Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
'Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok.' /Villon/
Csalódottan térek vissza az asztalunkhoz. Először csak a pénzt veszem észre, és nem akarok hinni a szememnek. Azt hittem, hogy... nem is tudom, mit hittem. Akkor veszem csak észre a szalvétát. Rajta az üzenettel. Mosolyogva kortyolok bele a borba, majd kiürítem a poharat, veszem a kabátomat és a táskámat, és már megyek is.
Másnap este sms-t írok: 'Nem vagyok éhes. Vacsorázzunk együtt!' A kórház kantinjában: 'Unatkozok a munkahelyeden. Ebédeljünk!' Születésnapi bulin (?), ahova ő hívott meg: 'John zseniális. Azt hiszem, jobban kedvel téged, mint én.' Az erkélyen dohányozva, éjjel egykor: 'A szobámból látom a Las Vegas Sugárutat és a holdat. Nem jössz át megnézni?' Egy bárban ücsörögve: 'Az isten szerelmére! Igyunk meg valamit!' Los Angeles-ben, egy interjú szünetében: 'Az Angyalok Városában vagyok, egy idiótával beszélek. Szállj fel egy gépre, vacsorázzunk együtt!' A nappalim túl feléből: 'Szexi vagy...' Este kilenckor: 'Kapcsolj a BBC-re! Hazai.'
Egy este nem válaszol... mindig válaszol. Most nem. Mi történt? Rágyújtok. Nem gondolok semmire, nincs telefonközelben, nem ér rá, műt, fürdik, eszik. Dolga van. Ez nem rettent meg. Nem, de az megrettent, amikor az éjszaka közepén kapok egy hívást. Carlisle az. - Carl? - szólok bele vidáman, és már kérdezném, hogy mi újság vele, hogy van, milyen volt a napja, mire egy ismeretlen hang szólal meg. A kurva életbe. A kezem kihűl, enyhén remeg, a cigaretta hamvadó vége az előszoba kövére esik. Majdnem kicsúszik a készülék a kezemből, de időben utána kapok. Ez nem lehet igaz, ez nem vele történik. Én... próbálok nyugodt maradni. Lerakom a telefont, elnyomom a kurva cigit és átöltözök. Nem csinálok semmit magammal, a hajam kócosan, semmi smink, a lenge, vörös sál ziláltan lóg a nyakamban, a kabátot be sem gombolom. Lerohanok a lépcsőn, majdnem kitöröm a bokám, kirontok a lépcsőházból. A levegő hűvös, kitisztítja a fejemet. A hangok az imént eltompultak, most azonban minden kiélesedik körülöttem. Minden; a hangok, a színek, a fények... majdnem elüt egy biciklis. Fogok egy taxit, bevágom magam, az ajtót heves, éles mozdulattal csapom be magam után, a sofőr kérdőn néz rám. A kórházba irányítom. A szívem a torkomban dobog, kezeimet ökölbe szorítom, türelmetlenül piszkálom a kabátom szélét. Végigrohanok a folyosón, nekimegyek két orvosnak, a harmadik az ajtóban megállít. Magyaráz valamit, de ki nem szarja le?! Lábujjhegyre emelkedek, hogy válla fölött elnézve megláthassam a csukott üvegajtó mögött. - Nyugodjon meg, Ms...? - haja őszbe fordul, kiemelve napsütötte bőrét. Ötvenes éveiben járó, jó kondiban lévő férfi, tökéletes, fehér fogsorral, barátságos, kissé ráncosodó arccal. Tekintete szürke, de kedvesség csillog benne. - Dupont, engedjen be - szólok határozottan, de halkan. Hangom nyugalmat áraszt, kinézetem, megjelenésem kevésbé. - Nem. Most még nem mehet be. Egyrészt, már vége van a látogatási időnek... - elmotyogok, egy 'kurvára leszarom'-ot, de meg sem hallja (vagy csak úgy tesz), és folytatja -, másfelől pedig pihenésre van szüksége. A tőlünk telhető legtöbbet megtettük, már csak várni tudunk egyelőre. Menjen haza, kérem, és holnap jöjjön vissza. Látogatási időben - teszi hozzá. Egy pillanatra lehunyom a szemem. - Mi történt? – kérdezem halkan, nyugalmat erőltetve magamra. - Megverték, az egyik külvárosi sikátorban. Szerencséje van, hogy rátaláltak - ebből leszűrtem, hogy tényleg súlyos a dolog, és, hogy veszélyes ez az egész.
Másnap visszamegyek. Látogatási időben. Fél órát vagyok a szobában. Csöndben figyelem. Kitessékelnek. Újra visszatérek. Nem tudok mit mondani. Agyam fogaskerekei megállás nélkül kattognak. Megint itt vagyok. A főnököm hív. Nem veszem fel, foglaltat jelzek. A fotelben ülök. Majdnem elalszok, de a gépek hangjai nem engednek. Aggódok. Nem kellene így éreznem. Nem haladok a cikkel. Aggódok. - Fel kell ébredned - suttogom a fülébe, mielőtt elhagyom a szobát. - Hiányzol.
Az ágy szélén ülök, a takaró gyűrődéseit nézegetem, majd kipillantok az ablakon. Semmi változás. Megszólal a gép. Éles hangon, olyanon, amilyet mostanában nem hallottam - főleg itt nem. Carlisle-ra nézek. Rémült vagyok, de ahogy megpillantom szemem kékjét, megkönnyebbülök. Fuldoklik. Ez jó... jó jel. Orvosok rohannak be, az egyik férfi megfogja a karomat, és elvezet. Vele megyek, de a vállam fölött hátrapillantok. Ébren van, úgy tűnik, lélegzik. Magától. Kiveszik a csövet a szájából. Él. Itt van. - Óvatosnak kell lennie - mondja az orvos. - Semmi megerőltető. Ne beszéltesse, ha nem muszáj, értesse meg vele, hogy még nincs jól, akkor sem, ha úgy érzi, és... - Orvos - emlékeztetem, félbeszakítva monológját, de mosolygok -, tudni fogja, hogy mi a helyzet - nem tud többet mondani, válaszomra azonban mégis elmosolyodik, minek hatására ráncok szöknek szét szeme körül, és int, szabad utat adva nekem. Megvárom, amíg az orvosok, és a nővérek kijönnek a szobából. Belépek. Magunkra maradunk. Nagy levegőt veszek és elmosolyodok. - Én... te... - lassan közeledek az ágy felé. - Jó, hogy itt vagy - állok meg mellette, alsó ajkamba harapva. Nem is tudod, mennyire...
'Meghalni a népért igen nagy áldozat. De élni a népért annál is nagyobb áldozat.'
Érzem minden egyes részemet, hogy létezik, nehéz, súlyos, csak egy test vagyok, sőt, még az sem, összetörtem, mint egy üvegdísz, szánalmasan festhetek, tudom, mint egy groteszk baba, jelenleg pontosan annyit érek, mintha halott lennék, hiszen nem vagyok képes semmire. Ahogy a szívem megiramodik, nyilvánvalóvá válik számomra, hogy mi következik. Fuldoklani kezdek, a légcsövem akaratosan próbálja félrelökni a csövet, már nem segít, akadályoz, belezavar a nomális légzésembe, de én nem tudom kivenni, rám van ragasztva egyrészről, a másik meg, hogy amúgy sem tudok megmozdulni. Jönnek az orvosok, Fleurt elvezetik, pedig nem akarom, hogy elmenjen, mégis tudom, hogy ez az eljárás. Letépik a ragasztószalagot, és óvatosan kezdik el kihúzni a vastag csövet, melyen nyálon kívül van egy kis vér is, ám ahogy kiesik számból a vége, mohón kapok levegő után, mellkasom megemelkedik, máramennyire a kötés engedi, ezek szerint néhány bordám is feladta a szolgálatot. - Koponya törés, két törött, három repedt borda, kézfej törés, agyrázkódás és... rengeteg felületi sérülés. Innen jó ideig nem kelhetsz fel. Tudom, mennyire mehetnéked van, de nem. - Figyelmeztet az egyik kolléga barátom, nem, mintha nem tudnám, hogy ezzel nem most fogok ugrálni. - Az emlékeid megvannak? - Kérdezte, mire kicsit visszatekertem az eseményeket. Emlékeztem, hogy hárman voltak, ütőkkel, a fájdalomra, a reccsenésekre, a forróságra, arra, hogy a telefonomat kerestem, mikor befordultam a sarkon. Voltak foltok, de semmi lényeges nem maradt ki, ebben biztos voltam. Ezért bólogattam, és ők egyedül hagytak. Fleur visszajön, egy ideig csak néztem őt, a szépségét... szeretem őt. - Eddig is... itt voltam - Mondom akadozva, hangom érdes, rekedt, és gyenge. Felnyúltam, megfogtam a kezét, szerencse, hogy olyan közel volt, mert különben nehezen értem volna el. Nagyon sima volt a bőre, hibátlan, tiszta, ellenben az enyémmel jelenleg. Tudtam, mire kíváncsi, és megérdemli a választ, jobban, mint bárki, nem... nem tarthatom meg magamnak, mert joga van tudni, ha már a barátnőm, ennyi randi után már annak merem nevezni. És bízom benne. - Egyszer azt mondtam neked, hogy nem érek rá este, ez így volt, mert néha... néha a pimpek lányait gyógyítom, nem mehetnek orvoshoz, ezért én gyógyítom őket. De akkor lemondtam egyet. Ezért... ezért vertek meg - Nem nézek a szemébe, még a kezét is eleresztem, most utálhat, undordhat tőlem. Mert nem mondtam el neki. - De soha nem... nem feküdtem le egyel sem- Hát ez elég égőn hangzott, mármint... de ha ismer, tudja, hogy ez igaz. Az, hogy elmondtam neki ezeket, csak azért történt, mert senkiben sem bíztam még annyira, mint benne. Újságíró, de randiztunk, nem is egyszer, nem használna ki, ebben biztos vagyok. Annak ellenére, amit állít, és mutat a külvilág felé, én hiszem, tudom, hogy nagy szíve van, nem tenne tönkre.
'Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok.' /Villon/
Ez hiányzott. Keze érintése az enyémen. Jólesik, ahogy megfogja a kezemet, vékony ujjaimat összezárom kézfején. Ez azért mégis más. Más, mert én itt voltam, és, bár ő is azt mondja, hogy végig jelen volt, én ebből nem érzékeltem semmit. És ez fájt. Fájt, még, ha nem is vallottam volna be magamnak sem, és másnak sem. Most sem mondom ki hangosan. De tényleg örülök, hogy tudatánál van. Istenem, végre fogja a kezemet. Amikor megszólal, le akarom halkítani, nem akarom, hogy beszéljen, bármennyire is hiányzott a hangja. Bármit is akar mondani, ráér. Emlékszem rá. Nem is érdekelt, különösképpen. Folytatja. Elkerekedik a szemem. Elengedi a kezem. Tényleg igaz. Tényleg feketén gyógyít kurvákat, tényleg striciknek dolgozik szabadidejében, tényleg... most mondta ki. Nyíltan. Örülök neki, tényleg, de... ezzel a vallomásával szinte vége a kapcsolatunknak. Még kérdezek párat, nem egyszerre, és most csak egyet, és aztán meg tudom írni a cikket, elküldöm annak a fasszopónak – hogy végre békén hagyjon -, felveszem a megérdemelt jutalmamat, a fizetésemet, bezsebelem a vállveregetéseket és a dicséreteket, és elhagyom a várost. Elhagyom Carlisle-t. Bármennyire jó helyzetbe kerültem, célegyenesbe, nem vagyok boldog. Nagyon nem. Kedvelem. Különös, hideg, szinte borzongató érzés fut végig a gerincemen, ahogy elengedi a kezemet. Összevont szemöldökkel kérdezem, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a különös, új - nem túl kellemes - érzést: - Mit csinálsz? - a kérdés halk, kissé meglepett. - Azt értem, hogy meggyógyítod őket, de... - nem fejezem be. - Jézusom, Carl, ha ez nem történik meg, akkor mégis mikor akartad elmondani? - ingatom meg a fejem. Nyugalmat erőltetek magamra, játszva a megbántott barátnőt. Nehéz, de jól játszok. Rosszul vagyok magamtól. Hánynom kell, ha belegondolok, hogy bármit, amit most, vagy a közeljövőben mondani fog, mindent - tényleg mindent - felhasználok ellene egy hülye cikkben, a hülye főnököm kedvéért. De a munkám a tét. Hideg fejjel kell gondolkodnom. Balommal hajamba túrok. Fáradt mozdulat ez. Nem, ebben biztos vagyok... túl jó vagy. Túl jó voltál ahhoz a lányhoz, a gimiből, és még mindig túl jó vagy. Hozzám is. Nagy levegőt véve leülök az ágya szélére. A szemébe nézek. Megfogom a kezét. Arcom komoly. Azt hiszem, bízik bennem, és ezt most nem veszíthetem el, mert akkor ugrott az egész. Minden, amit eddig felépítettem. Egyáltalán én építettem fel? Lehet, hogy magától épült fel... - Bízok benned - mondom végül. - Elhiszem, hogy nem feküdtél le velük. Azt mondom, amit mondanék. Nem hiszem, hogy ezt várta. Azt várta, hogy majd kiakadok. Istenem, szörnyű ember vagyok. Halványan elmosolyodok. Még mindig fogom a kezét.
'Meghalni a népért igen nagy áldozat. De élni a népért annál is nagyobb áldozat.'
Szégyelltem magam, csúnyán bántam vele, megérdemelte volna az igazságot, csak úgy féltem, nem akartam megint egyedül maradni, mikor ez az egész körülöttem olyan szép... és féltem, hogy elvesztem, mikor van valami, amit úgy szeretek. Már nem érdekel, mennyire fáj beszélnem, hogy árthat nekem, hogy rossz lesz, vagy, hogy hülye a hangom. - Annyira sajnálom, Fleur... - Csuklik el a hangom az elkeseredettségtől, ne haragudjon meg rám, ne hagyjon el, könyörgöm, beleőrülnék, ha ezért elmenne, nem gondoltam az elején, hogy lesz valakim, akit ez az egész bánthatna, csak a szegény, beteg lányokat láttam, és az üres bankszámlámat, a kisgyerekeket a kórhézban, akik ágyhoz vannak kötve, a szüleik szegények, és ők unatkoznak, vagy akikért semmit nem lehet már tenni, nem tudtam nemet mondani, mindenkienk csak haszna volt belőle. - Nem volt pénzem, ők betegek voltak, nem mehettek kórházba, pedig vér kellett nekik, gyógyszerek, annyira... védtelenek voltak, én csak... Nem akartam neked rosszat, orvos kellett nekik, páran meg is haltak volna. - Magyaráztam neki a helyzetet, de hangom köhögésbe fulladt, aminek hála olyan fájdalom lett úrrá testemen, hogy könnyek szöktek a szemembe. - Megérdemlik, hogy valaki törődjön velük. Nem önként választották ezt az utat, nem lehet mindenki egyetemet végzett. De téged soha nem akartalak bajba sodorni. - Ujjaim nehezen, de az övébe fonódtak, hüvelykujjam kézfejét simogatta gyengéden, nyeltem egyet, a gondolatok lassan vánszorogtak zsibbadt agyamban, próbáltak életet lehelni a testembe, de nem volt egyszerű dolguk. - Soha nem ártanék neked - Egy piallantra lehunyom a szemem, miután az arcár néztem, akarom tudni, mit érzek. Érzem a tűket bennem, a kötéseket, a nyomást, a melegséget, takaró, párna, tartás. És a szívem, mely mélyeket dobban, szemhéjamon még mindig őt látom, szépséges, tiszta arcát, mondani akarok neki valamit, már itt van a nyelvem hegyén, de a hasamban kellemetlen érzés motoszkál, valami nem oké, de ez csak a paranoiám egészen biztos. Tényleg, szabadon vannak a krajaim, amiket kapartam, és tiszta sebek. Bár most úgyis mindenem az, nem is lényeges, talán észre sem veszi, de most nem az a lényeg. Hanem mi? Mondd már Carlisle! A lényeget!!! Megmozdulok, apró moccanás, mégis mindenemben érzem, már azt hiheti, hogy elaludtam, de akkor kinyitom meggyötört, zöldeskék szemem, felnézek rá, ajkaim elnyílnak, és kimondom a lényeget, ami értelmet ad az egésznek, mindennek. Amit még soha nem mondtam senkinek a családomon kívül. Soha, még a gimnazista lánynak sem, a barátaimnak sem, senkinek. - Szeretlek
'Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok.' /Villon/
Megjegyzem a szavait. Képzeletben felírom őket egy lapra, és megőrzöm. Sosem fogom elfelejteni ezeket a szavakat, beleégtek a tudatomba, ha hazaérek, leírom őket. Mint Carlisle vallomását arról, hogy mit csinál. A füleim és az elmém együtt diktafonként működnek, amit a férfi mond, megragad bennem, az agyamban, és szóról szóra megjegyzek mindent. Mert ez fontos. A cikk fontos. A szívügyek csak másodlagosak. Ez az érzés... el fog múlni. Elillan. Itt hagyom, amikor elhagyom Vegas-t, pár hét múlva. Elillan, ugye? Amikor sajnálkozik, csak felvonom az egyik szemöldökömet. Nem szólok. Érezze magát fenyegetve. Így hiteles. Szörnyen érzem magam, miközben mentegetőzése köhögésbe fordul. Ő kér elnézést tőlem. Ő sajnálja, mikor én vagyok a bűnös. Istenem, kétszínű dög vagyok. Hazudok. Folyamatosan. Egy hónapon keresztül hazudtam. Csak most villan be. Belém hasít, mint egy villám. Én... nem játszottam meg. Nem, mert, akkor könnyebb lenne. Nem hazugság volt. Amikor vele voltam, amikor beszéltem vele, nem gondoltam a cikkre, amit hamarosan meg kellene írnom. Amikor Los Angeles-ben dolgoztam, ő járt a fejemben, és azt akartam, hogy ott legyen. Amikor az erkélyen álltam, és a város fényes látképét bámultam, mint valami megszállott, füstöltem, és a holdat néztem, csak őt láttam magam előtt, akárhányszor lehunytam a szemem. Bármikor. Nem, nem, nem. Az nem lehet. Én nem szerethetem őt. Nem, mert az nem fér össze a munkámmal. Nem fér össze velem. Ő... én... a francba is! A kurva életbe! Miért? Arcom rezzenéstelen, mintha nem gondoltam volna semmire, mintha csak rá figyeltem volna. Igazából figyeltem is, csak közben azon rágódom, hogy mi ez. Ez a valami, legbelül. Az egészben az a vicces, hogy olyan naiv mód azt hiszi, hogy én megérem mindezt. Hogy én megérem a fáradtságot. Pedig, azt hiszem, ez nem így van. Hatalmasat fog esni, nagyot fog koppanni. Már egy ideje nem szólaltam meg, állom a tekintetét. Már nem mosolygok. Nincs miért mosolyognom. Átverem ezt az embert, akiben egy csepp rossz szándék sincsen. Nem csak felém, az egész világ felé pozitív. Ő nem foglalkozik magával. Itt fekszik, szétverve, bekötözve, alig élte túl, és ő értem aggódik. Azért, hogy velem ne történjen semmi. Nem akar belekeverni, mert félt. Számítok neki. Az egészben az a legrosszabb, hogy ő is számít nekem. És ez veszélyes, mindkettőnkre nézve. Rá nézve inkább. - Tudom - suttogom, másik kezemet mellkasára fektetve. Beáll a csönd. Épp elég arra, hogy korholhassam magam, hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy rossz ember vagyok. Nem tudom, mi történt velem. Régen nem ilyen ember voltam. Miért csinálom ezt mégis? Mert van egy jó állásom, remek fizetéssel? Miért verem át ezt az embert, akit elviekben kedvelek? Nem csak elviekben, ahogy az elmúlt hetek ezt tanúsítják, hanem gyakorlatban is. Amatőr vagyok. Elbasztam mindent, tényleg mindent! Szeretem a munkámat, de szeretem ezt az agyonvert, kedves, jószívű, szeretetreméltó, tökéletesen tökéletlen embert, akivel remekül kijövök, aki a tökéletes beszélgetőpartner számomra. Aki fontos. Ő fontos. Soha, senki nem volt ilyen fontos. Vagy, aki mégis, az már halott, vagy elhagytam. És most itt van ő. Felforgatta az egész életemet, a világomat, megingatott abban a hitben, amiben eddig éltem. Kimosta az agyamat, átmosta a szívemet. Én érzelmes ember vagyok. Olyan valaki, akinek vannak érzései, de ezeket mélyen elrejti magában, pont azért, hogy ilyesmi ne következzen be. Most is ezt tettem. Nem akartam ezt érezni, de ezt érzem, ez van. Nem tudok rajta változtatni. És talán nem is akarok. Nyílik a szája. És kimondja. Nagyot nyelek, megrémülök. A szó szoros értelmében megijedek. Félek. Majdnem elbőgöm magam. Próbálok mosolyogni, próbálom visszatartani a könnyeimet, de ez nem olyan könnyű, ha az ember tudatában van a tettei súlyosságával, és a szeretett ember szavának mélységével. - Szeretsz? Engem? - kérdezem, remegő ajkakkal. Kezem reszket. Torkomban gombóccá válnak az érzések, nehéz levegőt vennem, szinte fáj. Mintha ezer tű böködne belülről. Lelkiismeret-furdalás gyötör. Nem tudok mást mondani, nem tudok értelmes szavakat kinyögni. Egyszerűen nem megy. Könny gördül le az arcomon, amit gyorsan letörlök. Tudom, hogy észrevette. Ráborulok. Óvatosan, tartom magam, hogy ne nehezedjek rá - igen, még a magam ötven kilójától is féltem. Arcomat nyakába fúrom. Ez nem mehet így tovább. - Sajnálom - szünet. Hosszabb a kelleténél. - Mármint, nem akartam kiborulni - suttogom, mikor beszédre képesnek ítélem magam. Hangom így is remeg. - A munka kikészít - teszem hozzá, halkan nevetve. És ez olyan igaz... fáj belegondolni. Ő a munka. Kikészít, öntudatán kívül, az én hibámból. Atyám, ez bonyolult és fájdalmas. Ajkamba harapok. - Van ez a... munka - beszélek halkan - Lassan el kell mennem, be akarom fejezni, azt akarom, hogy vége legyen. De holnap visszajövök, jó? Ígérem - hangom nem a megszokott. Nyugodt ugyan, de fájdalmas és szomorú. Sajnálom.
'Oly sokféleképpen össze lehet törni egy szívet. A mesék teli vannak szerelemtől összetört szívekkel, pedig igazán csak az töri össze a szívet, ha elvesszük tőle az álmokat - legyenek azok bármilyen álmok..'
Csak bólintok, nem ismétlem meg, furcsa volt kimondani, az egész szívem benne volt. Mikor azt gondoltam legutóbb, hogy nem maradt semmi másom, csak a szívem... hát... jól gondoltam, de most már az sincs meg, üres a mellkasom, nincs benne semmi más, csak ő, a cetli, amit a szívem után hagyott, nem maradt semmim, de ő életben tart, ő mindenem. Az is, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, belőle növök ki, most például úgy érzem, hogy csak miatta maradtam életben, semmi másért, csak, mert ő várt rám. Ha a gravitáció az, ami a földön tart, ő az, ami az élethez köt engem. És ezt nem sajnálom, nincs egy csepp megbánás sem a szívemben a dologért. Jól van ez így, lehet, ez volt a sorsom, azért hagyott el, került el mindenki, hogy Fleurrel találkozhassak, és belé szerethessek, ő mindennek az értelme, a kezdete és a vége, minden út hozzá fut, tőle szép az élet. Tőle élhető. Nem tudom, hogy érte ezt el nálam egy hónap alatt, de köszönöm neki. Hozzám bújik, én pedig minden kín ellenére átölelem, és ügyetlenül simogatom a hátát, sír... miattam? Még soha nem sírt valaki miattam. Első szavára megdöbbenek, de aztán elmosolyodok. Azt mondom neki, hogy szeretem, mikor még soha nem mondtam senkinek, és ő... ő a munkájával törődik, és el akar menni. Leesett róla a kezem. - Persze, menj csak, én itt leszek szerintem egy ideig - Nyugtatom meg halvány mosollyal, nem hiszem, hogy ahamr szabadulnék, max a sürgősségiről fognak kigurítani, de ennyi szóval ha visszajön is itt leszek. - Köszönöm, hogy itt voltál - Fogja a cuccait és elmegy, utána nézek, de nem szólok, csak mosolygok. Itt volt, mikor felkeltem, csak miattam, ez a lényeg, aligha kérhetnék többet egy elfoglalt újságírótól, aki a babérokra tör, hiszek benne, hogy sikerülni fog neki.
××× Egy hónap múlva ×××
Végre kint vagyok a kórházból, vagyis inkább megint bent, de most a saját lábamon, majdnem mindegyik betegem azt hazudja, hogy hiányoztam neki, aranyos tőlük, komolyan, jól éreztem magam a bőrömben végre. Aztán... aztán történt. Egy randin mondta "végre befejeztem, érdekes témát választottam, nem éppen globálisat. A kaszinókról írtam, és a kurvákról." Igazából azonnal leesett, de nem árulhattam el magam, de ... a maradék időben nehezebb volt vele lenni, mert végig játék volt, szerencse, hogy csak egy órán át tartott utána. Gondolkodtam rajta, nem akartam hazugságba botlani, de aztán... összeraktam, bármennyire is fájt, összeragasztottam a részeket. És most itt vagyok. A szobámban ülök, az ágyamon egy konyhakéssel. Valószínűleg, most egy pszicchopatának tart mindenki. De nem vagyok az, csak gyors módot keresek, és úgy tűnik, ez éppen a leggyorsabb. Végül leteszem, és helyette úgy döntök, hogy megtöröm a leszokó kúrámat, és belövöm magam, ennek hála szolid két órát fekszem a plafont bámulva, szinte érzem, ahogy pusztít belülről, de jól esik a szálló érzés. Ám sajnos ez is múlik, mégha csak lassanként is. Mikor kitisztulok felállok, és telefonálok. - Fleur... találkozzunk a parkban negyed óra múlva - Kérem, és igyekszem, hogy a hangom természetesnek hasson, ne úgy, mint aki majdnem felnyársalta magát, aztán meg beállt. Feletszem, és felöltözök, hogy miért a parkot választottam? Mert ide be nem teszi többet a lábát, én se megyek hozzá, távol kell lennem mindenféle evőeszköztől és bármitől, amivel árthatnék magamnak, továbbá nem akarom, hogy más ember is lássa vagy hallja, a legjobb hely éjjel a park, ott tuti nincsen senki. Elmegyek... a lámpa alatt állok, annak a fényében, űrt érzek, semmi mást és alig-alig legyőzhető vágyat arra, hogy végre meghaljak, hiszen erre vágyom két éve folyamatosan. Nálam van a levél, ami semmissé teszi a cikkét, de nem az a lényeg, hogy mi áll benne, hanem az, hogy ő csinálta, ő tette ezt velem, kiégetett, felhasználta ellenem azt, amire a legjobban vágytam, a szerelmet... azt, amiben még hittem. Ennyi erővel le is lökhetett volna a háztetőről. Megölt, üres vagyok, csak pár lélegzet. De akkor legyen benne annyi tisztesség, hogy kimondja. Bele a szemembe, tudni akarom. Ahogy megjön, szembe fordulok vele, ha akar, nem engedem, hogy közelebb jöjjön, már mind a ketten a fény körében állunk, nincs hova mennie, csak az igazságot akarom. A kezem a zsebemben van, nem izgulok, nem aggódok, nem vagyok dühös. Ez sokkal rosszabb annál. - Rólam írtál cikket, igaz? Én vagyok a szenzációd, azért voltál a háznál, azért jöttél el velem randizni. És elárultam magam... a kórházban, az ébredésem napján, mikor azt hittem, bocsánatot kérek. Az volt a vallomásom. - A hangom színtelen volt, ahogy az arcom is, egy halott teljes nyugodtságával beszéltem vele. Olyan volt, mint mikor hánynod kell, de nem tudsz, sírni akarsz, de nem megy, üvölteni, de néma vagy. Csak tudni akartam, hogy lezárhassam ezt az egészet, az életemet. - csak mondd meg, ne... ne magyarázd meg, csak bólints, vagy... mondd azt, hogy igen, de ne magyarázd meg. Kérlek. Csak tudni akarom - Kiégtem, ennyi volt, adja meg a koporsóm szögét, hogy békében nyugodhassak, még nem tudom, mivel, de... de most még rá figyelek.
'Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok.' /Villon/
Otthagyom. A liftig bírom. Sírok. A könnyek patakként mossák arcomat, testem rázkódik, ahogy próbálom elfojtani. Elfojtani az érzést, a gondolatot. Nem megy. Hazug ribanc vagyok. Szeretem.
Egy hónapon keresztül minden nap visszajárok. Mosolygok, beszélgetek, csókot lehelek ajkára, arcára, homlokára. A hazugságom egybeolvadt a lényemmel. Játszok. Úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem borultam volna ki a múltkor. Mintha boldog lennék. Az vagyok, hiszen ébren van. Annak kellene lennem, a cikkem miatt. De valahogy ez az egész ügy, a köpönyegforgatás nehéz, sötét lepelként borul rám. Próbálom eltemetni magamban, de valahányszor a szemébe nézek, és mondok valamit, úgy érzem, az is csak hazugság. Azt sem szabadna elhinnie, amit kérdezek. Ez az egész hazugság nem csak az, amit kimondok, hanem az élet, amit élek. Néha felriadok zaklatott szendergésemből, és gondolkodom. Mit kellene tennem? Mi helyes? A helyes az lenne, ha elmondanám az igazat. De a helyes útról már rég letértem. Azt hiszem, már nincs visszaút. Már nincs mit tenni. Nem csak Carlisle-t árultam el, hanem önmagamat is. Az egészet visszacsinálnám.
× Egy hónappal és számtalan álmatlanul töltött éjszakával később ×
Napi teendőimet végzem. Írok. A cikket. Nehéz szívvel, sajgó fejjel, fáradtan, megtörten, önmarcangolva. 'Carlisle Watworth, a kurvák megmentője. A Las Vegas-i, sikeres orvos titkos életet él, az éjjeli pillangók között. Ő nem egy férfi szajha. Ő a megmentőjük. A hős, a fényes páncélban. Azon az éjjelen, mikor megismertem, vérben ázott inggel, egy kurvának adta lecsapolt vérét. Ez persze törvénytelen, a doktor fű alatt végzi ezen beavatkozásokat. Most azt kérdezi az olvasó, hogy 'milyeneket?'. Mindent. Ha kell, kikaparja őket, bekötözi a törött karokat, ellátja a vágott sebeket. Vért ad. Elmondása szerint, ez mindenkinek jó. Szeretetből teszi csupán. De vajon mit szól ehhez a rendőrség, és a kollegák? Vajon feltűnt bárkinek is, hogy eltűnik egy-egy fecskendő, fájdalomcsillapító, kötszer, tasak, vagy szike a kórházból? Ha nem, ezek után figyelmesebben fognak majd raktározni...' – fáj írni, de folytatom. Pár óra elteltével egy pikáns, ám valósághű cikk kerekedik a story-ból. Carlisle-ról. A jóságáról, amit negatívnak állítok be. Még mindig rémes embernek tartom magam, miközben hallgatom, ahogy a nyomtató ontja magából a telegépelt lapokat. Öt oldal lett, taglalva a férfi jellemét, szokásait, a depresszióját, az életét, a munkásságát. Mindent, amit csak tudok róla. Amit kihúztam belőle, hónapok alatt. Minden igaz, amit leírtam, mégis... hazugnak érzem magam. Folytatnám, de megcsörren a telefonom. Azt gondolom, hogy a főnököm az. A képernyőre nézek. Gyomrom öklömnyire szorul. Nem a főnököm. Carlisle. Nincs időm beleszólni a készülékbe, megelőz. Hallom a hangján, hogy valami nincs rendben. Nem értem, miért nem hozzá megyünk, vagy hozzám, vagy étterembe. De, ha ő egy parkban szeretné csinálni, nekem nem gond. Szeretem az extrémebb helyszíneket. - Rendben - mondom, mintha mosolyognék. Kurvára nem mosolygok. Összeszedem magam, farmer, sötétvörös ing a szövetkabát alá, magas sarkú bokacsizma. Táskát nem viszek, csak útban lenne. Telefon a zsebemben, lehalkítva. Nem akarom, hogy bárki is megzavarjon. Most nem. Odafelé menet rágyújtok. A park nincs messze a lakásomtól, pár sarok csupán. Két lámpa között a cigarettavégem az egyetlen fényforrás. Néha hanyagul lepöccintem a hamut a végéről. A lakásokból az éjszaka hangjai szöknek ki, egy-egy nyitva felejtett ablakon: kutyaugatás, gyereksírás, nyögés, egy riporter monoton hangja, amint a nap fontosabb híreit sorolja. Majdnem telihold van. Belépek a parkba a míves, nehéz vaskapun. Hamarosan megpillantom. Felém fordul. Elpöccintem a csikket, kifújom a füstöt, közelebb lépek a lámpa fényében, megpróbálom megcsókolni, de ő... elhátrál. Nem értem. Összevonom a szemöldököm. Épp meg akarom kérdezni, hogy mi a baja, amikor belekezd. Rögtön a tárgyra tér. Ha épület lennék, összezuhannék, ha gyertyaláng, elaludnék, ha kristálypohár, ezer darabra törnék. Ha szerv lennék, egy megszakadt szív lennék. Egy levegőért kapkodó tüdő. Megrökönyödök. A hangja minden érzelemtől mentes. Fáj. De megérdemlem. Szemembe könny szökik. - Csak játszottam a játékot - vallom be. Hangom hideg, és minden érzelmet kerülök, mimikáim rezzenéstelenek. - Igen - mondom halkan, a szemébe nézek, keresem a fényt, amit úgy szeretek, de nincs ott többé. Mit tettem? - Te vagy a szenzációm. Holnap adom le az anyagot - mondom, mintha nem számítana. Ajkamba harapok, nem tudom, mit mondhatnék még. Nem akarok mást mondani, mert félek, hogy elbőgöm magam. Végül mégis megszólalok. - Viszlát, Mr. Watworth - nézek rá, még egyszer, azt hiszem utoljára. Elfordulok tőle. Lassú, kimért, magabiztos léptekkel távolodok a lámpától, tőle, egy boldogabb élet ígéretétől. Belül pedig ordítok.
× Két nappal, egy doboz cigivel és két üveg whiskey-vel később ×
Nézem a tükörben az arcot. Fáradt és elvesztette azt a ragyogást, melyről azt hittem, örökké fog tartani. Szomorú tekintet néz vissza rám. Penge a kézben, kéz a mosdókagyló fölött. Egy vágás. Mély. Felszisszenek. Könny áztatja az arcom, de nem a fájdalom miatt, nem a testi kín teszi ezt velem. Olyan régen csináltam. Lenézek. Nézem, ahogy pulzálva ömlik a vér a kagylóba. Kivérezhetnék. Az olyan könnyű lenne. A főnököm értem küldene valakit, megtalálnának, holtan, vagy félholtan. Aztán megtalálnák a cikket. Kinyomtatva két példányban, az íróasztalomon, a laptop mellett. Megtalálnák két másik pendrive-on. Megtalálnák a gépen, a nyers változatot, és az átírtat, a kidolgozottabbat. Minden itt van, a lakásban, az asztal környékén, nem lenne nehéz rábukkanni. És, hogy utána mi lenne? Kit érdekel? Kurvára leszarom.
A kád peremén ülök, szédülök. Magam elé nézek. Elkeseredett vagyok, mert még mindig nem haltam meg. Aztán felnyílik a szemem. Remélem, még nem késő. Azt mondják, a villám nem csap be kétszer ugyanoda, de ez csak mítosz. Nem történik meg gyakran. Rendszerint már elsőre is talál. Amikor 30.000 ampernyi elektromosság telibe talál, azt megérzed. Elfeledtetheti, hogy ki is vagy. Megégethet, megvakíthat, megállíthatja a szívedet, és súlyos belső sérülést okozhat. Valami, ami egy milliszekundum alatt történik, örökre megváltoztathatja az életed. Bekötöm a karom, elállítva a vérzést, eltakarva a friss, mély heget, melyből még mindig szivárog a vér. A hálómba sietek. Felnyitom a laptopot. Dokumentum törlése. Lomtár ürítése. Igen, biztosan törölni szeretném. Pendrive. Dokumentumok törlése. Lomtár ürítése. Igen, biztosan. Még egyszer. A papírköteg, meg a másik. Öngyújtó. Visszasietek a fürdőbe. Lángok. Ez a tűz elégeti a bűnöket. Szeretem. És hiszem, talán csak mióta ismerem Carlisle-t, hogy a legerőteljesebb fegyver a földön az emberi lélek tüze. Nézem, ahogy a kötegnyi papír szépen ég, egyik lap a másik után, fekete hamut hagyva maguk után. Otthagyom.
Felhívom. Vagyis, még csak tárcsázok. Reszket a kezem. Nem hívom fel. Írok neki egy sms-t. 'Holnap indul a gépem, New York-ba kell mennem, munka. Még szeretnék veled beszélni. Fontos. Kérlek, könyörgök, gyere el!' - elküldöm. Tényleg New York-ba kellene mennem, de nem akarok. Még nem, nem jött el az ideje. Még maradnom kell. Az előszoba félhomályában ácsorgok. Sötétkék blúz, a fekete farmerem. Mezítláb állok a hideg kövön. Várok. Reszketek. Remélem, eljön. Léptek. Nem ő az, tovább halad. Meg sem érdemlem. Nyitva van az ajtó, nem zártam be, be tud jönni. Kérlek, gyere el, gyere be.
'Oly sokféleképpen össze lehet törni egy szívet. A mesék teli vannak szerelemtől összetört szívekkel, pedig igazán csak az töri össze a szívet, ha elvesszük tőle az álmokat - legyenek azok bármilyen álmok..'
Nem szólok közbe, nem szakítom meg. Végighallgatom minden egyes szavát, csak akkor szólalok meg, mikor kimondja, hogy én vagyok a szenzációja. - Köszönöm az igazságot - Hangom lágy, nem mutat sértődést, fájdalmat, mert nem is érzek. Kiürültem, nincsenek vágyak, igények, csak a jelen, és abban semmi sincs, semmit sem érzek, még a pulzusom sem gyorsul fel, én vagyoka legtökéletesebben faragott szobor. Megadta azt a végtiszteletet, amit érdemlek, mást nem várhatok tőle. - Remélem, eléred vele, amire vágysz - Üres szavak, nincs benne se gúny, se valóság, mintamondatok, egy elbúcsúzáshoz szükséges szöveg. Viszlát? Nem, soha többet. És még csak nem is azért, mert nem mennék, hanem mert ezzel vége. Nekem. - Ég Önnel, Miss Dupont - Köszönök el, majd visszamegyek, ahonnan jöttem. Útközben jeges tárgyilagossággal állítom össze a napirendet, miket kell elintéznem előtte, csak a ások iránt érzett tiszteletből. Egy tíz órás műtét, öt kisebb, írni a szüleimnek, lezárni a dossziékat, még utoljára megnézni Marta néni karját, aztán pedig döntöttem. Zuhanni akarok, érezni azt, amit annyiszor álmomban, akár a becsapódással, az se baj, ha útközben nem sikerül. Ez egy körülbelül két napos tervnek tűnik, alvás nélkül, ami nem baj, amúgy sem szoktam sokat aludni. Már tárcsázok is, az asszisztensemet ráállítom, hogy ütemezze be nekem ezeket a következő két napra, az összeset, szerezzen rá segítőket, nem érdekel, csinálja. Miután letettem, újrahívtam, de mocst egy dílert, vége a leszokásnak, jön a függőség. Annyi féle, fajta szert, amennyi belefér, egyik se lassítson be, azt mondta, egy óra, címet is adott. Hazamegyek, felveszem a pénzt, és gyalog sétálok oda, az egyik tablettát már a sarkon beveszem, kólával öblítek. Mehet a menet. A pimpek lányain is végigmegyek, az összesen, azokon is, akik azt hitték, nincsen bajuk, kiveszem minden pénzem a bankból, hozzácsapom, amit ezzel kerestem, megtartottam annyit, hogy tudjak kaját és taxikat fizetni, a maradékot óriási, sárga borítékba tettem, rengeteg bélyeggel, ráírtam apáék címét, és reggel a kórházba menve bedobtam a postára. A tíz órán át tartó műtéttel kezdünk, és bennem speed van, hogy azavar-e? Nem. Engem már semmi. Megcsináltam, mindenki kidől utána, én viszont csak veszek egy zuhanyt, két újabb tablettát, amire ellazulás és feltöltődés van írva, átmegyek Martanénihez, házhoz, beadom neki az injekciót, kiszedem a varratokat a karjából, majd újrakötöm, megnyugtatom, hogy minden rendben lesz, hogy ne kelljen felkelnie, én etetem meg a kutyáját. Este az egyetemista orvostanhallgatókhoz megyek be, most vizsgáznak, segítséget ígértem, hamar elmondom nekik, amire kíváncsiak, hajnali ötre végzek, fejből fújom úgyis a könyveiket, az egyiknek meegírom az esszéjét, elfogytak a pirulák, és már nekem sem elég annyi. Jön a tű, de mivel nem otthon vagyok, csak az övemmel tudom elszorítani a karom. Kapom magam, gyors reggeli a mekiben, és újra a kórházban vagyok, az öt műtéttel hatra végzek, még két injekció kellett hozzá nekem, a fejem már teljesen le van strapálva, de mindegyik sikerült, mindenki jól van. Helyes, mert tekintetem már ködös a sok szartól, amit magamba nyomtam, kezeim remegnek, a karom pedig olyn véresre van kaparva, hogy mr a köpeny is apró pöttyökben átázik. Hazarohanok, megírom a levelet a szüleimnek, nem mondom el, hogy éppen repülni készülök, csak megkérem, hogy nagyon vigyázzon anyára apa, mert szüksége van valakire. És azt is utánaírom, hogy mázlisták, mert együtt vannak. A borítékba rakom a képet, amin Owen és én vagyunk, a legjobb barátom, apáék nagyon kedvelték, most hetente egyszer volt időm találkozni vele. Bezárom a levelet, erre csak neveket írok. Kint esik a hó, de nem érdekel, őszintén... hát nem mindegy már? Felmegyek a ház tetejére, hat emelet magas, még soha nem voltam itt fent, pedig gyönyörű a kilátás. Ujjaimról apró vércseppek folynak a fehér hórétegre. Felállok a párkányra, már most érzem a gyomromban azt, amit a kisgyerek a hullámvasúton. Nem bírom megállni, tárcsázok, az ujjaim csúsznak a gombokon a vértől, de nem érdekel. - Apa... tudod, egyszer azt mondtad... azt mondtad, hogy hiszel bennem. Hogy egyszer még... még nagy dolgokat fogok tenni az emberekért. Csak szeretném elmondani, hogy nem a te hibád, hogy ez nem így lett. Nem vagyk hős típus, a hősöknek fontos munkájuk van, politikusok vagy tudósok. Te ezt a világot akartad adni nekem, de én nem azt választottam, így nem is lehettem hős. Szeretném, hogy tudd, ez nem rajtad múlt. - Ez csak az üzenetrögzítő, de jobb is, nem akarom hallnai a válaszát, ahogy Tatiana hangját sem a fejembe mert ő ezt mondta rám " valódi hős vagy, doki! ". Neki is csalódást okoztam, de ez van, nem mindenki hős. Már lépnék, mikor megcsörren a telefonom, sms. Apa nem írna smst, Owen sem. Így megnyitom, ujjaim elgengülnek, és a telefon véren és jeges verejtéken megcsúszva kiesik kezeim közül, szétrobban az aszfalton. Nem akarok elmenni, meg akarok halni!!! Könyörgöm, miért nem halhatok már végre meg szép békében? Miért?! Sírvafakadok a kíntól, annyira fáj, és most nem a drogoktól pulzáló testemre gondolok, üres, élettelen szívemre, hanem a lelkem csikorogva szenvedő maradékára, ami csak arra vágyik, hogy leugorjak. Mennyi Fleurhöz? Negyed óra. Negyed óra vele, negyed óra vissza. Még háromnegyed óráig élek. Legyen. Lemegyek, fogok egy taxit, a másik kezem elrejtem testem mögött, ha látná, milyen nyugodtan vérzek, fel se venne. Bemondom a címet, fizetek, és felmegyek hozzá. Nem érdekel, hogy hogy nézek ki, ha hozzámér, otthagyom. Nyomot hagyok magam után a folyosón, apró pacákat. Kopogok, aztán csak benyitok. A hajamban áll a hó, még mindig egy szál pulcsi az egyetlen védelmem a hidegtől. Szemeim alatt sötét karikák, hullasápadt vagyok, de nem a vérveszteségtől, a drogok teszik. Nyelek egyet, ahogy szembe találom magam vele, az ajtónak dőlök, nem akarok messze kerülni tőle, kapaszkodom a kilincsbe. - Csak mondd el. Éppen le akartam zárni az egészet. Nem haragszom rád. Végeztem.-
'Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok.' /Villon/
Fájdalmas várni valakire, akiről tudod, hogy sosem jön el. A te hibádból. Az egész a te hibád volt, és jogosan mond nemet. Nem fog eljönni, és ez holt biztos. Akkor mi értelme lesz az életemnek? A munkámnak annyi. Carlisle-nak annyi. Mi maradt nekem? Mindent elvesztettem az elmúlt két napban, ami fontos lenne. Mégis halottnak kellene lennem. Sokkal egyszerűbb lenne. Ha megtettem volna... nem mindegy? Dehogynem. Teljesen mindegy. Elbasztam. Visszafordíthatatlanul nagy baklövést követtem el, olyat, amit nem szabadott volna. Még beszélni akarok vele. Megmondani, hogy sajnálom. Hogy nincs cikk. Hogy szeretem. Kopogás. Nem szólok. Belép. Nem csukja be az ajtót, nekidől, a kilincset markolja. Nem lépek közelebb, az mindent elrontana. Kezeimet tördelem. Mit mondjak? Leginkább az igazat kellene, tudom én jól, de nehéz megszólalnom. Nehéz kiöntenem a szívem. Van egyáltalán olyanom? Nem valószínű. Ha mégis, kőből van. Arcát fürkészem, némán, és azon töprengek, mit tehetett magával. Siralmasan néz ki. Tele van nyomva mindenfélével, kimerült, kialvatlan. Nyomorult. És én tettem ezt vele. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, én tudtam, hogy megsérül, hogy baja lesz belőlem. Vérzik. Vagy elkaparta a sebeket, vagy megint vagdosta magát, vagy mindkettő. Tudják, az élet valójában nem is bonyolult. Mi tesszük azzá. Minden a helyén lenne a világban, de az emberek elrontják, elrontjuk. Mindannyian egy kicsit, a saját részünket tesszük tönkre, a saját életünket. Csak, az igazság az, hogy a sok kis csepp egyszer óceánná dagad, és a gát átszakad, mi pedig nem tehetünk mást, csak úszhatunk az árral. Ez veszélyes. De mi okoztuk a bajt, nekünk kell hát rendbe tenni. Valahogy megpróbálunk partra vergődni, és amikor úgy érezzük, biztos talaj van a lábunk alatt, körülnézünk, és látjuk a kárt, amit okoztunk. Akkor megpróbáljuk orvosolni a krízist, rendbe hozni a bajt, ami miattunk következett be. És ez nehéz. De megtesszük a tőlünk telhető legtöbbet, mert mi, emberek már csak ilyenek vagyunk. Későn kapunk észbe, nem vesszük észre a fontos dolgokat, amíg még a mieink, csak amikor már messze sodródtak tőlünk. És ez elkeserít. - Tudom, hogy azt mondtam, hogy játszottam - kezdem, remegő hangon. Nem nézek a szemébe. Nem merek. - De ez nem igaz. Nem az elejétől fogva, de érzem. Itt motoszkál bennem valami nagy, valami hatalmas, valami elemi, ami leküzdhetetlen és nem eged teret a kételyeknek. Soha nem éreztem ilyesmit, és ez megrettent – szünet, csak egy lélegzetvételnyi. Nyugtalan vagyok. - Félek, érted? Mert ez új, és nagy, és soha meg nem tapasztalt érzés. Ez siralmas... - Szeretlek. Nem tudtam, de most már biztos vagyok benne. Szeretlek - csak itt néztem fel rá, egyenesen a szemébe. Kerestem benne valamit, a nem is olyan régi fényből, de tekintete olyan matt volt, mint a szenes ablaküveg. - Tudom, hogy ez nem mentség arra, amit tettem, tisztában vagyok vele. Vállalom, hogy életed végéig, minden egyes nap, minden percében gyűlölni fogsz érte, de el kellett mondanom. Szeretlek és sajnálom, mélységesen. Hozol egy rossz döntést és valami elképzelhetetlen történik. Nem mintha szándékosan tennénk. Nem mintha bántani akarnánk bárkit is. De néha megtesszük. Néha hibázunk. És amikor felrobbanunk, sajnáljuk. Nem mintha a sajnálkozás tényleg számítana. Már nem. Mindannyian teszünk olyat, amire nem vagyunk büszkék. Tudom, hogy senki sem tökéletes. De hogy élhetsz ezzel? Hogy kelsz fel minden reggel és nézel szembe a világgal, tudva, hogy csinálhattad volna jobban? Hogy jobban kellett volna csinálnod. A sajnálat elég? Egy bocsánatkérés tényleg meggyógyítja a sebeinket? Enyhíti a fájdalmunkat? Lehet meg nem történté tenni a fájdalmat, amit okoztunk? - Szeretlek. Megváltoztattad az életemet. Nem akarok nélküled élni - ezek mind üres szavaknak tűnnek Carlisle szemében, látom az arcán. Nem bírom tovább. Próbálok nem sírni, próbálok érthetően beszélni. - Elégettem - mondom halkan -, mindent elégettem. Mindent letöröltem a gépről, a pendrive-okról. Mindent. Ezért valószínűleg ki fognak rúgni, szerintem holnap. De tudod mit? - törlöm le a kibuggyanni készülő könnycseppet. - Nem érdekel. Látom a hitetlenséget az arcán. Én sem hinnék magamnak. - Forgass fel bármit, nézd át az összes dokumentumot a gépen, a pendrive-okat, menj be a fürdőbe, nézz be a kádba. Akár a pincéig is lebonthatod az egész házat, nem találnál semmit. Tudom, hogy nem bízik bennem, utat engedek neki a lakásba. Nézzen körül, győződjön meg a saját szemével a valóságról. Többé nincs mit titkolnom előtte. Félreállok, hátamat a hűvös falnak vetem, és várok, ha körülnéz, hogy visszatérjen. Ez az utolsó esélyem, azt hiszem, az övé is.
'Oly sokféleképpen össze lehet törni egy szívet. A mesék teli vannak szerelemtől összetört szívekkel, pedig igazán csak az töri össze a szívet, ha elvesszük tőle az álmokat - legyenek azok bármilyen álmok..'
Nem tudom, miért vagyok itt, mert... mert nem akarom végighallgatni őt, nem akarom szeretni, nem akarok semmit sem érezni, csak végre végetvetni ennek az egésznek, már olyan régen, nagyon, nagyon régóta szenvedek tőle, a békére vágyom, a sötségre, ahol már semmi nem bánt, semmi váratlan nem ér. Nem akarom, hogy meggyőzzön,, azon már túlvagyok, lezártam mindent. Az életemnek befejezést írtam, és ő megint fel akarja rúgni az egészet, mintha joga lenne újra meg újra felfordgatni a világomat, újraírni az életemet, de nincs! Csak hagyjon, engedjen már el. Kiszedett belőlem már minden sztorit, minden apró cafatot, nem tudok többet mondani neki, hacsak nem a pimpek nevét szép kis listában, de azt nem fogom megadni neki. Sokan az életükért küzdenek, húsz körömmel kapaszkodnak belé, és elvesztik, én kézzel-lábbal tolom el, és megtartom, bárcsak békén hagyna már, vagy fél perccel később írta volna az üzenetet, egyáltalán miért jöttem el? Nem akarok esélyt adni magamnak. Talán az ő lelkének akartam ezzel megnyugvást nyújtani? Akkor képen köpném a tükörképemet azt hiszem. Aztán beszélni kezd, és nekem a kilincsbe kell kapaszkodnom, hogy ne szorítsam a fülemre a kezem. Nekidőlök, ezzel bezárom magam mögött, mindegy, ki tudom nyitni, ha úgy döntök, elég volt. Bár már mikor elkezdte, elég volt. Azt mondta, szeret, kényszerítem magam, hogy álljam a pillantását, pedig félre akarom kapni a fejem, lehunyva a szemem. Tovább mondja, nem akar nélkülem élni? Szeret? Ugyan, féhalottként feküdtem előtte, és azt a pillanatot is kihasználta, hagyta, hogy kiadjam neki a titkaim, és ha még akkor meggondolta volna magát, akkor nem írta volna le, de fontos volt a munka, sokat írt, végig rólam, kiadott volna, széttéptek volna, mint a kutya a kislány babáját. Egy percig nem számítottam neki annyira, hogy letegyen a tervéről, eszköz voltam neki, és most azt akarja elhitetni velem, hogy ez az egész tévedés volt, mert ő olyan nagyon szerelmes? Na nemár! Hülyeség, tudnom kell, hogy az, hiszen... átéltem, ahogy átvág, kihasznál, olyan dolgokat tesz, amit semmilyen olyan ember, akinek szíve van. Mikor végez nem mozdulok, nem túrom fel a lakását, csak... csak lecsúszom az ajtó tövébe, most amúgy sem vagyok olyan állapotban, hogy bármit érdemlegesen meg tudjak vizsgálni, képtelen lennék rendesen megnézni mindent, és nem is akarok. Túl sok bennem a szer, nagy a vérveszteség. - Az anyám... a királyi család tagja. Ők... a rokonaim. Az apám is címet visel, a parlamentben dolgozik. És mikor letelik az egy év, nekem vissza kéne mennem Angliába. Hogy az uralkodó családot szolgáljam. Az ő orvosuk lennék. - Nem nézek rá, csak magam elé, a kezemet fixírozom, meggyötört ujjaimat. - Tudják, mit csinálok. A bácsikám intézi az adóügyeimet, annak is van legális útja, attól, hogy nem vagyok bejelntve. És meghatalmazásom van, felmentésem minden alól, amit tettem. - Kihúzom a farzsebemből a kicsit átázott levelet, és magam mellé ejtem. - Nem lett volna semmi bajom a cikkből, sőt... de nem mutattam volna fel, mert az rád nagyon rossz fényt vetett volna - Megingatom a fejem, kócos, nedves tincseimbe túrok, mély levegőt veszek, és lassan fújom ki. - Mikor felhívtál a házam tetején álltam, minden pénzem kivettem a bankból és postára adtam a szüleimnek, a betegeimet, a műtéteket elintéztem. Még az orvosi egyetemen is jártam. Mindent lezártam szépen, hogy elhagyhassam az életem. És nem azért, amit írtál. - Hangom alig több, mint suttogás, magam elé nézek, véletlenül sem feljebb, még nem. A következő mondatomnál nézek a szemébe. - Hanem azért, mert megírtad. Tudod, hogy azelőtt, a kórház előtt, a szüleimen kívül soha senkinek nem mondtam, hogy szeretem? Még a barátaimnak sem. Nem értem, miért bízhatnék benned ezek után. Megöltél, csak meg akarok halni, már két éve, és te... te írtál nekem - Kezembe temetem az arcom, teljesen be vagyok nyomva, mégis a józan énem beszél belőlem. érzem a könnyeket az arcomon, finoman ráz a zokogás, nagyon nagyon gyenge vagyok én ehhez. - Szánalmas vagyok, mert még így is... így is jobban szeretlek, mint bármit a világon, de nem is tudom, mi történne, ha megint... megint ilyesmi lenne, lehet abban a pillanatban belehalnék Fleur, nem tudom ezt csinálni, hogy bármikor kellhet neked egy nagy sztori -Felhúzom a térdem, a hajamba túro, nem érdekel, hogy elkenem a vért, hogy fáj, alig bírok mozogni, nem hiszem, hogy fel tudnék állni egyhamar. Átadom magam a sírásnak, ez túl sok volt nekem, a stresz, ez az előző pár nap, a csalódás, a magány, munka, drog, teljesen tönkrement az idegrendszerem, elhagytam magam, egy roncs vagyok, képtelen vagyok ellátni magam jelen esetben, vagy bármit tenni. - Istenem, úgy szeretlek - Zokogom, és talán most ez fáj a legjobban, hogy a szívem még mindig az övé, és vele akarok lenni, ost is csak ő tud jelenleg tenni velem valamit, mert már én is elvesztettemm az irányítást, félig öntudatlan vagyok, a földön kuporgok, védem magam összehúzva magam. Szétestem.
'You're still awake and I can feel the tears dryin' on your skin And I wish that they were mine I touch your hand, I kiss your lips to make you feel I'm there Just to hold you through this night' /Xandria - Lullaby/
Olyan szerencsétlenül érzem magam, ahogy ott állok, és arcát fürkészem. Vége, vége, vége... és nem tehetek mást, csak nézhetem, és nem mozdulhatok, mert azzal elijeszteném. Becsukja az ajtót, halkan kattan a zár. Pillantása kemény, rideg és fáradt. Lesütöm a tekintetem, kezeimet összekulcsolom magam előtt. Pulóvere halkan csúszik végig az ajtón, tompán ér földet. Amikor megszólal, kissé megingatom a fejem. Nem értem, ezt miért mondja el nekem, miért most. Miért fontos ez? Hamarosan megtudom. Nehezen veszem a levegőt, mintha a tüdőmet összenyomná valami nagy és súlyos. A blúz szegélyét piszkálom. A lap nyirkos, és kissé nehéznek tűnik, papírhoz képest. Amikor a földre esik, élesen koppan a hajtás mentén. Megdöbbent, amit mond. Szemöldököm kecses ívbe húzódik. Lehunyom a szemem egy pillanatra, a talajt kémlelem, a márványlapok közti rést fürkészem, a gyér fényben meg-megcsillanó, lehullott könnycseppeket. Levegőt vesz, hosszan, gyötrelmesen. Kifújja. Mondani akarok valamit, mielőtt folytatná, de egyszerűen nem jön ki hang a torkomon. Nem tudok mit mondani. Szívem kihagy egy pillanatra, amikor elmondja, hogy mit akart tenni. Össze kell szorítanom a szememet, hogy bent tartsam a kitörni készülő zokogást. Kezemet ökölbe szorítom. Ő inkább meghalt volna, mint, hogy nekem ártson. És én átvertem ezt az embert? Sír. Reszkető hangon mondja el, hogy mindent lezárt, mielőtt a háza tetejére ment volna. Épp ugrani készült, de aztán idejött. Miért? Mert én kértem. Soha nem tenném ezt többé. Soha. Nem lennék rá képes, nem... meggyötörtem. A mennybe került miattam, aztán a pokolba löktem. Majdnem megöltem. Mindketten sírunk. Néma zokogás rázza a testem. Kimondja. Szeret. Szeretem. Erőtlen, tétova lépést teszek felé, megpróbálok hozzá érni, jobb felkarjánál fogom meg és húzom fel a földről. A hálószobámba viszem. Leveszem róla a pulóvert, kezem végigsimít megfáradt testén; az arcát, az átázott kötést fürkészem. Istenem, ez rengeteg vér. Hozok kötszert, egy tiszta kéztörlőt veszek elő, a víz alá tartom, és valami fertőtlenítőt keresek a szekrényben. Jogosan aggódok. Nem önmaga, biztos vagyok benne, hogy bevett valami drogot. A fürdőben, a tükörbe nézve gyors, kissé heves mozdulattal letörlöm a könnyeket az arcomról, a szememből. Erősnek kell lennem. Erősnek kell tűnnöm. Nagy levegőt veszek, készen állok rá, hogy visszatérjek, és szembesüljek a művemmel. Leültetem az ágyra, mellé ülök, letekerem az átázott, vértől nehéz anyagot; a parkettára ejtem. Alkarját magam felé húzom, lemosom. Kezeim reszketnek, finom mozdulatokkal érek hozzá. Nem nézek rá, csak a kezével foglalkozom. Még azt is könnyebb nézni, mintsem a tekintetét keresni. Lefertőtlenítem. Csíp. - Sajnálom - suttogom. Nem csak ezt, mindent. Bekötöm, elszorítom a vérzést. Szelíd erőszakkal az ágyba döntöm, betakarom, arcát simítom, ajkára finom csókot lehelek. Lekapcsolom az eddig világosságot adó lámpát, az éjjeliszekrényen. Sötétség borul ránk. Csönd. Csak a levegővételeit hallgatom, ahogy az ágy szélén ülök még egy ideig. Olyan fáradt vagyok, olyan nehéz a fejem, a szívem. Az ajtót nézem, mintha olyan érdekes lenne. Nem az, kurvára nem, de nem merek a férfire nézni. Magam sem tudom, meddig ülök így, jobbom az ágyon támaszkodva, balommal az ölemben, a sötétben, hallgatva az élet apró, halk jeleit a férfi felől. A lélegzetvételeit. Némi megnyugvást ad ez nekem. Él. És ez fontos. Nekem. Szám kiszáradt, a fejem sajog. Akarok inni egy pohár vizet. Ehelyett az ágyra dőlök. Kimerültem. Szememre ólomként nehezedik az álom lila ködje. Valamikor hajnalban kelek fel, még mielőtt a nap első sugarai bevilágítanának az ablakon, a sötétítő amúgy sem engedné be őket. Súly nehezedik rám, valódi súly, fizikai. Derekamra pillantok. Carlisle karja az. Nem lehet messzebb tőlem, mint öt, vagy talán tíz centi; leheletét érzem a tarkómon. Kimászok mellőle. Lábujjhegyen, halkan hagyom el a szoba sötétjét. A konyhában nagyobb világosság vár rám. Összeszűkített szemmel ülök le az asztalhoz, kezembe temetve arcomat. Rágyújtok. A telefon a farmerem zsebemben rezegni kezd. Unottan veszem elő, a kijelzőre pillantok. A főnököm. Halkan szólok bele: - Mi van? - kifújom a füstöt. - Mi az, hogy 'mi van'?! - dörren rám. - Hol a cikk? Miért nem küldted el? Éjfél volt a határidő, rémlik? - Igen. És nincs cikk. - Mi? – értetlenkedik. - Jól hallottad, nincs cikk. - Most szívatsz, ribanc? - ordít. - Nem. Nincs cikk - ismételgetem magam. - De, amikor utoljára beszéltünk... - idegesen fújtat. - Akkor még volt. Már nincs cikk. - Ez volt a nagy dobásod, és te képes voltál elbaszni?! Azt hittem, nem vagy ennyire amatőr. - Az vagyok, és tudod mit? Baszódj meg. Baszd meg a hülye újságodat, baszd meg az alkalmazottjaidat. Csak... baszódj meg - bármilyen ideges vagyok, hangom halk, nyugalmat áraszt. - Ki vagy rúgva - közöli szárazon. Vállat vonok, a cigibe szívok, a hamvadó véget a hamutartóba pöckölöm. Válaszra vár, de nem méltatom rá, leteszem. Ki vagyok rúgva.
'Oly sokféleképpen össze lehet törni egy szívet. A mesék teli vannak szerelemtől összetört szívekkel, pedig igazán csak az töri össze a szívet, ha elvesszük tőle az álmokat - legyenek azok bármilyen álmok..'
Már csak ő tartja bennem a lelket, miattam vagyok magamnál, semmi más oka nem lehet, mert semmi sincs bennem, ami működtethetne. Energiát, vért a minimumra csapoltam, alig van már bennem valami, az ajtó tart ülve, de ekkor jön, és felhúz, nagyon igyekszem, hogy ne nehezedhessek rá teljes testsúlyommal, nem lenne jó összeomlani, nem tudna sehova se elcibálni. Hang nélkül követem be a szobájába, leülök az ágyára, és hagyom, hogy megfosszon a pulóvertől. Az anyag nedves toccsanással ér a padlóra, és még ebben az állapotomban is tisztán látom, hogy ez rengeteg vér. Elmegy, magamra hagy, én pedig minden erőmet abba fektetem, hogy ne ájuljak el semelyik tényezőtől, abból az ötből, ami kiüthetne. Meredek a padlóra. Megbocsájtottam neki, mert vele akarok lenni, az életfeltételem, kell nekem, és talán eddig ellenkezni akartam, mégis képtelen vagyok rá. De az biztos, hogy már nem lehetek ugyanolyan, mint eddig. Elvesztettem azt az énem. Sejtem, mi vár rám, milyen leszek. Sokkal csendesebb, bizonytalanabb, de mindig szeretni fogom őt, viszont ennek a nyoma bennem marad. Hagyom, hogy leszedje a kötést, és ellása. Fáj? Talán. Őszintén szólva túlságosan vacakul vagyok ahhoz, hogy ezt az érzést külön kezeljem, vagy, hogy problémát jelenthessen. Ám ahogy én is a karomat nézem, észreveszem, abba szúrtam be magam. A gyomrom felfordul, de még mindig képtelen lennék kiadni magamból azt a sok vackot, amit összeettem, bevettem. Lehet, holnap ezzel fogok kezdeni. Már alig vagyok magamnál, ledönt, testem halk puffanással nyúlik el a finom illatot árasztó ágyon. Minden nagyon jó... Csak fekszem, a takaró lágyan ölel körbe, még a csóknál ébren vagyok, de utána már csak alszom, végre elmerülök a sötétségben, átadom magam neki, zuhanok, nem szeretem ezt az érzést az elalvásnál, mert tudom, hogy nincs vége, egyszerűen csak idegesít, és most még csak lifteznem sem kéne a gyomrommal. Alszom, erre va szüksége a testemnek, hogy legalább részlegesen regenerálódhasson, ha nem is teljesen tudja helyrehozni az általam okozott döbbenetesen óriási kárt. Mikor ébredek, tíz óra van, és ahogy kinyitom a szemem... ahogy magamhoz térek, érzem. Hánynom kell. Azonnal kiugrok az ágyból, és a mosdóba vetem magam, pont elérem a klotyót, mikor kidobom a taccsot. Megy mekiskaja, minden szar, amit letuszkoltam a torkomon, de nem emésztettem meg. Igazi méregtelenítő kúra, kényszerített gyomormosás, ezer néven hívhatjuk. Amikor végzett, testem még rándul egyet, majd a falnak dőlök, jobban vagyok, sokkal jobban. Lehúzom a vécét, majd kiöblítem a számat, lopok egy kis fogkrémet, és ujjal mosok fogat. Arcomat is leöblítem, ltom a kötést a kezemen, nagyon szép, mondhatni profi munka, csak azt sajnálom, hogy szükség volt rá. Eléggé megviseltnek tűnök, de egy apró fény szerű valami visszakúszott pillantásomba, ugyan még csak leheletnyi, de talán majd megerősödik. Meg kell keresnem Fleurt, beszélnünk kéne. Mert nekem muszáj hazamennem. Egy hónap maradt a munkábaállásomig, és előtte még helyre kell hozni a lakásomat, a barátaimat arrafelé, szóval... muszáj Londonba költöznöm. A konyhában találom meg, az asztalnál ül, cigizik, szét van csúszva. És tudom, hogy miért. Kirúgták, amiért nincs cikk. Felsóhajtok, ő mégis rámmosolyog. Óvatosan kihúzom a széket vele szemben, és leülök, őt nézem, számba harapok. - Mész New Yorkba? - Kérdezem halkan, de ő csak fejet ráz. Mélyen beszívom a levegőt. - Nekem viszont Londonba kell költöznöm, egy hónap és... a palotában kell dolgoznom. Helyre kell hoznom a dolgaimat. - Végig őt nézem, az arcába. Előrenyúlok, megfogom a kezét. - Tudom, hogy London túl csendes talán egy olyan nagy írónak, mint te. De szeretném, ha velem jönnél. Nem pár hétre. A szüleimnek szeretnélek bemutatni. És a lakásomat is helyre kéne pofoznod, hogy neked is tetszen. Kérlek, költözz velem Londonba, Fleur - A torkom összeszorul izgalmamban, ne utasítson el, könyörgöm! - Biztos vagyok benne, hogy felvesznek ahoz az újsághoz, amelyikre csak rámutatsz - És nem az én nevem, vagy a családom miatt. Hanem mert Fleur csodálatos. És istenien ír. Mióta járunk? Két, három hónapja? Tudom, ez nem olyan sok idő, és durván hangozhat, hogy most kérem, hogy költözzön velem össze egy másik országba, de az a helyzet, hogy az az ország az otthona, hazamenne, és ha nem akar jönni, akkor... nem tudom, mi lesz, mert én nem maradhatok itt. - Elég bizarul hangozhat, ha azt nézzük, hogy csak pár hónapja járunk, de nem akarlak elveszíteni - Felemelem a kezét, és csókot lehelek tenyerébe, arcomra simítom ujjait. Kérlek, Fleur... ne ijedj meg a szüleimtől, kérlek
'Kit rég kerülnek a szerelmes álmok: Szerelmes szívvel, álmodozva járok... Május sugarát itta bé a lelkem - Májusi fényben gyógyulásra leltem, - Még csak kétszer láttam...' /Ady/
Ajtócsapódás. A mosdó felől jön. Öklendezik. Türelmesen várok, nem olyan nagy ez a lakás, hogy ne találjon rám. Magára hagyom, hogy teste ön tisztíthasson. Egy ideig bent van, hallom, ahogy lehúzza a vécét, kezet-, arcot most. Én jól vagyok. Tényleg... csak az önérzetem sérült. Tudják, én világ életemben a maximumra törekedtem. Mindig és mindenben a legjobb akartam lenni, de ez valahogy rányomta a bélyegét az érzelmi életemre. Annyira fontos volt, hogy minden tökéletes legyen körülöttem, hogy minden rendben legyen, hogy megfeledkeztem magamról, az érzelmeimről, és mélyen eltemettem őket magamban. Elhitettem a férfiakkal, hogy szeretem őket – még, ha csak egy kicsit is -, miközben nem. És ez mindig olyan ijesztően könnyű volt. Kivéve most. A napsugarak arany szálakban szövik át a konyhát, ahogy betörnek az ablakon, és ezüstössé válnak a cigarettafüstön átszűrődve. Az asztal szélén, kosárban narancsok halma áll, édes illatot eresztve magukból, de nem tudnék enni. Nincs étvágyam. A gyomrom öklömnyire zsugorodott össze, és nem enged a szorítás sem, ami a tüdőmet marja – ez nem a cigi, az már régen nincs rám ilyen hatással. A belépő Carlisle-ra emelem tekintetem. Jobban fest, mint az éjjel. Kérdésére megingatom a fejem, de elmosolyodok. Már nem számít. Nem akarok New York-ba menni. Figyelem, ahogy az asztalhoz lép, leül, fürkész. Én is őt nézem, állom a tekintetét. Amikor közli, hogy Londonba kell mennie, egyszerre keserűség önt el. Én valószínűleg maradok. Vagy elutazok. Vagy utazgatok. Megpróbálom rendbe szedni magam. Nem akarok felejteni, mindent nem, Carl-t nem. A tettemet annál inkább. Azt hiszem, Olaszország jót tenne. Napfény, és tenger, barátságos utcák, fény. Igen... azt hiszem, most erre van szükségem. Nem akarok elvonulni egy kis toszkán házba, hogy egyedül maradjak a gondolataimmal. Egy kisváros jót tenne, azt hiszem. - Megértem - bólintok keserűen, ahogy megfogja a kezem. Aztán felajánlja, hogy tartsak vele, Londonba. Angliába. Ahogy elképzelem a fővárost, amit úgy szeretek, és egy új élet ígérete körvonalazódik előttem, elmosolyodok. Istenem, de szeretnék visszamenni. És most itt a nagy lehetőség. Félek, hogy megint tönkre teszem. Ott motoszkál bennem a gondolat, hogy nemet kell mondanom. Nemet, hogy mindketten jobban legyünk. Hogy felgyógyuljunk, lelkileg. Elnyomom a cigit, a csikk a másik három mellé kerül. Elhatározom, hogy nemet mondok, de, mikor ajkaim válaszra nyílnak, teljesen más szavakat formálnak: - Veled akarok lenni - azt mondom, amit az ösztöneim súgnak, nem azt, amit az agyam próbál belém sulykolni. Az eszem azt mondaná, tartsd távol magad tőle, mert rossz vége lesz, de a szívem - ami nagyon is dobog, és ami nagyon is Carlisle-t szereti -, nem engedi, hogy ezt tegyem. Így igent mondok. Balom ujjaim arcára simulnak, ahogy magához emeli tenyeremet, a blúz ujja felcsúszik kissé, láttatva a kötést. Halkan beszélek: - Amit az éjjel mondtam, azt komolyan gondoltam - mondom, de nem úgy, mintha bizonygatnom kéne, vagy emlékeztetnem rá. Az jelent valamit, hogy lemondtam a munkámról, az életemről miatta. És ezt ő is tudja. Gondolom, látta a nagy kupac, sötétszürke hamut a kádamban. Aztán elgondolkodom. Az nem az én kádam. Ez a lakás nem az enyém, többé nem az otthonom. Nem is akarok itt lenni. Máris indulnék. A gyomorgörcs engedni látszik. - Tényleg nem akarok nélküled élni - mondom halkan. Ajkam szegletében szelíd mosoly játszik. Megváltoztatta az életemet. Feltételezzük, hogy az életünk nagy változásai lassan jönnek el... idővel. De ez nem igaz. A nagy dolgok egy pillanat művei. Így lettem szerelmes. Apró pillanata volt csupán az életemnek, észre sem vettem, de ott van. És virágok kezdtek nőni kőszívem legsötétebb zugaiban. Felállok a székről, de nem eresztem kezét, lehajolok és óvatosan megcsókolom. Nem szenvedéllyel, nem úgy, mint legelőször, az étteremben; de van tűz, és fény, és szeretet, és... van egy igen ebben a csókban. Egy ígéret, amit nem fogok megszegni. Inkább meghalnék, mintsem elveszítsem Carlilse-t. Minden benne van ebben a csókban.
'Oly sokféleképpen össze lehet törni egy szívet. A mesék teli vannak szerelemtől összetört szívekkel, pedig igazán csak az töri össze a szívet, ha elvesszük tőle az álmokat - legyenek azok bármilyen álmok..'
Azt hiszi, hogy itthagyom, de ez bolond dolog. Képtelen lennék itthagyni őt, ezek után, amit majdnem tettem miatta, amit ő tett, és... ne mondja, hogy ezt mind azért csináltuk, hogy most szépen nyugodtan hagyjuk egymást magára, ezt akarja? Ezért tette, ezért égette el, és rúgták ki? Ne mondja nekem, hogy most feladja. Ez sokkal többet ér, mint minden. Minden idegszálam pattanásig feszül, mondj igen! De nem mond, ám el sem utasít, velem tart, tudom, érzem. Hihetetlenül boldog vagyok, csillognak a szemeim, mosolygok, és feláll, hozzám sétál, de nem ereszt el. Ahogy megcsókol, hátrébb tolom a széket, átölelem a serekát, és finoman lehúzom, az ölemben ül, de meg sem érzem pehely súlyát, ujjaim gerince tövét cirógatják, fel-le. Nagyon tetszik, hogy itt van velem, készségesen csókolok neki vissza puhán, édesen, és ahogy végetér homlokom az övének döntöm, halkan szuszogok. Soha nem akarom őt elengedni, míg ő sem tol el engem. - Nagyon szép új, közös életünk lesz Fleur... - Suttogom az ígéretet ajkaiba, végigsimítva a combján, majd elmosolyodok, megdörzsölöm a nyakamat, minél hamarabb utaznunk kéne. - Holnap kéne indulnunk, megbeszélem apával, hogy szerezzen nekünk helyet a gépre... de az én telefonom szétrobbant az aszfalton... kícsúsztott, szóval hívhatnám a tiédről? - Kérdezem, és mikor megengedi, máris tárcsázok, sokáig kicseng, de végül egy energikus hang szól bele, hivatalosan bemutatkozva. - Szia apa, én vagyok... igen, a telefonom tönkrement, ez sem az enyém, de kérlek, foglalj nekem két jegyet a holnapi repülőre Londonba. Hazamegyek... Hogy mi? Nem, nem Owen jön, szerintem őt már csak ünnepi alkalmakkor tudjuk hazahozni, aki velem jön, ő... őt szeretném majd bemutatni neked. Kérlek, küldd át emailben a foglalást, és kinyomtatom a jegyeket. Köszönöm, holnap találkozunk, vigyázz magatokra! - Köszönök el, és kinyomom. Rendben, a jegyek elintézve, már csak össze kéne pakolnom. - Kedves, hazamegyek összerakni a dolgaimat, és ahogy végzek, átjövök a cuccaimmal, hogy együtt tudjunk indulni - Csókot nyomok az ajkaira, hosszat, édeset, majd mikor feláll az ölemből, rájövvök, hogy csak a véres pulóverem van, de az már legalább biztosan megyszáradt, ezért felkapom, és hazarohanok, a boldogságtól elég nehezen látok, istenem, velem jön Londonba! Közös életünk lesz, és anyáéknak bemutatom, még egy lányt sem vittem haza, főleg úgy nem, hosz össze akarok költözni vele. Azt hiszem, minden percet megért ez az út, Amerika, ha másért nem is, ahért, hogy találkozhassak Fleurrel, megszerethessem, és együtt étrhessünk haza. Megérte húzni az időt, megtenném újra. Szeretem őt, boldoggá akarom tenni. Egész délután ő jár az eszembe, amíg kiürítem a lakást, mindenem bőröndökbe csomagolom, három lett összesen, biztos Fleurnek is nagyon sok csomagja lesz, de nem gond. Semmit sem hagyok hátra, mert ez nem az én életem, rossz helyen voltam, és most végre hazamehetek. A dugipénzem előveszem és a lakáskulcsot leadom a gondnoknak, szépen megköszönve, hogy elviselt. A telefonom atomjaiban van, csak a simkártyát sikerül megmentenem, majd fogok egy taxit, és Fleurhöz kéretem magam, ám útközben eszembe jut valami, és irányt változtatunk. Elmegyünk az étterembe, ahol az első randink volt, kérek egy üveg merlot-ot és vacsorát mind a kettőnknek, nekem sajtot salátával, neki halat, azt, amit aznap este ettünk, megpakolva szállok vissza az autóba, hogy végre megérkezzünk, és mint a karácsonyfa vonuljak fel az emeletre, tekintve, hogy egy szabad kezem sincs, a fejemmel kopogok, és ahogy beenged, beoldalazok, a bőröndöket az ajtó mellé teszem, a zacskókat pedig az asztalra, leveszem a cipőmet. - Elkészültél drága? - Kérdezem hozzálépve, és finoman átölelve csókolom meg őt, imádom. - Hoztam vacsorát - Közlöm vele a zacsikra bökve. Azt hiszem, ez az első igazi közös vacsoránk, ahol mind a ketten jól érezzük magunkat, és nincs célja, csak azért van, mert mi benne vagyunk, és... és egymással szeretnénk lenni, ez most csak erről szól. A laptopomon kinyomtatjuk a jegyeket, első osztályra szólnak, és én már érzem, hogy igen... tényleg hazamegyek, ezen már látszik. Én már otthon zuhanyoztam, így nekem nem kell, de ha ő elmegy, megvárom. Még soha nem feküdtem vele egy ágyban, és most... ez csodálatos. Megfogom a kezét, összefonom ujjainkat a félhomályban. - Elárulod, mi jár a fejedben? - Kérdezem halkan, halvány mosollyal. Szeretném tudni, mit gondol erről az egészről, a tervünkről.
'Kit rég kerülnek a szerelmes álmok: Szerelmes szívvel, álmodozva járok... Május sugarát itta bé a lelkem - Májusi fényben gyógyulásra leltem...' /Ady/
Boldog vagyok. Ahogy ott ülök, az ölében, ujjai a csigolyáimon szaladnak, bőröm libabőrös lesz érintése mentén. A vékony blúz alatt tökéletesen lehet érezni minden csontomat, egyébként sem volt rajtam egy deka fölösleg sem, de az utóbbi hónapokban lefogytam. Még a mellem is kisebb lett... aminek annyira azért nem örülök, de ez van. Bordáim is látszanak, egytől-egyig, csípőm is élesen feszül a bőrömnek. A stressz, a titkolózás, a lelki nyomor, amit magamnak okoztam, megtették a hatásukat. Ígéretére elmosolyodom. Hiszek neki. Magamban is hasonlóan biztos vagyok, nem fogom megszegni a szavam. Kérésére már veszem is elő a készüléket a farmerem zsebéből, és átnyújtom neki, hagyom, hogy lebonyolítsa a hívást. Magabiztos férfi szól bele, kicsit kihallatszik a hangja. Amikor Carlisle rám néz, elmosolyodom. Kicsit aggódok a szülei miatt. Nem találkoztam egy fiúm családjával sem, fiatalabb koromban, később, a nem is olyan távoli múltban pedig már nem erről szóltak az együtt töltött órák. Az csak testiség volt, semmi több. Nem voltak komoly terveim, ahogy a partnereim legtöbbjének sem. És ez így volt természetes. Megvannak a jegyek. Istenem, hamarosan lelépünk. Együtt, vissza Angliába, az otthonunkba, a közös, új életünkbe. Be kell valljam, izgatott vagyok. És reménykedek. Visszacsókolok. Közel húzom magamhoz, vállába kapaszkodok, másik kezemmel átölelem, lábujjhegyre emelkedek. - Siess vissza - szólok utána az ajtóban, mikor már a lépcsősor felénél van. Megáll egy pillanatra, felnéz rám, három elnyújtott lépéssel az ajtó előtt áll, és még egyszer megcsókol. Legszívesebben ugrálnék, de erre most nincs időm, pakolnom kell. Igazából, nincs sok holmim itt. A fontos dolgok mind Londonban vannak, az ottani lakásomban, illetve a szüleim volt házába vittem pár cuccomat. Az itteni életem belefér egy bőröndbe. Azt hiszem, ez szánalmas. Mondhatni, egy bőröndben élek. Az összes ruhámat egyesével hajtom bele a gurulós vacakba, a három pár cipőm is simán belefér, pár kötet könyv, a fürdőszobai holmijaim... tényleg mindenem elfér. Még mindig eléggé lehangolónak találom a tényt. De másfelől meg nem érdekel. Itt térdelek a bőrönd mellett, pakolok, hogy aztán Londonba mehessek Carlisle-lal. Mikor mindent elraktam, a laptopot is összecsukni készülök. Még egy utolsó pillantást vetek a lomtárra. Üres. Elmosolyodok a gondolatra, majd a ruhák tetejére fektetem és becipzárazom a táskát. Csípőre tett kézzel állok a hálóm közepén. Még egyszer körülnézek. Máshol nem is voltak a lakásban cuccaim, talán csak a fürdőben. És már itt sincsenek, kivéve a kézitáskám, és azok a ruhák, amiket még holnap fel akarok venni. Kopogás a bejárati ajtón. Carl az, sietve megyek, hogy nyissam az ajtót. Nem nehéz kitalálni, hogy nem a kezével dörömbölt az ajtón. Úgy néz ki, mint egy portás... elmosolyodok a látványra, de aztán segítek neki, átveszek egy bőröndöt, meg egy szatyrot - lövésem sincs, mi van benne, de jó illata van. - Igen - bólintok, miután viszonoztam a csókot, és az előszoba végébe mutatok, ahol árválkodik a bőrönd. - Tudom, ez... szánalmas - túrok a hajamba, majd a konyhába megyünk. Nem szoktam férfiakkal együtt vacsorázni, hacsak nem üzletről van szó. Csak ittam velük, hogy azt higgyék, lerészegítették rólam a bugyit, de igazából végig én voltam a józanabb; mindig. A lakásomba pláne nem hívtam fel, egyiküket sem. Még a hotelszobámba sem. Soha. Vagy az adott pasihoz mentünk, vagy... bárhova. Tényleg. És ez azért nem tölt el büszkeséggel. - De hát, ez... - nézek bele a szatyrokba, egymás után. - Merlot. És hal, meg saláta - mosolyodok el szélesen. Ugyanezt ettük közösen először. Úgy ragyog a tekintetem, mint egy kislánynak, karácsonykor, ajándékbontogatás közben. Befejezve az evést a fürdőbe vezet utam. Lemosom a hamut, az elkövetett bűn utolsó nyomát is. Aztán a kádba ülök. Levendula illatot és párát hagyva magam után a fürdőben, a szobámba megyek. Még nyirkos a hajam, nem szárítottam meg teljesen. Fekete póló van rajtam, ami vagy öt számmal nagyobb, és Guns n Roses-os. Bebújok mellé, a meleg, puha ágyba. Lekapcsolom az éjjeliszekrényen álló, kisméretű lámpát, és felé fordulok. Összekulcsolja ujjainkat, én pedig olyan közel simulok hozzá, hogy halljam a szívverését. Kérdésére elmosolyodok. - A merlot - nevetek halkan. - Isteni volt. Meg London, a Temze szürkés-zöld habjai. A Big Ben. Szeretnék már ott lenni - vallom be. - Rettegek a szüleidtől - nevetek - Nem tudom, hogy mit fognak gondolni rólam. Az új, közös ágyunk is érdekel - vonok vállat, ajkam szegletében pajkos kis mosoly játszik. Lehunyom a szemem. Hallom, hogy mond még valamit, értem, és el is jut a tudatomig, de már nem válaszolok rá; lebegek az álom, és az ébrenlét mezsgyéjén. Reggel időben kelünk. Összeszedjük magunkat, felöltözünk, én sminkelek, összeszedjük a bőröndjeinket, és magunk mögött hagyjuk az átmeneti, Vegas-i lakásomat, hogy a reptérre menjünk, és felszálljunk a gépre, ami egészen Angliába, pontosabban a londoni Heathrow Airport leszállópályájára vigyen minket. Tizenkét óra volt az út. De itt vagyunk. Kilépve a repülőtérről a szabadba, határozottan eluralkodik rajtam a hazatérés öröme.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Re: Fleur & Carlisle 