– Legyen a szalvéta. És mindenféleképpen dedikálva kérem! Hátha egyszer még sokat fog érni. – kacsint a fiúra, s első körben még nem teszi hozzá, hogy ha Fabrice biztosra akar menni, akkor inkább vésse csak fel a szöszke csuklójára is azt a számot. Elvégre a mancsát még sosem hagyta el eddig a kislány.
A becézésen már meg sem lepődik, csak egy mosolyt villant a fiúra, miután letelepedett a kanapéra. Fabrie szöszmötöl még kicsit, s Lily is nekiáll még lefejteni magáról a sálat és a sapkát is, majd ha végzett felveszi az asztalról az étlapot. Felcsapja a végén, az italoknál, s rövid bogarászás után emlékezteti magát, hogy talán ma már nem kellene kávéznia. Talán.
Az étlapot leeresztve az ölébe pillant fel a fiúra, s rávigyorog.
– Szóval? Mit szeretnél? – kérdi játékos éllel a hangjában, s még mindig széles vigyorral harap rá az alsó ajkára. Igen. Eddig határozottan tetszik neki ez az este.

Egy mosoly, majd ő is kinyitja újra az étlapot, immár a pizzáknál. Ráérősen lapozgat, inkább csak a képeket nézegeti, majd ahogy Fabrice megszólal újra felpillant rá.
– Hmmmm. Ha szeletet nem lehet kérni akkor legyen inkább egy közös. – mosolyodik el miután átgondolja a lehetőségeket. Egy egész pizzát tuti, hogy nem fog tudni letolni, de egy pasi étvágyában mindig lehet bízni. Amúgy is, elég szélesnek tűnik a választék, hogy találjanak valami olyan pizzát, mit mindketten megesznek.
– Okké. Szalámi és brokkoli mínusz. – ismétli, majd újra maga elé veszi a menüt és elkezdi részletesebben is átbogarászni. Ajkát harapdálva olvassa a feltétek listáját, majd leszűkíti a lehetséges nyerteseker két tételre, ami talán Fabricenak is meg fog felelni.
– Mit szólsz ezekhez? A 18as paradicsomszósz, pármai sonka, hagyma, kukorica, mozzarella, vagy a 20as barbecue-szósz, bacon, csirkemell, hagyma, kaliforniai paprika, mozzarella? Vaaaagy bármi, ami neked tetszik és nincs rajta ananász. És nem csípős. – vigyorog a fiúra, majd a választól függően bogarássza tovább a füzetet, vagy fekteti vissza ő is az asztalra.
– És kérek még egy pohár limonádét is! Illetve ha te is innál, akkor legyen egy kancsó. – pontosít, s kacsint Fabricera, s úgy ahogy van féloldalasan ücsörögve dől neki a kanapé háttámlájának, s hajtja rá a fejét is. Tekintete a fiún, s próbálja visszapörgetni magában, hogy hogyan is jutottak arra, hogy ő fogja fizetni a vacsorát. Tényleg csak azért, mert kérte a srác?

Gyorsan rápillant megint a menüre. Annyiféle pizzát bogarászott át az imént, hogy mire felolvasta a srácnak a kiszemelt kettőt már el is felejtette mi volt rajtuk.
– Akkor a 18as. – kacsint a fiúra ahogy sikerül beazonosítania a vacsit, s Fabrice szavaira felnevet. Meghitt? Nocsak.
– Rendben. No suhanj! Légy férfi! Vadássz nekünk egy meghitt pizzát! – adja ki az utasítást nevetve, s tekintetével követi a fiút, ahogy az elsétál a pulthoz. Sokáig azonban nem fixírozza, inkább elővadássza a zsebéből a mobilját és körbenéz mi is történt a nagyvilágban, amíg ő pancsikált. Pár perc csupán, majd jobb ötlete támad, s inkább a zenéit kezdi átbogarászni. Négy szám, négy stílus. De melyik is legyen? Túl nehezet nem akar választani, nem az a cél, hogy Fabrice megmozdulni se tudjon a zene hallatán. Hangosan nevet fel néhány számnál, ahogy elképzeli mit is alkotna rá a fiú, s egynél konkrétan felsikkant. Ajkát beharapva, izgalomtól csillogó tekintettel pillant fel a visszaérkező Fabricera, s egy csapásra vált pimasznál is pimaszabbá a mosolya.
– Zenéket kerestem neked. A finálé már meg is van. –ad vigyorogva magyarázatot a lelkesedésére és a hanghatásokra, majd pár kattintással visszalép a főmenübe, lezárja a telefont és lepakolja az asztalra a tálca mellé.
– Jó étvágyat! – mosolyog, majd kivesz egy szeletet a pizzából, s Fabrice felé fordulva törökülésben kucorodik fel a kanapéra. – Ahogy szeretnéd. Nem venném a lelkemre, ha éhen halnál miattam.

Fabrice reakcióját látva csak tovább szélesedik a vigyora. Igen. Pontosan  ez az, amire számított tőle és határozott elégedettséggel tölti el, hogy ha csak rövid időre is, de sikerül letörnie a srác magabiztosságát. Node.... könnyű úgy, hogy még fogalma sincs mivel fogja mindezt viszonozni a fiú.
A pizza kifejezetten finom lett, úgyhogy nem is bánja nagyon, hogy nem a portrét vették előre. Pláne, hogy az első pár falat után kezdi csak igazán érezni, hogy ideje volt már a vacsorának. Az első szelet felénél járhat cirka, mikor Fabrice alkudozni kezd. Röviden nevet fel, de teli szájjal mégsem akar felelni neki. Lenyeli a falatot majd iszik pár kortyot a limonádéból, s csak utána rázza meg vigyorogva a fejét. Csoda, hogy a szöszke tincsei nem lesznek csurom paradicsomszószosak a művelet végére.
– Ne is reménykedj! Nem akarnám elrontani a meglepetést. –vigyorodik el szélesen. – Rohadtul kíváncsi vagyok milyen fejet fogsz vágni ha meghallod. – teszi még hozzá tovább cukkolva a fiút.
Újabbat harap a pizzából, de látszik, hogy valamin még nagyon kattog az agya, s pár falat után az is kiderül, hogy min.
– Viszont ha szeretnéd az első stílust kiválaszthatod. Bemelegítésnek. – kacsint Fabricera. Hangja vidám, de már nem cukkolja a fiút. Inkább bátorítani próbálja csöppet, hisz franc se akarja, hogy visszalépjen a játékból. Akárhogy is győzködte eddig Lilyt, hogy ő nem olyan családból való.... hát, fene se tudja.
– Nos? Mi a kedvenced? Miben vagy a legjobb? Jazz? Keringő? Tangó? Esetleg balett? Hip-hop? Vagy valami modern? – sorol kapásból egy rakat lehetőséget, s kérdőn pillog  a fiúra, miközben tovább majszolja a vacsoráját.

Az első szelet pizza elfogy, Lily pedig nyúl is a másodikért, de nem lát még neki. Lábain egyensúlyozza a tányért amíg kimosakszik a vacsiból, majd maga elé veszi a limonádét is és kortyol belőle párat. Nem sokat beszél, csak figyeli Fabricet. Eddig határozottan érdekes a fiú, s őszintén kezd kíváncsi lenni hogy fog alakulni ez a mai nap.
Az első szóra felkapja a felét, mintha csöppet elkalandozott volna. Lily is lerakja a poharát, s kíváncsi mosollyal az ajkain figyeli, ahogy Fabrice nekikészül a válasznak. Mímelt nagyzolással utánozza le a mozdulatait, s még előre is hajol a másikhoz, miközben majdnem magára borítja a pizzaszeletet is. Nem probléma. Végülis nem történt semmi, a majdnem pedig nem számít. Kezeivel támasztva meg az állát vigyorog fel a fiúra, s röviden nevet fel a becézésre.
– Vegyünk. – jegyzi meg, tekintete viszont Fabrice kezein, s elképzelni nem tudja mit is matat a srác ilyen kitartó lelkesedéssel a telefonján. Hallgatja a szépen átgondolt s megfogalmazott választ, s első blikkre nem is tudja, hogy nevessen, vagy szimplán csak fagyjon le pár pillanatra. Hitetlenkedve, meglepetten ráncolódik a homloka, mikor meghallja a fényképező kattanását, s reflexből kapja tekintetét a telefon felé, s vigyorogva nyúl érte, de elakad a mozdulatban. A második kattanás legalább annyira meglepi, mint az első, s mostmár hangosan nevet. Kénytelen a tányért is visszarakni az asztalra, mielőtt magára vagy a kanapéra borítaná.
– Ez nem ér! – vigyorog Colgate reklámba illően a fiúra. – Lesifotózni gonosz dolog! – dorgálja meg teljesen idióta stílusban, mert egyszerűen csak semmi épkézláb dolog nem jut eszébe hirtelen.
– XVII-XVIII. századi francia menüett? – próbál meg visszakanyarodni a témához, de csak megrázza a fejét. – Rendben. Az pont nem lesz nálam attól tartok, de a youtubeon keresek neked valamit. – hangjában még mindig ott bujkál a nevetés, magában pedig elhatározza, hogy ezt a srácot meg fogja tartani. Bár esélyesen nem dughatja be a szekrényebe. Főleg, mert nem férne be.

Felvont szemöldökkel, ironikus tekintettel méricskéli a fiút, viszont még mindig képtelen lekaparni az arcáról a vigyort. Némán mered a kék szempárra, s ajkai vonala az őszinte természetességből lassan húzódik pimasz kis mosollyá. Hallgatja a szavakat, s nem tud nem arra gondolni, hogy Fabrice most szólt be neki. Márpedig mit tehet az ember lánya, ha egy helyes srác szemtől szemben kvázi szőke csimpánznak titulálja? Ad1 – felháborodhat. De úgy istenesen, sőt, akár még faképnél is hagyhatja a fiút vaaaaaagy.... Ad2 nemes egyszerűséggel átlibbenhet a sértés fölött. Mi több, megpróbálhat visszavágni a szemtelen kölyöknek. Elvégre, ha a második nem jön be, még mindig simán felpofozhatja Fabricet.
– Noss, ahol te nőttél fel talán tényleg a menüett az alapműveltség része. – tartja fogva azokat a kék szemeket, s ugyan kit érdekel jelenleg a pizza? Ez itt kérem háború, de minimum egy csata, amiből nem tervez fehér zászlót lengetve kihátrálni a szöszi. – Nekem ez sajnos kimaradt a gyerekkoromból. – húzza el szomorkásan a száját, de csak egy pillanatra – cserébe bármikor különösebb erőfeszítés nélkül le tudok menni spárgába. Többek között. – villant egy édes mosolyt a fiúra, ahogy lazán megrántja a vállát, majd visszaegyenesedik, s ad egy pár pillanatnyi időt Fabricenak, hogy vizualizálni tudja őt az említett pózban.
– Persze ha te inkább a menüettekre buksz... Meglátom neked hogy megy és megtaníthatod nekem is. De kérek hozzá mellkidobós dekoltázsú, abroncsos, fűzős ruhát is. Anélkül nem az igazi. – mosolyog bájosan, szinte már angyalian, bár a pimaszság végig ott cseng a hangjában.

Nevetve csóválja meg a fejét a srác válaszára, Fabricenak pedig mázija, hogy nem akar jobban belemerülni a témába. Bár... ki tudja?
Tekintete a fiú arcán, s lassan görbülnek lefelé az ajkai az elutasítás hallatára.
– Nem? – kérdi, ahogy hatalmas bociszemekkel pillog Fabicera. – Pedig már egy rendkívül meghitt pizzázás felén is túl vagyunk. Mi kellhet még, hogy megtaníts táncolni? –kérdi kissé elkenődött ábrázattal, de egyértelműen látszik rajta, hogy csak mímeli a sértettséget.
– Én bezzeg bármikor megtanítanálak spárgázni téged. –  von vállat, de szája széle már pimaszul kunkorodik felfelé, ahogy elképzeli a jelenetet. Nem semmi lenne, már ha jelenleg nem tud még spárgázni a fiú. Akkor viszont szépet koppanna a szöszkeség álla. Akárhogy is, már csak a poén kedvéért is mindenképp megérné.
– És ha nem ragaszkodom a főúri öltözékhez? –próbálkozik újra, mosolyogva, ahogy maga elé veszi a tányért, de egyelőre csak tartogatja a kezében. – A ruha ráér, ha már tanítottál is valamit. Bár el kell ismerned, a burlesque sem az igazi flitteres ruha nélkül. – vigyorog, s megemelve a tányért harap egyet a pizzájából.

Elégedetten figyeli Fabrice reakcióját. A mosolyt, az elkerekedett szemeket, s jót kuncog magában, de nem esik ki a szerepéből. Röviden bólint, ahogy a fiú is elismeri az igazát, az a komoly fej viszont... Szélesen mosolyodik el a szöszi, s tekintve, hogy ez egy felettébb fontos pillanat, tartja a szemkontaktust a fiúval. Kissé kérdőn dönti meg a fejét, hiszen... ő nem is úgy gondolta, de inkább nem akasztja meg Fabrice-t. Helyette lelkesen bólint párat, ahogy a másik beleegyezik a.... mibe is?
A pizzát visszateszi a tányérra, megtörli a száját, s úgy emeli újra a fiúra a tekintetét.
– Igazad van. A táncot nem a ruha határozza meg. – bólint komoly ábrázattal. Elvégre ez egy komoly téma, amit semmiképp sem szabad félválltól venni. – A megfelelő ruha csak egy fontos kiegészítője az egésznek. Például – kezdi, s röviden elgondolkodik – a kán-kán sem lenne az igazi, ha fordos szoknya helyett teszem azt munkásnadrágban ropnák a hölgyek. – kacsint egyet a fiúra elővadászva a tökéletes példát, amivel szemléltetheti a...... jahh, igen! .. az abroncsos szoknya és a fűző elengedhetetlen szerepét az udvari táncok előadásában. – Egyébként is megnéznélek főúri rucikban. – toldja még meg fülig érő vigyorral, ami aztán mosollyá szelídül. Alsó ajkát beharapva méri végig tüzetesen az előtte ücsörgő fiút, s igyekszik elképzelni őt egy olyan jelmezben, amit például a Vasálarcosban is látott Leo DiCaprion. A fejében kirajzolódó kép pedig... nem is rossz! A gondolatot csak ez után fűzi tovább.
– A fizetség pedig csak természetes. Nem is várnám, hogy csak úgy rám áldozd a szabadidőd. – jegyzi meg pimasz mosollyal ajkain. – Szóval mesélj... miféle ellentételezésre gondoltál? – kérdi csöppet sem félreérthető stílusban. És igyekszik, nagyon igyekszik nem elnevetni a játékot.

Felvonja szemöldökét, majd röviden megcsóválja a fejét mielőtt felnevetne. Fabrice... nem egy egyszerű jelenség, ez már eddig is biztos volt, viszont határozottan van benne valami. Már csak arra kellene rájönnie a szöszkének, hogy mi is az a valami.
– Köszönöm. – ölt nyelvet a bókra, a jellemzésre, összehasonlításra. – Azt hiszem. – toldja még meg nevetve. Sértésnek mindenesetre nem hajlandó elkönyvelni. Fél kézzel nyúl a telefonért, s igencsak kerekedik a szeme, ahogy meglátja azt a képet. Leereszti a kezét, újfent végigméri a tetőtől talpig feketébe öltözött srácot, majd visszasiklik a tekintete a telefon kijelzőjére.
– Egész jól áll neked a bronz. – jegyzi meg elismerően én nagyon nagyon vigyori ábrázattal, de közben már a lány ruháját mustrálgatja. Pár meglepett pillantás a folytatást hallva majd felnevet, s nekilát matatni valamit a telefonon, s hacsak Fabrice ki nem kapja a kezéből a készüléket, akkor gyorsan átküldi magának a képet emailben. – Ezt pedig megtartom. – jegyzi meg vigyorin s szavait megerősítendő csippan a saját telefonja is, ami az érkező üzenetet jelzi feléjük.
– Ugyanakkor ez a kép még csak azt bizonyítja, hogy határozottan érdemes veled elmenni egy farsangi buliba. – néz pimaszul Fabrice szemeibe ahogy visszanyújtja neki a telefont. – De honnan tudjam, hogy tényleg tudsz táncolni is, vagy hogy épp jó tanár lennél? Vaktában mégsem fizethetek be akármire. – folytatja, s annyi kérdés és megjegyzés kavarog még a fejében, például, hogy mégis milyen sűrűn fordul elő vele, hogy egy buliban valaki sárkányrepülőzzön az épület tetejéről és hogy ez már az emlegetett vadabb bulik egyikén történt-e, vagy ez épp csak egy átlagosnak mondható farsangi mulatság a köreiben. És egyáltalán hol van ez a Plessis és wow, de puccosnak néz ki ez az egész!

– Sorry. Nem láttam rajta a stemplit. – felesel vissza, de vigyorogva engedi, hogy Fabrice kikapja a kezei közül a telefont. Lelkesen bólogat, jelezve, hogy igen, nagyon is tetszik neki a kép (hisz mi másért nyúlta volna le?), s csak egy csöppet kerekednek a szemei a folytatás hallatára.
– Így jártam. – nevet fel s tekintete még mindig a fiún időzik. – Bár a meztelen fürdőzéseken amúgy is jobb szeretek személyesen részt venni. Képekről visszanézve... sokat veszít az értékéből a dolog. – von vállat közömbös nemtörődömséggel a szöszke, majd egy pimasz mosolyt csak villant még Fabricera. Rajta ne múljon a játék. – Fürdőnadrágban pedig amúgy is láttalak már. – toldja meg sokat sejtető félmosollyal. Amolyan „túl nagy meglepetést már úgysem okozhat neki egy akt sem” jelleggel.
Harap még egyet a pizzájából, lassan elpusztítva ezzel a második szeletet is, Fabrice méltatlankodására pedig újra elmosolyodik. Bocsánatkérőn pillog a fiúra, de teli szájjal ugye nem illik, úgyhogy Lily is csöndben marad amíg le nem nyeli a falatot.
– Jól van na! Nem kell rögtön leharapni a fejem. Nézd csak, ott van előtted a pizza, rágcsáld azt! –hárít reflexből, nevetve, s hogy a fiú szavainak mekkora igazat tulajdonít? Végülis rajta sosem volt még ilyen maskara, tehát sem táncolni sem szörfözni nem próbált még benne. Akár még jogos is lehet a felháborodás. – Vagy mesélj inkább! A ma divatos ótvar zenék zaklatnak fel ennyire, vagy csak túlságosan is csikizett a jelmez? Vagy te akartál volna XVI. Lajos lenni? – kerekednek a szemei, ahogy tovább cukkolja a fiút. Szemei csillognak az elfojtott nevetéstől, de ha sikerült volna megsértenie Fabricet akkor kész bocsánatot kérni tőle. Épp csak a határaikat feszegeti még a szöszi.

Vidáman nevet fel, s lelkesen csóválja meg a fejét.
– Nem, nem! Félreértettél. – kezdi, majd maga elé emeli a limonádéját – Elemelni bármit el lehet. A stempliseknél szimplán csak ügyesebbnek kell lenni. – vigyorog, majd iszik pár kortyot, s újra lerakja a poharat az asztalra. – Térjünk. – toldja még meg egy kacsintással, de tovább nem fűzi a gondolatot.
Visszatér a pizzához, s érdeklődve várja mit is szeretne Fabrice ilyen lelkesen, hogy megálljt vezényel neki. Kérdő tekintettel pillant a fiúra, hogy ez mégis mire lett volna a válasz, majd a folytatást hallva nagyon kell vigyáznia, nehogy teli szájjal nevessen fel a fiú megjegyzésén. Nincsenek önbizalom problémái a srácnak, ez teljesen biztos, sőt!
– Aucs. Az káros az egészségre. – jegyzi meg felszisszenve. Hogy mennyire köztudott szegény francia muksó halála.... hát a szöszkének sosem volt erőssége a töri, pláne az európai vonzata a dolognak, viszont ezek a francia uralkodók mintha amúgy sem a hosszú, boldog és békés életükről lettek volna híresek. – És jogos, valóban sokkal jobban mutat a fejed a nyakadon, mint mondjuk egy kosárban. – ölt nyelvet játékosan a kislány, azt viszont el nem ismerné, hogy túl csinos lenne Fabrice bármihez is. Láthatóan épp elég paci van már így is a srác alatt, nem kell jobban aláadni a lovat.

Egy mindentudó mosoly és egy vállvonás csupán a válasz. Leginkább, mert ő sem tud róla, hogy lenne bármi nemesi vér a családfájában, persze ez önmagában még nem jelent semmit. Visszautasítani mindenesetre nem fogja a ..... bókot? ....sértést?..... a feltételezést.
– Na igen. Mondjuk amputáláshoz biztos egyszerűbb, de minimum gyorsabb módszer volt, mint aaaaaaa..... fűrész? – fejezi be kérdőn. Nem ez még mindig töri és biztos veszettül izgi, de hamár kora francia történelem a mai vacsitéma, akkor Lily sokkal szívesebben maradt volna meg a menüettnél. Persze sok múlik a megfelelő tálaláson, abban pedig jelenleg semmi kivetnivalót nem talál a szöszke.
– Tudom! – vágja rá büszkén kihúzva magát, fülig érő mosollyal, s pár pillanatig tartja a pózt, mielőtt felnevetne s visszasüppedve ő is befejezi a második szeletet is a pizzájából. A tányért lerakja az asztalra s nekilát kimosakodni a vacsiból, avagy megtörni a kezeit és a száját a szalvétában, majd kiissza a maradék limonádéja felét.
Figyeli, ahogy Fabrice a szalvétával játszik, s csöppet csalódottan elhúzza a száját.
– Hááááát, nem lesz az igazi, de talán majd legközelebb. – kacsint a fiúra, ahogy visszahelyezkedik a kanapéra. – Jó lesz a rajzlap is. Megbízom a Művész Úr ítélőképességében. – mosolyodik el szélesen, s tekintetével követi ahogy előkerül Fabrice táskájából a rajzcucc.
– Meddig tart egy ilyen rajzot megcsinálnod? – pillog kíváncsian ahogy felül s csöppet közelebb hajol Fabricehoz, hogy jobban lássa mit is alkot a fiú.... még ha túl sok néznivaló nincs is jelenleg.

– Egész egyedi csajozós szöveged van, mondták már? – húzódik mosolyra az ajka, ahogy hallgatja a választ. Pláne ahogy még azt a lelkes szempárt is észreveszi.... no nem mintha zavarná a téma. Mindenkinek kell valami perverzió.
Rövid, elégedett bólintás, majd a kérésnek megfelelően hátrébb hajol. Egy picit. Tekintete a fiún, s érdeklődve figyeli ahogy dolgozni kezd.
– Az mi? Mit csinálsz? – követi tekintetével a pálcát, majd lepillant a rajzlapra, vissza Fabricera, s ilyen beható tanulmányozás láttán kezdi csöppet zavarban érezni magát. Így már tényleg egészen meghitt ez a pizzázás.
– 15 perc? Most csak viccelsz, ugye? – kerekednek meglepetten a szemei, ahogy belegondol, hogy ő mennyi mindent is tudna csinálni egy ceruzával és egy papírral negyed óra alatt.... Végülis... ki tudná hegyezni a ceruzát, repülőt hajtogathatna a papírból.... vagy.... hát kombózhatná is a kettőt, de annak egészen biztos nem portré lenne a vége. Inkább egy óravázlat, vagy egy rögtönzött koreográfia lépéssora. Érdeklődve nézi ahogy a fiú dolgozik, ahogy alakul ki a mindenség a rajzlapon, ahogy a vonalakból lassacskán arc lesz. Alsó ajkát beharapva tanulmányozza ő is a fiú arcát, no nem mintha ő is meg akarná, vagy meg tudná rajzolni. Egyszerűen csak tetszik neki ahogy dolgozik.
– Így jó? – fordítja picit a fejét balra, de szemei még mindig Fabrice mozdulatait követik. Ajkain apró mosoly, s talán másfél perc is eltelhet amíg képes nyugisan, viszonylag mozdulatlanul egyhelyben ülni, s igazából észre sem veszi ahogy lassan fordítja vissza a fejét, s dől vissza Fabrice felé, hogy jobban lássa mit alkot a fiú.