Minden ember elgondolkodik azon, miként fogja érni a halál. Hiszen a tudat, miszerint egyszer már nem fog verni a szívünk, a vér nem jut el testrészeinkbe, és az agy funkciói megszűnnek, mindenki fejében ott időzik hosszú évekig. Talán csak az apró, egészséges gyermekek a kivételek.
Gondolkodunk, de feleslegesen. A halál nem a mi kedvünk szerint fog elvinni minket. Nem akkor, mikor mi szeretnénk. A halál váratlan, és olyan módon jöhet, melyet senki nem mondhat meg előre. Jöhet egy autó, melynek irányítását elvesztette a sofőr. Jöhet egy végzetes betegség, melyet csak későn ismernek fel. Jöhet egy ember, aki nem az életedet, csak a pénzedet akarja, de az elvakítja, és nem hagy életben senkit. És jöhet olyan, aki szándékosan öl. Élvezetből.
Gondolkodunk, mert azt hisszük, a halál ténylegesen a vég. De csak ritkán ismerjük fel, hogy míg élünk is meghalhatunk ezerszer. Talán nem ismerjük fel, mert nem a a testünk haldoklik. A kislányból egyszer nő lesz, és nem hisz többé a tündérmesékben. És az élet sorscsapásai miatt elveszíti azt a gyermeki hitet, mely addig időzött a szívében, míg bele nem kóstolt a valódi élet előnyeibe és hátrányaiba. Egy házaspár gyászolhatja a soha meg nem született  gyermekét, hiszen az idő elszáll... s ők mégsem hagynak semmit magukból az utókor számára. A hajléktalan napról napra él, nem lát biztos holnapot maga előtt. És még az sem érezheti magát biztonságban, kinek mindene megadatott az életben, hiszen ő is csak egy ember. Ugyanúgy eljön majd a végzete, mint bármelyikünknek.
Meghalhatunk testileg... de meghalhat valami odabenn, a mellkasunkban. Ami fáj, szinte tép, éget és mar, de mennie kell tovább... mert ez az élet rendje. Ezerszer halunk meg, míg életben vagyunk... én pedig legalább ezerszer meghaltam... minden nap minden másodpercében... az elmúlt fél év alatt.


A magassarkú cipőm sarka kopogott a márványpadlón. A szokásos reggel. Az etikett megköveteli, hogy az udvarias „Jó reggelt”, „Legyen kellemes napod”, vagy éppen a „Sok sikert” mondatok két  másodpercente hangoznak el, ahogy eljutok az irodámig. De nem nehéz ezek mögé látnom. Gesztusok, melyek nem őszinték. Talán ostobának néznek, de teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mit pletykálnak a hátam mögött rólam. Gyakran úgy érzem, ez nem is egy szerkesztőség, sokkal inkább egy pletykamagazin fő helyszíne, és minden héten én szerepelek a címlapon, mint Jessica Montgomery, a titokzatos fotográfus. Sokan már azt sem értették, hogy miért van itt külön irodám? De dolgoznom kellett azokon a képeken is, amiket - sokak szerint - csak "lekattintottam". De mi köze az életemnek ahhoz, hogy közben gond nélkül, sikeresen intézem az ügyeimet? Talán csak irigykednek. És ez nem egoizmus, de talán van is mire féltékenynek lenniük. Remek munkám van ilyen fiatalon, ráadásul egy tökéletes családdal is rendelkezem. Alig múltam huszonöt, de máris annyim van, ami másnak egész életében nem lesz. Egy szerető fiam és egy csodálatra méltó férjem. Sokan azt akarják tudni, mi a siker titka... de ezt nem lehet megosztani másokkal. Hiszen mi lenne a titok? Az a sok könyvtárban töltött éjszaka az egyetem alatt? Nem hiszem, hogy erre kíváncsiak.
Már fél órája azzal voltam elfoglalva, hogy tökéletes színt kapjon a magazin főoldala. Utáltam élő, mozgó modelleket fényképezni, még ha ez nem is tűnt fel senkinek. Annyira elkényeztetett, beképzelt senkiházik, akik abból élnek, hogy árulják a testüket néhány fénykép erejéig.
- W&W Szerkesztőség, Jessica Montgomery! - vettem fel a telefont, amely egy pár másodperce már csörgött, de nem tudtam időt fodítani arra, hogy felvegyem.
- Mrs. Davis? - kérdezte a túloldalon a hang, és rögtön kirázott a hideg. Ritka alkalmakkor használtam ezt a nevet, Jackson is tisztában volt azzal, hogy szeretném megtartani az eredeti családnevemet a munkám miatt.
- Igen... igen, az vagyok - löktem el magam végül az asztaltól. - Miben segíthetek?
- Kyle rendőrtiszt vagyok. Baleset történt a négyes főút mentén, két autó frontálisan ütközött - ecsetelte a szavakat, a gyomrom pedig összerándult. A pillanat, amelyre sosem vágytam, és éreztem, hogy remegni kezd az állkapcsom. - Sajnálom, Mrs Davis - tette aztán hozzá, én pedig csak álltam ott. Képtelen voltam felfogni. A fejemben csak egy hang ordított. Ez nem történhet meg... nem! Csak annyit fogtam fel, hogy a lábaim összecsuklanak. A székembe estem vissza, tekintetemet pedig homályos könnyfátyol borította be. Valóra vált rémálom. Minden megállt körülöttem. Még az imént berepülő, zümmögő légy is elcsitult. A fejemben biztosan.
Aznap végetért az életem... mikor megpillantottam a férjem és a fiam élettelen testét, miután behívtak azonosítani őket. Az utolsó pillanatig bíztam abban, hogy tévedésről van szó. De nem így volt... a fiam meghalt. A férjem meghalt. Ez nem normális. Hisztériát csaptam. Keservesen zokogtam... törtem és zúztam, ami csak a kezembe került abban a helyiségben. Már nem számított az ég világon semmi...

Aznap délután egy kórházi ágyon ébredtem. Le kellett nyugtatózniuk, mielőtt kárt tettem volna magamban. Shirley jött be hozzám elsőként. De nem voltam képes hálát mutatni felé... akkor sem, mikor felajánlotta, hogy költözzek hozzá. Szerettem volna azt hinni, hogy mindebből fel lehet ébredni. Hogy véget lehet vetni az üveges tekintetnek, a fájó érzéseknek, a falfehér arcnak... de nem.

Azóta fél év telt el... magamba vagyok fordulva. Az őrülettől pedig csak egy apró, halvány vonal választ el. Nemcsak a családomat veszítettem el... hanem az esélyt a boldog életre. A boldog öregkorra... és mindezek mellett a józan ítélőképességem is elveszett...