Birdie jól meghúzza az üveget. Eddig sem volt kétséges, hogy bírja a piát, de ezek után minden kétely eloszlik.
- Örülök, hogy bejön. – döngöm somolyogva, majd a kérdését is megválaszolom, bár nem tudom, hogy komolyan érdekli-e a brandy származási helye. - A közeli éjjel-nappaliból.
Birdie hű önmagához. Pörög, mint akit felhúztak. És erre még kávét küldene. Nagyon nyüzsög itt mellettem a pultnál, de a térérzékelése mintha nem lenne az igazi. Látom ezt abból, ahogy a kávéfőzőt akarná becserkészni. Mellé…
- Várj. Segítek. – teszem alá a bögréjét, és töltök neki én kávét, mielőtt összeégetné magát. Nem az zavar, ha takarítanom kéne, hanem már épp elég sérülést beszerzett. Bé mellett az az átkos érzés telepszik rám, mintha többgyerekes anyuka lennék. Szerencsére múló állapot.
Keményen küzd egy szóval. Várom mit hoz össze. Csak sikerül. Jól van.
- Hogy tudtad ezt kimondani? – röhögöm el magam.
Remek. Bé egyből ráharapott a műsorra, már indulna is. Nem lep meg. Ami őt pszichadelizálta, az a kokó-pálinka-kávé kombó. Az agya már rég nincs sehol. Megint.
- Nem most, Birdie. Majd ha száraz leszel. – döngöm. - Csak szólok, hogy ma itt alszol.
Nincs ellenkezés. Úgy készüljön, hogy nem engedem ki az utcára, de még taxiba se. Ráér holnap visszamenni a hotelbe. Nincs olyan állapotban, hogy Ville gondjaira merjem bízni.
Ville közben rágyújt. Elvigyorodom a szavain. Azt már rögtön az ismeretségünk elején levágtam, hogy odáig van a menedzserért.
Elcsípem a pillantását. Veszélyes manőver. Azok a szemek nem eresztik a lelked, ha egyszer beléjük nézel. Tudnám hogy csinálja.
- Bocs, srácok, de a motor ugrott. Az oroszok eltolták. – mondom, és megrándul a szám sarka. Kellemetlen. Még be kell jelentenem a rendőrségen, hogy ellopták a járművet. Mindegy is. Nem ez a kis eset fog felbosszantani. Úgyis előkerül. Ha csak az univerzum megmásíthatatlan törvényét nézem: amit te keresel, az is keres téged. Ennyi.
Az viszont tényleg marha jó kérdés, hogy Birdie hogyan képzelte a hármas motorozást. Ez egy sportmotor. Volt. Csak vigyorgok a pultnak dőlve. Hol Birdie-t figyelem, hol Ville-re vándorol a tekintetem.
Erre az egész lakás a legváratlanabb pillanatban teljes sötétségbe borul.
Remek. Áramszünet. Már máskor is előfordult, hogy valamiért levágja a fő biztosítékot, aztán kakukk az egész tömbben. Úgyis intézkedik, akinek kell. Vagy nem.
Hirtelen az orromig sem látok. A szemem lassan szokik hozzá a sötétséghez. Abból látom Ville hol van, hogy apró pontként parázslik a cigarettája vége.
– Birdie, ne mozdulj. – búgom mély hangon. Tudom, hogy ez nála emberfeletti erőpróbának számít, de nem szeretném megtaposni, átesni rajta, vagy egyebek. Óvatosan megkerülöm. De ha ugrabugrál, vagy ficereg, az is lehet, hogy nekiütközöm.
Kihúzom az egyik fiókot. Nem szeretnék vakoskodni, úgyhogy gyertya után kutatok. Remélem Birdie nem cuppan rá. Nem hiányzik, hogy azzal játsszon. Egy lakástüzet már átéltem, még egyet nem akarok. Az égett hús szaga kitörölhetetlenül beette magát az orromba. A sajátomé. A szüleimé. Rettenetes. Inkább nem is gondolok rá.
A gyertyát megtalálom. Könnyű kitapintani. Jellegzetes kerek üvegcsében van. Fenyőillatú. Ritkán gyújtok ilyeneket, pedig szeretem az aromájukat. Azok is tetszenek, amelyek változtatják a színüket, hangulatosak, de a baleset óta nehezen tűröm meg a közelemben a tüzet. Ha muszáj, akkor muszáj. Ez egy olyan dolog, amit le tudok győzni. Nagy keservesen. Ám nem ez a bezárt, apró kis láng fog kiborítani. A koncerteket feldobó pirotechnika inkább jelent kihívást, amikor a színpadon vagyok.
Tovább matatok a fiókban. Zörögnek a tárgyak a kezem alatt, de ami kéne; gyufa, öngyújtó, nincs sehol. Talán szándékosan nem tettem mellé. Most viszont mégis jól jönne.
Visszatolom a fiókot, majd óvatos, rövid léptekkel megindulok Ville fekete alakja felé, kezemben a gyertyával. Neki van tüze.
- Meggyújtanád? Lécci. – kérem halkan, és megállok előtte egy lépésnyire.
Valahonnan szörnyen ismerős a helyzet. Mintha deja vu-m lenne.

Körtepálinkát árulnak az éjjel-nappaliban? Pedig ez Amerika és az ilyen erős italoknak valahol messze Kelet-Európában van a hazájuk, úgy tudom. Pislogva vigyorgok. Most úgy esik jól, hogy csak résnyire nyitom ki a szemeimet.
- Na, oda benézek...
Majd igen, de először a kávé. Nem találom el a gépet, pedig itt van előttem. Kicsit nagyot ütött a feles. Amiből már pár decit leittam és ég is tőle a fejem, kegyetlenül pörgök. Kapkodok a bögre után, de October kicselez, mostani állapotomban ez nem nehéz. Végre megkapom a kis kávét a pálinkámra. Ez nem páleszes kávé, hanem kávés pálinka, úgy érzem és pont ez a lényeg.
- Höhö - röhögöm el magam, hogy tetszett a csajnak a szó. - Pszile...Pszi-sze-de-li-kus! Pszi-che-he-di-kus.
Nem sikerült. Tagolja a faszom, hadarva mondom ki, úgy szabadabb érzés. Mint amikor a színpadon felkonferálok egy nótát, úgy bokszolok a levegőbe és kiabálom, amilyen gyorsan csak tudom:
- Pppszichedelikus!
Asszem sikerült. Ha nem, akkor se próbálom tovább. Már meguntam. Nehéz műfajt választottunk azzal a bandával. Még kimondani is nehéz. Na jó, az instrumentális neoklasszikus progresszív metalt még nehezebb kimondani. Vannak még fokozatok...
- Jódemégnemmost! - közlöm, hogy engem ugyan nem küld aludni ilyen késő hajnalban, este 10-kor vagy mennyi az idő. Mit tudom én, mindegy, csak bulizzunk!
- Hehehe - röhögöm ki Octobert.
Most már minden vicces. Eltolták a motort. Elképzelem a négy balfarkat, hogy tolja azt a klassz járgányt végig az utcán. Kurva vicces. Miket tud mondani ez a csaj?
- Ez jó volt, Oci! Szeretem a humorodat.
Csücsörítek, mintha csókot várnék tőle. Ezt minden csajjal bejátszom részegen, nem kivételezés vagy ilyesmi. Ville felkaphatja a vizet, de hát ha egyszer nem lobogtatott előttem házassági anyakönyvi kivonatot? Na! Ezen is lyuk van, naná, hogy próbálkozom. Akkor is, ha ezer éve ismerem és kibaszott jó fejnek találom, aki ma megmentette a seggemet. És akinek úgy van borotválva, ahogy én szeretem... Ez egy fontos momentum.
Ville kérdez valamit. Hogy képzeltem hármasban?
- Hát felülünk, aztán... Valaki beáll középre, aztán közrefogjuk.
Megakadtam, de kivágtam magam. Mindent meg lehet oldani. Poénból leraktam a jogsit motorra is, szóval egy igazi aszfaltgyilkossal állnak egy szobában. Szólok is Octobernek, hogy ne ezen múljon:
- Ha nem mered, majd vezetek én!
Olyan motorutakat tettem már meg és olyan motorbaleseteket éltem túl... Legurultam egy lejtőn, kartörés. Kisodródtam egy hatsávos út közepén és majdnem elvitte a fejemet egy kamion. Zúzódásokkal, de túléltem. A seb begyógyul, a motort pedig lehet javítani. Nem kell itt parázni.
- Kapcsold már föl, baszd meg! Há' nem látlak! - kiabálok megint, nem is tudom, kinek.
Tényleg, egyikük se állt a kapcsolónál. Akkor mi a retkes fasz van? A piámat akarom meginni, ezt az újabb kávét. Harmadik csésze? Asszem. A számhoz emelem, de eltévesztem a sötétben és leöntöm magam. Finnül káromkodom el a következőt:
- Hogy szopnál le keresztbe, te gennyes patkány! Já, de forró!
Mozgolódom, ugrálok, mert ami befolyt a galléromon, az égeti a szőrös mellkasomat. Gyááá, de meleg! October vagy fasz tudja ki zörög itt mellettem valamit. Nem Ville az? Nem, ő odament az asztalhoz cigizni. Ott világít, mint egy pislákoló, zárlatos szentjánosbogár. Ezen ismét csak jót röhögök és addig próbálkozom, amíg a maradék kávét meg tudom inni.

- Főleg, ha még furulyáznék... Talán megkapnánk egy hétre is a stúdiót. – dünnyögöm somolyogva. És nem azért, mert furulyázhatnékom van Grid-en. Ilyet a büdös életben nem vállalnék be. Na, nem akarok én ötleteket adni a srácoknak, még a végén ráharapnak. Mármint az ötletre, nem másra.
Faja. Bé nem megy csucsuba. Pedig mehetne. Legalább nem értette félre az ajánlatot, hogy itt alhat. Megkapja a másik szobát, de ha átlóg hozzám, hogy megkíséreljen bemászni az ágyamba, esküszöm, megtorlom. Napokra el fogom venni a kedvét a társadalmi élettől.
Íme ez Birdie, a naaagy tömegkulturális ikon. Vele az emberiség az egyedfejlődés új stádiumába lépett. Mert az elhasznált korábbi mája helyett (magától, önhipnotikusan) sikerült újat növesztenie, az fix.
A csücsörítésre csak szerényen mosolygok az orrom alatt. Vigasztalón megpaskolom a vállát.
- Egy másik életedben, madárkám. – döngöm gúnyosan, miközben ellépek mellőle.
Nem csalódtam benne. Ez a hármas száguldás elég eszement ötlet. Biztos, hogy kihagyom, köszönöm. Motorra kizárólag akkor ülök vele, ha én vezetek. Még nem untam meg az életemet.
Aztán lőn sötétség.
Ez a kiabálás és éktelen anyázás… Türelem… Csak sóhajtok egyet, míg arra várok, hogy Ville meggyújtsa a gyertyát.
- Semmi különös. Egy patkánnyal akar nemi életet élni. – fordítok Ville-nek, aztán összerezzenek, ahogy megérinti a kezeimet. Azt hittem van nála öngyújtó, és azért tapogatózik, hogy belője a gyertyában a kanócot. Erre látom az alakját, ahogy elfordul. A következő pillanatban meg káromkodva eldobja magát a közeli fotelban. A műveletet tompa puffanások kísérik. Talán még röhögnék is, ha nem látnám, hogy Ville elejti a cigarettát.
A parázs gonoszan izzik a szőnyegen. Meglendülök, hogy odalépjek, és felkapjam, de belerúgok a fotel lábába. A fájdalomtól egyszerre látom az eddig felfedezett összes csillagot. Szikráznak a szemeim előtt.
- Bassza meg! – szisszenek föl, miközben térdre esek a fotel előtt, amiben Ville fetreng. A gyertya üvegcséje kigurul a kezemből. Hallom, ahogy zörög a padlón és távolodik tőlem. Nem foglalkozom vele. Hadd menjen.
Azonnal felkapom a cigit, és a másik tenyeremmel ütögetem, tapicskolom a szőnyeget, hogy kialudjon a parázs és eszébe ne jusson terjedni.
Lever a víz, izzadok, miközben vadul sikálom a bojtokat. Már rég kihunyt az izzás. A sötétben kivehetetlen, mennyire égette ki a szőnyeget. De nem ez aggaszt. Az a lakástűz is egy apró figyelmetlenséggel kezdődött. Még egyszer nem fog megtörténni! Velem biztosan nem!
Ráereszkedem a sarkaimra, és csak csöndben ücsörgök. Ujjaim közt ott parázslik a félig elszívott cigi. Úgy belém állt az ideg egy másodpercre, hogy kedvem lenne beleszívni. Mert attól a slukktól várom, hogy megnyugtasson. Vagy ez is csak egy urban legend, hogy így működik?
Nem, nem veszem a számba. De egy fura indíttatástól vezérelve kedvem lenne fordítva betömni Ville-ébe.
Csak nyugi kislány. Nem Ő tehet róla. Ville szart se tud. Honnan is tudná? Vagy bárki.
- Itt a cigid. – eresztem ki a szavakat egy megkönnyebbült sóhajjal végül. A szálat feltartom, Ville elveheti tőlem, még mielőtt kidobnám azt.

Fél füllel azért itt vagyok. Mit hallok? Hogy October furulyázzon meg nézzen szépen a menedzserre? Annál a faszkalapnál ezerszer jobb fickók, mint például én, se tudtuk meghódítani vagy elcsábítani legalább egy pipára. Ezen megint jót kell nevetnem.
Hába csücsörítek, mint egy sárgarigó párzáskor, egy cinikus félmondatnál többet nem kapok. Elcsattintok egy légcsókot, csak úgy bele a szoba piás-cigifüstös ájerébe. A forró kávé a torkom helyett a mellkasomon landol. A kiabálás után el is kezdem levenni magamról a ruhadarabokat. Nem igazán a fájdalom miatt, hanem idegesít, hogy folyik rajtam valami. Nem így terveztem. Nyáron beálltam én egy vödör jégkocka meg fagyos víz alá is, hogy öntsék, de a kávé meglepett. Melléöntöttem, de alaposan. Az inget elkezdem gombolgatni, de nem bírom idegekkel ezt a nagy koncentrálást. Lerángatom magamról mellényestül, ami nem egyszerű, mert a frizurám tele van tűzködve tollakkal, csatokkal és legalább három helyen akad el az egész.
Nyögések és hörgések közepette szabom, rángatom és győz az erő. Visítok, mert pár hajszálat vagy hajcsomót kitéptem, azt hiszem. Eldobom az ingemet és a tenyeremmel törlöm a mellkasomat. Mintha a kezem felszívná a kávét. Nem tudom, most jólesik így simogatni magamat.
- Baszki, tűz van?
Most látom meg, hogy az a láng túl alacsonyan van ahhoz, hogy értelme legyen. Futok is oda, hogy eltapossam vagy ráüljek, valami. Megsülni nem akarok. Belebotlom valamibe. Majdnem elesem, de csak majdnem. Á, October az. Eloltotta a tüzet és a cigit szorongatja. Az én cigim hol van? Biztos letettem, de már fogalmam sincs mikor és hol.
- Huh, baby, most mi van? - kérdezem, ahogy előtte állok meztelen, kicsit kávés felsőtesttel.
A fejem kábább, mint valaha, de már tudom, mivel lehet feldobni a sötétséget. Meg kell pattanni. Ahogy a tűzoltók szokták. Már csak a cigi ég, Oci ügyes volt. Innen jutott eszembe. Elfutok az erkélyajtóhoz, kilépek és keresem az ereszcsatornát, amin lecsúszhatok.
- October! October! - kiabálok be neki. - Itt nincs ereszcsatorna!
Botrány. Felháborító. Hát hol vezetik ezek a vizet? Már csináltam ilyet buliban és nagy sikere volt, meg én is élveztem a feelinget, ahogy csúszom lefelé egy jó hideg fémcsövön. Ha szumós lennék, kidőlne velem, de így elbír. Itt nincs ereszcsatorna.
- Picsába...

No lám. Grid nem szereti a nagylányokat? Ez ám a hír. Akkor kiket...?
Hallom, Birdie mit hülyélkedik a konyhában. Susog a ruha, vinnyogás. Most meg mit csinál? Vetkőzik??? Áh, mindegy. Sosem bír magával.
Ott térdepelek Ville előtt. Tuti élvezi a szemét. A poénnak szánt ajánlatra gúnyosan felhördülök.
- Tetszene, mi?! -  a hangomból érezheti, hogy egy vigyor ül az arcomon.
Erre berepül a madárember, átrongyol rajtam, és belelök Ville ölébe.
BÖRDI! HOGYSZAKADNAANYAKADBAEGYMÁZSASZAR!!!
Megáll mellettem. Felpillantok rá. Fojtott vihogás hallatszik. Az enyém. Kínomban.
Szorongatom azt a kurva cigit, miközben lekepesztek Ville combjáról. Nem ajánlom neki, hogy röhögjön. Kibaszottul nem.
- Sötét, cseszd meg. Mi lenne? – dünnyögöm Birdie kérdésére, aki erre kirepeszt az erkélyre.
Itt a remek alkalom! Lökjük ki.
De kár, hogy mindig erőt veszek magamon és elnyomom az aljas vágyakat. Egyszer, csak egyszer az életben szeretném magam úgy istenesen elengedni, hogy ne a jóra törekedjek. Pokolian jól esne kiereszteni a gőzt, és csak… engedni az ösztönöket, hadd tomboljanak, hadd ragadjanak magukkal. Néha besokallok. Most ez egy ilyen kivételes pillanat. Kurva hosszú napom van. Birdie rajta a korona.
Kintről kiabál. Mi baja? Aha! Nincs csatorna. Micsoda pech. Ha leveti magát, nem döglik nagyot. Csak az elsőn vagyunk.
- Szökik a gyerek… Hagyjuk a francba. – mondom színtelen hangon, rezignáltan. Alig 5 perce még örömmel megmentettem volna tőle a várost, de most én taszítanék rajta egyet, hogy menjen csak.
Oh, my God! The devil is within me!
Gonoszdin elvigyorodom. Még mindig a szőnyegen ücsörgök. Kifelé bámulok.
- Eresz nélkül nem megy? – kiabálom Birdie-nek. Utána kapcsolok, hogy nem kéne lovat adni alá, még összetöri magát. Hm… De talán mégsem megvetendő ötlet, hogy nyakig begipszeljék és odakötözzék egy kórházi ágyhoz. Hehehe.
Reménytelin, ábrándosan felsóhajtok. Milyen szép álomkép!
Ville-re sandítok. A tekintetünk találkozik, miközben ő hátradől a fotelben. A szemei csillognak. Még így is gyilkosak a sötétben. Vallathatna velük.
- Arra mérget vehetsz… – búgom vészjóslóan.
Nem mozdulok. Csak lesem az erkélyt, rajta Bé alakjával.  Megvárom a következő húzását, és majd esetleg felkelek innen a padlóról, hogy lecsekkoljam jól van-e, vagy mentő kell.

Ez az inglevétel most nagyon idegesített. Nem hordanék inget, ha nem szeretném, csak... Néha nincs türelmem ahhoz, hogy egyesével megfogjam a gombokat, szépen beleügyeskedjem a gomblyukba őket, egyiket a másik után. Most ilyen pillanat van és inkább nyers erővel próbálkozom. Az ing alatt folyik valami, azt nem bírom ki. Azért dobom le magamról a tollakkal és a hajszálakkal együtt. Tollfosztott lettem, komolyan.
Most esik le, hogy túl nagy lendületet vettem a sötétben. Szegény Oci bánta. Röhög, de érzem rajta, hogy kiakadt. Tisztán nem látni, valahol Ville-en landolhatott. Na, most, hogy ilyen szépen összehoztam őket, engem már a friss levegő vonz. Néha azt mondják, hogy valami félrement a születésemkor és az én testemhez legalább 4 lélek lett leküldve, mert képtelenség, hogy egyvalaki ennyire gyorsan váltson pillanatok alatt. Kávé, törülközés, tűzoltás, csúszkálás. Egy percen belül. Ez mind érdekelt, egyik a másik után, az előzőt feledtetve. És úgy mellékesen még van 2 ember itt rajtam kívül, akiket szórakoztatok mindezzel.
Nem is értem, hogy mi lesz úrrá rajtam hirtelen. A korlátra könyökölök, mert elkeseredem. Én le akartam szánkázni a csövön, de nincs. Felnézek a tető felé és látom, hogy pár ablakkal, pár lakással arrébb vezették el. Picsába. Túl messze vannak a másik erkély, hogy át tudjak ugrani és onnan tovább a következőre, amíg elérném a csövet. Vagy mégse? Nézegetem, számolgatok. Oci kiabál és én elképedve fordulok meg, az ajtóból válaszolva neki:
- Mi? Le akartam csúszni a csatornán, mint a piros uniformisos pasasok bevetéskor. Szerinted az hogy menne eresz nélkül? Na, nem haladtok, baby? - kérdezem egy kaján vigyorral.
Ne velem foglalkozzon, ha Ville-ben már majdnem talált valamit. October kurva rendes csaj, csak baszatlan. Nekem nem hagyja, hogy segítsek, de köztük, négyszemközt... Láttam ott valamit. Azt mondta, félt először az énekestől. A nagy, erős, bunkótól. Pont egy ilyen kéne neki, azt bírják a csajok. Nézem az erkélyeket, de úgy látszik, nem fog ez menni. Megint káromkodom egy isteneset, aztán ahogy lenézek az utcára, ahol még ilyenkor is nagy az élet, elvégre Vegas-ban vagyunk...
Kiállok az erkély közepére, egész a korláthoz. A karjaimat széttárom és becsukom a szemeimet, mintha átszellemültem volna. Már Rómában érzem magam, ahol a Szent Péter téren a pápa szokta elmondani az áldást. Mondjuk húsvétkor. Na, az mekkora buli! A Galactic Loveballs-szal is meg tudjuk mozgatni a tömegeket, de annyi ember még nem gyűlt össze. Lehet, hogy pápának kellett volna mennem. Rockisten lettem, de igen, most pápának érzem magam és előveszem a latintudásomat.
- Urbi et orbi, spiritus sancti!
Ennyire még emlékszem a hírekből. Ami ezután jön, az latin halandzsa. Kiskoromtól fogva kezeltek figyelemzavaros hiperaktitivással, én pedig lelkesen olvastam az orvosi jelentéseket és a recepteket. Olyan konyhalatint beszélek, hogy ha itt lenne Julius Caesar, még vele is el tudnék társalogni. Jó hangosan kezdem sorolni a népnek a tünetek kifejezéseit, az antidepresszánsaimat és mindent, ami eszembe jut. A kiejtés olyan, amilyen, nem az a lényeg. Én most megáldom Las Vegas utcáit, közben kereszteket vetve, lóbálva a kezemet, mint a füstölővel a papok. És most kezdem érezni, hogy álmosodom kicsit. Talán a becsukott szemek miatt. Szóval a bazális ganglionoktól kezdve a kardiovaszkuláris mixtúrákig mindenféle értelmes és értelmetlen latin szó hangzik fel az erkélyről. A benti párost békénhagyom és most az utca emberéhez szólok, a közönséghez, akikből élek. Birdie ünnepi szentbeszéde.

Kimászok Ville öléből. Kínos az egész. Nekem legalábbis. Őt nem tudom hogyan érinti. Bár… Pasiból van.
- Bocs. – dünnyögöm.
A kérdésre, hogy haladunk-e, csak megforgatom a szemeimet. Birdie baszod…
Az agyam eldobom ettől a latin kántálástól. Az biztos, hogy másként alakul a rock kultúra, ha Birdie nincs, de ez azért már túlzás. Őszentsége az erkélyemről, az én erkélyemről óbégatva akar személyi kultuszt kiépíteni. Csúnya vége lesz.
A lakók, ha nem lövik le, vagy a zártosztályos mentősöket eresztik ránk, vagy a zsarukat csendháborításért. Ha ezekhez hasonló járművet látok, ráfogom, hogy a pápamobil állt elő. Birdie hátha elmegy vele.
- Szentséges Atyám, nem fogná be? Valaki aludni szeretne! – üvölt le egy felháborodott férfihang valamelyik felsőbb erkélyről.
- Felkoncolom… – sóhajtom angyalin mosolyogva.
Ó, igen. Meg is van. Az ablak alatt lesz az utolsó ismert helye. Meg a sírköve, amire azt vésetem: „Itt nyugszik Birdie. Úgy élt, ahogy akart, és úgy is halt meg.”
Az ujjaim között kitartóan parázslik a cigaretta. Ville orra alá dugom, lévén még mindig előtte ücsörgök a szőnyegen.
- Elvennéd? – tudakolom. - Ki kell nyírnom a pápát. – döngöm sötéten.
Miután Ville megszabadít a füstölgő száltól, felkelek, és megcélzom az erkélyt. Az ajtaja teljesen félrehúzva. Árad a lakásba a friss levegő.
Nesztelen léptekkel Birdie mögé osonok, hogy becserkésszem. Nem látom, de szerintem még a szemeit is behunyta, ahogy kitárt karokkal atyaúristent játszik. Őt ismerve fix, hogy teljesen átadja magát a lelki élvezetnek. Le vele!
A következő pillanatban megkapaszkodom a vállaiban, és a hátára ugrom. A karjaimat a nyaka köré fonom, hogy ha nekiállna vergődni, és rohangálni, ne tudjon ledobni magáról.
- Megvagy! Vajon mennyit kapok érted, ha eladlak az ukránoknak kilóra? – magyarázok bele a fülébe.
Ahogy Birdie hátán csüngök, nem bírom ki röhögés nélkül. Eközben visszajön az áram, és a világosság ismét elönti a lakást.
- Ville, kéne a ragasztószalag! – kiabálok még mindig a madáron lógva.
- Kussoljatok már! – óbégat egy újabb háborgó lakó valahonnan.

Valahol a discalculia-nál és a neurológiánál tartok a latin hadoválásban, amikor a közönség végre hallatja hangját. Ez az, figyelnek rám, követik a műsort és értik is, miről van szó. Csendháborítás meg olyan apróságok, hogy valaki aludni szeretne, nem izgat. Én még csak álmosodom, kicsit, de muszáj a produkciót folytatni.
- Nihil problem, hipnoticus maximus! - szólok vissza annak, aki kiabált.
Valószínűleg ennek semmi értelme ebben a szóösszetételben, de alkalmazkodtam a helyzethez. A színpadon mindig kell egy kis improvizáció, hogy fenntartsam az érdeklődést és ne punnyadjanak rá az emberek az örökös ismétlésre, amit egyébként én nem is bírnék.
Folytatom az előadást és a becsukott szememmel már kezdem egész jól álmosítani magamat. A nyakam még nem állt be a hátrahajtott fejpóztól, a kokó miatt nem is nagyon fogom érezni a fájdallmat, csak kicsit később. Aztán történik valami, amire nem számítottam. Ez jó! Szeretem a meglepetéseket. Fingom nincs, October és Ville mit csináltak eddig egymással, de már megint itt van valamelyik. Szerintem October az, Ville nem ilyen kapaszkodós típus. Ahogy rámugrik, már érzem a melleket a hátamnak, a fejemnek nyomódni és elvigyorodom.
- Angelus domini, femina inferno! - halandzászok valamit arról, hogy rámugrott az Úr angyala egy ördögi(en bájos és tehetséges) nőszemély képében, aztán fuldoklást produkálok.
Oci el akar adni és röhög. Imádom ezt a csajt. Még nem volt a hátamon, csak én az övén, a motoron. De határozottan fasza érzés. Elkapom a lábait, nehogy leessen. Az én lábaim kicsit meginognak. Először beparázok, hogy mindketten átesünk a korláton, de nem így történik. Csak térdreesek a krákogást felváltja a röhögés.
- Baby, már megint egymáson vagyunk. Valld be, hogy élvezed! - mondom kajánul és a szememet még mindig nem nyitom ki, ahogy térdelek. Hopp, elvesztettem az egyensúlyomat, ebből pofáraesés lesz, én meg túlságosan is megfogtam a lábait. Szerintem ő talpra érkezik, amilyen ügyes, én meg... A fekvő helyzetből lehet, hogy már fel se kelek. Olyan jó becsukott szemmel ez a hideg erkélykövezet... Nem a kötözést akarom megúszni. Tényleg leszarom, mit terveznek, most vesztek össze bennem a cuccok, a rohangászás, a fáradtság és beállt a merülés.

Meg tudná szokni. Hát persze. Valahogy sejtettem.
Azért én is eljátszom a gondolattal, hogy kényelmes egy férfi ölében. De csak egy pillanatra. Ennek tuti, hogy a pálinkás kávé az oka. Legalábbis nagyon remélem. Nem hinném, hogy Ville és én valaha… Pfff. Ugyan már! Eszement kombináció. Két teljesen külön világ vagyunk. A zenélés az egyetlen közös bennünk. Láttam milyen könnyűvérű csajokkal nyomul, szóval tutira nem én vagyok a célcsoportja. Kedvelem, ellenben nem dédelgetek ábrándokat vele kapcsolatban. A pillantása halálos, és a hangja meg… Öregem… Ha sokáig hallgatod, elélvezel tőle csak úgy. De már nem vagyok tini, hogy efféle trükkökkel kócolja össze az eszem.
Amint épp kimásznék a lábai közül… Ööö… Hoppá. Jujj! Anyám…
Valamibe beletenyereltem. Asszem. Vagyis… Határozottan. Úgy kapom el a kezem Ville nemistudom mijéről (De-de, csessze meg, pontosan tudom… Kulcscsomó. Pisztoly. Keljfeljancsi!), mintha tűzbe nyúltam volna.
URAMISTEEEN!!!
Szerencse, hogy sötét van, nem látszik, hogy lángol a fejem. Ő meg köszörüli a torkát.
Bocsi! Bocsi! Bocsi!
Más lányok rég megmatatnák, aztán a kézrátétel után jönne a szájrátétel, de szerénységemből közel teljesen hiányoznak ezek az ambíciók. Helyesebben inkább úgy mondanám, hogy kurva mélyre elástam őket, hogy ne zavarjanak. Majd, ha lesz olyan férfi, aki komolyabban megmozgatja a fantáziám, akkor ráállok az ilyen irányú dolgokra, de addig felejtősek.
Ha Ville tudná, hogy az övé az első a kezemben… vagyis a kezem alatt, nézne nagyot az fix. Inkább kihúzok az erkélyre levadászni a madarat. Mindenképp jobban járunk, és még a szomszédok is értékelni fogják.
Amikor betámadom és felkapaszkodom a hátára, Birdie folytatja a latin hadovát. Hangosan nevetek, nem tehetek róla. „Femina inferno”, meg miegymás. Ezeket én is értem.
- Álmodozz csak! – dünnyögöm.
Ville valamikor itt jelenik meg a ragasztószalaggal, amit ki is kapok a kezéből. Meglóbálom Birdie arca előtt, hogy jól lássa mi vár rá, de erre elveszíti az egyensúlyát. Mákunkra nem borulunk át a korláton. Őszentsége térdre rogy, én meg egy sikkantás kíséretében seggre tottyanok a hátáról.
Elengedi a lábaimat, mire kiterül az erkélyen. Csak úgy nyekken. Gyorsan feltápászkodom, és odaszökkenek mellé, hogy lecsekkoljam jól van-e.
- Birdie, MZ/X jelentkezz! – vizsgálgatom közelebbről. Hallom, hogy lélegzik. A szemei csukva vannak, az arca meg pufira gyűrődött a kövön. Kiütötte magát.
Bé mellett térdepelek, miközben felpillantok Ville-re.
- Azt hiszem bekómált. – mondom. Azt már nem teszem hozzá, hogy végre. Nem vagyok ilyen genyó. - Be kéne vinni. Segítesz becipelni? Nincs szívem kint hagyni.
Meg is ágyazhatnék itt kint Birdie-nek, de már hűvösek az ájszakák.
Ha Ville segít, befuvarozzuk Bé-t valahogy vissza a kanapéra.

Álmodozás. Igen, majd lassan az jön. De előtte nem hagytam ki még egy jó kis poént, altesti utalást. Szeretem Octobert is húzni ilyenekkel, mint a csajokat általában. És az ő esetében 90%, sőt 99%, hogy álmodozás marad minden. De azért a reménynek is adok egy kis esélyt. Meg Ville-nek, hátha ő tud valamit, amit én nem. Hátha Oci lát benne valamit, amit bennem nem.
A szalagot nem látom, mert nem éltóztattam kinyitni a szemeimet még zuhanás közben se. Már fél lábbal az álmok földjén vagyok és onnan hallgatózom. Megkötöznének, azt mondogatják. Leszarom. Elestünk, October sikkant egy kis aranyosat. Édesen megmosolygom, ahogy fekszem. MZ/X, mi a faszom az? Leszarom. Hülyén hangzik, jót vigyorgok rajta, Ocinak van humora. Cipelni akarnak. Én pedig cipeltetem magam. Semmi kedvem most tovább pörögni. Átestem a holtponton, már többször is és elfogyott az energia. A szememet se nyitom ki, hallgatózom, aztán lehet, hogy mire bevisznek, már alszom is. Számomra is véget ér egyszer az éjszaka és a nap. A mai hosszú volt, repülőúttal, oroszokkal, finom kokóval és körtepálesszel. A kávé csak megkeverte az egészet, nem élénkített annyit. Rám amúgy is máshogy hat a koffein. Szóval Birdie vigyorogva viteti magát befelé, mindegy is, hová.

Birdie még utoljára megszivat minket. Hordozhatóra gyógyegérkedte magát. Már nincs egészen köztünk. Álomittasan vigyorog, ahogy a fülébe duruzsolok.
Ville tanácsára felkapom a fejem.
- Oké. – bólintok, aztán Birdiet a hátára gurgatom. Beállok a két lába közé, hogy aztán a térdhajlatok alá nyúljak. Csak akkor emelem meg, amikor Ville is készen áll.
Beszarás milyen súlya van a gyereknek.
- Hájas disznó… – dünnyögöm cipekedve, miközben gonoszan vigyorászok. - Remélem, még hallod...
Birdie egyáltalán nem hájas, csak bunkózok vele, amiért megdolgoztat. Szemétkedhetek, úgysem fogja fel mit szövegelek. Elvileg.
Ville-vel behordjuk a dalos pacsirta őszentségét a kisebb szobába, ahol ledobhatjuk a heverőre. A beépített fehér szekrényhez lépek, eltolom az ajtaját, és az aljából előkapok egy bordó plédet. Jó puha és meleg. Gondosan betakargatom vele ezt a dinkát, mielőtt kimennénk a szobából.
Jóéjt puszit nem kapsz! Csak somolygok az orrom alatt a művelet közben, aztán ha Ville is kijött onnan, becsukom az ajtót.
- Kösz. – mosolygok rá hálásan.
Megcélzom a konyhát. Kisebb kupi van arra. A tévéállvány mellett ott hever a zöld kis üveg, benne a fenyőillatú gyertyával. Út közben lehajolok érte és felkapom.
Birdie összekávézott ingje, a tollai csatostul szanaszét hevernek a padlón. Elvigyorodom. Nem százas a srác. De ezt eddig is tudtuk.
A gyertya tompán koppan a pulton, majd összeszedem Bé maradványait. A pulton hagyom őket, gondolom reggel, vagy ébredés után még kidekorálja magát velük. Aztán az inggel bemasírozok a fürdőszobába, hogy bevágjam a mosógépbe. Reggelre az is megszárad.
A gép halkan zúg. Fél óra múlva lejár a programja.
Visszamegyek a nappaliba. Fáradtan dobom le magam a kanapé végébe a fekete akusztikus gitár mellé. Felhúzom a lábaimat, jobb karommal felkönyöklök a támlára és megtámasztom vele a fejem.
- Ahh… egek… Ez a csönd mindent megér. – sóhajtok egy nagyot. A szám mégis mosolyra görbül. - Mivel jövök a mai segítségért cserébe? – tudakolom és Ville-re vándorol a pillantásom, ha még nem lépett le közben. Többször is kihúzott a csávából az est folyamán. Szerintem előbb-utóbb benyújt egy számlát.
- Hol ismerted meg Birdie-t? – kérdezem halkan döngve, mintha attól tartanék, hogy felébresztem a madarat.

Ahogy kifordulok a kisszobából, Ville megjegyzése egy szelíd mosolyt csal az arcomra. A pillantásunk összefonódik. Igen, törődök Birdie-vel. Erre valók a barátok.
- Nem kerül semmibe. - búgom halkan.
Míg ügyködöm a konyhában, és beindítom a mosógépet, addig Ville kimegy az erkélyre cigizni. Az előző szálból maradt csikk ott hever az üveglapos asztalkán. Fogalmam nincs hol nyomta el. Remélem nem magán. Nem láttam. Most viszont gondolok rá, és a konyhából egy kis műanyag dobozzal térek vissza. Leteszem az asztalra, a célnak tökéletesen megfelel. Én ugyan nem bagózom, de jó lesz beszereznem egy épkézláb hamutartót, ha a jövőben is lesznek füstölgő vendégeim. Sosem lehet tudni.
- Oké! Állok elébe. – döngöm vigyorogva, miközben az erkély felé fordulok a kanapé támlája fölött. Kíváncsi vagyok Ville mit tudna tőlem kérni cserébe. Talán olyasmit, amin még én is meglepődök. Egy biztos, nem csinálok segget a számból; ha eljön az ideje, hogy törleszteni kell, szó nélkül megteszem.
Aztán Ville csak bejön vissza a lakásba és leteszi magát a fotelba. Közben fülelek Birdie szobája felé, nem akciózik-e odabent, de nem. Csönd van. Szerintem tök jól alszik. Legalább kipiheni a nap fáradalmait. Kijutott neki a kalandokból, bár ő kurvanagy túlélő. Legyen pia meg kokó és számára teljes a boldogság.
Ville arcát fürkészem. A mosolyában elég sokminden bújik meg. Ha fukarkodik is a szavakkal, azok a sejtelmes vonások árulkodva mesélnek. Képzelem mennyire fergetegesre sikerültek azok a napok, ha Ville sem biztos a történtekben. Nem az előítélet dolgozik bennem, egyszerűen csak ismerem a dörgést, mégha én nem is élek ilyen merészen. Az agy elszáll, az érzés megmarad.
- Míg a szekrényben lapítottunk, Birdie azt mondta; pont olyan őrült vagy, mint ő. – duruzsolom somolyogva, ahogy a madárka szavait felidézem.
- Csodállak… Nem félsz a saját ösztöneidtől, és képes vagy szabadjára engedni őket. Irigylem a bátorságod… A szabadságod. – vallom be. Nem is tudom miért mondom én ezt el Ville-nek.
Sosem merek a mélyebb késztetéseimre hagyatkozni, ahogy a buja vágyamra se. Kivéve azokat, amelyekből ihletet nyerek, amelyikek a művészetem hasznára vannak. De ezeken túl minden mást elfojtok. Hallani sem akarok róluk. A félelmeim intőn túlharsognak mindent a fejemben. Félek a kiszámíthatatlan következményektől, és attól, amit magamban találnék. Rettegek attól; hátha még tetszene is, ami a korlátaimon túl vár.
Sajátmagam börtönőre vagyok. Mert így biztonságos. Mégis… Folyton ott suttog a felbujtó; az az aljas hangocska a lelkem mélyének sötétjében.

Fogalmam sincs hogyan vélekedik Ville a törődésről. Ha kimondta volna, ami épp megfogalmazódott benne, érteném, hogy elég eltérőek a tapasztalataink e téren. Talán csak nem találkozott olyan emberekkel, akik törődnek másokkal. Ha az a gyökér Vespa segítséget kérne tőlem, vagy az orrom előtt kerülne szarba; nem bírnám megállni, hogy ne tegyek érte is valamit. Ez olyasvalami, ami belülről fakad. Ösztön. Ugyanaz az ellenállhatatlan, hívó indíttatás, amiről Ville beszél.
Elmosolyodom. Emlékszem mit mondott fönt a lakáson. Hogy én annyi mindent tudok. Pedig Ő is őriz jópárat a kirakós értékes darabkáiból.
- És Te boldog vagy, Ville? – kérdem halkan, merengve, ahogy a szemeibe nézek. Ábrándos érdeklődéssel fürkészem azokat a delejes lélektükröket. Beszédes szempár, és én szeretnék olvasni bennük. A fekete kontúrnak hála, olyan, mintha örök árnyékban ülnének. Olyasvalaki néz rám vissza belőlük, aki elég nagy és erős ahhoz, hogy önmaga legyen.
Bal kezem a felhúzott bokámon pihen, jobb karommal még mindig a kanapé támláján könyöklök, és a halántékomat támasztom.
Felsóhajtok. Valami kikívánkozik belőlem. Ezt már rég nem foghatom se a kávéra, se a brandy-re.
- Azt a sötét mélységet látom benned, amitől félek... Fogalmad sincs róla mennyire vonzó. – az ajkaim sarkába finoman zavart vigyor bújik. Talán túl félreérthető voltam. - Mármint… Tükrözöl valamit, amit hiányolok magamból.
Elhallgatok, és csak nézem Ville arcát, miközben előredőlten támaszkodik a térdein. A padlóra hulló hamu sem zavar. Jelentéktelen.

Egy sokatmondó banditamosoly mászik az arcomra. Ville már megint nem válaszol a kérdésre. Esküszöm, megszoktam, ahogy azt; hogy valójában jelentéssel bír a hallgatása. Egyre többet értek belőle. Olyan, mintha új nyelvet tanulnék. A lélek nyelvét.
Szóval rajta is gyeplő szorul. De ki tartja? Ő vagy mások? Ha Ő, talán jó oka van rá. Ha mások, akkor bolond, hogy hagyja.
- Nem tőled félek Ville. – szögezem le, miközben lassú mozdulatokkal csóválom meg a fejem. - Inkább attól a felemtől, aki kíváncsi; mi rejtőzik abban a sötétben. Benned. Milyen az igazi Ville, akit nem zársz rácsok közé. – az arcomon trónoló mosoly önfeledten terebélyesedni kezd. - Valljuk be, kettőnk közül Te vagy a bátrabb. Te már tudod, milyen „gyeplő” nélkül élni és hallgatni az ösztönökre. Én ezt sosem mertem megtenni.
Na, igen. Megvan a saját „gyeplőm”, amihez annyira ragaszkodom. Lassan nem tudom megmondani, hogy miért. Szolgál még egyáltalán? Talán igen. Vigyáz rám. Azt hiszem… megvéd a rettegett démonoktól és irányít, merre haladjak. Nyomasztó ez a kettős érzés. Ugyanakkor áhítozom a bizonytalanság, a kiszámíthatatlan pillanatok után. Önmagam után. Miközben kutatok magamban a lelkemből letörött szilánkok után, azt remélem, valaki megmutatja őket, hogy pontosan hogyan néznek ki.
Ville szabadjára enged egy hatalmas sóhajt. Üresség?
Figyelem, ahogy hátradől a fotelban.
- Az üresség jó dolog. Helyet ad valaminek. – döngöm, aztán halvány vigyorra rándul a szám sarka. A magam újszerű gondolatain vigyorgom. - A mindenség is a semmiből született.
Rég nem volt ilyen mélyenszántó beszélgetésben részem. És ez tetszik. Nagyon is.
De talán nem csak azt találom vonzónak.

Halott?
Ettől az egyetlen szótól sejtelmes félmosolyra szökik a szám sarka.
A tekintetemmel követem, ahogy Ville leteszi az asztalra a cigarettát, kikel a fotelből, és átsétál hozzám. Érdeklődve lesem a mozdulatait, amivel a gitárt is félreteszi. Nem gondolok semmi rosszra, de sejtem, hogy valamire készül. Leül mellém, viszont nem zavar a közelsége. Talán mert már számítok a turpisságra. Nem úgy, mint napokkal ezelőtt fönt a lakásán, vagy imént itt a konyhában.
A kérésre, hogy csukjam be a szemem, lassan felemelem a fejem a kanapé támláján könyöklő kezemről.
Állom Ville kitartó pillantását. Nem tagadom, meglep az óhaja. Halk, rövid nevetéssel mosolyodom rá, miközben a fél szemöldököm kérdőn feljebb vándorol.
- Jól van. – felelem végül lágy hangon, és belesóhajtok. Nem kéretem magam.
Azt, hogy nem esik bajom, és a kérést, hogy bízzak benne, már behunyt szemekkel hallgatom.
- Oké… – suttogom.
Kíváncsisággal várakozom, most vajon mi fog történni? Ville mit eszelt ki? Hegyezem a fülem; arra számítok, a gitárral kezd valamit.
Ekkor érzem meg az arcomon az érintését. Megrezzenek. Lehunyt pilláim megrebbennek. Ez az értetlen meglepődöttség, ami végig cikázik rajtam, nyomban el is illan.
Ville keze meleg, a simogatása gyengéd és óvatos. Ha szándékos csábítási kísérletet sejtenék benne, betegre pánikolnám magam. De ez csak ártatlan játék. Nem remegek a félelemmel teli gondolatoktól. Csak figyelek. Sodródom a történésekkel. A belső érzékeimmel vizsgálgatom az érintését, amit kivált belőlem, a lelkemben, aztán tudatára ébredek a testem reakcióira is.
Lángolni kezd az arcom, érzem, hogy pulzálva lüktet benne a vér. A szívverésem szaporábbá válik. Rá kell döbbennem, csupán egyetlen érintés, mégis mekkora hatalma van. Ijesztő milyen hamar a rabjává válhatsz. Alattomosabb bármelyik drognál.
Követem Ville mélyen búgó baritonját. Beharapom az alsó ajkam, keresem a megfelelő szavakat. Próbálok válaszolni.
- Kellemes... Eltölt valami… eddig ismeretlen… felszabadító érzés... energia. Megbizserget… mámorító és… örömteljes. – kuncogás szökik ki a torkomon. - Majdnem… kéjes. – duruzsolom elmerülve a szemhéjaim mögötti sötétben.
Varázslatos…
Be kell látnom; jócskán vannak még önmagamban felfedezetlen területek. Ez várna a félelmeken túl?
Érzem, hogy Ville elvonja tőlem a kezét. A varázslat mégsem törik meg. Ville hangja figyelmeztet, ne nyissam ki a szememet. Hallgassam mit súgnak az ösztönök?
- Akármi is ez… minden sejtem fellelkesül tőle. – vallom be, ahogy rádöbbenek.
Még nem nyitom ki a szemet. Nem vagyok benne biztos, hogy lehet. Ha Ville nem mond semmit, csak fél szemmel leskelődök, miközben komisz, részint szégyenlős vigyor sejlik fel az arcomon.