A térdeim fel vannak húzva, átölelem őket, az arcomat pedig rájuk hajtom. Lövésem sincs Birdie miféle pózban indult oszlásnak. Kötve hiszem, hogy nagyobb magánzárkát kapott, mint én.
Ha Ville nem igyekszik, Bördi még a végén ránküvölti a zsarukat. Egyszer már letettem érte az óvadékot Helsinkiben, de ha mindkettőnket bevarrnak csendháborításért, akkor ki a hóhér hoz ki minket??? Szerintem Vespa lenne a legelső önként jelentkező. Úgy rohanna a segítségemre, hogy összetörné magát. Hehe.
Aztán egyszer csak csönd lesz. Jé! Birdie-kém elfáradt volna? Lemerült az elem, vagy mi? Hűha, ezt felírom a naptárba.
- Élsz még, szomszéd? – tudakolom fáradtságtól kásás hangon, aztán nekiállok kopácsolni a fémen. Birdie eddig fent óbégatott, most meg már én nem tudok aludni. Rohadtul fáj a seggem. Elültem az idegeket.
Neszezést hallok. Ajtónyílást és közeledő lépteket, amik elhalnak a cellám előtt.
A kulcs fémesen zörög a zárban, majd az ajtó lassan kinyílik. A kinti fény betódul és Ville szembenéz velem a kapucnija barlangjából.
Úristen! Ezek az átható szemek! Inkább visszazárkózom a szekrénybe.
Tuti ki akar nyírni.
- Szia Ville! – köszönök rá vigyorogva. Felemelem a fejem, aztán mégiscsak kimászok ebből a konzervdobozból. Keservesen megy, mint valami reumás lajhárnak. A porcikáim masszázsért üvöltenek.
– Kösz a mentésért. Leköteleztél egy életre. – egyenesedek ki egy jólesőt nyögve, és megmasszírozom a tarkómat. - Remélem nem zavartam be semmibe... – rándul meg a szám sarka, ahogy bűnbánóan felszisszenek. Akárhogy is. Iszonyú rendes tőle, hogy szó nélkül értem jött. Mert Birdie-ről nem tud.
Várakozással telve pislogok rá, hogy kieressze a madárkát a szomszédos kalitkából. Egyelőre még nem kezdek bele a történtek ecsetelésébe, a cél, hogy Birdie is mielőbb szabadlábra kerüljön. Kíváncsi vagyok Ville mekkorát néz a ma esti sztárvendégünk láttán.

October baromira örül neki, hogy nem csak egy meghúznivaló ribit látok benne, hanem többet. Ettől én még meghúznám, de haver is maradna. Egy női barát, akivel dugok is. Van pár ilyen Finnországban. Olyanból van kevesebb, mint ő, akivel puszipajtások vagyunk, de még nem sikerült ágyba vinni. Ezer kifogás van, férj, pasi, még keresi az igazit, beteg, hihetetlenül kreatívak néha a nők. Na, majd meglátjuk, hogy ha együtt bulizunk, két ilyen állat, mint én és Ville, mibe visszük bele a csodás hangú csajszit. Megnézném azt a kis leszállópályát és mellette a frissen nyírt gyeptéglát, aztán be is röppennék szívesen. Klassz lenne. Még a kurvák mellett is, akiket hívunk majd. Mert azok nélkül nincs party.
Elnyomtuk a Queen-nótát, aztán én még kitartóan énekeltem. Hiába születtem Duracell-nyuszival a ketyegőm helyén, én is elfáradok egyszer. Be is állt a kimerültség és az unalom. Ezutóbbi az én legnagyobb ellenségem. És utolért itt a szekrényben. Elcsendesedtem és belemerültem az álmok, illetve csak félálmok világába. A szomszédom kaparászta a fémet, nem tudtam, hogy ki akarja rágni magát vagy mi. Meg mintha kérdezett volna, de nem vagyok benne biztos. Ebben a hülye pózban amúgy se lehet rendesen aludni. A szelep nyitvamaradt, nekem megvan az a tulajdonságom, hogy mikor alszom, akkor mindig úsznak a barna bárányfelhők. Ébren még vissza tudom fogni.
Nyílik az ajtó, sejtelmesen, mint a legrosszabb horrorfilmekben. Ha most álmodom és Freddie Krueger az, akkor kurva gyorsan fel kell ébresztenem magamat. Megkarmolom a karomat, durván, egyre durvábban, aztán belül elharapom a számat. Asszem, ébren vagyok már vagy egy-két perce, mert nem érzem, hogy most pattantak volna ki a szemeim így hirtelenjében. Jó, szóval nem az Elm utcai szaunában raboskodunk, ez megnyugtat.
Kulcszörgés! Ez Ville lesz! És igen, hallom Oci hangját, ahogy köszönti a havert és elkezd mászni kifelé. Csak azért tudok csendben maradni, mert így nagyobbat üt majd, mikor kinyitja a szekrényt és engem talál. Közben már megittam a gyomorkeserűt, amit a minibárból csakliztam és a narancslevet is. Oci kap másikat, nem bírtam ki itt szomjan. A kis üvegek az ajtóhoz gurultak és már nem fértem oda. Ha Ville majd rámnyit, elsőnek ezek fognak kiesni, az én torkomból pedig egy újabb [You must be registered and logged in to see this link.] csendül fel, olyan, amit ma még nem adtam elő:

- This is for long-forgotten
Light at the end of the world
Horizon crying
The tears he left behind long ago

So long ago...
So long ago...

This is for long-forgotten!
Light at the end of the world!
Horizon crying!
The tears he left behind so long ago!

Ennek a varázslatos hangulatú dalnak a refrénje óriási katarzis lesz, ahogy énekelem és hirtelen még ki se akarok mászni, annyira beleélem magam.

Ville ennyire figyelt rám. Mindegy. A lényeg, hogy végre kint vagyok. Meg még az sem foglalkoztatja, hogy honnan a bánatból van meg a száma. Hahó! Föld hívja Ville-t! Ettől függetlenül tényleg marha jó kérdés, hogy mit keresek itt.
- Nem azt, amire gondolsz. – dünnyögöm egykedvűen, miközben kinyújtóztatom a végtagjaimat.
A kérdésre, hogy mi van a másik ajtó mögött, leengedem a karjaimat a magasból és csak sunyin Ville-re mosolyodom.
- Nézd meg.
Erre el is indul. Várom, hogy megálljon a 44-esnél, de tovább megy. Épp szólnék, hogy nem lesz ez így kóser, de már ki is nyitotta az üres szekrényt. A következő pillanatban jól bevágja az ajtaját. Beleremeg az egész sor, a falak meg visszaverik a dörrenést.
Odalépek Birdie fogdájához. A tenyeremmel néhányszor megcsapdosom, miközben Ville döbbent arcán tartom a pillantásom.
- Ez itt az. A 44-es. – mondom. Biztosan félreértette a telóban.
Ha egy üres szekrénytől így megnyúlt az ábrázata, akkor mi lesz vele Birdie láttán? Egyébként nem tudom mi van a sráccal odabent. Él-e, hal-e. Remélem ébren van. Ha előbb nem is, az ajtócsapódásra biztosan felriadt.
- Ha nem bánod, én nem tárgyalnék azzal a ribanccal, mert tuti kiszedem a pult mögül. Kifelé menet szeretném lerendezni. – döngicsélem kedves, nyugodt hangon, pedig épp a kivégzését tervezem. Ennyit tesz a hidegvér. - Addig innen viszont nem engedlek haza, amíg ezt ki nem nyitod. – biccentek a 44-es szekrény felé, és nekidőlök vállal.
Kezdem úgy érezni magam, mint egy televíziós kvízjáték műsorvezetője. Nah, vajon mit rejthet a kettes ajtó? Egy millió dolláros kérdés.
- Szóval kéne a kulcsa… – köszörülöm meg a torkom. - Szerintem ezt is megkapod a két szép szemedért. – célozgatok, hogy sokkal szerencsésebb, ha Ville megy vissza a recepcióra, mert én hajtépéssel körítve szerzem meg, ami onnan kell, az fix.
Sejtem Ville mennyire örülhet, hogy plusz köröket futtatok vele. Egyszer majd csak benyújtja cserébe a számlát.

Várom az ajtónyitást, mint zsidók a messiást, de előtte még beszélgetnek. Egyre nehezebben bírom a csendet. Ocinál szinte ijesztő ez a hidegvér. Most töltött el nem tudom, mennyi időt egy szekrénybe bezárva, összecsomagolva, étlen-szomjan és szerintem a pisilhetnékjén se enyhített, mert éreztem volna. Aztán kimászik és semmi felháborodás, hanem nyugodtan válaszolgat. Mint valami lélektelen gyilkos. Tudom, hogy nem az, de ez nekem fura. Ha engem kiengednek, nem ez lesz. Hanem égzengés, ugrálás, aztán török-zúzok.
Ville hangja nagyon fáradt és öregebb is lett. Nem 6 évvel, hanem mintha 20 telt volna el. Mi a fene lett vele? Leállt az anyaggal, elvonón volt?
Amikor újra csörög a kulcs, szorítom a kezeimet, hogy mindjárt újra megpillantom az öltöző meleg fényét a sötét fémszekrény börtönszerű, komor belseje után. Nyílik is az ajtó, de nem ez. Azt nem tudom, hogy szerezte meg Ville a kulcsokat. Átbaszták? Át, de nagyon, úgy becsapja, mint a parasztok az ólajtót.
Oci magyarázni kezd és én most már murisnak találom a helyzetet. Mindjárt szabadulok, úgyhogy a rosszkedv elszáll meg a düh is és és helyette jön az, ami legtöbbször: csináljunk valamit, mert megőrülök. Igyekszem nem röhögni, de tovább nem bírom csendben. Ville ugyebár nem tudja, miért kell kinyitni a másik szekrényt. Na, akkor eljátszom Oci kedvenc állatkáját. Volt egy papagájunk, aki elég sokat élt. Akkor pusztult el, mikor antidepresszánst adtam neki. Pedig én csak megkínáltam azzal, ami az én életemet megváltoztatta. A vodkával együtt. Szegény Füstös Jimmy-nek az volt az utolsó napja a Jörg gyerekek szobájában és lefordult az ülőrúdjáról. Én viszont addigra már perfekt voltam nimfapapagájból. Sokat beszélgettem vele így és mindig válaszolgatott. Azt mondták a zenetanárok, hogy a jó hallás segített nekem ezt is megtanulni. Hát igen, a zenészek végülis hangokat utánoznak torokka, hangszerrel, mindegy. Megtanulni dalokat vagy különböző csipogásokat ugyanaz.
Elkezdem finoman, körömmel kaparászni a fémet, szöszmötölök és utánzom a gyerekkori kis barátom hangját csipogó, vékonyka sipítozását és azt a rikácsoló, ideges hangot, ami másokra is átragasztja az ideget. Házibulikban előadtam már, akkor még a szárnyak mozgását is utánoztam, persze óriási sikerrel. Szóval Birdie most átmegy nimfapapagájba. Még viccesebb lesz, ha ezek után előadom az énekesmadarat is. Mert előadom, ha kinyitja...

Birdie nekiáll motoszkálni meg csipogni odabent. Még mindig a szekrény ajtajának támaszkodom fél vállal. El kell ismernem, tehetséges hangutánzó a fiú. Lehajtom a fejem, és halkan elröhögöm magam, majd ismét felpillantok Ville lélekfagyasztó szemeibe.
- Akkor megvárom, míg végzel. – felelem rezzenéstelen arccal meredve rá. Veheti az adást, hogy komolyan gondolom. A szexuális szokásai meg semennyire sem érdekelnek.
Ville-nek erre más ötlete támad. A nadrág szára alól előkerülő tőr láttán feljebb fut a szemöldököm a homlokom. Félrehúzódom a zártól. Naivan azt hittem, hogy azt fogja megbütykölni vele. Én azt csináltam volna, hogy a hegyével addig piszkálgatom, furkálgatom a kulcslyukat, míg szét nem toszom.
Ville-nek egészen mások a módszerei. Mi tagadás, megáll bennem az ütő egy pillanatra, pont úgy, ahogy a kés a fémajtóban. Olyan könnyeden vágja, mintha vajból lenne. Nézem a vágást, nem csordogál-e vér. Csak akkor fogok elkezdeni aggódni, előbb nem.
- Ville. Te a karácsonyi ajándékod is így nyitod ki? – kérdezem döngve. - Még párszor vágd bele, úgy jó is lesz… – gúnyolódom. Persze azt már nem hagyom.
Látom, hogy lendülne neki a szekrénynek, de elkapom azt a csuklóját, amelyik kezében a penge villog.
Ha tudom, megállítom, és nem engedem, hogy úgy hámozza le a fémet Birdie-ről.
Cinkes a szitu. Nem akarom még mindig lelőni a poént, hogy a régi haverja lapít a szekrényben, de basszus, ki fogja nyírni. A franc tudja így is mi van Birdie-vel.
Nagyon remélem, hogy nem sérült meg. Mi történhet legrosszabb esetben? Legfeljebb átszaladunk vele innen az ambulanciára, vagy kihívjuk a mentőket.
- Ville, ne. Várj. – kérem meg, és ha bólint, vagy valami, csak akkor fonódnak le az ujjaim a csuklójáról. - Oké, értem, szóval nyaljam ki én a csajt... – sóhajtok. Jelenti ez azt, hogy nekem kell menni a kulcsért és elkérni. Amúgy meg a büdös életben nem fanyalodnék leszbiciklire.
Odahajolok a 44-es szekrény ajtaján lévő szellőzőrésekhez. Rohadt sötét van bent, nem látni semmit.
- Madárkám, adj valami életjelet magadról… Hívjak mentőt? Kopogj egyet, ha nem. Kettőt, ha igen. – duruzsolom befelé a lyukon. - Csak szólok, hogy Ville, ezzel a késsel akarja lebontani a kalitkádat… Hozzam inkább a kulcsot? Igen-nem?... De ha a konzervnyitót kéred, kopogj 3-at.
Birdie-nél azt sem tartom kizártnak, hogy tetszik neki a dolog. Nem akarom én elrontani a gyereknapot, csak élje túl.

A kurva életbe, Ville ennyire utálja a papagájokat? Elkezdtem hangot utánozni, máris kés vágódott az ajtóba. Még jó, hogy a tököm nem arrafelé volt. A többi gyógyítható, a vádlim is, amibe beleállt. A fájdalom beindít és most már elgurul a gyógyszer. Úgy kezdek rángatózni a szekrényben, mint akinek epilepsziás rohama van. Le is bucizom a fejem hátsó részével, valahol a tarkó fölött, ettől még jobban bepörgök. A hangok pedig olyanok, mint amikor egy idegen érkezett Füstös Jimmy-hez és túl erőszakosan próbált vele barátkozni. Egy őrült kakadut és egy nimfapapagájt ötvözök most vérző lábbal, rángatózva. Az elgurult üdítő és töményes üvegek összekoccannak és vad táncot kezdenek járni valahol a seggem környékén és olyan, mintha patkányok közt lennék. És még cuccot se szívtam fel. Sose csináltam még ilyet, ez megint egy új műsorszám és egész jó!
Vitatkozhatnak, hogy ki nyalja ki azt a szolimacát, én nem fogom, mert nemi erőszakot nem követünk el, amúgy is pofánverném inkább, meg hasonlókat csinálnék vele. Ha jön még pár szúrás, az is a lábamat éri és lassan kezdem magam vudubabának érezni. Amikor pengéztünk, azért mindig megnéztem, hol vágom és hol vágnak. Így sokkal izgibb, hogy nem látom és kint se tudják. Tiszta bűvésztrükk, el is röhögöm a végén a rikácsolást, nem bírom tovább. Most már muszáj dalra fakadnom, ahogy a szekrényajtón keresztül folyik ki a vér, elővezetek egy [You must be registered and logged in to see this link.]. Nem az én hangomra írták, de ordítom, mint a hízósertés disznóvágáskor:
- Roots bloody roots
Roots bloody roots
Roots bloody roots
Roots bloody
Kopogtatásra nem tudok koncentrálni, csak eljátszom a megtébolyodott szardíniásdobozt. Ha a szekrény nincs a falhoz szögezve, talán fel is borulok vele. Szerintem nincs rögzítve. Nem számítottak arra, hogy valaki beleül és olyan mozgást végez, mint skótkockás zokni a mosógépben.

Ez addig volt vicces, míg nem folyt vér. A látványára elindult az agyamban a vezérhangya.
Akkor megverekszünk Ville-vel, de nem fogom hagyni, hogy másodszorra is belevágja a kését a szekrénybe. Nem vállalok felelősséget Birdie esetleges haláláért. A munkavállalói vízumom el is úszhat egy ilyen szarság miatt és a végén kitoloncolnak az országból.
Felőlem szórakozhatnak efféle játékokkal, de akkor, amikor nem vagyok jelen, vagy nem látom.
- Ki fogod nyírni! – szólok rá erélyesen Ville-re. Azokból a hideg, életunt szemekből kiviláglik, mennyire érdekli az egész. A tekintetem egyetlen másodpercre rondán villan rá, aztán elengedem a kezét, és a szekrényre nézek.
Odabent Birdie olyan rémisztő hangokat ad ki, mint aki a haláltusáját vívja, vagy mint aki megőrült. Tuti, hogy megőrült, mert még dalra is fakad, és röhög a végén. Szerintem megzavarodott. Amit nem csodálok. Kíváncsi vagyok mijébe trafált bele Ville. Egyelőre nem találgatok.
A szekrény életre kel a benne zajló vergődéstől, én meg elhátrálok tőle. Elmozdul a helyéről, és hatalmas, mennydörgő csapódással kidől a csempézett padlóra. Ha ezt a robajt nem hallotta meg a recis ribanc, akkor semmit.
A szekrényajtó megadja magát és felnyílik. Nem merek belenézni, de mégis legyűröm a félelmem, és fölé hajolok. A hajamat a füleim mögé tűröm.
- Baszki…- nyögöm. - Minden oké, Birdie?
Ekkor veszem észre, hogy Ville a srác lábszárát metszette fel. Ömlik belőle a vér. Nálam itt pattan el a húr. Megpördülök, Ville előtt termek, és egy isteneset lekeverek neki jobb tenyérrel. Csak úgy csattan az a pofon, hogy a falak is visszhangozzák. Talán még csípi is az arcát. Kurvára nem érdekel mekkora sztár. Ha kinyírja Birdie-t, én fogom kinyírni őt, és sirathatja a zeneipar. Nagyon pipa vagyok rá.

Addig őrjöngök a szekrényben, amíg érzem, hogy elindulunk. Mivel költöztetőket nem várok, egyértelmű, hogy borulás van. Na, ebben a hülye pózban jól összeverem magam. Nem tudok védekezni. MEgpróbálom azért a sarkoknál kitámasztani magam, de nem megy.
- Hooóóóóó! - kiabálom zuhanás közben egyre fokozódó erővel hangmagassággal
A koppanásnál hallgatok csak el. A fejemet már nem tudom, hányszor vertem be a szekrény oldalába, hátuljába, most még homlokkal megcsókoltam a padlót az ajtón keresztül. A csuklóm kurvára fáj, lehet, hogy eltörtem. Meg úgy mindenem. Mint akit végigküldtek egy üres betonkeverőben. Még itt sincs vége. Olyan hülyén esett a szekrény, hogy képes eldőlni. Én meg kidőlni. Ugyanis az ajtó kicsapódik és Birdie-ke kigurulna, ha tudna. Ebből csak annyi lesz, hogy a véres lábam kiáll belőle és szerencsétlen mozdulatokkal próbálok kimászni. Szédülök és eleredt az orrom vére is. Oci nagyon aggódott és most is tele a tangája, érzem a hangján. A válaszom egy finn káromkodás, benne az égiekkel, az alvilágiakkal és a szaporító szervek mindenféle cifra megnevezésével. Amíg megy a cicaharc, én evickélek kifelé. Na, cseszd meg, még beletenyereltem a felvágott ajtóba, most már a kezem is vérzik. Felállni még nem tudok, úgyhogy mikor kint vagyok, négykézlábra tornászom fel magamat és ráhasalok a szekrényre.
- Srácok, most már nagyon kéne a kokó! Tudjátok, fájdalomcsillapítónak se rossz... - nyögöm ki elgyötört hangon, amíg gyűjtöm az erőt, hogy a lábaimon álljak, ahogy a homo sapiens sapiens-hez illik. Mert most még valami csúszómászót tudok csak utánozni. És énekelnék rá dalt, de nincs hozzá erőm. Remélem, Ville úgy készült, hogy van nála valami anyag. Csúnyán fogok nézni, ha nincs. Felvág, felborít és kokót se ad? Botrány. Höhö. Az én drága haverom.

Nem gondolkodom rajta. Hamar eljár a kezem a bennem dúló indulattól. Nem vagyok se beszari, sem meghunyászkodó. A türelmem és az általános nyugalmam egy dolog. Ville-nek külön gratulálhatnék, hogy így fel sikerült csesznie az agyam. Nem sok embernek jön össze.
Metsző pillantásom a csontjáig hatol, majd elfordulok tőle. Soha a büdös életben nem fogok bocsánatot kérni emiatt a pofonért. Rászolgált.
Bár tudnám mi ennek a srácnak a baja. Vagy a francot érdekli. Ahogy elnézem, ő sem foglalkozik túl sok mindennel. Valahányszor a szemeibe nézek, ürességet látok. Ville maga a kétlábon járó érzéketlenség és unottság. Egy lélegző porhüvely. Nehéz elhinni, amiket Birdie mesélt róla; fénykorában mekkora partiarc volt. Az az egykori tűz és életkedv már sehol nincs.
Megnyugtat, hogy Birdie életben van, bár eléggé megsínylette a találkozást. Több sebből is vérzik. Még szerencse, hogy bírom a vér látványát, különben lehet, hogy mellé ájulok.
Ville erre felsegíti. Javuló tendencia. Jót tett neki a maflás. Lehet adok neki még egyet.
- Engem az sem érdekel, ha körbemetélitek egymást, de legközelebb szóljatok, mire számítsak. – mondom kissé morózusan. - Most, hogy végre összejöttetek, én megyek is.
Azt hiszem elegem lett a mából. Még a kezem is remeg, basszák meg.
Mielőtt sarkon fordulnék, Ville-re tekintek.
- Kösz, hogy beugrottál.
Ezért hálás vagyok, tényleg. De a folytatásért már nem annyira. Nem akarom eljátszani a zöldkártyámat.
- Jóccakát srácok. – köszönök el, aztán hátat fordítok nekik és elindulok a kijárat felé. Útközben felveszem a földön heverő bukósisakomat.
Hallhatják, hogy becsukódik mögöttem az öltöző ajtaja. Hosszú léptekkel haladok végig a folyosón. A recepciós pult mellett nem tudok úgy elhaladni, hogy a szőke ribanc ne szóljon be.
- Hallottam… megkaptad. – vigyorog a tejbetök fejével.
Jó kedvemben talál, úgyhogy erre azért visszalépek.
- Ne izgulj, téged is ki fog nyalni. – vetem oda. Bár lehet, hogy nem is Ville-re célzott, hanem az orosz gorillákra. Mindegy. Kívánom, hogy mind a négyen egyszerre dugják seggbe. Ha szemmel ölni lehetne, már jött is volna érte a halottaskocsi. Csak szolidan. Jah. Szolidan mindjárt pofán verem. A kopasz pasijának többet nem lesz gondja azzal, hogy fogazik.
Kimegyek a szauna elé. Hatalmasat szívok a mindennek mondható, csak épp frissnek nem, városi levegőből. Lehiggadok. A mély légzés és a számolás mindig segít.
Automatikusan megindulok a motorom felé. Helyesebben arra a helyre, ahol hagytam. Sehol a járgány. Vághatok olyan hülye képet, mint amilyet Ville produkált az üres szekrény, aztán Birdie láttán.
Na, jó. Csak nyugi... Az oroszok eltolták a biciklit. Irány a rendőrség bejelentést tenni. Ők majd megtalálják. Remélhetőleg egyben. Hazának meg gyalogolok egyet. Nem nagy ügy. Azok után, hogy Birdie majdnem kimúlt, végképp nem az.
Először Birdie meztelen szökése, aztán a meleg rendőr, az oroszok, most meg ez. Jézusom, ez az este…
A vörös köd elpárolog az agyamról és szépen helyrebillen a józan eszem. Nem hagyhatom csak így itt ezt a kettőt. Birdie-nek orvos kell, Ville meg beszámíthatatlan. A teknősömet sem bíznám rá, nem ám egy sebesültet.
Hatalmasat sóhajtok. Megfordulok, hogy visszamenjek, amikor meglátok egy fehér furgont közeledni az úton. Indexel és lehúzódik nem messze a szauna épületétől. Az oldalán kék betűkkel virít: „Las Vegas Review Journal”
- Bassza meg. – szisszenek föl, és már futok is vissza.
Útközben még odaköhögök a pultnál vigyorászó szöszkének. Sajna többre most nincs időm, de ez sem sokáig fogja nyeregben érezni magát.
- Veled még duplán számolok! – robogok el mellette.
Végigrongyolok a folyosón. Az öltöző ajtaját szinte úgy tépem föl. Birdie és Ville gondolom néznek egyet, hogy he?
- The party is over. Megjöttek az újságírók. – mondom megállva előttük. - Ville 3001. csaja kihívta őket.
Nem láttam, hogy a ribanc tette volna, de így logikus. Meg így egy okkal több, hogy Birdie-vel utáljuk.
- Birdie, tudsz járni? – kérdezem. Jó lenne megpattanni innen.

Ville közelebb jön, de még nem segít. Lehet, hogy én is rágyújtanék előbb egy zöldre hasonló esetben. Az üvegeim egyébként kigurultak a szekrényből, itt vannak a lábamnál és mikor végre kapok egy kezet, az egyikre rálépek. Majdnem elzakózom, de végül sikerül megtámaszkodni a szekrényen.
- Na, ezt melyik hülye hagyta itt? Szemétdomb ez a szauna, nem?
Felállok és pislogok nagyokat. Mit mondott? Orvos? Ne már, nem akarok kórházba menni. Az maga a pokol. Van egy csomó állat cuccuk, jobbnál jobb nyugtatók, gyógyszerek, de nem adnak, csak olyat, ami gyógyít. Még lefizetni se lehet őket, legalábbis Finnországban nem találtam ilyen korrupt alakot. De én híres vagyok, lehet, hogy ezért nem adtak. A feketepiacon ott is elkelnek a gyógyszerek.
Lenézek a sebemre. Felrángatom a nadrág szárát, közben nagyon kell egyensúlyoznom, hogy ne essek fejre. Octoberre nem is figyelek, most az köt le, hogy én hova kerülök. Nem akarok, nem akarok orvoshoz menni. Nem, nem, nem! Mint a gyerekek, hisztizni fogok. Egy szúrás térd alatt, ez nem mély, a másik kettő gázosabb. A vádlimnak az a része közelebb volt az ajtóhoz és a szépséges, maximum meteorral zúzható svédacél forgott benne, mint kés a vajban. Belenyúlok és felszisszenek. A tenyeremet is megvágtam, abból is folyt egy kis vér. Ez kurvára fájt most. De vannak még dolgok, ki kell rántani a pultból a szőke kurvát és még bulizni is kell, ha már Ville-t megtaláltam. Kihúzom magam és most esik le, hogy Oci elment. Merthogy itt nincs.
- Hova lett? - kérdezem úgy, mint aki más bolygón tartózkodott az elmúlt 5 percben.
Ilyen ez a figyelemzavaros hiperaktivitás. Teljesen lekötött, hogy mi van a lábammal, amit órák óta nem láttam. Közben Oci lelépett és én észre se vettem.
- Az ő motorjával jöttünk, állat egy járgány.
Aztán nagyot vigyorgok a szédülős fejemmel és beleverek egyet Ville vállába, jó erősen.
- Haver! Mifasz lett veled? Lecsapoltak? Kijöttem, mert kurvára nem értelek el sehogy. Ja és kösz!
Kicsit zavartan állok itt, kába a fejem, mint a kő és nem igazán tudom, mit akarok konkrétan. De, megvan, mozgás kell, kibaszott nagy mozgástér és rohanás vagy mászás, akár legurulás egy lejtőn, de valami történjen! Azt már látom, hogy a szekrények mozdíthatóak, akkor mozgassuk is meg őket. Jó lesz kijózanodásra. A szédülésből akarok kijózanodni, nem másból.
- Na, faszikám, kokó, egy vicces cigi vagy legalább só, cukor nincs nálad, komolyan? Nem ide készültél? - kérdezem, ahogy belekapaszkodok Oci nyitott szekrényébe és elrántom. Utána a mellette levőt és ekkor lép be a csaj. Kezében a bukó és közli, hogy újságírók jöttek.
- Jaaaj már, most nincs kedvem interjút adni. Húzzunk a rákos faszba innen!
A helyzet súlya és Oci aggodalmai nem hatnak meg. Nem tudok most arra gondolni, hogy miket írnak össze rólam, meg róluk. A bulinkat viszont nem ronthatják el a firkászok, különben kiverem a fogaikat és bepasszírozom a fülükbe, hogy süketeljenek inkább.
Járni tudok, csak fáj, de ahhoz hozzászoktam. Sokszor fáj a buli és úgy az igazán intenzív. Megszerettem a fájdalmat, mert az aztán tényleg tud hatni. És mindig fokozni kell, ahogy egyre jobban hozzászokom. Majd meglátják. Hopp, valamit megláttam ott a szekrény helyén. Ezt felkapom és mehetünk. Lesz meglepi a szolimacának és ezt már nem ússza meg faarccal...

Ezek ketten öregem... Ville mint egy bolygót tévesztett marslakó, Birdie meg a Duracell muki, aki szétrombolta az öltözőt, mire visszaértem. A két véglet. Tényleg együtt bulizgattak? Nehéz elhinni. De legalább egy közös vonás van bennük: láttam mindkettejük meztelen fenekét. Nem akarok több ilyen incidenst, így is alig van nyugodt éjszakám, amikor elkerülnek a rémálmok.
Birdie-t ismerem. Nem figyel senkire. Csak a hülyeségre. Úgyhogy nem tépem feleslegesen a számat. Hagyom őket kibontakozni, meg örülni egymásnak, és inkább kivárom, míg elragadja őket a mehetnék. Nem akarok beleköpni a bulijukba. Jámbor lelkemet nem az ilyen rongálásos vadulásokra kalibrálta az ég, ennélfogva nem kellek közéjük hangulatrontó harmadik keréknek. De nem merem őket egyedül hagyni basszus. Ilyen állapotban nem. Pedig még a pofámra is szarnak, mintha itt sem lennék. Hát jó. Legyen.
A Birdie emlegette közös partizást meg biztosan sztornózom ezek után. Tíz lóval sem tudnának bevontatni abba a buliba.
Legalább Ville ismeri a szaunát, és megindul a hátsó kijárat felé. Kérdőn Birdie-re nézek. Nem vagyok orvos, nem tudom milyen inakat és izmokat vághatott át a lábában Ville, de ha nehezére megy a futás, akkor segítek neki, és átkarolom a derekát, míg a karjával a vállamba kapaszkodhat. De ha bír egyedül is menni, akkor mea maxima culpa.
Csak az után szólok Ville-hez, ha kiérünk hátul a sikátorba.
- Fogjunk egy taxit és menjünk hozzám. Ott majd ellátom.
Ha jobb ötletük van, előrukkolhatnak vele.

- Hja, azt a fakírbigét úgy túlreagálta mindenki, hogy nem igaz. Hiába mondtam, hogy hé, megálljatok, a buliból nem a csúcson kell kiszállni, elhúztatok a picsába. Grid majd megkapja a magáét, ő is csak össze-vissza hadovált azóta is, mikor felhívtam, hogy találkozzunk. Ezek mind ilyenek, csak dumálnak.
Azt a menedzsert jól pofánverem majd. Vagy valami viccesebbet csinálok, de megkapja a magáét, az tuti. Burogatom a szekrényeket és a mozágs kezd kicsit észhez téríteni. Aztán Octobernek is sikerül mindez. Figyelek rá és ez nagy szó! Főleg úgy, hogy Ville most húzná elő a zsebéből az anyagot. Végre valami élet! Kaptam egy új becenevet, én meg utánzom a szárnyak lobogtatását és rohanok is kifelé. Kicsit sántikálok és pár cseppet talán hagyok magam után, de azért megy. És mit látok? A szőke szolimacánk éppen erre tart. Höhö, le se szarja, ki jön, minket akar megnézni? Beszállna a buliba, mi?
- Á, pont jókor jöttél! - kiabálom oda neki és dobom, amit a szekrény mögött találtam. Ezek az amerikai csótányok barom rondák és gusztustalanok. Elkaptam, mint ahogy a madarak le szoktak csapni a rovarokra és hozzávágom a pinához. Hátrébblép és ez pont elég ahhoz, hogy a csini kis pántos, rózsaszín minimál topjában landoljon a csápos szörnyeteg. A bögyöske sikítozik és a kezével matat a csöcsein, hogy megkeresse a csótányt. Szerintem nem is tudja, mi az, csak érzi, hogy mászik rajta.
- Jó vadászatot, te büdös kurva! - intek neki egy óriási sátáni kacaj után és araszolok hátrafelé.
October tök rendes, belémkarolva segít menni. És a vállát is átkarolom, ami véres lesz, mivel ugye a tenyeremmel eltaláltam azt a kiálló fémdarabot a szekrényajtón. Jót röhögök az eszeveszetten forgó és sikítozó, magát fogdosó szolimacán. Tessék, már el is szállt az a hűvös fogadtatás. Kiérünk a sikátorba és a csaj bedobja a mentőövet.
- Oké, édes! Ville, adod már azt a cuccot? - kérdezem türelmetlenül.

Ville-vel közös erővel toloncoljuk kifelé a szétbarmolt öltözőből a jómadarat. Nem érdekel, hogy összevérezte a vállam. Haverok hányták már le a cipőmet is, szóval… egyre megy.
Odakint a folyosón Birdie még örül is az érkező ribinek. Én nem annyira. Inkább húznám a hátsó kijárat felé Birdie-t, de csak nem bír magával. Még egy utolsó csínyre azért telik tőle. Mondjuk tényleg röhejes, milyet break-el a csaj a Szilikon-völgyben túrázó csótánynak hála.
Kirohanunk a sikátorba, nyomunkban az újságírókkal. Tovább iramodunk az utcára.
Ville telózik, Birdie kokózna, én meg...
- Piát akarok. Olyat, ami üt. – mormogom. Tisztába teszem Birdiet, aztán reggelig nem akarok magamról tudni. Elég volt. De lehet, hogy ide pia sem kell már. Érzem, hogy fáradok.

El kell majd dumálgatnom Ville-lel, hogy mégis hol csúszott félre minden és mikor lett ilyen hallgatag pöcs belőle. Azért felsejlett egy kicsi abból a vadbaromból, akit én megismertem Helsinkiben. Csak csúnya nagy ketrec mögé van zárva és alig fér ki rajta a mancsa. Lehet, hogy nem is megbeszélni kéne, hanem elkapni azt a mancsot, aztán kirángatni az állatot. Előhozom belőle. Én ugyan mindenkiből ki tudom hozni.
Ebből a csöcsös szolimacából is, aki visít a csótánytól. Az újságírók nem sok mindent tudnak majd vele kezdteni, hehe. A többiek nagyon igyekeznek kifelé és rángatnak, lökdösnek, de ez most akkor is fontos volt. Olcsón megúszta. Nem szokásom később visszajönni bosszúért, mert én már rég túllépek az ilyesmin, mikor más otthon liheg véres szájjal. Ennyi, a szaunával végeztünk, én meg még a csajon röhögök. Az újságírókat el is felejtettem.
Ville mellbevág, én meg azonnal bontom is a cuccot. Azt mondta, hogy csak a kocsiban, de az a 3 perc, amit fél füllel hallottam, egy örökkévalóságnak tűnik. 1 gramm szép nagy adag és én megosztom Ocival is. Ville nekemadta, úgy rendelkezem vele, ahogy akarok. A felét felszippantom már most, a többit a csajnak kínálom.
- Ezerszer jobb a piánál, de majd azt is kapsz!
Várom a kocsit, meg a hatást. Engem még jobban fel szokott pörgetni a cucc. Majd meglátjátok, tesók! Ha Ocinak nem kell, a maradék is az orromban végzi. A vállukon támaszkodom és pislogás közben szívok egy kis levegőt is. Néha az is kell.

Előbb a cuccra nézek, majd Bördire sötéten. A felkínált kokóra megrázom a fejem. Esélytelen, hogy hozzáérjek.
- Kösz, nem. Egész este szívtam. – nyögöm zsibbadtan a kimerültségtől. Birdie ha jót akar tenni, megmenti az életem, és beporszívózza mind. Neki nem árt, én meg nem élek ilyenekkel.
Ácsi. Egy kicsit vissza… Neki nem árt. Csak jobban pörög tőle. Felsóhajtok. Már úgyis mindegy.
Megdorgálhatnám ezt a jómadarat, hogy bírja ki, míg jön a kocsi. Szipózzon akkor, ne az utcán, de nem vagyok az anyja, és kedvem sincs feleslegesen tépni a szám.
Hallok egy közelgő járművet. A sikátor szájánál várakozunk, amikor a metálszürke Volvo lefékez előttünk. A sofőr járatja a motort, Ville meg taszít egyet Birdie-n a kocsi felé.
Szinte úgy tépem fel a hátsó ajtót, sürget az idő.
- Siessetek már! – szól ránk a sofőr hátrafordulva.
- Befelé…- tuszkolom be Birdie-t hátra, mint egy türelmetlen szülő a neveletlen kölykét. A fehér por maradéka ettől lehet, hogy az aszfalton végzi. Micsoda veszteség. Tényleg.
Eközben a firkászok is kirobognak a szauna mögötti sikátorba.
Beugrok Birdie mellé, és becsapom a kocsiajtót.
Ha mindenki beült, a srác tövig tapossa a gázt. A kerekek felcsikorognak. Úgy érzem magam hátul, mintha egy akciófilm autós üldözéses jelenetébe csöppentem volna. Amilyen tempóban söprünk az utakon, azt várom, hogy tömeges karambolt okozunk és villogó szirénák fénye jelenik meg mögöttünk, de a tag higgadt, gyakorlott száguldozónak tűnik.
- Őt ismerem... De ki a csaj? – tudakozódik Ville-től, miközben beleles a visszapillantóba.
- October. Hello. – mutatkozom be kurtán.
A tükörben látom, hogy mosolyog a szeme.
- Csá. Bryan. Ville, hová lesz a fuvar?
Egyelőre nem mondom, hogy hozzám, mert lehet, Ville-nek más tervei vannak. De ha kérdi tőlem a címet, már osztom is az infót. Egy belvárosi lakás címe.

A fehér por betölti először az orromat, aztán már a homlokomban érzem és az a fájdalom a lábamban kezd múlni. Földöntúli vigyor terül szét az arcomon, mint hajnali köd Helsinki utcáin egy fagyos téli napkeltekor. Csökken a kontroll, ami eddig se döngetett rekordokat. Most azt érzem, hogy enyém a világ és rohannék, szaladnék. Oci nem kér és csak egy gúnyos megjegyzésre telik tőle. Én csak csücsörítek rá behunyt szemmel, mintha csókot várnék vagy készülnék adni. A vállamat megrántom és felszívom a maradékot is. Nem hullik le, úgy vigyázok ré, mintha az életem porszemei lennének, mert azok is. Birdie pont ilyen kis mikroszkopikus vagy miafaszomnak nevezett darabkákból áll össze. Néha szétesik, de újra összeáll, mint a reunion bandák.
Ville problémázására egy ugrás a felelet. Eléugrom egy táncmozdulattal, amiben kicsit jobbra dőlve tárom ki a karjaimat és kezdenék énekelni, de ellök és meglátom a Volvo-t. Azta, milyen hiperszuper verda! Már nyitom is az ajtaját és hassal ugrok be egy harci kiáltás kíséretében. A lábamat behúzom vagy Oci taszigálhat, hogy ő is beférjen. Az ülésen felveszem a magzatpózt és tapsolni kezdek, majd legurulok a száguldástól. Leesni nem tudok, annyi hely nincs. Fészkelődöm és megpróbálok ülő helyzetet felvenni, az mégis jobb egy kicsit. Mikor megvan, rugózok és rázom a fejemet, majd újrakezdem a tapsolást és beleszólok a beszélgetésbe:
- Csá, köcsög! Mindegy, csak nyomd a gázt! Húúú!
Rázendítek egy újabb [You must be registered and logged in to see this link.], teli torokból. Ha megy az autórádió, simán túlkiabálom és a kezeimmel ütöm a levegőt, egyszer Octobert is eltalálom, ha nincsenek kivételes reflexei. A légiboksz és az ugrálás az ülésen az, amit lehet egy ilyen taxiban csinálni, hogy ne legyen unalmas az utazás. Taxi ez egyáltalán? Meg se néztem, mibe ültem be, mert nem számít. Pörgés van, a világok szétnyíltak és ott dalolászik köztük a madár. Jeee!
- Dead dead
Dead girls are easy
Dead dead
Dead girls are easy
Dead
All they wanted to do is rock

Gyerünk, mindenki!

Dead dead
Dead girls are easy
Dead dead
Dead girls are easy
Dead
All they wanted to do is rock

Ééés gitárszóló!
Azt is elvinnyogom, tudom kívülről. Ha lenne itt gityó, azt is nyúznám, de így is kurva jó ez a dal. Hú, fantasztikusan érzem magam! A többiek nem tudom, merre járnak, de October kezét megfogom és csápoltatom magammal együtt.

Mivel Birdie hasra vágódik és befoglalja az egész hátsó ülést, nincs időm megvárni, míg ülőhelyzetbe tollászkodja magát, hogy beférjek, ezért muszáj vagyok rámászni. Ha egy szót szól, kinyírom! Mit is énekel? Dead birds are easy?
Összehúzza magát, tapsikol, énekel, de legalább már elférek tőle. Nagyjából, mert képen töröl az öklével, annyira légdobol meg effélék. Azért ezen meglepődök, mert váratlanul ér. A másikat majdnem a szélvédő adja. Szerintem meg fog reggelre duzzadni a helye. Érzem, hogy sajog a szemem alatt az arccsontom. Mégha nem is volt szándékos, azért kellemetlen. Nem ütök vissza, az nem lenne nőies, lefogni ezt a tomboló dilinyóst meg nincs semmi lelkületem. Különben is hiábavaló lenne.
- Birdie…
Hatalmas sóhajjal reagálom le, és igyekszek kikapcsolni. Elfordulok inkább az ablak felé, miközben félresimítom az arcomból a hajamat.
Hm... Szét fogok nézni a helyi hangszerüzletekben. Nem bírom gitár nélkül… Be kell vásárolnom ezt-azt; kifogy az olaj, a tészta, meg tej is kéne. Megvan! Ellátogatok a madaras Teszkóba… Fel kell hívnom még a nénikémet is… A rendőrséget se felejtsem ki. Be kell jelentenem, hogy elkötötték a motorom…