Ville megint megfogja az állam, és azon kapom magam, hogy homlokon csókol. Közben is csak meglepetten pislogok, erre…
- Ezt mellélőtted! – nyihogok gúnyolódva. Az előbb a számat találta be, most meg nem. Hogy direkt, vagy csak nem ért el rendesen, nem tudhatom. Minden esetre nem tiltakozom, eszemben sincs. Jól esik, hogy ilyen figyelmes és gyengéd.
Nem ereszt, én meg nem sietek elhúzódni, a fent említett okokból. Aztán mégis enyhül az ujjai tartása, és visszaülhetek a hátsómra.
- Rendben. – döngöm, mialatt cinkos mosolyra görbül a szám. - Ezt felírom, és biztos lehetsz benne, hogy még nyaggatlak. De bármikor felugorhatsz, ha van kedved.
Ville hátradől, én pedig alámerülök a habokba, hogy tetőtől-talpig megmártózzam. Nem látom, hogy figyel, csukva van a szemem. Egy idő után érzem, hogy feszít a mellkasom és a szíven hevesen kezd kalimpálni. Felnyúlok, és kitapogatom a kád peremét, hogy megkapaszkodjak benne. Felhúzom magam, és ahogy kibukkan a fejem, hatalmas levegőt veszek. Letörlöm a tenyeremmel az arcomat, a hajam teljesen rám lapul és beteríti a vállaim a hátammal egyetemben.
Megdörzsölöm a fülem, mert telement vízzel, aztán ki is pukkan. Megint hallok.
Huhh, ez jól esett.
Érdeklődve méricskélem Ville-t. Vajon még ázna? Közben megmarkolom a fekete tincseimet és előre húzom, hogy kicsavarjam őket.
- Én kiszállok, de ha Te még szeretnél maradni, csak nyugodtan relaxálj. – magyarázom kedvesen mosolyogva a szemeibe.
Issstenem, de gyönyörűek ezek a hideg, kristályzöld szemek. Please God, kill me now!

Megfordulok, és Ville-nek háttal megcélzom a kád másik végét. Nem emelkedem fel teljesen, épp csak annyira nyúlászkodom kifelé, hogy elérjem az akasztón lógó királykék, pamut fürdőköpenyt. Levadászom, és igyekszem úgy magamra húzni, hogy ne a vízben kössön ki. Közben is lassan felállok. Ügyeskedem, nem szeretném, hogy a csupasz fenekem villogjon. Na ne!
Kilépek a vízből, s közben megkötöm a köntösöm övét a derekamon. A kapucnit a fejembe vágom. Megsikálom a hajam vele, míg a fürdőszobaszekrényhez masírozok. Kinyitom az ajtaját, amögött jópár törülköző lapul. Gondolok Ville-re, úgyhogy előhúzok egy nagyobbat, és leteszem a közelében álló fonott szennyes kosár tetejére.
- Tessék. - mondok ennyit rámosolyodva, és már fordulok is a mosdókagylóhoz. Felkapom a fogkefém, a másik kezemmel meg fogkrémet nyomok rá. Csak a szokásos szertartás lefekvés előtt.
A kagyló fölött függő tükörbe meredve sikálom a fogaimat. A szám tele van habbal, úgy festek, mint aki megveszett.
Néha Ville-re ugranak a szemeim az üvegben. De ha úgy dönt, hogy mégis kijön a vízből, elkapom a pillantásom. Eszem ágában sincs leselkedni.

Ville rágyújt. Nem zavar. Csak csendben mosolygom fogmosás közben. Az a lényeg, hogy jól érezze magát.
Lehajolok a kagyló fölé, hogy beleköpjem a fogkrémet. Megnyitom a csapot és öblítek. A fogkefe a műanyag pohárkában koccan végül.
- A szobában leszek, ha keresnél. Vagy ha szükséged lenne valamire. – mondom Ville-nek, aki még mindig a kádban heverészik. Ezzel kimasírozom a fürdőből, hogy magára hagyjam.
A nappaliban még mindig kéken világít a TV képernyője. Ez kellő fénnyel árasztja el a helyiséget, nem kell teljesen vakoskodni.
A kupi fel sem tűnik, valahogy csöppet sem érdekel. Becsattogok mezítláb a hálómba, felkattintom az ágy mellett álló éjjelilámpát, és kihalászom a párnák alól a Black Veil Brides-os pizsimet. Valami még hiányzik. A motyómmal odabattyogok a ruhásszekrényhez, aztán a fiókok egyikét kihúzva előkapok egy fekete bugyit. Gyorsan belebújok. A köntösömben alaposan megtörölgetem magam, a hajamon is dörzsölök párat, jó kócosan áll, aztán magamra rántom a rövid ujjú, fekete pizsamát. A nedvessé lett köntöst végül fellógatom a szekrényajtó sarkára.
Megkerülöm a széles franciaágyat, s ahogy féltérdelek rá fél lábbal, még az ujjaimmal végigfésülöm a tincseimet, hogy némileg rendezzem őket.
Dr. Beckett, a plüss husky-m ott várakozik a puha pléd tetején. Hasra vágódom mellé, aztán kézbe kapom.
Várakozó üzemmódban vagyok. Kiváncsi vagyok, Ville vajon mikor bukkan fel. Remélem nem alszik el a kádban. Elvigyorodom az orrom alatt, a lábaim meg komótosan járnak a levegőben.

Az állam Dr. Beckett szőrös feje búbján, a két füle között pihen. Csak egy megrögzött Csillagkapu – Atlantisz rajongó képes így elnevezni egy plüsskutyát.
Keresztbe fonom a bokáimat, és úgy lóbálom tovább a lábam. A türelem nagy erényem, viszont Ville nem is várat meg. Mindvégig nyitva a fürdőszoba ajtaja, kihallatszik, ahogy csobog a víz, miközben kiszáll belőle. Nem telik el sok idő, hamar megjelenik Ville árnyas, nyúlánk alakja az ajtóban. Hallom mit motyog.
- Gyere be. – invitálom beljebb, széles, vidám mosolyt villantva rá. Amit a kezében hozott, azt a padlóra szórja, majd odalép mellém, és hanyatt dobja magát az ágyon. Az meg rugózni kezd alattam. Nem, nem döglöm le róla, nem akkora az erőhatás.
A mennyezetet bámulja kitartóan, én meg csüngök az arcán a szemeimmel.
Azzal, amivel megtöri a csendet, finom nevetésre késztet. A fejem előrebukik, majd ismét felnézek.
- Hát ezt én sem. – dünnyögöm vigyorogva. Azt hittem poénkodik, ám a folytatás értelme nyílként hasít át az elmémet borító enyhe ködön.
Érdekes, milyen könnyű kurva őszintének lenni így, ebben a szabad érzésben, ami még mindig átjár. Amúgy sem rejtem véka alá, ha mondandóm van, de más körülmények közt sokkal megfontoltabb a stílus és a szóhasználat.
Dr. Beckettel a karjaim közt kúszok feljebb Ville-hez. Az arcom az övé fölé úszik. A látványom betölti a látóterét.
A szemei káprázatos szikrákkal csillognak a félhomályban. Nehéz nem tanulmányozni őket. A varázsuk gyermeki mosolyt csal az arcomra.
- Pont ezért tetszel annyira. Mert nem akarsz hozzám érni. – döngöm egy darabig csak csodálva azokat a jeges lélektükröket, aztán lehajolok Ville-hez. Csak egy apró, kedves csókot nyomok a szájára. Az elismerésem jele. Az ajkam halk cuppanással válik le az övéről, s visszahúzódom mellé az ágyra.

- Tényleg nincs. – magyarázom. A hangomon is kihallik a hamiskás vigyor. Nem vagyok férfi, nem vagyok Ville. Csak sejtésem lehet róla, milyen valójában neki egy ilyen helyzetben.
Az apró lopott csók után visszaheverek mellé az ágyra. Másodpercek telnek el, mire ismét rám néz.
Ő a tarkója alá csúsztatja az egyik kezét, én meg átdobom a karomat a hasán, hogy átöleljem a törzsét.
- Csakhogy ne tudj meglépni reggelig. – bazsalygom, miközben a fejemet a mellkasára döntöm. Hallom a szívverését. Nyugodt ritmust ver. A fülemben lüktet tompán.
Hogy mennyire vagyok álmos? Megvonom a vállam.
- Annyira még nem. Miért? – a szavaim végébe egy diszkrét ásítás keveredik.
Csak pislogok magam elé. Talán még a szempilláim rezgése is csiklandozza Ville-t.
Az arcomon érzem a bőréből szivárgó hőt. Lágyan körülölel. Neki is habfürdő illata van. Bekúszik az orromba az édes aroma. Egy újabb vigyorra szalad ki a szám sarka. Eszembe jut a fürdőben emlegetett hasonlata, hogy olyan illata lesz, mint a bugyimnak. Hát tényleg.
- Ville Deadman Wallow... – dünnyögöm bele a félhomályba, megtörve a csendet. - Te egy csodálatos lény vagy. Csak… azt akartam, hogy… tudd…. – a fáradtság akarna úrrá lenni rajtam, de küzdök ellene. Amíg lehet, nyitva tartom a szemem és ébren maradok.
Nagyon régen már beszéltünk erről. A kezdetek kezdetén, Ville egy sötét délutánján.
El kellett mondanom. Mert ez olyasvalami, amit nem lehet elégszer elmondani. Az embereknek szükségük van rá, hogy hallják, hogy biztosak lehessenek benne.

Hát… Ha Ville felnevetne, tuti nem érteném mi történt, mi az oka a kitörésének.
Ahogy a karja ráfonódik a derekamra, kellemes bizsergés szalad végig rajtam. A fene tudja mikor volt utoljára részem ilyen belülről melengető élményben. Még kislánykoromban. Esther nénikém volt az egyetlen, akinek hagytam magam így, bensőségesen, hosszan ölelni.
- Még nem aludhatok. – dünnyögöm. Langyos leheletem végigsöpör Ville mellkasán. - Nem akarom, hogy hamar reggel legyen.
A szemeim egyre keskenyebb résen lesnek előre, de azért csak nem adom meg magam az álmosság vonzó érzésének.
- Ha fázol… – motyogom kásás hangon. - …takarózz be.
A kezem Ville túloldalán matat, hogy belemarkoljak a sötétlila plédbe. Amennyit tudok belőle, Ville félmeztelen testére húzom. A karom végül erőtlenül visszahanyatlik rá. Kegyetlenül ellustultam.

- Jó éjt… – motyogom alig hallhatóan, aztán mégis behunyom a szemem. Csak fekszem Ville mellett, és az álom hamar magával ránt. Teljesen kimerültem szellemileg és fizikailag is.
Az éjszaka nem riadtam fel, és nem forgolódtam. Csak annyit mocorogtam, míg csecsemőpózba húztam a térdeimet. Rég volt ilyen jóleső és zavartalan éjszakám.
Az ablakon bevetülő reggeli napfény ébreszt. Langyosan vetül az ágyra. A sötételőfüggönyt előző este elfelejtettem behúzni.
Kinyitom a szemem, bántja a fény, és hunyorognom kell. Lassan fogom fel hol vagyok. Pontosabban azt, ki hever mellettem. Óvatosan emelem fel a fejem Ville-ről, ha még ott van az ágyon, és alszik. Nagyon meg kell erőltetnem magam, ahogy a tegnap emlékei után kajtatok. Még nehézkesen forognak az agykerekek, de majd csak beindulnak.
Hatalmasat sóhajtva hemperedek le Ville testéről, és rájövök, hogy mi nyomta eddig az oldalam. Dr. Beckett. Ki is húzom kettőnk közül. Szerencsére nem sínylette meg az incidenst.
Amíg Ville nem nyitja ki a szemeit, addig elnyújtózva lustulok a párnákon, s némán fürkészem, vajon mikor dobja ki az ágy.

Teljes sötétség.. Tökéletes, mégis valami lassan belefonódik a képbe. Valaki mocorog..
Mellettem..

Az agyam lassan dolgozni kezd, habáár.. nehezen adja meg magát az egyre feljebb törekvő érzésnek. Egy reggel megint elérkezett!
Lassan kutatni kezd az emlékeimben.. sorra sorolja az eseményeket, de nem tudom, nem emlékszem melyik kurvát hagytam hogy ittmaradjon mellettem és miért, amikor felülírja valami más. Egy újabb emlék...

Megnyitom a szemem, de nem kapkodok vele. Először a plafon.. régi barátom köszönt első blikkben, de aztán ahogy csúszik lejjebb meglátom őt mellettem. Kajakból beugrik minden. Nem csak álom volt...

- Jó reggelt.. - vigyorgok ahogy engedelmeskedem az érzésnek, nyújtózkodnom kell. De becsúszik valami más is.. Az éjszaka beragadt gázok elengednek.

- Bocs! - vigyorgom, de vagy menekül, vagy együtt nevet velem, a dolog már lényegtelen. Ha viszont még mindig ott van mellettem, csak akkor fordulok az oldalamra, felé. A fejem a felkönyökölt kezemen támasztom meg.

- Jól aludtál? - vigyorgom, de hogy a törölközővel közben mi történhetett rajtam van e még vagy csak félig takar az a pokrócnak nevezett valami, az most nem érdekel. Kurvára hiányoztak a szemei! Vagy legalábbis valami ilyesmi dereng fel az emlékeimben.
Én meg eszemben sincs nem engedni neki...

Hollófekete tincseim hullámosra száradva omlanak a vállamra. Nem kell ide dauer. Épp a hajamat bizgerálom hanyatt punnyadva a párnán, amikor Ville mocorogni kezd mellettem. Nyújtózik egyet, mire valami kicsúszik nála, én meg nem bírom megállni, hogy el ne röhögjem magam. Én sem úgy pislogom ki, na.
- Neked is. – fordulok felé vigyorogva, és hasra vágódom. A fejemet visszaejtem a párnára. Ekkor gördül ő is az oldalára. Csak nézem az arcát. Jól indul ez a nap.
A kérdéssel megelőz.
- Mint akit agyonvágtak. – felelem élénken a szemeibe. - És Te?
A törülközője leoldódva hever alatta az ágyon, de a pléd egyik sarka szerencsére eltakarja, amit el kell. Hogy biztosra menjünk, óvatosan még inkább ráhúzom Ville-re. Véletlenül se essen le. Tuti, hogy vágja, miért csinálom. Jobb a békesség.
- Örülök, hogy itt vagy, és nem pattantál meg az éj leple alatt. - döngöm levakarhatatlan gyermeki mosollyal a képemen.

- Jó… Gondoltam. – dünnyögöm vigyorogva arra, hogy nem miatta ütődtem ki.
Naná, hogy betakargatom odalent. Megnyugtatóbb így beszélgetni.
- Azt már látom, hogy téged könnyű boldoggá tenni. – sunyítok Vill-re. - Veheted bóknak. – kacsintok rá heherészve.
Régen ébredtem ilyen felemelő jókedvvel. Mondjuk nem is szoktam másokkal aludni. De meg kell hagyni, kivételes este volt a tegnapi. Sőt! Az egész nap az volt. Tele izgalmakkal és olyan eseményekkel, amikre Helsinkiben még csak nem is gondoltam. Azt hiszem, jót tett velem Vegas.
Ville megragad egy újabb pillanatot, amit kihasználhat. Egyszerre emelkedik fel az ágyon és nyúl értem. Reflexszerűen hunyom be a szemem, és hagyom, hadd préselje a csókját a számra. Tiltakozzon a franc.
- Mááár valahogy éreztem, hogy ez jön. – kuncogok az ajkaira, még mielőtt visszaheveredne. Mit éreztem! Vártam. Istenesen csókol, és valljuk be, ez is olyasvalami, amit imádok vele. A zenélésen kívül.
Hülye fruska! – sivít a saját hangom a fejemben, mire megint el kell vigyorodjak.
Megvakarom a tarkómat. Oké, lassan totál összepuzzléztam magamban az elmúlt este történetét. Vetkőzős pókereztünk, és én vesztettem. Közben söröztünk, és… a vízipipa. Nincs miért kiakadnom, én akartam az egészet.
Felrémlik a következő mozzanat is. Hogy fürödtünk.
Erről jut eszembe…
- Ville… Mondd, hogy nem énekeltem el a kádbafingós dalt… – pislogok rá reménykedve. Szinte könyörgöm a szemeimmel.
Az lenne a végső megsemmisülés, ha eldaloltam volna azt a gyöngyszemet.

Most komolyan…
- Ville. Kiismerni? Azon már rég túlvagyok. – dünnyögöm sunyi félvigyorral az arcomon.
Nagyon reménykedem benne, hogy nem nyivákoltam el azt a rettenetes izét, amit Ravinnal költöttünk egy jól sikerült (vízipipamentes) délutánon.
Ville válaszol.
- Jézusom… – nyögöm, és a párnába nyomom az arcom. Ekkora szégyentelenséget, mint az a dal. DAAAL??? Könyörgöm!!! Ezzel ördögöt lehetne űzni!
Mázli, hogy nem váltottam be!
- Ezennel már nincs is titkom előtted. – lesek fel oldalvást Ville szemeibe. - Láttál mindent. Hallottál mindent. – konstatálom nagy bölcsen.
Fura hangok jönnek belőle. Figyelem, amint feltornázza magát.
- Ha menni kell, hát menni kell. – heherészek az orrom alatt.
Ha Ville kipattanna az ágyból, merengve sasolom a helyét. Nem fogom meglesni a fenekét, akkor sem!
Talán kimegy, talán még ejtőzik mellettem. Így vagy úgy, de tisztán emlékeszem arra, hogyan éreztem magam tegnap este. Megmaradt bennem. A gondolataim ennek hála új irányt vesznek. De mi lenne, ha nem gondolkodnék annyit? Mi lenne, ha csak élvezném a jelent?
Keményen belém hasít, hogy nem akarok a lehetséges kifutásokkal törődni. Egyáltalán, rossz dolgokra nem akarok gondolni. Nem kérek több okot arra, hogy miért is kellene félnem, miért ne bízzak senkiben, és miért van szükség tüskés pajzsra.
Remekül érzem magam a bőrömben, és ahogy elnézem, Ville hasonlóképpen. Kell ennél több? A jövő a kiszámíthatatlan részleteivel együtt meg… Pfff. Jósnősködjön a hóhér. Én is csak azt akarom, amit mindenki más. Boldognak lenni.
Gyönyörű ez a reggel! Tökéletes. Az élettel rég nem éreztem ennyire teljesnek a kapcsolatom. Ehhez csak Ville társasága és néhány apró csók kell. Semmi egyéb.

A pofám leszakad. MI VAAAN???
Halálra váltan hallgatom Ville-t. A szemeim kikerekednek, a szám meg tátva marad. Csak nyomokban rémlik miket zagyváltam tegnap.
És röhög! Most nem tudom eldönteni, hogy szivat, vagy tényleg ekkora ökörséget lenyomtam. Baszki, megeshet. Hajlok arra, hogy higgyek neki. Elvégre nem egészen voltam itthon. És ha már a fingós dalt is elénekeltem, semmit sem tartok kizártnak. Shame on me.
- El kell tüntetnem azt a szart. – dünnyögöm, és én is lesiklom az ágyról. Ennyi volt! Én többet nem veszek a számba olyat, amiből fű jön.
Ville beveszi magát a fürdőszobába. Csak nyugodtan. A pasiknak úgysem tart sokáig összeszedni magukat.
A kislámpa még ég az ágy melletti éjjeliszekrényen. Leoltom még mielőtt felnyomnak a természetvédők. A TV meg már kikapcsolt magától valamikor az éjjel.
Kibattyogok a hálóból, és megpillantom a „romokat”. Kisebb világháborús látkép tárul elém. Kaja, sör, kártyalapok mindenfelé a kanapén, az asztalon, a ruháim Ville holmijaival együtt meg szanaszét hevernek a padlón. Bakker… Mi volt itt?
A vízipipa ott figyel az asztalkán, mellette a fémtégellyel. Na, ezt jó messzire menesztem a konyhaszekrény legmélyének legeldugottabb zugába, és alaposan körbeaknázom, hogy véletlenül se lehessen megközelíteni. Csak azért nem húzom le a budin, mert ajándék volt.
Visszamasírozva a nappaliba, csak a ruháinkat szedegetem össze. Semmi kedvem rendrakással kezdeni a napot.
Egyszercsak nyílik a fürdőszoba ajtaja és Ville bukkan ismét fel. Immár nadrágban. Nagyon helyes! Némán elvigyorodom, ahogy elhalad mellettem és kilép az erkélyre. Talán cigizni.
A ruháinkat a kanapéra teszem, miután elraktam onnan a chipszes tálakat.
- Nem vagy éhes? – tudakolom mögüle, a nyitott erkélyajtóban ácsorogva. - Szívesen összedobok bármit, amit szeretnél.

És kifelé menet is rákontráz. Óóó hogy…!
Ville nem sokáig hagy egyedül, kisvártatva elmasíroz mellettem, miközben a kanapénál rámolok. Megcélozza az erkélyt. Röhögve gúnyolódik, és címez egy pimasz kacsintást. Megvárom míg elhalad, és mivel nem tudom mit szóljak vissza, felkapom az egyik kék díszpárnát. Játékos erővel hozzávágom. A hátán puffan.
- Kabbe. – dünnyögöm, de vigyorgok.
Pillanatnyi pakolászás után lépek utána, hogy megtudakoljam, nem éhes-e, mire szembefordul velem és fölém tornyosul. Tágra nyílt, kérdő tekintettel lesek fel rá. A kérdésemre a válasz rövid, és közben már arrébb is tett az útból.
De jó kedve van valakinek. Meg kell jegyeznem magamban. Ville általában nem ennyire vidám alkat, de tetszik, hogy ilyen. Örülök neki, ha jól érzi magát.
- Okééé. – pillantok utána egy sóhajjal, ahogy bevonul a hálóba. Gondolom a cigisdobozt keresi. A padlón láttam heverni.
Sarkon pördülök, hogy bevegyem magam a konyhába. Első körben megtöltöm a kávéfőzőt, és bekapcsolom. Két csésze koccan a pulton. Amíg a fekete fő, tányért, kést és villát pakolok az asztalra. Azt hiszem, Ville-nek mindegy mi a reggeli, nem különösebben nagy ínyenc ilyen téren, de azért bevetem a fantáziám. Olyasvalami kell most ide, ami hamar elkészül, finom, és laktató.
Már tudom is.
A hűtőből előkerül 4 tojás szalonnacsíkokkal. A serpenyőt a villanytűzhelyre teszem. Megy bele az olaj, aztán beleütök két tojást. Villával óvatosan megformázom a sistergő fehérjét, hogy úgy nézzen ki, mint egy koponya. Metál dizájn. A két sárgája meg a szemek lesznek. Alájuk pedig befekszik keresztbe két szalonnacsík.
Finom illat terjeng a konyhában. Sült szalonna és frissen főtt kávé. Fél kézzel lekapcsolom a masinát, míg a másikban ott szorongatom a serpenyőt.
Ha Ville leült időközben az asztalhoz, ha nem, az egyik fehér tányérra teszem az első adagot. Jöhet a másik. Pillanatok alatt kész.
Végül szeletelt kenyér és só kerül az asztal közepére, és persze cukor meg kiskanál a kávéhoz. Fogalmam sincs Ville hánnyal szereti. Kitöltöm a feketét a két csészébe, azokkal telepszem le az asztalhoz, Ville-vel szembe.
Ha még nem jött, a tányérom fölött könyökölve várom meg.
De ha itt van, a szemébe mosolygom.
- Jó étvágyat!