Fogalmam sincs, mi ütött belém az elmúlt pár napban. Folyton csak vedelek, vedelek, végeláthatatlanul döntöm magamba az alkoholt, és mindig úgy esek haza, hogy a fél ruházatom leszakadt rólam valahol félúton, a pénztárcám pedig egyre soványabb. Rettentően fájnak a zúzódásaim, és a szúrás a vállamban sem gyógyul valami szépen. Ahhoz képest, hogy összevarrták, csúnyán begyulladt, és ha nem harapok a fogaim közé bőrövet fürdés közben, végigsikítom azt a húsz percet kíntól. Mindig átkopognak a szomszédok, hogy ugyan… miért is szenvedek ennyire hangosan? Nem tudom nekik elmagyarázni, hogy véletlenül beleállítottam a karomba egy kisebb tornamutatvány kíséretében a húsvágó kést, mert azzal kellett vakaróznom, mert nem hiszik el. Olyan hihetetlennek tűnik a sztori, hogy jószerivel csak az hiheti el, aki ott volt. Jelen esetben én. Én márpedig mindent elhiszek, ugye?
Most sem tiszta az agyam. Szörnyen pocsék volt a napom, és a végét természetesen az egyik helyi bárban töltöttem el, hogy berúghassak, mint a szamár. Nem sikerült annyi alkoholt a szervezetembe vinni, mert mire eljuthattam volna odáig, hogy a harmadik pohár tiszta whiskymet leküldhetem végre, egy izomagyú vadállat belém kötött.
Nem úsztam meg minimum három durva zúzódás nélkül, és a piát sem fizethettem ki, mert mind engem kipenderítettek, a harcos partnerre meg zsarut hívtak, ugyanis kiderült, hogy eléggé kapós manapság a börtönben, mint ügyeletes pedofil és nőverő. Az volt a mázlim, hogy engem nem fogtak ott, amiért bunyózni kezdtem egy nívós lokálban. Mellesleg itt ismerkedtem meg Israellel…
Kicsit kókadozva botlok be a templom ajtaján. Az oltárnál lágyan pislákolnak a fények, megvilágítják Jézus Krisztus egyszerre szenvedő és békés arcát, és a szemeiből csordogáló vérpatakokat.
Kiráz a hideg, ahogy újból végigsvenkelek az egész szobron a tekintetemmel, és megállapodok a vérkönnyeken.
Valaki túl sok Doctor Who-t nézhetett. Az angyalok sírtak és remegtek, és a vandál, aki ezt művelte, próbálta ugyanezt a hatást elérni Jézus Krisztusnál. Levakarhatatlan festékkel alkotott, és nem felejtette el a monogramját is odapingálni, amivel nem mentünk sokra, tekintve azt, hogy rengeteg DM monogramú ember él Las Vegasban. Igazából nem is nagyon érdekelte a zsarukat a dolog, és annyiban hagyták két nap után. Nem haragszom érte, hiszen így sokkal szebb, szemet kápráztatóbb az alkotás, mint eredetileg volt. Hátborzongatóan gyönyörű.
Gyengén csoszogok egy gyóntatófülkéig, elhúzom az ajtót, és leülök. Pihegve támasztom a homlokomat a válaszfalhoz, aprókat sóhajtok, hogy lenyugodhassak. Pocsékul érzem magam. Egyáltalán minek jöttem be ilyenkor?
Nincs kedvem hazamenni. Nem lakom messze… vagy igen? Nem tudom… fogalmam sincs. Csodálkozom, hogy egyáltalán képes vagyok összeszedetten gondolkodni ilyen állapotban. De ha beszédre kerülne sor, biztos vagyok benne, hogy a nyelvem összeakadna.
Nem tudom, mikor voltam utoljára rendesen, másnap nélkül józan. Esküszöm, nem emlékszem már arra a napra, mikor nem fájt a másnaposságtól a fejem. Mikor nem hánytam ki a belemet azért, mert az alkohol szétcseszte a szervezetemet.
Fogyok és fogyok és fogyok, egyre csontosabb vagyok, és nem tudok ellene mit tenni. Szétestem teljesen. Tönkretesz engem valami. Nem tudom, mi. De nekem így jó. Nem tudok, de nem is akarok ellene mit tenni.
Valaki megjelent. Beült a szomszédos fülkébe.
Mélyeket lélegzek, hogy lecsillapítsam háborgó gyomromat. A francba is! Valamit mond. Alig értem. Erősen kell koncentrálnom, hogy tényleg értsem.
- Az szuper… először… mi? – értetlenkedem, mert nem tudom, mit akartam mondani.
Szedd össze magad, Payn! Nem megy. Szétestem, mint egy kibaszott kártyavár.
- Kezdetnek… mondja el, mit visel – vigyorodom el, de aztán gondolatban pofán is csapom magam. Mi a franc, kussolj már… ne rontsd el ezt az egészet, rendben?

Be vagyok rúgva. Szánalmas lettem.
Már nem telik el úgy éjszaka, hogy ne rúgjak be teljes mértékben. Fiatal vagyok még a magam harminchárom évével, de a májam már annyira tönkrement, hogy nem lennék jó donorutánzatnak sem.
Érzed már, érzed már? A szívem dobog, a szívem dobog – hangzik fel a fejemben az a szöveg, amitől általában kifekszem, amint meghallom. De most mégis máshogy reagálok rá.
Miért is iszom? Mitől jobb ez nekem így? Hiszen teljesen megölöm magam. Tönkremegyek lelkileg, testileg. Nem fogom túlélni, ha még egy éjszakát végigalkoholizálok.
Vagy azért, mert kirabolnak, megkéselnek – vagy azért, mert elüt egy autó, amikor részegen kitántorgok az út közepére.
Bármi megtörténhet.
De ha itt, a templomban alszom el, akkor még van esélyem arra, hogy túléljem az éjszakát. Persze, gazdagodnék egy remek megfázással, de az már más tészta. Annyira fejlett már a mostani orvostudomány, hogy felírnak nekem egy gyógyszerkoktélt, és pikk-pakk kigyógyítanak belőle. Szedem két napig, és minden tökéletes lesz.
A velem szemben ülő férfi nyilvánvalóan meghökkent azon, amikor feltettem a kérdést, miszerint: mi van magán?
Végül is, ha jó éjszakát akarok magamnak… talán ezzel kellene kezdeni.
Használtam már szextelefont, és utána hónapokig azt nyögte a pénztárcám. Nem ettem miatta egy hétig, és mikor ételhez jutottam, azt hittem, menten meghalok a gyönyörűségtől.
Egy kiló kenyérért ölni lettem volna képes, csak hadd egyek! Hadd egyek egy egészséges ételt, különben beleőrülök a szegénységbe!
A szextelefon nagyjából azzal kezdődött, hogy mi minden van rajtam. Meglehetősen illúzióromboló volt a férfias hang, ami felhangzott a vonal túlsó végéről, de annyira magányos, annyira kiéhezett voltam már, hogy igazából nem érdekelt az, ki van a túlsó végen. Felőlem akár maga Churchill is csavarhatta volna a fejemet, csak ne villantsa meg a sörhasát, mert akkor, azt hiszem, megvakultam volna.
Most arra vagyok kíváncsi, mit visel, mit kell róla lecibálnom, amint átjutok a szomszédos fülkébe… elvileg hamar meg tudom kerülni, ha most kizuhanok az ajtón, és két másodperc alatt feltápászkodom. Bár, itt nem az számít, mennyi idő alatt botorkálok át. Hanem inkább a delikvens hajlandósága.
Szerintem nem sok szorult belé. Biztos valami homofób rohadék. De akkor szétverem a fejét kalapáccsal.
Kínosan felnevetek.
- Ugyan már! – legyintek, mintha a fal mögül mindent láthatna. Megköszörülöm a torkomat.
- Congrand tiszteletes vagyok – mutatkozom be, bár ennél sokkalta kásásabb hangon, mintha víz mélyéről beszélnék.
Nehezen formálom a szavakat, szinte zavartan, és olyan, mintha egy vastag rongycsomót tömtek volna le a torkomon, hogy felszívhasson minden egyes deci bevitt alkoholt a szervezetemből.
- Mesélje el, mi van magán – kérem halk, duruzsoló hangon, és legszívesebben tényleg átrohannék, hogy minden egyes ruhadarabját leszedjem róla.

Jézusom. Nem nekem való már ez a szakma. Nagyon nem. Utálom, rühellem már. Ki akarok lépni. Meg akarok dögleni. Rendes hírnevet alkottam már magamnak sárból, itt, Las Vegasban, és szerintem amilyen könnyen felépült, olyan hamar össze is fog roskadni, ha belerúgok. Márpedig én ma éjjel belerúgni készülök a kis magánattrakciómmal, amit tervezek a szomszédos fülében lévő úrral.
Utálom magam. Meg úgy mindenkit ezen a Föld nevű bolygón. Tudom, hogy az érzés mindenkitől kölcsönös, hiszen ki szeretne egy hozzám hasonló embert? Aki fűvel-fával lefekszik, mert épp olyan kedve van? Legyet röptében, krumplit gurultában, mi? Szánalmas és undorító, de már nem tudok változtatni az életstílusomon. Gusztustalan dög vagyok, akit igazából meg kéne taposni, nem pedig tutujgatni, mert éppen bőgni támadt kedve. Márpedig nekem a legtöbbször már bőgni van kedvem a bájmosoly villogtatása helyett. Manapság már csak a bájmosoly a nyerő, amit az emberekre villantunk, mielőtt megkezdődik a gyóntatás – és más egyebek.
Fel akarok mondani. Le akarom rakni a reverendát, hogy végre normális életet élhessek ebben a kicseszett városban, a sok villódzás, a cucc- és visszérparádé sűrűjében. Egyedüli, örök agglegényként nekem ez már igazán kijárhatna, hiszen az élettől rengeteg megpróbáltatást el kellett már viselnem. Nehogy már a tiszteletes ne szívja meg az élettel!
Most is képtelen vagyok már egy épkézláb mondatot kinyögni, annyira elködösítette az alkohol a tudatomat. Legutoljára, mikor berúgtam… nem a tegnapira értem… hanem még korábbira, volt egy jó éjszakám. De most valami bizsereg bennem a kitörni készülő kaján kívül. Talán a csontjaim, az inaim, és azt jelzik: Payn, ma ki sem kellett volna kelned az ágyból. Igen, nyilvánvalóan nem lett volna szabad kiszabadulnom a hálószobából sem, és akkor nem jutok el a kocsmába, nem iszom magam kancsalra, le egészen a sárga földig, és nem keveredek ide, a templomba. Isten házába. Utálom magam. Meg akarok halni.
Homlokomat a fülke falához szorítom annak reményében, hogy lehűtöm a saját fejemet ezzel. Biztos vagyok benne, hogy fölösleges dolog ezt csinálni, de mégis csinálom, afféle… pótcselekvésként. Hátha ezzel… helyrerázom magam. Szörnyen szétcsúsztam. Ha lehet, ennél is jobban. Pedig már azt hittem, lesz menekvés számomra, de valószínűleg a detoxban fogom végezni a következő alkalommal. Sőt, szinte biztos vagyok abban, hogy ott fogom végezni. Ha máshogy nem, hát hülyére vedeltem magam, és készülök beledögleni a rengeteg alkoholba. Remélem, ez fog velem történni, és ha átszállítanak a kórházba, nem tudnak megmenteni. Nekem már nincs is helyem ebben a kibaszott világban, és oké, tudom… sajnáltatom magam, de már nem tudok máshogy gondolni magamra. Egy rakás romhalmaz vagyok, és még csak tenni sem tudok ellene.
Halkan sóhajtok, és megdörgölöm az orrnyergemet.
- Az sok. Nincs melege? – kérdezem, meglegyezgetve magam. Márpedig nekem rohadtul melegem van.
Kibújok a reverenda felsőjéből, és kivágom a fülke ajtaján, hadd repüljön. Érzem, ahogy a gyenge szellő meglegyinti az arcomat, de ez… ez még mindig rohadtul kevés! Levegőhöz akarok jutni!
- Nem akarja levenni? Megsülök, ha… csak arra gondolok, magán mennyi ruha van – nyögöm, és lehunyom a szemeimet. Hogy én mennyire undorító vagyok! Most sem vagyok képes kikapcsolni magam… Pedig nagyon kéne.