A borvörös, selyemtónusú blúz redőin a napfény szinte prizmaként tört meg az ablakon beszűrődő fénysugaraktól. Az ecset hezitálva megremegett a kezemben, oldalra biccentett fejjel húzódtam hátrébb, hogy a nő arcvonásait megszemléljem. Csendes, békés lemondás jellemezte olyan békével karöltve, ami csak a holtaké lehetne. De élt, tudtam, hiszen bőrének sápadtságát nem fedeztem fel rajta. Szerettem végignézni a megújulásukat, s ugyanolyan hatással volt rám a festmények színeinek élettel telivé tétele, mint a tavasszal nyíló virágok ezernyi szirom-puhaságú illatorgiája.
Egyetlen vonás, s gondolataimból a telefon csörgése rántott ki, én pedig összerezzenve fújtam ki a benn tartott levegőt lassan, de ahogy a kijelzőn lévő nevet megpillantottam, azonnal felhagytam a kép javításával, s perceken belül a műhelyet elhagyva már az autóban ültem, hogy Carmináért mehessek. Tudtam, hogy nincs jól, hogy nem szabad magára hagyni, az ígéreteimet pedig soha nem szegtem meg.
Vigyázok RÁD! Egészen halkan, ám tőlem szokatlan meggyőződés és határozottság hallatszott hangomban, amit eszem ágában sem volt semmisnek tekinteni, még ha ő nem is akarta volna ezt. Hosszú időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy valakit ténylegesen is a szívembe zárjak, de attól a pillanattó fogva semmi sem történhetett, ami onnan kiszakította volna az embereket. Kevesen voltak ugyan, akiket teljes szívemből szerettem, de mint a legdrágább gyémántokra, úgy vigyáztam rájuk.
Aggódtam érte, minden egyes nap, tudva, hogy az ő harca egyedül az övé, de bíztam abban, hogy van rá gyógymód! Ha nem is a javulás, de legalább a betegségének stagnálása volt az elsődleges szempont, hogy ne romoljon az állapota. Én pedig megtettem, amit tudtam, bár helyette... nem tehettem meg semmit. Mégsem engedhettem meg neki, hogy többet szenvedjen, mint amennyit muszáj elviselnie.
× × × × ×
A kulcsot becsúsztatva a lyukba pár másodperccel később már az ajtót nyitottam, hogy a halvány citrom, narancs, és barackszín lakás ismételten otthona legyen Minának is, ameddig csak nálam időzik.
- Bocsánat, hogy nem tudtam előbb érted menni, de muszáj voltam még beugrani egy kávét venni - rámosolyogtam szerényen, mert ilyen csacskaságokkal nem szándékoztam őt zavarni az út során hazafelé.
- Menj csak be - engedtem előre a fiatal lányt, s ha megtette, akkor utána belépve magam mögött puhán becsuktam az ajtót, amit azonnal be is zártam. Sosem hagytam, hogy idegenkedjen a lakásomban, ott lehetett, ahol csak akart és azt csinálhatott nálam, amihez éppen kedve volt.
- Ewan említette, hogy csak müzlit ettél - semmiféle rosszallás nem hallatszott hangomon, egyszerűen csak megjegyeztem, s mielőtt védekezhetett volna, már a konyha felé vettem az irányt.
- Én pedig csak egy almát. Még.. - néztem fel az órára összevonva a szemöldökeimet a nekem nem tetsző számolás eredményét illetően. -
... nyolc órával ezelőtt - sóhajtottam egyet, felmosolyogva a lányra kedvesen. Nem akartam őt leterhelni, de semmiképp sem hagyhattam, hogy ennyivel beérje.