Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Sose gondoltam volna, hogy ennyire rosszul leszek, amikor elmondhatom, hogy eljön életemben ez a nap… az a nap, ami, normális esetben ugyebár, minden ember életében egyszer jön csak el. Legalábbis ez a terv… én alapvetően azt se gondoltam sose, hogy akarom ezt a napot, pláne nem így… Itt állok az öltözőmben, egyedül, mert senkit se bírok elviselni jelenleg magam körül…nézek a tükörbe és egyszerűen… egyszerűen nem tudom szépnek látni magam, vagy nem tudom egyáltalán menyasszonynak látni magam. Csak egy fehér ruhába bújt idegen néz vissza rám. Kedvem lenne bezárkózni és itt maradni, amíg véget nem ér… elvégre, ha az eljegyzés megtörtént nélkülem, akkor ez miért nem tud? Felemelem a kezem, ránézek a gyűrűre és egy hirtelen mozdulattal húzom le ujjamról és vágom a falhoz, majd visszanézek ismét remegő kezemre. Igen, így akarom látni… így kellene látnom… így a normális. Főleg az én koromban. Elsétálok az asztalig, ahol bár kristályüvegbe italok vannak töltve, mellette poharak sorakoznak. Ha látnák, hogy én most mit teszek, biztosan össze-vissza ájuldoznának és kiabálnának, hogy de hát ezt nem szabad… de most nem érdekel. Ahogy végig nézek a ruhán, egyszerűen csak le akarom tépni magamról… Felhúzni egy pólót és egy farmert és úgy menni le. Oh, abból mekkora botrány lenne, amit én valahol még élveznék is. Talán akkor megtudhatnák, hogy nem az édes kislányuk vagyok igazából. Megiszom a pohár tartalmát, az ital erejétől kicsit elfintorodok, de szinte azonnal érzem, ahogy égeti a torkom… és hirtelen kezd eluralkodni rajtam valami fojtó érzés, ami miatt az ablakhoz rohanok. Lenézek és egy pillanatra azon is elgondolkodok, hogy lemászok. Istenem… komolyan kezdem azt érezni, hogy megbolondultam. Mint egy dacos kislány… egyszerűen fel se tudom fogni, hogy ez fog történni velem, mert hát… ki tudná ezt? A 21. században? Házasság egy üzlet miatt… olyannyira fölösleges, hiszen bárki, akinek van egy kis esze tudhatja, hogy ez nem fog működni. A leendő férjem is tudhatja, csak nem olyan ostoba, hogy arra gondol, majd boldog leszek és szeretni fogom. Isten ments… azt meg pláne elfelejtheti, hogy valaha is hozzáérek. Még attól a bizonyos csók gondolatától is rosszul vagyok, aminek el kéne csattannia. Az apám lehetne az ember… és sok egyéb bajom van, azt nem tagadom, de apakomplexusom sose volt. Nem is lesz… ezek után főleg nem… Ha nem félnék ennyire attól, hogy mit csinálok ezután, már rég itt se lennék… már rég a világ másik vége felé tartanék egy repülőn, autón, tőlem akár biciklin is, csak ne itt legyek. Halk kopogást hallok az ajtón. Hátra se fordulok és csak ajánlani merem, hogy senki ne nyisson be. - Akárki is vagy, menj el… egyedül akarok lenni… - De… Blanca… - MONDOM MENJ EL! – Most már kicsit felemelem a hangom, bár ez se rosszindulató, vagy fenyegető, mint inkább kétségbeesett kiabálás. Fogalmam sincs ennyiből, hogy ki akart bejönni, de nem is érdekel. Nem akarok most semmit és senkit se látni… csak azon gondolkodni, hogy kimászok az ablakon… még akkor is, ha úgyse fogom megcsinálni, mert tudom magamról, hogy nem… még akkor is jelenleg ez az egyetlen dolog, amire tudok gondolni.
Lustán kavargatom a forró csokimat, míg várom, hogy iható hőmérsékletű legyen, és próbálok valahogy felébredni, de ez ma valahogy sokkal nehezebben megy, mint tegnap, vagy tegnap előtt, talán az lehet a probléma, hogy öregszem, de nem, áh, én sohasem leszek öreg. Azok közé a szerencsések közé fogok tartozni, akik egyszer annyira felbosszantanak valakit, hogy ólommal a fejükben, vagy más testrészükben végzik, és ez nekem így tökéletesen megfelel, ugyanis kell a nyavalyának a reuma, és a hasonló finomságok. Előveszem a naptáramat, és megnézem, mi is van beírva a mai napra. Ahogy megpillantom a macskakaparással leírt szavakat máris sokkal jobban érzem magam, és elkezdenek működni az agyamban a fogaskerekek. Ez egy izgalmas nap lesz, mivel a maihoz hasonló melót még nem volt alkalmam csinálni, ráadásul a menyasszony sem teljesen közömbös a számomra, hiszen azóta, az este óta nem tudom őt kiverni a fejemből, kísért álmaimban, és minden magas vékony szőke nőben őt látom. Talán ez már egy kicsit beteges, de ma majd megoldódik ez a dolog, úgy, hogy elrabolom őt az esküvőjéről, ha másként nem megy, akkor majd ájult állapotában a vállamra dobva cipelem ki, de remélem, hogy erre nem lesz szükség, hisz ez igen csak feltűnő lenne, és mindenki gyanakodni kezdene. Egy gondom van csak, az, hogy mégis mit csináljak vele, miután elcsentem őt a ceremóniáról. Adjam át a megbízóimnak, akik voltak oly kedvesek, hogy előre kifizettek, vagy vigyem haza magammal, és kötözzem ki az ágyamhoz, hogy még véletlenül se jusson eszébe megszökni tőlem, vagy felforgatni a lakásomat? A gondolataim közül Bob zökkent ki, méghozzá úgy, hogy az ölembe teszi a futó cipőmet. Fogalmam sincs, hogy hogy volt képes a szájába venni, ennek a dögnek nincs szaglása? Legalább segített elkezdeni a napot.
A férfiakon öltöny, a hölgyeken kosztüm, vagy másmilyen csinos ruha, arcokon igazi, vagy éppen mű mosoly, és mindenki izgatott, ki ezért, ki azért. Próbálnak jókedvűek, lenni az emberek, és osztozni a vőlegény és a menyasszony boldogságában... épp ezért nem is csoda, hogy eléggé nyomott a hangulat. Voltam már pár esküvőn, olyanon, amire meghívtak, és olyanon is ahova csak úgy belógtam, mert miért ne alapon. De ez más, ezen érezni azt, hogy ez az egész kényszer, és ez megfertőzi az egészet, és tönkre teszi, még szerencse, hogy nem kell majd senkinek se a torta felvágásával bajlódnia, csak azt sajnálom kissé, hogy a buli részen nem lehetek ott, de talán még az is megoldható, hogy Roxival részt vegyünk rajta, vagy ha nem is ezen, valaki más lagziján. Szeretem az esküvőket, ezt pedig kifejezetten, hiszen tönkre tehetem, bár a legjobb móka az lenne, ha a vőlegény arcába vághatnám a hét emeletes tortát, de erről most le kell mondanom. Pár szó a koszorús lányokkal, és készségesen elárulják, hogy merre is van a menyasszony, elég csak annyit mondanom nekik, hogy még az óvodából ismerem őt, nem is kérdezősködnek tovább. Az előtt a bizonyos ajtó előtt egy újabb koszorús lányt vagy mit találok, és pont elkapom a menyasszony kiabálását az ajtón keresztül. Elmosolyodok, Ó, hogy mennyire fog nekem örülni! Megérintem a lány vállát, aki erre hátra fordul, és nagy barna szemeivel felpislog rám. - Majd én elintézem, hamarosan lent lesz. - Eresztek meg felé még egy mosolyt is, amit viszonoz, majd megy a helyére. Megvárom, amíg eltűnik, majd benyitok a szobába, és egy pillanatra a földbe gyökerezik a lábam. Annyira szép! Kell egy röpke pillanat, míg magamhoz térek, és közelebb sétálok hozzá, ha hagyja, és nem kezd el össze-vissza futkározni a szobában, mert akkor kénytelen leszek elkapni. - Velem kell jönnöd, az hogy a saját akaratodból, vagy feldoblak a vállamra és úgy viszlek el innen az már a te választásod, de minél előbb dönts, mielőtt újabb embereket küldenek fel ide... nem akarok nagy felhajtást abból, hogy szöktetik a menyasszonyt. -
Képtelen vagyok elmozdulni ettől a rohadt ablaktól… pedig, lassan már idő van… lenne, ha akarnám és képes lennék rá. Tudom, hogy az a nyomorult akárki, aki az ajtón kopogott is csak azért jött fel, hogy mikor megyek már le, lassan kezdődik a ceremónia. De nőből vagyok, megengedhető a késés, nem? Én pedig, mivel éppen azon gondolkodok, mikor fogok kimászni azon az ablakon, bőven megengedhetem magamnak, hogy késsek. Akinek ez nem tetszik, az így járt. Az zökkent ki ebből, természetesen a kopogás után, hogy az ajtó kinyílik, aztán be is csukódik.. Hát nem voltam elég világos azzal, hogy kopjanak le? - Megmondtam, hogy… - A mondatom felével megfordulok, a másik pedig bennem is marad és elhalkulok. Éppenséggel egy lila ruhába öltözött lányra számítottam.. helyette pedig valaki egészen más állt ott előttem. Konkrétan szóhoz se jutottam a döbbenettől és hirtelen fel se fogtam, hogy most úgy mégis mi történik? Ez valami kandi kamerás dolog? Valami vicc? Honnan tudja ez az ember, hogy én itt vagyok? Akkor kapok csak kicsit észhez, amikor közelebb jön… Konkrétan a lánybúcsúm óta hazudnék elég rendesen, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe egyszer se. Az a tekintet, ahogy rám nézett… és ahogy most is néz. Ezt azért nem könnyű elfelejteni. Sőt, igen könnyű belevésni úgy az agyamba, hogy velem legyen azóta is. Pedig még csak nem is beszéltünk… még csak a nevét se tudom, meg, hogy mit keres itt. - Mi az, hogy veled kell mennem? – Kérdezek vissza reflexből, mert kezdek egyre összezavarodni. Na jó, nem mondom, hogy nem kiáltja rögtön az egyik felem azt, hogy oké, menjünk, nyisd az ajtót, mert ezt kiabálta az eddig is, amíg ő nem jelent meg. - Miért gondolod azt, hogy annyira ostoba vagyok, hogy csak úgy elmegyek bárhova is egy ismeretlen emberrel? Főleg az esküvőm napján? – Teszem fel a kérdést, amint kezdek már azért kicsit magamnál lenni ismét. Mi van, ha pszichopata gyilkos és a következő sarkon már halott leszek, bolondnak néz ez engem? - Egyet kiáltok és ez a szoba tele lesz emberekkel… - Hívom fel rá a figyelmét… és kezd eljutni a tudatomig az is, hogy konkrétan fenyegetést is kaptam, szóval azért hátrálok is egy lépét. - Különben is, ha én innen eltűnök, abból igenis nagy felhajtás lesz… - Teszem hozzá, bár lehet már kicsit bizonytalanabb vagyok. Őszintén? Eddig is össze voltam zavarodva az alaphelyzetemet nézve, de ez most csak lökött egyet a dolgokon… és most már nem igen tudom, hogy mi is a helyzet.
Az ablak... minden valamire való filmben az ablakon át szöktetik a menyasszonyt, de nekem eszembe sem jutott ez a megoldás, első sorban azért, mert hogy a fenébe fogok elbújtatni a zakómban egy hátom méter magas létrát, másrészről pedig hogyan fogom kipréselni Blancát abban a hatalmas ruhában azon a kis ablakon? Lehetetlen küldetés, hacsak nem vetetem le vele, és bármennyire is tetszik az ötlet, sőt, én magam szabadítanám meg a felesleges rétegektől, csak még jobban ellenkezne, és a frász jönne rá. Nekem pedig majd az kell, hogy együtt működjön velem, mert nem sok kedvem van leütni, vagy elkábítani őt. Ahogy előre sejtettem az ablakon kész cirkuszi mutatvány lett volna kipréselni őt, tehát okos voltam. Vállveregetés magamnak, na jó nem. Ahogy meglát, nem kezd el rögtön sikítozni, sem menekülni, és ez már jó jel, sejtem, hogy felismert, de biztos nem lehetek benne. Sajnos, pedig milyen jó lenne tudni, hogy Ő is pontosan annyira emlékszik arra az éjszakára, mint én! De ez nem valószínű, ivott Ő rendesen, és nem csodálnám, ha az este helyén egy hatalmas nagy sötét folt éktelenkedne. - Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ostoba lennél, és éppen ezért fogsz velem jönni. - Jelenik meg egy kissé pimasz féloldalas mosoly a képemen. Szegényt úgy sajnálom, biztos már nagyon elege van ebből az egész felhajtásból, és akkor most még én is ráteszek egy lapáttal, de nekem a végén hálás lesz, legalább is nagyon remélem, hogy majd meg akarja hálálni azt, hogy nem kell vacak válási papírokat töltögetnie már a jövő héten. - Pontosan ezért fogsz velem jönni, mert ez az esküvőd napja. Láttad már egyáltalán a vőlegényedet? Pocakos kopaszodó fazon, hidd el nem a zsánered. - Kérdezem tőle, mert amennyire ki tudtam deríteni ez az egész egy kényszer házasság, ami manapság már annyira azért nem divat, és a lányoknak is már sokkal nagyobb beleszólásuk van a dolgokba, de neki nem, megszívta. - Nem akarsz te kiáltani, inkább csak használd ki azt a lehetőséget amit én kínálok neked. Egy tuti biztos menekülési útvonalat a ceremónia elől, utána meg kapsz egy másik sminket és egy mondjuk barna vagy fekete parókát, és kiélvezzük a bulidat is, ha már ennyit költöttek rá, ne menjen kárba az egész. - Lépek még egyet felé, és a kezem nyújtom, hogy fogja meg, és jöjjön velem. - Gyorsan döntsd el, hogy a lábadon jössz-e vagy a vállamon, mert hamarosan megint itt lesz egy marcipánba öltözött „barátnőd” hogy lecipeljen téged az oltárig.
Felkapom a szemöldököm a mondatára… és egy pillanatra meg is akadok. Szóval, ha okosan cselekszek, akkor vele megyek? Feltehetőleg tud akkor arról, hogy miért is vagyok én most itt, azonban ez csak egy kicsi része az egésznek. Hiszen, ha lenne már lehetőségem, nyilván nem itt állnék, hanem már régesrég kihátráltam volna ebből az egész hülyeségből. De mégis mi az istenért törődne egy idegen azzal, hogy nekem nem jó ez a házasság? Nem értem… meg azt se, hogy mégis miért van itt. Miért akar innen elvinni, nem… nem lehet pusztán azért, hogy nekem jobb legyen. Akkor amúgy se kínálna olyan lehetőséget, vagyis, adna olyan opciót, hogy a vállára dobva cipel el innen. Itt valami bűzlik, márpedig ez az egész nagyon nem tetszik nekem, főleg most, hogy perceken belül végig kell sétálnom azon a folyosón, mindenki szeme láttára, hogy utána elrontsák az életemet. - Ne bosszantsál fel… Azt se tudom ki vagy, te meg ilyenekkel jössz nekem… Komolyan. Még vigyorogsz is… remek… neked biztosan rohadt szórakoztató ez a helyzet, de nekem nagyon nem az. Nagyon magabiztos vagy a dolgodban, ezt látom, de a felét se tudod annak, hogy mi folyik itt, ez is elég világos. Nem nézel ostobának, mégis azt gondolod, ha lenne már lehetőségem, akkor itt állnék? – Egyre jobban kezdett felidegesíteni ez az ember. De tényleg, mégis mit képzel, hogy csak így rám tör és ilyeneket mondd nekem? Hiába gondoltam azt róla, amit… vagyis… még mindig gondolom valahol, ezt azért nem teheti meg. Ahogy beszélek hozzá, észreveszem, szerencsére még időben, hogy kezdem felemelni a hangom és vissza is veszek, helyette gesztikulációval kifejezve az idegességemet. Az hiányzik még nekem, hogy bárki meghallja, hogy kiabálok és feljöjjön, hogy kérdőre vonja a dolgokat. Persze Roxi, az kellene még neked, hogy egy pasit kelljen kimagyaráznod, akit éppen kiosztasz… Egyre inkább csak meredek rá és lepődök meg azon, amit mondd. Tényleg nem hiszem ezt el. Nagyon összpontosítanom kell, hogy ne kezdjek el kiabálni vele, de a minimum az, hogy le kéne kevernem neki egy jó nagy pofont, viszont ahhoz közelebb kellene lépnem, amit nem tartok jó ötletnek jelen esetben. - Neked ez csak egy nagy vicc? Hogy éppen készülnek tönkretenni az életemet, te meg idejössz, és nagy készségesen felajánlod, hogy majd te megmentesz és akkor még legyek is hálás érte? Normális vagy te? Nem látod a helyzetemet, ugyan azt se tudom, hogy mégis honnan a francból tudod, hogy itt vagyok és hogy egyáltalán ki vagyok… de baromira felejtsd el azt, hogy én önszántamból rábólintok az agyament dolgaidra. Ha pedig kényszeríteni akarsz, bizony kiáltok, sikítok, ami éppen jön… - Miközben ezt mondom, kényszeredetten oldalra lesek, azt annyira nem mondom, hogy feltűnésmentesen, hiszen feltehetőleg végig rám néz az illető és egy pillanatra se vonja el semmi a figyelmét, én mégis észreveszem, hogy jó nagy tér van mellette… és ugyan… na jó, tudnom kéne, hogy kardjába dőlt az ötletem, de azért lépek egyet oldalra és a szoknyámat felemelve elindulok az ajtó felé, mondjuk, hogy futva. Jó, igazából ekkora ruhatömegben, ekkora helyen nem igazán megy a futás, főleg, hogy egy férfi elől igyekszek, aki feltehetőleg nem kétballábas, de igazából csak az ajtóig kellene elérnem, az meg csak nincs olyan messze. Más környezetben, már körülmények között igazából, talán még meg is gondolnám az ajánlatát, mert istenemre mondom, baromira vonzz, főleg öltönyben… szemétség, hogy a pasik ilyen jól néznek ki öltönyben. De ez pont nem az a szituáció, hogy hülyeséget csináljak, különben könnyen az utcára kerülhetek…
Az igazat megmondva nagyon nagyon nehéz megállnom azt, hogy ne kezdjek el most azonnal hangosan nevetni rajta. Annyira... aranyos! Erre nincsen jobb szó, szívesen felvenném kamerával az egészet, és bús pillanataimban visszanézném, vagy feltenném az internetre, hogy aztán bekerüljön a top 10 legtöbbet nézett videó közé. - Számtalan lehetőséged volt arra, hogy megszökj, vagy talán őröket állítottak melléd, vagy hozzá láncoltak egy villanypóznához? Ugyan, már a leánybúcsúdon is megléphettél volna, mondjuk velem, és a barátnőidnek fel sem tűnt volna, hogy egyel kevesebben vagytok, mint kellene. - Na most majd kiderül, hogy emlékszik e avagy sem, de igazából teljesen mindegy. Be kell látnom, hogy nem fog velem jönni önszántából, pedig úgy minden sokkal egyszerűbb lenne. Nem kellene megkötöznöm meg semmi ilyesmi. Azt viszont nem tudom, hogy hogyan fogom elérni, hogy csöndben maradjon, amíg leviszem és betuszkolom a kocsimba. Ha rossz lesz akkor nem is a hátsó ülést kapja meg, hanem megy egyből a csomag tartóba, onnan aztán kiabálhat amennyit csak szeretne. - Én baromi hálás lennék, ha valaki felajánlaná azt, hogy megszöktet az elől a borzalom elől amit ez a házasság jelent, de nő vagy, biztos össze vannak zavarodva a gondolatok a fejedben. Csak használd ki a lehetőséget. - Nekem teljesen egyértelmű, hogy ha valaki menekülést kínál egy ilyen helyzetben, akkor azt el kell fogadni, nem pedig ellenkezni vele! De valószínűleg igazam van, és teljesen össze van zavarodva, hisz ennek kéne lennie az élete legszebb napjának, erre mégsem az, mert egy olyan alak lesz a férje aki akár az apja is lehetne, most meg itt vagyok én és... Lehet szereznem kellett volna egy szőke parókát és egy fehér lovat, azt hinné én vagyok a herceg akire réges-rég várt, és boldogan jönne velem bárhová is szeretnék menni, de erről sajnos már lekéstem. Látom, hogy menekülni akar, és neki is iramodik, de ebben a habcsók ruhában nem megy neki könnyedén, el is kapom a derekánál fogva, és magamhoz húzom, majd ha nem kezd el nagyon kalimpálni akkor a háta mögött össze kötözöm a kezeit. Hogy mivel? Még szerencse, hogy készültem, és van nálam egy szép hosszú zsinór, ami erre a célra tökéletesen megfelel. - Krumplit és zoknit sem hoztam, amivel betömhetném a szádat, szóval kérlek maradj csöndben, és meglátod akkor minden simán fog menni. - Súgom hátulról a fülébe, majd megfordítom, és feldobom őt a vállamra. Egy kis ideig szenvednem kell, mert a szoknyájától nem látok semmit sem, de végül valahogy megoldom, és ha nem nagyon ellenkezik, akkor kiviszem őt a kocsimhoz, és begyömöszölöm az anyós ülésre.
The city of sins awaits you
Blanca Roxanne Levitt
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 30
◮ tartózkodási hely : Las Vegas
◮ hozzászólások száma : 19
◮ join date : 2014. Sep. 29.
Tárgy: Re: Dorian&Roxi Vas. Okt. 05, 2014 3:46 pm
Dorian&Roxi
See the flames inside my eyes...it burns so bright I wanna feel your love
Nem tudom eldönteni, hogy megdöbbenjek, vagy éppen ideges legyen. Bár utóbbi kicsit felülírja az elsőt. Mégis mit képzel magáról ez az ember? Csak úgy idejön és beleszól az életembe!? Ha csak nem figyelt hónapok óta éjt-nappallá téve, akkor tényleg fogalma sincs a helyzetemről… nem tudja, hogy milyen a múltam és úgy alapvetően ki is vagyok, szóval csak ne okoskodjon itt. Tényleg egyre inkább kedvem lenne csak jól felképelni. - Ha ennyire nagy a szád, miért nem jöttél oda hozzám? Csak, hogy tudd, volt egy egészen apró pillanat… amikor úgy gondoltam, hogy odamegyek hozzád, de már boldog vagyok, hogy nem tettem…- Jó, ezt nem gondolom teljesen komolyan, igazából azóta már jó párszor megbántam a dolgot, de ezt nyilván nem fogom az orrára kötni… hosszútávon mégiscsak jobban tettem. Elvégre most még is csak azért van itt, hogy akaratom ellenére kényszerítsen valamire. Egyvalamiért azért hálás vagyok… hogy most nem kell egy picit, legalább pár percig azon agyalnom, hogy mégis mi lesz ott lent és milyen lesz az életem azután. Mert az be fog következni, akármennyire is nem szeretném, fix, hogy nem fogok csak úgy lelépni egy idegennel. - Jézusom mekkora egy arrogáns barom vagy! Össze vannak zavarodva a fejemben a dolgok? Még egyszer elmondom, mert látom nem vagy képes megérteni… nem tudod, hogy milyen az életem, szóval ne akard megmagyarázni, hogy jobban tudod, hogy mit kéne tennem… még az én fejemben vannak összezavarodva a dolgok… barom! A végét már csak morgom és közben arra koncentrálok, hogy hogyan is lépjek meg. Istenem, miért nem megyek csak úgy vele? Kell nekem ilyen bizonytalannak és beszarinak lennem… Persze pár lépés után utolér, amire valahol számíthattam is. Sőt, feltehetőleg tudat alatt talán ez is volt a célom… én mondhatom, hogy megpróbáltam. De mégse, mert ebben a pillanatban meg eszembe jut, hogy milyen következményei lesznek annak, ha éppen nem jelenek meg az esküvőn. Bár lehet, hogy ez lesz az utolsó problémám, tekintve, hogy azt se tudom, mégis mi az istent akar ő velem csinálni. - Héj! Elment az eszed? Mégis mi az istent csinálsz? – Rivallok rá, most már lehet, hogy kicsit hangosan is. Ha nem velem történne, komolyan nem hinném el, hogy ilyen létezik… megkötözik a kezemet… mintha egy idióta filmbe csöppentem volna. Ráadásul ez még fáj is, de rendesen. A dühöm jelenleg sajnos nagyobb, mint, hogy bármi racionális dolgot is érezzek, amit ilyenkor kéne, ami leginkább pánik és félelem, ráadásul össze is vagyok zavarodva… hiszen.. én őt már láttam és ő is engem, ez most már teljesen biztos, ráadásul rólam is tud dolgokat, én viszont semmit róla… és éppen megkötözött kézzel próbál elvinni valahova, akárhova… ahova magam se tudom, hogy akarok e menni. - Tegyél le azonnal, te idióta! Nem vagyok egy zsák, amit csak úgy a válladra dobhatsz! – Nem, nem kiabálok, igazából, valami mesteri módon tökéletesen lefogja a lábaimat rbben az óriási ruhában is ahhoz, hogy rugdosni ne tudjam… sőt, a kezeim is elérhetetlenek, ezért, csak némiképpen tudok mocorogni, hogy megnehezítsem a helyzetét… Valahogy eszembe se jut, hogy kiabálnom kéne segítségért… meg amúgy is, mi az, hogy senki meg se lát minket? Ennyire mázlista nem lehet… Akkor eszmélek csak fel úgy igazán, amikor már az autójánál vagyunk. - Na nem… ezt elfelejtheted. Megmondtam, hogy nem megyek veled sehova. Engedj el… nekem… nekem be kell oda mennem! – Franc essen belé, hogy a hátrakötözött kezeimmel nem tudok nagyjából semmit csinálni… viszont legalább bokán rúgni bokán tudom, hátha az segít valamit. Még jó, hogy ő a férfi, én pedig nem vagyok az a kifejezett izommanus, aki éppenséggel le tudja győzni, így akármennyire is tiltakozok, csak abban a fránya autóban kötök ki. Basszus, baromira kényelmetlen így ülni is, főleg ebben a ruhában. - Odacsuktad a ruhámat… gratulálok. – Pillantok felé, mikor beül a volán mögé, majd beletörődve veszteségembe, hátradőlök és direkt még csak rá se nézek és meg se szólalok. Mint egy dacos kislány. Eleget irányították már az életemet ahhoz, hogy egy ilyen kis dolog is borzasztóan fel tudjon bosszantani. Mintha csak valami tárgy lennék, akit csak úgy pakolgatni lehet. - Van fogalmad róla, hogy mit műveltél!? Ha nincs esküvő, az utcára kerülhetek… - Kiabálok most már rá de csak egy idő hallgatás után, az utolsó mondatot már csak suttogva, leginkább magamnak mondom. Továbbra se nézek rá, csak magam elé bámulok, bár legszívesebben ütném, ahol érem… egyszer eressze el a kezeimet… nem lesz belőle köszönete, az biztos.
Be kell valljam, hogy egyre jobban tetszik ahogy felingerli magát, majd a szavaival ezt rajtam veri le, talán valahol titokban még hálás is nekem azért, hogy most kioszthat valakit, és így levezetheti a fölösleges energiát, vagy éppen túljuthat egy közelgő pánik rohamon. - Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ennyire nem akarod ezt a házasságot, és a barátnőid nem hiszem, hogy hagyták volna, hogy megszökj velem. - Persze ez így nem teljesen igaz, de ezt neki nem kell tudnia. Ahogy azt sem, hogy mikor láttam őt a klubban akkor milyen gondolatok kavarogtak a fejemben, egészen biztos, hogy egy cseppet sem tetszett volna neki, vagy lehet, hogy mégis? Talán majd egyszer megtudom, ha hajlandó végre velem jönni, de nem, továbbra is csak ellenkezik, és ezt kezdem nagyon unni. Baromnak nevez, én akkor vágjak neki vissza és hívjam hisztis kislánynak? De igazából teljesen mindegy, lenyelem, mert csak még jobban felhúzná magát, azt pedig nem szeretném, még a végén felkap valahonnan egy fésűt és hozzám vágja, vagy felakaszt a fátylával a lámpára. Menekülni kezd, ezt pedig nem hagyhatom neki, szóval hamarosan be is váltom neki az ígéretemet, miszerint úgy viszem el innen, mint egy zsák krumplit, csak Ő még annál is könnyebb, vajon mennyi lehet? Negyven kiló vasággyal együtt? Egészen biztos, hogy annál nincs több, mivel nagyon könnyen feldobtam a vállamra. - Megmondtam, hogy mi lesz, ha nem jössz magadtól, most legalább látod, hogy nem csak a levegőbe beszélek. Most pedig légy jó kislány és viselkedj rendesen. - viszem ki a szobából, és szerencsémre már mindenki elfoglalta a helyét és csak Roxira várnak. Hát rá aztán várhatnak! Nem jön velünk szemben senki sem, és nem is kiált utánunk egy lélek sem, hogy mégis hova a manóba megyünk. Hát nincs baromi nagy szerencsém? Behajtogatom szoknyástul a kocsiba, majd bezárom rá az ajtót, és átmegyek a másik oldalra, hogy én is beszállhassak. Hiába próbálja kinyitni az ajtót, ha próbálkozik ilyesmivel, nem fog neki sikerülni, mivel csak kívülről nyitható. Jó nekem és rossz neki. Halkan felnevetek szavaira. - Nem teljesen mindegy? Úgy se akarod még egyzser fölvenni ezt, vagy tán tévedek? - Nézek rá, majd az utat és a forgalmat kezdem figyelni, mikor elindulunk. A szemem sarkából azért figyelem őt, nem akarom, hogy neki kezdjen itt bármiféle akciónak is, de nem úgy tűnik egyelőre, mint aki menekülni akarna. - A szüleid biztos nem dobnak ki az utcára, vagy a leendő férjed is biztosan vissza fogad majd ha egyszer elengedlek. Nem a te hibádból történt az, hogy nincs esküvő, nem haragudhatnak rád. - közlöm vele a valószínű tényeket, hátha akkor már nem lesz ennyire kiakadva. A város széle felé megyünk, ahol már kertes házak sorakoznak egymás mellett, az egyik ház elé be is hajtok, kinyitom távirányítóval a garázst, és hamarosan sötétség borul ránk odabent, amíg fel nem kapcsolódnak a lámpák. - Isten hozott átmeneti hajlékodban. - Mondom neki, majd kiszállok a kocsiból, megkerülöm azt, és kinyitom neki az ajtót.
Elhagyja a számat egy gúnyos nevetés, majd megingatom a fejem. - Nem is voltál tudatában a szituációnak… a barátnőim pedig maguknál se voltak… ha akartam volna, leléphettem volna, mellesleg egyik se vetett volna meg akkor se, ha felfogják. Különben is, ha azt állítod, hogy csak akkor jöttél volna oda hozzám, ha tudod, hogy egy olyan esküvőre készülök, amit nem akarok, akkor hazudsz, ezt most megmondom. – Nem csak azért, mert ennyi idő után már bőven belelátok az emberekbe, legalábbis annyira biztos, hogy az ilyen dolgokat észrevegyem. Persze, tévedhetek, hiszen szó szerint nem látok bele senki gondolataiba, de mondjuk úgy, hogy kicsit nyitottabb könyv számomra egy-két ember, mint mások számára. Van, aki a művészetekhez ért, van, aki a sporthoz… hát én az apró jelek, pillantások, tekintetek észrevételéhez és azoknak értelmezéséhez. Az pedig már akkor egyértelmű volt a pillantásából is, hogy nem csak úgy átnézett rajtam, mint a többi csinos szőkén, akik ott riszálták… ahogy feltehetőleg az én tekintetem is hasonlókat árult el, de reménykedjünk abban, hogy delikvensünk nem olyan jó ezek megfejtésében, mint én. - Legyek jókislány… adok én neked olyan jókislányt… - Motyogom az orrom alatt már inkább, bár úgyis tudom, hogy meghallja, de hát úgyis üres fenyegetőzés jelenleg, tekintve, hogy igencsak tehetetlen vagyok ilyen helyzetben… arról nem is beszélve, hogy ebben a ruhában és az alatta lévő fűzőben ez végképp nem ideális utazási forma, de azt hiszem jelenleg ez a legkisebb bajom. Tényleg fel se fogom úgy igazán, hogy valaki éppen az akaratom ellenére visz el az esküvőmről. Vagy… legalábbis hivatalosan az akaratom ellenére. - Hányszor mondjam már el neked, hogy ha nem ismered a helyzetemet, akkor ne akard megmondani, hogy mi lesz… nem olyan egyszerű ez az egész, mint amilyen bonyolultnak alapvetően látszik. – Úgy mondom mindezt, mint egy durcás gyerek, nem is vagyok hajlandó ránézni, csak kifelé bámulok az ablakon, félig előre dőlve, ugyanis piszok mód kényelmetlen hátrakötött kezekkel hátradőlni. - Mellesleg meg, nem is az a lényeg, hogy hordom e még a ruhát… attól még nem kell tönkretenni, mert béna vagy. – Morgok rá ismét. Azt hiszem nem igen tudna most olyat mondani, amire ne így reagálnék, de tulajdonképpen ez tökéletesen érthető. Majdnem olyan ez az egész, mint egy ostoba tündérmese megfordítása. Nekem nem lovagom van, hanem rablóm… és a fehér ló is jó messze van. Csoda, hogy nem elkábítva dobtak be a csomagtartóba, azt hiszem hálás lehetek ezért. Ahogy megérkezünk továbbra se nézek rá, csak magam elé bámulok, amíg ki nem nyitja az ajtót. - Ha most azt várod, hogy egyedül szálljak ki… - Nézek felé, nem túl kedvesen, majd megvárom, amíg kisegít, hogy aztán megálljak, ha csak nem kényszerít arra, hogy elinduljak valamerre. - Mit akarsz tőlem? Mi ez az egész? Biztos vagyok benne, hogy nem lovagiasságból akartál megmenteni az oh, de szörnyű sorsomtól… szóval tudni akarom, hogy mi az istenért ráncigáltál el onnan. Egyáltalán ki vagy? Mert ahogy eddig kiderült, te többet tudsz rólam, mint én rólad. – Komolyan, addig nem vagyok hajlandó magamtól bárhova is menni, amíg ezekre a kérdésekre választ nem kapok. Most már tudni akarom, hogy mi folyik itt és miért van ez az egész. Valahogy nehezen tudom elhinni pont róla, hogy majd váltságdíjat kér értem, vagy valami hasonló. De… ez az egész nem áll össze… lehet már akkor is megfigyelt? Azért nézett ennyire? Már ott is tudta, hogy ki vagyok? Utálom, ha ekkora bizonytalanságban vagyok és ha nem tudom, hogy mi folyik körülöttem, vagy éppen velem.
Már megint ezt mondja, nem ismerem, nem tudom mi lesz vele, és ha egyszer hazamegy akkor hű de nagy baj lesz, mert nem is lesz hova mennie. Azt, hogy honnan veszi, hogy egyáltalán el fogom engedni egyszer nem tudom honnan veszi, talán én mondtam volna? Ilyen felelőtlenül bánnék a szavakkal, vagy csak az általános emberi jóságot feltételezi rólam, ami már igazából azzal megtört, hogy elraboltam? MErt a jó emberek nem csinálnak ilyet, még akkor sem ha nagyon jó okuk van rá, tehát én határozottan rossz, vagy éppenséggel gonosz vagyok, tetszés szerint lehet válogatni a különféle jelzőket, amiket rám lehet aggatni, és esküszöm, hogy nem fogom ledobálni magamról őket. - Akkor talán magyarázd el, ha szerinted ennyire nem értek semmit sem. A család pedig nem egy bonyolult ügy, örülsz ha vannak, mert ha vannak akkor az a dolguk, hogy szeressenek bármit is csinálsz, ergo mindig vissza fognak fogadni. Egy elhalasztott esküvő pedig nem jelenti senkinek sem a világvégét. Ha csak nem egy haldokló rokon miatt keltetek volna most egybe, ebben az esetben elnézést kérek, de még így sem foglak vissza vinni.- Szőke hercegek, fehér lovak, és hétfejű sárkányok, kár, hogy egyik sem vagyok, pedig milyen jó lenne! De neki még az sem lenne eklg jó, a nőknek általában semmi sem elég jó, még az sem, ha épp megmentjük őket, álomvilágban élnek, vagy csak tényleg össze vannak zavarodva a gondolatok a fejükben. Nem értem őket, és soha nem is fogom, mert most panaszkodik a ruha miatt, ami nagy valószínűséggel azonnal megy majd a kukába amint leveszi, akkor meg minek vigyázzak rá? Az esküvői felhajtást elnézve biztos, hogy nem kölcsönzőből lett szerezve ez a vacak, hanem direkt csak és kizárólag neki tervezték. Kiszállok az autóból, és átmegyek az Ő oldalára, hogy kinyissam neki az ajtót, és ki is segítem, mert nem hiszem, hogy abban a hatalmas habcsók ruhában egyedül ki tudná magát hajtogatni az autóból, na meg ezt Ő is a tudomásomra hozza, majd faggatózni kezd. - Nem tudnál egy kicsit mondjuk örülni, és addig is csöndben maradni? - Sóhajtok fel, majd mielőtt újból elkezdte nekem magyarázni, felkapom az ölembe, és elindulok befelé a házba - Doriannak hívnak, de szólíthatsz Uram és Parancsolómnak is ha úgy tetszik. - Mondom miközben ha hagyja akkor átviszem a küszöbön. Milyen romantikus! - Az a munkám, hogy embereket rabolok el, addig maradsz itt amíg meg nem kapom a bérem másik felét, plusz az eltartásodhoz szükséges összeget, ami tekintve, hogy egy árva normális cuccod sincs eléggé magas lesz. - Beszélek tovább, majd leteszem a nappali közepén, és eloldozom a kezeit. - Hiába próbálsz meg kijutni az ajtókon és az ablakokon, egyik sem fog menni, valamint a kiabálás is felesleges. A számítógép és a telefon pedig jelszóval van levédve. - Sorolom azokat amikkel talán próbálkozhat, kinyírni magát úgy sem fogja, attól nem félek, és attól sem, hogy esetleg megpróbál majd engem eltenni láb alól, ahhoz túlságosan is jó kislány. - Ami az elkövetkező napokat illeti... a tojást keményre sütve szeretem, a kávét pedig ki nem állhatom, inkább forró csokit csinálj helyette. - Ha már úgy sem lesz semmi dolga, akkor csinálhat nekem majd reggelit, vagy túl nagy elvárás lenne?
Ha nem lenne éppen hátrakötözve a kezem, szerintem már rég kapott volna tőlem legalább egy pofont. Már csak azért is, amiért hátrakötözte a kezemet. Nem szoktam én ilyen lenni… soha, senki nem hozott még ki belőlem ilyet szerintem. Általában csendesen tűrtem azt, hogyha felidegesítenek, ez a pasi meg idejön… és kihozza belőlem ezt. Lehet azért viselkedek így, mert alapvetően abszurdnak érzem a szituációt kicsit. - Magyarázzam el? Tényleg? Hát tessék… ha olyan sokat tudsz rólam, biztosan azt is tudod, hogy örökbe fogadtak. Szóval a család az én szempontomból nem pont ugyanaz… A férfi pedig, akihez hozzá akartak kényszeríteni egy vállalatnak a vezetője, aki úgy volt hajlandó belemenni abba, hogy társuljon nevelőapám cégéhez, hogyha ez a nyamvadt esküvő megtörténik… éppen ezért az se pont igaz, hogy majd elválok tőle… és az se igaz, hogy nem lesz ebből semmi, ha mégsem. Mindenki tudja, hogy nem akartam ezt az egészet… így mindenki azt fogja gondolni, hogy megléptem… és a szemembe röhögnek, ha közlöm, hogy egy barom elrabolt. – Remegek… és nehéz visszafognom, hogy mindezt ne kiabálva mondjam. Nem is tudom, hogy az idegességtől remegek, vagy valami mástól… a lényeg, hogy nem bírom ezt a feszültséget már. Sikítani akarok… pedig sose szoktam ilyen lenni. Lehet ez a szituáció felszínre hozta a már régóta elnyomott indulatokat bennem… Ahogy megérkezünk persze kisegít, Ha nem tenné, biztos belerúgnék párszor a tűsarkammal az autójába… abban pedig nem lenne köszönete. Felkapom a szemöldököm a kijelentésére, majd már nyitnám is a számat, amikor felkap, anélkül, hogy normális választ adna. Jó, persze, megint nem nagyon tudok mit cisnálni a nyavadt kezeim miatt. Persze, kapálózhatok, de akkor feltehetőleg ledob, ami fájna… úgyse fogok tudni megszökni innen, főleg nem ilyen helyzetben. - Van két szép lábam, tudok azon is közlekedni… - Teszem azért hozzá, egy kicsit azért mocorogva. Elvégre, bakker, ez így kényelmetlen és már fáj is… Nagyon remélem, hogy eloldozza a kezeimet egyhamar. - Ó persze, minek nézel engem? – Ingatom meg a fejem a kis vicceskedésén. Ha normál esetben mutatkozik be, feltehetőleg baromira el lennék olvadva a nevétől, de így egy pillanat alatt átsiklok efelett a tény felett. Aztán folytatja.. én pedig nem is tudom, hogy mit gondoljak. Azt hiszem a félelem valahogy még mindig nem jön elő, aminek kéne egy ilyen szituációban. Talán ha elkábít, vagy hasonlók és arra ébredek, hogy egy székhez vagyok kötözve, vagy egy csomagtartóba vagyok betuszkolva, akkor jobban félnék… de így, hogy előtte jól feldühített, valahogy nem megy. Csak hallgatom, amit mondd és szépen lassan beletörődök, hogy mégis mi van, anélkül, hogy még mindig felfognám, hogy tulajdonképpen mi is a helyzet. Egy picit azért örülök, hogy nem ott vagyok az esküvőn… de ezt nem fogja megtudni, az fix. Viszont… amint szabadok lesznek a kezeim, az első dolgom, hogy megfordulok és pofonvágom. Nem fűzök hozzá semmit, de ezt megérdemelte. Egy hölggyel így nem bánik, pláne velem nem. - Persze, mi vagyok én, a rabszolgád? Ne hogy azt hidd, hogy ugrálni fogok neked… max, ha fizikálisan kényszerítesz rá. – Ötleteket azért nem akarok neki adni, de most komolyan… alapvetően valahogy nem úgy viselkedik velem, mint ahogy az ember ezt képzelné, hogy szokott történni. Nem erőszakoskodik, nem kötözött ki sehova. Egyszerűen elengedett… - Szóval itt kell maradnom… - Mondom ki lassan, ahogy feldolgozódik bennem a dolog. Megfordul a fejemben, hogy esetleg megkérdezem mennyi is a bére és kifizetem neki, de van egy olyan sejtésem, hogy ez nem olyan egyszerű. - És utána mit fogsz csinálni? Csak úgy elengedsz? – Teszem fel a kérdést, mert ez azért baromira érdekel. Mert azt hiszem itt helyben elájulok, ha közli, hogy akkor odaad valami gengszterbandának, akik felbérelték, vagy hasonlók. Nála… tőle nem félek, de másnál nagyon is félnék. Belőle valahogy nem nézem ki azt, hogy megerőszakolna… megverne, kínozna, levágná egy ujjamat, ha nem fizetnek váltságdíjat, vagy hasonlók. Egyszerűen látom a szemében, hogy nem ilyen és nem is így néz rám. - Ha pedig itt kell maradnom... roppant módon örülnék neki, ha nem ebben a ruhában kéne… ugyanis közel vagyok az ájuláshoz ebben a nyomorult fűzőben… illetve, annak is örülnék, ha kapnék valamit enni… ugyanis ma még nem nagyon volt rá alkalmam… és nem hiszem, hogy félhullán érnék is bármit annak az akárkinek, aki erre a csodás cselekedetre felbérelt, kedves Dorian…
Nem akarok reagálni a mondandójára semmit sem, de túlságosan is ismerem magam, meg a nagy számat és tudom, hogy úgy is válaszolni fogok neki, csak előbb illedelmesen megvárom, amíg befejezi a mondandóját és még utána is hagyok egy kis szünetet, hátha folytatni szeretné még valamivel a kis meséjét. Nem szól többet, csöndben marad, tehát eljött az én időm és talán jó lenne ha megpróbálnék kedvesen és megértően felelni neki, de nem megy, bármennyire is szeretnék együtt érezni vele, nem tudok. - Ha tényleg ilyen a családod, akkor igazán örülhetnél annak, hogy megszabadítottalak tőlük, nem is értem miért nem léptél meg tőlük korábban, és ha a véred se köt hozzájuk... Talán csak gyáva vagy? - Nézek rá a szemem sarkából, majd újra az útra figyelek. - Egész csinos arcod van, egészen biztos, hogy találtál volna magadnak valami jól fizető munkát. - Nem arra gondolok, hogy mehetett volna prostinak, hanem mondjuk titkárnőnek, személyi asszisztensnek, annak még én is felfogadtam volna, csak hogy néha alaposan megnézhessem finom kis vonásait. Örülök, hogy hátra vannak kötözve a kezei, mert most minden bizonnyal már hatszor felpofozott volna, vagy csak a szemeimet nyomta volna ki, ami nagy kár lenne, tekintettel arra, hogy milyen szép lélektükrökkel rendelkezem. MEgérkezünk, és beviszem a házba, mint ahogy az ifjú arákat illik, csak itt kicsit hibás a képlet, mert esküvő nem volt én meg nem vagyok a vőlegény, de legalább a ruha stimmel, Ő fehér habcsók ruhában én meg öltönyben. Szabadon engedem a kezeit, és hamar az egyik az arcomon csattan, elhúzom a szám. - Hát ezt érdemli a megmentőd? - Kérdezem kissé bosszúsan, mert azért reméltem, hogy ezt megúszom, de még mindig jobban jártam így, mintha egy kigyúrt pasas ütött volna meg. - Ezt még elnézem, de többször nem fogom. - Villannak meg gonosz ígéretekkel telien a szemeim. - Egész nap nem lesz semmi dolgod sem, és ebbe bele fogsz egy idő után bolondulni, és csinálnod kell majd valamit. De ha ezek nem tetszenek felőlem neki is állhatsz majd ablakot pucolni, meg függönyöket mosni. Nem kell fizikálisan kényszerítenem rá téged, hidd el... - Felelem, már tapasztalatból. Nem Ő az első nő, aki a lakásomban köt ki úgy, hogy innen nincs hová menekülnie. Előbb utóbb az összes elkezdi lefoglalni magát, és általában takarítanak, meg főznek, hogy ki érti ezt?? Én inkább leülnék videó játékozni, vagy zseb hokizni. Mit csinálok ha megkapom a fizetségem? Jó kérdés, ki kellene vinnem valami Isten háta mögötti helyre, és ott szélnek ereszteni, csak hogy most elmaradt az a rész, amikor a fejére húzok az út elején egy papírzacskót, hogy ne lássa merre is megyünk, illetve... nos ablakok vannak a házak, nagyjából be tudja mérni, hogy hol is lehetünk, ha nem frissen költözött a városba. - Még nem tudom, de ne is gondolkodj még azon, hogy mi lesz ha elengedlek, beletelik egy pár napba míg megkapom a pénzemet. - és ezt talán sok idő után először nem bánom, végre egy olyan nőt kellett elrabolnom, aki nagyon is... kívánatos. Követelőzéseit hallva felnevetek. - Úgy mondod ki a nevemet, mintha méreg lenne, és ki kéne köpnöd a szádból, de így is nagyon tetszik, mondogasd még! - Vigyorgok rá, és bár való igaz sokkal jobban tetszene ha halkan sóhajtozná inkább a nevem, azért ez is tetszik. - Segítek levenni rólad ezt a vacakot, mert egyedül nem fog menni, azt pedig gondolom nem értékelnéd, ha csak úgy levágnám rólad. - Mögé sétálok, és elkezdem kioldani a fűzőjét ha hagyja, ha nem akkor is neki kezdek a bontogatásának. - Ne mocorogj. - szólok rá, míg a csomókkal bajlódok, de végül sikerül, és enged az anyag, majd a szoknyájához nyúlok, hogy azt is levehessem róla, már ha nem egybe van a kettő. A franc ért ezekhez a vacakokhoz, minden esetre igyekszem gyorsan megszabadítani a ruháitól.
Nagy levegőt veszek, hogy ne törjön ki belőlem egy óriási kiabálás. Nem lenne túl nőies, de… ÚRISTEN! Szerintem direkt játszik arra, hogy, még ha nem is szándékosan, de alaposan felbosszantson… Most komolyan, miért akarja annyira megmondani nekem, hogy mi lenne a jó számomra? Hogyan is kéne élnem és hogy miért lehetnék hálás neki? Ezt olyan könnyű, kívülállóként, nagyokosan beleugatni mások életébe, mikor nem igen tudjuk a másik szituációját. Tényleg legszívesebben kiabálnék, főleg, mert rátapintott a gyengepontomra. Gyáva vagyok, igen… egész életemben úgy éltem, hogy gondoskodtak róla és baromira félek kimenni a való életbe, hogy megtapasztaljam, ott milyen az élet. Legalábbis anélkül, hogy lenne valamilyen szakmám, vagy végzettségem, amit még élvezek is. Nem is vagyok hajlandó válaszolni neki, mert fölösleges ez az egész nyomorult vita. Nem is értem, hogy alapvetően miért álltam le vele vitatkozni? Kicsoda ő, hogy ezt megérdemelje? Csinos pofival… persze, vagy adjam el magam, vagy végezzek valami értelmetlen munkát, aminek semmi értelme, amit gyűlölök… és égjek ki harminc éves koromra és válljak egy unalmas, befásult libává, mint anya. Nyilván… ezt fogom csinálni… persze. Majd titkárnő leszek, vagy bolti eladó, mint azok, akik nem voltak képesek többre vinni. Látva a családom szinte összes tagját, messze el akarok rohanni egy ilyen élet elől. Nekem igenis ambícióim vannak és akarok Valaki lenni… nem csak valaki a tömegben, hanem nagybetűs, aki kitűnik, ha nem is mindenki számára, de legalább önmaga számára. De ez illető miért is érdemelné meg, hogy ezt elmondjam neki? Nem tud rólam semmit, csak nagyképűen osztogatja a hű de frankó tanácsait. Meg persze még legyek is hálás neki, hogy bekötözött kézzel, a vállára dob és betuszkol egy autóba, hogy valakitől pénzt kapjon ezért. Persze… mindjárt jelöltetem a béke nobelre… sőt, lobbizok is érte, hogy megnyerje. Feltehetőleg meg se értené, ha elmagyaráznám neki, akkor se… ő látszólag nem olyan életet élt, hogy ezt átérezze. Nem… Roxi, nem idegesíted fel magad ezen. Ökölbe szorul a kezem, ahogy válaszol a pofonom után, na nem azért, mert be akarok húzni neki… tudom, hogy az nekem jobban fájna, mint neki. Pusztán szinte reflexből jön a dolog. Kedvem lenne még egyszer megütni… de aztán persze kapom a fenyegetését. - Roppant férfias lenne, ha visszaütnél… bár… az is a férfiasság tükörképe, hogy egy nálad jóval gyengébbet akarata ellenére hurcibálsz… - Jegyzem meg, pofátlanul. Igazából, a probléma az, hogy, ha ránézek, sajnos ennek ellenére is férfiasnak gondolom, de nem… ezt feltehetőleg sose fogom neki bevallani… mert mindezek ellenére azért még is csak itt vagyunk ebben a szituációban, ahol én jelenleg igenis dühös vagyok rá, de még mennyire, hogy dühös… és nem juthat az eszembe, hogy igazából még vonzódok is hozzá, annak ellenére is, hogy foggal-körömmel küzdök a dolog ellen. - Óóó, hidd el, feltalálom én magam… de egy biztos, nem leszek a bejárónőd, se a szakácsod… - Teszem hozzá, miközben körbepillantok a lakáson. Valamit biztosan fogok találni, amivel elfoglalom magam, akkor is, ha nincs se internet, se semmi más. Biztosan tapasztalatból beszél… biztos sok, idióta nőt rabolt már el, de hogy én nem fogok neki takarítani, az is biztos. Mondhatjuk, hogy azért, mert el voltam kényeztetve és otthon se kellett soha takarítanom… természetesen azért tudom, hogyan kell… valamennyire még talán főzni is tudok, nem is erről van szó, már csak dacból se fogom megcsinálni. Csak nem fog non-stop egyedül hagyni… én sokszor már azzal is jól el tudok szórakozni, ha leülök és figyelem, hogy mit csinál egy ember. Mondhatni, kielemzem magamnak, a viselkedése alapján. Bár ezzel már sok embert kergettem az őrületbe, valahol remélem, hogy ő is egyike lesz ezeknek az embereknek. Megérdemli, az egészen biztos, még ha nem is az ő ötlete volt ez az egész dolog. Csodás… beletelik jó pár napba, addig pedig aggódhatok ezen. Ő biztosa lazán veszi a dolgot, nem az ő élete forog kockán, hanem az enyém… de nem, Roxi, tudsz uralkodni magadon, nem kell bepánikolnod, csak egyszerűen összekapni magad és elterelni a figyelmedet. Ha napokig azon fogsz kattogni, hogy mi fog történni veled ezek után, akkor bizony hamar paranoid leszel, az pedig nem jó. Számtalan ilyen esetet tanultam már és tudom, hogyan kell védekeznem ellene. Elméletben legalábbis, az, hogy gyakorlatban mi fog történni, majd kiderül… Megint csak viszketni kezd a tenyerem, hogy felpofozzam, amikor kinevet. Kezdek olyan lenni, mint egy hisztis liba, de tényleg… amit az autóban gondoltam, az biztosan igaz. Arra játszik, hogy felbosszantson, nem lehet valaki alapjáraton ilyen pökhendi barom! Én pedig kezdem elveszíteni önmagam… ez pedig nagyon nem tetszik nekem. Nem tudok uralkodni az érzéseimen és ez nálam ritkán fordult eddig elő. Egyik alkalommal se kerültem rózsás hangulatba tőle, ahogy most se. - Miért, imába kéne foglalnom, oh, de csodás nevedet? – Kérdem kezeimet karba téve, elővéve a pimasz és pofátlan énemet, amit ugyan nem sokszor használok, de ha kihozzák belőlem, nehéz visszafognom magam…. Hihetetlen amúgy, hogy az ember igazán tudja értékelni az ilyen apró mozdulatokat azok után, hogy csak ha nem is olyan hosszú ideig, de korlátozva voltak kezei. Ahogy mögém lép, egyből előrébb lépek, mondhatni reflexből, hátrapillantva, nem túl kedves és aranyos tekintetemmel… mondhatni szinte ölni lehetne zöld szempárommal. Aztán hátra is nyúlok, hogy elhessegessem kezét, ahogy ismét utána nyúl. Nem tetszik a gondolat, hogy ő csinálja ezt. Bár… jobban tetszik, mintha az a vénség csinálta volna, sőt, neki még ennyire nem engedtem volna. Sőt, igazából senkinek se engedném, ami azt illeti, mert senki se érdemli meg, hogy úgy lásson, ahogy a ruha alatt kinézek. Azt is leginkább csak magamnak vettem fel, nem igen volt célom, hogy bárkinek is mutogassam magam benne, ami valahol szomorú, de inkább, minthogy egy vén, dagadt fószer mustráljon benne. Még a hideg is kiráz ennek a gondolatától. Aztán persze kapom az utasítást, amire hallgatok, vagyis, mondjuk inkább úgy, hogy rájövök, hogy nem igen van más válsztásom, ugyanis egyedül aligha fogok tudni kikászálódni ebből a csodás ruhából. - Amúgy is… nem mindegy neked? Már így is majdnem elszakítottad… - Mormogom neki, majd ahogy érzem, hogy az anyag engedni kezd, egyből megfogom magam előtt. Bár pántja is van, akkor se hagyom, hogy leessen. - Khm… legalább egy pólót adjál… az sem érdekel, ha a tiéd, de biztos, hogy nem fogok a fehérneműmben flangálni a házadban… - Közlöm, miután már meg is fordulok. Még hátulról se kell, hogy lássa azt a gyönyörűséges darabot, amit a ruha rejt. Ahogy mondta, kinézem belőle, hogy még női ruhája is van itt… de lehet előbb venném fel az övét. Ki tudja, lehet valami olcsó nőcske hagyott itt valamit, amit nekem adna, ahhoz pedig nem igen lenne gusztusom. Ismét karba teszem kezeimet és úgy fogom magamhoz az anyagot, közben még hátrébb is lépek. Amivel azonban nem számolok, hogy a cipőm sarkával sikerül a már igencsak leengedett szoknyára rálépnek és akarom, vagy sem, bizony meghúzom annyira, hogy mégiscsak a gravitáció nyer és az a ruhadarab pedig a földre kerül, körülvéve engem, mint egy nagy vattakupac. - Francba… -Dünnyögöm magam elé, ahogy lehajolok, hogy ismét magam elé húzzam, de ez nem éppen a legkönnyebb művelet, s persze gondolom Dorian jól szórakozik rajtam. Nem nézek ugyan fel, de lefogadom, hogy nem buzgón keresi nekem azt a ruhát, hanem élvezi a műsort. Végül csak visszaküszködöm azt a ruhát, pont annyira, hogy dekoltázsomig takarjon és úgy várok, hogy hozzon nekem végre valamit, amit felhúzhatok és nincs köze se a tüllhöz, se a fehérhez. Ha csak nem egy ing, azzal még kibékülök, ha fehér, akkor is…
Tárgy: Re: Dorian&Roxi Pént. Okt. 24, 2014 12:48 am
Ki mondta, hogy ütni fogok? Ennyire tuskónak néz, hogy megütnék egy olyan törékeny teremtményt, mint amilyen Ő maga is? Ennyire azért nem vagyok szörnyeteg... megütni nem ütném, csak mondjuk kikötözném az ágyamhoz, és ott hagynám egy ideig, néha befeküdnék mellé aludni, had örüljön csak nekem. Lehet be kell majd szereznem gyümölcsöket meg csoki szirupot, és majd ha nagyon nem bír magával még úgy sem, akkor róla fogom megenni a desszertet, bármennyire is nem tetszik majd neki. Hmmm.... bűnös gondolatok, de annál közelebb állnak a szívemhez. Tudom, hogy nem lesz arra szükségem, hogy kikötözzem, magától is felkínálja majd magát nekem, ennek így kell lennie, a szép emberek valahogy mindig ágyban kötnek ki, ha huzamosabb ideig egy helységbe vannak zárva, valahogy nem tudnak ellent mondani a másik által nyújtott csábításnak. Vagy ez csak velem van így, és az évek tapasztalata mondatja ezt velem? Majd most letesztelem, rajta, hogy mennyire igaz ez az elméletem. Remélem nagyon is, mert ahogy a ruha ráfeszül a felsőtestére, nem sokat bíz az ember képzeletére, bár a lábait még nem láttam, és azért az is fontos. - Akkor mit akarsz csinálni? Van pár háborús könyvem, ha érdekelnek, vagy... fogalmam sincs. De engem is szórakoztathatsz majd ha ahhoz jobban kedved lenne. Tudsz táncolni? - Biztos taníttatták táncolni, szóval ritmus érzéke biztos van, tehát jól mozog... és hát igazán táncolhatna nekem, azt nagyon is élvezném. Ez lehetne az egyik büntetése, ha nem fogad szót nekem, és folyton szemtelenkedik. - Imába nem, de mondhatnád sokkal lágyabban is, érzékien. Mondd ki úgy, hadd halljam mire vagy képes! - Gonosz fény csillan a szemeimben, és hiheti azt, hogy csak viccelek, pedig nem így van, tényleg hallani szeretném azt, hogy milyen mikor nem csak így köpi a nevemet, hanem szép lágyan ejti ki a szájából a betűket szép sorban. Szép nevem van, lehet azt sokkal kellemesebben is kimondani, nem csak úgy, ahogy Ő tette eddig. Megpróbálom kiszabadítani a ruhájából, de nem hagyja, és eliszkol előlem. Mérgesen lépek utána, nem értem miért menekül, tudhatná, hogy ha egyedül nem tudta felvenni ezt a ruhát akkor a levétel sem fog menni neki egyszerűen, hacsak nem azt választja, hogy tényleg levágja magáról. Ahogy kioldják kezeim a csomót, és feltárul előttem a bőre ujjaimmal finoman végig simítok a gerince mentén, legalább is simítanék végig, de elfordul tőlem, és szorosan maga elé tartja az anyagot, Várom, hogy engedje le, de nem teszi. Most komolyan nekem kell majd lerángatnom róla azt a vacakot? Elhátrál, és rálép a ruhára, majdnem hanyatt esik, de szerencsére csak a ruha az ami leesik, és látni engedi azt ami alatta van. Nem tudom elfordítani róla a tekintetemet de nem is akarom, csak szépen végig nézem ahogy szerencsétlenkedik a ruhával, hogy vissza cibálja magára. - Teljesen feleslegesen takargatod magadat, előbb vagy utóbb úgy is foglak látni meztelenül, de minimum fehérneműben, szóval nyugodtan dobd le magadról azt a vacakot, nem fogok rád ugrani, hogy aztán megerőszakoljalak. - Kamuzzam neki azt, hogy van valakim, és akkor talán nem fog ennyire tartani tőlem? Áh, teljesen felesleges. - Dobd le azt a vacakot, és gyere velem, választhatsz magadnak ruhát az enyémeim közül. - Ha Ő nem engedi el a ruháját, akkor én fogom meg annak a derekát, és húzom le róla bármennyire is erősen fogja azt. Végig nézek rajta, és nyelek egyet. - Lehet hazudtam az előbb, és tényleg rád fogok ugrani valamikor. - mondom neki. Elindulok a hálószobám felé, bemegyek, a ruhásszekrényem ajtaját kinyitom. - Válassz amit csak szeretnél. Majd megmondod a méreteidet, és akkor kapsz saját cuccokat, de egyelőre csak ezek vannak. Csodásan fognak állni, elhiheted. - Valószínűleg csak egy pólót fog tudni felvenni ami jó lesz rá, és a combjai közepéig fog lelógni. Az összes nadrágom lecsúszna a vékonyka kis derekáról. Amíg válogat addig a konyhába megyek, és kitárom a hűtő ajtaját, de semmi normális sincs benne, inkább a telefonért nyúlok, hogy rendeljek pizzát. Azzal csak nem lőhetek mellé, azt mindenki szereti.
The city of sins awaits you
Blanca Roxanne Levitt
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 30
◮ tartózkodási hely : Las Vegas
◮ hozzászólások száma : 19
◮ join date : 2014. Sep. 29.
Tárgy: Re: Dorian&Roxi Pént. Okt. 24, 2014 1:34 am
Dorian&Roxi
See the flames inside my eyes...it burns so bright I wanna feel your love
Erősen elkerekednek a szemeim arra, amit mondd. Ó, de kedvem lenne megrúgni, vagy csak úgy pusztán kiadni rajta a dühömet, amit okoz nekem. Elvégre miatta van ez… eddig… még sose beszélt vagy viselkedett senki így velem. Még sose pimaszkodtak velem ennyire, amitől most kicsit úgy érzem magam, mint egy elkényeztetett kis királykisasszony, de aztán meg mégsem. Mert nem az a normális, hogy valakivel így bánnak… hanem az, hogy ha kedvesek hozzá.. Ó jesszusom, mennyire naivnak tűnök még magamnak is. - Örülj, ha nem vágok hozzá a fejedhez valamit… táncolni… még mit nem? Mindjárt élő sztriptíz showt kérsz!? – Kifakadok rajta és már majdnem kiabálom neki a választ. De próbálom visszafogni a belőlem feljövő indulatokat, amik nagyjából azóta jönnek, hogy belépett az öltözőmbe. – Nem… ne válaszolj inkább… - Teszem még gyors hozzá, mert már ennyiből kitaláltam, hogy nagyon is helyeslő választ kapnék, az pedig még inkább olaj lenne a tűzre, ami már így is igencsak vörösen izzik. - Megmutatnám én úgy neked, hogy mire vagyok képes… - Válaszolom, s kezem ismét csak ökölbe szorul. Túlságosan is sok indulat van szavaimban és én magam is érzem, hogy nevetségesen hangzok, hiszen mit akarok én megmutatni? Olyan gyenge és törékeny vagyok fizikailag, mint amilyennek látszok… az egy dolog, hogy van 1-2 trükköm, amivel le tudok szerelni valakit, ha éppen meg akar támadni, de az nem pont ebben a helyzetben használandó. - Lágyan és érzékien… mi okom lenne úgy mondani? Az lágy és érzéki volt, hogy megkötöztél? Vagy, hogy cipeltél, mint egy zsákot? Tudod… amit adsz, azt kapod vissza. – Bár félek ez számára talán felhívás volt… vagy annyira mégse félek ettől? Mielőtt ellépnék tőle, még megérzem ujjai helyét hátamon, amitől végigfut rajtam a hideg, egyenesen gerincem mentén, az a jóleső, bizsergős érzés ez, egy pillanatra pedig vágyok is arra, hogy ezt az aprócska mozdulatot befejezhesse, de nem. Ellépek, már csak ezért is és szembe fordulok vele, kellő távolságban. Ilyen apró csábításoknak se engedhetek. - Mégis miből gondolod, hogy megérdemled te azt, hogy láthass bárhogyan is? Nyugodj meg, nem attól félek, hogy megerőszakolsz… pusztán az, ami a ruha alatt van, nem a te szemednek való… - Közlöm vele egyszerűen, aztán persze én magam tettem róla, hogy mégis láthassa a dolgot, de ettől függetlenül biztos lehet benne, hogy önszántamból nem fogom neki egy ruhadarabomat se ledobni. Nem vagyok az a könnyű nőcske, aki egy csettintésre ugrik, csak, mert egy szépfiú hívja. Ki kell azt érdemelni, hogy akár csak a szemének adjak valamit, nem, hogy érintésének, vagy egyéb másnak. Ott, a bárban közel voltam ahhoz, hogy ennek ellenére magamtól menjek oda hozzá… de hiba lett volna. A saját morálomat nem fogom alább adni miatta. Egy éjszaka, vagy egy vonzódás miatt. Ahogy odalép hozzám és lehúzza a ruhámat, persze az elején még próbálom tartani, aztán féltve a lágy anyagot, csak hagyom, hogy a földre hulljon ismét, viszont reflexből elütöm onnan a kezét és ismét pofonvágom, hiába is fenyegetőzött. - Tőlem aztán nézhetsz rám gyilkosan… - Teszem hozzá, ha nem tetszik neki, hogy azt kapta, amit egy ilyenért érdemel. Ezek után már bizony fölösleges is lenne takargatnom magam és ismét csak én kerülnék nevetséges helyzetbe, szóval kilépek ruhámból és ezzel együtt cipőmből is, hogy utána menjek, de azért a pillantását még bőven elkapom, ami valahol elégedettséggel tölt el. Főleg annak hallatán, amit hozzátesz. - Próbáld meg… és lehet egy ideig nem kell senkire se ráugranod. – Közlöm egyszerűen, miközben követem a szobába. Persze, ahogy belépek, egyből körbenézek, rossz szokásom, ahogy az emberek elemzése, úgy a szobák elemzése is. Egy hálószoba rengeteg mindent elmondhat egy emberről. Csak egy gúnyos fintort kap a kis megjegyzésére, miszerint hogyan is fognak állni nekem a ruhái, de egy nő mindig kreatív és meg tudja oldani a dolgot, ha kell… Pláne, ha ruháról van szó. Mikor magamra hagy, egyből odalépek és nem sokat válogatok, ami kivételes ugyan, de hát, egyik ruha se éppen rám van szabva. Gondosan becsukom az ajtót, s így is olyan helyre megyek, ahol egyből nem láthat, ha belép és megszabadulok a fűzőmtől, harisnyatartótól és magától a harisnyától is, mielőtt belebújok az egyik pólójába. Szerencsére jó hosszúak, s amit kifogtam, annak a válla is elég nagy ahhoz, hogy egyik vállam kivillanjon, ahogy magamra húzom. Sajnos elkövetem azt a hibát, hogy meg is szagolom… és még tetszik is az illata. Hiába lett kimosva, érezhető rajta egy bizonyos illat, ami nagyon is kellemes számomra. A fiókokba kutatva találok alsónadrágot, aminek viszonylag gumis a dereka, az nem fog egyből leesni rólam, remélhetőleg… de erre rásegítek kicsit, a póló oldalán, a nadrág dereka alatt kötök egy csomót, ami fenntartja akkor is, ha le akar esni. Mielőtt kimennék, azért még egy kicsit körbenézek a szobában, aztán követem a konyhába, ahol felpattanok a konyhapultra. - Remélem már intézkedsz arról, hogy ne haljak éhen… - Teszem hozzá, ahogy figyelem, hogy mit is csinál éppen. - Ha már itt tartunk… talán… ha te sem leszel ilyen… modortalan velem, mivel nekem is ennem kell és rühellem az állandó rendelt kaján élést, főzni főzhetek… De! Ez közel sem jelenti azt, hogy a bejárónőd leszek… és nem veszek fel rendeléseket tőled…
A hozzászólást Blanca Roxanne Levitt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 04, 2014 12:12 pm-kor.
The city of sins awaits you
Dorian McAllister
Egeret ide és lenyílik!
◮ hozzászólások száma : 26
◮ join date : 2014. May. 18.
Tárgy: Re: Dorian&Roxi Kedd Okt. 28, 2014 8:36 pm
NAgyon aranyos, olyan, mint egy kis méregzsák, aki bármelyik pillanatban felrobbanhat, de azt persze nem fogom neki hagyni, majd jó szorosan magamhoz ölelem, bár ezzel csak az ellenkezőjét érném el, nem pedig azt, hogy megnyugodjon, mert most már tényleg meg kéne nyugodnia. Miért nem törődik bele abba, hogy el lett rabolva, majd valamikor kiszabadul, addig meg fogadja el ezt az új helyzetet, és élvezze amíg lehet. Élvezze, pontosan, hisz egy gyönyörű házban vagy, egy igazán elragadó pasassal, de Ő még mindig problémázik, és ez egy kicsit kiakasztó kezd lenni, de egyszer majd csak megunja... előbb vagy utóbb mind megunják, és beletörődnek a sorsukba. MEgmutatná, hogy mire képes? Ó igen, azt nagyon is szeretném látni, ahogy apró ökleivel elkezdi a mellkasomat vagy éppen a fejemet püfölni, igazán szórakoztató és szépséges látványt nyújtana és nem mellesleg lenne lehetőségem leteríteni őt a lábairól, akkor talán végre érzékelné, hogy mennyivel is nagyobb vagyok nála, meg erősebb, és semmi esélye sincsen velem szemben. Ajkaim mosolyra húzódnak. - Lágyan és érzékien is megkötözhetlek ha annyira szeretnéd, csak utána ne panaszkodj. - Nagyon szívesen kötözném meg újra, csak már kevesebb ruhában, és kényelmesebb helyen, de ezt így nem fogom neki kimondani, ahogy azt sem, hogy mit csinálnék még vele azon kívül, hogy kikötözöm. Rábízom a képzeletére, had szárnyaljon csak egy kicsit szabadon! Halkan felnevetek, mikor közli, hogy az ami a ruhája alatt van az nem nekem való. Ó pedig nagyon is nekem való! - Nem az én szememnek való? Miért? Inkább egy nőnek szánnád magad, vagy annak a vén pasasnak, akihez hozzá akartak téged adni? Garantálhatom, hogy mind a kettőnél sokkal jobb vagyok. - Felelem, bár az furcsa kissé, hogy attól nem tart, hogy megerőszakolom. Talán nem is lenne erőszak, mert Ő is akarná... háh na most lebukott. Vagy mégsem? Hisz kis tenyere már megint az arcomon csattant, én pedig ígértem neki büntetést, amit meg is fog majd kapni, csak nem most. Nem gyönyörködök benne sokáig, hanem a hálószobámba vezetem. Ahogy a ház többi része is, modern, és új bútorokkal van felszerelve. Egy hatalmas francia ágy van a szoba közepén, jelen pillanatban fekete színű ágyneművel takarva. Az ággyal szemben egy nagy méretű tv található, valamint szekrények, és polcon. Emlékek, képek díszítik a falakat, az egyik polcon kis méretű kémcsövek vannak, bennük homokkal, és mindegyikre egy város név van írva. Nem szólok rá Roxira, ha akar nézelődni akkor nézelődjön, a következő napokban úgy is azzal lesz elfoglalva, hogy feltúrja az egész házat és megpróbálja kitalálni, hogy mi is a gyenge pontom, hogy azzal megzsarolva rávegyen arra, hogy elengedjem innen. Nem nézegethetem sokáig őt, mert a konyhába megyek inkább, kaját rendelni, amint utánam jön, és felpattan a pultra elé sétálok, és ha hagyja akkor beállok a combjai közé. - Kiválasztottad a kedvenc pólóm. - Jegyzem meg, és remélem, hogy vigyázni fog rá. - Rendeltem négy pizzát, azt amelyik megtetszik majd megkaphatod. - Ami neki nem kell azt majd megeszem én. - Egy vegetáriánusosat, egy songokut, egy olyat ami tele van pakolva hússal, meg egy sajtosat. - Sorolom neki a választékot. Igazán jól mutat a konyhámban, szívesen nézném ahogy itt serénykedik, mert épp ebédet vagy reggelit készít nekem. Na nem mintha én nem tudnék főzni, a tojás rántották mestere vagyok, de egy nő mindig sokkal jobban néz ki a konyhában, mint egy férfi. - Egy fél óra és itt van a kaja. - Lépek el tőle, és lerúgom a lábaimról a cipőket, majd kilazítom a nyakkendőmet, leveszem, majd az ingemet és a nadrágomat is. A végén már csak egy fekete színű boxeralsó marad rajtam, ami miatt nem igazán zavartatom magam, és az sem fog érdekelni, ha ő nem akar így látni, ugyanis amíg itthon vagyok addig így fogok mászkálni. - Cic, mondd csak mivel szoktad elütni unalmas óráidat? Míg várunk addig kérsz inni? Van tequila, vodka, meg mindenféle finomság. - Na igen, kajám az nincs, de piám van dögivel… jellemző.
The city of sins awaits you
Blanca Roxanne Levitt
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 30
◮ tartózkodási hely : Las Vegas
◮ hozzászólások száma : 19
◮ join date : 2014. Sep. 29.
Tárgy: Re: Dorian&Roxi Kedd Okt. 28, 2014 9:36 pm
Dorian&Roxi
See the flames inside my eyes...it burns so bright I wanna feel your love
Érzem, hogy nem vesz komolyan… és ez sértő. Azt hiszi azért, mert erősebb nálam, még bármire képes és én pedig semmire. Pedig, egy-két trükkel azért igencsak meg lehetne mutatni az ilyen pasiknak, hogy nem csak az erő számít. Persze, sok esetben az erő, meg az ő módszerei – mert gondolom jó sok van neki – igen hasznosak, de azért, nem csak az számít… Inkább nem is reagálok rá, mert a végén még olyat mondanék, amit egy hozzám hasonlóan jólnevelt lány nem igen szokott mondani. Már így is annyira elvesztettem a türelmemet, hogy sokszor nem figyeltem arra, hogyan is beszélek és mit is mondok. De elmehet a fenébe. Finoman szólva. Inkább dühítem magam a dolgon, mintsem hagyjam, hogy olyasféle gondolatok férkőzzenek a fejembe, hogy milyen jó is lehet egy-két ilyen játék… ez alapjáraton olyan dolog, ami most nem járhat a fejemben, pláne nem vele kapcsolatban. Én hozzá nem vonzódok… én őt most kifejezetten gyűlölöm, amiért önkényesen cselekedett. Az más kérdés, hogy megbízásra… mégis úgy adja elő a dolgot, hogy ő most a nagy hős. Könnyű úgy magyarázni, hogy olyan életet él, amiben a maga ura… - Miért kell bárkinek is szánnom? Magamnak nem nézhetek ki jól? Ostoba gondolat, hogy egy nő azért nézzen ki jól, hogy mások legeltessék rajta a szemüket… a saját bőrödben kell jól érezned magad, nem azzal törődni, hogy mások mit gondolnak. Éppen ezért se neked, se a… annak a „vén fószernak” se nőknek nem való. – Jelentem ki határozottan, és nem is csak azért mondom, hogy visszavágjak neki, vagy, hogy megnyerjem a vitánkat, ami nem is igazán vita, mintsem ő fel akar bosszantani, én meg hagyom… - Ilyet annak mutatok, aki megérdemli… te pedig közel se viselkedsz úgy, hogy megérdemeld ezt, drágám. – Persze az utolsó szó közel se kedveskedés, inkább van benne irónia és gúny. De hát ezek után ő maga is biztosan rájött, hogy nem fogok kedveskedve szólni hozzá. Egyébként tényleg kifejezetten ostobaságnak tartom, hogy valaki azért legyen szép és igényes, hogy el akarja nyerni mások elismerő tekintetét. Az ilyen emberek önértékelési zavarokkal küzködnek… és nem csak azért mondom ezt, mert nekem könnyű dolgom van, hiszen ha tükörbe nézek, nem sokszor gondoltam azt, hogy kifejezetten visszataszító látvány fogadna… Megtanultam élni a hibáimmal, mert senki se tökéletes… és azok ellenére akarom azt, hogy a tükörbe nézve olyasvalakit lássak, akivel én elégedett vagyok. Ha ez másnak is tetszik, az csak plusz, de nem elsődleges cél. Más az, amikor valakit el akarsz csábítani a kinézeteddel… itt ilyenről szó sincs. Majdnem… majdnem elmosolyodok arra, amit a pólóról mondott. Az a helyzet, hogy a hálóban azért egy picikét lenyugodtam és már nem akarok azonnal ráugorni és ütni. Igazából, az csak a kezdeti dühöm volt, amit éreztem még az esküvőn. Túlságosan is sokminden kavargott bennem ott és ő csak rápakolt egy lapáttal, amit azután még vagy hússzal megtoldott, hát csoda, hogy nem voltam bájos és elbűvölő? Bár így is jól szórakozott rajtam, ahogy láttam, egyedül akkor szűnt meg a szórakozása, amikor megkapta a megérdemelt pofonjait, aminél jóval többet érdemelt volna. - Most már az én kedvenc pólóm… - Legalábbis, amíg itt vagyunk… mondjuk, kinevezhetem pizsomának. Ha kellőképpen szemét lennék jól kinyújtanám… vagy szétvágnám, esetleg összefirkálnám, de annyit nem ér az egész. Mérges lenne, aztán mi van? Attól nekem nem biztos, hogy jobb lesz, hiszen, ha tetszik, ha nem, csak össze leszek zárva vele. Bár kíváncsi vagyok, hogy milyen, ha igazán ideges, azt hiszem nem most fogom ezt kideríteni. Az ölembe bámulok épp, amikor odalép hozzám, s egy pillanatig eszembe jut, hogy ellököm magamtól, de mivel semmit nem csinál, így mégse teszem. Lassan emelem rá tekintetem, s próbálom minél jobban visszafogni bármi jelét is annak, hogy milyen hatással van rám, hogy ilyen közel van hozzám, ilyen helyzetben. Magabiztosnak kell mutatkoznom, ha nem akarom, hogy az eddigi kis mondókáim semmisnek tűnjenek, nem, mintha számára eddig nem tűntek leginkább annak, de nekem nem… és nem hagyhatom, hogy az legyen belőle. - Nem vagyok kifejezetten finnyás… - Vonom meg a vállam, s egy pillanatra mellkasára téved tekintetem. Kedvem lenne kitapogatni azon az ingen keresztül, hogy mi is rejtőzik alatta. De szerencsére ellép tőlem, szóval kitörölhetem a fejemből az ehhez hasonló gondolatokat. Muszáj lesz… mert nem leszek így jóban önmagammal. Figyelem, ahogy lerúgja cipőjét és leveszi nyakkendőjét, ami érthető is, én is utáltam azt a nagy ruhát már… nem is mindennapi viseletnek való, ezért nyilván ő se fog díszben mászkálni a saját otthonában… de amikor ingjétől is elkezd megszabadulni, egy pillanatra elkerekednek szemeim, de szerencsére nem veszi észre. Tutira direkt csinálja… érzem… sajnálatos, hogy nem csak nekünk vannak ilyen aljas módszereink. Vagy ő észre se veszi, hogy mit csinál? Ki tudja… minden esetre, azért…. muszáj végignéznem rajta… s muszáj elismernem, hogy nem tudom csillapítani gondolataimat. Nembaj, elterelem a figyelmem. - Örülnék neki, ha nem szólítanál így… kifejezetten degradáló… a Roxi is megteszi… - Szólalok meg, miközben lepattanok a pultról, s kiszolgálva magam töltök egy pohár vizet, amit egyből meg is iszok, aztán jöhet a második. Kifejezetten kiszáradtam, de nem, nem ismerem el, hogy többek között azért, amit csinál velem. - Szabadidőmben? Tanulni… amit miattad nem fogok tudni… bár neked biztosan nincsenek ilyesfajta kötelezettségeid, úgy hiszem a főiskolán nem fogják elfogadni kifogásnak, hogy bocsi, egy narcisztikus idióta elrabolt. Teszem hozzá ,miközben követem, márha az alkoholjai felé ment. - Viszont ezek után az a minimum, hogy megkínálsz valamivel… - Viszont lehet zárnia kéne ezt a szekrényt… mert unalmamban talán felvidítom majd magam alkalomadtán… - Vodka. Tisztán. Jég nélkül… - Jelentem ki, s már nyúlok is az üvegért. Nem foglalkozok poharakkal, csak szépen belehúzok az üvegbe, ami lehet nem olyan jó ötlet, hiszen igencsak éhgyomorra iszok… s fáradt is vagyok kellőképpen. De őszintén? Érdekel az engem, ha éppen megüt az alkohol? Nincs miért azt mondjam, hogy igen…
A hozzászólást Blanca Roxanne Levitt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 04, 2014 12:12 pm-kor.
The city of sins awaits you
Dorian McAllister
Egeret ide és lenyílik!
◮ hozzászólások száma : 26
◮ join date : 2014. May. 18.
Tárgy: Re: Dorian&Roxi Szer. Okt. 29, 2014 12:33 am
Még hogy az esküvőjén nem érdekli az, hogy tetszik-e másoknak vagy sem, ez hülyeség, és hazugság, ezt Ő is tudja, lehet, hogy máskor nem akar senki másnak sem, csak saját magának tetszeni, de ez az esküvője lett volna, ha én nem teszem tönkre. Kíváncsi vagyok, hogy most mekkora ott a felfordulás, valószínűleg mindenkit kikérdeztek már, hogy mikor látták utoljára a menyasszonyt, vagy éppen kivel. Szerencsére egy ember sem látta azt ahogy épp kicipelem őt. Hamarosan már csak a haja és a sminkje árulkodik arról, hogy készült valahova, de hogy hova az már nem fog kiderülni senki számára sem. Nem irigylem azokat akik a házamban végzik, hiszen rossz lehet mindentől elzártan, egy idegennel, de majd bele fog jönni ebbe az egészbe Ő is és én is. Majd idővel megszokjuk egymást, már ha itt marad nálam annyi ideig, és nem kell már holnap elengednem őt, aminek annyira azért nem örülnék, még nem fedeztem fel őt, a határait, és hogy mi az ami végleg kiakasztja. Szekálni akarom, mert tetszik a védekező mechanizmusa, az, hogy nem hagyja magát, mégis a próbálkozásai olyanok, mint egy kölyök macskának, aranyosak, de a szájában még csak tejfogak vannak amik könnyen kipotyoghatnak. Lehet nem is cicához kellett volna hasonlítanom hanem valamelyik másik aranyos kisállathoz, de úgy gondolom, hogy a cica illik hozzá a legjobban, egyelőre, de ez még változhat másra is. Nyuszi biztos nem lesz, ahhoz túlságosan is harcias. Kisajátítja a pólóm, és amint közeledek felé nem zárja össze a lábait és nem is lök el, ez jó jel, vagy lehet, hogy forral ellenem valamit titokban? Áh, nem hiszem, ahhoz most túlságosan is nyugodtnak tűnik. Tetszik ahogy kisajátította a ruháimat, és nagyon is jól állnak neki azok. - Ezt valahogy sejthettem volna, de ha lehet akkor majd ugyan olyan állapotában kérem vissza amilyenben volt. - Csak ennyit kérek és remélem, hogy nem teszi tönkre. Olyan közel van! És tudom, hogy lehetne még közelebb is hozzám, de nem szabad, egyelőre örülnöm kell annak, hogy megnyugodott és kiélvezni ezt a kis szünetet, mert mikor megtudja, hogy egy szobában, sőt egy ágyban kell majd velem aludnia, az alighanem kicsapja majd nála a biztosítékot megint és harcolhatok vele egy sort. Ellépek tőle és vetkőzni kezdek, közben oda-oda pillantok rá, megpróbálom kilesni, hogy mégis mit gondolhat rólam és amenynire látom nem tartja undorítónak a látványomat, sőt, tetszik neki, biztos, hogy tetszik neki, hisz nem vagyok vak és jártam már tükör előtt, tudom hogy nézek ki. - PEdig igazán találó név, úgy fújtál rám korábban, mint egy kis cica, de rendben, akkor maradjunk a Roxinál egyelőre, amíg nem érdemelsz ki más nevet. - Egyezek bele, mert ezen most nem akarok vele vitázni egy kicsit sem, inkább élvezni az átmeneti nyugit. - A suliban nem lesznek gondjaid, a szüleid alighanem jelenteni fogják, hogy eltűntél, vagy ha ők nem akkor a barátaid, és a rendőrségtől biztos kapsz valami papírt. Ha szerencsés vagy akkor még a hírekbe is bekerülsz, vagy fel a tejes dobozok oldalára. - A szülei alighanem már most a telefonon lógnak, és próbálják kideríteni, hogy mi is van drága sok pénzt hozó lányukkal. Meg mutatom neki hol vannak a piák, de elég ha csak kinyitja a hűtőt, ott sorakoznak benne szépen az alsó polcon fektetve az üvegek. Míg Ő kiszolgálja magát, addig én azért előveszek két poharat a szekrényből, így rálátása lesz immár meztelen hátamra, amit egy szép nagy [You must be registered and logged in to see this link.] fed. Elveszem tőle az üveget, és a kezébe nyomom az egyik poharat, és töltök bele egy kevés piát. - Ettél ma már egyáltalán valamit? Nem akarlak kórházba vinni, hogy kimossák a gyomrodat. Előbb várd meg a pizzát, és majd utána vedelhetsz. - Szólok rá, majd vissza teszem az üveget a helyére. - Nincs vendégszobám, szóval majd velem kell aludnod, de ne aggódj, nem szoktam horkolni.
The city of sins awaits you
Blanca Roxanne Levitt
Egeret ide és lenyílik!
◮ age : 30
◮ tartózkodási hely : Las Vegas
◮ hozzászólások száma : 19
◮ join date : 2014. Sep. 29.
Tárgy: Re: Dorian&Roxi Szer. Okt. 29, 2014 10:22 am
Dorian&Roxi
See the flames inside my eyes...it burns so bright I wanna feel your love
Nem szeretek saját magammal viaskodni, sőt, általában szoktam hagyni, hogy amit érzek és amit gondolok, az uraljon engem. Most valahogy képtelen vagyok ezt megtenni. Egyszerűen képtelen vagyok ránézni és hagyni, hogy adjak a közeledésének, pedig, ha jobban belegondolok, megtehetném. Semmi vesztenivalóm nincs… hiszen megcsalni senkit se fogok elvégre érzelmi kapcsolatom nincsen senkivel, az meg, hogy valamit rám kényszerítenek, közel sem azt jelenti, hogy ahhoz hűségesnek is kell lennem. De valahogy mégse, mert itt a tudat, hogy ő rosszat tett velem és hiába vonzódok hozzá, őt nekem most utálnom kell és amúgy is egy arrogáns baromnak tartom, aki egész eddig mást se tett, mint az idegeimet húzta, gyanítom egy idő után már bőven szándékosan. Most is… amikor itt áll előttem, valahogy akaratlanul is csúnya gondolatok forognak a fejemben, amik ellen erősen küzdök… pedig ha hagynám magam, akkor kezeimet finoman mellkasára simíthatnám… majd fel nyakára, belenézhetnék abba a szempárba, ami… nps igazán tetszetős. Közelebb csusszanhatnék hozz, hogy csípőm az övéhez simuljon. De szerencsére eltávolodik tőlem, s ez mind csak gondolat marad. Talán nem is gondolnám ezeket, ha a lánybúcsún nem láttam volna… ha nem tapadtak volna úgy rám a szemei, s ha nem tapadt volna úgy rá az én szemem. De még mindig bosszant, hogy akkor még csak oda se jött hozzám. Ha ennyire vonzódik hozzám, akkor egyszerűen nincs kifogás, már ha igazán férfi. Akkor talán másképp viszonyulnék most is hozzá. - Már ha egyáltalán visszakapod. – Jelentem ki pimaszul, de vigyázok, hogy el ne mosolyodjak. Bár… az számomra mást jelentene, ha eltulajdonítanám a pólóját, viszont biztos vagyok benne, hogy meg tudnám győzni, hogy ne fájjon neki, ha akarnám. De nem, ilyesmit továbbra se akarok és fogok hagyni. Miután követem, egy kicsit azért körbenézek a házban, pontosabban a nappaliba, eddig nem igazán volt rá alkalmam… bár ha jól sejtem így is lesz pár napom még rá, vagy akár hetem, hogy megnézzem, mit is rejtenek a polcok és szekrények. - Ha szeretnéd, ki is kaparom a szemedet a karmaimmal… - Fordulok felé a kis megjegyzésére. – De az állatnéven hívogatás degradáló és ostobaság. Nem kívánok semmi egyéb becenevet kiérdemelni. – Hangomból egy cseppet sem hallatszik a bennem dúló dilemma, leginkább hideg és közönyös, amiért hálát adok, hogy sikerül ezt megőriznem. Félő, ha csak egy picit is kimutatnám, hogy gyenge pontom lett a közelsége, csak rájátszanak még jobban a dologra, s talán nem is tudnék már ellenállni. - Te aztán tudod, hogy ez hogyan működik, ugye? Tudod, én egy komoly helyre járok, bár a nagy kutatásodban ezt csak sikerült kiderítened. Hiába ütne el a busz és kerülnék akár teljes gipszbe, sok helyen nincs kifogás. Nem vagy ott, nem teljesíted a követelményeket, akkor megbuksz. Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak egy tárgyamat is elbukjam, most mégis el fogok… többet is. – megint kezdem felidegesíteni magam, mert megint úgy csinál, mintha mindent tudna, pedig közel sem így működik. Nem értem miért akarja mindenáron azt elhitetni, hogy tudja milyen a bőrömben lenni. - Bár… az egyiken esettanulmányt kell írnom… majd ha nagyon unatkozok, analizállak téged… - Azt szinte fel se fogom, amit utána mondd, hogy majd kerestetni fognak… persze, mindenki azt fogja hinni, hogy magamtól léptem le, hiszen tudják, hogy nem akartam ezt az egészet, senki se fogja azt gondolni, hogy valaki elrabolt, hiszen miért is rabolnának el? Ahogy hátat fordít nekem én pedig rendesen felé fordulok, megpillantom a tetoválását, amire egy pillanatra felkapom a szemöldököm, majd valahogy éghetetlen vágyat érzek, hogy megsimítsam, de nyilván nem teszem. Nem is mustrálom túl sokáig, inkább megyek a vodka után, amit hamar vissza is vesz tőlem. - Felnőtt vagyok… tudom a limitjeimet és hogy mit kéne és mit nem. Ne akarj az anyám is lenni, ha kérhetem… - Vágom oda neki, most már ismét kicsit dühösen és morcosan veszem ki a kezéből a poharat, hogy annak a tartalmát is egy húzásra megigyam. Tény, hogy csak jelentéktelen dolgokat ettem ma, amelyik közül egy se igazán ér fel normális táplálékhoz, de ideges voltam, nem is tudtam enni… most is csak azért akarok, mert már érzem, hogy szervezetem igényli és gyengül, amiért nincs táplálék és energia bevíve. Miután közli az alvásos dolgot, azt hiszem szerencséje, hogy az üveg nincs már a kezemben… lehet hozzávágnám. Ezt már tutira szándékosan csinálja. A korábbi idegességem egy pillanat alatt visszatér és azt hiszem ez jó is, mert legalább segít elterelni a gondolataimat arról, hogy mik is történhetnének kettőnk között. - Nem hiszek neked… ekkora házban biztosan van vendégszoba… max nem akarod, hogy ott aludjak. Márpedig én nem fogok idegenekkel egy ágyban aludni… Pláne nem veled… - Karomat összefonom mellkasom előtt és úgy állok előtte, határozott arckifejezéssel. Nem és nem. Nem aludhatok vele egy ágyban. Még a végén ott kezd el közeledni és nem fogok tudni megálljt parancsolni magamnak. – Legyél úriember és mutasd meg a vendégszobádat… mert én bizony csak akkor fogok egy ágyban aludni veled, ha arra kényszerítesz. – Ötleteket nem adok neki, hogyan is tudna… biztosan van neki is jó pár. De ha alkalmazni meri, ha odabilincsel vagy valami, akkor garantálom, hogy egész éjszaka rugdosni fogom, minimum.
Esettanulmányt akar írni rólam. NEm tudom, hogy ennek most örüljek-e avagy kapjak sikítófrászt, hogy te jó ég ez a lány meg akar engem fejteni, még a végén rájönne arra, hogy nem vagyok akkora faszfej mint amilyennek eddig elkönyvelt magában. PEdig én eddig igazán jó fiú voltam, hisz, nos adtam neki ruhát, rendeltem neki kaját és figyeltem arra, hogy ne igya le magát, bár ez utóbbi döntésemet lehet még megváltoztatom, hiszen... igazán érdekes lenne látni ahogy a piától kissé felbátorodva veti tám magát, mert ez lenne a vége, ebben egészen biztos vagyok, hiába nem mutatja, vagyis próbálja nem mutatni, én tudom, hogy vonzódik hozzám. Legalábbis a testemhez, de az is én vagyok és nekem egyelőre ez is bőven elég lesz, viszont... az a fránya viszont bárcsak ne lenne ott!! Ha leissza magát és utána rám mászik akkor csak még jobban fogja utálni magát, mint amennyire jelen pillanatban arról pedig nem is beszélve, hogy engem valószínűleg az egyik konyha késemmel fog végig kergetni a házon, hogy mégis hogy merészeltem megrontani őt. Megrontani, ez egy újabb érdekes kérdést vet fel, vajon volt már dolga férfival? Remélem nem, kérlek mondd, hogy még nem mászott be senki sem az ágyába! Igazán jó szórakozás lenne megmutatni neki mindent és végignézni, ahogy megtapasztalja a saját határait, de ettől még messze vagyunk, csak egy pár órányira, de az még rengeteg idő, az alatt több tucat virág vázát a fejemhez vághat. Kicsit ki van borulva, amiért nem aludhat saját ágyban, hanem velem kell majd osztoznia. Jól sejti, van vendégszobám, de minek engedjem be őt oda? Az úgy nem lenne buli. - Nem vagyunk idegenek, te is tudod az én nevemet és én is tudom a tiedet, ez által már nem vagyunk egymás számára idegenek, te soha sem nézted meg a Forest Gumpot? Abban benne van, hogy ez így működik. - cukkolom egy kicsit. - Ráadásul a tested nagyon is vágyik arra, hogy még közelebbről megismerhesse az enyémet ezt pedig nem tagadhatom meg tőle. Ne is tagadd, vagy...hmm inkább tagadd úgy még izgalmasabb lesz. - Vajon mikor kapom meg tőle a következő pofonomat amiért kissé szemtelen vagyok vele? Talán semmikor mert úgy gondolja, hogy ez még belefér, vagy szimplán nem foglalkozik majd azzal, hogy mit szövegelek neki itt össze vissza. - Velem fogsz aludni, és ha jól viselkedsz akkor még pizsit is kapsz, ha nem akkor kikötözlek az ágyhoz és kénytelen leszel hagyni azt, hogy álmomban a puha és meleg testedhez simuljak. - Na jó, most már tényleg ideje lenne egy kicsit vissza fognom magam, de egyszerűen nem megy, azt akarom, hogy kijöjjön a sodrából és rám vesse magát, hogy aztán megtörténjen aminek meg kell történnie. Talán utána már nem folyamatosan azon kattogna az agyam, hogy milyen is lehet vele együtt lenni. Megfogom a derekát, és közelebb húzom magamhoz egy egészen kicsit. - Ne ellenkezz csak fogadd el amit adni tudok neked. Nincs másik ágy, hát megosztom veled a sajátomat. Nincsenek női ruháim, a sajátomból adtam neked. Értékeld ezeket a kis gesztusokat. Már meg sem vagy kötözve, hát ez sem számít? - Váltok egy jóval lágyabb és dorombolósabb hangnemre, miközben közelebb lépek hozzá, ha nem szaladt el idő közben. A hangulat megváltozott, legalább is nagyon igyekszem azon, hogy megváltozzon és ne legyen olyan pattogós, mint amilyen eddig volt. - Nem leszel itt sokáig, azt pedig simán ki lehet bírni. – hajolok közelebb hozzá, megcsókolnám, de nem lehet, valaki elkezd hangosan kopogtatni a bejárati ajtón. Bárki is az imába foglalom a nevét, mert megakadályozta, hogy valami ostobaságot tegyek. - Itt a kaja. - Mondom, majd az ajtóhoz megyek és se perc alatt lebonyolítom a kaja átvételét és kifizetését. Még mielőtt Roxinak eszébe jutna szökni.
Nem... nem tudom, hogy mi lenne a legjobb, ha sírnék, vagy ha nevetnék, mert alapvetően mindkettő helytálló lenne, úgy hiszem. Itt állok előtte... életemben egyszer láttam, sose beszéltem még vele, csak ma először... és azt akarja nekem bebizonyítani, hogy nem idegen... ó persze. - Én lehet nem vagyok neked idegen, de tudod én nem azzal töltöm a szabadidőmet, hogy mások után kémkedek... - Közlöm egyszerűen, kicsit terelve a gondolataimat. - De... oké, ha te azt mondod, hogy nem vagyunk idegenek, akkor átfogalmazom a kijelentésemet. Nem vagyok hajlandó veled egy ágyban aludni... akkor... alszok itt, a kanapén. - Jelentem ki végül miközben végignézek rajta és már most látom, hogy nem lesz túl kényelmes, de hát na, akkor se fogok egy ágyban aludni vele. Nem, egyáltalán nem nagy dolog, nem vagyok se prűd, se hisztis, de a ma történtek után úgy érzem ez már kicsit osk lenne nekem és nem akarok hajlandó lenni ilyenekbe belemenni, még ha nincs is sok választási lehetőségem a helyzetemmel kapcsolatban. Felvonom a szemöldököm, ahogy tovább ecseteli a vele alvást. Nem... Roci, nem idegesítheted megint fel magad. Nem hagyhatod, hogy kihozzon a sodrodból. Nem értem igazából. Én mindig is egy nyugodt lány voltam, aki könnyedén kezeli az ilyen arrogáns embereket és nem hagyja, hogy egy csettintéssel hisztis fúriát varázsoljanak belőle, de ővalahogy mégis képes erre. Nem tudom miért, talán mert közben magammal is küzdök, nem csak vele. Ami igencsak megnehezíti a dolgot, mert nehezeb eset vagyok, mint azt az ember gondolná. Két ember már jóval több, mint egy, főleg ilyen esetekben. - Mi az, hogy te döntöd ezt el? Nem a tulajdonod vagyok... El is fordulok tőle, vissza az italok felé, amik egyre jobban kezdenek hivogatni. Alig, hogy visszafordulok, keze máris derekamon van, én pedig nem tudok küzdeni... nem fog szorosan, nem kényszerít, de az istenért nem lököm el magamtól. Kezemet azért mellkasára helyezem, hogy megállítsam a távolságot köztünk. - Először is, hazudsz... biztosan van másik ágy, csak meg akarod osztani velem a sajátod. Másodszor pedig, ha annyira akarod, visszaadom a ruháidat és a fűzőmben fogok mászkálni előtted... biztosan élveznéd... Ne hogy már azt éreztesd, hogy szívességet teszel nekem ezekkel. Elraboltál. Még mindig. Szóval, hagyjuk ezt a dumát, kérlek... Nagyon-nagyon koncentrálok, hogy normálisan tudjam venni a levegőt. Nem normális ez az egész. Még mindig... Érzékelem én nagyon is, hogy mit próbál csinálni. De nem fogom olyan egyszerűen hagyni magam, nem fog manipulálni. Közelebb lép, kezemet továbbra is mellkasán hagyom, de igencsak csökkent köztünk a tér, én viszont nem vagyok hajlandó elszakadni tekintetétől. Mintha nem érzékelném, hogy mi a helyzet. Figyelem szavait, de nem reagálok, csak egy egészen röpke pillanatra pillantok le ajkaira, ahogy közelebb hajol, aztán egy aprócska hang szakítja meg azt, amit tenni készült, én pedig nem tudom, hogy ennek örülök e vagy sem. Nem, biztosan nem hajoltam volna el, vagy löktem volna el magamtól. Ebben egészen biztos vagyok, de abban már nem, hogy mennyire örültem volna a dolognak. Az imént elvett üveg felé nyúlok és bele is kortyolok, még ő átveszi a pizzákat. Csak állok ott, ahol hagyott, megvárva még lepakol, aztán odalépek hozzá. Kezeimet lazán helyezem a vállára. - Tudod... egy jó dolog van ebben az egészben. Ahogy látom, neked sokkal kevesebb önuralmad van ilyen téren, mint nekem... Nem, nem én vagyok az, aki szándékosan alsónadrágban mászkál... és nem is én vagyok az, aki direkt feszegeti a másik határait, próbál a bőre alá beférkőzni... de el kell keserítselek. Nekem van önuralmam... még ha ez jelenleg nem is látszik, de van. Nem fogom rád vetni magam, akár mennyire is hívogatsz arra a táncra, drága... Egy egészen picit megsimítom arcélét, majd megragadom az egyik dobozt és visszaülök a konyhapultra. - Van valami üditőd is, vagy szolgáljam ki magam a vodkával? - Magam mellé rakom a dobozt és ki is nyitom azt. Most, jelen helyzetben igen csak elégedett vagyok magammal és bár tény, vonzódok hozzá, azért azt tudom, hogy nem leszek egy a sok közül... nem vagyok az a fajta lány, aki csak úgy hagyja, hogy akárki megdughassa. Bár lehet, hogy akkor a bárban több esélye lett volna rá... akkor talán lettem volna az a lány.
Nem akar velem aludni, hihetetlen, hiszen a legtöbb nő egyből bemászna az ágyamba, de ő csak ellenkezik és inkább a kényelmetlen kanapét választaná a hatalmas francia ágyam helyett. Valami probléma lehet vele és nem az, hogy esetleg a nőket részesíti előnyben, hiszen erről nem lehet szó láttam, hogy bejövök neki. Akkor csak szimplán... fél, fél tőlem, ettől az egész helyzettől mégis kiáll ellenem, ellenszegül az akaratomnak és ezáltal kénytelen vagyok átértékelni vele kapcsolatban nagyon sok mindent. De nem most... még kell egy kis idő míg érlelődnek és változnak a dolgok, meg akarom tapasztalni, hogy mire is képes ez a kis szöszi leányzó, mert most már biztos vagyok abban, hogy sokkal többre, mint amit elsőre gondoltam volna. Kijelentésén, mi szerint nem a tulajdonom halkan felnevetek. Hogy mennyire téved! - Amíg itt vagy addig az enyém vagy, hiába próbálsz bármi mást bemesélni magadnak. - Közlöm vele, hogy azért nagyjából legyen tisztában a dolgok menetével, de ezzel is csak adom alá a lovat és még jobban ellen fog állni nekem... amit már alig várok! Kezeim a derekán pihennek, a pólóm rajta van, amit nagyon is bánok, hiszen örülnék ha most nem a saját pólóm anyagát kéne fognom hanem az Ő puha bőrét, de ez igazából jó is, hogy így van, segít tisztán tartani a fejem és nem fogom elveszíteni az agyamat teljesen, legalább is nem olyan gyorsan, mintha nem lenne rajta ruha. Mert ha így lenne akkor már rég csókolnám azokat a kívánatos ajkait és Ő nem ellenkezne... legalábbis másodjára biztosan nem. Kezeit a mellkasomra teszi, puha érintés, mégis megállásra késztet. A francba, talán tényleg képes lenne megállítani? Válaszolnék neki és meg is csókolnám, de a kapucsengő közbe szól, aminek nagyon nem örülök, hol vagyunk mi egy filmben, hogy a nagy pillanatot valami ilyen kis apróság elrontsa? De úgy tűnik, hogy ott vagyunk. Roxi nem próbál meg kiszökni amit nagyon értékelek és nem is kezd el segítségért kiabálni. Vissza megyek és el is lopja az egyik pizzás dobozt. - Lehet, hogy neked van nagyobb önuralmad, viszont ez engem nem fog vissza fogni. Attól, hogy te nem veted rám magad, nekem még szabad próbálkozni, hogy meglássam, mi az a pont amikor engedni fogsz nekem. Azt hiszem már egészen közel kerültem ehhez nem gondolod? - Hajolok egészen közel hozzá beszéd közben. Ha nem lök el akkor ismét olyan közel kerülünk egymáshoz, mint az előbb, mielőtt megzavartak volna minket. - Máris hozom. -Felelem neki, majd a hűtőhöz megyek és előveszek belőle egy üveg colat. Vagy tetszik neki ez vagy nem, de ez van ezt kell szeretni. Előveszek egy tányért és egy kést meg villát. A tányérra teszem a pizzát és elkezdem szépen felkockázni, kis katonákat csinálok belőlük. - Ezeket rólad fogom leenni. -
Szinte érzem leheletét ajkaimon… látom szemeiben a vágyat, de próbálok nem gondolni arra, amire ő gondolhat jelenleg. Már csak azért se, hogy megadjam neki az örömöt… azt az örömöt, hogy végül beadom a derekam és meghajlok a vágyai előtt. Kezemet leeresztem, benne a pizzával, mikor másodjára is odalép hozzám, pont úgy, ahogy nem is olyan rég, mikor itt ültem… pont úgy közel férkőzik, én pedig pont úgy hagyom, mert bolond vagyok. Tudom nagyon jól, hogy bolond vagyok… de még így is se tudom ellökni magamtól. Tesztelem magam… magam és őt is, hogy meddig megy el és én pedig meddig hagyom. Az is lehet, hogy teljesen? Elvégre mi okom lenne nem hagyni… azon kívül, hogy a saját büszkeségemet nyelem le. De kapnék cserébe valamit, amit biztosan élveznék. Ez az a pillanat, amikor saját magamat győzködöm, s próbálom legyőzni azt, amit eddig gondoltam, meg amit neki is mutattam, hogy teret engedjek annak, amit eddig le akartam győzni. Van ennek egyáltalán értelme? Nem hiszem… de ennek az egész szituációnak nincs semmi értelme. - Óriási, hogy egyes férfiak milyen sokat gondolnak magukról… Szóval, te úgy képzelted el, hogy mivel te ilyen fasza vagy, én biztosan majd elájulok tőled és beadom a derekam? Bár biztos az is piszkálja a csőrödet, hogy eddig miért nem tettem… hiszen egy ilyen jó pasinak nem igen szoktak nemet mondani a nők, ugyebár… főleg, ha szánt szándékkal puhatolózik… - Magyarázom, miközben magamhoz veszem a pizzámat ismét, hogy egyek belőle, valamint elveszem az italt is, amit kapok tőle. - Köszönöm… - teszem azért hozzá, mert ugyebár úrilány vagyok és tudom, hogy az ilyet meg kell köszönni… még ilyenkor is. Egy pillanatra megáll a kezem, benne az üveggel, mikor meghallom, amit mondd. Még jó, hogy nem sikerült még innom… az most lehet a konyhapadlón landolt volna. Minden esetre, anélkül, hogy eljátszanék a gondolattal nevetem el magam. - Igen gazdag fantáziával áldottak meg, Dorian… de szép gondolatok, az biztos… - Bólintok elismerően, majd bele is iszok az italba, hogy utána ismét egy szelet pizzát vegyek magamhoz. – Mégis hogy tervezted ennek a kivitelezését? Centinként lekötözöl? – Érdeklődtem azért… csak, hogy megint megtudjam, mennyire gondolja azt, hogy meghajolok akarata előtt és majd szépen nyugton hagyom, hogy azt csináljon velem, amit akar, mint egy bábuval. - Tudod… ha kényszeríteni akarsz bármire is, talán szigorúbban kéne bánnod velem. Mert továbbra se félek tőled, éppen ezért biztosan nem fogom azt tenni, amit te akarsz…
Meg kellett volna már csókolnom, akkor talán nem vonzana ennyire, mert tudnám, hogy milyen. Lehet, hogy pocsékul csókol, akkor aztán tényleg magamhoz térnék, de én hülye még mindig nem tettem semmit sem, csak játszunk egymással, mint a macska meg az a bizonyos egér de ha így haladunk akkor hasonlíthatjuk ezt az egész szituációt a préri farkas és a gyalogkakukk esetéhez is, nem nehéz kitalálni, hogy melyik vagyok én... a farkas aki mindig mindent elbaltáz. Egoista vagyok szerinte és az a baj, hogy igaza van, túlságosan is elbíztam magam az évek során, de ez csak annak köszönhető ahogyan a környezetem reagál a megjelenésemre. Csoda, hogy Ő nincs eltelve magától, hisz rá is hasonló képpen reagálnak az emberek, mint rám... Gyönyörködnek benne, nem tudják róla levenni a szemüket és minél közelebb akarnak hozzá kerülni. Persze Ő valamilyen szociális burokban nőtt fel így nem érvényesültek nála kellőképpen az emberek általi bámulás reakciói. Vagyis nincs eltelve magától, pedig hmmm nagyon is jól néz ki. Talán épp ezért keltette fel az érdeklődésemet? MErt annyira szép, de igazából nem is nagyon tud róla? Ki tudja, talán majd erre is megkapom a választ, de emiatt nem fogok álmatlanul forgolódni az éjszaka folyamán. - Tudod az, hogy nemet mondasz még inkább vonz. Végre valaki, aki nem veti magát a karjaimba, hanem meg kell dolgozni érte. Sokkal hamarabb békén hagytalak volna ha önként és dalolva az ágyamba ugrasz, mint így, szóval ezt az egész helyzetet gyakorlatilag csak magadnak köszönheted. - Fejtem ki neki, hogy én igazából nem is tehetek semmiről. Megköszöni az innivalót, igazán aranyos és illedelmes, vagy lehet, hogy csak reflexből jön neki az udvariasság? Valószínűleg az utóbbi és nem is gondolta komolyan. Kár. A pizza szelet gondos és precíz feldarabolásával foglalatoskodom, nem nézek rá, hogy milyen arcot vág a kijelentésemre, valószínűleg meglepettet, de a nevetése meglep és fel is pillantok rá. Igazán szép amikor nevet, na meg a nevetése is tetszik, nem az a nyerítés vagy röfögés amit egyes nők szoktak produkálni... na az olyantól rosszul vagyok. Nem felelek rögtön, hanem először gondosan befejezem a szeletelést, majd felkelek és oda megyek hozzá, de nem mellé, hanem mögé állok, kezeimmel finoman végigsimítok az oldalain. - Azt mondtam, hogy büntetést kapsz ha megütsz, figyelmeztettelek, te pedig megütöttél ennek ellenére is. Ez a büntetésed, de igazad van, ahhoz hogy ezt leegyem rólad mozdulatlannak kell maradnod, ami nem fog menni, inkább majd mézet vagy olvasztott csokit nyalogatok le rólad. Vagy méz helyett tejszínhabot, kiábrándító tud lenni ahogy ragad a méz. - Felelem miközben mellé megyek és a végén lehajolok, hogy végre megcsókolhassam. Nem erőszakosan, hanem egyelőre csak puhán, felmérve a reakcióit.
Megint csak nevetnem kell rajta. Komolyan mondom, ezek az irreális érvelései… hosszútávon a frászt hozná rám, ha vitáznom kéne vele. Semmi reális logika nincs benne, csak a saját beteg agyszüleményei. - Elmehetnél ügyvédnek, annyira meg akarsz próbálni lyukat beszélni a hasamba… kár, hogy értelmesebb vagyok a legtöbb üresfejű szőkénél és nem dőlök be minden hülyeségednek… Mindjárt az is az én hibám, hogy ilyennek születtem… legyek hálás, hogy nem erőszakoltál már meg, mi? – Kicsit sem felháborodva mondom mindezt, hanem félig nevetve. Elvégre, most komolyan, tehetek én arról, hogy mindenáron a fejébe vette, hogy sikerrel fog járni? Én akkor is mindent meg fogok tenni, hogy ne járjon… Nem hagyhatom magam, nem leszek senki trófeája. Majd ha én is úgy akarom, akkor lehet bármi ilyesmiről szó, de amíg ő akarja, én meg csak fejet hajtanék, addig biztos nem. Felé se nézek, ahogy továbbra is vágj fel a pizzát. Nem is értem, miket gondolt, persze, majd szépen tányért játszok neki, mi? Tényleg azt gondolja, hogy majd úgy ugrok, ahogy ő fütyül? Nem félek tőle, ez már valahogy az elején lejött, hogy azon kívül, hogy megbízást teljesít, nem az a fajta, legalábbis velem biztos nem, hogy felpofoz, ha bármit is csinálnék, vagy megver, vagy akár megerőszakol. Nem egy ilyen esetet láttam, s volt már szerencsém… áh, nem biztos, hogy annak mondanám… de volt már alkalmam találkozni a szociopata fajtával… Ő pedig nem az. Csak túlságosan is elbízta magát. Rossz emberrel hozta össze a sors, mert én átlátok rajta. Akkor se figyelem, hogy mit csinál, amikor feláll, azonban erre hamar rájövök, ugyanis mögöttem köt ki. Egy pillanatban megfagy bennem a vér, mintha félnék, de aztán… hamar, hevesebben kezd kicsit verni a szívem. Az istenit már, nem akarom! Finoman végigsöpör rajtam a hideg, ahogy végigsimít oldalamon, kedvem lenne hozzádőlni, rá hagyatkozni és csak hagyni, hogy tovább csinálja ezt, de megálljt tudok parancsolni magamnak, csak állok ott, mereven, nem hagyva magamnak, hogy megmozdulhassak. - Talán nem kellett volna letépned a ruhámat… különb… - Nem hagyja, hogy befejezzem… de még hogy nem hagyja. Mellém lép és megteszi azt, amit már annyiszor majdnem… de mindig csak a gondolattal kecsegtetett engem is, meg magát is. Ajkai finoman az enyémhez érnek, én pedig egy pillanatra lehunyom a szemem, beleveszek a csókba, aztán ellépek tőle, meredten szemeibe bámulva. Most jönne az, hogy harmadjára is megütöm… de kezeim nem mozdulnak. Csak nézem őt… és nem tudok semmit se tenni. Hirtelen ragadom meg az italomat és fordítok neki hátat… teszek pár lépést, s csak utána fordulok vissza. - Nem vagyok a játékszered… már megmondtam. – Mondom neki végül, dühösen, de visszafogottan, legalábbis az eddigi kirohanásaimhoz képest. - Nem szórakozhatsz velem… én annál többet érek, megértetted!? Nem érdekelnek a büntetéseid se… Ha akarsz, kötözz le, csinálj, amit akarsz… de ne nézz kísérleti nyúlnak se… és ne gondold azt, hogy csak úgy hagyni fogom, hogy szórakozz velem… - Egyenesen a szemébe néztem.. és éreztem, hogy igazából csak dühös vagyok, amiért kihasznál… szívesen odaléptem volna és hagytam volna, hogy ismét megcsókoljon, mert túl jó volt ez ahhoz, de ugyanakkor borzasztóan dühített, hogy így szórakozik velem.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Dorian&Roxi 