What if… I take YOU home („Ice, ice baby!” alternate ending I.)

Előzmények…

- Adiós! – köszönök el Carlos-tól, aztán még mielőtt a motor felé irányzékolnám magam, kérdőn Ville-re nézek.
- Mehetünk? – tudakolom egy kedves mosollyal. Ha nem jelzi, hogy szeretne itt a büfénél, vagy a környéken még mást is, akkor kényelmesen visszasétálok a közelben parkoló mocihoz. Kézbe veszem a bukómat, de még mielőtt a fejembe húznám, Ville szemeibe mosolygom.
- Finom volt a vacsi. – ezzel magamra rántom a sisakot, és az acélló nyergébe pattanok.
Ezt az utolsó néhány kilométert a stúdióig már levezetem én. Én szedtem fel Ville-t, én is fuvarozom haza. Remélhetőleg nem haragszik meg miatta.
Ha felült mögém, és érzem, hogy megkapaszkodik bennem, indítok. A motor öblös börgése végiggurul az utcán, hangja uralkodóan tölti be azt. Lassan kifordulok Carlos étkezdéje elől, hogy megcélozzam és kinavigáljak a belvárosba vezető útra. Onnan már minden ismerős.
Kb. 15-20 perc múlva hajtok be a stúdiónkhoz. A bejárat előtt parkírozok le, ugyanott, ahol Ville-t pár órával ezelőtt begyűjtöttem. A járgányt lábbal kitámasztom, s leállítom, ne háborgassa a csendet feleslegesen. Amúgysem rohanok sehova. Csak akkor húzom le, és veszem az ölembe a bukómat, ha Ville leszállt a „kakasülőről”.
Ez az este is véget ért...

Csak egy biccentés jelzi hogy nekem itt egyéb dolgom nincs, és amúgy is, nem felejtettem ám el, hogy alig néhány perce még menekült volna innen.
Újabb mosoly feszít szét az arcomon, de ezt már vagy mellette vagy pont mikor hátulról tanulmányozom, de nincs is olyan messze az a motor..
Azt elérve kapom csak vissza fel, a fejem.

- Örülök hogy ízlett! - marok rá a maradék bukóra, és mivel szó nélkül veszi az irányítást kézbe, egy szimpla mosollyal eresztem. - Mondtam én neked hogy mesteri lessz.. - egy utolsó mosoly, aztán húzom a cuccot én is a fejemre, és nem kötözködve mögé mászok. Minden jónak vége szakad egyszer...

Egész úton vissza, valami zakatol a fejemben. Valami olyan, amit nem tudok megmondani és nem is igazán nyer igazi képet. Egyszerűen csak dübörög a fejemben, és valahogy észre se veszem, amikor befordulunk azon a kis utcán.
Háttt.. itt a vége...

Megáll. És ahogy várakozik, nyilvánvalóvá teszi hogy a közös kisss.. este utolsó néhány perce elérkezett. Nyűglődve vonszolom le magam a motorról.
Kinyújtóztatom minden tagom, nem mintha a rövid út alatt bármi elgémberedett volna, inkább csak késleltető reakció.
A bukó a hónom alatt, és a lány mellé lépek. Ha ő is megszabadult tőle, nem várom meg, hogy lemásszon, kivéve ha pont ez a célja és némileg hátrébb tuszkol hogy megtegye, belenézek egyenesen a szemeibe.

- Mikor újrázunk?? - kérdezem minden mellébeszélés nélkül, és igen.. az a szokásos, fékevesztett mosoly mellette most is valahogy felköszön az arcomon. Hogy hogyan tovább?? Ez még percek kérdése, de most.. most igenis itt van minden gondolatom. Akár már holnap reggel üköznék vele!
Vagy annál már sokkal hamarabb...

Ville lassacskán, nehézkesen (érzem a mozdulataiban, mintha egy nyugdíjas lajhár veszett volna el benne) kászálódik le mögülem. Ez a néma felfedezés gunyoros vigyorra késztet. Szerintem én sem tennék másként, ha Ő ülne most a helyemen, és nekem kéne előbb lepattannom.
Én nem szállok le a motorról. Nem azért, mert annyira sietek, egyszerűen csak megmozdulni nem akarok, mintha ellenszegülnék mindennek. Az időnek, a múló másodperceknek, és a ténynek, hogy egyáltalán haza kell menni. Lecövekelek mindkét lábammal, ahogy támasztom a járgányt.
A tenyerem a bukóm tetején fekszik, s felpillantok oldalvást Ville arcára. Káprázatos a mosolya. Nem tehetek róla. Totálisan elvarázsol.
Óh, repetázna? Ez… azt hiszem jó jelnek vehető. Az én olvasatomban legalábbis. Nem tagadom, titkon belül úgy örülök neki, mint valami bolond bakfis, esküszöm.
- Csak rajtad múlik. Mert részemről bármikor megismételhetjük. – döngöm a szemein legeltetve a pillantásomat. Nincs ebben semmi, ha őszinte vagyok.
Hatalmasat sóhajtok. Nem tudom mit mondjak. Vagyis de… De tudom. Ez fontos.
- Szuper volt ez az este. Nagyon jól éreztem magam veled... Az igazából… nem is kifejezés. – mosolygok Ville-re áhítatos csodálattal.
Kurvára nem akaródzik mennem. De ahogy látom, neki sem. Ki kéne még valamit találni.
Áh, mégsem. Pf.......

- Holnap!?? - vágom rá még mielőtt bármit is mondana többet, a szemöldököm megemelkedik, de nem igazán így intézem egyszerűen csak hozza magával a kérdés.
Ha kapok is választ, ha nem, kapok még valami mást is, ami hosszú mosolyt csal a képemre, és igen, muszáj lesz válaszolnom...

- Igen, isteni volt.. - mosolygok a szemeibe, és egy ideig.. igen, egy ideig eszemben sincs eltépni róla.
De aztán jön a következő..

- Pont ezért.. - lépem meg azt az egyet közelebb, és bánom hogy most a sisak itt van a kezemben, ahogy szabadkezemmel az övéért nyúlok, és felfeküdve a bukóján fekvő övére, a szám már az övéhez közelebb enged. - nem szeretném ha vége lenne.. - ezt már csak szinte suttogom, továbbra is közeledve és a száját szinte elérve, előtte csak egy centiméterre állok meg. Csak nézek, mélyen a szemeibe, de hogy mit akarok tőle?? Tudatosan magam sem tudom, aztán egyszercsak engedek, és lassan fűződve az ajkaira előttem, lágy intenzitással kóstolgatni kezdem.
Mindjárt eldobom ezt a kurva sisakot...

Ville & October

A rögtöni válaszon elvigyorodom. Ilyen hamar?
- Oké. Legyen holnap. – bazsalygom széles mosollyal Ville szemeibe. Én simán benne vagyok, de kíváncsi vagyok, mikor un meg.
Aha, isteni volt. bólogatok nagy egyetértve. Ezt az estét nem is lehet máshogy minősíteni.
Akkor, amikor közelebb lép, és belekezd valamibe, érdeklődve vonom feljebb a fél szemöldökömet. Még mindig a motoron ücsörgöm. Mintha ránőttem volna. Úgy érzem, jobb, ha nem szállok le, különben egészen más végkifejlete lesz a dolgoknak, mint amilyennek lennie kell.
A tenyere meleg. Teljesen elveszik alatta a kézfejem, ahogy megérint.
Ville mindeközben közelebb hajol hozzám. A pillantásom leplezetlenül esik a szájára, majd felvándorol vissza a szemeire.
- Én sem. – suttogom halkan. A leheletem ott táncol az ajkain. Pontosan ugyanaz jár a fejemben, ami az övében. Meg is kapom tőle, amire vágyom. A gyengéd csókot.
Mint mindig, amikor ez történik, lehunyom a pillámat, hogy átadjam magam ennek a melengetve bizsergető pillanatnak. Nem kapkodom el. Élvezem a csók finomságát, amíg lehet, de egyszer, ki tudja mennyi idő múlva, mégis abba kell hagynunk.
Lassan válik le a szám Ville-éről, s innen, milliméternyi közelségből pislogok azokba a mágikus lélektükreibe.
- Akkor?... Még egy kör a sivatagban, vagy Carlos-nál? – dünnyögöm kérdőn a szájára. Huncut somolygás trónol az arcomon.

What if… I take YOU home („Ice, ice baby!” alternate ending I.) Heartagram_28x28_www.kepfeltoltes.hu_

Beleegyezik, de van itt még valami más is. Valami sokkal lényegesebb, most.. ebben a pillanatban, amit tudnia kell, és amit mindenképpen megosztanék vele. Meg is teszem. Csak egész közelről, belefeledkezve a szemeibe, és ahogy végül megérintem.. lassú intenzitással kezdi simogatni a nyelvem, a bukón pihenő kezére önkéntelenül szorít rá az enyém.
Ez egész kitart.. addig, amíg ő nem fejezi be. Elválik.. csak egy légvételnyit dől hátra, de én még mindig nem nyitom ki a szemeimet. Csak élvezem a hangját, az előbbi elmúlt pár percet, és ahogy elhangzik a kérdés, valami lassan húzza szét a szám mielőtt megnyitva a szemem újra a szemeibe nézek.

- És mi lenne ha mondjuk feljönnél. - nem hátrálok, nem is kérdezek. Felteszem. Feltételezem, hogy szívesen töltene el még némi időt, velem, akárhogyan, de kettesben. Ott, fenn, a valószínűleg körbehányt falak között, a sötétség rejtekén.
Ki utasíthatna vissza egy ilyen ajánlatot!??

Ville & October

K ábán válok le a férfiúi ajkakról. Csak lassan nyitom fel a szemeimet, mégis találkozik a pillantásunk. Ville marka szinte perzseli a bukón fekvő kezemet. Nem húzom ki alóla. Jól esik.
A baritonja… a szavai bekúsznak a fülembe. Kitartóan visszhangoznak ott. Megpróbálnak megigézni. Fel… Hozzá.
Nagyot nyelek. Hirtelen összeugrik a gyomrom, és pánikszerűen elönt a forróság tetőtől talpig.
Alaposan meg kell gondolnom. Vagyis nem. Dehogy. Egyértelmű, mit teszek. Vagy épp mit nem. Nem mehetek föl. Az... Az… esélytelen. És nem a fent uralkodó kupi tart vissza. Csöppet sem. Ilyesmire nem adok.
- Ha felmegyek... – szólalok meg, a hangom enyhén rekedtes. Valamiféle rémület cikázik bennem. - …akkor... – néhány másodpercre elhallgatok, és merengve elfordítom a fejem Ville-től, majd mégis visszanézek rá. Szabad kezemet lassan felemelem, és gyengéden megérintem az arcát. - Ahhoz… adj egy kis időt. – szinte könyörgöm a tekintetemmel.
Erre még nem vagyok kész.
Ismét beáll a rövid csend kettőnk közé, hacsak ő nem mond valamit.
- Jobb, ha most megyek. – döngöm halkan aztán, lágy mosollyal.

♪ ♫ Music ♫ ♪

- ...akkor... - ismétlem utána, alig negyed pillanatnyi fáziskéséssel, benn a csendben, ahogy a szemei között futtatom a tekintetem, de aztán elfordul. Nem tetszik. Nem is igazán tudom mi az ami tetszene, de akkor megint rám néz, én meg továbbra sem engedem. Még akkor sem amikor...
..akkor...

- Nem kértem tőled semmit... - fordul bele a szám a tenyerébe, a szöveg végét már az ujjai között mondom. - csak annyit hogy legyél velem. - fordulok vissza felé, a tenyerét már az arcom érinti ahogy gyengén belefekszem, csak megsimítom, csak egy rövid pillanatra mire újult erőt veszek - Semmi olyanra nem kényszerítelek amit nem akarsz. - a szemeim őszintén beszélnek. Egyenest, bele az övéibe, és hogy ő...(?)

Ha még mindig menni akar, a felkarjára fonom az eddig a kezén fekvő kezemet.

- October, várj! - állítom meg és ha megáll, csak akkor folytatom. - Itt aludhatnál.. Velem! - mélyen bele a szemeibe - Ahogy tegnap. Semmi kötöttség! - emelkedik a szemöldököm, de hogy így igaz e!??
Háttt.. az ég világon semmire nem kényszerítem. És ha kell, erre megesküszök!

(What if... I take YOU home ("Ice ice baby!" alternate ending III.))

Ville & October

Nem kért tőlem semmit. Ez igaz. Szelíden elmosolyodom. Részben ez teszi Őt számomra vonzóvá. A türelme, az a finomság, amivel velem bánik.
Csiklandozza a lehelete a tenyeremet. A hátamon is végigzongorázik tőle a jóleső borzongás.
Még nem hagyja abba. Nem hagyja annyiban. Beszél. S ahogy a tenyerembe fekteti az arcát, hüvelykemmel megcirógatom. Szeretem a bőre tapintását. Szeretem tapintani.
Látom rajta mennyire akarja, hogy maradjak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én meg nem.
Még nem válaszolok. Csak gondolkodom, hogy tényleg neki kéne durálnom magam az indulásnak, a bukó az ölemben pihen. Közben az éjszakai szellő egy kósza tincset lebbent az arcomba. A fejemet csak egy gyors pillanatra félrefordítom, és a fuvallat már űzi is tovább, ki onnan.
A tekintetem visszatalál Ville-re. Tudom, hogy őszinte. Alig van ember, akiben jobban bíznék nála. Egy kezemen összeszámolom őket.
A mosolyom szélesebbre húzódik, de a lágysága mit sem változik.
- Ahogy magamat ismerem... – töröm meg a csendet. - …Ha most el is mennék, félúton meggondolom magam és 10 perc múlva úgyis az ajtódon kopogtatok. – magyarázom halkan a szemeibe. - Oké... – bólogatok apró fejmozdulatokkal. - Maradok.
Ez az ajánlat így csöppet sem ijesztő. Sőt, a tegnap éjszaka is emlékezetes volt a maga egyszerűségében. Hiába nem történt semmi olyan, csodálatos volt. Azt hiszem, nem kérdés, hogy visszajönnék hozzá. Úgy érzem, ezt tenném. Akkor meg minek lépjek le?
A kezemet már elemeltem Ville-től, s ha ad egy lépésnyi helyet, végül leszállok a motorról.
Ahogy ismét ránézek, felsóhajtok.
- Te aztán tudod hogyan kell megfűzni... - döngöm most már somolyogva. Amit kihallhat a hangomból, az valamiféle elismerés. Bizony érti a nyelvemet. Amit nem sokan.

És beszélni kezd... Az én mosolyom meg minden szavával egyre szélesebb, amíg végül már nem megy tovább.

- EZ A BESZÉD! - vágom rá egy hirtelen fejlendítéssel, de még mindig vigyorgok.
Aztán.. nem kell hátrébb lökdösnie, megyek én magamtól, ahogy látom készülődik a leszálláshoz, de az a letörölhetetlen vigyorom.. igen, még mindig odaragad a fejemen, és eszemben sincs letörölni.

Amint leszállt, felé nyújtom a kezem, de még beszél, mielőtt belecsapna. Mááár ha belecsap!

- Csak azt adom ami van. Se többet se kevesebbet.. - unalmas szöveg, de ha egyszer így van.

Rászorítva a kezére, már ha tényleg megkaptam, másik kezemben a bukóval rongyolok fel a lépcsőn.
Steve.. Steve-nek hűlt helye, talán pisál.. vagy csak egyszerűen valahol legörnyedt, most mégse tud érdekelni ez a részlet, ahogy hangok a megfigyelő szobából, valószínű köszönések, csak egy felemelt kézzel jelzem, hogy ja.. minden oké, nektek is szia. Valószínűleg kurvára meglepődnek ezen.

Irány fel a lépcsőn.. A kezemben a lánnyal, öt ujjam a kilincsen, lenyomnááám... de előtte megtorpanok. Visszafordulok hozzá mögöttem/mellettem.

- Nem tudom mi az ami várni fog, de nem valószínű hogy rózsás a helyzet. - beszélem a szemeibe, a félhomály.. a lépcső feletti gyenge fény megcsillan benne, és egy pillanatra elvarázsol. De aztán HADDSZÓLJON!
És lenyomom a kilincset...

Leszállok a motorról, mire Ville felém nyújtja a kezét. Cinkos mosolyra fut a szám, és a markába fűzöm az ujjaimat.
Bemegyünk a stúdió épületébe. Ville elől, én utána. Végigrobogunk a folyosón, sehol senki, aztán fel a lépcsőn. Az ajtó előtt megtorpanunk. A keze ráfagy a kilincsre.
Felvont szemöldökkel hallgatom, mit mond, miközben hátrafordul felém.
Nehiddhogyamikorkottárabevoltállőveésahányásbólszedtelekösszeazrózsásabbvolt... Szóvalújatalighamutatsz.-nézést produkálok. Magyarán okosdin, valamelyest gunyorosan somolygok.
Engem már rég nem tudnak meglepni az efféle dolgok. Láttam sok cifraságot. A hivatásom velejárója a magas hűha-faktor. Semmin sem kell csodálkozni, elvégre kemény rocker álla… ehemm, izé… emberekről van szó.
- Tudod, hogy nem zavar. – döngöm. - Csak Vespa ne ugorjon elő a sötétből, mert fazont igazítok a séróján.
Megtépem!
Ha végül lenyomja a kilincset, az ajtó kinyílik, és szembeköszön velünk a lakás sűrű sötétsége. Ville után lépek be. Ha körbe van aknázva az előszoba, először is ő fog elzúgni.

Furcsák a szemei.. Vagy valamit csak én képzelek bele?? MINDEGY! Biccentek, csak mint egy magamat is meggyőzve és lenyomom a kilincset. Okééé.. elő azzal az oroszlánnal!

Nyílik az ajtó, és megkönnyebbülés lesz úrrá.

- Leléptek. - dünnyögöm és fel se tűnik hogy hangosan is kimondtam. Atomnyi kő esett le...
Világításért matatok, nem kell kitotóznom a helyszínt. Kattan a gomb, feltárul a lakás.
A bűűz, már eddig is hagyott kívánnivalót maga után, de gyorsban szemrevételezem a terepet. Se hányás, se a sarokba szarva nincsen, könnyű esti buli volt..

- Szerencsére.. - ekkor igazítom csak ki a lényeget és félrerúgok egy előttem dekkoló vodkásüveget. - Valamit inni?? - megemelkedett szemöldökkel kérdezem, csak pár lépést megtéve előre, de közben őt figyelem - -Vagy éhes vagy inkább!!? - milyen házias a történet!! Ezen én is meglepődöm.. Nem mintha nem épp az előbb ettünk volna, dee...
Na igen.. Azért nézzük meg hova jutunk előre.

Ville nyitja az ajtót. Belép, s felkattintja a villanykapcsolót, mire fényárba borul az előszoba.
Cigifüstös, fülledt, nehéz levegő csap orrba.
Figyelem, ahogy Ville gyorsan körbenéz, mintha keresne valamit. Csak azt ne mondd, hogy a sarokba szoktak szarni. – suhan át az agyamon. Nem tehetek róla, nem tudok másra gondolni, úgy tanulmányozza a padlót, igaz, csak nagyon rövid ideig. De az a gyanakvás, ami kiült az arcára, elég árulkodó. Laposan elmosolyodom a háta mögött.
Aztán elhangzik a kérdés. Megrázom a fejem.
- Kösz, nem vagyok éhes, de valami itóka jöhet.
Akármerre is halad tovább a lakásban, követem, majd félúton, a nappali bejárata előtt megtorpanok. Feltételezem, hogy Ville első ízben betér a konyhába. Addig én…
- Nem bánod, ha kinyitom a teraszajtót? – jah, az onnan betóduló levegő hamar átjárná a lakást.
Ha rám hagyja, így is teszek. Átmasírozok a félhomályba burkolózó nappalin, s már húzom is félre az üvegajtót, aztán visszamegyek és leteszem magam a kanapéra. De előtte körültekintően végigtapperolom a sötétben, nem szeretnék beleülni egy műsoros óvszerbe. Itt helyben halnék meg, ha Vespa-s lennék.

Szóval itóka.. Nyugtázom, azzal be is lövöm a helyet. A konyhát, remélem hagytak ezek még nekünk is valamit, és ahogy belépek a sötétbe, elém tárul a hűtő. A pofámba világít. Csak elsőre rántja össze a szemem, aztán megszokom, és a majd raklapnyi sörrel barátkozom.

- Sör..! Jó lesz!?? - üvöltöm, nem mintha bármi más lenne, de akár válaszol akár nem, kikapok két üveget, és nemes egyszerűséggel bevágom az ajtót.

- Nyisd csak.. - ezt már csak akkor válaszolom amikor visszatérek a nappaliba. Önállósította magát.. JÓ! Még ha nem is egy igazi otthon, de azért részben megteszi.

- Sör van. - rakom le magam mellette a kanapén oldalt, felé fordulva ahogy felé nyújtom az üveget. Ha más kell.. hát arról is teszünk hamarosan.
Ha elveszi, csak akkor nyitom meg én is az enyémet. A lecsavart kupak koppan a padlón. Már nem az fog megártani neki.

- Nem egy ideális környezet.. - mosolyodom el, miután meghúztam a sörömet, karral még mindig a háttámlán támaszkodok. Tetszik ahogy körvonalazódik a gyenge fényben. Nem az egész teste, de a haja.. az arcának egy része, és muszáj mosolyra húzni az arcomat. Nem tudom láttam e már ilyen szépnek.
Hülyeséget beszélek!
Mindig is ennyire szép volt..

Hallom Ville hangját. A konyhából kiabál, hogy sör jó lesz e.
- Igen, tökéletes! – válaszolok hasonló hangerővel. Biztosan eljut hozzá.
A teraszajtót közben már kinyitottam, és letelepedtem a kanapéra.
Ville nem várat meg, pillanatokon belül csatlakozik hozzám, és ledobja magát mellém. Szembe fordulok vele. A belső lábamat magam alá húzom, míg vállal a kanapé támlájának dőlök.
- Kösz. – veszem el tőle egy mosoly kíséretében a sört.
A kupakok lekerülnek az üvegekről, mire Ville megtöri a csendet.
Nem egy ideális környezet…
- Attól függ, mire. – mosolyodom rá. - Ha nem szeretsz itt lenni, akkor miért vagy még itt? – tudakolom szelíden, aztán a számhoz emelem az üveget. Iszom pár kortyot, de a tekintetemet Ville arcán tartom.

"Attól függ mire.." - visszhangzik vissza. Na jah.. egész sokmindenre megfelel. De ezt már nem mondom hangosan, pláne mert folytatja és én újra meghúzva a sörömet, egy darabig csöndben maradok.
Egy darabig..

- Arra amire eddig kellett megfelelt. - nyugtázom, rövid gondolkodás után. Aztán néma csönd, de utána mégis folytatom. - Eddig nem igazán érdekelt hogy hol vagyok. - lököm el magam a kanapétól, hogy leeresszem a lábam, és már nem nézve a szemeibe háttal a támlának dőljek.
A fejem megtámaszkodik a támlán. Csak a fölöttem feszítő plafont figyelem.

- Eddig semmi se érdekelt. - fordulok felé, a fejem csak a háttámlán csúsztatom, de a szemeit keresem. Ha nem tűnt el, meg is találom őket.

Hát jah. Ha Ville nem mondja, akkor is feltételezem, hogy ez a lakás megélt pár kemény kanbulit.
- Sejtem. – döngöm csendesen a szavaira, egy okosdi, sejtelmes félmosollyal a szám szögletében.
Ahogy folytatja, feldereng a sivatagi beszélgetésünk. Az ad némi fogalmat arról, mi játszódhat le a fejében.
Jó hallgatóság vagyok/lennék, de Ville még mindig nem az a fajta ember, aki egykönnyen megnyílik, és akiből dől a szöveg. Jobb is, hogy metálban utazik, mert rapperként éhen halna.
A sörösüveget leengedem az ölembe, a halántékomat pedig a kanapé támlájának döntöm. Figyelem Ville-t. Még akkor is, amikor ő a plafonra mered. Végül mégis felém fordul és ismét találkozik a pillantásunk.
Ha már múlt időben beszél az érdektelenségéről, csak egyetlen dolgot jelenthet.
– Akkor… ezek szerint valami megváltozott. – jegyzem meg halkan. - Elárulod, hogy mi? – akármi is, az Ville-ben zajlik.

Nagyot sóhajtok. Beletelik némi időbe mielőtt válaszolok, de nem szándékos.

- Meg. - csak ennyi, nem több. De a szemeit nem eresztem, ha akar, talán olvashat belőle, de talán nem is vagyok annyira kiismerhető. - Azthiszem.. - csúszik vissza a fejem a plafon felé, valahogy kényelmesebb így. Vagy egyszerűen csak gondolkodom.
Volt ott még valami más is..

- Te. - jön aztán a semmiből, de nem erőltetem. Egyszerűen csak engedem. - Te érdekelsz.. - fordítom felé megint a fejem és a szemeibe nézek. Nem csinálok semmit. Nem megyek közelebb, és nem is reagálok semmire. Egyszerűen csak figyelem.. Talán vizslatom. Keresek.. Keresem a saját tükörképemet, azt aki most vagyok.
A "miért"-eket!

Hangtalan sóhajt engedek el. Én. Be kellett volna tiltanom ezt a választ, mert megint kitérő útra megyünk vele. Már ha hagyom.
Lágyan elvigyorodom a sötétben, miközben kitartóan Ville arcán legeltetem a szemeimet.
- Oké… Deee… még mindig nem tudom, mi az, amivel egy hozzám hasonló egyszerű lány megnyerhet téged. Mi az, amit keresel… bárkiben.
A hideg sörösüveg ott lapul az ujjaim közt. Még nem emelem a számhoz, hogy igyak, pedig kívánom. Egy röpke pillanatra elgondolkodom, aztán folytatom. Sokkal határozottabban szól a hangom, mint eddig.
- Tudod mit? Hagyd a „bárkit”. Mi az, ami kell neked? Mi tenne boldoggá? – most kortyolok bele az italba, majd visszaengedem az üveget az ölembe. - Ha megint azt mondod; én, kénytelen leszek ellenlépéseket tenni, hogy legközelebb jobban meggondold a választ, és valamivel... használhatóbbat adjál. – döngöm sunyin somolyogva. Hogy mennyire komoly a fenyegetés? Inkább játékos, de van némi éle.

"Nem keresek én semmit.. Már nem.." - így szólna. Pont így, de elég hogy egy nagy levegőt vegyek, ahogy az arcom visszatér ahhoz a semmit sem jelentő plafonhoz, és ő újra folytatja. Nyelek egyet.

Csak felé fordulok. Megint. Beleragadok a szemeibe és mintha a vesémbe látna. Újra kotyog, én meg elmosolyodok. Nem vidáman, de szélesen. Szórakozottan.. Talán. Rajta szórakozom!
Aztán mégiscsak résnyire nyúlik a szemem, mielőtt újra válaszolok.

- Őszintén szólva.. már nem emlékszem mi az ami valaha boldoggá tett. - rövid a szünet, őt figyelem - Ha tett egyáltalán.. úgy igazán.. - megint szünet, de eskü nem készakarva intézem! - Az utolsó emlékem.. - fordul vissza megint a fejem - amikor apámmal horgásztunk kinn a Bass Riverben. - magyarázom. - Sötét volt.. késő este, és én rohadtul be voltam szarva hogy elkapnak, kizsigerelnek, mert ott rohadtul nem lehet horgászni! - már mosolygok, ahogy a szemem előtt tornyosulnak az emlékek, és valamiért nincs most kedvem ellenállni nekik. - Hideg volt.. fújt az a rohadt szél, én meg utáltam.. tökölni azzal a rohadt csalival, nem ment fel a horogra, az istennek se, és a sokadik.. próbálkozásra elegem lett és odavágtam azt a kurva botot! - felnevetek, de fel se tűnik ez a részlet - Az apám segített.. - aztán megint, rövid, nyugodalmas időszak után - Türelmes volt.. nem vette föl a hisztimet, pedig lehettem már vagy 10 éves. - még mindig széles a vigyorom, de már nem foglalkozom vele - Törődött velem.. - fordulok most újra felé, és mint egy heuréka pillanat, nézek bele a szemeibe. Ezt is megtaláltuk! - Igen, jó érzés volt. - bólintok rá, mint aki megvilágosodott. - Szerettem.. - mosolyodok talán megint el, de az is lehet csak az arcom izmai enyhülnek - Talán.. Talán akkor boldog voltam.. Abban a percben.. - már megint a plafon. Pedig őszintén, semmi lényeges nincs benne!

- Vagy az is lehet hogy ez az egész hülyeség.. - vált a hangnem, valami erőteljes él is keveredik bele, ahogy ellököm magam a kanapétól és előre dőlve könyékkel megtámaszkodom a lábaimon. Muszáj hogy megszívjam az orromat..
És szükségem van egy kibaszott cigire!

Csak hallgatom Ville történetét. Mindenkinek van, még neki is, hiába igyekszik titkolni. Mikor befejezi, szelíden elmosolyodom. De még mielőtt bármit mondanék, kiiszom az utolsó pár korty sört is, és előredőlök, hogy az összeégetett dohányzóasztalra tegyem az üres üveget. Tompán koppan a talpa.
Visszaigazodom a kanapéra, mire mindkét térdemet felhúzom. Balom ujjai ráfonódnak a bokámra, miközben a halántékomat a háttámlán nyugtatom. Figyelem, ahogy Ville előredől, és a térdeire támaszkodik.
- Már miért lenne hülyeség? Mindenki szereti az érzést, hogy a világ érte létezik, és tudja; nincs egyedül. – magyarázom. A tekintetem nem tágít róla.
Tudom, hogy itt most nem a horgászáson van a hangsúly, de…
- Akarsz horgászni? – vetem fel hirtelen.
Nagy komolyan meredek Ville-re. A hangomon kiérződik a készülő vigyorom, meg az, hogy rohadtul nem vagyok egy óriási pecás.
Talán meghökkenti a kérdés. És talán pont az a cél.

Rázni kezdem a fejemet. Nem tudom miért, önkéntelen.

- Mindig egyedül vagy.. - talán csak suttogom, semmit se hall belőle, de aztán még valami elhagyja a száját, engem meg kizökkent. Leblokkolok.
Nem tart sokáig amíg csak a padlót bámulom, aztán felé fordulok. Bele a szemeibe. Nem eskü hogy ráncolom az enyémeket, de amolyan.. "neked meg valami bajod van??" nézéssel sikerülhetett, de kellenek oda a szavak is.

- Nem.. soha nem voltam egy nagy pecás. - a szemeim még mindig résnyire szűkülve, és csak azután engednek a szorításukon. Talán el is mosolyodom, de ez nem eskü. - Viszont..! - húzok egy kiadós sóhajt a tüdőmbe, úgy néz ki minden izmom meglazult és felállni készülök. Készülök. De aztán meglátok egy dobozzal az asztalalatt.

- Úgy néz ki mégis hagytak itt valami értelmeset is ezek a gyökerek. - előrehajolok.. érte nyúlok, egy kicsit arrébb is kell lökdössem az egészet és csak sikerül kihalásznom azt a dobozt, amit kinyitok és.. - És nézd csak, mégis jó esténk lesz.. - vigyorgom ahogy két füves szál szemközt néz velem, és ki is marom az első darabot. Ez kell most ide! Csakk.. nyugtatónak..
Azzal már túrom elő a farmerzsebemből az öngyújtót.

Veszem, hogy nem akar horgászni. De legalább azonnal meghökkent és kizökkent a totális melankólia vonzó dagonyájából.
- Oké. – nyugtázom röviden, egy szerény mosollyal az arcomon; nem nagy pecás. Én sem.
A tekintetem követi, ahogy előredől az asztalhoz. Nem sokára az is világos lesz mire figyelt fel. Egy dobozra.
Hogy jó esténk lesz? A füves cigit látva… Valakinek biztosan. Bár én anélkül is remekül elvagyok.
Csöppet sem zavar, ha Ville rágyújt.
Nem szólok, most valahogy nincs mit mondanom. A csend tökéletes.
Kényelmesen belefészkelem magam a kanapéba, a támlának nyomódik az oldalam és a vállam, a fejem pedig a tetején hever oldalvást. Az arcom Ville felé néz.
Kiengedek egy hosszú sóhajt, és behunyom a szemeimet. Csak egy percre pihentetem őket. Ettől még fülelek, hallgatom Ville neszezését mellettem. Ha bármit mondana, fogok válaszolni, de ha nem, úgyis jó. Akkor biztosan kellemesen elpilledek.
Ha pedig sokáig nem történik semmi, megesik, hogy el is alszom.

Nem mozdul, és valahogy most én sem veszem a fáradságot hogy ránézzek. Nem mert nemakarok, egyszerűen csak..
A régi bevált módszerként lobban a gyújtó, és ahogy a szál beférkőzik az ajkaim között, már parázslik is fel a vége. Ez majd megold mindent.. Hogy honnan tudom?? Tapasztalat..
Vagy csak a berögzült érzések.
Tudom hogy ettől könnyebb lesz!

Hátradőlök, megint, és valahogy élvezem a csöndet. Azt is élvezem, hogy nem vagyok egyedül. Most nem. Hallom a lélegzését, érzem, hogy itt van velem. Nyugalommal tölt el. és nem, ez nem a fű!! Vagy legalábbis..
Oldalra fordítom a fejem, de ő még mindig nem mozdul. Lecsukódott a szeme, én meg kihasználom a helyzetet hogy figyeljem. Veszettül szép.. De nem tudnám megmondani mi az ami olyan szép benne. Dugtam én már rengeteg dögös bigét, asszem.. ő mégis.. Valami több. SŐT!
Sóhajtok, és visszafordítom előre a fejemet. Elmosolyodok. Talán..
Odakinn egy sziréna hangja csendül fel, de nem tud megzavarni. Most valahogy semmi sem...

- Kérsz még egy sört?? - kérdezem aztán a semmiből, az enyém még mindig ott árválkodik a dohányzó részlegen, és most valahogy nem is kívánom. De szívesen hozok neki újat!
Viszont hogy válaszol e... Ezt már nem tudhatom.
Talán már elragadta az álmok ördöge, de talán még itt van velem.
Ez a következő percben majd kiderül.

A jóleső csend teljesen elandalít. Körülöttem nem történik semmi. Se mozgás zaja, se beszédé nem zavar meg.
Percek múlva valahol a tudatom peremén érzékelem Ville hangját, mintha nagyon messziről jönne. A kérdést magát felfogom, de arra már nem egészen emlékszem, hogy enyhén megrázom nemlegesen a fejemet. A szemeimet még mindig behunyva tartom.
- Nem… Kösz… – felelem halkan, aztán a pilláim mégis felnyílnak.
Lassan felemelkedem a kanapé támlájáról. Lomha mozdulatokkal kezdek fészkelődni. Végül elheveredek. Ville ölébe döntöm a fejemet, a térdeimet pedig felhúzom.
A kezem ráfekszik Ville térdére az arcom előtt.
- Nem kell semmi… – motyogom alig érthetően magam elé. - Csak maradj itt.
Egy-két álmos, lapos pislantás, és a szemeim ismét lecsukódnak.

» What if... I take YOU home ("Ice ice baby!" alternate ending III.)
» What if… We stay at my place („Ice, ice baby!” alternate ending II.)
» Home,sweet home...-Crystal&Adam
» Home sweet home - Daniil & Lash
» Home sweet home? Zane & Ash

What if… I take YOU home („Ice, ice baby!” alternate ending I.)

What if… I take YOU home („Ice, ice baby!” alternate ending I.)

Similar topics

Similar topics