Bőrig áztunk bassza meg!
Pár másodpercig tartott míg a házból kiléptem és beszálltam, Donny kocsijába. Ő a studióba ment, én pedig bárhova csak el. A házi néni este tízkor betalált és még inzultálni kezdett a kurvára értelmetlen kérdéseivel. Jött azzal, hogy mégis mi a fenét művel ilyenkor, Mr.Prince? Trágyából bombát készítek, na mégis mi a faszt? Alapjáraton eltűnöm az ilyen dolgokat, de nem akkor mikor az orromat megcsapja az eső illata. Gyorsan bemenekültem a lakásba és bevágtam magam a fotelomba. Van ugyan pénzem, bármilyen fasza kis bútor vásárlására, nem vagyok maximalista. Szerény kis lakás, minden szükséges cuccal ami kell. A Tv-m nem LCD, az ágyam is az afféle, IKEA.
Pár óráig eltévézgettem, mikor Donny felhívott azzal, hogy nincs-e kedvem valamerre elugrani. Először nemet mondtam, de utána kijelentette, hogy addig gondoljam át, amíg el nem hajt.
Gyorsan magamra kaptam a bőrkabátot és bevágtam magam a basszusunk járgányába. Pár méter volt csupán ám a hajam már csatakos volt.
Rövid ideig eldumálgattunk, Donnyval nem tartom a baráti viszonyt, de beszélgető társnak elég jó.
Az egyik sarkon kidobattam magam, majd jó éjszakát kívánva beléptem az egyik épületbe. Nem figyeltem a nevét, ám látásból ismertem. Valami kis kocsma féle azt hiszem.
A belépés előtt leráztam magamról a vízt majd gyorsan kinyitottam és becsuktam az ajtót. A pultig kopogó hanggal ballagtam, közben a piás szekrény előtt álldogáló alakot, a pultost bámulom.
Vajon nő vagy férfi?

Unottan törölgettem még mindig az amúgy már teljesen száraz poharakat. Kifejezetten szarul éreztem magam, kivételesen. A rohadt gyógyszer nem segít semmit. Morfium kéne...
Egészen ramatyul nézhetek ki kívülről. Sápadt, kicsit szürke bőr, a szemem alatt lila karikák a kialvatlanságtól, nehézkes mozgás. Persze némileg segített a főnök kedvéért felkent smink, de nem sokat tudtam tenni beesett arcomért. Nem is emlékszem, milyen volt jól kinézni...
Ebbe a kellemes, megszokott életuntságba csörtet bele egy szerencsétlen. Ki a jó büdös franc lófrál errefelé ilyen borzasztó időben, csütörtök este? Háttal állok neki, így legalább nem észlelheti fájdalmas arckifejezésem. Erőt veszek magamon, felerőltetem a számomra undorító, de amúgy egész meggyőző mosolyomat. És most megfordulni, te ócska csitri!
- Mit kérsz?
Nem néz ki egy letört, kiutat alkoholban kereső marhának. Meg is lepődöm. Sőt, a maga módján egész kultúráltan fest. Egy kicsit felszalad a szemöldököm, most meglepett.

A szék nyikordul egyet alattam, közben lepakolom magamról a víztől súlyos kabátot. Minimum harminc kilónak szokott tűnni, mikor egy koncert után magamra kapom. Akkor nem vizes, de annyira fáradt szoktam lenni, hogy már járni is nehéz. Ne értsetek félre, imádok koncerteken lenni. A kezem és a lábam úgy jár mint a motolla és még a fejemet is rázom mint az állat.
A másnap viszont gáz...
Nyak fájás, izomláz és húzódás. Két hónappal ezelőtt még egy nyílt homlok sebem is lett. A koncert ettől függetlenül lement, csak nem ráztam a fejem, a homlokomon egy király kis kötés volt, Ericre pedig csúnyán bámultam mert ő lökött neki az egyik hangfalnak.
Az alak a pult mögül, mikor megfordul egy pillanatra arra késztet, hogy a szemeim nagyra nyissam. Ekkora már látszik, hogy lány. Nem az a szép fajta, de rondának se mondanám.
Bár az a tuti kamu mosoly, határozottan nem illik a hamuszürke archoz. Meg úgy alapjáraton nem igazán.
- Egy pohár sört, légy szíves. - jelentem ki a rendelést.
Egy kicsit még méregetem, nem túl feltűnően majd hagyom a fenébe a bámulást. Nincsenek sokan az idő talán ami az egész pangást okozza.
- Micsoda cidri van. - nyögöm ki. - Ritka az ilyen Vegasba...
Muszáj szóba elegyednem vele, bár nem tudom miért. Mert nincsen itt Eric aki szórakoztasson vagy akármelyik bandatag.

Az italokhoz imbolygok, kitöltöm neki a sört, majd lecsapom elé. A művigyor totálisan fölösleges, úgyis tudja, hogy nem vagyok túl energikus.
Eszembe jut az előző éjszaka. Kifogyott a gyógyszerem, és letelt a tizenkét óra. Visszajöttek a régi dolgaim... Fetrengtem a sírógörcstől, a szorongástól, meg a pániktól. Emlékeztetett rá, miért is kezdtem hozzá a drogokhoz anno. Hát nem volt egy díjnyertes ötlet, de annyira rossz se.
Ez most tényleg fecsegni akar? Na jó, mindent az amúgy is alacsony számú vendégért.
Na, Phoenix, most próbáld meg megütni az emberi hangot! A nőiességről ne is álmodj. Azt már rég kizárták a kiálló bordáid. Habár, ha elővskarnád a régi társalgókészségedet és intelligenciád bájait... De végülis, hol a francba érdekel ez téged?!
- Ja, nem szokott ilyen lenni. De most nincs egy kocsmázós idő...-
Hát, egészen úgy hangzott, mintha ember lennél. Ha nem lennél ennyire alapjáraton elbaszott, még meg is dicsérnélek.

Nincs egy kocsmázos idő??
...
Ez igaz. Csak egy hülye az aki ilyenkor elődugja az orrát. Én is csak azért jöttem el otthonról mert nem volt mit csinálni.
Amint megkapom a sört, a tárcámból előhúzok egy ötöst és elé rakom a pultra.
- Kösz.
Láthatóan tényleg nincs egy csevegős kedvébe, talán életében nem is volt abban. Na, mindegy próbálkozni azért lehet.
A nikotin hiány ekkor üti fel a fejét, így kapásból előkapom a cigisdobozom és egy saját gyártmányút koporsószöget teszek a számba. Azért a biztonság kedvéért még gyorsan odabiccentek a csajnak.
- Bocs, lehet itt nálatok cigizni?
Ha nem, akkor is csak remélem, hogy nem küld ki a zuhogó esőbe. A kérdés amúgy jogos, hisz mostanság elég sok kocsmában nem lehet dohányozni. Kibaszott egy őrület, mintha a dedóban lennék.
Ha megengedi abban a pillanatban meggyújtom és bele is szívok a bagóba. Jó féle, hisz a saját gyártmányú teljes más mint a legtöbb. Három különböző dohány, egybe összerakva. Megdobja ám a cigi aromáját.

Rátámaszkodom a pultra, egyik kezemmel a konyha ruha sarkát gyűrögetve. A pénzt a kasszába söpröm, majd leszórok némi aprót a pultra visszajáró gyanánt.
- Persze, nyugodtan gyújts rá.
Elé csapok egy szép csiszoltüveg hamutartót. Belémszivárog egy fura érzés: gyorsabban veszem a levegőt egy kicsivel és érzem, valami nincs rendben. Az órára sandítok, és tágabbra nyitom a szemem az ijedtségtől. Ragadozó módjára ugrom a táskám felé, rekordsebességgel turkálom ki a dobozt. Hirtelen nem tudom kinyitni. Mi a... A fény felé fordulok, előre lépek pár lépést. Így már hamar megvan a doboz nyitja, a tenyerembe szórok párat a kicsi fehér pirulákból. Lenyelem őket. Megnyugtató érzés, ahogy végigszánkáznak a torkomon.
Visszatérek a pult mellé. Na jó, fecsegjünk.
- Honnan pottyantál ide ebben az ítéletidőben?

- Még egyszer kösz. - vigyorodom el.
Amint megkapom az engedélyt, a cigi már füstölög is. A körülöttünk lévő levegőt megtölti a dohányok keverékének az illata. Marha jó, mintha csak otthon lennék. Bár ott szigorú szabályként betartom, hogy a nappaliba nem lehet dohányozni. A konyha megengedett (már ha nyitva van az ablak) és a teraszon még lehet. A hálószobám már csak a mindig kellemes vanília illat miatt tiltott zóna a bagó számára.
A válaszára kesernyés mosollyal válaszolok.
- Otthonról.
Na, de nem igaz? Igaz, talán kicsit bunkó válasz, de igaz. Na, jó valami értelmesebb válasz kéne Craig.
- Az egyik haverom hozott ide, mert az ment zenélni, aztán elhozott addig ide. Addig se egyedül kell ülnöm a tök kussban lévő házban, tudod?
Való igaz, elkéne valakit rángatnom abba a kuckóba, Nat egyszer nem járt ebbe a Vegasi lakásomba. Lehet, hogy nem is fog. Erősen jár az agyam azon, hogy végül ne erőltessem ezt a kapcsolatot. Hónaponta látjuk egymást egyszer, körülbelül öt-hat óra erejéig aztán ő megy vissza a "fontos dolgait" csinálni, én meg mint egy rakás szerencsétlenség bámulok utána.
A legjobb az lesz ha elválnak az útjaink.
- Amúgy még nem jártam itt, szoktatok valami bulit tartani esetleg vagy valamit?
Nem néz ki rossz helynek, bár az tuti, hogy egy ilyen esős napon egy temetőben több élet van.

Jé, milyen kis humoros! Ja, nem bocs mégse. Elmosolyodom. Nocsak, egy másik emberi lény hajlandó velem kommunikálni... Egyik kezemmel hajamba túrok, hogy teljes kilátáshoz jussak.
Mély levegőt veszek, majd lassan, enyhén sípolva fújom ki. Kellemes illat terjeng a levegőben. Egész jószagú dohánya van. Megkérdezném, hogy milyen, de valahogy mégse.
A kérdés hallatán arcára kapom a kissé elkalandozott tekintetem. Gondolkodom egy pillanatig.
- Hát... Igazából néha még vannak bulik, de mostanában nem olyan sűrűn. Nincs túl sok reklámunk, ami pedig nem tesz jót a forgalomnak.-
Bár nekem mindig édes mindegy volt, hogy azt a néhány elkeseredett alkoholista állatot szolgálom ki, vagy jó kedvű, bulizó fiatalokat. Egyik fajta sem vett igazán figyelembe.
Most nézem meg újra magamnak az arcát, úgy igazán. Egész érdekes... Olyan pont alanynak való. Annyi évszázaddal tűnő idő után újra rámtör a "rajzolhatnék". Pedig kifejezetten megtiltottam magamnak ezt a tevékenységet. Akaratom ellenére szuggesztíven bámulni kezdem.

Látom, ahogy a cigi felé veti a tekintetét. Nem az a megveszek, csakhogy szívhassak egyet. És épp ezért nyitom ki a doboz száját és tolom előrébb az egyik szálat.
- Megkínálhatlak? - kérdezem tőle. - Saját gyártmány.
Elvégre egy egész jó kis sört adott én meg amúgy sem vagyok az a bazinagy bagós. Komolyan legalább egy hétig tart mire elszívok egy dobozzal. Mondhatják rám, hogy amolyan kezdő vagyok még a bagózás terén, de nem. Tizenévesen már cigizni kezdtem, de akkor se vesztem meg a koporsószögért. Csak jó volt menőzni vele.
- Pedig nem ártana reklámoznatok magatokat. A sörötök rohadt jó. Amúgy kollégának mondhatlak, hisz magam is pultos vagyok pár sarokkal messzebb innen. Mi nem a piáinktól vagyunk híresek, hanem amatőr zenészeket hívunk el fellépni meg ilyenek...
Töredelmesen bevallom, hogy a piánkért ténylegesen nem lehet megveszni. Van választék ne érts félre, de sajna Dave a főnököm inkább a hely hangulatára adja a plusszokat. Na bazzeg, az persze van! Erre a helyre pont az ellenkezője mondható. Nem nagy szám, de a sörük megüti a tízes skálát.
Ekkor elkezdi nézni az arcomat. Először azt hiszem van valami a képemen és már törölgetném magam, mikor kiszúrok valamit. Nem valamit néz az arcomon, hanem a szemeivel pásztáz. Méreget mint a festő a modelljét.
Oké, menjünk bele a játékba!
Nem szólalok meg, hanem egyenesen a szemeibe nézek és mélyen belefúrom a tekintetét az övébe. Persze az arca sem vonja el a figyelmem. Közelebbről nézve van valami szépség benne. Ha nem lenne ilyen szürkés színű a bőre és kicsit teltebb arca lenne, kifejezetten szépnek mondható lenne. De talán idegennek tűnne, ha így látnám őt.

Elfogadom a cigit, még meg is köszönöm, de valahogy nem egészen jut el az agyamig, mit csinálok. Gépiesen gyújtom meg, gyufával, az sokkal szertartásosabb.
Válaszolok neki, egy furcsa, művész és félmosollyal vegyítve.
- Hát, ez nagyon nem rajtam múlik. A főnök max. Havonta egyszer esetleg kidugja a képét az "irodából". Igazából nem igazán érdekli a hely, ki van tömve pénzzel amúgy is. Csak azért jön be néha, hogy enyelegjen az egyik pincérlánnyal. Itt a zene annyi, hogy néhanapján bekapcsoljuk a sokat megélt hangszórót, és Jenice Joplint hallgathatnak a vendégek.-
Folytatom a bámulást. Egy kicsit hunyorítok, méregetek, spekulálok... Nem is észleltem, hogy észrevett. Elkapom a tekintetem, a pult karcait kezdem pásztázni, vörös fejjel. Basszus...

Széles mosolyra csúszik a képem a cigi mögött.
- Akkor egy seggfej a főnököd. Ha olyan rohadt gazdag, üzenem neki, hogy van néhány igen jó fajta kurva az utcán, nem a személyzeten kéne kiélnie a kangörcsét.
Ez durván hangzik, de igaz. A személyzetnél maradjon a baráti viszony avagy a házasság. Az, hogy a barátnőd ott dolgozik a kocsmában, mindent elbasz. Mert ha haverod/barátod dolgozik ott akkor mi van? Bejössz reggel, eldumálsz vele aztán este búcsút intesz és holnap folyt.köv. A házasságnál mi van? Hozzászoksz már a másik minden mozzanatára és olyannak tekinted, mintha az öv lenne a nadrágodon. Öv nélkül nem húzol gatyát magadra. De egy barátnő/barát! Nap mint nap látjátok egymást, kurvára elunjátok a másik pofáját, összevesztek és mikor szakítotok akkor kurvára gáz egy műszakban dolgozni.
- Amúgy Joplin nem rossz választás. Lehet, hogy két méterig nem látott annyira be volt tépve, de az az aranyhang!
Az a csaj se a szépségéről volt híres, bár a mosolyától akaratlanul is vigyorba szalad az én képem is.
Látva a zavarát, halkan felkuncogok és nem zavartatom magam. Könnyeden szólalok meg.
- Na most kettő opció van. Egy: vagy valami a képemre kenődött. Kettő: vagy rohadt jó képű lehetek.
A nagy önbizalom ellenére, kicsit aggódok, hogy az elsőt fogja kinyögni. Akkor pedig lószart nem ér ez a hatásos szöveg.

Na idefigyelj, kislány! Soha a büdös életbe nem engedheted meg magadnak, hogy ott folytasd, ahol abbahagytad! Hidd csak el, Matt szava nem nyom olyan sokat. Az meg ki a szart érdekel, hogy azok a rohadék sznobok mennyit fizettek kis képecskéidért... Ez nem a te világod, te túl elbaszott vagy az ilyenekhez. Ne is reménykedj benne, te kis hülye. Minek ámítod magad ilyenekkel? Még csak nőnek se vagy nevezhető.
Oké, most szépen mindenki elkussol. Még magamat sincs kedvem hallgatni. Hülyeség az egész. Na jó, tudom, hogy igazam van, de most köpnöm kell erre. Ha elmegy az önbizalmam, megint én leszek az, akit uralnak. És nem, engem soha senki nem uralhat! Épp eleget küzdöttem már a függetlenségemért.
- A főnök tényleg seggfej. De legalább ad munkát, meg pénzt is érte, egész jól. És nekem momentán ennyi a lényeg.
Elvigyorodom. Kivételesen jól sikerül.
- A helyzet az, hogy egyik sem. Ez pedig egy nagyon hosszú történet.
Valahol, az elmém és a védőrendszerem legeslegmélyén mégis reménykedem benne, hogy firtatni fogja a storyt. Persze a legtöbb önvédelmi funkcióm azt mondja, semmi értelme nem lenne, meg ugyan hagyjam már a francba, úgyis kiröhögne... De azért furcsa ez az egész, mert Nagyon hosszú idő óta ő az az emberi lény, akivel a nagyon muszájnál többet kommunikáltam. Egyszerre ijesztő és mégis jó.

A bagót mélyen megszívom majd bólogatva kifújom.
- Na, jó ilyen esetben én se szólnék be neki. Az én főnökömmel is van egy pár problémám, bár őt havernak tekintem, ezért aztán nyíltan megmondom neki, ha valami nem fasza.
Dave soha nem vette magára az ilyeneket. Maximum leszarta a véleményem, mint az esetek nyolcvan százalékába.
Amint meghallom, hogy nem vagyok se foltos se jó képű, vigyorogva a szívemhez kapok.
- Ó, szíven szúrtál! És én még azt hittem, jól nézek ki! Ezek szerint csak a bőrkabátom tetszik a lányoknak!
Vicces, de tényleg volt olyan csaj aki a kabátomra cuppant rá. Aztán később másra, hehe!
- És miért méregettél engem, mint a ragadozó a zsákmányát? - vigyorgok rá szélesen miközben újabb kortyot töltök le a torkomon.

Rekedt esem felnevetek, azt hiszem, őszintén. Valami egy kicsit megrepedt belül ebben a félszeg kacagásban. Még nem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz.
- Ugyanmár, nehogy elbízd magad... Bár, az a kabát tényleg dob egy kicsit az összképen. De az se segít sokat.
Mi a fene, én most tényleg incselkedem? Fura, de most nincs kedvem befejezni a játékot valami én-féle bunkósággal.
- Egyenlőre legyen elég annyi, hogy tudom, nehéz elképzelni, de én valamikor rajzoltam és... Á, mindegy. Megkíméllek és nem regélem el ezt a storyt.

Vele együtt nevetek fel én is, majd belekortyolok a sörömbe és úgy hallgatom amit mond. A picsába, mindig is jó képűnek hittem magam és nézd meg, most derül ki, hogy a Varjak Hercege nem is néz ki olyan jól. A csalódottságomat csupán a hirtelen kialakult jó kedv űzi el.
- Akkor innentől ha egy lányt összeszedek, végig maradjak kabátba? - vigyorgok rá. - Bizonyos helyzetekbe szerintem rohadtul kényelmetlen lehet.
Áh, ugyan Craig! Volt már nehezebb helyzeted is, mikor egy fán kapott el a kangörcs, aztán jött az a csalános és...
Inkább ne keljen vissza emlékeznem...
- Na, ne kímélj! Már felcsigáztál! - noszogatom közben kivégzem a sör maradékát. - Ha elmondod akkor én is elmesélem neked, hogy a haverjaim miért szólítanak a Varjak Hercegének!
Ugyan Craig, ennyi erőből rendelhetnél még egy sört és csaphatnál hozzá egy bő adományú borravalót. Hidd el az jobban érdekelné, minthogy egy döglött varjat tűztél bele a hajadba, néhány ág mellé.
Höhö...
Még mindig jó pofa sztori.

Hát, még az is lehet, hogy mesélek neki... Ugyan kinek mondaná el? Nem ismer senkit a múltamból. De amit elmondok, az is csak dióhéjban lesz, egy kicsit retusálva. Meg elég bizarr módon hangzik a Varjak Hercege. Még lehet hogy meg is rajzolom...
Veszek egy mély levegőt, ránézek, majd inkább visszatérek a pult fixírozásához. Nem túl vidám történetem van, és nagyon kevés ember ismeri még csak a részleteit is. És még annál is kevesebbet érdekel. De ha azt mondta vállalja, akkor tessék.
- Valamikor, még a történelem előtti időben nem egészen a pohártörölgetésből meg műmosolyokból éltem. Oké, lehet, hogy nehéz elképzelni, de olyan művészféleség voltam. Eladták a képeimet, meg minden. Rengeteg portrét, életképet, csendéletet rajzoltam. Aztán valahogy eltört valami, úgy két éve, mikor befejeztem az egyetemet. Elkezdtem szétcsúszni... És abbahagytam a rajzot. Fura, de az a lány, aki anno nap, mint nap rajzolt, képeket adott el, kiállításmegnyitókon jelent meg, most itt áll előtted beesett arccal, szürke bőrrel és remegő kezekkel.
Egy kicsit elcseszett félmosollyal próbálom oldani a gyászos történetet, több-kevesebb sikerrel.
- Egyébként megláttam benned valami olyasmit, ami csak a modellekben van meg. Nem azokra a fényképezőgép előtt császkáló túlhajszolt idiótákra gondolok, hanem az igazi modellekre... Na mindegy. És mi a te történeted?- mosolyodom el végül. Egész szép ez az este, még az eső és az "én" nevű borzalom ellenére is.

Végighallgatom a szavait, közben benyúlok a cigidobozba, de nem gyújtom meg. A középső és a mutató ujjam közé csiptetem a bagót és a pultot kopogtatom egy rövid ideg. Nem mondanám zavarónak, hisz hangja sincs.
Hiába ez a dob ártalom.
A történet rövid és velős, amitől egy pillanatig mosolytalanná alakul az arcom.
- Húgom... - kezdem el (mert még se szólíthatom öcsémnek) és sóhajtok egyet. - Ez egy rövid, de kurvára szomorú történet.
Az enyém se vidám, de erre nem igazán térnék ki.
Sóhajtok egyet majd újra visszaül a képemre a vigyor.
- Na, elcsesztem a hangulatot. Ezért muszáj két sztorit is elmondanom. Először is, hogy miért lettem én a Varjak Hercege.
Megkocogtatom a torkomat majd elkezdem a saját mesém.
- Szóval amit tudni kell rólam, hogy a kétezres évek elején egy bandába beléptem ahol máig a dobos posztot töltöm be. Az egyik turnénk során valami régi-lepukkadt helyen szálltunk meg. A haverjaim ledobták a cuccaikat és mentek bulizni. Én szépen összeraktam a dobszerkómat majd feltűnés mentesen, a szobám ablakán kimásztam. A szállásunk egy ritkás erdő szélén állt, igazi horror filmes hely volt. Szóval míg a többiek buliztak én jártam egyet az erdőbe. Az egyik fánál volt egy adag ág, talán rőzse lehetett. Hajlékony volt, én meg a nagy unalmamban elkezdtem ide-oda hatogatni. A végén egy egész jó kis korona alakult ki. Fogtam, felpakoltam a fejemre és így folytattam az utat. Valamivel arrébb találtam egy döglött varjat. Nem volt valami szép látvány, szerencsétlen szét volt tépve. Én meg felmarkoltam a madárkát majd visszamentem a házba és beléptem a buli közepére. Mikor felém néztek, én beleakasztottam a dögöt a koronába és fapofával kijelentettem, hogy én leszek a Varjak Hercege. A herceg ötlet csupán a vezetéknevemből ered, ami Prince. Lényeg, hogy a grupik sikoltozni kezdtek, a srácok meg röhögni.
Szép emlékek, még a vigyorom is szélesebb. Rövid kussolás után folytatom.
- A második sztorim rövidebb. Egy klippet vettünk fel egy studióba, csak a modellekhez visszatérve, kaptunk ruhákat. De ocsmányul néztünk ki. A stáb elkezdte mondani, mit hogy kell, amit nekünk nem lehet. Az egész klipp meglett végül, de nem azzal a stúdióval. Azok feljelentettek. Az egész berendezést tönkre vágtuk és mindenkit elküldtünk a picsába.
Hirtelen most jut el az utolsó mondatának egy kijelentése, ami miatt érdeklődés csillan a szemembe.
- Modell alkat lennék? Akkor rajzolj meg!
Haver, ha így megörökíthetem magam akkor simán. Tök ingyen. Bármilyen fajtát. Csend élet. Arckép. Aktkép. Tök mindegy. Ez utóbbi még egész jól hangzik, hehe!

Jót nevetek a storykon, még a könnyeim is kijönnek. Hát igen, aki nem fut kémyszerpályán... De ezért is csak magam okolhatom.
- Komolyan volt gusztusod felnyalábolni egy döglött madarat? Te jó ég...
Jó kedvűn nevetgélek (fura, mi?), talán épp erre lett volna szükségem. Lehet, hogy tényleg nincsenek véletlenek. Meghökkenek, hallva kérését. Nem lehet, hogy ez egy kicsit korai? Vagy nem lennék elég jó rögtön egy portréhoz? Olyan rég volt már...
Lesütöm a szemem, ajkamba harapok. Ideje dönteni, de gerinctelen jellemem újra haboz. Dobjam el az eddig megszokott teljesen művészetmentes, nyugodt antiszocialitást és ugorjak fejest az éjszakába egy Prince vezetéknevű ismeretlen kedvéért? Igen. Vágjunk bele.
Közlöm vele is döntésem, majd megkérem, hogy ne zavartassa magát, legyen természetes.
Egy adag szalvétát (jobb híján) meg egy tollat veszek a kezembe. Az első skicc borzasztóan sikerül, kezdő hülyeségeket csinálok. Egy kicsit gyorsabban veszem a levegőt és veszem a következő papírt. Ez jobb ugyan, de nem tetszik. Újra. És megint újra, ez nagyon modoros. Ez meg nem elég lendületes. Itt meg elvesztettem a szeméből azt a fényt... Már nem is emlékszem milyen volt...
Már kezdeném feladni, a sírás határán járok... És hirtelen igen! Ez ő! Ez nagyon ő! Pont ott van az a... Az a nem is tudom mi... Végigbizsereg ujjaimon a lénye, érzem, hogy ott van velem. Boldogan elmosolyodom és ránézek. Körülbelül olyan lehetek, mint mikor a súlyos autóbalesetet szenvedett egyén újra lábra áll.

Rekedten felröhögök.
- Még szép, hogy volt gusztusom. Azokat a döbbent pofákat meglátva, minden maradék gusztusom elszállt. Marha jó móka azokat az arcokat látni, ahogy mosolyogva felém fordulnak, a grupik felém kaccsintanak és bumm! Egy kis termetű, döglött varjúval feldíszített srác beállít. Először mindenki nagy levegőt majd bumm!
Megjátszott riadt fejjel, elkezdem a kézfejemet lengetni, közben szarul alakított ijedt hangon elkezdek vinnyogni..
- Áhhh, jézusom! Ennek elment a kibaszott esze!
Majd leengedem a kezemet és tovább nevetek.
- A srácok legalább viccesnek vélték. Szegény lányok csinálták csak össze magukat.
Ekkor befogom a szám és hátradőlök a székembe. Nem mosolygok, közömbös arccal méregetem a pultos lány arcát. Innen nézve már tényleg egész csinosnak tűnik. Figyelem ahogy a keze mozog, az arca pedig mintha szomorkás lenne. Az egyik pillanatban még azt hiszem, hogy sírni kezd. Már pont kezdenék előredőlni a székben, hogy valami vigasztalást adjak, de ekkor elmosolyodik. Meglesem a képet és vidám vigyor fut át a képemen. Ránézek a pultos lányra és elégedetten bólintok.
- Szabad egy pillanatra?
Ha megengedi elkérem a tollat és a szalvétát. Az rajz oldalára gyöngybetűkkel a következőt írom:


A kedvenc pultosomnak, Craig Prince!


Azzal mosolyogva visszacsúsztatom neki és várakozóan mosolygok rá.

Furcsa, hogy milyen kis dolgok ki tudják zökkenteni az embert a mindennapi kis magányából. Mikor már épp nyelném le a kis fájdalomadagomat, berobban ide ez a fura fazon, felforgat mindent már csak a jelenlétével és erőszakoskodás nélkül eléri, hogy rajzoljak. És nevetek vele.
Először nem igazán értem, mit akar a tollal. Ó, hogy még rá is ír... Mi vagyok én, rajongó? Lehet, bár egy ideje nem hallgatok semmit. De biztos, hogy valahol valaki megveszne ezért a szalvétáért, és mégis az enyém. Hahaha!
-Craig Prince. Craig. Prince. Craig. Craig... Mint valami félresikerült sci-fi hős. Egészen különleges.
Magamban még ropogtatom egy kicsit a nevét, majd vigyorogva lenyúlom újra a tollat és egy szalvétát veszek elő. Felrajzolok rá egy furcsa, és nagyon jó kedvű manót a fején a srác által leírt koronával. A jobb alsó sarokba stílusosan (valamennyire olvashatóan is) odabiggyesztem az aláírásomat is.

Most rajtam a sor, hogy elkezdjek röhögni, mikor kijelenti, hogy olyan a nevem mint egy félresikerült sci-fi hősnek. Most el tudom képzelni, hogy rohangálok a tetőn, két dobverőt lengetve és azzal böködöm a gonoszok valagát.
Mikor a röhögés elmúlik, csak akkor szólalok meg.
- Miért nem tűnt fel, hogy az vagyok? Csak én nem hordom kívül az alsógatyám.
Az a buzi Superman. Istenem, annak semmi különlegessége nincs. Csak az, hogy gyakorlatilag elpusztíthatatlan. De alapjáraton emberi formájába senki nem ismeri fel és miért? Mert egy kurva drótkeretes szemüveget hord. Mindenki balfasznak tartja, de teszem hozzá mellette olyan kigyúrt, hogy az öltönye majdnem szét szakad. Semmi egyéniség, Superman egy rakás trágya.
A másik rajzot is megtekintem és azon is vigyorgok egyet. Majd a sarkán lévő írásra tekintek és hangosan felolvasom.
- Phoenix Ranger.
És akárcsak ő, én is belekezdek egy rövid kis elmélkedésbe.
- Phoenix. Ranger. Phoenix. Phoenix. Ez meg mint egy vadnyugati pisztolyhős neve.
Francokat, király név! Leteszem a rajzot majd a kezemet nyújtom.
- Hát akkor örvendek, Phoenix!

De hát én nem is viccnek szántam... Bár így kimondva tényleg viccesen hat. Én is nevetek.
- Ki tudja, lehet, hogy egyszer eljön még az az idő is... Egyébként az összes női szuperhős, vasember, Hulk, Loki, Batman, az X-men tagjai és Joker nevében kikérem ezt a kijelentést!
Na jó, hiába szántam komolyra, muszáj röhögnöm. Ebben az öt percben többet mosolyogtam, mint az elmúlt öt évben összesen.
Figyelem a reakcióit. Újabb skiccet készítek róla, míg nevet. Lényegi egy pillanat. Meg azért a srác is elég lényegi, meg kell hagyni.
Komoly arcot vágok, úgy felelek a névelemzésre.
- Honnan tudod olyan biztosan, hogy nem vagyok az?
Végülis, ki tudja. Bár vékony, közepesen magas alkatomhoz, pánikproblémáimhoz bonyolult elképzelni egy izmos lovat, egy szép fegyvert és hírhedt strapabíróságot. De még minden lehetséges.
Egész kedves mosollyal fogok vele kezet. Vékony, csontos ujjaim egészen eltűnnek a férfikézben. Te jó ég. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen piriznya vagyok.
- Részemről a szerencse, kedves Craig.

Nevetve vonom fel a szemöldököm.
- Ha ők neked női szuperhősök, akkor ki számít férfinak? Thort még véletlenül se mondanám annak. Az biztos, hogy bika erős, de egy Loreal reklámot bármelyik Heidi Klumm féle német bigénél jobban le tudna forgatni.
Ez is persze csak egy hülye netes kép alapján jut eszembe. Thor halál komoly fejjel bámul az objektívba meg mellé oda van írva:"Thoreal". Ez a sok internetes mókus sok baromságot össze tud hordani, amiken aztán jókat röhögni. Bár mikor a saját pofádon röhög a fél világ, az nem olyan mókás. Hacsak tisztában nem vagy azzal, hogy mindenki a te képeden mulat. Akkor okés a dolog.
A következő skiccre vetem a szemem és már röhögésre nyitom a szám, de mikor kimondja halál komoly fejjel, hogy ő akár lehet egy vadnyugati hős, megjátszott ijedt arccal szólalok meg.
- Akkor most rám fogod a pult alatt a Coltodat, Miss Clint Eastwood?
Mielőtt válaszolna a kérdésre, gyorsan az egyik cigit a képembe tömöm majd az előbb említett színész arc játékát utánozva szólalok meg rekedtes hangon.
- Vajon elég szerencsés vagyok ma?
Na ezen megint csak elkap a röhögés. Phoenix tuti csempészett valamit abba a sörbe, mostanság nem röhögtem ennyit semmin se.
Amolyan barátságosan megrázom a kezét majd rövid megjegyzést teszek.
- Ha nem is kedves, de azért jó pofa. Valld csak be, én vagyok mostanság a legszórakoztatóbb vendéged!

Nevetek a nevemből fakadó további vicceken. Miss Clint Eastwood... Nem is hangzik rosszul. Persze szül egy újabb szalvéta-rajzot... Nem, nem hasonlít rám, de egész csinos.
-El sem tudod képzelni, mikor nevettem utoljára... Főleg ennyit.-
Igazából soha. Haha, mekkora lúzer vagyok! Ja nem, bocs, nem vicces. Mindegy. Most mosolygok és kész, holnap pedig mindent alaposan megbánok. De az holnap lesz.
Cigarettát vakarok elő, ajkaim közé illesztem. Lassan gyújtom meg. Szépen, rituálészerűen szívok bele. Aaaa...
Vigyorgok, mint valami hibbant és bámulok magam elé. Holnaptól fogva majd szépen újrakezdem az érzelmi önsanyargatást és böjtöt, persze, de ma még legyen ma.
Az asztalra lököm a cigisdobozom.
-Ugyan ez amolyan egyszerű földi halandók dohánya, de ha kérsz, vegyél nyugodtan.
Mosolygok. Azt hiszem, őszintén. Bár már nem emlékszem rá, milyen az őszinteség.
-Mesélj valamit.

Vigyorogva adok egy pacsit a pultnak, ahogy a jobb kezemmel rácsapok egyet.
- Na, akkor meg van a mai sikerem! Ritkán jön össze, hogy valakit megnevetessek, a haverjaim szerint forró fejű vagyok. És legalább valaki nem azért röhög, hogy ne sértsen meg vele, hanem azért mert valami tényleg jó pofát nyomok.
Általában tényleg ez van. Példaként felhozható, amikor váltottunk lemezkiadót. Mi volt? "Jaj, úgy örülünk, hogy látjuk magát, Mr.Prince! Sok jót hallottunk, bla-bla-bla..." Lófaszt! Nekik az énekes meg a gitáros a fontos! Sőt utóbbi se annyira nem nagy szám, egy-két album erejéig (rosszabbik esetben csak egy-két számig) feljátszák nekik az alaptémát, az énekes csak oda zümmög valamit és kész! Készült nálunk is olyan szám, aminél én ott se voltam! Jó, nekem személyes dolgom volt, történetesen az unokanővéremnek akkor született gyereke és ha már a férje nem is, de az unokaöccse ott volt vele.
- Akkor nagyon szívesen el is fogadom. - vigyorodok el. - A sajátom néha már unalmas, az illatát jobban szeretem mint az ízét. A vaníliával is így vagyok.
Igaz történet emberek, igaz történet!
A következő kérésére először kicsit furcsán nézek majd megvonom a vállam és kicsit magamról kezdek dumálni. Azt hiszem kibeszélem magamból a kevéske feszültségemet.
- Nos...mesélek neked valamit. Talán magamról. Hmm...talán kezdeném azzal, hogy tök őszinte leszek és bevallom, hogy az eredeti nevem nem Craig Prince. Vagyis ezt már annak tekintem, de nem ezzel a névvel születtem. Eredetileg Frederick Jonas Sleddon a teljes nevem. Csak, hát a szüleim még kis koromban meghaltak egy balesetben és a nagy bátyám nevelt fel, akit történetesen Jonas Princenek hívnak. Mivel nem voltam még két éves ezért bármi szívbaj nélkül Craigre változtatta a nevemet és sajátjaként nevelt. Ugyan még mindig Craig Sleddonként szoktak számlákat adni nekem és a hivatalos papírokon is ez áll, de már folyamatban van a vezetéknevem átalakítása Princre.
Ez persze ennél bonyolultabb és hosszabb sztori, de a lényeget így legalább elmondtam.