Egy rövid, mindentudó mosoly ahogy lassan megcsóválja a fejét. Elvégre az elmaradt válasz is válasz valamilyen formában, pláne ha egy kacsintással toldja meg a hallgatást a fiú.
– Nem is a rajzot néztem! – vágja rá áldurcizva. – Amúgyis, készen nem ugyanolyan. – toldja meg a tök evidenssel, s egy pimasz mosollyal Fabrice szemeibe. És valóban.... a kész persze lehet, sőt, valószínű, hogy sokkal jobban fog kinézni, mint a mostani alig vonalak és árnyékok, de Lilyt inkább az köti le, ahogy az egész kép kialakul és egy egésszé áll össze. Főleg, ha nem órákat kell várni rá. Persze mondhatnánk azt is, hogy a szöszke szimplán csak egy sajtkukacot megszégyenítő aktivitással képes egyhelyben ücsörögni negyed órán keresztül, dehát mennyivel szebben hangzott az előző, nem?
Széles vigyorral egyenesedik vissza és fordítja a fejét a kérésnek megfelelően, majd visszapillant Fabricera egy megerősítésért, vagy buksisimiért(?) hogy így gondolta-e.  
Újabb cirka két perc nyugi, mielőtt lopva pillongatna Fabrice felé, a rajztömbre majd vissza az eredeti pózba... legalábbis valami ahhoz hasonlóba, majd újra, s egyre kevesebb és kevesebb időt tölt a Fabrice mögött ülő srác hátával szemezve. Elvégre aki ami előtte van az jóval izgalmasabb!
– Ez egy egészen hosszú tizenöt perc. – jegyzi meg mosolyogva, s már látványosabban pillog a műremek felé. – Hogy haladsz? – érdeklődik, de nem pillant fel a rajzról.
– Kár lenne érte. Ügyes vagy. – néz fel mégis Fabrice szemeibe, s elismerő mosoly ül ajkain. – De ezek után remélem tudod, hogy festened is kell valamit! – pimasz hangsúly, de a kérés kimondottan határozottra sikeredik. A szöszkének ugyan rajz és festés egy tészta, csak az egyik tovább szárad, de a Művész Úrnak hajlandó elhinni, hogy van különbség. Persze puding próbája az evés vagyis.... ezesetben Lily inkább csak megfigyelőként venne részt a kísérletben. S határozott kitétel, hogy ne róla készüljön a kép. Annyit már végképp nem tudna egyhelyben ülni a kislány.

Érdeklődve fürkészi a rajzlapon végigfutó ceruza útját, ahogy a vonalak megszületnek, majd a fölöslegesek eltűnnek, ahogy Fabrice nekilát korrigálni. És ugyan a negyed óra még bőven nem telt le, de az eddig elkészült rész is egész királyul néz ki. Kifejezetten ügyes a fiú.
Egy határozott, vigyori bólintás a felsorolásra, majd ajkát beharapva rázza meg a felét hasonló eltökéltséggel, szöszke tincsei pedig lelkesen lobognak az arca körül. A felé nyújtott képet elveszi, de még nem pillant rá. Helyette újra Fabrice-on állapodik meg a tekintete.
– Az kizárt dolog. A rajzot te magad ajánlottad, a tánc annak a versenynek a része, amit szintén te kértél, hogy dobogóra állhass és amiért, ha elég meggyőző produkciót tudsz hozni még a jutalmad is megválaszthatod. Így szólt a megállapodás. A tánctanítás..... na jó, ezt elismerem, de igazán nem róhatod a szememre. Táncosként csak természetes, hogy érdekel egy olyan műfaj, amiben nem mozgok otthonosan. És végül.... egy szóval sem kértem, hogy nekem fess valamit. Ez..... pont olyan, mintha te jönnél el megnézni engem egy próbán, vagy egy előadáson..... Amiről szintén volt szó, ha jól emlékszem. Feltéve, hogy még egyszer be tud valaki szervezni egy  revübe.... – sorolja szinte tárgyilagosan. Szinte. De az a pimasz felhang és tekintet csak lebuktatja a szöszit. Az ajkaira kiülő elégedett vigyorról már nem is beszélve.
Rövid szünet csupán, egy pár pillanattal tovább tartott szemkontaktus, majd lepillant a kezei között eddig szorongatott papírra. Ebből a szögből még szebbnek tűnik, főleg a már jobban is kidolgozott részletei. Egy rövid pillantás, s már kétsége sincs afelől, hogy Fabrice valóban végezni fog a kiszabott negyed óra alatt.... Már miután végzett a pizzájával is.
– Rendicsek! – egyezik bele a válaszba. Végülis... ő sem úgy gondolta ám, hogy most egy hétig a fiú nyakában fog csüngeni és moccanni sem engedi őt egyedül. A folytatásra viszont kérdőn pillant párat Fabrice felé. Pár pillanatra elgondolkodik, majd vigyorogva rázza meg a fejét.
– Hát, ilyen indokkal sem próbáltak még levetkőztetni. Köszi, de nem hiszem, hogy eleget tudnának fizetni hozzá. – jegyzi meg őszintén vigyorogva, majd röviden megrántja a vállát. – Egy órán keresztül mozdulatlanul? Esélytelen. Á-áááá. – ingatja újra tüntetőlegesen a fejét, majd ismét Fabricera pillant. A rajzot leereszti az ölébe, nem akarja visszaadni, amíg a srác pizzázik, majd kényelmesen hátradől a kanapén. Tekintete a saját megmaradt pizzaszeletére siklik, de most nem kívánja. Esélyesen az eddigi kettő bőven elég volt neki.

Büszke mosoly virít ajkain, tartása is minimum felsőbbrendűségéről tanúskodik s csak egészen csöppet roggyan meg az összhatás Fabrice második mondata után. Nyitja a száját, hogy tiltakozzon, de.... hiszen egyszer már kimondta. Hogy venné ki magát, ha most naivát játszva kezdene mentegetőzni, hogy ő márpedig nem is így gondolta azt a felajánlást? Pláne, ha pontosan így gondolta, s véleménye szerint ezzel Fabrice is pontosan tisztában van. No persze tény ami tény – határozottan nem mindegy, hogy hogy tálalunk valamit és hogy a csomagoláson épp milyen dekoratív a masni. Becsukja hát szépen a száját, s pimasz mosolyt villant a fiúra. Tekintete épp oly beszédes, mint a visszanyelt szavai. Vacsora utáni édesség vagy jutalom... nem tök mindegy? Nevezhetnék akár Christophernek is, a tartalmán akkor sem változtatna. Bár.... határozottan furcsább lenne és nem kicsit mókásabb. Persze egy magára valamit is adó, jól nevelt hölgynek eszébe sem jutna ilyen feltételezésekre helyeselni, sőt...! Node Lily csak annyira jól nevelt, hogy épp tagadni ne kezdje el heveny lelkesedéssel azt, ami mindkettejük számára nyilvánvaló.
– Látom az önbizalmad a helyén van. – vigyorog a fiúra, s többet inkább nem fűz hozzá a témához.
Láthatóan Fabrice tervezi elnyújtani a szünetet, ezzel pedig a szöszkének sincs túl sok problémája. A fotózás... az rendben van. Ott lehet, sőt, kell is mozogni. De ez a rajzolás.... el kell ismernie izgalmas és tetszetős a dolog. Még akár hízelgőnek is mondhatná, de ettől még nem lesz több kedve egyhelyben unatkozni.
Elnyújtózik az asztalig, maga elé veszi a poharát s belekortyolva azt kívánja, hogy bárcsak vodkanarancs vagy sör lenne a pohárban. Bááááár, lehet hogy nem volna a legjobb ötlet. Lehet, hogy Fabrice-al így is pont eléggé tudják húzni egymás agyát. Ha ehhez a kombóhoz még alkoholt is adnának..... Széles ragadozóvigyor villan csak a szöszke ajkain, de ezt inkább már nem osztja meg a fiúval. Még a végén ..... áh, hagyjuk is.
– Hm? – pillant kérdőn a fiú felé, majd látványosan leesik az álla. – Micsoda? Három óra? Te teljesen lementél az agyadról! – foglalja össze ellenvetéseit röviden és lényegretörően a kislány sűrű pillogások közepette, majd egy röpke gondolatfoszlány kezd körvonalazódni a fejében. Lassan, de annál határozottabban. – Azt mondod? – kérdi, ahogy újra pimasz fény csillan a szemeiben. – Szóval egy óra kevés? – harapja be alsó ajkát s egyik szemöldökét felvonva kérdőn, kihívóan pillant a fúra. De hogy épp témát váltott-e suttyomban a szöszke? Ugyan... hisz.... ha negyed óra kell egy portréhoz, akkor egy óra alatt Fabrice igazán egy komplett aktot is felskiccelhet egy rajzlapra. Ugyebár.

Kiissza az üdítője maradékát, majd az immár üres poharat visszateszi az asztalra. Kicsit helyezkedik a kanapén, újfent sikerült elnyomnia a lábait, majd ahogy megtalálta a kényelmes pózt újra Fabricera pillant. Szelíd mosollyal ajkain figyeli a fiút, s várja meg, hogy végezzen a pizzájával. Az önelégült tekintet koránt sem bátorítja el, sőt, határozottan tetszik neki. Ahogy az imént meg is jegyezte Fabricenak nem kell a szomszédba mennie önbizalomért, s az igazat megvallva van is mire felvágni a a fiúnak. Persze az egóját attól még nem szükséges tovább fényezni.
Fabrice felé hajol, de úgy tűnik nem csak a füzetét szeretné visszakapni a fiú. Lily mosolya szélesedik ahogy ő is előrébb dől, majd felemeli a kezét, s csak egy pillanatra torpanva meg mielőtt hozzáérne, mutatóujjával lazán simít végig Fabrice arcélén. Keze a fiú állánál állapodik meg, csak egy leheletnyit emelve meg azt, persze, csak ha el nem húzódik inkább a Művész Úr.
– Jajj nagymama, hogy neked milyen átható tekinteted van! – idézi a klasszikust kissé átköltve, s szemeiben játékos fény csillan. Lassan engedi le a kezét, majd ahogy Fabrice a rajztömb után nyúl ő is letekint az ölébe. A fiú keze a lapokon, s láthatóan nem is siet elvenni onnan. Tekintete visszasiklik a másik arcára, majd aprót bólint a megjegyzésre.
– Valóban. Bár az effajta maximalizmus hajlamos megölni a spontaneitást. Pedig az sokszor jóval élvezetesebb tud lenni, mint bármelyik mestermű. – jegyzi meg pimasz mosollyal. No nem mintha attól tartana, hogy Fabriceba túl sok komolyság szorult. Persze alig ismerik még egymást, de az eddigi másfél óra nem erről árulkodott. – Vagy esetleg értsem úgy, hogy te mindig a maximumra törekszel? Mindenben? – fűzi tovább csöppet elgondolkodva.

Laza mosollyal ajkain tartja fogva Fabrice tekintetét, persze csak ha a fiú is úgy akarja. Enyhén szélesedig a vigyora a kérdésre, majd lassan, kimérten megrázza a fejét.
– Nem... nem mindenben. – feleli, s tekintete újra a Művész Úr kékjeit keresi. – Csak abban, amit igazán élvezek. – toldja még meg finoman és nőiesen egy elmaradhatatlan ragadozómosollyal a szöszke. Ha már bók, legyen abszolút félreérthetetlen. Ugyebár.
Lazán harap rá alsó ajkára, s tekintete lassan vándorol végig Fabrice nyakán, mellkasán, ölén, majd vissza s röviden megállapodik a kezén és végül az ölében a rajzon.
– Ahogy szeretnéd. Bár ha előbb végzel, akkor előbb láthatlak táncolni is, úgyhogy azt hiszem nem foglak visszatartani. – vált bűbájosba a mosolya ahogy újra felemeli a fejét. Hiába, Lily jól érzi magát s ez egyértelműen látszik is rajta. Fabrice.... kimondottan szórakoztató társaságnak tűnik, eddig legalábbis. Node... hosszú még az este, neki pedig szerencsére nem kell hazasietnie.
Újra elfészkelődik törökülésbe húzva föl lábait, majd kissé hátrább dől.
– Ez egy izgalmas este lesz. – jegyzi meg halkan, jókedvűen mosolyogva szinte csak magának, majd felemeli az egyik kezét, s ujjával lazán megemelve az állát, mint az imént Fabricét fordítja kissé oldalra a fejét. Valami hasonló állapotba, mint ahogy azt a fiú először kérte. No nem mintha túl sokáig így tudna maradni a szöszkeség, de a szándék legalább megvan. Tessék értékelni!

Szélesen vigyorodik el, s megfordul a fejében, hogy vajon mennyire is legyen konkrét és provokatív ezzel a sráccal. Őszintén nagyon nagyon kíváncsi lenne a reakciójára, de vajon megérné? .... talán. Talán majd máskor kipróbálja. Helyette inkább ráharap alsó ajkára s lazán vonja meg a vállát.
– Óóóóó, egészen sok mindent. És a legtöbb egészen hangulatfüggő. – marad egy jóval konszolidáltabb válasznál, ahogy oldalra pillog a fiúra, majd tekintete meg is állapodik Fabrice szemein. – A táncot szinte mindig.... egy extrahabos lattét... lehetőség szerint valami normálisabb kávézóból, a tengerpartot, egy korsó sört, egy üveg olívabogyót, a jó társaságot, egy zenét.... – sorolja csöppet elgondolkodva, a teljesség igénye nélkül. – Sok mindent. – kacsint a fiúra, majd újra helyezkedik, s az asztal felé nyújtózva ő is maga elé veszi az utolsó szelet pizzáját is. Nem kezdi el enni, még nem, csak tartogatja tányérostul az ölében egy darabig.
– És te? A rajzoláson és az úszáson kívül mit szeretsz még? – húzza ravaszkás mosolyra ajkait ahogy visszapasszolja Fabricenak a kérdést. Persze, tudja jól, hogy ő hozta fel a témát, de ez igazán mellékes. Vagy nem?

Rövid hümmentés és bólintás, s egy laza mosoly csak a válasz. Tekintete még mindig az alkotásban elmerült fiún és.... egyszerűen csak jó nézni, ahogy dolgozik. Lehet, hogy maga a folyamat nem olyan látványos, mint egy táncsor begyakorlása, de legalább annyira izgalmas és lenyűgöző lehet..... onnantól, hogy tényleg azzal foglalkozhat közben Lily is amivel akar.
Széles vigyor és egy újabb, rövid bólintás. Igen, a „helyzetfüggő” egy rendkívül jó válasz erre a kérdésre. A folytatás viszont... a jókedvű, de határozottan őszinte mosoly mintha levakarhatatlanul ülne a szöszi ajkain ahogy hallgatja Fabrice válaszát, s a pontosításon fel is nevet. Dehát... ha egyszer módjával akkor módjával. Már ez is jóval nagyobb elismerés, mint amit a szöszke sokakból első nekifutásra ki tud váltani. Megvárja míg befejezi a gondolatot a fiú, Lily tekintete pedig az övét keresi. Némán ül még pár pillanatig, majd a tányérját visszarakja az asztalra, s előre dőlve hajol a fiú felé. Lazán fordul át törökülésből a térdeire, majd még előrébb mozdulva támaszkodik meg két kézzel Fabrice combjain.
– Én is téged. – jelenti ki lelkesen vigyorogva, majd egy alig szünet után leküzdi a köztük húzódó maradék távolságot s még előrébb hajolva nyom egy puszit a fiú arcára. Pimasz mosollyal húzódik visszább míg újra nem tud Fabrice szemeibe nézni. – Persze csak módjával. – szélesedik a vigyora, s visszagördülve törökülésbe engedi el a fiú lábait, nyúl a tányérjáért s harap egyet a pizzájából. Mindezt persze csak ha Fabricenak nem volt semmi ellenvetése ellene.
– Maradhatna nálad a rajz egyelőre? A mappában talán egy fokkal biztosabb helyen van. Félek, hogy az én táskámban összegyűrődne. – folytatja aztán lazán majszolva a már bőven kihűlt pizzáját, mintha mi sem történt volna.

Érzi ahogy Fabrice bőre az arcához simul, s talán egy egészen kicsit ő is tovább húzza azt a puszit, mint ahogy eredetileg tervezte.
Pimasz mosoly az ajkain, s röviden vigyorodik el a fiú szavaira.
– Noss...... te már csak tudod. – feleli, majd tekintete kíváncsian siklik le a kezeire...  a kezeikre, s mintegy próbaképp emeli fel Fabrice combjairól, s húzódna vissza és... valahogy meg sem lepi igazán, hogy elsőre csak az egyik kezét kapja vissza.
– Látom nem csak a táncok ragadtak meg a 17. századból. – jegyzi meg mosolyogva, s lágyan, mintegy mellékesen simít végig a fiú ujjain ahogy visszahúzza a kezét.
Lábait maga alá húzva fészkelődik el újra a kanapé végében s lát neki bemajszolni a pizzája maradékát. Röviden bólint az újabb randira, de pár falat erejéig még nem szólal meg.
– Rendicsek. Csütörtökön ráérsz? Akkor terveztem jönni legközelebb illetve..... ha lehetne még módosítani... talán inkább ne a rajzra vésd fel a számodat. Persze csak ha meg is akarjuk találni egymást. – mosolyog lelkesen, de nem vadássza elő a telefonját. Még nem. Láthatóan Fabrice sem igyekszik tíz körömmel kaparni a szöszkeség közeléből, így egy számcsere bőven ráér ha végre kivégezték a pizzáik maradékát.

Egy kíváncsi pillantás, de Fabrice láthatóan nem óhajtja tovább részletezni  kérdést. Mégis.... valahogy érdekelné a szöszkét ez a 17. századi..... akármicsoda, de van egy olyan sanda gyanúja, hogy lesz még ideje és lehetősége kideríteni a dolgot. Más egyebek mellett természetesen.
Visszarakja a pizzát a tányérra, s szabad kezével nyúl a telefon után.
– Hmmm. Saccperkábé.... igen. De még pontosítunk addig. – kacsint a fiúra, majd pimaszul sandít le a kezében tartott telefonra. – Hogyhogy újra visszakapom? Most már nem is félted azokat az emlegetett aktokat, por favor? – ismétli Fabrice szavait, s annyit még ő is tud, hogy marhára nem illenek ide, de mégis tetszik neki így. A pimasz mosoly sem olvas le ajkairól ahogy látványosan feloldja a készüléken a képernyőzárat. No nem mintha nagyon bele akarna mászni Fabrice fotói vagy privát levelezései közé.... igazából eszébe sem jutna a dolog épp csak... egészen élvezetes húzni ennek a fiúnak az agyát.

Mosolya alig szélesedik, mikor Fabrice közelebb dől hozzá, a szöszke viszont marad szépen a helyén, ahogy látványosan pötyörészi tovább a telefont. A tárcsázóban már ott virít a száma, de csak nem nyom rá a hívásra. Még nem.
– Nem gondolod, hogy egy egészen csöppet túlbecsülöd a képességeidet, drága? – tartja fogva a fiú tekintetét, ahogy lassan egy finom ragadozómosoly szélesedik az ajkain. – Vagy úgy tervezted esetleg, hogy egy szál ádámkosztümben fogsz fogadni csütörtökön? – tesz rá még egy lapáttal arra a nem is túl burkolt incselkedésre, s lopva pillant le Fabrice nemesebbik részei irányába. Rövid szünet, s ha reagálna valamit a fiú azt még természetesen megvárja, s csak ezután nyom rá a tárcsázásra, csak hogy a zsebében felcsendülhessen a Rockstar első pár másodperce.
– Megvagy. – jelenti ki ahogy megszakítja a hívást, s visszanyújtja a készüléket a fiúnak. – Mentsd el ahogy tetszik.

Figyeli Fabrice arcát, s meg kell állapítania, hogy kimondottan helyes a srác. Valahogy még az a szériatartozékként magával cipelt minimum 20 kiló önbizalomtöbblet is hihetetlenül jól áll neki. Széles vigyorra húzódnak ajkai a válsz hallatán. Hát persze.
Fogalma sincs mire készül a fiú, de leereszti ő is az ölébe a tányért, majd lepillant a telefon kijelzőjére, s röviden megfordul a fejében, hogy vajon milyen néven is kerül majd be az ő telefonkönyvébe Fabrice. A legtöbb ismerőse keresztnéven vagy becenéven plusz valami ismertető - tánccsoport, klub, ismerős ismerőse - alapján szerepel nála, de ez a srác egész jó úton jár afelé, hogy akár csak a neve alapján is megjegyezze őt a szöszi.
– Kár. – jegyzi meg automatikusan egy nem is kicsit pimasz mosoly kíséretében, s automatikusan emeli szabad kezét. Ujjai alig érezhetően állapodnak meg Fabrice oldalán ahol kényelmesen eléri, s esze ágában sincs ellökni őt magától. A puszira..... szemeit lehunyva szélesedik tovább a mosolya, s csak egy apró fáziskéséssel kap levegő után, hogy aztán lassan engedje útjára a tüdejében rekedt oxigént.
– Örülök, hogy tetszik. – jegyzi meg nevetve, s lassan újra kinyitja a szemeit. És hogy lebukott? Annyi baj legyen. Egy ilyen apróság igazán nem fogja megzavarni Lilyt. – Gondolj csak bele mennyi lánynak okoznál vele egy igazán feledhetetlen estét. – cirógatja apró körökben Fabrice oldalát. Már ha még mindig nem húzódott hátrább a fiú. – Igazán kár, hogy nem mered megcsinálni. – toldja meg mintegy mellékesen egy nyílt provokációval, s tekintete kihívóan kapcsolódik össze a fiúéval.

Apró borzongás fut végig rajta ahogy Fabrice ügyködik. Jóleső, kicsit csikis, nem kicsit izgató érintések, s végre Lily is elengedi a tányért, amit eddig szorongatott. Had boruljon csak, ha borulni akar. Részletkérdés. Tenyere végigsimít a fiú lábán, s lágyan, de jól érezhetően állapodnak meg ujjai a combja tövénél.
A szavak kellemesen karcolgatják az egóját, incselkedve nyalintanak végig rajta, s igen.... kimondottan tetszenek neki még akkor is, ha túl édesek és túl tökéletesek is a szöszke ízlésének. Eszében sincs eltolni magától a fiút, arcát az arcához simítja, alsó ajkát beharapva hagyja.... élvezi a puszit és a cirógatást. Mégsem hisz a játékosan csábító hazugságban, hogy csak neki szólnának a bókok.... Túl ügyes.. túl hibátlan a fiú ahhoz, hogy egy pillanatig is komolyan vegye őt Lily. De most nem is ez a lényeg.
Kimondottan tetszik neki Fabrice tekintete, s igazán meg sem lepődik, mikor a fiú megcsókolja. Tiltakozni? Baromság volna. Hasonló elszántsággal csókol vissza, s ujjai is szorosabban simítanak végig a fiú oldalán önkéntelenül is megemelve kissé a pólója anyagát. Szíve fokozott ütemre kapcsol, s kissé zihálva szakad ki a csókból mikor Fabrice hátrább húzódik tőle.
– Talán. – feleli reményei szerint nem túl remegő hangon. Egy határozott igentől már bőven tovább jutottak, egy nem pedig viszonylag szánalmasan venné ki magát az adott szituációban. Mégis.... van ami egy kellemes ágytornánál most jobban izgatja a lány fantáziáját, ráadásul.... annyira közel sem elkeseredett, hogy az első adandó alakalomra ráharapjon.
– Térjünk vissza rá tánc után. – vigyorodik el, ahogy közelebb hajolva egy rövid csókot nyom még Fabrice ajkaira. Legalábbis tervei szerint rövidet, de ha a fiú ezt is elnyújtaná az ellen sem tiltakozna a szöszke.