Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
- Kösz, mindent.. - vigyorgok még az öregre, közelebb lépve hogy leszórjam még a két sör árát. October valamikor ekkor tipeg a szemetes felé, az enyém.. én már elintéztem ezt a tag mellett. Stílusosan szép az a borravaló!
Belekapva az üvegbe, elindulok a motor felé. A lányt nem előzöm be, megállok, hagyom hogy előttem lépkedjen, és igen, ha megteszi, ha nem idomul be mellém, azért lazán szemrevételezem hátulról. Sosem árt az meg mégegyszer! De reméljük nem.. utoljára!
- Adiós! – köszönök el Carlos-tól, aztán még mielőtt a motor felé irányzékolnám magam, kérdőn Ville-re nézek. - Mehetünk? – tudakolom egy kedves mosollyal. Ha nem jelzi, hogy szeretne itt még mást is, akkor kényelmesen visszasétálok a közelben parkoló mocihoz. Csak a bukómat veszem kézbe, nem nyomulok a volánhoz, az most Ville-é, nem veszem el a vezető szerepet. - Finom volt ez a vacsi. – mosolygom a szemeibe, mielőtt visszahúzom a fekete sisakot a fejembe. Várom, hogy Ville felüljön az acélló nyergébe, majd én is felpattanok mögé. Gondolom a stúdióhoz megyünk. Ott majd előreülök.
Csak egy biccentés jelzi hogy nekem itt egyéb dolgom nincs, és amúgy is, nem felejtettem ám el, hogy alig néhány perce még menekült volna innen. Újabb mosoly feszít szét az arcomon, de ezt már vagy mellette vagy pont mikor hátulról tanulmányozom, de nincs is olyan messze az a motor.. Azt elérve kapom csak vissza fel, a fejem.
- Örülök hogy ízlett! - marok rá a maradék bukóra, és mivel úgy néz ki továbbra is enged, megközelítem a moci elejét. - Mondtam én neked hogy mesteri lesssz.. - egy utolsó mosoly, aztán tűnök is el a sötétségben, a fejemen a cucc, a lábamat átvetve indítom a lóerőket, és várok, hogy ő is követve a példám, rendesen mögém másszon.
Ha nincs közlendő, vagy bármi ami akadályozna, a motor feldübörgő hangja újabb tekinteteket szegez a képre, de eszemben sincs most megijedni. Ha eddig nem féltem, nem most fog senki keresztüllőni, pedig ilyesmi is megtörténik ezen a környéken. De nincs okom panaszra.
Egy újabb kanyar, mégis automatába közlekedek, a város már dübörög ilyenkor, nagyban, ezért elkerülök minden olyan helyet ami gondot jelenthet és alig.. talán olyan negyed órát ha a nyeregben ülve csorgatom be a járgányt végül a lány lakása elé. Nem terveztem, de így esett. És ahogy megállunk, még nem állítva le a motort feszítem ki a két csülkömet, csak hogy lerántsam a fejemről a sisakot. Úgy néz ki megérkeztünk.
Ismerős utcák, kanyarok. Aztán mégis csak meglep, hogy Ville nem a stúdió felé veszi az irányt. Nem akarok menet közben kalimpálni, hogy Hé! Nem arra! Talán úgysem értené mi a bajom. De én úgy gondoltam, hogy egyértelműen őt tesszük le előbb. Na, se gond. Ő meg mást tervezett. Mondtam én, hogy egy igazi úriember. Leparkol a lakásom háztömbje előtt, kitámasztja lábbal a járgányt, mire én meg lekászálódom a háta mögül. Hatalmasat sóhajtok a bukó alatt, még mielőtt megszabadulnék tőle. Hát… Véget ért ez az este. Igazából nem szeretném, de… Ez van. Lekerül a sisak rólam, ma sokadszorra. Ville mellett ácsingózom, miközben belemosolygom azokba a szép hidegzöld szemekbe. - Fantasztikus este volt. Nagyon jól éreztem magam veled. – döngöm nem kevés lányos zavarral küzdve. Mert tudom mi jön. Búcsúcsók, meg ilyenek, aztán én is haza, meg Ő is haza. Odapasszolhatnám a motort, mennyen azzal nyugodtan, majd másnap úgyis összeszedem a stúdiónál, nem nagy kunszt, nem fog hiányozni. Végül mégsem ajánlom fel, mert hirtelen gondolok egyet. Franc érti ezt. - Mindketten tudjuk hogyan fog végződni. – magyarázok tovább. - Hazamész, vagy vissza oda, és felhívsz egy kurvát. Esetleg kettőt. De mi lenne, ha… - leveszem az arcáról a szemeimet és néhány másodpercig a betont kezdem el bámulni a lábam előtt. - …ma este beérnéd velem? – emelem aztán vissza a pillantásomat rá. Carlos-tól egész úton idáig azon gondolkodtam (meg lelkierőt gyűjtöttem) hogyan csikarhatnék ki még bónuszperceket az éjszakából, hogyan lehetnék még Vele. Ennél jobb ötletem nincs. És igazából, ez a valami most, sokkal több, mint mentőötlet. Valami munkálkodik bennem. Valami ösztökél, hogy ugorjam át a saját árnyékom minden para ellenére. Úgyis őrültséget akartam csinálni. Hát, ez az lesz. Kit érdekel… A slusszkulcsért nyúlok, és kihúzom a helyéről. Ez a motor ma már nem megy sehova. Csakhogy egyértelműsítsem a döntésemet, már ha Ville rákérdezne; biztos vagyok-e benne. És mintha taxival nem tudna lelépni. Hát nem fog. Mert azt meg... Pf... Akkor elküldöm. Ez az Octi, neked sem kell már megbuggyanni. Ville szemébe nézek, s egy határozott, de ártatlan mosolyt címzek neki meghívásként. Aztán elegánsan sarkon pördülök, és kényelmes léptekkel – nem sietek sehova – elindulok a bejárat felé. Hogy utánam jön-e, passz.
Felmosolygok a szemeibe. Akaratlanul, zsigerből teszem, valahogy mégse állok ellen, már eszemben sincs rá nem mosolyogni. Ki érti ezt..(?)
- Nemkülönben. - biccentek, és bár ő már talpon, mégse lökdösöm félre hogy azonmód gyorsban letaszigáljam én is magam, valahogy nagyon nem sietős.
- Legközelebb.. - kezdenék bele, de a szavamba vág. Én meg hagyom, az amit ő mondana sokkal jobban érdekel, és aztáán...
Hogy meg e lep?? Valószínűleg. Ami biztos, hogy résnyire húzom a szemeimet és próbálom.. kikutatni vajon ez egy újabb játéka e. Talán megint játszik velem.. Talán ez a rész.. neki vicces, vagy most a szavaknak higgyek e..(?)
- October, biztos vagy benne hogy..? - kérdezem, lenne ez tovább is, de akkor kikapja a kulcsot, és ez befagyasztja a lényeget. Csak nézek. Rá, mert oké, amúgy sem a motorral megyek, de...
Az a sokat mondó mosoly egy pillanat alatt beolvaszt mindent. Bennem. A gyanakvást, minden ellenszegülési késztetést, és ahogy nem is annyira hirtelen de hátat fordít nekem, én előre fordulva elmosolyodok. Ez a lány még kicsinál ma engem..
De nem adom fel, és pont ezért emelem le magam a motorról. Tudom hogy ezt akarom. Ittmaradni, vele.. Ha már hívott... És egy korántsem panaszittas sóhajt megeresztve követem. Egészen addig amíg utol nem érem, és még ott sem szólalok meg. Csak követem. Egy kurva szó nélkül, a lakásig akár, ha addig nem érez késztetést hogy beszéljen.
Szavak helyett egy kedves, őszinte mosollyal válaszolok Ville kérdésére. Igen, biztos lehet abban, hogy jól hallotta, amit előzőleg mondtam. Most nyoma sincs se bennem, se rajtam annak a vicces kedvű kislánynak, aki egyszer beugratta. A bejárat felé lépkedek. Hogy ideges vagyok-e? Basszus, hogy a frászba ne?! De nem mutatom kifelé. Mindent legyűrök. Hallom, ahogy Ville leszáll a motorról, aztán hallom a lépteit tompán koppanni a járdán mögöttem. Az ajtó előtt megtorpanok, és matatni kezdek fekete bőrdzsekim zsebében a lakáskulcsok után. Előbb az egyik zsebben keresem. Üres. Beletúrok a másikba. Tudom hova tettem a kulcscsomót... Csekkolom az oldal- és a mellzsebeket is. Ezekben sincs, úgyhogy szaporább kézmozdulatokkal tapperolom végig a farmernadrágomat is. Elöl, hátul, oldalt, ahol csak zseb lehet. Aha… Elér a hideg zuhany szerű felismerés. Csak állok az ajtó előtt, aztán a homlokom azon koppan. Elengedek egy rohadt nyugodt, beletörődő sóhajt, ahogy ott támasztom a fejemet. - Azt hiszem… - döngöm halkan, lefelé bámulva. - ...elhagytam a kulcsaimat a sivatagban. Kedvem lenne vigyorogni, de mégsem teszem. Talán csak egy hangyányi hitetlenkedő mosoly bújkál a szám sarkaiban. Bakker... Hogy ez is most...
Csak követem. Valahogy nem lépek mellé, az olyan.. ijesztő lenne, és még az is lehet hogy megköszörülöm a torkomat valahol útközben, de egyértelműen kiesik az a reakció. Viszont mögötte állok meg. Közvetlenül, annyira nem tapadok rá, mint odakinn, a motornál, mégis elég közel hozzá, hogy érezzem. Valamit nagyon keres.
Először nem értem. Mégse kérdezek rá, de az hogy egyértelműen itt álltunk meg, árulkodó jel. Hát még amikor az egész keresés végeszakad, és előre dőlve koppan a feje. Megemelem az egyik szemöldököm. De nem kell kérdezzek, ő az aki megelőz benne.
Elmosolyodom. Fel a drótozott rácsú üvegre előttem, és alig fél másodpercig tart a felismerés. Nem tudom mikor, de az biztos hogy óvón fut a bal vállára a kezem, és ha nem ellenkezik, engedelmeskedik nekem, jobb kézzel fordítom meg. Pont hogy a háta tapadjon az ajtóra és én csak egyetlen egyet közelebb lépjek.
- Én két esélyt látok a ma estére. - hajolok félig lejjebb, hogy belenézzek, szinte pont a szemeibe, ahogy fél kézzel mellette, az üvegen támaszkodok meg - Vagy rám bízod magad.. - igéző hangerővel - amiii.. nem is biztos hogy olyan jó ötlet - emelkedem vissza fel, hogy fölfelé körülnézzek és vegyem viccesre a figurát - tekintve az előéletemet.. - már vigyorgok - vagy pedig felpattanunk arra a járgányra ott balra.. - ejtem le a fejem félig visszafordulóval mutatva a motorra a hónom alatt - És be kell érned egy bűzös.. legénylakással.. - vigyorgok már újra a szemeibe - Viszont egy dolog biztosan jó a képletben. Grid és a fiúk, már tuti elpucoltak! - szelídül az egész újra mosollyá, és hogy hogyan folytatódik az este?? Már nem érdekel... Egyszerűen csak vele legyek.
Megérzem Ville kezét finoman a vállamra csúszni. Ekkor emelem fel a fejemet az ajtóról, és eközben ő szembe is fordít magával. Engedek a szándékának. Háttal a bejárathoz simulok. Csalódottan, és egyben rohadt bűnbánóan pislogok fel Ville-re. Eskü, nem direkt volt… Fél kezén megtámaszkodik a fejem mellett és fölém hajol. Amikor ilyen hangerővel beszél, ilyen hangszínnel, valami fura, bizsergető, kellemes érzet zongorázgat a gerincemen. Akaratlanul is mosolyt csal az arcomra a szavaival. Nagy mágus/fenegyerek, az már világos. A felsorolt opciókat hallgatva, az a mosoly jókedvű vigyorrá izmosodik. - Nem mintha nem bíznék benned... – döngöm ellágyult altomon, miközben a tekintetemet mélyen belefúrom az övébe. Tudhatja, hogy 101%-ig bízom. - De mit szólnál most a legegyszerűbb megoldáshoz? – pislogok kérdőn, cinkos somolygással rá, mire felemelem a szemei elé a motor slusszkulcsát. Két ujjam közé csippentve lógatom a kis fémet a levegőben. Az övé, ha elveszi. Tiszta sor, melyik lehetőséget választom. Minden esetre sejtem mit takarhat az "előéletes" dolog. Az sem zavarna.
- Nos.. nincs ezen mit szépíteni.. - engedem el az ajtót a feje mellett és esik vissza a karom kiegyenesedve, mielőtt megrántanám a bal vállamat - Rocksztár vagyok.. nem lakatos! - vigyorgok megint és a kulcsra vetítve a szemeimet, nanáHOGY! Miért is ne!? Azzal rámarva a kulcscsomóra, megint a szemeibe pillantok.
- Csak ne ijedj meg.. - suttogom - NAGYON! - normál hangerővel, és egy újabb vigyorral karöltve fordulok el, hogy megcélozva a motort eljussak a nyeregbe. Csak ott, már elérve a gépet várom be. Már ha jön, és ha nem kell már a nyeregre felülve, akkor utánakiáltanom.
- Na mi az..(?) Nem jössz?? - nem véletlenül mellőzve a "beijedtél" kifejezést...
Azon a szövegen, hogy Ville nem lakatos, jót vigyorgok. - Tényleg?... Mit nem mondasz! Erre kiveszi a kezemből a slusszkulcsot. Megijedni? - Mitől is? – adom sötéten somolyogva a kis értetlent, fél felvont szemöldökkel. - Voltam már nálad. Rémlik? – dünnyögöm heherészve, ahogy ellököm magam az ajtótól, és elindulok Ville után a motorhoz. A stúdió fölötti lakásban nagy meglepetések nem érnek, legfeljebb a bejárónőt. Már ha van. Ha nem menekült el. Nem kell rám várnia. Pillanatok kérdése és ott termek a járgánynál. A bukót újfent a fejembe vágom, becsatolom az állam alatt, és már lendítem is át a lábamat a nyergen, amennyiben Ville elfoglalta a helyét a volánnál. Szorosan hozzá simulva kapaszkodom a törzsében, míg be nem futunk a célállomásra.
- Jatényleg.. - humorizálom el a helyzetet, még bele a szemeibe, és aztán indulok el a géphez.
Odaérve a sisak a fejemben. A seggem a motoron, dübörög a lóerő, mögöttem a lány.. lehetne ennél tökéletesebb!?? Még vigyorogni is elfelejtek egyszerűen csak meghúzom a gázt, és belövöm az újabb, már valamivel kellemesebbnek ígérkező célállomást. Nem mintha itt olyan rossz lenne...
Az út eseménytelenül telik. Már ha nem számoljuk a fejemben keringő ezernyi gondolatot, a teste kiélezett melegét a hátamon, és a tényt, hogy próbálok nem gondolkodni a részleten, hogy ha odaérünk.. hogyan is tovább. És ekkor fordulok be a stúdiót szegélyező kis utcán.
Beállítom a motort. Pont a bejárattal szemben, a morgás elhal, én mégsem szállok le, megvárom amíg ő teszi meg, és ha végzett, csak egy nagy sóhajjal követem. A bukó.. végig ott figyel a kezemben. Még akkor is, amikor a másik szabad kezem a szemeibe nézve felé nyújtom, és ha ő is így van vele, rászorítva indulok fel a lépcsőn. Nem érdekel ki látja meg. Steve.. az ajtóban őrködve, bármelyik tetű féreg, vagy paparazzi a sötétben, mindenki kapja be!
Nyílik az üvegajtó, egy biccentés Steve-nek, az meg nem lepődik meg, nagyon, ahogy a fiúk se, akik a távolban az üveg mögött pókereznek. Mindig jelenek meg nővel. Néha csak egy név van, vagy több, a biztonsági részlegen, néha csak egy szám. De ez most nem az az alkalom. Viszont feltűnést nem keltek, ami nem elhanyagolható szempont.
Felfelé a belső lépcsőn viszont előre lépkedek. Úgy sejtem a többiek már rég leléptek, de ha mégsem, ne őt érje az első hányinger.
Valamiféle lázas izgalom és az ismeretlentől való félelem elegye tölt el. Félek, de fogalmam sincs mitől, ugyanakkor boldog vagyok; még nem ért véget az éjszaka, Ville-vel lehetek. A kérdést, amit feltettem a lakásom előtt, visszavonhatatlan engedélynek veheti. Eszemben sincs megfutamodni vagy meggondolni magam. Amire készülök, AZ az én döntésem, tudom, senki sem kényszerített, vagy sugallta, hogy bármit tegyek. Minden porcikámban akarom, hogy megtörténjen. A belső remegés egész úton velem van, még akkor is kegyetlenül csikar, amikor bekanyarodunk a stúdió utcájába, és leszállok a motorról. Na, még csak akkor áraszt el egy újabb, erőteljes hulláma. Azt hiszem, ez természetes és normális, amikor egy lány életében eljön az a különleges első alkalom. Gondolkodás nélkül csúsztatom a kezemet Ville markába. Odabent Steve arca meglepetten rándul egyet, mihelyst meglát így minket, én meg szerényen odaköszönök neki, mielőtt felfelé vennénk az irányt a lépcsőkön. Odafent Ville előremegy, kinyitja az ajtót. Mögötte - még mindig a kezét fogva - lépek be a sötét, áporodottan fülledt lakásba. - Pont ilyenre emlékeztem. – motyogom sunnyogva. Jahm. Mitől is kell félni? Tény, az orromig sem látok, míg fel nem kattintja a villanyt. Ha így tesz, az elém táruló látvány sem fog hanyatt lökni. Sejtem miféle széthányt rumli lapíthat az árnyak közt. Viszont nem érdekel. Nem ezért vagyok itt.
A keze.. a kezében érzem. Ez most valahogy más. Valami más, mint ott kinn alig egy órája, és ez bennem is feltár valami félelmet. Mégis szilárdan tartom magam.
Az út befele, nem tart sok időbe. Mégis mintha kilométerek választanának el. Steve az ajtóban.. odaköszön, én meg csak egy biccentéssel válaszolok, nem akarom hogy bármi bekeverjen. Nem vagyok kíváncsi most a felesleges szövegekre..
Felfelé a lépcsőn, a lépések némán puffannak a talpam alatt. Az ő lépései könnyedek.. Szinte nem is hallom őket, mégis tudom hogy ott van. A zsigereimben. Lenyomva a kilincset, megelégedéssel tölt el hogy igazam volt. A többiek már leléptek. A Zsindelyes már hazament, a többiek meg.. valahol máshol folytatják a kurvázgatást, az alapokkal feltöltve, és én most hálás vagyok csöndért. Annál inkább a lakás ahogy kinéz.
- Csak a szokásos.. - ejtem meg, mindenfelé szétgurult piás üvegek, némi por hátrahűlt helye az asztalon, vágható füst, és a tartóból kifolyó csikkek. Nagy buli lehetett erre..
Elengedem a kezét, de csak hogy előre lépjek. Nem állok neki pakolni. Úgyis tudja hogy.. Viszont megközelítem a hűtőt. A lámpa csak a nappaliban maradt égve, így az onnan kiáramló fény világít csak félig meg. Sör.. egy rakattal van még belőle, na meg némi víz. Egyszerű a helyzet. Minden ami töményebb benyakalták ezek a balfaszok. Rámarok két sörre, és egy víz is kikerül a pulton. Hogy ő?? Ha nem követett ide, ha leragadt a kuplerájon, vissza, hozzá lépkedek, kezemben a két üveggel.
- Ezek mindent betermeltek ami volt raktáron. - egy félszeg mosoly, de valamit ott sejthet mögötte. Igen, felkészültem. De nem mondom hogy nem félek. Kibaszottul zizeg valami itt benn, mégsem engedek neki. Egyszerűen csak ha kéri, a kezébe nyomom az egyik üveget. Ville Deadman Wallow! Még téged is meg lehet ijeszteni!(??)
A hozzászólást Ville Deadman Wallow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 20, 2015 10:32 pm-kor.
A lakásban oroszlánszag terjeng(ene), ha az arcunkba tóduló, sűrű cigarettafüst nem nyomná el. Végtelen csönd fogad minket. Ville-nek igaza volt, sehol senki. Ez baromira megnyugtat. A hátramaradt romhalmazból ítélve, a többiek marha jól szórakoztak, mielőtt leléptek. Ville ujjai lefonódnak a kezemről, én pedig nesztelen léptekkel, hűséges árnyékként követem a konyhába. Ahogy kinyitja a hűtőajtót és behajol, jótékony fény árad kifelé, bevilágítva az amúgy homályba vesző helyiséget. A konyhapultnak támasztom a hátsómat, és türelmesen várakozom. Ville háttal áll. Így csak egy magas, fekete alak a hűtőből szökő fénypászmában. Hallgatom hogyan koccannak, csörrennek az üvegek, míg meg nem fordul és a markomba nem nyom egyet közülük. - Kösz. – mosolyodom rá, miközben elveszem tőle. - Nem számít. – döngöm, bár lehet nem ártott volna meg egy kicsi keményebb „folyékony bátorítás”, valami erőt adó varázsfőzet. De így is tökéletes. A számhoz emelem az üveget és iszom néhány kortyot. Inkább időhúzásból, mint szomjúságból. Most kezdtem el félni igazán, de nem hagyom, hogy ez a vészes érzés legyűrjön. Úgy sejtem Ville is izgul, vagy legalábbis mintha tanácstalan lenne. Én meg úgy be vagyok szarva, hogy képtelen vagyok bíztatni. Azt viszont rohadtul értékelem és becsülöm benne, hogy nem ront nekem kiéhezett paraszt dúvadként. Nem sürget, hogy „Na, gyerünk már! Még fel vagy öltözve, maca?” Ettől a gondolattól muszáj megeresztenem egy tompa vigyort. Ez a viselkedés amúgysem méltó hozzá. Még egy nyelet sört lehúzok, majd az üveg talpa a konyhapulton koppan. - Egy pillanatra használom a mosdót… Ha nem bánod. – bökök irányba a hüvelykemmel, s már masírozok is kifelé. A folyosó tök sötétjében alig látok. Valamibe belerúgok. Éppen hogy nem esem hasra. - Basszus… – dünnyögöm. Asszem egy csont üres üveg az, mert csörömpölve gurul félre. Nekiütközve a falnak koppan egyet. Ville hallhatja merre közlekedem. Itt képtelenség lopakodni. Megtalálom a fürdőszobát, az ajtó persze tárva-nyitva. A nem-létező virágillatokból ítélve nem aknásítottak a srácok. Vagy legalábbis nem szórták el… Kitapogatom a falon a villanykapcsolót. Felkattintom és lőn világosság. Becsukom a hátam mögött az ajtót. Pisilnom kell. Tényleg. Könnyítek a problémán, majd odalépek a mosdóhoz. Megnyitom a csapot, mire a víz halkan csobog a kezeimre. Közben mereven belebámulok a fölötte lógó maszatos tükörbe. Az arcomat tanulmányozom. A sminkem, a fekete szemfesték és kontúr félig elkenődve, megkopva sötétlik a bőrömön. Aztán belém nyilall, hogy hoppá! Sosem növesztek dzsungelt délen, de egy kis fazonigazítást mindenképp elkövetek, ha tudom, hogy ma EZ lesz terítéken. Ráadásul jó házból való szűzként kócos vagyok, izzadt vagyok, büdös vagyok. Pfff… Istenem! Hülye vagyok! Nem baj. – válaszolják kedvesen a hangok. Elég, ha azon pánikolok, hogy szexelni fogunk Ville-vel. Nem akarok azon is; mi van, ha mégsem kellek neki. Saját magammal küzdök. Egyik felemnek minden vágya ez az éjszaka. Míg a másik hanyatt-homlok visítva menekülne, hogy egy October formájú lyukat hagyjon maga után a falon. Őszintén? Kurva ügyefogyottnak érzem magam. Addig nem megyek ki innen, míg ezt az egészet meg nem beszélem a fejemben nyüzsgő hangokkal. Nem! Inkább meghalok, minthogy visszakozzak! Kevély elhatározással fordulok el a mosdókagylótól kéztörlés után. Megállok a kijárattal szemben. Mielőtt megindulnék, hogy lenyomjam a kilincset, hatalmas lélegzetet veszek. Ommm… Szúúúszááá… Relax! Jó lesz! - Ville, merre vagy? – tudakozódom immár a folyosón. Ha válaszol, követem a baritonja irányát. Ha még a konyhában tartózkodik, oda megyek, de ha időközben bement a nappaliba, akkor oda. Valahogy megtalálom. Hacsak nem ő pattant meg kettőnk közül előbb…
Ott van mögöttem.. A bőrömön érzem, mégis valahogy a hűtő az első logikusnak látszó célpont. Kinyitom.. és két sörre marok belőle. Csak ezután fordulok oda hozzá.. az egyiket a kezébe nyomva ha nyúl érte, és némi.. mondjuk hogy bocsánatkéréssel a helyzetre, de így jársz ha barmokkal osztod a lakásodat. Mert én is egy barom vagyok...
Ahogy a szájához emeli az üveget, én még mindig tartom az enyémet. Csak őt nézem.. Figyelem, ahogy benyeli a sört.. ahogy kortyok gurulnak le a torkán, és megköszörülöm az enyémet. Csak ekkor emelem a számhoz én is az üveget. Az övé koccanása a pulton térít észre.
- Hogy mi?? - kapok oda véletlen - Persze.. csak nyugodtan.. - hebegem, ahogy már meg is pattan, én meg lehelyezve az üveget, pont az övé mellé a pultra, háttal nekidőlök. Két kezem kapaszkodik a pult szélébe. Most mégis, mi a faszt művelek!?? - bámulom a padlót, aztán az anyázása ami kizökkent.
- EGYBEN VAGY!?? - kiálltok utána, de - elvileg - nem jön válasz. Viszont tart tovább, előrefele, én meg nyugtázom hogy nincs nagyobb baj. Remélem...
Csukódik az ajtó, én meg még mindig csak ott állok a sötétben. Hogy mennyi idő telik el? Nem számolom. Nem számolom a múló perceket, aztán egyszer csak kilövöm magam, és kisétálok a konyhából. A fürdő ajtó zárva, de nem hallgatózom. Na jó, csak egy fél másodpercet, aztán megszívom az orromat, és beletúrva a kabátomba kutatni kezdek egy cigire. Nem mintha itt ne lenne elég belőle, de egyszerűen KELL! Már lobban is a láng, a gyújtót - a kabáttal együtt - eldobom az asztalon a többi szemétre és félrerugdosva néhány üveget, megnyitom az erkélyajtót. A friss levegő.. jótékonyan áramlik be, és ahogy kilépek, teletölti a tüdőmet. Ez kellett nekem... És ekkor hallom meg a hangját..
- Erre! - kiáltom az erkély felől, és háttal nekidőlve a korlátnak, a távolból húzódó fényár hátterével az irányába nézek. Kezemben a sörrel. Azt hiszem...
Kiérve a mosdóból enyhe légáramlat csap meg. Hallom Ville hangját is. A nappali felől jön a válasz. Némileg lerendezve a problémás dolgokat a fejemben, besétálok a nappaliba. Itt legalább ég egy kis állólámpa, a sarokban a kanapé mellett. Megpillantom Ville nyúlánk alakját az erkélyen. Nem nehéz kiszúrni, az ujjai közt vörösen izzik a cigaretta vége. Befelé néz. Találkozik a pillantásunk, mert én meg őt figyelem. Megindulok felé, de út közben megtorpanok még. Csak addig, míg leveszem magamról a dzsekimet. Úgysem lesz rá szükség… Ráterítem a közeli fotel háttámlájára, aztán otthagyom és csatlakozom kint Ville-hez a friss, hűvös éjszakában. - Már azt hittem megléptél. – döngöm somolyogva. Játszom a nagyon bátrat. A hangomon is próbálom éreztetni a finom, jól megszokott játékos gúnyt, a megszeppentség helyett. Felkönyöklök mellette a fémkorlátra, aztán lebámulok a gyéren kivilágított utcára. Sehol egy árva lélek. A csendet egyedül a belvárosból beszűrődő kocsizúgás és távoli szirénázások törik meg. Az alattunk elterülő sötét képről Ville arcára fordítom a tekintetemet. Csak fürkészem, némán. A mutatóujjam hegyével gondolkodva megérintem a számat. Közben is mosolygom. Most mintha nyugalom ereszkedett volna ránk. Belül legalábbis nyugit érzek. Olyasmit...
Még mindig.. Még mindig olyan kurva szép, mint alig fél perce.. Vagy egy órája.. Vagy úgy egész életében, és ahogy látom megindul felém, egy kikúszó mosolyt elhajtva a számhoz emelem a sörömet. Még akkor is, amikor megtorpan és úgy látom vetkőzni kezd, belül mosolygok, és csak egy fél pillantással a fémasztalra mellettem, ráhelyezem a sörömet. Nem kell az ide..
- Eszemben sincs... - lépek közelebb, ahogy megkönyököl a korláton és letörölhetetlen mosoly virul a képemre. - Én inkább azt hittem hogy te vagy az akinek eszébe jutott ezt megvitatni a tükörképével, és végül én állok vesztésre. - vigyorgom el a végét, de csak humorral tompítom a dolog élét, mégis odakönyökölök. Közvetlenül mellé, és még egy utolsót beleszívva a cigibe, felé fordulva a szemeibe nézek.
- Vigyázok rád.. - suttogom aztán, és ha nem ellenkezik, csak lassan csorgok közelebb, orrommal végigsimítva az orrán, egyet jobbra, majd balra egyet, ahogy ő tette ezt korábban velem, még odakinn, nem felejtettem el, és csak mosollyal húzódva közelebb találom meg végül a száját. Nem vagyok vad.. vagy erőszakoskodó... Nem akarok semmit tőle.. Semmi olyat amit nem ad önként nekem, mégis.. a cigaretta csak füstölög a kezemben, engem mégis ő az aki jobban érdekel. A szája.. ha engedelmeskedik, csak érzéssel kóstolgatom és ízlelgetem, amíg...
Oldalvást fordítva az arcomat figyelem Ville-t, míg közelebb húzódva beszél. Jellegzetes sunyi vigyorom felmászik a képemre. - Sajnálom, ha kicsit sokáig tartott. De mást is meg kellett vitatnunk. – jah, kizárólag kettőnknek, lányoknak, azt a súlyos önismereti megrázkódtatást, ami épp kialakulóban volt, mint valami lappangó nyavalya. Az eredmény végül 1:0 a harcedzett önbizalom javára. Harcedzett… Na jó, még tréningezzük. Az orra játékosan megcsiklandozza az enyémet. Félig lehunyom a szemem. Ez így… annyira jó… Tökéletes. Afelől nincs kétségem, hogy vigyáz rám. Mindenféle értelemben. - Tudom. – búgom halkan, egy finom, érzelmes mosollyal, aztán a figyelmem a szép formájú szájára terelődik, ahogy odahajol hozzám, hogy megcsókoljon. Vággyal telve emelem feljebb az arcomat. Fogalmam sincs hogyan csinálja, de már ez is annyira tetszik, hogy simán össze tudnék esni a gyönyörtől. Ámulatba ejt a gyengédsége, a türelme. Nem próbáltam, de biztos vagyok benne; más nem csókol így. Meghipnotizál vele, és én akarom, hogy ezt csinálja. Meglep ez a különös szükség, de nem bénít le. Teljesen. A szám az övét kóstolgatja ugyanolyan puhatolózva, mint Ő az enyémet. Közben egész testemmel felé fordulok, de a korlát felőli kezem még abban kapaszkodik. Leheletnyire elválok az ajkától, és rásuttogok. - Nem félek. Bammeg, nem a frászt nem. Remeg a gyomrom. Távol akartam tartani magam Ville-től, akárcsak a többi férfitól, de valahogy mégis az a titokzatos és ellenállhatatlan erejű csábító lett, aki a puszta létével arra késztet; haladjam meg aki eddig voltam. Ugyanakkor benne keresem önmagam.
- Nem számít.. - suttogom ahogy odahelyezkedek a korlátra mellette. Hogy mi jár a fejemben?? Semmi olyan ami korábban tette. Semmi olyan ami bármiben is akadályozna vagy nem engedné hogy itt legyek mellette, és tegyem.. ami neki a legjobb. Igen, neki.. Ha most gondolkodnék, rácsodálkoznék ezen, de megtaláltam az egyetlen ésszerű megoldást. Nem gondolkodom.. Egyszerűen csak teszem amit ő diktál a fejemben..
Ahogy fordul, az egész testem fordul vele. Nem annyira hogy egyensúlyt vesszen, de valamikor a cigi ki is esik a kezemből. Nem számít.. Valahol lenn végzi a fövenyen én mégis csak teljes átéléssel csókolom. Ahogy elválik, nyelnem kell.. A szememet nem nyitom ki, még élvezem az ízét, de közben hallok.
- Helyes. - suttogom, egy újabb mosollyal karöltve, de kell nekem. Vissza.. ezért egy elnyomott sóhajt húzva a tüdőmbe megint a szájáért nyúlok.
Ha nem akadályoz, emelkedem. Vele együtt, ahogy már nem érdekelve a korlát, az állcsontjára csúszik a jobb kezem, és a bal is.. alig hogy követi mikor már szemben áll velem, és én egészen hozzá hajolok. Ne kelljen lábujjhegyre emelkednie...
Hogy mikor.. mennyi idő után hagyja el a szám, az nem számít. Csak tartom.. az arccsontjával a kezeimben, és csak egy pillanatra emelkedik meg a szemem, egy rövid mosollyal, a szám a homlokáért nyúl. Oda nyomom a következő csókomat. Óvatosan.. érzéssel.. aztán az orra.. a szeme, az arca.. mind csak lassan, kiélvezve, és csak vissza, a szájára érkezve következőre, nyílik meg az övéibe(?) a szemem.
A kezeim látványosan remegnek. Kifutott belőlük a vér. Hidegek, akár a jég. Az ujjaim még mindig kapaszkodnak a korlátban. Olyan görcsösen, hogy szinte belefehérednek. Enyhén félrebillentem a fejem, ahogy Ville ismét a számra forrasztja az övét, azokat a finom, puha, meleg férfiúi ajkakat. Becéz velük, és a nyelve is csak lágyan simítva nyúl át az enyémért. Fogalma sincs róla mennyire megőrjít ez a figyelmes gyengédség. Elkezdődött… Most már nincs visszaút. Ville-vel tényleg… szeretkezni fogunk. Titkon már átkozom Vespa-t és a srácokat. Igazán hagyhattak volna valami töményet a frigóban, hogy legalább egy kicsit kiüssem magam. Nem mintha nem élveznék minden másodpercet abból, amit Ville-től kapok, ahogy bánik velem, de tarthatatlan ez az idegesség, ez a szüntelen belső reszketés. Ahogy fordul, és fölém magasodik, én is szembe igazodom vele. Titokzatos ösztönzés mozgat. Ville megszakítja a csókot, mégsem panaszkodhatom. A homlokomat, az orromat és a szemhéjamat kezdi becézni. Ezt annyira szeretem. Árulkodó, hogy önkéntelenül is elmosolyodom a kezei közt. A kérdés közben is makacsul ott lüktet a fejemben: Mitől félek? MITŐL??? Egyre hangosabban zakatol az elmémben, és én tudni akarom a választ. Gyűlölöm ezt az érzést. Félek a félelemtől, nehogy elrontson mindent. Aztán valahogy… elfogadom ami történik, beletörődöm, hisz én választottam ezt a sorsot. Az ujjaim elengedik a korlátot. A testem önállósította magát, Ville hatásának az érdeme, mert én még bőven kapaszkodnék a korlátban, mintha az menedéket jelentene. Igyekszem megérteni a magam új dimenzióit. A félelmek csupán az elmém szüleményei, nem többek. Fel kell adnom a küzdelmet önmagam ellen. De harc nélkül ki leszek? Ijesztő, hogy nem tudom. Talán pont innen ered a félelmem. Lefekszem Ville-vel, de utána? Ki leszek? A csókok abbamaradnak, s a pilláim felnyílnak. Egyenesen Ville tekintetével találkozik az enyém. Nagyot nyelek. Botrányosan gyönyörű szemeiben tévelygek, mire felteszi azt a perdöntő kérdést. Hang nem jön ki a torkomon, képtelen vagyok megszólalni, csak némán bólogatok, apró fejmozdulatokkal. Igen, menjünk… És ne engedd, hogy meglépjek. Neki kell bevezetnie, megtennie az első lépést, mert magamtól nem indulok el, előre.
Érzem benne.. Azt a fura.. lüktetést. Félelem!?? Azt mondta nem fél... Azt mondta...
Csak akkor húzódom el, amikor kérdezek. Akkor is csak gyengén, hogy belelássak a szemeibe, és végül ő is megnyitja őket. Nem beszél. Nem mond egy árva szót sem, de.. Muszáj mosolyogjak.. És akkor végre válaszol..
Nem szavakkal, de már a szemeiből is értek. A bólintás, ahogy megmozdul az arcát tartó kezeimben és ekkor mosolyodom el másodszor. Megszívom az orromat?? Talán.. Ami biztos hogy csak lassan ereszti el a kezem, és egyszerűen.. csak játékos mosollyal félrerántom a fejemet.
- Háttt.. ne ijedj meg, de taxival megyünk..! - a szemeim résnyire szűkülnek, ahogy lassan, az oldalán simul le a két kezem, a szemeim folyamatosan követik ahogy lepillantok róla, a csípője.. majd egyre lejjebb és.. csak egyetlen lépést lépve közelebb simul fel hátra, a fenekére, és már újra a szájára hajolva emelem meg.
Hogy partner e benne..?? És hogy a lábait önkényesen fűzi e a derekam köré ahogy segítem, vagy ellenkezik.. szökik.. meglép, az majd kiderül a következő lépésben. De ha nem.. a szám egy pillanatra sem ereszti el, csak csókolja ahogy az ölembe veszem, és indulunk is a szobám felé...
A hozzászólást Ville Deadman Wallow összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 23, 2015 6:44 pm-kor.
Biztosan érzi bennem a cidrit, de eszemben sincs bevallani. Taxival? Hirtelen nem tudom mire gondoljak, meg is lep a dolog. Talán még a szemöldököm is megrándul, ahogy hatalmas kérdő szemeket meresztek Ville-re. Aztán végigfuttatja rajtam a pillantását, majd mozdul. Ekkor gyúl fel a fejemben a villany. Jah! Széles, megvilágosodott vigyorra görbül a szám, és halk, rövid, de vidám nevetést hallatok. A karjai körbefonnak, a kezei finom, de határozott fogást találnak a testemen, én meg nem ellenkezem. Miért is tenném? Minden vágyam ez az éjszaka, s hogy bebizonyítsam, engedelmesen hozzásimulok, miközben ő magához húz. A nyaka köré kulcsolom a karjaimat. Amikor ő felemel, én ezzel egy időben rugaszkodom el a talajtól, hogy az ölébe szökkenjek. Életem legkellemesebb taxis utazása. Úgy csüngök Ville-n, mint egy kismajom. Szorosan kapaszkodom kézzel-lábbal. A bokáimat keresztbe fűzöm mögötte, míg a combjaimmal kitartó satuba zárom a derekát. Az ösztönök működnek, hogy így kell ezt. Ville elindul velem - mint valami batyuval – befelé a lakásba. Újabb lépéssel közelebb kerülök a nagybetűs, rettegett Végzethez. Nem akarok gondolkodni. Semmin. El akarom felejteni, hogy félek, és Ville mesteri segítő ebben. Megtalálta a létező leghatásosabb figyelemelterelő módszert; a csókjai kábító perzselése elűzi minden gondolatomat. Nem áll meg a nappaliban. De én meg még itt áthaladóban leszórom magamról a kínaiban szermányolt csizmáimat. Egyiket a másik után piszkálom le a lábaimmal, s azok egyesével koppannak a padlón valahol a sötétben a háta mögött. Ville tenyerében lehet a járás, mert behunyt szemmel, belemerülve a csókolózásba sem téveszti el a szobáját. Mire beér velem, már határozottan felbátorodva, egy kíváncsi, érintetlen szűz bájos mohóságával kóstolok a szájába újra és újra. Nem figyeltem az utat, csak élveztem, csukva voltak a pilláim. Amennyire nem akartam régen, hogy hozzám érjenek, most annyira vágyom ezekre az érintésekre. Ville-től akarom megkapni őket. Már ismeri a testem, a porcikáimat. Látott ruha nélkül, látta az égési sérülésemet, és sosem mutatta annak a jelét, hogy viszolyogna tőle(m). De nem ez az oka annak, hogy őt ilyen közel engedtem magamhoz. Egyszerűen csak… Ő kell. Hogy holnap mi lesz… Nem érdekel.
És NEVET! Én meg csak csókolom, eszemben sincs abbahagyni, még akkor sem, amikor érzem, valamit működik a hátam mögött. Tompa puffanások. Csak sejtem, de nem engedem el, csak belevigyorgok a csókba, tetszik ez a készség ahogy engedelmeskedik nekem, mégis valahogy belövöm az ajtót. A lábam elé kerülnek az üvegek, de csak szorosan tartva a fenekét rugdosom félre. Semmi nem akadályozhat meg. Illetve de, tehetné ő, de nem érzem úgy hogy bármikor is menekülne és tetszik ez az érzés.
Az ajtó tárva nyitva. Nem kell hogy berugdossam, de azért fél kézzel muszáj kitapogassam az ajtófélfát. Valamikor ekkor is engedem el, már a száját, csak hogy a helyes belépőre egy pillantást vessek, de aztán nevetve vissza a szemeibe, kérdés ő merrefelé tekintget. Viszont ott is az ágy.
Lassan teszem le. Nem úgy mint egy nyugdíjas, de azért kellő elhatározottságot véve, hogy rá ne essek, de még mindig nem eresztem el, csak megtámaszkodok az ágyon mögötte, és úgy hajolok továbbra is fölé. Próbálnék menekülni ha szorítja a nyakamat... Mégsem csókolom meg újra. Méég nem. Csak fölötte tartom magam és figyelem. A szemét.. az arcát.. a száját, ahogy kivöröslött tőlem, aztán muszáj megint széles vigyort villantsak.
- Tudnád hányszor jártál így az eszemben! - egy újabb hosszú mosoly, de aztán nem várok többet. Megint a szájára kapok, csak most.. sokkal határozottabban vagy elvetemültebben, mégsem úgy mint egy elátkozott fenevad.
A hozzászólást Ville Deadman Wallow összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 23, 2015 6:47 pm-kor.
Jobbra-balra csörömpölnek körülöttünk a szétszórt üvegek. Ville lépései alig észrevehetően meg-megakadnak út közben, én meg olyankor csak belemosolygom a szájába. Amikor fél kézzel elenged, hogy kitapogassa a szobája ajtófélfáját, én szorosabban ölelem a nyakát, hogy megtartsam magam az ölében. Egyik tenyerem a tarkójára fut, beletúrva a hajába. Abbahagyjuk a csókcsatát, de csak egy röpke pillanatra, míg Ville betájolja hol járunk. Végül összeakad a tekintetünk. Eltévedtünk? Erre rám nevet, miközben én is őrá, végül beljebb visz a meleg félhomályba. Megteszi velem az utolsó pár lépést, s gondoskodva, óvatosan hanyatt fektet az ágyon. Valami kemény meg ropogni kezd alattam, ráadásul kényelmetlenül nyom. A srácok itt is kupit hagytak. Alaposan kihasználták Ville távollétét. Elengedem Ville nyakát, de ő továbbra is ott magasodik közvetlenül fölöttem. Szép férfiarca centikre lebeg az enyémtől. - Várj… – sutyorgom, mire felkönyöklök. Egyik kezemmel hátra nyúlok, és kihalászok a hátam alól egy összepréselt fém sörösdobozt. Nemes egyszerűséggel elhajítom. Koppan a falon, majd zörögve landol a parkettán. De van itt még valami más is. Egy falatnyi pink tanga kerül elő az összetúrt ágynemű gyűrődései közül. A mutatóujjam hegyén lógatom Ville orra elé. - Biztosan Vespa-é... – dünnyögöm sunyin vigyorogva, aztán beleakasztom az ujjamat és lazán elcsúzlizom a frászba. A sörösüveg után. - …Csak ő ne másszon ki az ágy alól. – viccelem el mintegy mellékesen. Ville hangja kúszik a fülembe, a gerincemre borzongást csal. Talán fogalma sincs miféle alattomos varázslat rejlik a baritonjában; az ember ártatlan lánya is elalél tőle. Nincs időm válaszolni, mert ismét kisajátítja az iménti kényeztetéstől megduzzadt ajkaimat. Tudnád hányszor fogsz így járni az enyémben! Számomra biztos, hogy emlékezetes lesz ez az éjszaka. A szája erősebben munkálkodik, mint eddig. A fene sem bánja. Ville pokoli érzékkel fokozza bennem az izgalmat, a vágyat, a kíváncsisággal együtt. Bizsergető forróság kezd terjedni a testemben. Hát itt tartunk… Belenyalintok a szájába, szemérmetlenül keresem a nyelvét, miközben két kezem megmarkolja a derekán a pólóját és húzni kezdem a feje felé, hogy megszabadítsam tőle. Addig kénytelen vagyok elengedni az ajkát, míg kibújik a felsőjéből.
Imádom a kezét a hajamban! Most mégis inkább az útra kéne figyeljek, nehogy elvétsem a befelé utat és valami nagyon rosszul süljön el. És sikerül! A háta simul fel az ágyon, de aztán furcsa szemeket mereszt. Mi van? - kérdezi a szemem, de ő csak emelkedik. Én is emelkedem vele, hagyom.. Meggondolta magát? - jön a kérdés fejben, de aztán kirángat valami.. Sörösdobozt?? - figyeli a tekintetem, aztán véletlenszerűen húz össze. De már repül is a cucc, aztán újra ott van velem.. Vigyorognom kell.. Viszont akkor jön valami más! Egy apró darab kerül az orrom elé, én meg bután nézek.
- Hát én nem ilyet hordok. - szólalok meg, de aztán elvigyorgom az egészet, és még mielőtt működhetne kapok rá a kezére és elhajítom a fenébe. Most egészen más dolgunk van.. Újra csókolom. De csak rövid csókok tömkelege, a szája.. és megint a szája... És valahol a szája környékén, miközben megint beszélni kezd, én meg csak rajta belebújva a bőrébe válaszolok vissza.
- Ha most előkerül.. az biztos hogy.. kinyírom .. - sütöm el közben, de aztán mégis leállok. Csakhogy belenézzek a szemeibe. Mélyen...
A választ viszont már nem várom meg. Ha lett volna ott egyáltalán, sokkal jobban lefoglal hogy a magamévá tegyem.. a száját, és most senki nem tud eltántorítani tőle. A testem helyezkedik, csak amíg súlypontot nem vesz a bal oldalán. Az így felszabadult kezem emelkedik, végigsimít a jobb arcán, aztán indul is le végig a vállán.. a derekát simítva körbe, a csípője és a combja, ha még mindig engem ölel át, aztán újra a felfelé irány! Valamikor ekkor érzem a matató kezét a hátamon. Nem kell hogy buzdítson, egy pillanat alatt tépem el magam tőle, és csak emelkedem hogy megszabaduljak a pólótól. Ott végzi valahol a jobb oldalon. De nem hagyom sokáig parlagon. A szája túlságosan hívogat, óvatosan barangolja be a testét a kezem, csak ahogy érzem hogy enged nekem, majd a szám csúszik félre, le a nyakán, csak hogy érezzem, mint ahogy a garázsban nem is olyan régen, és már jól tudom mitől reszket meg. Ha enged.. eszemben sincs megállni útközben.
A hozzászólást Ville Deadman Wallow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 23, 2015 6:49 pm-kor.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Re: Ice, ice baby! 