Danny and Amy - Még a legrosszabb helyen is barátokra lelhetsz...

...

- Danny vagyok! - biccentem meg a fejem a pulpituson a félsötétben.

- Szia, Danny..- jön a válasz kórusban, nekem meg gombóc kezd növekedni a torkomban.

- Talán néhányan.. ismernek - akad meg a hang de megint kell hogy nyeljek - talán sokan.. - ezt már csak suttogom, talán valódi hangja sincsen, én mégis csak az előttem elterülő hideg követ figyelem.

- Rendőr voltam! - veszek aztán erőt és emelem fel a fejem, de még mindig nincs meg bennem az a.. "bátorság" hogy a szemekbe nézzek - egykor.. - halkul el a hangom és fogalmam sincs róla hogyan folytassam. Aztán váltok.

- Amy.. a kislányom, gyönyörű volt. Annyira gyönyörű, csak úgy sugárzott! Még ma is emlékszem.. az első fogacskája hiányzott, épp.. a megelőző nap reggelén ugrott be az ágyba és mutogatta.. - folyik ki a múltban ragadt mosolyom - Apuuu.. Apu, nééézd.. - akad el a hangom, de aztán megint hirtelen váltok. - Thomas.. rendőrnek készült.. - rövidre nyúlt szünet - A fiam, és én hiszem is hogy nagyszerű rendőr lett volna belőle, ha... - akadok el az egészben - Ha nem történik másképp.. - hal el a hangom és muszáj hogy a számat összepréseljem, mielőtt megindulnak a könnyek. Nem is tudom mikor említettem fel utoljára őket.. Hangosan. Hogy mikor mondtam ki utoljára a nevüket, és mikor volt hogy utoljára.. De innen már nem megy több. A fejem előre esik és vadul rázni kezd. Nem.. nem megy. Ez még nem..

- Bocsánat.. Nekem ez nem megy.. - szinte nyögöm, és alig hallom a hátulról beszűrődő hangot, a kezet ami a hátamra enged, már lököm is el magam. El, arról a helyről. El onnan, ami régi emlékeket ébreszt, ami olyat.. amivel még nem készültem fel szembenézni. Akárhogyan is alakultak az események..

Ott álltam meg. Kinn, a terem nyitott ajtajú fala mögött, miután végigvágtáztam a székek között, és csak támasztok az oszlop szélének, háttal.. és megnyugszom. Igyekszem... Ahogy odabenn tanították régen.

Hogy mennyi idő telik el, nem tudom. Odabentről újabb hang szól, zokogások indulnak meg, de én nem érzem még készen magam. Se ahhoz hogy visszalépjek, de ahhoz se hogy eltűnjek a fenébe.
És akkor hallom meg a csoportvezető szavait.

- Köszönöm hogy ma itt voltatok.. Velünk. Hogy együttéreztetek.. Hogy megosztottátok a fájdalmat.. és az örömet és ne feledjétek.. A szeretet mindent legyőz..

Szipogások, de útközben megfordul a gyomrom. Nyálas szöveg.. Már nem is tudom mi vitt rá arra hogy ide eljöjjek, talán a professzor szavai. "Beszélnie kell róla Danny.. Ha nem nekem, beszéljen olyanokkal akik hasonló traumákon mentek át. Ők megfogják érteni.. Csak próbálja meg!" - visszhangzik vissza még most is a fejemben, és a legszívesebben hányni tudnék. Miért gondoltam azt hogy ez menni fog?? A rohadt életbe..
Ellököm magam az oszloptól, odabentről halk duruzsolás zaja cseng. Mintha mindenki.. mintha mindenki rávetette volna magát a hátul lévő süteményekre.. az italok.. És az érzésre összeragad a szám.
Haladéktalanul szükségem van egy pohár vízre...
Szándékaimmal ellentétben, mégsem a kijárat felé veszem az irányt. Vissza, a tömeg fele, egyesek néznek, a bőrömön érzem, de a többség.. abszolút nem törődik vele. És ekkor lépek oda az automatához...

Az élet egy nagy katyvasz. Bárcsak minden darab a helyére kerülne, minden szó kedves volna, minden baleset boldogan végződne! De nem így van. Az élet katyvasz. Az emberek úgy általában rohadékok. *

A leghátsó sorban állok az asztal mellett. Csípőm a peremének döntöm ahogy nézem a pulpituson zajló eseményeket. Az első.... a második.... a sokadik ugyanolyan alak. Ugyanolyan gesztusok, ugyanolyan elcsukló hang, ugyanaz az érzelmi skála. Mind őszinte, mind érdekes és mind kegyetlenül sablonossá válik, ha elég ideig nézed. Mint mikor három órán keresztül mereszted a szemed a gép előtt ülve, pornófilmet bámulva. Az első izgató, a másodiknál csak elkalandoznak az ujjaid, a harmadik még elmegy.... a huszadik után viszont már akkor sem dugnád meg álmaid pasiját, ha történetesen ti lennétek az utolsó emberek a földön és ez az egy lehetőségetek lenne a fajfenntartásra.

Egy negédes mosollyal és egy határozott fejrázással szerelem le a felém intő nőt. Mindig is rühelltem a csoportterápiákat. Ha cirka félévente lecseréled a családod az emberek hajlamosak azt hinni, hogy elszigetelődsz. Hogy a változás megvisel. Az elsőnél valóban nem érted. A másodiknál talán összetörsz. A harmadik kezd szánalmassá válni. A nyolcadik költözés után már pont telibeszarod, hogy azért csomagolsz, mert nincs idejük, nincs pénzük, rühell a másik kölyök.... mert túl sokszor hívatta be őket az iskolaigazgató vagy mert átvágtad a kedvenc pudlijukat a kerítésen.

A nevem Amy.... Emilie..... Cassandra.... Anita..... Lotte...... akárki. Tényleg érdekel bárkit is mit hazudsz egy idő után?

Körbenézek, tekintetem túlcsorduló cinizmussal állapodik meg a fickón. Habog...... valamit, nekem pedig önkéntelenül is a Harcosok klubja jut eszembe.

A Klubja első szabálya: senkinek egy szót se a klubról.

A fájdalma valós, ahogy kívülállóként talán a részvét is annak tűnik. A látszat fontos kis vacak. Az igazság az, hogy úgyis mindenki telibe szarja mid fáj. Neki a kutyája, neki a férje, neki a gyerekei... Ki vagy te, hogy különbséget tegyél? Ki vagy te, hogy azt mondd nem ugyanolyan fontos? Ki vagy te, hogy ítélkezz? Az egész olyan hihetetlenül.... tökéletesen ironikus. Kiiszom a kávé maradékát, és ellököm magam az asztaltól. A műanyag poharat a szemetesbe hajítom kifelé menet....

A Klub kettes számú szabálya: senkinek egy kurva szót se erről a klubról.

Elkerekedő szemekkel állok meg az ajtóban ahogy meghallom a nevem. Végigfut a hátamon valami.... de csak egy pillanat az egész, s már folytatja is. Nem az én nevem. A lányáé. Mégsem moccanok. Egy fél lépés vissza, tekintetem a homlokán, karjaim a melleim alatt fonom össze. Fogalmam sincs miért jöttem be egyáltalán. Talán csak a kíváncsiság, hogy még mindig olyan fertelmesen negédes-e az egész. Ugyanolyan álszent.

Negyedik szabály: a küzdelem kétszemélyes.

Már rég nem kötelező... Már rég nem mások mondják meg mitől lesz nekem jobb. Az én tökéletes életem. Az én tökéletes érzéseim. Az én tökéletes világom. És mindenki akinek ez nem tetszik..... akinek problémája van vele.... mind bekaphatják.

Hetedik szabály: minden küzdelem addig tart, ameddig tart.

Mellettem viharzik el, de biztos vagyok benne, hogy észre sem vesz. Nem ismer és én sem őt. A röviden beállt csendben új alak vándorol a vesztőhelyre. Rutinos versenyzőnek tűnik. A tömeg együttérzőn rezzen a szavaira. A története tökéletesen lényegtelen.
A hangosan megfogalmazott érzésektől tényleg jobb lesz? Talán. De hogy ehhez másoknak mi közük? Sosem fogom megérteni. Megtapsolják, ahogy lassan, szipogva és a könnyeit törölgetve visszasétál a helyére. Néhányan átölelik, az előtte ücsörgők hátra fordulva biztatják. A szokásos sallang. Egy fél pillantás hátra, majd valami kíváncsisággal fordulok és sétálok vissza egy újabb pohárért. A fekete tea nem volt annyira pocsék, mint az a másik lötty.

A foglalkozás vége... a duruzsolás.... talán mennem kéne. Mégis... érdekel.... Megtöltöm egy poharat, aztán még egy, üresen s lassan sétálok vissza. Felé. Az automata mellett lépek el, hátam a falnak támasztom szemben vele, tekintetem a kezén, a homlokán, az arcán, ha hajlandó felemelni a fejét.

– Tessék. – emelem az üreset, s ha kéri hát az övé. Ha nem..... annyi baj legyen. – Az első? – intek fejemmel a pulpitus felé, ha nem küldött el a fenébe. Hogy miért ő? Talán csak az a név.... talán más. Talán csak érdekel az a befejezetlen monológ.

És végül a nyolcadik szabály: hogy ha ma este jársz itt először....

_______________________
* Christopher Moore

Nem érdekel ha néznek. Már nagyon régóta nem. Megszoktam már. A kamerák.. az arcodba nyomott mikrofonok, a kérdések.. "Milyen volt!?!" Mégis MILYEN!??? Nem adtam interjút.. Soha nem adtam. A telefonon beígért pénzek, a jobb.. ellátás, a börtönben, sohasem érdekelt. Nem adtam el a lelkemet.. Azt az egyes soha...
Az már úgyis régen elveszett..

Megszívva az orromat közelítem meg az automatát. Lehetnék máshol is, vagy ezernyi helyen. Mondjuk otthon! Kereshetnék munkát.. járhatnám a várost újsággal a kezemben, és igen, moshatnék is fel.. bárhol.. Emberek között, és némán tűrhetném hogy leköpjenek. Én mégis itt vagyok. És erre senki nem tudja a "miért"- eket...

Nyúlnék a pohárért, de egy kéz hirtelen nyúl felém. Arra nézek. Meg a pohárra ami ott virít a kezében, és csak lassú másodpercekkel később az arca felé. A haja az ami megfog először. A kinézet.. Az ahogy annyira.. más.. Nem idevaló, ezt valahogy alapból érzem, de azt is hogy kommunikál. Próbál..
Én meg csak biccentek, és átveszem a poharat tőle.

Víz folyik a pohárba, én meg szorosan nézem. Nem mintha érdekelne. és nem mintha attól tartanék a tömeg hogyan értékelne, egyszerűen csak.. megszokás.. És ekkor kúszik a következő hang a fülembe.

Felé nézek, de most egyenesen a szemeibe. Nem szólok egy darabig, csak amikor a mögöttem sorban álló szinte lökdösve taszajt arrébb.

- Igen. - másodjára már szavak is ahogy biccentek. Félreállok. Épp szemben vele, és engedve a sürgetőt. - Maga nem idevalósi.. - automatikusan jönnek a szavak, nem tapogatózó csak keres. Keresi a hibát a képletben. A miérteket..
Átkozott miértek!
Miért kell hogy mindennek oka legyen!?!

Szegénykém elég gyökkettő, de annyi baj legyen. Pár csodálkozó, kérdő, ellenséges tekintetet már bezsebeltem ma is. Az emberek nem szeretik a birkákat, de azt sem, ha túlzottan is kirísz a tömegből. Komolyan van még aki megpróbál nekik megfelelni? És ha igen mégis, könyörgöm miért?

Az ő tekintete lassan pásztáz végig. Kivárom. Megszoktam már. Egy bájos mosoly.... nem túl negédes, de nem is a természetes fajtából mégis... tökéletesen passzol az egész nem idevaló összképhez.

Nem tűnik túl beszédes fickónak, mégis itt van.... még bár őszintén meglep, hogy nem hazáig futott a színpadról. Pláne az, hogy még vissza is jött. Próbálkozik. Kissé vacakul de a szándék ott figyel valahol. Az emberek furcsa kis jószágok.

Az ujjaim engednek, s a mellem alatt összefonva a kezem figyelem ahogy szöszmötöl az automatával és.... mintha a megoldást keresné a rejtvényre és már ott lenne a nyelve hegyén a válasz épp, csak....

– Süllyedt és mégis félre. – kúszik szélesre a mosoly. – Egy ideje már határozottan idevalósi vagyok. – kortyolok egyet a teából, s pont hidegen hagy a mellettünk méltatlankodó sor. Minek jár ide ha nem bírja az embereket?!

– Nem mellesleg..... kettőnk közül még mindig inkább én illek a kinti cirkuszhoz. – fut végig rajta a tekintetem, s csak egy kis kihívás színezi a hangom... a mosolyom. – Te viszont ... innen lógsz ki. – bökök a fejemmel oldalra és tökéletesen hidegen hagy, hogy még nem ittunk pertut. A csoportvezetőt még mindig körülveszi pár figura, a nő meg valahogy.... eskü valami bogárra emlékeztet a feje!

– Ha nem gerjedsz arra, ha néznek próbálkozz a tükör előtt. Vagy csak úgy a hátsó kertben. – jönnek a szavak kéretlenül, de valahogy csak nem akaródzik hagyni.... bár a lelkisegély sem az én műfajom. Ha nem rohan el kivárom amíg beszél, ha ellép hát én megyek utána. Érdekel a kis búval cseszett feje. Szívás.

A nő.. Lány... Valahogy nem tudom megítélni elsőre, de nem is ez a legfőbb szempont. A legfőbb hogy ő valamiért más.. valamiBEN, és nem mintha érintenének a külsőségek, de akkoris valami elemit érzek benne. Valami olyat, ami hirtelen megakaszt elsőre, de aztán mégis valahogy megbecsült nyugalommal tölt el.

- Kösz a tippet. - mondom lemondóan, a pohár a szám előtt, de vele én meg már fordulok, valami azt diktálja, el innen, valahova messzire, oda ahol nem kínoznak az emlékek, ahol nem emlékeztetnek, mindegy csak ne IDE!
És mégis valahogy lassúra sikerülnek a lépteim.
Normál tempóval a kijáratot közelítem.

Csak figyelem kíváncsian, érdeklődve, mint ahogy egy kisállat kereskedésben kukkolod a sarokban gubbasztó nyuszit. Azt az egy ostobát, aki valamiért a francnak sem akar ráugrani a többire és elmerülni a puha szőrgombóc-tengerben.

Tekintetem az arcán a hangja meg.... Lassan mérem végig ahogy fordul és mégis elindul kifelé. A mozgása, a ruhája, s kellemesen akad meg a szemem a fenekén. Mégis miért kellene, hogy érdekeljen? Miért pont az Ő sztorija?

Alig figyelek csak rá, ahogy mellettem halad a sor. Félig érzékelem csupán, ahogy bizirgálom a gyönyörűen komformizált szépérzékük. Mi a retekért....?

Rózsaszín csillámos csókot dobok az oly látványosan összesúgók felé. Ítélkezni mindannyian nagyon tudnak. Egy korty tea és.... valahogy az előző pohár viselhetőbbnek tűnt, de annyi baj legyen. Egy lépés után nyomom az első szembejövő kezébe, de pont nem érdekel, hogy mit szól hozzá. Nekem már nem kell.

– Héj! Nyuszi! – szólok utána, de hogy megáll-e? Gyors léptekkel érem utol, de nem állítom, vagy marasztalom, hacsak magától nem cövekel a földbe. Kezem az övébe karol, tökéletes természetességgel, mintha mindig is ismertem volna. Csak egy mosoly villan oldalra döntött fejjel, fel az arcába, de a magam részéről bőven eleget voltam már idebenn. – Mesélj! Miről kellett volna odafönn beszélned? – fordítom még mindig rá a tekintetem, s a legkevésbé sem zavartatom magam, hogy a következő lépésnél akár pofára is zuhanhatunk. Ő a pasi, navigáljon csak ő... A kezdő irány amúgy is tetszetős volt. Ki innen!

És akkor egy hang hátulról.

Ugyanaz az ismerős, lehet hogy száz közül is felismerném, és nem azért mert az előbb beszélt, hanem mert AMIT!
Mégsem állok meg. Nem, mert nem feltétlenül nekem szólnak a szavak, és még ha MÉGIS! Mi közöm hozzá, ehhez az aljas kis játékhoz, ahol.. jobb jövőben reménykedő kiszolgáltatott fenevadak között kitűzött prédát lát a farkas!
Mégis megtorpanok amikor kezet érzek az alkaromon.
Vele egy arc. Egy nem is kevésbé ismerős arc, vele a hangnem.. én meg csak értetlen hitetlenséggel bámulom és nézegetem, mint aki még most sem hisz a helyzetnek.
Aztán vagy fél perc néma csönd után válaszolok.

- Ismerjük egymást?? - feszül meg a testem, na nem mintha az előbb se lett volna kevésbé feszes, de egyből feltolulnak a rémképek. Tv.. kamerák.. az arcomba tolt mikrofonok, az egész világ ahogy kedvére csemegézne, és a sok szempár. Megítélő és ellenséges, gyűlölettel teli, pusztítana, ölne, és soha nem tudhattam kit hoz az élet a következő pillanatban szembe.

Ez a lány... megosztó egy teremtés volt.
És ez egy az egyben meglátszott rajta.

Érzem ahogy lefagy és ahogy reflexből versenytmerevedik egy lámpaoszloppal. Miéééért is van olyan érzésem, hogy nem az a közvetlen típus a drága? Mégsem engedem a kezeim közül, amíg nem igyekszik aktívabban is szabadulni.

– Hát persze hogy! – vigyorgok egyet a szemeibe. – Teeee ott álltál elöl és beszéltél valamiről én meg itt az asztalnál – mutatok lelkesen gesztikulálva az említett irányokba – aztán kirohantál... visszajöttél ééééés ott beszélgettünk. Na jó.. én beszéltem.. – rántom a vizescucc irányába, ahogy összefoglalom neki rövid, ámde annál tartalmasabb történetünk legfőbb állomásait. Vagy inkább az összes állomását. – Ha engem kérdezel meglehetősen felületesnek ítélném a kapcsolatunkat ííígy jelen állapotában, de érzem, hogy még dolgozhatunk rajta. – fut szélesebbre a vigyor és ha még mindig nem kiabál sikítozva egy kényszerzubbonyért... noss akkor még az is lehet, hogy megtartom.

– Mit szólsz? – lágyul az a vigyor egy csöppet és csak nézem az arcát, magabiztos és eltökélt csillogással a szemeimben. Tartom, ha nem rohan, ha hajlandó felém nézni, de ha nem... egye rinocérosz. Kutassa csak a komfortzónáját. Ha tudja...

Az a felszabadult vigyor... Vagy inkább megveszekedett?? Talán őrült. De nem, annak semmiképpen nem mondanám, jól ismertem az őrülteket, volt már szerencsém hozzá.
Az viszont ahogy megint kalimpálásba kezdett, megingat az előbbi megítélésemben.
És máris helyben vagyunk..

- Azt szólom, hogy szerintem mielőbb tűnjünk el innen. - a hangom csendes, és még mindig nem bizalmaskodó. Hogy vele ellentétes?? Talán. De az a megcsuklott él a szemeiben, a tiszta és bizalmas kapcsolattartás, nem engedi hogy ellenséges szándékra következtessek.
Érdekes szál a gyanú. Valahogy mindig önmaga fejtegetésébe kezd.

Ha hagyja és elindul velem, első kitűzött cél a kijárat.
Sikerült neki. A fejem már egészen más gondolatok kötik le, benne hogy mit akarhat tőlem, és a kíváncsi tudatlanság, de ha nem beszél, néma csöndben tesszük meg azt a néhány métert, ki a zöldbe. Egy park, közvetlen közelében húzódott az épület.
Az előbbire viszont nem sok esélyt látok.
Talán be sem áll a beszélőkéje..

Hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel? Nem nagy meglepetés, az mindenesetre pozitív, hogy nem tép le magáról. Bíztató! Mégis unatkozva libben a lábam hátra, hogy aztán a bakancs orra ütemesen kopogva pattogjon a járókövön amíg processzálja amit kell, aztán....

– Helyes! – vágom rá elégedett vigyorral talán hangosabban is, mint kellene. De annyi baj legyen! Amúgy sem tudom mi a frászkarikáért voltam itt egyáltalán. – Akkor hát előre, Kapitány! – fordulok irányba, s szabad kezem előre csapva mutatom az amúgy is tökéletesen összetéveszthetetlen irányt a kijárat felé. Hagyom, hogy vezessen, az ő tempójában, s bájos vigyorral intek még búcsút a bent rekedteknek. Persze az is megeshet.... sosem kizárt, hogy jó valamire ez a csoportos szeretetkörös fonjuk be egymás haját dolog is.... Szimplán csak évek kőkemény munkájával sem jöttem még rá mire.

– Sosem fogom megérteni miért gondolják az emberek, hogy ilyen kriptahangulat bárkinek is jót tehet. Vagy csak én rühellem, ha vadidegenek a pofámba fordítanak egy reflektort és megpróbálnak atomjaimra szedni a bárgyú műmosolyaikkal. – rántok egyet a vállamon, de nem is igazán várok tőle választ. – Nem mellesleg! Iszonyatosan pocsék a kávé! Az összes helyen! Komolyan, nem tudom ki a frászkarika lehet a cateringesük, de ki kellene dobni a retekbe. Köztudott, hogy az emberek jobban tudnak normális kaják és kávé!!!! mellett beszélgetni. – egy hosszabb oldalpillantás, széles vigyor és a kezére is jobban szorítok rá csak egy pillanatra, ahogy kilépünk az ajtón. Aztán tovább.. a zöld felé széles léptekkel, s talán húzom is kicsit előre, ha nem elég fürge magától a cél pedig...

– Héj! Oda nézz! Gyere, szerezzünk egy vödör fagyit! – bökök a bódé felé, nem is olyan mesze a cicakavicsok mellett. – Nincs valami kegyetlenül tragikus fagyiallergiád, ugye? – pillogok még fel rá játékosan vigyorogva, mert hogy szereti-e a cuccot? Ez nem is lehet kérdés! Ugyan mégis ki ne szeretné a fagyit?

És talált! A kis nő folyamatosan szövegel, és nem igazán tudom eldönteni. A folyamatos csipogástól zsong a fejem, vagy a feszültség.. az ami próbál, így kereket oldani.
Még most sem jöttem rá...

Talán épp beszélnék. Igen, azt hiszem már tudtam is mi az amit akarok, de akkor hirtelen felkiált. Egyöntetűen rázkódok össze.

Veszély.. nincs. Úgy alapjába véve vészhelyzet sem, és hamar realizálom a tényeket amit egy véletlenszerű torokköszörülés kísér.
És aztán megszólalok.

- Nemhinném... - és hagyom.. TALÁN.. ha esetleg semmire se várva ránt magával, végülis.. hol is van az amit én mondani akartam!??

Talán ha végre egyenesre kerülünk kiderül.

Enged a karom, ahogy hirtelen rezzen. Nem teljesen, épp csak hogy moccanni tudjon, ha akar. Aláírom, nekem nem ártana néha egy szeresd magad kabát, de éééén talán nem vagyok ennyire ragaszkodó. Na jó.... nem mindig.

Még egy kis egérút ha élne vele, aztán csak kényelmesebben karolom át újra és... na jó, nem lobog még az hajam, az övé meg pláne nem, már a loholástól, de azért egy tempósabb ütem megvan, ha hagyja kicsit húzni magát. A fagyiért? Lazán!

– Akkor jó. – kacsintok rá, s egy rövid nevetés és már a nyakamat nyújtogatom ahogy próbálom innen kifigyelni a választékot. Szerencsére akad az is, meg vagy három ember előttünk, de talán ennyi sorbanállás még bele fog férni.

– Mi a kedvenced? – jön az evidens, bár tippjeim lennének, de hátha megcáfol! Pipiskedve szemlélődök a sok színes, idióta fantázianevű cuccra, de fél kezem már a táskámban matat. A két szép szememért eddig ritkán kaptam meg bármit is, persze ez nem azt jelenti, hogy nem érhet meg időnként egy próbát a dolog.... Csak megszokás.

És nevet...
Ami biztos... hogy meglepő ez a történet.
Soha nem gondoltam volna, ma reggel mikor felkelek, hogy ha el is jövök, ha valami külső indíttatásból megteszem amire a professzor kért engem, valami ilyesfélébe bukhatok. Vagy bukkanhatok. Egyremegy.

Tartok vele, eszemben sincs ellenkezni. Megtanultam az engedelmességet az utóbbi években és még ha nem is.. nem gonosztevő ő, csak egy egyszerű.. nő...
Egyszerű??
Ő már a nyakát nyújtogatja, én még mindig csak állok. Talán nem hiszem el hogy ez történik meg velem, talán csak nem értem a miérteket, mégis.. Újabb kérdés hangzik el, de én a szemébe nézve válaszolok.

- Te mindig találkozókra jársz ismerkedni!?? - és pont. Nem a témába vág, de talán az előzőkre nyújt némi segédletet. Igen, valahogy épp itt az ideje hogy megtudjam, miről is szól ez a színjáték!

Tejcsoki, kókusz, tejszín, vanília, csokis keksz, puncs, csokis meggy, vérnarancs, citrom, eredi gyümölcs, eper, málna, menta, rágógumi, túrótorta, sárgadinnye, Red Bull, pisztácia, levendula, karamell, whiskey, körte, banán, kivi, mangó, papaya...... és még jópár íz sorakozik, de hogy hogy tudják ezeket mind tárolni vagy egyáltalán elkészíteni itt.... sosem fogok rájönni.

És mégis túl kevés figyelmet kap az a sok fincsi, ahogy elhangzik a kérdés, s érdeklődve kapom felé a tekintetem. Nem érti. Mondjuk annyira nem is meglepő talán. Sodródik az árral, de mégis ragaszkodik a miértekhez. Érdekes figura.

– Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem emberek között jobban szokott menni a dolog. – szalad szélesre a vigyor és csúszik a kezem lejjebb a karján, hogy felé tudjak fordulni. Nem engedem, még mindig nem, csak egy keveset nyer vissza a privát szférájából. Egy időre.

Rövid szünet, csak mosolygok a szemeibe, már ha ő nem akadékoskodik reflexből, de fél percnél tovább azért csak nem lehet ezt így bírni!

– Anno kötelezően ajánlott program volt, azóta ha tehetem messzire elkerülöm ezt a diliházat. – rántom meg a vállam, de hogy mi a szöszt is kerestem ott most mégis... Mit is? Tudja tököm.

– Csak meglestem hátha adnak már sütit is. Aaaaaannyira hiányoztak régen a normális sütik! De úgy nézem a konyha még mindig elég pocsék. – rövid nevetés, közben halad a sor is előttünk.. már csak egy ember, de pont nem érdekel. A fagyi nem szalad el.... a pasi meg.... az csak rajta múlik.

Furcsa nekem ez a nő. Vagy inkább meglepő, vagy nagyot változott a világ az elmúlt évek alatt?? Túúl nagyot!??
Csak mereven nézek a szemeibe, lefogadom hogy mereven, de nem szólalok meg, igazából nem is tudom mit mondhatnék, hogyan kéne reagáljak erre, vannak erre törvényszerűségek?? "Hogyan.. reagálj.. ha egy elsőre őrültnek látszó nő elkap az utcán.." Igen, könyveknek kéne erről szólnia, vagy tanulmányok.. ha már ilyet fordult ez a golyóbis, azoknak akiknek ezt.. ki kellett hagynia.
Nem tisztázottak az indokok.

Mégis.. ahogy aztán újra beszélni kezd, csak felvillannak mögöttes részletek.
Vagy valami olyasmi...

Lépek egyet, de csak mert a sor teszi és valahogy a lány is húz magával. Nem akadékoskodom, de ennek ellenére még mindig nézek a szemeibe. Azthiszem. És ha hagyja persze...

- Szóval azt mondod... veled is történt valami amit.. - keresem a megfelelő szavakat - nem szívesen forgatsz közkézen. - nézek vissza a szemeibe, habár az előző gondolkozó stádium valahogy kirántotta az övéből az enyéimet.
De azt hiszem a lényeg megmaradt. Vagy legalábbis.. az engem érintő lényeg. Az érdeklő...
Az ami jelenleg a leginkább foglalkoztat.
És hogy a többi!??
Minnnnd csak közjáték!
Vagy legalábbis jó lenne ha az lenne...

Egy örökkévalóság kivárni, hogy reagáljon, mégis kíváncsi vagyok meddig jut. És mire?! Kicsit oldalra döntött fej, féloldalas kis vigyor és annnnnnyira késztetésem lenne grimaszolni egyet vagy csak..... hogy lehet vajon szegénykénél minimum kettes sebességbe kapcsolni????

Csak egy rövid nevetés, pár hang, ahogy felvont szemöldökkel pillogok rá. Aranyos! Komolyan, kedvem lenne hazavinni...

– Néztél már körbe úgy igazán ebben a városban? Itt mindenkivel történt már valami, amit nem szívesen forgat közkézen. – maradok meg az ő szóhasználatánál, s csak egy pár pillanat szünet, ahogy szelídül az a mosoly. Olyan kis... esetlen a drága. – Deeee igen. Akad olyan sztori, amit nem szoktam felemlegetni az első három randi előtt. Mondjuk utána se nagyon. – rántom meg a vállam újra, és ha szemezni akar hát nézek én vele farkast, bár pislogás nélkül nem bírom sokáig az hótziher.

Alig mozogva hintázom a sarkaimon és húzom őt is, a kezét ahogy ráfonódnak az ujjaim.... ha el nem rántja közben.

– Noss.... mi legyen? Ha megmutatom az enyém te is megmutatod a tiéd? Aztán eldöntheted melyikünké a nagyobb. – szalad szélesre a vigyor és még fél füllel érzékelem, ahogy mögöttünk felnevet valaki. Nem fontos. Rohadtul nem az. Morranások, torokköszörülés és a többi zörej, talán már rajtunk a sor..... mégis csak tartom a szemeit azzal a megveszekedett vigyorral, s csak akkor szólok újra, ha még nem rohan és ha túúúúúúúl sokáig nem válaszol. – Vagy választasz inkább fagyit és dobálsz pereccel kacsákat odaát? – intek a kis pocsolyatavacska felé. Igazán nem mondhatja, hogy nincs választása!

» Danny + Nico
» Danny & Emilie
» Danny & Kintaro
» Danny + Kyle
» Fred & Danny - Instincts..

Danny and Amy - Még a legrosszabb helyen is barátokra lelhetsz...

Danny and Amy - Még a legrosszabb helyen is barátokra lelhetsz...

Similar topics

Similar topics