Az anyukája? Különös, hogy megemlíti. Nem szokta. Ville arcára emelem a pillantásom, még akkor is figyelem, miközben leül. Semmit nem tudok a szüleiről. Az interneten és az újságokban sincs róluk semmi. Félek, ha most nekiállnék finoman faggatózni, akaratlanul is beletenyerelnék valamibe, ami esetleg kellemetlen számára, és elrontom a kedvét. Talán majd legközelebb bátorkodom érdeklődni a szülei felől, most inkább nem kísérlem meg. Mégis... Kíváncsi vagyok honnan jött. Mármint ki volt régen. Tőle szeretném hallani, a szájából, és nem bulvárlapokból.
Erre megdicséri az illatokat.
- Kösz. Remélem az íze is bejön majd. – kacsintok Ville-re az asztal másik feléről.
Én nekikészülődöm, és az ujjaim közé kapom a villát meg a kést. Látom, hogy Ville még nem durálja neki magát a kajának, de aztán megvan miért. Első a kávé. Nyilván, a fekete üzemanyag nélkül nem lehet elkezdeni a napot.
- Wow. Neked tuti szőrös a torkod. – mosolygom meg, ahogy egyetlen kortyra dönti le a tűzforró italt.
Törökülésbe húzom a lábaimat a széken, aztán a késemmel félbe nyisszantom a szalonnát a tojással együtt. Fogok két fél szelet kenyeret, és közéjük pakolom a matériát. A szenyót kézzel is be lehet tolni.
Mindkét könyökömmel az asztalon támaszkodom, miközben a reggelit majszolom.
- Gondolkodtál már azon, hogy melyik nap szeretnél korizni? Nem felejtettem ám el, ne hidd, hogy megúszod. – duruzsolom somolyogva.

Diszkréten mosolygom meg Ville-t, ahogy nekiesik a kajának. Mégiscsak emberből van. Már kezdtem gyanakodni, hogy ha sosem eszik, akkor vagy valami terminátor, vagy fotoszintetizál.
Sőt, mintha még kevésre is sikeredett volna az adag. Villámgyorsan betolta.
Az enyém feléből szenyót csináltam, azzal elgüzmölődök egy darabig, úgyhogy Ville felé kínálom a másik tojást és szalonnát.
- Kéred? – tudakolom várakozva. Felőlem átlapátolhatja maga elé, de a tányért is viheti. - Ha még burkolnál valamit, nyugodtan szolgáld ki magad. – intek a frigó felé.
Összenézek vele.
Szóval nem adom fel… Lassú mozdulatokkal csóválom meg a fejem.
- A-a. – újabb hari a szenyóból, és miután lenyeltem, Ville-re vetítek egy csibészes mosolyt. - Ha már állítólag megdöglök érted, az a legkevesebb, hogy korizol velem. Nem gondolod?
Hogy én is ott leszek? Neeem, gondoltam külön-külön megyünk. De nem szivatom ilyen gyermeteg kötekedéssel Ville-t. Bevallom, beugrott, hogy megemlítem Mickey-t, csakhogy motiváljam, de szerencsére nem kell ilyen mocskos trükkökhöz folyamodnom. Meg aztán nincs is szívem hozzá.
- Majd fogom a kezed, ne parázz. – döngöm Ville szemeibe, és az ujjaim ráfonódnak a csészére, hogy a szám elé emeljem.

Ville a villával játszadozik. Ő aztán betolt mindent pillanatok alatt, én meg még itt güzmölődök, mint valami rágcsáló. Most kifejezetten jól esik lassan nyámnyogni.
Belső pokol? Höhöhö. Muszáj vigyorognom.
- Ez csak egy kis műjég. Nem fog visszanyalni, ha rálépsz. – magyarázom, némi gunyoros szín is vegyül a hangomba. Nem tudhatom, hogy irtózik a jégtől, az okokról meg pláne nem lehet lövésem.
Hogy mikor?
- Kizárólag tőled függ. Az én estéim általában szabadok. Neked mikor lenne jó? – tudakolom. - Válassz egy estét a héten. – igen-igen, még ezen a héten megyünk. Nem fogjuk elnapolni a dolgokat. Jó buli lesz, majd meglátja.
Az átforrósodott csésze jólesően melengeti a tenyereimet. Lassan kortyolgatom a kávét, de közben is Ville arcát fürkészem a csésze szája fölül.

A nyalásos beszólásra beleröhögök a kávéba. Félre kell tartsam a csészét, különben minimum belefulladok.
- De bolond vagy… – motyogom alig hallhatóan, mire megköszörülöm a torkomat. - Aaa műhelytitkaidat nem biztos, hogy velem kéne megosztanod. – incselkedek heherészve az asztal túloldalán. Ville valószínűleg rákontráz valamit erre megint. Előre felkészülök lelkileg.
Grid meg a vizitjei. Lehet, hogy valami nem stimmel a taggal, és talán nem ok nélkül utálják a fiúk, de a kedves menedzserünk ért a pénzhez, és kiváló szimata van, hogy megtalálja. Mindig mindent faszályosan elintéz, úgyhogy ebből a szempontból egy szó sem érheti a háza elejét.
Ville kiböki a fél választ, ami nem kicsit lep meg. A ma este hallatán feljebb vonul a szemöldököm a homlokomra.
- Látom, Te is nagy híve vagy a „hagyd magad, előbb szabadulsz” életfilozófiának. – döngöm, s Ville-re villan az a tipikus és hamisítatlan October-féle banditamosoly. - Helyes. Akkor ma este. Menjek érted, vagy majd találkozunk a koripálya bejáratánál?
Hogy mi lesz, Ville hogyan éli túl, passzolom. Minden esetre kétségem sincs afelől, hogy kurva jó móka elébe nézünk. Főleg, hogy elképzelem, ahogy a korin lavírozik. Hehehe. Sunyi, gonoszdi vigyor sejlik fel a képemen a csészém fölött.
És van itt még valami. Nem csak Ville előre megjósolható bénázása mulattat. A bennem élő lányt különös izgatottság járja át. Szóval, ha Ville haza is megy, még lesz folytatása a napnak.
Jah. Mintha a stúdióban nem láthatnám eleget…  De az valahogy akkor sem ugyanaz.

- Sejtem… – dünnyögöm bele a csészébe, talán nem is hallja. Nem baj, nem feltétlenül kell.
A bivalycsordán muszáj hangosan felnevetnem.
- Tyű! Hát ez… igazán kedves. Szóval kenterbe vágok egy egész bivalycsordát. – még a végén elkezdek félni magamtól. Hehe.
Miután kiszórakoztam magam a gondolaton, bólintok Ville választására. Valahogy sejtettem, hogy inkább ezt szeretné, de azért rákérdeztem. Biztos, ami biztos.
- Oké, érted megyek. – és jön az apró részlet, ami mindközött a legfontosabb. - 8-ra. – felelem Ville hidegzöld szemeibe mosolyogva. Arcvonásaim közé kikezdhetetlen határozottság fészkelte be magát.
Igyekszem leplezni, hogy mennyire várom az estét. Nem csak a kori, hanem, hogy Ville-vel.
Csak nyugi, kislány!

Babamuri?
- Ha Te így hívod… – böffen ki belőlem egy röpke, halk nevetés. - Az lesz. Arra mérget vehetsz.
Erre Ville ideghúzó stílusban elkezdi felvázolni az esti programot. Üvölt róla, hogy élvezi az egészet. Hogy engem szivathat. Most még legalábbis. Kiváncsi leszek a koripályán mit alakít.
- Iiigen… – bólintok arra, hogy 8-ra ott leszek nála.
A mocival, ez is stimmel. Újabb bólintás. Az arcomon kitartó vendégként trónol a vigyorom.
- És felszedlek. – tennék pontot a történet végére, ám Ville nem várt fordulattal rukkol elő. Lehet, hogy tudat alatt mégiscsak sejtettem; valami van a tarsolyában, amit alig vár, hogy előránthasson. Felnevet, ahogy szívja a vérem.
- Mondd. Ne kímélj. – búgom mély hangon, színtelennek is hathat, de a mosolyom rácáfol.
Türelmesen végigvárom, hová tervez kilyukadni.
-Fájdalomdíj…? – az hát. Lesz neki fájdalomdíj asszem. - Ville… – felsóhajtok. A tekintetem töretlenül függ azokon a kristályos férfiúi szemeken. - Még a pályára sem értünk ki, de Te már az intenzívre készülsz? – nem bírok ellenállni a vigyorgásnak, aztán enyhén megcsóválom a fejem. - Hihetetlen egy alak vagy. Több optimizmust, ha kérhetem!
Erre megint az ujjai közé veszi a kést, amivel az előbb játszadozott.
- Ugye nem azzal akarsz rávenni az együttműködésre? – célzok a késre. Persze csak szórakozom. A legjobbkor nyúlt utána, és valahogy hülyén adja magát a szitu.
Lázasan töprengek ezen a bizonyos „fájdalomdíjon”. Lehet, jobban járok, ha én választok, mintha Ő.
- Cserébe… Hmmm… – gondolj-gondolj-gondolj! Nem is olyan egyszerű ez, bakker. Már tudom, hogyan érezhette magát Micimackó.
Áh! Megvan! Kicselezem.
- Cserébe legközelebb Te vihetsz el engem, valami „szadista” helyre. – mert a koripálya valóban az… Ville szemszögéből legalábbis. Hehehe.

Hajaj… Az angol nyelv szépségei. Direkt mondtam úgy, hogy Felszedlek. Mert ilyen mocsok vagyok.
- Gondoltam, hogy bejön. – sóhajtok mindentudóan somolyogva. - Vártam is, hogy fennakadj rajta.
Pf. Egek. Ilyen érzés, amikor az ember flörtöl? Fura, de egész kellemes. És tényleg. Belőlem jön, mert totál tiszta a fejem. Hacsak nem szenvedett az agyam ilyen-olyan maradandó károsodást a vízipipától. Hehehe.
Igazság szerint lövésem sincs mit ajánlhatnék Ville-nek cserébe. Olyasmin gondolkodom, ami mellett a káposzta is jóllakik, meg a kecske is megmarad. Köztes megoldás születik: kreatívan átpasszolom a labdát. A vezérfonal adott, a többin agyaljon Ő.
Gyümölcstermelés? Érdekes hasonlat.
- Innen is megközelítheted. – mosolygom töretlenül Ville különösen szép szemeibe. Mázlista, hogy férfi létére ilyen lélektükrökkel áldotta meg az ég. Van bennük valami misztikus, és lehengerlő. Ville megérinthetetlen túlvilági része tagadhatatlanul ott ragyog bennük. És nem én vagyok az első, sem az utolsó nő, aki képes lenne órákig elveszni a varázsukban.
Ville folytatja a kis verbális játszadozást. Mindkét karommal az asztalon könyöklöm. Az egyik elfekszik rajta, a másik tenyeremben meg ott tartom az állam. Csak hallgatom mit magyaráz. Újabb titkolózás. Naná, hogy érdekel milyen terveket szövöget estére.
- Szeretem a meglepetéseket. – bazsalygom sunyin vigyorogva. - Megdumáltál.
Nem kérdés, hogy bízom benne. Amióta találkoztunk, Ville azóta sem adott egyetlen okot az ellenkezőjére.
- Ja, igen… Bukó és kesztyű legyen nálad. – javaslok néhány apróságot egy kacsintás kíséretében. - A bukó az útra kell, nem a pályára, nyugi. - teszem hozzá iziben, még mielőtt ráhoznám a frászt. - ...De a hátsódat lehet nem ártana kipárnázni. - nevetgélek az orrom alatt. Oké, oké, ha rajtam múlik Ville nem fogja eldobni magát.
Egy fekete sisakot otthagytam nála anno, azóta is ott kell legyen. Valahol. Kesztyűre is szüksége lesz. Hideg az a jég. Úgy sejtem, párszor le fog ülni. Emellett nem csak a hidegtől véd. Kisebb lesz az esély, hogy más korisok lenyisszantsák az ujjait. Azokra még szüksége lesz.

Hogy Ville mit tartogat estére, lövésem sincs, de nagyon kiváncsivá tett.
Lefixáljuk a részleteket, mire Ville feláll. Ahogy elnézem, ugyanolyan levakarhatatlan a vigyora, mint az enyém. Talán fertőző.
A kérdésre, hogy végeztük-e, bólintok.
- Jah. – vonom meg a vállam hosszan.
A farzsebében matat, és nem állhatom meg, hogy ne tegyek egy rövid megjegyzést.
- Egész jól bírod cigi nélkül. – döngöm somolyogva, mire én is felkelek az asztaltól. A tányérokkal, evőeszközökkel a kezemben ellépek Ville mellett, s megindulok a mosogató felé.
Arra, mi elhagyja még a száját mögöttem, felrándul a homlokom.
- Az… Randi. – dünnyögöm, huncut félmosollyal a szám szögletében. Futó pillantást vetek Ville-re a vállam fölött, mielőtt a mosogatóban koccannának az edények.
Tudomásul kell vennem, hogy az. Te jó ég. Ilyesmit még senki sem tudott kiváltani belőlem, hogy akár eszembe jusson vele randizni. Azt hiszem, jócskán megcsapott a változás szele. A szép az egészben, hogy akarom. Akarom, hogy megtörténjen.
Felőlem Ville nyugodtan maradhat még, hisz nem zavar. Sőt. Jól érzem magam a társaságában. De ha menni szeretne, nem tartom vissza. Úgyis látjuk még egymást nem is olyan sokára.

Eddig az összes pasit csípőből leráztam. Nem volt nehéz. De ha Ville-ről van szó… Valami veszettül rázza bennem az ébresztőcsengőt. Emlékszem, hogyan éreztem magam tegnap reggel a kávézóban csókolózás közben. Uhhh. Csessze meg. Felizgatott. És még mindig nem ez a legnagyobb WTF, hanem hogy RANDI. Egyenes út az ismeretlenbe. Ezzel a gondolattal elleszek egy darabig, mire hozzászokom. Este 8-ig bőven lesz időm.
Ahogy mosogatom a tányérokat és a csészéket, hallom, Ville mögöttem jön-megy, aztán a fürdőszobából kiszűrődik egy idegen mobildallam. Ville-é. Miután felveszi, valakivel nagyon lelkesen egyezkedik, még vérkomolyan be is fenyíti. Nem hallgatózom szánt szándékkal, de a részletek eljutnak hozzám.
Míg Ville a kanapén öltözködik, fényt derít arra, ki kereste. A hírekre mosolyogva fordítom felé az arcom a mosogató fölött.
- Rendben. – veszem tudomásul egy sóhajjal, hogy mennie kell, mert szólítja a férfiúi kötelesség. Bármi is legyen az, nekem nem tartozik magyarázattal semmilyen körülmények közt. Mégis ad.
Az edényeket és miegyebeket elrámoltam eközben a helyükre. A kockás konyharuhát, amiben épp megtöröltem a kezem, gondosan ráhajtogatom a sütő fogantyújára.
Ville léptei a hátam mögött neszeznek, ahogy közeledik. Megfordulok, és a hátsómmal a konyhapult szegélyének dőlök.
Eszembe jut még egy apróság estére.
- A szomszédjaid örömére majd túráztatom a mocit az ablakod alatt, hogy megjöttem. – vigyorodok a szemeibe.
Mint a nagyok. Höhöhöhö. Kicsit szerepcserés a szitu, de nem baj. Mi művészek vagyunk, rockerek, a magunk egyedi módján messze esünk az átlagos társadalmi normáktól.
- Kösz, hogy nem hagytál egyedül tegnap. – döngöm lágy mosollyal az arcomon.
Igazán sokat jelentett, hogy eljött és maradt reggelig. Ville nem is sejti, de pont Ő hozott életet ebbe a lakásba, ami a késes rablás után annyira ijesztőnek hatott a csendjével. Még arról a patkányképű tagról és az esetről is teljesen megfeledkeztem.

Felpillantok Ville szép zöld szemeire, ahogy megáll előttem alig néhány centire.
Szóval belevaló csajjal nyomatja. Én is csak vigyorogni tudok, és halkan kuncogni lányos zavaromban, miközben engem néz, és a hajamat birizgálja.
- Jah, a fingós dal minden bizonnyal az volt. – böffen ki belőlem egy kurta nevetés. - Én is élveztem. Mármint az estét. – teszem hozzá gyorsan.
Nos, igen. Azzal azért akad némi ellenérzetem, hogy becimbáltam Ville-t magammal a kádba, de mentségemre legyen szólva, nálam elmentek hazulról.
Észreveszem a mozdulatot, hogy lehajolna hozzám, én pedig feljebb fordítom az arcom és fogadom, amire készül. Már nagyon megszoktam ezt a részét. Ville csókjait. Tetszenek. Hol szenvedélyes, hol lágy és puhatolózó. Mesteri. Nem csoda, ha a csajok úgy odavannak érte.
Miután elszakadnak az ajkaink, kinyitom a pilláimat, és újfent a szemein állapodom meg.
Hogy nem mondtam semmit? Leesik mire érti.
- Mázli… – döngöm somolyogva. - Este. – ismétlem meg szélesen feszülő mosollyal én is. - Szia!
Figyelem Ville-t, amint sarkon fordul, és határozott léptekkel a kijárat felé tart. Tetszik a válla ritmikus mozgása, és az, ahogyan félresöpöri a haját járás közben. Már amikor.
A bejárati ajtó csapódik Ville mögött, én meg hatalmas, hosszú sóhajt engedek el. Elment. Megint egyedül vagyok.
Ideje összerámolni.

/ Köszönöm a gamét!    Akkor este... /