ugyanis több helyen is felrepedt az ütések nyomától, ami miatt a gyomrom szinte állandóan görcsben állt, ahogy ránéztem, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mi történt vele, összeverték, kegyetlenül, talán órákon keresztül is kaphatta az ütéseket, vagy talán két verés között megálltak egy kicsit pihenni, így ringatva őt abba a hitbe, hogy mindennek vége – egy ideig, aztán újra kezdték, mivel sajnos nem vagyok orvos nem igazán tudtam megítélni, hogy mennyi ideje történhetett ez, minden bizonnyal nem lehet több két-három óránál... Fogalmam sincsen. Próbáltam valamilyen jellegzetes nyomot találni, ami egy-egy személyre illett – gondolok itt olyanra, mint például egy fojtásnyom, esetleg egy vágás valahol valami által, de semmi. Nem találtam az ég világon semmi erre utaló nyomot, ami arra engedett következtetni, hogy nem ez az első ilyen esete az illetőnek.
Fogaimat összeszorítva próbáltam újra a jelenbe koncentrálni, nem ment különösebben. Nagyjából sikerült megtisztítanom az arcát a vértől, igyekeztem úgy, hogy fordítani a törülközőt, hogy ne lássa, nem tudom, hogy mennyire van tisztában azzal, hogy hogyan néz ki, de sejtéseim szerint nem igazán.
Elővettem egy vattapamacsot, amire nyomtam egy kis jódot.
– Ez csípni fog – szavaim üresnek hatottak, nem véletlenül, ezzel ő is tisztában kellett, hogy legyen, végtére a vizes törülközőnél is felszisszent néha.

[You must be registered and logged in to see this link.] ; 1087 ; nem a legjobb, bocsi

– Beszélhetünk másként is – jelentem ki közel sem annyira kedves hangon, mint ahogyan az ebben az esetben elvárható volna, de nincs kedvem harapófogóval kihúzni belőle minden egyes kibaszott szót, hogy elmondja mi is történt vele egészen pontosan, valamint hogy ki tette vele. Jelen pillanatban alig van olyan terület a testén, ami nem fájna egyetlen érintésre sem, így viszonylag hamar beszélni kezdene, ha egy kicsit jobban megszorítanám a karján vagy bárhol máshol, az pedig már más kérdés, hogy még így sincsen gyomrom bántalmazni őt, pedig múltkor szóban megtettem, méghozzá elég durván és elutasítóan, gondolom ezért sem igazán van kedve velem beszélgetni és ezért akar annyira menni, mert nyilván jelenleg nem igazán várja semmilyen munka, azt leszámítva, hogy itt pihenjen egy ideig. – Mondd csak, szépségem, és hogy akarsz elmenni, az ajtóig nem tudod megtenni azt a két métert, nem beszélve arról, hogy a lépcsőn sem valószínű, hogy gurulás nélkül tudnál lemenni, ez elég nyomós érv, hogy itt maradj a társaságomban. – Amihez most semmi kedve nincsen, emlékeztetem magamat fejben. Felmerül bennem a gondolat, hogy hívjak neki egy taxit, aki remélhetőleg biztonságban hazaszállítaná, de ki tudja, hogy nem-e az is annak az illetőnek az embere, aki ilyen csúnyán helyben hagyta. Hazavihetném esetleg én is, de nem valószínű, hogy ott is tudnám hagyni, egész éjszaka pedig nincs erőm egy autóban ücsörögve őrködni, várva, hogy esetleg valaki megtámadja az otthonában. Szóval, akárhogy nézzük, az a legbiztonságosabb, ha marad, mert valószínű a támadó vissza fog térni előbb vagy utóbb, még pedig azért gondolom ezt, mert kicsi az esélye, hogy a kedvenc... prostimat verik meg, és merő véletlenségből a ki tudja hány százezer ajtóból álló Las Vegasban pont az én ajtóm elé teszik le. Különben sem hiszek a véletlenekben, főleg ami ilyen átlátszó.
Igyekszem óvatos lenni, de hiába, ettől függetlenül legalább annyira fájhat, mintha nem finomkodnék egy csöppet sem, lehet végtére is az lenne a legjobb megoldás, ugyanis akkor gyorsabban tudnék haladni és a fájdalom, noha erősebb lenne, de legalább hamarabb megszűnne.
– Én pedig nem akarom, hogy véletlenül is történjen veled valami, úgyhogy maradsz, akár akarsz, akár nem! – Szinte elrejteni sem lehet a hangomban csengő dühöt, amit nem akarok egy kicsit sem fékezni, legszívesebben az első embert, aki csak érintőlegesen is, de felelős ezekért a sebekért, elevenen belezném ki, aztán pedig bedobnám valahova a patkányoknak. Jelen pillanatban pedig egy cseppet sem tudott érdekelni, hogy mennyire is ellentétesen viselkedem vele szemben, fene sem gondolta volna, hogy újra találkozunk, ráadásul azt végképp nem, hogy így... Ha mást dobnak az ajtóm elé, akkor megpróbálnám csak ellátni a sebeit, miközben hívnék egy mentőt, hogy mihamarabb megszabaduljak az illetőtől, de... ő mégis csak más. Egyrészt, mert nem csak egy szimpla idegen, másrészt pedig, mert szerintem az én dolgaim miatt történt meg mindez, amolyan figyelmeztetés, hogy ügyeljek a dolgaimra, különben rossz vége lesz, hiszen... nem így szokott lenni? A legnagyobb ellenségeink mindig rájönnek a legnagyobb gyengeségeinkre, az enyémre pedig nem volt nehéz, végtére is nincsen házam, ezt is bérlem – bár elég drágán –, családom... na, azt sem mondhatnám, hogy van, ugyanis az anyám egy prosti, akivel nem igazán foglalkozom, az apámat nem ismertem, a féltestvéremet pedig csak egy párszor megdugtam így elég felületes a kapcsolatom vele, valamint se kutyám, se macskám, barátok... az mégsem fáj annyira, így végső soron, kizárásos alapon maradt az a személy, akivel szinte a legtöbb időt töltöttem az elmúlt időkben, ez a szerencsétlen pedig Shayaan volt, aki most itta meg a levét annak, hogy ismer engem... ha pedig nem tudom meg mit akar az illető, nem biztos, hogy ennyivel megússza, csak tudnám, hogy ki tette...
Miért is reméltem, hogy megúszom a kérdést? Szegezem magamnak a kérdést, de sajnos teljesen hiába, választ ugyan úgy nem kapok. Végül megrázva magam teszem le a kis dobozt az éjjeliszekrényre, ugyanis valamennyire sikerült rendbe rakni az arcát, ugyan duzzanatoktól és sebhelyektől nem mentes, de rendbe fog jönni, legalább is amennyire én meg tudom ítélni.
Reakció gyanánt mégis csak megrántom a vállamat, fejemet rázom, őszintén szólva ha tudnám is, akkor sem biztos, hogy akarnék erre a kérdésre válaszolni.
– Nem akarom, hogy bajod essen – válaszolok végül, végtére is ez tűnt a legjobb válasznak, amit mondhattam. Előállhatnék még mindenféle szarsággal, hogy ha most nem ismerne, akkor nyilván ez nem történt volna meg – biztos, hogy nem, vagy legalább is elég kicsi lett volna rá az esély, meg aztán hiába jönnék azzal a dumával, hogy igen az én hibám – még ha részben az enyém is – azzal sem oldanák meg tulajdonképpen az ég adta világon semmit sem.
Mindenesetre, önző módon annak kifejezetten örülök, hogy a telefonja beadta a törülközőt, mert így csak akkor tud elmenni, ha én azt úgy gondolom, ergo ki van szolgáltatva nekem.
– Amiket múltkor mondtam... – kezdek bele, de rápillantva szinte rögtön el is akadok, így inkább felállok, hogy az ajtóhoz sétálok, mert úgy éreztem rá kell gyújtanom, a lakásban meg utálok dohányozni. – Sajnálom, tényleg, de ne kérdezd, hogy miért mondtam – nem akartam rá válaszolni, így inkább kimentem, hogy rágyújtsak egy szálra, esetleg kettőre..., de mivel nem találtam meg a dobozt két percnél tovább meg most nem igazán volt kedvem keresgélni, komótos léptekkel vettem a szoba felé az irányt, az ajtóban álltam meg, aminek kényelmesen támaszkodtam neki.
– Kérsz valamit enni vagy inni?
Iszonyatos hülyén éreztem magam, eddig azt hittem ez csak a filmekben lehetséges – mármint a helyzet –, de most rá kellett jönnöm, hogy nem és a való életben, ha lehet még gázabb, mint ott.

Csak álltam ott az ajtónak támaszkodva, mint egy bamba hülye gyerek, aki mintha csak arra várna, hogy a szájába röppenjen azaz átkozott kövér galamb, tudatom legmélyére talán elért a kérdése, azonban valamiért megmozdulni sem voltam képes, talán éppen azért, mert tudtam, hogy miattam van most ilyen állapotban, hiszen kegyetlenül helyben hagyták, s ahogy egyre több ruha került le róla, egyre nyilvánvalóbbá váltak számomra is, hogy mit tettek vele, szinte egyetlen épp testrésze sem maradt gyönyörű barna bőrén, amelyen jó pár éjszakán át simítottam már végig, kedvemre, ahol csak akartam, voltaképpen ha úgy vesszük minden alkalommal örömmel szórtam rá a pénzt, főként, mert tisztában voltam azzal, hogy soha nem csalódok benne, mindig azt nyújtotta, amit elvártam, olykor még jóval többet is, a gondolat pedig, hogy másokkal is hetyeg, egyszerűen felbosszantott, de elviseltem, mert ez a munkája, ha jókor van jó helyen, valószínű, hogy többre is vitte volna, mint hogy az egyik ősi munkát űzi, hiszen szép, emellett még az esze is a helyén van, ha egy kis mázlija van az életben, akkor nem itt köt ki, nem prostiként, ahol az olyan elfuserált seggfejek, mint én, még inkább tönkre teszik az életét... Igen, ezt most én basztam el, de nagyon és őszintén megmondom, rohadtul nem tudom, hogy miért, de tényleg felelősnek érzem magam, pedig még nem is tudom, hogy miattam történt-e, mert baszik mondani bármi hasznosat, amivel esetleg megkönnyíteni az én helyzetemet is, miszerint felelősnek érezzem magam, avagy sem, bár voltaképpen tök mindegy, mert amúgy is egy pöcsfejnek érezném magam, nem számítottam arra, hogy ilyen hamar találkozunk azután az incidens után, persze való igaz, hogy egy jó párszor elképzeltem, hogy miként fog ez lezajlani, azonban eszemben sem volt, hogy esetlegesen így fog megtörténni.
Hosszas percek után, végül összeszedem magam, mozdulataim egyáltalán nem olyan nyugodtak, mint amilyenek általában szoktak lenni, de végül is ez nem meglepő, végtére is az egyetlen fontos személyt verték össze, aki fontos számomra, ez pedig meglehetősen rongálta a hangulatomat, ami a fejfájásnak köszönhetően amúgy sem verdesi túlságosan azt az átkozot plafont. Mielőtt lehúznám róla a nadrágot, előbb leveszem a cipőjét, végtére is elég nehéz lenne azon keresztül leráncigálni róla, tekintetemet hiába próbálnám más felé irányítani, nehezemre esik, nem észrevenni a lábán éktelenkedő foltokat, amiket az ütések okoztak, azonban még inkább aggodalomra ad okot az, hogy a belső combján is voltak, ráadásul nem kicsi, valamint a megszáradt vér is jól mutatja, hogy több történt, mint egy puszta verés.
Összességében szörnyen festett, én pedig nem tudtam igazából elképzelni sem, hogy melyik vadállat csinálhatta ezt – azonban azon sem lepődnék meg, ha többen okozták volna, de ha megtudom ki tette, nem fog érdekelni, hogy mibe kerüljön is, de egy életre elintézem, legyen az akármilyen módszer, mindenkit ki lehet nyírni, csak egyes személyekhez jóval taktikusabbnak kell lennie, azonban ha megpiszkáljuk a tüzet, lehet ő maga jön elő, csak ahhoz egy rohadt nevet kellene tudnom!
Jóval óvatosabban emeltem fel, mint az előbb, mikor behoztam, látva, hogy hány helyen szenvedett sérülést, alig mertem hozzá nyúlni, ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy mennyire tud fájni, ha helyben hagyják az embert, soha nem kívántam senkinek, azt pedig pláne nem, hogy erőszakot is alkalmazzanak rajta.
– Shayan, tudom, hogy... utálsz – kezdek bele, miközben leültetem a fürdőkád szélére, nem valószínű, hogy hagynám zuhanyozni, hiszen nem bírna meg állni a két lábán, így ez sokkal biztonságosabbnak tűnik, és csak remélni merem, hogy nem tervez semmi olyat, hogy belefullasztja magát – persze, ez meglehetősen komoly feladat is lenne számára, ugyanis eszem ágában sincsen kimenni, még akkor sem, ha megparancsolná – különben sincs abban a helyzetben, meg aztán, neki már nem igazán van rejtegetni valója semmit. – Csak egy nevet mondj, minden bizonnyal tudod kitette mindezt – fojtott hangon beszéltem, már szinte előre láttam magamat, ahogy hidegvérrel verem szét annak a fejét, aki elkapta – tudom, hogy tudod, kitette – jegyeztem meg, miatta akartam egyes egyedül tudni, máskülönben lehet nem érdekelt volna, talán még az sem, ha a saját anyámmal bánnak így el, lássuk be, hogy érte nincs miért aggódnom, Shayaan viszont merőben más téma.
– Figyelj, tényleg nem tudom, hogy hogyan kérhetnék bocsánatot, mert amiket a múltkor mondtam, az tényleg nagyon... szemét volt, de már nem tudom, nem kimondottá tenni – kezdek bele újra mondókámba, miközben megengedem a langyos vizet, a forró még jobban égetné a bőrét, hidegbe pedig nem akarom beleültetni, egyelőre csak remélni merem, hogy az ütések által nem lett belső vérzése, mert akkor valóban nem állnék jót az illetőn, bár ha valami komplikáció lépett volna fel, akkor annak talán már lett volna némi jele, azonban még nem köpött vért, sem semmi, így egyelőre nyugodt lehetek, ha valami mégis történne, rögtön hívnám a mentőt, mert azért nem valószínű, hogy eltudnám látni, vagy idejében be tudnék érni vele a kórházba. – Nem kellett volna azokat mondanom, főként, mert tudom, hogy hogyan kerültél ide, én pedig seggfej voltam és mindent amit mondtál kiforgattam, csakhogy nekem egyszerűbb legyen otthagyni téged, részben azért mert tartottam attól, hogy eljön az a nap, amikor így jársz... – szemeimet újra végig vezetem rajta, jó ez még egészen akkor nem fordult meg a fejemben, de már volt, hogy felütötte a fejét a gondolat, s láss csodát, ahogy az idősebbek mondani is szokták, "ne fesd az ördögöt a falra", megállja a helyét. – Tudod, hogy nem vagyok egy szent, soha nem tudhatom, kit fognak bántani a közvetlen közelemben, az pedig csak hab a tortára, hogy te vagy szinte az egyetlen hozzám igazán közelálló – nem tudom, hogy ezt elmondtam-e már neki, feltételezem, hogy nem, nem szoktam ilyen érzelmi nyomorék lenni, de ezt most nem árt, ennyit nem árt ha tud, mondjuk ennél többet amúgy sem mondhatnék, végtére is ez volt a lényeg tömören és tágan megfogalmazva is egyaránt.
– Állj fel – jelentem ki, miután kicsatoltam a melltartóját, gondolom nem abban akar fürödni, ha mégis, akkor most már nem számít, most viszont az utolsó ruhadarabot kellene levennem róla, ami szintén véres volt, csak úgy mint szinte minden ruhája. Gyorsan levettem róla, majd besegítettem a kádba. – Most már igazán elmondhatnád, mi a franc történt – kezdtem újra bele, nem akartam visszavenni, mindent tudni akartam, még most emlékszik sok mindenre, később az elméje megpróbálná elfelejteni, vagy másként emlékezni a dolgokra, hogy könnyebb legyen elfogadnia, nem akartam megkockáztatni, hogy bármit is elfelejt, vagy rosszul mond.

Idegbeteg állat módjára próbáltam kirángatni a zsebemből a cigarettás dobozt, ami a farzsebemben rejtőzött már napok óta, hiába káromkodtam le a csillagos eget, miközben az úgynevezett mindenhatót szapultam, nem akart kijönni, jelen pillanatban az ártatlan, szent szűzlánykákról is egyszerűbben tudtam volna leimádkozni a bugyijukat – az meg már egy teljesen másik kérdés, hogy nem igazán lett volna ehhez türelmem. Mindenesetre hosszú perceknek tűnő másodpercek után csak sikerült kiszednem onnan, fürgén nyitottam ki a doboz tetejét, majd kivettem belőle a cigit, amit hamar meg is gyújtottam, miután egy sörrel a kezemben levágódtam a kanapéra. Mélyen szívtam le a tüdőmbe a friss nikotint, gyűlöltem ezt a szemetet – legalább is, amikor a pofámba fújták –, de jelen pillanatban csak a jótékony hatását tudtam értékelni és ezt ki is élveztem, ugyanis hamar megéreztem, ha nem is teljesen, de valamilyen szinten megnyugodnak az idegeim, amelyeket Shayaan alig pár másodperccel ezelőtt baszott fel, de nagyon kegyetlenül, szívem szerint most megfojtottam volna én magam – már csak azért is, mert azon kívül, hogy miként nézett ki a csávó, aki ezt tette vele, nem mondott semmi egyéb hasznos információt, amiből elindulhattam volna, annak ellenére sem, hogy a kört le tudtam valamelyest szűkíteni, viszont a maradék felére ráillett a kép – végtére is senki sem szereti, ha esetleg egy-egy ketrecharc után nem kapja meg a nyereségét, de tehetek én arról, hogy a másik fél esetleg többet ajánlott? Nem. Vagy hogy az áruja nem érkezett meg időben? Vagy faszom tudja. Jelen pillanatban fogalmam sincsen, hogy melyik faszkalap tette, ötleteim voltak, gyanakodtam is egy bizonyos személyre, de ha kiverem belőle a szuszt és kiderül, hogy mégsem az volt, akkor nem csak én szívom meg, hanem Shayaan is újra, ő pedig már eleget kapott, többet is, mint amennyit megérdemelt volna. Ez pedig csak még inkább feldühített. Bűntudatom volt, amiatt, amit vele tettek. Rohadtul nem így kellene lennie. A farkamnak kellene vezetnie, mint eddig is, márpedig annak tudtommal nincs szíve, kibaszottul nincs. De nem, ehelyett inkább megint faszfej voltam, nem csak vele szemben, magammal szemben is. Az a helyzet, hogy egy díjnyertes gyökér vagyok. Pedig nem is olyan rég, még minden úgy ment vele is mint a többi prostival, kedvemre szórakoztam velük, jöttem-mentem az ágyukba... Vele is így kellene lennie. Így kellett volna. Így is volt.. Szívem szerint határozottan őt hibáztatnám, voltaképpen ezt is teszem, ha nem lenne ilyen dögös teste, akkor magasról tettem volna rá, ha nem értett volna a munkájához, akkor magasról tettem volna rá, de nem, persze, hogy értett hozzá... Én meg voltam olyan segg, hogy újra és újra mentem hozzá. Tudhattam volna, hogy már akkor nagy baj volt, amikor a legtöbb csajt hozzá mértem. Hány faszkalap teszi ezt? Nagyon remélem, hogy mások is. Aztán még dumálgatni is elkezdtünk. Újabb hiba. Egy újabb hatalmas hiba volt, hogy tudtam, hogy nem kellene és mégsem tettem ellene. Akkor még egyszerű volt, azt gondoltam, hogy csak dugni akarom – akartam is szó se róla, de most már tudom, hogy az csak egy indok volt, hogy lássam.
Mélyen szívok egy utolsót a csikkből, észre se vettem, hogy idő közben elfüstöltem az egészet, nem mellesleg a sör felét is lehúztam valamikor idő közben, ami újra felidegesített, részegre akartam inni magam, de jelen pillanatban nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, főleg miután kvázi megfenyegettem Shayaant, ha csak megpróbál elmenni, megszökni, vagy tököm tudja, akkor én magam ráncigálom ide vissza és eltöröm kezét-lábát, hogy nyugton maradjon, aztán pedig az ágyhoz kötözöm, hogy még csak esélye se legyen a távozásra. Oké. Aláírom, hogy ez jelen pillanatban se nem a legkedvesebb meggyőzés, se nem a legbarátibb, de eldurrant az agyam – különben meg sejtheti, hogy egy ujjal sem érnék úgy hozzá, nem lennék képes megütni nőt – őt pedig főleg nem, hamarabb ugranék egy kamion elé. Miután kivégeztem az üveget, felálltam a helyemről majd a hűtő felé vettem az irányt, előhalásztam két üveget.
– Tudod, tényleg az lenne a legjobb, ha utálnál... – szólaltam meg csöndesen miután az ajtófélfának támaszkodtam az immár bontott üvegekkel, nem tudom, hogy van-e kedve inni, ha nincs az se baj, megiszom én, nem fog kárba veszni – mindkettőnknek – legalább is ez az elmélet, de nem valószínű, hogy ez gyakorlatban is olyan prímán menne, tekintve, hogy nekem már az a két nap is nehezemre esett, pedig esküszöm, hogy igyekeztem nem gondolni rá... Hiába. Inkább nevezném ezeket a próbálkozásaimat szánalmasnak, merthogy nem sikerült egyik sem, sőt csak még álnokabbik kúszott a fejembe a képe, ahogy ki tudja melyik istenverte kliensével hempereg. Eddig is dühített, de ez a munkája... – Nem mondom azt, hogy ha nem ismernél nem történt volna meg ehhez hasonló, de akkor legalább nem én lennék a hibás – azt hiszem ezt nevezik bűntudatnak haver, szokj hozzá. Önmagam biztatása nem ment túlságosan jól, jelen helyzetben pedig elég valószínű volt, hogy ehhez hozzá kell szoknom. Felelős voltam azért, ami történt vele és azért is, ami történni fog, és nem valószínű, hogy túl jól viselném, ha esetleg ennél durvább is történne vele, nem szívesen kapnék egy videofelvételt arról, ahogy megerőszakolják, újra és újra, miután félholtra verték.
Nagy nehezen rávettem magam, hogy közelebb sétáljak hozzá, a kád széle mellé guggolok, miután a kád peremére raktam az egyik üveget, a másikat magamnál tartottam.
– Különben pedig... nem akarnék mást találni – elhallgattam, mielőtt esetleg túlságosan elcsépelt hollywoodi nyálas szöveg következne.

Tudtam, hogy hátra kellene húzódnom, el kellett volna szakadjak édes ajkaitól, azonban most is, mint ahogyan számos alkalommal képtelen voltam ellenállni neki, egész egyszerűen csak belefeledkeztem a csókba, nem vágytam többre csupán pillanatnyi nyugalomra ebben – az amúgy nyomasztó – helyzetben, ami nem csak azért volt ilyen, mert Shayaan-t miattam verték össze, ami őszinte aggodalomra adott okot, valóban nem tudtam, hogy megteszik-e újra vagy pusztán ez egy "baráti" figyelmeztetés volt valakitől, aki meglehetősen gyűlök, hanem azért is, mert fogalmam sem volt arról, hogy mi ez kettőnk között egyáltalán, valami biztosan... de ennek nem így kellene lennie, hanem mindkettőnknek más irányba kellene mennie, én folytatnám tovább a magányos kis életemet ahogyan eddig, minden nap más prostival az ágyamban, míg ő a kuncsaftjait szolgálja ki látszólagos örömmel, azonban ez a gondolat határozottan dühíteni kezdett, s hiába mondtam el magamban újra és újra, hogy ez csak a munkája és hogy nem is élvezi és még ezernyi hülye kifogást találtam ki, hogy megnyugtassam magam, de a fenébe is! Kibaszottul dühített, hogy valaki mással is kell rajta osztoznom. Szívem szerint bezártam volna a lakásba és ki nem engedtem volna soha, legalább is ha nem muszáj, de ezt nem tehettem meg, elvégre... Hiába győzködtem magam, hogy csak egy prosti, sajnos több volt nekem annál, hiába ismételtem el magamban újra és újra, mintha bekrepált volna a lemezlejátszó, hogy ennek nem így kell lennie, nem tudtam meggyőzni magam.
Kérdésére csak nyúzottan bólintottam.
– A legjobb az lenne, ha megpróbálnál aludni egy pár órát, gondolom fáradt vagy...
Fogalmam sem volt, hogy amúgy milyen állapotban volt, fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem vele, hogy én vigyem-e be az ágyba, kísérjem esetleg valami más programot ajánljak neki, lövésem sem volt. A filmekben ezt általában meg tudták oldani egy pillanat alatt, de a valóságban ez egészen máshogy működött, itt az embernek nincs meg mindenen tapasztalata, az ember valójában nem tud rosszul cselekedni, többnyire csak azt teszi, amit érez, aztán ötven százalékos eséllyel vagy beválik és jól cselekszik vagy pedig egyáltalán nem és utána dorgálhatja magát.
Sajnos vagy sem, ahogy felállt nem tudtam levenni róla a szemeimet, azonban most egészen más oka volt, és bár ugyan úgy kanos tudtam volna lenni, mégis... ahogy ránéztem a testére úgy éreztem, hogy minden életkedvem elszállt, az ütésnyomok szinte kacagva éktelenkedtek az amúgy tökéletes testén, elcsúfítva mindent, ami szép és amitől mindig összefutott a számban a nyál. A valóság túlságosan is kegyetlen volt, kegyetlenebb mint ahogyan azt az ember elképzelhette volna. Soha nem értettem, hogy miért jó az, ha nőket vernek meg a férfiak... Barbár szokásnak gondoltam mindig is.
– Nincs szükséged fájdalomcsillapítóra? – Kérdeztem nyugtalan hangon, miközben kisegítettem a kádból és segítettem neki megtörülközni, ugyan nagyon ruhával nem szolgálhattam, de azt nem engedhettem, hogy visszaöltözzön azokba, amikben el kellett viselnie azokat a szörnyűségeket.
– Gyere, adok valami használható ruhát – kezemet nyújtottam felé, majd finoman magam után kezdtem húzni, egyenesen a hálószobámba indultam, majd onnan előkotrok egy egyszerű felsőt és egy nadrágot, amiben legalább kényelmesen tud pihenni, aztán utána... meglátjuk, hogy miként alakul az este hátra lévő része.

× ennél volt már jobb is, bocsi érte... 

Átkozott ez a helyzet, és nem tudom, mivel érdemeltük ezt ki. Már mint nem csak a ma estét, hanem úgy az egészet amibe belecsöppentünk. Mikor először megláttam, nem sejtettem, hogy ez lesz. Sőt, egészen biztos voltam abban, hogy soha többé nem látom. Valószínűleg, ha valaki azt mondja, hogy később teljesen bele fogok zúgni ebbe a szöszi hajú srácba, képen röhögtem volna. Egy prosti nem szerelmes, de én nem vagyok az! Vagyis... de a francba is az vagyok. Az elején még elhitethettem magammal, hogy amint olyan helyzetbe kerülök, ki fogok szállni, de nem kerültem egyszer sem olyan helyzetbe. Mindig elment erre vagy arra a pénz. Tudod, albérlet, számlák, kaja, na meg a ruhák. Rengeteg ruhát kellett vennem, hisz mindenkinek más az ízlése, és ezeket a ruhákat szeretik tönkre tenni a kliensek, úgy, hogy egyszerűen széttépik. Kifizettetni meg nem fizettethetem ki velük, hogy akkor talán legközelebb mást keresnek maguknak, amit nem engedhetek meg magamnak. A fenébe, azt se tudom, hogy a következő heteket hogyan fogom átvészelni, hiszen így nem tudok senkinek sem a kedvében járni, feltéve persze, ha valaki az ilyenekre bukik, de az már nagyon elborult elmével rendelkezhet, és nem szívesen kerülnék egy olyannal sem egy hálószobába.
Talán meg kéne próbálnom azt, hogy haza menjek... de nem akarok haza menni. Szimplán keresztül néznének rajtam, hiszen apám egészen biztos, hogy tudja, mivel is keresem most a kenyerem. Miután a kollégái megtudták, hogy mivel keresem a kenyeremet felkerestek, és ők is a kedvüket lelték bennem. Biztos apám orra alá dörgölték az egészet, szép részletes beszámolóval. De igazából már nem is érdekelnek a rokonaim. Hátat  fordítottak nekem. Darren is simán elküldhetett volna, de nem tette. Ő nem fordított hátat nekem, hanem behozott a lakásába, és segített letusolnom. Pedig Ő tényleg nem tartozik nekem semmivel sem. Az Ő számára csak egy prosti vagyok, vagyis csak annyinak kellene lennem, de úgy tűnik, hogy talán Ő is többet érez, mint én? Vagy csak a képzeletem játszik velem ilyen ördögi játékot?
Tekintetét nem veszi le rólam, talán nem is tudja levenni rólam. Más esetben ez igazán hízelgő lenne, de valljuk be, így kissé megalázó, és kényelmetlen. Ha rászólnék, azzal nem érnék el semmit sem, már látott, megjegyezte magának, hogy nézek ki, és ezt nem tudom kitörölni a fejéből. Pedig szeretném.
- Jó lenne, de mindig nagyon kábult leszek tőle, mintha bedrogoztak volna, azt az érzést pedig nem szeretem. - Csak kell majd találni egy olyan pozíciót, ha ágyba kerültem, aminél minél kevesebb helyen érzek fájdalmat. Mert egy idő után már nem fognak annyira fájni. Nem, csak szép szivárvány színű leszek.
-Köszönöm! - türelmesen várok a ruhákra, majd mikor megkapom, fölveszem őket. Nagyobbak, mint amilyeneket én szoktam hordani, ezért lógnak rajtam, de nem érdekel, csak az számít, hogy finom puhák, és kellemes Darren illat árad belőlük.
- Alszol velem? - Kézen ragadom, és húzom magammal az ágyba, remélve, hogy nem fog ellenkezni.
-  Ez így nem lesz jó. Tényleg nem találkozhatok veled többet. - szólalok meg miután a szobára teljes sötétség borul.
-Nem azért, mert nem szeretnék, éppen ellenkezőleg. Csak veled szeretnék lenni, a többi kliensemet pedig többé nem szeretném látni, hisz borzasztóan fáj, mikor velük vagyok. De ezt az egészet nem hagyhatom abba, nem vagyok olyan helyzetben, hogy ki tudjak szállni...-Totálisan megbolondultam, hogy ilyeneket mondok neki, de ez van, talán ha nem látnám többé el tudnám felejteni, és minden könnyebb lenne...

Elnyomtam magamban egy elégedetlen és egyben egy dühös sóhajt is, ugyanis egyáltalán nem voltam elvágódva az ötletétől, mely szerint fájdalomcsillapító nélkül akarja kipihenni az elmúlt órák fájdalmait.
– Ezt nem tartom jó ötletnek – mondtam komoly hangon, sokkal nyugodtabb lettem volna, ha legalább egy fél szemet bevenne, akkor talán egy kicsit tompítaná a fájdalmait, valamint az érzékeny részeit, bár az is igaz, hogy egy mezei fájdalomcsillapítónál talán jóval erősebb dologra lenne szüksége, szívem szerint most már inkább a kórházba vittem volna be, de tudván, hogy gyűlöli azt a helyet és csak a legvégső előtti utolsó esetben egyezne bele, hogy bevigyem –, merthogy nem akartam kényszeríteni – úgy döntöttem addig jobb helye van itt, különben sem akartam, hogy az ott dolgozók kérdezősködni kezdjenek az esetleges feltétel gyanújával, amely ösztönösen ütne szöget a fejükben, mely szerint én bántalmaztam őt, ami ha úgy vesszük talán még sem áll túlságosan távol a valóságtól, ugyanis miattam került ilyen helyzetbe, ha úgy teszek, mint ahogyan a többi prostinál, akkor talán békén hagyják őt is, tudtam, hogy még időben békén kellene hagynom, mert különben nagyon csúnyán ráfarag, de nem... Nem tágítottam, így ennek meg is lett az eredménye. – Pihenésre van szükséged – tettem hozzá, próbáltam még ezzel meggyőzni, de elvégre felnőtt nő, tudja, hogy mit csinál és mivel jár, de szenvedni látni akkor sem akarom.
Kisiettem néhány ruháért, ami voltaképpen egy egyszerű fehér rövid ujjú pólóból, illetve egy rövidnadrágból állt, természetesen mindkettő nagy volt rá, de ez nem vont le semmit abból, hogy még így is bájosan festett, ha nem verték volna össze, nem bírnám távol tartani magam tőle, így azonban... Nem esik nehezemre.
Bizalmatlanul tekintettem le rá, egyértelműen nemet akartam mondani, valósággal kikívánkozott belőlem, elvégre ez lett volna a helyes mondat, nem? Persze, közel sem voltam ebben sem olyan biztos, de sokkal inkább ezt a verziót találtam volna helyesnek, viszont egyáltalán nem ez történt, ugyanis hagytam hogy lehúzzon az ágyba, kényelmesen feküdtem le mellé.
– Biztos nem lenne jobb, ha kimennék? – Már fingom sem volt arról, hogy mit kellett volna tegyek vagy hogy egyáltalán mi lett volna a helyes, menni is és maradni is akartam.
Óvatosan simítottam végig az arcán, mikor egy pillanatra elhallgatott, teljes mértékben egyet értettem vele, többet nem kellene találkoznunk, akkor talán leszállnának róla, de ebben egyáltalán nem voltam biztos... Sokkal inkább erősen kételkedtem ebben.
– Tudom, hogy talán az lenne a legjobb, ha így történne – értettem vele egyet, ugyan a sötétben nem látta, de lassan bólintottam is egyet, de ezt csupán az eszem mondta, a szívem most valahogy nem értett egyet ezzel, ami roppant idegen volt, de kénytelen voltam most elfogadni, mert ezzel egészen egyszerűen már nem akartam törődni, éppen elég más dolog cseszte fel most az agyamat.
Felkönyököltem, majd átnyúlva rajta kapcsoltam fel az éjjeli asztalon ácsorgó lámpát, majd lenéztem rá.
– Milyen közhelyes és ide nem illő lenne, ha azt mondanám, hogy együtt meg tudjuk oldani – húztam gúnyos mosolyra a számat, soha nem hittem, hogy ezeknek a romantikus szarságoknak egyszer megtalálnám a helyét az életemben, most viszont valóban ez a "kellemetlenség" ért, valamilyen érthetetlen hülye módon mégis úgy gondoltam, hogy talán együtt megoldhatjuk, de... – Most inkább ne ezzel foglalkozzunk – A fenébe is! Rohadtul erről akartam beszélni, de nem éppen most kell szerelmi vallomásokba bocsátkozni, amikor ilyen szar helyzet állt elő, ezt már valamivel előbb meg kellett volna tennem, de én hülye seggfej, inkább elmentem ilyenkor mással hemperegni.
– Tudom, hogy most nem a legbiztatóbb a helyzet, de valahogy megoldjuk és minden rendben lesz, elfelejtjük ami itt történt és ennyi.
Lövésem sincsen, hogy mit kellett volna mondanom, így mondtam a legszánalmasabbat, ami az eszembe jutott, úgy éreztem, hogy át estem a ló túlsó oldalára a túlságosan nagy optimizmusommal, ami abszolút nem volt rám jellemző, csak a magam saját cinikus módján...
Homlokomat az övének támasztottam.
– Ha most nem is, de egy napon tényleg minden rendben lesz... – Nem ígértem, hanem így akartam, azt akartam, hogy biztonságban legyen, messze tőlem és attól a vadállattól, aki ezt tette vele... A fejemben már szinte össze is állt az ötlet, aminek ő nem fog örülni, egyáltalán nem. – El kell utaznod, minél messzebbre innen, annál jobb és most nem érdekel a vitatkozásod, mész és kész, ameddig itt meg nem oldódik a helyzet. – Azt már nem fűztem hozzá, hogy utána a terveim szerint a büdös életben nem fog látni...

Az ágy kényelmes, puha, és hatalmas, olyan, aminek a közepére szeretnék feküdni, összebújni valakivel, melegségben és biztonságban aludni, majd reggel csókkal ébreszteném. vagy Ő engem. Darren lenne az, csak és kizárólag Ő. Elrabolta a szívemet, és védekezni se tudtam ellene. Kiragadta a mellkasomból, és hagytam neki, de hogy ez mikor is történt... nem tudom, de nem olyan volt, mint a filmekben. Nem megláttam és megszerettem, nem, sokkal inkább megláttam és megkívántam, és szerencsémre Ő is engem. Csodás éjszakákat és nappalokat töltöttünk együtt, de ez az éjszaka... más. Annyira megváltoztat mindent! Talán még jobban, mint az előző éjszaka, amit a kórházban töltöttünk együtt.
Szavaival mintha egy tőrt szúrna belém. Miért csinálja ezt? Hát nem látja, hogy az fáj a legjobban, amit mond nekem? Inkább mennék vissza a kínzóimhoz, mintsem őt kelljen hallgatnom, de ahogy folytatja... Szavai körbe vesznek, magukhoz ölelnek, és nem engedik, hogy még mélyebbre zuhanjak magányomban. Szeretnék egy házat, nem kell nagy, elég egy kicsi is, szépen berendezve, egy biztos munkát, és valakit magam mellé, meg valami kis állatot, hogy legyen kiről gondoskodni. Nem kérek sok mindent azt hiszem, nem kérem azt, hogy legyen egy kacsalábon forgó palotám, sem azt, hogy szolgák tömkelege vegyen körül, csak annyit, hogy legyen egy békés boldog kis életem, esetleg ezzel a férfival itt mellettem. Ahogy átnyúl fölöttem, hogy fölkapcsolja a villanyt fölnézek rá, tekintetem reménnyel teli. Remélem, hogy azt mondja, minden rendben lesz, vagy igazából nem is kell mondania semmit sem, csak adnia egy puszit a számra, lefeküdnie mellém, és aludni. Majd én is lassan elaludnék, és ki tudja, hogy mikor és hogy ébrednénk fel. De félek a reggeltől. Haza akarok majd menni, úgy elszökni, hogy Ő ne láthasson, mert lehet, hogy most ramatyul festek, de holnapra további színes foltok lesznek rajtam, és úgy fogok kinézni, mintha egy óvodás kislány vagy kisfiú festékezett volna össze. Fognom kell egy taxit és haza menni. Talán már most mennem kellene, de nem engedne el. Tudom, hisz már próbáltam elmenni, elkúszni az ajtója elől miután ledobtak oda, mint egy összevert kutyát.
-Darren ezt te se gondolhatod komolyan! Mégis miből utazzak el? Nincsen annyi pénzem, és ilyen külsővel dolgozni se tudok majd egy jó darabig. Mástól pedig alamizsnát nem fogadok el, nem fogadhatok el, mert akkor még mélyebbre süllyednék, mint ahol jelenleg is vagyok. Nem bírnám elviselni a tartozást. - Elutazni jó lenne, elutazhatnék vele, de úgy se jönne velem. Lehet, hogy az előbb csak ámított, hogy nem is szeretné úgy megoldani ezt az egészet, mint én. Lehet, hogy átver, de miért tenné? Vagyis miért ne? Hisz csak egy prosti vagyok, egy átkozott kurva, akivel senki se törődik, és ennek ez a rendje.
-Mégis megpróbálkoznék valami gyógyszerrel, ha van...- Kell egy kis szünet, egy fél pillanat, amíg nem néz rám, amíg észrevétlenül elmorzsolhatom a szemeim sarkában megjelenő könnycseppeket.

Elnyomtam magam egy elkeseredett sóhajt, de legszívesebben ráordítottam volna. Jobb kedvre derített, hogy még most sem hagyta magát, de nem lettem tőle sokkal boldogabb – egyáltalán nem derített jobb kedvre. Szörnyű érzés volt ránézni. Bűntudat. Ez az egyetlen egy érzés volt, amely átvette felettem az irányítást, de ez viszont legalább olyan erősen lüktetett bennem, mint a mellkasom börtönébe zárt szívem.
– Nézz rám! – Kezeim közé fogtam az arcát, mert tudtam, hogy majd megpróbálja elfordítani, de nem hagyhattam neki, most nem. Homlokomat az övének döntöttem. – Nem kell aggódnod semmi miatt, nem kell tartoznod senkinek, majd én megoldom – őszintén szólva egyelőre fogalmam sem volt, hogy miként elsőre arra gondoltam, hogy valakivel összeveretem magam jó pénzért, elvégre sokaknak a bögyében voltam már annyira, hogy akár meg is fizessenek azért, hogy én állok eléjük – csak tedd meg a kedvemért, hogy elmész néhány hétre, nekem teljesen mindegy, hogy hova, ha pedig nem akarsz, akkor is elmész, mert itt és most esküszöm meg arra, hogy abban az esetben, ha még tiltakozol is, én magam rángatlak fel valamelyik gépre, amelyikre ott helyben rögtön meg lehet venni a jegyet, viszont ezt erőszakkal fogom megtenni, ha kell összekötözöm kezed-lábad, a szádat pedig összeragasztom, aztán hadakozhatsz, ahogy akarsz. Amíg kint vagyok, gondolkozz ezen. – Vettem magamnak a bátorságot, hogy legalább egy puszit csenjek ajkairól, azonban ezt követően felemelkedtem az ágyról és kimentem.
Nem kellett kétszer kérnie, hogy hozzak neki valamilyen fájdalomcsillapítót – őszintén reméltem, hogy valahol a szekrény legmélyén még lapul legalább egy-két pirula, mert az istenért sem akartam volna egyetlen egy másodpercre egyedül hagyni a lakásba, pedig a világ végére is elmentem volna neki bármiért, hogy csökkentsem valamivel a testében tomboló fájdalmat. El tudtam képzelni, hogy mit érezhetett, mint ahogyan azt is, hogy miként szerezte azokat a kék-zöld-lila foltokat, azonban erről már nem voltam hajlandó tudomást venni, mert így is alighogy kiérttem a szobából valamint csillapítanom kellett forrongó dühömet. Az első kezem ügyébe akadó tárgy pedig a fehérre meszelt fal volt, ami szerencsétlenségemre nem gipsz kartonból volt felhúzva. De nem érdekelt. Csak ki akartam adni valamin. Utáltam magam, hogy nem tudtam megvédeni Őt, az egyetlen személyt, aki fontos volt számomra. Először, olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiért legszívesebben már akkor is bármimet levágtam volna, aztán pedig még csak megakadályozni sem tudtam, hogy ezt tegyék vele. De meg fogom fizettetni velük mindezt, fogadtam meg magamban továbbra is forrongva az indulattól. Ez volt az egyetlen dolog, amiben világ életemben rettegtem és most meg is történt. Gyűlöltem magam érte. ezerszer is bocsánatot akartam kérni és még az is megfordult a fejemben egy pillanatra, hogy bár ne találkoztunk volna, viszont megtörtént és Ő is lett az aki evégett pórul járt. Tudtam, hogy ez lesz, nagyon is tisztában voltam azzal, hogy majd rajta fog csattanni az ostor, mert akarva, akaratlanul, de jól láthatóan Ő lett az én egyetlen gyenge pontom –, de az valóban a leggyengébb. Sebezhetővé váltam, miatta és még csak nem is tudtam érte hibáztatni, mert én – ellenben vele – nagyon is tisztában voltam a következményekkel. Idióta voltam és most is az vagyok, hogy nem azt teszem, amit nem akarnak, hanem amire számítanak. Ők pontosan ezt a reakciót várják, hogy majd itt húzza meg magát, ezzel is bizonyosságot nyerve, hogy Ő fontos számomra. Ki kellett volna raknom. Ez lett volna az egyetlen helyes megoldás, mert ezzel legalább azt a látszatot keltettem volna, hogy nem érdekel. De a rohadt életbe is! Nagyon is érdekelt. Én voltam az egyetlen szinte, akire számíthatott. Hogy tehettem volna meg vele, hogy csak kirakom, mint macskát szarni?
Idegesen támaszkodtam meg a konyhapultnál. Fejemet lehajtottam. Képtelen voltam akár egyetlen egy tiszta gondolatot is kipréselni magamból. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Helyesen akartam cselekedni, de biztos voltam abban, hogy nem fogom tudni azt tenni, amit kellene.
Vetettem a kezemre egy futó pillantást, a bőr kissé felszakadt és vérpettyek jelentek meg rajta, mivel nem volt durva, elég volt néhány percet várni, hogy a vérzés el is álljon, majd gyorsan letöröltem, ez idő alatt pedig előtúrtam két szem fájdalomcsillapítót – megkönnyebbülésemre volt még itthon egy levélnyi – aztán töltöttem egy pohárba vizet és miután a kezemet is lemostam elindultam vissza hozzá.
Komolyan igyekeznem kellett azon, hogy kemény és határozott maradjak, legalább is látszólag, holott egyáltalán nem voltam az, féltettem és rettenetesen aggódtam volna – mindez ráadásul még az arcomra is kiült.
– Kérlek, Shay, most az egyszer ne ellenkezz és vedd be mindkettőt – nem utasítottam, tényleg kértem, mert most tényleg csak jót akartam neki, mindenféle önös szándékok nélkül.

MEgijedek, tőle, ettől az egész helyzettől és magamtól is. Talán csak most kezd igazán tudatosulni bennem, hogy ennek nem lesz vége, talán újra és újra meg fognak találni és megverni, vagy még rosszabb. Nem kék-zöld és vörös foltokkal tesznek majd ki DArren ajtaja előtt, hanem egy hulla zsákban. Mégsem akarok elmenni, itt akarok maradni vele, hogy megvédjem. Elkezdhetnék járni karatézni, vagy valami hasonló sportra, de... igen, ott van az a de, ami mindent megváltoztat, hiszen mégis mennyi esélyem lenne nekem bárkivel szemben is? Talán csak a húgomat tudnám legyőzni, de őt is csak azért, mert ismerem a gyenge pontját. Ki kell ismerni az ellenséget, és akkor győzni tudok. Ez talán segíthet, de semmi képpen sem tudhatja meg A kis szöszim, hogy mit is tervezek.
Bólintok, hogy megértettem, és átgondolom azt amit mondott, hogy el kell utaznom. Talán tényleg jót tenne egy utazás, és már régebb óta be akartak szervezni már egy Dubai útra, sok sok pénzért cserébe, csak éppen az nem vonz, hogy ott is ugyan úgy járhatok, mint itt, ha rám esik a sejkek választása, de majd csak megoldom valahogy.
Egy halk puffanást hallok, és össze rándulok. Fel akarok kelni és oda menni, hogy megnézzem mi is történt, de nem kelek fel, nem tudok, mert még az apró mozgás is fáj. Majd a gyógyszerek segítenek, csak hozná már őket Darren. Vajon mit szöszmötöl kint ennyi ideig? Felülök, és már épp felállnék amikor megjelenik az ajtóban, tehát a fenekemen maradok, elveszem tőle a gyógyszereket, és a pohár vizet is, és szófogadóan lenyelem mind a két pirulát.
- Remélem örülsz. - Nézek rá apró mosollyal ajkaimon.
- De... nincs esetleg valami másod? Egy Joint, vagy valami? - Nem vagyok drogos, de azokról tudom, hogy biztos segítenének és se perc alatt sokkal jobban érezném magam, talán el is felejteném azt ami történt, és Darren se lenne ennyire feszült, ha elszívna egy vicces cigit.
- Megütötted a kezed. - teszem le a poharat az éjjeli szekrényre, és a kezéért nyúlok, hogy a számhoz húzva gyógy puszit adhassak rá. Tehát ez volt az a hang amit hallottam. De miért csinálta ezt? Mérges rám amiért ilyen helyzetbe hoztam? Lehetséges, sőt valószínű, de hát tudhatja, hogy nem tehetek erről... semmiről sem tehetek, és ez kivételesen igaz is.
- Kérek annyi időt amíg felépülhetek, míg újra szép leszek rendben? Addig meghúzom magam a lakásomban, és amint újra szép leszek elutazom. Mondjuk három hétre. Az alatt keresek majd egy csomó pénzt, és majd oda adhatod ezeknek a pasasoknak, hogy hagyjanak téged békén. - Abból a pénzből talán egyenesbe tudnám hozni az életemet, de mit érek vele, ha az övét pedig pokollá teszik?
- Mit akarsz velük csinálni? - kérdezem, majd vissza dőlök az ágyra, és magammal húzom őt is, egy ideig mocorgok, próbálom megtalálni azt a pozíciót amikor nem fáj semmim se, de ez olyan, mintha szélmalom harcot vívnék... mindenem fáj.

Kurtán biccentettem, habár szükséges volt bevennie azt az átkozott gyógyszert, hogy valamilyen szinten tompítsa a fájdalmait, mert ezzel sokkal inkább kórházba kellett volna mennie, sem mint nálam lennie, ahol az élete talán még nagyobb veszélyben volt, de nem is vihettem be, mert rögtön arra gyanakodtak volna, hogy esetleg én vertem meg, habár most sem így volt, de még is úgy éreztem, mintha én magam tettem volna. Miattam verték meg, egyes egyedül miattam és a saját hülyeségeim miatt. Távol kellett volna tudnom tartani magam tőle, hát még a farkamat, de nem jött össze, még a kísérleteim is csak szánalmas próbálkozások voltak. Még mindig bántam azokat, amiket legutóbb mondtam neki, egyáltalán nem érdemelte meg, nem véletlenül rúgtam volna magamat legszívesebben szájba. Hiába, hogy nem gondoltam komolyan, de megbántottam most pedig megnézhetem magamat, amiért nem törődtem vele, de azt gondoltam, hogy biztonságban lesz így legalább hatalmasat tévedtem. Egyszerre voltam seggfej és balfasz is. Már rég sikerült összehoznom ilyen ütős párost, de az ő esetében valahogy mindig a legrosszabb döntéseket hoztam.
– Ha lenne sem adnék – közöltem vele. Így is éppen eléggé tartottam attól, hogy egy hirtelen mozdulat következtében komolyabb kárt tesz magában. Nem. Egyszerűen nem akartam, hogy ennél több baja legyen, egyszerűen nem hagyhattam. Legszívesebben mostantól kezdve éjjel és nappal felette álltam volna és egy szemhunyásnyit sem aludva őriztem volna, mint holmi istenverte véreb, aki már egy törékeny kismadárra is ráveti magát, mert veszélynek titulálja azt.
– Shay, magad miatt aggódj, ez semmiség. – Vontam hanyagul vállat. Nem velem kellett volna törődnie, hanem magával, neki sokkal több ápolásra volt szüksége, éppen evégett előkotortam a telefonomat a zsebemből és végigböngésztem a névlistát, hogy melyik gyökér lenne alkalmas, hogy valamit mondjon az állapotáról, de egyetlen alkalmas személyt sem találtam, akire rá mertem volna bízni.
– Sehol sem vagy biztonságban, különösen nem a lakásodban. – Nem tartottam kizártnak, hogy most is ott vártak, éppen úgy mint az enyém előtt. Nagyon jól tudtam, hogy valahogy ki kell csempésznem őt, anélkül hogy azok az átkozott verebek észrevennék, de mivel ezeket jól megfizették – persze, hát volt is miből – egy pillanatra sem lankadt a figyelmük.
– Ezt meg azonnal verd i a fejedből, ezt nem neked kell törlesztened, éppen elég, hogy már ennyire is belekerültél, nem akarom, hogy még több bajod legyen. – Közöltem vele. Eszem ágában sem volt tőle pénzt elfogadni, tudván hogy változtatni akar az életén.
– Még nem tudom. – Eszemnél kellett legyek, nehogy még több baja legyen. Ő volt az egyetlen gyenge pontom, az egyetlen, akivel egyáltalán bármennyit is törődtem és még szerettem is. Meg sem érdemeltem őt, úgy isten igazán, mert hát lássuk be, hogy ő nagyon a légynek se tudott volna ártani, szándékosan legalább is nem. Shay mindössze csak rossz döntést hozott és került ide, ő egyáltalán nem ide való volt, ebbe a világba sokkal többet érdemelt, én meg nem tudtam megadni ezt neki.
– Inkább próbálj meg pihenni, neked nem kell ilyeneken törni a fejedet. – Ujjaimmal immáron fekvő helyzetben, szórakozottan csavargattam a haját. Annyira hiányzott az illata, az érintése.

Kék szemeimben megannyi érzelem fut végig, szeretet, félelem, düh és vágy, és még ezer más, van amiket még én magam sem ismerek, de nem baj, nekem ez így tökéletesen megfelel. Ez a helyzet, most így itt Darren karjai közt. Jól érzem magam, biztonságban, hiszen tudom, hogy Ő soha se fogja hagyni azt, hogy ez megismétlődjön, vagy bárki más bántson. Persze van amit még Ő sem tud megakadályozni, de azokról nem fogok neki beszélni, az a munkával együtt jár.
- Elköltözhetek, szerzek egy másik albérletet, vagy egy olyat ahol csak lakótársat keresnek, ott talán nagyobb biztonságban leszek. - Ahogy elképzelem magam előtt az ideális lakótársat egy négy méter magas csupa izom pasas jelenik meg... már csak hozzá kell adni egy kis zöld festéket és tisztára úgy néz ki mint Hulk. Aki remélhetőleg a férfiakat részesíti előnyben, és akkor attól se kell majd tartanom, hogy egy magányos éjszakáján gondol egyet és rám mászik, mert ha már prosti vagyok akkor természetben is fizethetem a lakbér rám eső részét.
- Darren, segíteni akarok neked! Nem érdekel, hogy ez neked tetszik vagy sem, akkor is meg fogom tenni, és ne hidd azt, hogy csak miattad teszem. Magam miatt is, mert nem akarok úgy felkelni reggel, és lefeküdni este, hogy tudom, ezek a fickók rád vadásznak, és bármit megtehetnek veled. - A gondolattól is rosszul vagyok. Tudom, hogy Ő erős, és ügyes, de ha egyszerre többen mennek ellene akkor azzal már Ő sem bír, pláne ha az ellenfelei mindenféle fegyverekkel is fel vannak szerelve. Azt akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen, hogy minden ugyan úgy legyen, mint a veszekedésünk előtt, de ez nem fog menni. Ez most túlságosan is sok mindent megváltoztat, és nem tudom, hogy jó vagy rossz irányba, hogy végül mi fog kisülni ebből az egészből.
- Ha felkelek akkor még mindig itt leszel, és nem fogsz elosonni, hogy megkereshesd azokat akik itt hagytak? - nézek fel rá, és egy puszit is kap a nyakába, a kezem pedig végig siklik a mellkasán és a hasán. Annyira szeretném elterelni a figyelmét, mondjuk azzal amihez a legjobban értek, de így biztosan nem kellenék neki, és... hát nekem is eléggé fáj mindenem.
Szorosabban hozzá bújuk, és hamarosan el is nyom az álom, bár nem alszom valami jól, fél óránként felriadok, és megnézem, hogy Darren még mindig itt van-e velem, illetve, hogy tényleg Ő van itt, és nem egy magas öltönyös ember... olyan akivel ma szerencsém volt találkozni.

Már majdhogynem elkeseredett sóhaj szakadt ki a mellkasomból, miközben tehetetlenül ráztam a fejemet, mivel fogalmam sem volt arról, hogy miként győzzem meg őt, hogy itt semmiképpen sincsen biztonságban, akárhová is megy, azonban láthatóan ő makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő nem fog elmenni innen, pedig én azt akartam, hogy olyan távol legyen ettől az átkozott helytől, míg el nem rendeződnek a dolgok és minden visszatér azt ezt megelőző, viszonylag normális kerékvágásba, ahol Shay testi épségét legfeljebb egy kocsitól kell féltenem, illetve néhány dühöngő részegtől. Ez egy némiképpen szebb világkép volt, habár ez sem volt éppen egy lenyűgöző, de ez legalább mindennaposnak számított, ellenben azzal, hogy miattam őt verik meg. Nem akartam ma már ezzel kapcsolatosan többet vitatkozni, majd reggel megbeszéljük, amikor talán már ő is tisztlábban látja a helyzetet és remélhetőleg jobb belátásra tér, így kell lennie. Nem maradhat itt, addig amíg el nem rendezem a dolgokat. Az ő érdekében bármit megteszek és bár utálom a romantikus, hősies figurákat, de érte még az életemet is képes lennék odaadni az ördögnek és megrohadni a pokolban, hogy neki egy kicsit jobb élete legyen, bár ennél bármi jobb lenne. Nem tágítok továbbra sem amellől, hogy nem lehet itt, nem fogom neki megengedni, hogy itt maradjon, ha kell én magam ráncigálom fel a csinos kis fenekét a repülőre.
– Shay, én tisztában vagyok azzal, hogy mire számítsak ezektől, te viszont csak egy kis ízelítőt kaptál. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. – Inkább az én életem, mint az övé. Értékes számomra. Féltem őt. A rohadt életbe is, megtörtént az, amitől a legjobban paráztam, hogy beleszeretek. Nem csak annyira, mint amennyire egy múló szerelembe szoktak, hanem annál sokkal jobban. Ha tudom, hogy nem ott van, ahol én akarom, hogy legyen, akkor képtelen leszek normálisan koncentrálni, ezért is akarom részben biztonságban tudni. Hogy védjem meg, hogy ha nem tudok odafigyelni a dolgokra?
– Nem fogok – ígértem meg neki szűkszavúan. Mi mást mondhattam volna amúgy is? Eszem ágában nem volt most itt hagyni. Most csak vele akartam lenni, kihasználni a helyzetet, hogy végre itt lehet ismét. Még mindig rohadtul bántott, ahogyan legutóbb bántam vele. Egy tapló tetű voltam, s ezekkel a szavakkal még igen finoman fejeztem ki magamat. Ha nem is tökéletesen idilli volt a helyzet, mindennek ellenére meglehetősen kellemesnek tűnt. Ketten voltunk, csend és nyugalom volt. Ez az, amire sohasem volt igazán példa a mi kis közös életünkben.
Az este hosszú volt, nem sokat aludtam. Néha ugyan felületesen elnyomott az álom, de mindig felriadtam, amikor összerezzent, ilyenkor simogatással próbáltam megnyugtatni és néha csöndesen morogtam, habár inkább átkoztam őt, hogy miért tett engem is egy átkozott papuccsá, amit még csak nem is bántam. El tudtam volna képzelni vele egy közös életet. Gyerekkel, kutyával meg fene tudja még mivel, de egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a mi jövőnk errefelé halad. Nem tudtam volna neki semmit nyújtani egy koszos lyukat leszámítva. A mi vegasi álmunk nem arról szólt, hogy meggazdagszunk egy kaszinóban. Az élet azoknak, akik itt élnek nem erről szólt, csak a sok idióta turista ezt nem képes felfogni vagy éppen nem képesek a paraván mögé tekinteni.

A fűző szorosan simul a testemre, alig kapok levegőt, de megéri, mert olyan darázs derekam van, amiről csak álmodni merek. Méregzöld színű, fekete csipkével mégis puha tapintású, a szoknya hozzá hasonlóan néz ki, csak tüllből. Igazán előkelő, mintha bálba készülnék. Elmosolyodok, ahogy végig simítok a hajamon, szép loknikban hullik a vállamra és a hátamra, csikiz ahogy megmozdulok, de nem érdekel, mert annyira szép! Már csak a sminkemet kell megigazítani és már mehetek is. Közelebb lépek a tükörhöz és elkezdem elkészíteni a sminkemet, de a kezem magától működik, hiába szeretnék másik színt használni nem megy, nem tudom arrébb vinni a kezemet egy két centivel, mintha valaki más irányítaná a mozdulataimat. Szorosan behunyom a szemeimet és várom, hogy a kezeim végezzenek a sminkemmel, nem merem kinyitni addig a szemeim amíg nem végeznek. Bő fél óra múlva észlelem, hogy újra a testem mellett vannak a karjaim és újra én irányítom őket. Kinyitom a szemeimet, majd a meglepettségtől azonnal közelebb hajolok a tükörhöz, hogy alaposabban megnézhessem magamat. De nem, ez egészen biztos, hogy nem én vagyok, engem nem csúfított el így senki sem. Óvatosan a szememhez érek, fel van dagadva és fáj, ujjaim lesiklanak a számon található vörös csíkra. Felrepedt, nem csak elrontottam a festést, valaki alaposan megvert. Az egész testem elkezd sajogni, letépem magamról a fűzőt és a szoknyát. A látvány borzalmas fel sem bírom fogni és annyira fáj!

Hirtelen ülök föl az ágyban és nyitom ki a szemeimet. Szaporán veszem a levegőt, és próbálom megnyugtatni magam hogy ez az egész csak egy rossz álom volt, nincsen semmi bajom, rögtön kikelek az ágyból elmegyek zuhanyozni aztán elkészülődök és megyek az első vendégemhez. De valami nem stimmel… körbenézek a szobában ami nem az én hálószobám, de már jártam itt, ismerem. Oldalra fordítom a fejem, és meglátom Darrent, automatikusan könnyek szöknek a szemeimbe, ahogy tudatosul bennem, hogy a testemben lévő fájdalom nem azért van, mert elaludtam mindenem, hanem mert olyan színes a testem, mintha egy öt éves gyermek festékezett volna össze.
- Haza kell mennem. - Nem érdekel, hogy ezt a vitát már lejátszottuk, nem érdekel semmi sem, csak haza akarok menni, vagy legalább egy olyan helyre ahol egyedül lehetek és végre alaposan kisírhatom magam.
- Kérlek… muszáj valamit csinálnom. Ezt így nem fogom kibírni, hazaviszel? - Nézek könyörgő szemekkel a férfira akit nem akarok elhagyni, aki mellett biztonságban érzem magam, de most nem akarom hogy lásson, épp elég volt az is, hogy már egy éjszakán keresztül nézhette milyen pocsékul nézek ki.
- Nem láthatsz így! - húzom magam köré a takarót.