Fél szemmel Ville-re hunyorgok, aztán kinyitom a másikat is.
- Hogy mit tennék? - ismétlem meg a kérdését, mire a gyomromba nyilall egy csiklandós érzés. Kibukik belőlem a nevetés, és fantomtincseket kezdek félresimítgatni az arcomból.
Jesszusom.
Ez az egész több, mint zavarba ejtő.
- Kedvem lenne… – ég az arcom, és elönt a forróság. Megküzdök azzal, ami bennem van, akárcsak azzal, hogy kimondjam. De rohadtul nincs kedvem Ville-nek hazudni. Nem is akarok. Vagy terelni. Ennél többre becsülöm, meg értelmét sem látom.
- Kedvem lenne… – futok neki még egyszer, és egy erőt adó, mély lélegzet követi. - …folytatást követelni... aztán... kényeztetni... Mármint az illetőt... vagyis... Ehh! - köszörülöm meg a torkom.
Ha Ville tudná, hogy engem férfi akkor látott utoljára meztelenül, amikor megszülettem, szerintem jót röhögne és elkönyvelne dilinyósnak. Végülis. Most épp ezt támasztom alá.
- De, de ne értsd félre! – mentegetőzök azonnal. Heherészve rázom meg a fejem. Fekete tincseim ide-oda táncolnak a vállamon a mozdulattól.
Ennél mélyebbre már úgysem süllyedhetek. De lehet, holnap már tök jót röhögünk rajta.

Késő. Már kinyitottam. De ha előbb szól… Halvány mosoly suhan át az arcomon, miközben Ville-t nézem. Ha tudná, hogy merészségében, lázadásában tisztelem. Ahogy elmerülök a tekintetében, a felismerés tiszta; megszülettem, de még sosem éltem.
Aztán jön az újabb… Utasítás? Bíztatás? Inkább utóbbinak hallatszik.
Tedd meg! visszhangzik a fülemben. A szemeiben nem azt látom, hogy szórakozna. Ville halálosan komolyan gondolja, amit mond, ami a fejében jár, bármi legyen is az.
- Szeretném. – szalad ki a számon halkan, miközben mozdulatlanságba dermedve ülök a helyemen. Ez a test fölötti önuralom több, mint húszévnyi beidegződés. Le szeretném győzni. De miért? Mert Ő kér rá? Fogalmam sincs mi ez a különös belső indíttatás. Csak azt tudom, hogy meg akarom tenni. Meg akarom…
Nincs veszély.
- Rendben. – sóhajtom az elhatározást. - De akkor most Te csukd be a szemed. Ne less! – döngöm mosolyogva.
Megvárom, míg Ville behunyja a szemét. És csak azután, hogy megtette, összeszedem minden bátorságomat. Odahajolok hozzá. Lassan közelítve fúrom az övéhez az arcomat. Képtelen vagyok leküzdeni azt a csíntalan kis vigyort, ami egyre feltornázná magát a képemre.
Mi a fenét művelek??? Gőzöm sincs.
A lélegzetemet is visszafojtom, aztán…
Az ajkam közel rátalál az övére, de még nem találkoznak. Ott lebeg fölötte. Vibrál köztünk a csend.
Szeretném, hogy megtörténjen. Talán azért, mert tudom, hogy csak játék. Nincs tétje.
- Különös érzés… – lehelem félig behunyt pillák alól. Közben felfedezem; Ville-nek szép férfiarca van. - …mintha behódolnál és megadnád magad egy nem saját hatalomnak, amely túlmutat rajtad. – a hangom elhal. Vetek egy utolsó pillantást Ville vonásaira, mielőtt ledönteném magamban a falakat.
Az ajkaimat lágyan az övéhez érintem. Apró, puha... ártatlan csók. Szabad ezt?

Szemérmesen megkóstolom a férfiúi ajkat. Lágy és forró. Leheletnyi csók, nem több. Majdnem, mint egy gyermeki csíny, de nincs bűntudatom. Még…
Ville nem él vissza a helyzettel. Hálás vagyok neki, amiért nem rondított bele. Inkább megmutatott valamit az ismeretlenből. Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem arról, miért is tartok a vágyaimtól, a testiségtől. Óvatlanul levetkőztem a félelmeimet, és mi maradt nélkülük? Csak a meztelen igazság, a felismerés, hogy mennyire jólesne egy férfi közelsége, a gyengédsége. Persze ez egyáltalán nem jelenti, hogy innentől mindenkire rávetem magam. Kizárt.
Röpke mélyálom volt ez az egész játék, ami alatt elfelejtettem a múltam, a tüzet, a veszteséget, a hegeket. De amint visszatérek a jelen valóságába, és kitisztul a fejem, minden visszakerül a régi helyére. Újra rend lesz bennem. Megszáll a jólismert, biztonságos belső nyugalom.
Ahogy elválnak az ajkaink, elhúzódom Ville-től. Vigyorogva hajtom le a fejem, majd ismét felnézek az arcára, miközben visszakuporodom a kanapé végébe.
Jobbommal felkönyöklök a háttámlára, aztán az öklöm a szám elé emelem. Az erkély felé fordulok. Csóválni kezdem a fejem, mire kibukik belőlem egy röpke, halk nevetés. Nem hiszem el, hogy megtettem. Egek!
- Jó. Tényleg. – felelem már a szemeibe, miután a tekintetem visszatalál Ville-re. - El ne mondd Birdie-nek! – heherészek. A tekintetemben lányos zavartság izzik, az arcomon eleven pír ül. Örülnék, ha kettőnk között maradna ez a kis… szemléltető lecke, vagy mifene.

Elmosolyodom, miközben szabadjára eresztek egy sóhajt. Nem csak Birdie nem értené. Sokan nem értik. Én meg nem érzem szükségét, hogy a múltamról beszéljek.
A bal lábam lent lóg a padlón. A másikat a térdhajlata alá fűzöm, míg mindkét kezem az ölemben nyugszik.
Ville-t nézem, ahogy magához veszi a füstölgő cigarettát, és visszaül mellém. Habzsolja az életet, mégsem boldog. Próbálom megérteni. Őt. Takarjon bármit ez a habzsolás, nem lett tőle boldogabb, de élni sem tud nélküle. Fura. Mindenki a boldogságot keresi. Magamnak is feltehetném a kérdést: én talán az vagyok? Azt hittem igen. De be kell vallanom; valami mindvégig hiányzott.
Az ajánlat hallatán halkan felnevetek. Az a kifejezés, ami Ville arcán trónol és a szemeiben csillogó sejtelmes fény sokat elárul.
Egész életemben harcoltam az ösztönök, a vágyak ellen, mert féltem. Ville meg tudná mutatni, hogy lehet másképpen is élni. Nem, nem úgy néz ki, mint akinek nehezére esne megszabadítania önmagamtól. Neki egy megmagyarázhatatlan oknál fogva, még hagynám is, hogy feltárjon előttem egy másik világot.
A tekintetem az övébe fonódik.
- Rendben. Észben tartom. – döngöm mosolyogva, aztán a szavak vége újabb nevetésbe hajlik.

Ville szavai hallatán egy meglepett mosoly rándul végig az arcomon.
- Hűha! – döngöm, miközben az iménti mosoly egyre fesztelenebbé válik. - Azt hiszem, vigyáznom kell. Még a végén megfejtesz. Csak nehogy olyasmit találj, ami nem tetszik. – kacsintok rá.
Ville elnyomja a csikket, és…
- Figyelj csak… Bánnád, ha én most ellépek zuhanyozni? Néhány perc. Kihasználom, míg Birdie alszik. – heherészek.
Na, ja. Ha az a betépett madár magánál lenne, el kéne torlaszolnom az ajtót, és körbe kéne aknáznom a kabint, hogy békén hagyjon. Biztos vagyok benne, hogy válogatott módszerekkel szívatna, vagy próbálkozna bejutni hozzám. Előbb csomagolnám be a szennyeskosárba, minthogy vele vegyek közös zuhanyt. Én már láttam őt teljesen pucéran (ma este menekülés közben), de ezt a számlát nem kívánom egyenlíteni, köszönöm. Ebből is tisztán látszik, hogy nem Ville-től tartok. Szerintem valahol egy úriember veszett el benne. Megelőlegezem neki azok után, ahogy az imént, a puszi közben viselkedett.
- Nyugodtan maradhatsz, egyáltalán nem zavarsz.- szögezem le. - Itt is alhatsz. Mármint nem úgy... Szóval érted. – nevetem el magam, és felállok a kanapéról. Szerintem Ville nem érti félre az ajánlatot. Birdie is nálam kérózik. Ki tudja, a madárka lehet még örülne is annak, ha reggel itt találja a haverját. Na, de még csak abból kezdene kombinálni. Bánom is én.
Megvárom Ville válaszát, hogyan dönt; marad-e még, vagy esetleg más tervei vannak. Azután indulok a fürdőszoba felé. Amennyiben marad, menet közben hátrapillantok rá a vállam fölött.
- Ha bármit szeretnél, csak szolgáld ki magad, mintha otthon lennél. – mondom mosolyogva, aztán csukódik mögöttem a fürdőszoba ajtaja.
A nappaliba kisvártatva kiszűrődik a kabin üveglapjának a zaja, ahogy félrehúzom. Víz susogása kíséri.

Ez a zuhany a megváltást jelentette. A hajamat felgumiztam, hogy ne legyen vizes.
Nem váratom meg Ville-t. Ahogy ígértem, perceken belül már nyílik is a fürdőszoba ajtaja. Édes virágillat leng körül, a rózsás tusfürdő aromája. A napi viseletemet pedig leváltottam egy sötétbarna plüss, alakkövető, kényelmes és meleg szabadidőruhára. A zipzáras felsőrész kapucnija a hátamon pihen. Fekete tincseim még mindig fel vannak tűzve a fejemen.
Mielőtt odacsattogok a hűtőszekrényhez, útközben magamra rántom [You must be registered and logged in to see this link.]. Nem csak Birdie-nek van ilyesmije.
A mozdulat alatt sem mulasztok el szétnézni a lakásban. Ville vajon merre lehet? Kint látom meg az erkélyen, ahogy támaszkodva sörözget. Egy mosoly kúszik az arcomra, amiért nem pattant meg.
Odasétálok a hűtőhöz, és kinyitom. Behajolok a doboz sonkás franciasalátáért. Nem vagyok benne biztos, hogy Ville éhes, de két kanalat veszek magamhoz a fiókból.
Néma léptekkel megyek ki hozzá. A kutyás mamuszok alig neszeznek. Jó, hát biztosan bizarr látvány, ahogy a nagy rocker lány ari házipapucsban nyomul. Most lebuktam. De nem szeretnék mezítláb felfázni.
A csípőmmel dőlök a korlátnak.
- Örülök, hogy maradtál. - búgom mosolyogva. - Kérsz? – kínálom Ville-t a salátával. Láthatja, hogy két kanál van a kezemben hozzá.

- Aha, elő. – vigyorodom el, aztán lepillantok a mamuszokra, majd vissza Ville-re. - De én nem szellőztetem meg a blökiket az utcán, mint Birdie a gyilkos óriáspókjait.
Az ujjaim engednek, ahogy Ville kihúzza közülük a kanalat. Már nem lep meg, hogy a folyadék nála jobban csúszik, mint a kaja. Tömöm a fejemet én helyette is.
Tartom a tálkát, míg belemerít a salátába. Feljebb vonom a fél szemöldököm, mintha csak azt kérdezném: Na, milyen? Szerintem finom.
Miután megkóstolta, elveszem tőle a kanalat. A tisztát becsúsztatom a nadrágom zsebébe, ne legyen útba, és amivel Ville belekóstolt a salátába, azzal kezdek enni. Ilyenből nem csinálok ügyet.
Ville titokzatos erejű szemeibe nézek. Banditamosoly tündököl az arcomon.
- Igen, azt. – felelem egyenesen a szemeibe, őszintén. Most mit kamuzzak?
- Tényleg nem ismerlek. De ez nem jelenti azt, hogy nem is szeretnélek megismerni. – duruzsolom, és belapátolok egy újabb adagot a majonézes-sonkás-zöldségkeverékből.
Ville előre fordul a város vibráló fényei felé, de én még mindig az oldalammal támasztom a korlátot. Csak a fejem mozdul. Nézem az utcai lámpákat a távolban, az elsuhanó kocsikat, egy-egy lézengő emberalakot a járdán. Fölöttünk sötétlilán játszik az égbolt. Nem fekete, amilyennek lennie kéne, és a csillagok sem látszanak.
- Viszont valamit már tudok rólad. Hogy számíthatok rád. – döngöm lágy somolygással, mire az éjszakai hűvös szellő egy kósza tincset űz az arcomba. Enyhén megrázom a fejem, hogy félrelebbenjen.

Elvigyorodom Ville visszakérdésén. Felsóhajtok. Tényleg nem érti.
A kanál elidőzik a számban, megáll benne befelé fordulva, és csak fogom a nyelét. Már rég nincs rajta semmi. Gondolkodom, miközben Ville arcát pásztázom a tekintetemmel.
Aztán kihúzom a kanalat az ajkaim közül.
- Sokat jelentett, hogy jöttél, miután rád csörögtem az éjszaka kellős közepén. Nem mindenki tette volna meg. Birdie-t is segítettél kiiktatni, őrizni és cipelni a seggét. – halk nevetés szökik ki a torkomon. - Szóval jah… Neked lehet, hogy ezek apróságok, de én értékelem őket, és nem felejtem el.
Csak somolygok az orrom alatt. Vespa-t kellett volna csesztetnem. Biztos vagyok benne, hogy egyből ugrott volna, amekkora lovag. Ha ő lenne az egyetlen, akinek tudom a számát, akkor sem sikítanék neki, inkább a halál. De szerencsére nem cseréltünk telefonszámot. Ez olyasvalami, ami csak a mesékben történhet meg.
- Bocs, hogy lenyúltam a számod. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, ha már ottfelejtetted a mobilod a tárgyaló asztalán. – döngöm némi hallgatás után, és újabb vigyor tornázza fel magát az arcomra. - Na, ez ösztönös volt. - nevetgélek.
Aha, lopkodom a hírességek telefonszámait. Kell egy hobbi.
Speciel nem bánom, hogy megtettem, bár nem gondoltam, hogy egyből a szószból fogom kirántatni magam. De hát ember tervez, a sok hülye meg mindenhol ott van.
Leteszem a salátásdobozt benne a kanállal a kis „kerti” fém asztalkára, majd háttal visszadőlök a korlátnak. Mindkét könyököm felfektetem rá.

Jah. Lopok. Erre muszáj gonoszdin elvigyorodnom, és csak Ville arcát, a somolygását fürkészem. Nem mentegetőzöm, és nem is tagadok. Megtettem. Ennyi. Vállalom. A helyzet nem igényel több magyarázatot, ahogy bizonygatást sem, hogy nem fogok visszaélni a telefonszámmal. Saját használatra csórtam, nem osztogatni a féjszbúkon.
Háttal támaszkodom a korlátnak, de kénytelen vagyok Ville felé fordulni, mert megfogja a csuklóm, és a kezem a mellkasához vonja. Nem rezzenek össze, nem is húzódom el. Kezdek hozzáedződni a hirtelenségéhez. Ahhoz, hogy felesleges fecsegés helyett a testével, mozdulatokkal, érintésekkel – svájci bugylibicskával - fejezi ki magát.
A tekintetünk immár testközelből olvad össze. Meleg tenyerem rásimul a szíve fölé, a ruha anyagán át érzem a ritmusos, nyugodt lüktetést.
A szavai zordan csengenek. Rám akar ijeszteni? Távol akar tartani magától? Újabb talány.
- Valóban nincs. – búgom halkan, a pillantásom mélyen Ville kevély szemeibe fúródik.
Ez a férfi szinte túlvilági jelenség. Megtalálható benne a túlvilág titokzatossága, a létezés teljes szépsége; nem csak a sötétség, de amellett a fény is. Ő mégis csak a Sötétséget látja meg magában.
- Tudod mit? Ha akarod, majd megmutatod. Vagy nem. Ez kizárólag rajtad áll. – címzek egy szelíd mosolyt Ville-nek. Ez a mosoly sok mindent rejt; tiszteletben tartom Őt. Joga van elzárkóznia mások elől, vagy meg is nyílhat, ha arra vágyik. Bármit válasszon, nem erőltetek semmit, és nem is ítélkezem. Elfogadom.
Lágy hangon folytatom.
- De azt hadd döntsem el én, hogy mit szeretnék, mi az, amit meg akarok ismerni, és mit tartok sötétnek.
A kezem még mindig a mellkasán nyugszik. Nem sietek elvonni.

Hosszú másodpercekig nézünk farkasszemet egymással. Aztán Ville egyszer csak elengedi a kezem. Nem mondok semmit arra, hogy menni készül. Mintha sürgős lenne a távozás. Ha szeretném is, hogy maradjon, nem állítom meg. Nem is tudom, mit mondhatnék neki.
Az asztalkán csordogáló sör, mit sem zavar. Mosolyogva megcsóválom a fejem.
- Semmi gond. Ne is törődj vele. – döngöm.
Ellököm magam a korláttól, és elindulok Ville után vissza a lakásba.
- Kikísérlek. – búg fel a háta mögött a hangom. Közben beérem.
Ha Ville valóban menni szeretne, és nem gondolja meg magát, akkor együtt hagyjuk el a lakást. Mellette masírozok végig a csendes folyosón, majd lefelé a lépcsőházban. A mamuszomnak hála teljes nesztelenséggel közlekedem.
Míg leérünk a földszintre, egy mukkot sem szólok. Csak akkor töröm meg a csendet, mikor elérjük az épület főbejáratát.
Megállok az ajtónál, az utcára már nem megyek ki. Ville szemeibe mosolygok.
- Kösz még egyszer a szabadítást… Jó éjt, Ville. – búcsúzom el tőle.
Megvárom, míg kilép az éjszakába. Csak ez után fordulok sarkon, és megyek vissza a lakásba.

Egy papírtörlővel pillanatok alatt felitatom a sört az erkélyen lévő asztalról és a földről, majd elrámolok kintről. A hamut is eltüntetem a nappaliból. Nem vagyok rendmániás, nagytakarítást nem ütemezek be így hajnalban, de a rendet szeretem magam körül.
Elkapom a kanapén heverő fekete akusztikus gitár nyakát. Menet közben lerúgom a kutyás mamuszokat a lábamról, és bevonulok a hálómba. A szoba falai halványlilára vannak mázolva, az ággyal szemben bükkszínű szekrénysor áll.
Felkuporodom az ágyam közepére, és az ölembe emelem a hangszert. Halkan játszom, míg el nem nyom a fáradtság, s végül a gitár társaságában alszom el.

A csengő sikítása ébreszt. Türelmetlen, éles hang. Összerezzenek. Olyan jól aludtam. Lassan nyitom fel a szemeimet. Még sötét van. Fogalmam sincs mennyit aludhattam. Talán pár órát. A gitár hű barátként hever mellettem. Lomhán csusszanok le az ágyról. A bársonyos, sötétlila dísztakaró megőrzi a testem lenyomatát, ahol feküdtem.
Kótyagosan kicsattogok az előszobába, a falra szerelt kis ketyeréhez. Megnyomom rajta a gombot, és kásás hangon beleszólok.
- Igen?... Tessék? – ásítom el a végét.
Ha Ville beleszól, meglepődöm a hangján. De ha nem válaszol, akkor elgondolkodom; vajon valaki szórakozik-e, hogy felcsönget ilyen korán? Az is megeshet, hogy Jason, a felsőszomszédom zárta ki magát, és a kulcsát fent felejtette. Néha előfordul, bár ő mindig beleszól a kaputelefonba. Meg szokott kérni, hogy engedjem be.
Végül arra jutok, hogy inkább lemegyek és megnézem. Sosem lehet tudni. Ha valaki szivat, legfeljebb elmorgok egy cifra finn káromkodást és visszadöglöm még aludni.
Belebújok a mamuszaimba. Lassabban megy a dolog a normálisnál. Ahogy fél lábon egyensúlyozok, kis híján eldőlök.
A szemeimet dörzsölgetve baktatok le a földszintre. Leérve látom meg Ville fekete alakját a bejárat üvegén túl. Erőtlenül támaszkodik a kapualj falának. A tekintetem még odabentről felméri. Valaki, vagy valakik alaposan megtépázták és helybenhagyták. Az álmom utolsó foszlánya ezzel kiillan az agyamból. Szinte azonnal felráz Ville leharcolt látványa.
Elsziszegek egy megrökönyödött Te-jó-eg!-et az orrom alatt. Az utolsó néhány lépést a kilincsig már szaporábban teszem meg, hogy mielőbb beengedjem.
Kitárom az ajtót, és kilépek hozzá. Vér csordogál a halántékán, a haja ragacsos tőle. A kezén is ott vöröslik. Bármi történt, a ruhája komolyan megsínylette az ütközetet. Ha nem ismerném, simán csövező hajléktalannak nézném.
- Gyere, menjünk föl. – döngöm határozottan, mégis kihallatszik a hangomból az aggódás lágysága.
Nem állok neki hisztérikus kétségbeeséssel Jajistenemmitörtént???-ezni, nem szokásom a túlspillázott jajveszékelés, de az nem jelenti, hogy nem ugrott össze a gyomrom a belényilalló idegtől.
Ha Ville-nek szüksége van támaszra, itt vagyok, megkapaszkodhat bennem. Sőt. Talán az lesz a legjobb, ha én kapom el a karommal a derekát, még mielőtt összeesik és kiterül. Feltámogatom a lakásba. Lassan szedjük a lépcsőnek azt a néhány fokát is. Nem sürgetem Ville-t. Úgy botorkálunk felfelé, ahogy az erejéből futja.
Az előszobába érve kulcsra zárom magunk mögött az ajtót.
- Ha tudom, hogy másodállásban pankrátorkodsz, megyek szurkolni. – magyarázom, a szám sarkában gunyoros félmosoly bujkál.
Odaterelem Ville-t a kanapéhoz. Ha leül, ha nem, már tudom is hová vezet a következő utam. 24 órán belül másodszor kerül elő a házipatikás túlélő-felszerelés a konyhaszekrény mélyéből.
Azzal térek vissza a nappaliba, és leteszem az üvegasztalkára. Fordulok és továbbiramodom a fürdőszobába. Pillanatokon belül langyos vízzel teli, kisebb lavórral kerülök elő. Benne egy szivacs ringatózik. A karomon meg egy sötétkék pamuttörölköző lóg.
- Mid fáj? – kérdezem, miközben leülök Ville mellé a kanapéra, és az ölembe veszem a vizes edényt. A törülközőt ledobom mellénk. Lehet, hülye kérdés, de azt sem tartom kizártnak, hogy eltört valamije, esetleg megrepedt pár csontja.
Az orvos ötletét tök feleslegesnek tartom felvetni. Egyelőre. Ők ketten Birdie-vel olyan kemény faszagyerekek, hogy élből leszavazzák a szakszerű gyógyellátást. Ha orvosra lenne szüksége, gondolom Ville sem ide jön.
Nem faggatózom afelől, hogy mi történt. Nem rám tartozik, és… van két szemem. Nem csak vér vöröslik rajta, hanem rúzsfoltok is a nyakán és a gallérján. Ha bunkó lennék, beköpném; Ville pont úgy fest, mint aki mégiscsak kinyalta a szőke recis csajt, az oroszok meg megagyalták ráadásnak.
Nem az én dolgom kivel múlatja az idejét.
A víz halkan csurogva folyik ki az ujjaim közül, ahogy kipréselem a szivacsból.
- Szabad? – kérdezem, miközben üres kezemmel lassan Ville halántéka felé nyúlok. Ha nem ütközöm ellenállásba, gyengéden megérintem. Ujjvégeimmel óvatosan simítom félre a csatakos tincseket a vágásból, amit valami éles tárgy okozott. Talán egy kés.
- Nem tűnik vészesnek. – kommentálom.
Gondosan letisztogatom a seb körüli területet. Aztán a puha kis szivacs lassan levándorol Ville arcára. Valahányszor belemártom a vízbe, az egyre pirosabb lesz a vértől.
- Ha irigyelted Birdie-t, amiért leápoltam, még nem kellett volna összeveretned magad. – magyarázom somolyogva. - Elég lett volna, ha megkérsz.
Csak hülyéskedek. Vágom, hogy teljesen más okok motiválták. Elég ránézni. A szemeibe. Valami szer dolgozik benne a heveny önutálat mellett. Erre mérget vennék.

Meglep, hogy Ville visszajött. Nem sejtettem, hogy még beesik hozzám.
Ha láttam volna a másik felet…
- El tudom képzelni. – döngöm mosolyogva, miközben leültetem Ville-t a kanapéra. Biztos vagyok benne, hogy nem adta magát ingyen, és a tag sem úszta meg sérülések nélkül.
Letelepszem mellé és nekiállok óvatosan kitisztogatni a vágást, ami végigfut a szeme mellett a halántékán, fel a homlokára. Pár horzsolást is begyűjtött. De ez csak a látható felület. Mérget vennék rá, hogy zúzódásokkal van tele a felsőteste, mégsem froclizom, ha már egyszer Ő azt mondja jól van.
- Semmi gond. – mosolyodom Ville szemeibe, ahogy botladozó nyelvvel magyarázni kezd. - Tényleg.
A szemei… Révedők. Rám néz, de nem hiszem, hogy engem lát.
Nem gondolok semmire. Nem találgatok mi történt, és nem is hüledezek az egészen.
A kezem újra és újra simít az arcán a szivaccsal, majd leejtem a vízbe és a mellettünk pihenő törölközőért nyúlok. Finoman megtörölném Ville arcát. Ekkor fogja meg a kezem és állít meg a műveletben. A vízcseppek ott csordogálnak a haján, az arcélén.
Az ujjai ráfonódnak az enyéimre. Érzem mennyire kihűlt. Jéghideg az érintése. Csak hallgatom mit magyaráz. A tekintetem az övét pásztázza. Ville úgy néz ki, mint egy boxoló a sokadik menet után. Ilyen állapotban nem hiszem, hogy messzebb jutna a kijáratnál.
Lendületet vesz, hogy felnyomja magát a kanapéról. Észreveszem a szándékot, mire az ujjaim reflexből szorulnak rá a kezére, hogy marasztaljam.
- Persze. Gridhez is beugorhattál volna. – búgom. Egy gúnyos vigyorféle jelenik meg a szám sarkában.
Hibáztatni nem fogom magam; az Ő döntése volt, hogy hajnalban lelép. Visszatarthattam volna. Valóban. Szerettem volna. Mégsem tettem. Akkor talán nem így alakulnak az események. De ez már lényegtelen.
- Csak nyugi. Hadd fejezzem be. – utalok a sérülésére. - Most úgysem engedlek ki. Jó helyen vagy. – heherészek. Komolyan is gondolom. Egetverő oktondiság lenne ráhagyni Ville-re a próbálkozását.
Ha nyugton marad, a pamuttörölközőt gyengéden a fejéhez nyomkodom, hogy felitassam vele a nedvességet. A sebből szivárgó vér nyomot hagy az anyagon.
A vizes lavórt félreteszem az ölemből, és előmatatom az asztalon várakozó elsősegélydobozból az alkoholos fertőtlenítőszert. Átitatok vele egy steril vattapamacsot.
- Ez most rohadtul csípni fog. – figyelmeztetem Ville-t, mielőtt hozzáérinteném a vágáshoz. Az ujjaimmal félrecirógatom a tincseit, ne lógjanak a kezem ügyébe. Aztán jön a legkegyetlenebb rész. Ville vonásaira vándorol a tekintetem, vajon megrándul, vagy felszisszen-e a kellemetlen érzetre.
Bárhogy is, nem kínzom sokáig. Igyekszem minél kíméletesebb lenni.
- Többet tanultam tőletek a különböző vágásokról az elmúlt néhány órában, mint amit az orvosin lehet öt év alatt. – döngicsélem vigyorogva Ville fülénél, ahogy a fején matatok.
Még a végén kiderül, hogy pályát tévesztettem. Jah. Nővérkének is elmennék. Mondanám, hogy ne szokjanak hozzá Birdie-vel, de felesleges szájtépés lenne. Holnap úgyis megint összetörik magukat, vagy valami.
A következő pillanatban egy közepes méretű, fehér kötszerlapot csomagolok ki. Halkan zizeg a papírja az ujjaim közt. Magától odatapad Ville bőrére. A vágást tökéletesen lefedi, ahogy gondosan, de vigyázva felhelyezem.
- Kész. – mosolygom, és elhúzódom Ville-től. - Az ajtóval ne is szemezz. Előbb pihend ki magad. Ha szeretnél aludni, vagy csak egyedül lenni… – a hálószobám felé biccentek. - Nálam eldőlhetsz. Senki nem fog zavarni. Birdie is húzza még a lóbőrt.
Érdeklődve várom Ville válaszát. Szerintem mindenképp jobban jár, ha az elkülönítőt választja, ha nyugira vágyik.

Nem enged.. Pillantásom lesiklik a kezeire, de tényleg ő az aki szorít.

- Azt a mocskos gecit előbb nyírom ki.. - szűröm a fogaim között, de nem tudom hova most ez a düh hirtelen. De nem folytatom. Az egész útközben elveszett, de amikor megint beszélni kezd, újra a szemeibe nézek. Csökken a szorítás a kezén. Az enyém, mégis időbe telik hogy az ujjaimat rávegyem, és ahogy elengedem, egy tetemes sóhaj kíséri.

- Sajnálom.. - mondok csak ennyit, nem többet. De hogy mit? Azt most én se tudnám igazán megmondani, és nem is próbálkozom vele. Egyszerűen csak engedem, kifele, és hagyom hogy kedvére rendelkezzen velem.

Hogy csíp.. Azt mondja, de mégse érzem. Érzéketlen. Mindaz ami én vagyok. Belül. Halott... - tolonganak az érzések a fejemben, mégis egyiket se érzem.
Érzem hogy matat, valamit dolgozik a fejemen, de aztán tovább csicsereg... Időbe telik felfognom a hallottakat.

- Le.. kéne fürödjek.. - döngöm, de a szemem nem a távolban keres, talán belül. Legbelül, mielőtt nagyot szívok az orromon és csak feltolom magam hogy felkeljek. - Van.. kifogásod? - kérdezem, de ha nem állított meg, már automatikusan visznek az említett felé a léptek, és valahol félúton.. igen, valahol leesik a felsőm, a kanapé és a fürdő közötti térfélen.

Ville meg sem rezzen, miközben kezelem a sebét. Ahogy elnézem, nem hiszem, hogy itt jár. Mintha egy teljesen más ember lenne. Betudom a drog hatásának. Ez világos. Beszélek hozzá, de Ő csak… mereng.
Aztán fürödni szeretne. De mielőtt válaszolnék, már fel is tornázza magát.
- Persze. Menj csak. – döngöm mosolyogva. Miét is tartanám vissza? Ha úgy érzi, hogy van hozzá ereje, csak nyugodtan.
A fürdőszoba felé menet ledobja a fekete, kapucnis felsőjét. A tekintetem végignyalja a felsőtestét. Ez a pillantás mellőz minden szexualitást. Inkább úgy méregetem, mint az orvos a páciensét. Lila, kék zúzódások borítják a hátát és az oldalát. Elölről sem festhet másként. Szépen helyben hagyták, bárkik is kapták el.
A koszos ruhadarab a padlón árválkodik, Ville pedig eltűnik az ajtó mögött.
Felsóhajtok.
- Na, jó. – csapok két kézzel a térdeimre, és felkelek. A hálóba megyek a ruhásszekrényhez. Kinyitom az ajtaját, és addig nyújtózkodom, matatok a pulóverek közt, míg meg nem találom a sötétkék kapucnis Diesel pulcsit, amibe a hideg napokon szoktam belebújni. Előhúzom a többi ruhadarab alól. Bármilyen fura, férfiakra tervezték. Kétszer beleférek. Pont azért szeretem, mert nagy és meleg. Amolyan kabala cucc. Bele lehet bagyulálódni a magányos téli estéken filmnézés közben. Kényelmes, itthoni viselet. Azt hiszem, most Ville-nek is jó szolgálatot fog tenni. A méret szerintem jó lesz.
Visszamegyek vele a nappaliba. Útközben felszedem a földre hajított ruhát, ami aztán a kanapé karfáján köt ki. Mellé fektetem a tiszta pulcsit is.
Visszatelepszem a kanapéra, a tarkómat a támlájának döntöm, és behunyom a szemem. Ha minden igaz, hallom a víz csobogását. Csak hallgatom.