Fabrice ujjai kellemesen araszolnak a hátán Lilynek pedig késztetése lenne még közelebb húzódni a fiúhoz, mégsem moccan. Nem kerül túl nagy erőfeszítésébe az önmegtartóztatás, végtére is.... egy félig teli egyetemi kávézó még a szöszke exhibicionizmusát is meghaladja. Félreeső, sarokban ácsorgó kanapé ide vagy oda.
Érezi a csuklójára kulcsolódó ujjakat, s csakazértis végigkarcolja körmeivel a nadrág anyagát, mielőtt elengedné a fiút. Mert csak. Mert tetszik neki a játék. Lepillantva követi a tányér útját az asztalig. Nem fog hiányozni neki. Ahogy viszont Fabrice is hátrébb húzódik... Lily is újra hátra dől a kanapén. Fél térdét felhúzza, a kezeit pedig kényelmesen támasztja meg rajta.
– Tortúra? – kérdez vissza pimasz félmosollyal, majd oldalra fordítva fejét szemez pár pillanatig a kanapé háttámláján doboló ujjakkal. – Tortúra. – ismétli kissé elgondolkodva, ahogy fél kezét kinyújtva emeli Fabrice karja fölé, s mutatóujja hegyével érintve csak simít végig rajta egészen a kézfejéig. Egy röpke szünet, mielőtt lefejtené a srác kezét a támláról, tenyerében tartva a kézfejét kényelmesen fordítva felfelé, mintha épp csak jósolni akarna belőle. – Mégis miket gondolsz? – csendül kissé elvarázsoltan, s csak egy röpke pillantás erejéig vezeti vissza tekintetét Fabrice kékjéhez, majd szabad kezét emelve egyetlen ujjal simít végig a fiú tenyere közepétől a kisujjai hegyéig..... majd előre hajolva nyom rá egy apró puszit. Bolond kis játék, de Lily egészen jól elszórakozik vele, élvezi, s nem mellesleg tökéletes ahhoz, hogy rendezni tudja a légzését és a szívverését is. – Majd igyekszem kitalálni valamit, hogy ne unatkozz. – ígéri, s ha Fabrice nem követeli vissza a kezét, akkor a kicsihez hasonlóan simít végig a lány a következő három ujján is, egy-egy puszival megpecsételve a mozdulatot. – Talán nem is lesz akkora tortúra. – pillant fel édes kis mosollyal újra a fiúra, s végigsimít a hüvelykujján is, majd előrehajolva futtatja végig nyelvét is rajta a puszi előtt... s csak ez után ereszti szabadjára.
– Megyek, fizetek. Aztán indulhatunk is. – somolyog sokat sejtetően, s hacsak Fabrice nem akadályozza meg akkor a táskáját a vállára kanyarintva áll fel a kanapéról, s indul meg a pult felé.

Nagyon nagyon és még annál is jobban élvezi, hogy sikerül belefojtania a szót a fiúba. Elégedetten szélesedik a mosolya, de eszében sincs Fabrice orra alá dörgölni. Csak szépen magában ujjong az apró győzelemtől.
Lassan hordozza végig a tekintetét a fiún mikor kijátszotta magát, s a bókra szélesen mosolyodik el. Na igen... egészen kellemes, hogy egy ideje már kinőttek a középkorból.  – És mi mindenből maradtatok ki ilyen ostobaságok miatt párszáz éve, drágám. – vigyorodik el szélesen, játékosan és módfelett elégedetten a szöszke, majd hátat fordítva  a fiúnak sétál oda a pulthoz, s rövid várakozás után meg is kapja a számlát. Egy pillantás visszafelé, a fiúra, egy széles mosoly a szemeibe, majd vissza a pénztáros kislánynak, aki egy túlságosan is visszafogott pillantást szintén megereszt Fabrice felé, de kommentet nem fűz inkább a látottakhoz.
Lelépni.... eszébe sem jut. Egyre inkább kíváncsi arra hogy is fog végződni ez az este, vagy épp merre és..... – Még nem tudom pontosan. – mosolyog le Fabricera. – Valami negyed fokkal nyugisabb helyre. Egy üres előadó mondjuk? Tanulószoba? Klubhelyiség? Tornacsarnok? – találgat. Persze tekintve, hogy abszolút nem ismeri a kampuszt azzal sem menne túl sokra, ha történetesen tudná, hogy épp hova akarja elcitálni a fiút. – De te vagy itthon. Van valami ötleted? – passzolja át a labdát, s nyújtja a kezét Fabrice felé, s ha a fiú is hajlandó összeszedni magát, akkor a kabátját a karjára akasztva sétál ki a pizzázóból. Mondjuk a változatosság kedvéért arra, amerre a fiú vezeti.

Megvárja amíg Fabrice is összepakol, majd széles vigyorral fonja ujjait  a fiúé közé.
– Szuper! – jegyzi meg válaszképp, de jobban nem akarja elhúzni. Röviden borzong meg, ahogy kilépnek az ajtón. A benti meleg után kifejezetten hűvös van odakinn, de egészen kellemes ez a váltás... ha nem kell túl sokat sétálniuk persze.
– Grafikai műhelyben sem jártam még. De.... mindig kell egy első. – vigyorog Fabricera, majd megindul a mutatott irányba.
– Szóval... festő akarsz lenni? – kérdi rövid hallgatás után, hacsak a fiú elő nem rukkol közben valami másik témával. – Ha végeztél a sulival. Vagy valami más a terv? – pillog oldalra, s a lépéseik ütemére kezdi egyre magasabbra lóbálni a kezeiket. Kíváncsian várja a választ, s ha már elég magasra lendül a karjuk akkor az egyik lépés közben pördülve fordul át alatta s jókedvűen nevet fel ahogy újra rákulcsol Fabrice ujjaira. Persze csak ha engedi bohóckodni őt a fiú.

Szélesen, jókedvűen vigyorog Fabrice szemeibe ahogy a fiú elé fordul, Lily pedig jó táncoshoz méltón veszi át a vezetést, s finoman irányítja a fiút. Legalábbis igyekszik úgy terelgetni, hogy ne sétáljanak neki egy útszéli szemetesnek vagy padnak se. Nincs még olyan veszélyesen késő, és bár a kampusz koránt sem olyan zsúfolt mint Vegas belvárosa, de így is jópáran sétálnak el mellettük, s jónéhány kíváncsi, csodálkozó vagy nevető arcot csíphet el a szöszke és Fabrice, ha sokáig sétálgatnak így.... és ha hajlandóak oldalra is pillogni.
Kíváncsian hallgatja a választ, s száját enyhe cinizmussal elhúzva bólint párat a fiú szavaira. Ismerős sztori.
– Értem. Háááát.... az én szüleim sem voltak oda meg vissza a táncos karrierért. Kissé.... reálosak a szentjeim. – mosolyog vállvonva, szinte bocsánatkérően a fiúra. – De én legalább megúsztam az egyetemet. A szüleimnek meg ott van a húgom és a nővérem. Állatorvosjelölt és könyvelő. Rájuk büszkék lehetnek. És hát.. minden családba kell egy fekete bárány, nem?– vigyorodik el, de korántsem érződik rajta az önsajnálat. Igazság szerint a szülei- főleg az édesapja- már rég beletörődtek, hogy Lilyt nem fogják tudni beszuszakolni egy újabb iskolapadba. Anyja ugyan próbálkozik még néha, de persze nem is ő lenne, ha nem tenné. Ő így akarja a legjobbat a kislányának. Vagy valami ilyesmi. – No és a szüleid szerint mit kellene tanulnod, amikor végre felhagytál a hóbortjaiddal? – faggatózik tovább pimaszul, fejét csöppet oldalra billentve.
Finoman lépked előre, random megtoldva egy-egy tánclépéssel a sétát, majd egy újabb pördülés, s a fiúnak is levezényel egy fordulást, amennyiben Fabrice vevő rá.

Vidáman csillan a tekintete, ahogy Fabrice felnevet. Egy apró vállrándítás, amolyan c’est la vie nemtörődömséggel, majd ő is elneveti magát. Elégedett vigyor, s egy rövid időre elengedi Fabrice kezét, de csak hogy megtapsolhassa a fiút. És hogy mennyien nézik lököttnek emiatt? Ugyan kit izgat?
– Óóóóóóóóóóó……  – nyújtja el a magyarázatot hallva. Nem aprózták el a szülők ott sem a terveket.
– Van, amit tényleg nem lehet iskolapadban megtanulni, sőt…. fogadok, hogy a fejedbe vert cuccok cirka 95%át soha nem  fogod használni, ha valóban festőnek állsz. Milliószor jobban jársz, ha inkább együtt támasztjátok a pultot valamelyik kocsmában a profokkal. A táncművészeti…… tervben volt, aztán….. csöppet megcsúsztam pár tárggyal. Vagy inkább az összessel. Ha választani lehetett, hogy fellépés vagy matekházi, akkor maradt a színpad. Úúúúúúgyhogy…. nem vettek fel. – vonja meg a vállát. – Elsőre legalábbis, aztán meg nem próbálkoztam újra. Mostanában gondoltam rá, hogy talán újra neki kellene futni. – mosolyodik el, s röviden megvonja a vállát. Az igazság az, hogy tényleg mocorgatja a fantáziáját az iskola, elvégre a tanárok remekek, az új kapcsolatok mindig fontosak és…. nem egy melótól esett el, csak mert nem tudott megfelelő papírt lobogtatni. Bár ezt még a szüleivel sem beszélte meg. Majd ha tényleg felveszik….  Node vissza a fiúra!
– A borász még nem is hangzik olyan rosszul. Bár csöppet sznob cucc. Egy valamirevaló sommelierhez minimum egy barokk kastély dukál és persze a mögötte elterülő pár hektárnyi szőlő. Egy intarziás asztalka, valami borzalmasan festő, de borzalmasan drága anyagból készült ruci, mélylila nyaksállal és olyan csiptethetős szemüveggel...... Jajj, hogy a frászba hívják?! És zsebórával! Mindenképpen.  – sorolja ahogy maga elé tartva emeli a kezét, mutató- és hüvelyk ujját összecsippentve, mintha egy talpas poharat tartana. Szakértőmód lötyböli körbe a képzeletbeli pohárban a képzeletbeli italt, majd belekortyol. – Magnifique! – ejti nagy átéléssel, s kezét leeresztve kacag fel. – A katonaságot viszont meg kellene fontolnod. Az egyenruha szexi. – teszi hozzá még mindig nevetve oldalra pillongva Fabrice arcára. Az utat majd figyeli most a fiú.

Tökéletes természetességgel kulcsolja ujjait újra Fabricéi közé, mintha nem csak alig pár órája ismernék egymást.
Mosolyogva hallgatja az ajánlót, a beszámolót és az a félbehagyott kis szösszenetet amire pimaszul csillannak a szemei.
– Hmmmmm? – noszogatná a fiút, hogy fejezze csak be nyugodtan a történetet, akár disznó akár szamár, mert őt bizony érdekelné a dolog, de... ha nem akarja ennél jobban a szöszke sem erőlködik. – Noss... ennek legalább már utánanéztem. A képzőművészetin van táncos szak is. És nem is rossz! – érződik ki a lelkesedés a hangjából – Végülis... egy próbát mindenképpen megér. Már ha tényleg tánctanár és koreográfus akarok lenni. – vigyorog, s minden gesztusából sugárzik az elkötelezettség....... majd a teljes és tökéletes pimaszság. – És ha felvennének, akkor mindenképpen alattad lennék..... mennyivel is? – érdeklődik bájos mosollyal. Piszkos fantázia? Ugyan kérem... Kinek?
Séta közben azért elpillog oldalra. Nem akar teljesen és tökéletesen elveszni a kampuszon, és... talán... még lehet, hogy vissza is találna a buszhoz. Nem kanyarogtak eddig olyan sokat, csak.... csak..... csak segít Fabrice neki visszafelé is. Vagy valaki. Ha mást nem majd a telefonja. Ő mindent tud.
– Francba! Tudtam, hogy valami kimarad! – nevet fel ahogy Fabrice a sajtot említi. – De azt kikérem magamnak, hogy túlromanticizálnék bármit is. Ez kérem fontos téma! – szuszakol annyi komolyságot a felháborodásba amennyit emberileg lehetséges, az adott szituációban legalábbis, ami valljuk be még minidig nem túl sok. – Helyes. Ha lesz egy barokk kastélyod mindenképpen elmegyek. Remek szüreti mulatság lesz. – vetíti előre egy kacsintással, de egy pillanatig sem gondolja komolyan a dolgot. Már hogy a fiúnak valaha is ekkora birtoka lesz. A fellépést.. persze, miért is ne? Ha egyszer imád táncolni...
– Csak utánad! – engedi előzékenyen maga elé Fabricet az ajtóban. Elvégre mégiscsak ő tudja merre is lesz tovább a séta. Ez persze nem azt jelenti, hogy elengedi a fiú kezét, vagyis.... na jó, de ha bejutottak könyörtelenül visszaköveteli magának azt, ami jelenleg igenis az övé.

Hallgatja a választ s elégedett mosolyra húzódnak ajkai. Megszokott mozdulattal igazítja meg a táskája pántját, hogy le ne csússzon a válláról, majd felfelé pillogva, ajkát beharapva tekint Fabrice-ra.
– Tévedsz. – közli magától értetődő természetességgel, s talán csak egy leheletnyivel hosszabban tartja ki az elengedhetetlen hatásszünetet. – Ehhez a pozitúrához kell csak igazán felvételiznem. – fojtatja, s tekintete kihívóan villan... már ha a fiú hajlandó lepillantani a szöszkére. – De pár év együtt... nem mondom, eddig elég meggyőző teljesítményt mutatsz, de ilyen hamar nem szeretném elkötelezni magam. – ölti ki pimaszul a nyelvét, s őszintén már ő maga sem tudja, hogy épp miről beszél és hogy azt mennyi, de mennyiféle képpen lehetne félreérteni. De ez persze egy cseppet sem zavarja Lilyt.


Az épületbe belépve hagyja érvényesülni a fiút, bár a portásnak ő is köszön, de többet igazán nem próbál beleszövegelni a dologba. Szépen mosolyog, s igyekszik tökéletesen ideillő egyetemistának álcázni magát. Ami megy is neki, amíg nem kérdeznek tőle semmit.
– Oké. – vigyorodik el ismét, s ujjait újra Fabricéi közé kulcsolja. Kíváncsian szedi mellette a lépcsőfokokat, de szerencsére sokáig nem tekeregnek az épületen belül sem. Hagyja a fiút rendezkedni majd ő is belép a terembe, s csillogó tekintettel pillog körbe. Igazán nem mondhatni, hogy a kiállításokra mászkálás Lily egyik kedvenc időtöltése volna, azt viszont el kell ismernie, hogy megvan a hangulata egy ilyen helynek is.
A táskáját ledobja a földre egy félreesőbb részen ahol tuti nem lesz útban, s ráhalmozza a kabátját, sálat, sapkát is.
– Igenis főnök! – vigyorog a fiú felé, s ha már így engedélyt is kapott rá nekilát végigjárni a kipakolt darabokat. Meg sem próbál műértőt játszani, pláne olyan előtt nem, aki tényleg konyít is valamit ezekhez a cuccokhoz. Inkább csak kíváncsian, érdeklődve lépked, egy-egy alkotáson csak átsiklik a tekintete, míg néhány előtt megáll pár másodpercre. Felemeli a kezét, mintha végig akarna simítani pár tárgyon, de csak a levegőt söprik ujjai a képek előtt jópár centire. Tökéletesen tisztában van vele milyen ügyetlen tud lenni néha és perpill tényleg nem akar galibát okozni. Ilyet nem.
Így is eltart neki pár percig amíg kinézelődi magát,majd a termet körbejárva indul Fabrice után – már ha a fiú nem jött vissza idő közben – s fülig vigyorral fordul felé.
– Hangulatos. – jegyzi meg, de különösebben nem emel ki semmit, ami igazán megragadta volna a fantáziáját. Pedig kétségkívül volt jópár, még Lily számára is értékelhető és élvezhető alkotás a kínálatban. – Van kinn olyan is, amit te csináltál? – érdeklődik és pont leszarja mennyire sablonos már maga a kérdés is. Esze ágában sincs agyondicsérni a fiú munkáját, ha épp nem tetszik neki. Nem pasizni jött ide.

Röviden pillant körbe újra a csöppet teátrális megjegyzés után.
– A világodnak csöppet benzin illata van. – húzódik pimasz mosoly ajkaira. A becézésen viszont már fel sem akad. Úgy tűnik Fabricenak ez az alap természetéből fakad és hát.. ha Rappoldot a morgásával együtt csípi viseli el, akkor ezt a kölyköt pedig a becézésekkel..... már ha tényleg megtartja.
– Ahham. Ügyesek. – jegyzi meg szolid mosollyal. Végtére is... tényleg azok. Ami pedig a folytatást illeti..– Noss.... – kezd bele, de csak ennyi, s már hátat is fordít Fabricenak, s elegánsan kimért lépésekkel sétál vissza a motyójához. Szöszi tincsei engedelmesen lengenek, ahogy pördül egyet, majd séta közben bújik ki a pulcsijából, s ejti rá azt a cuccaira. A teátrális elemek elvégre a szöszkétől sem állnak távol, nem mellesleg, határozottan nincs hideg a teremben. Újra körbejáratja a tekintetét a helyen, de már sokkal kevésbé foglalkozik a kiállított darabokkal. Most a hely érdekli és hogy ennyi terük marad, ahol még a cuccok is biztonságban maradnak és ők is el fognak férni.
Fél kézzel túr bele a hajába ahogy visszasétál a sráchoz.
– Noss.... most ötvözzük a te világod – lép közel, nagyon közel Fabrice-hoz – az enyémmel. – Kezeit lazán ejti a másik vállaira, s kihívó ragadozómosolyra húzódnak ajkai. – Szóval... készen állsz, cicám? – tesz még egy fél lépést előre, persze csak ha Fabrice nem húzódik el tőle, s szinte zárja a köztük lévő távolságot. Érzi a fiú közelségét, bár még épp nem simul hozzá, tekintetét pedig hagyja elmerülni Fabrice kékjeiben.

Engedelmesen dől előre csak egy csöppet ahogy Fabrice magához húzza, de ez épp elég ahhoz, hogy testük összesimuljon. Alig szélesedig csak a szöszi mosolya, s tekintetében is játékos fény csillan, ahogy már önszántából mozzanva felsőtestével is hozzásimul a fiúhoz. Egyik kezét előrehozva cirógatja végig a fülétől kezdve a másik arcélét, finoman tartva meg az állát, s alig pipiskedve súrolja végig a testét, ajkaival csak centikre állva meg az ajkaitól.
– Helyes. – suttogja rá szinte dorombolva, majd tovább emelkedve dörgölőzik cicásan az arcához. Finoman karcolja végig fogaival Fabrice fülcimpáját mielőtt rükvercbe váltva ereszkedne valamivel visszább. Ujjai kényelmesen siklanak visszafelé a korábban bejárt úton, s karja a fiú nyaka köré fonódik ahogy újra felpipiskedik a szöszke.
– Akkor.... keresek neked zenét. – jegyzi meg nevetős hangon, ahogy egy pillanattal később végignyalja a fiú orrát s fülig vigyorral zuttyan vissza ismét a tappancsaira. Tekintetében vidámság és pimaszság egyvelege keveredik ahogy teste meg-megrázkódik a visszafojtott nevetéstől. Röviden marad még Fabrice mellett, hogy premier plánból élvezhesse a fiú reakcióját, majd lép hátra... ha még mindig engedi neki a másik, de ha nem.... hát kézzel lábbal tiltakozni Lily sem fog az ölelés ellen.

Élesen szívja be a levegőt, ahogy megérzi Fabrice ajkait a nyakán, de a világért sem moccanna távolabb a sráctól. Talán csöppet tovább is időzik a rágcsálással, mint ahogy eredetileg szándékában állt.
Pimasz-elégedett mosollyal válik el Fabrice-tól, s farzsebéből már veszi is elő a telefonját, ígéretéhez híven prezentálandó valami zenét.... egy menüettet! a fiúnak, s ujjai már pötyögnek is a youtube keresőjébe, bár el kell ismernie, nincs egyszerű dolga. Egyrészt, mert annyira nem mozog otthonosan a szöszke a tízen...... manó sem emlékszik már.... talán hetedik? századi francia udvari zenék világában, másrészt mert alig váltak csak el, de máris újra érzi a derekán Fabrice kezeit. Az érzés pedig.... kimondottan kecsegtető.
Épp csak kilistázza az oldal a találatokat, de valahogy már nem is tűnik olyan fontosnak az egész, mégis..... ilyen egyértelműen megadni magát koránt sem tetszetős gondolat a szöszi számára. Lezárja a telefont, s visszacsúsztatja előre a zsebébe, míg szabad kezét emelve ujjai Fabrice sötétszőke tincsei közt vesznek el.
– Miért? Te talán jobban szeretsz zene nélkül táncolni? – csak egy nagyon enyhe él színezi a hangját, ahogy balját a fiú kezére csúsztatja. Lassan kezdi egy néma ütemre ringatni a csípőjét, csak pár taktus, talán csak pár másodperc  erejéig, arra viszont figyel, hogy a teste a fiúéhoz simuljon közben. És valahol ott csiripel a fejében, hogy talán nem kellene, hogy túl messzire megy, ha...... de perpill pont nem tudja izgatni az a zavaró kis hangocska.
– Mondd csak, Fabrice Mercer – kezdi, s mindkét keze a fiú kezeire siklik, s csak egy csöppet szakítja el őket a csípőjéről (ha még mindig ott vannak), csak amíg szembe nem fordul a fiúval, s kíváncsi, kihívó tekintettel néz a szemeibe – te mindig megkapod, amit akarsz?

Alig mozdulatokkal táncol a saját ritmusára s élvezi, ahogy a fiú felveszi az elejtett fonalat. Lazán harapja be alsó ajkát és vonja meg a vállait csupán a kérdésre.
– Csak... érdekelsz. – vigyorodik el szélesen ahogy pimasz tekintettel állja a fiú pillantását. Azt viszont talán ő maga sem tudja mit is akart az egésszel node.... miért  is kellene mindig mindent pontosan végiggondolnia a szöszkének?
Az a röpke remegés viszont nem kerüli el a figyelmét, sőt! határozottan tetszik Lilynek, ahogy az utána felvillanó önelégült mosoly is. Kezei lassan siklanak végig Fabrice karjain, finoman érintve csak, s talán nem is érződik a pulcsi alatt, de annyi baj legyen. Játékosan siklanak tovább ujjai a fiú mellkasára, röviden állapodva csak meg a szíve fölött, de mikor a másiknak játszani támad kedve, hát készséggel hagyja neki.
Szélesen vigyorodik el, ahogy Fabrice nyelve végigfut a bőrén, s akaratlanul is lehunyja a szemeit egy rövid időre.
– Érdekes. Mindig azt hittem, hogy ennek fordítva nagyobb hatása van. Már csak a szimbolika miatt. – húzódnak játékosan sokat sejtető  kis félmosolyra ajkai ahogy tekintete leszalad a fiú csípőjéig, s már szökell is vissza a szemeire. Nem húzza el a kezeit, hagyja, hogy a fiú nyalakodjon még, ha ehhez van kedve, s csak akkor simít végig Fabrice ajkain, ha már ő kijátszotta magát. Elvégre... ő most nem siet sehova.