Ha tudná, hogy az a mordály mérföldekkel meggyőzőbb volt, mint az ő személyes kisugárzása…
Meg ez a tésztaszűrős ösztökélés…
- Belőlünk? HA HA HA! Csak belőled öregem! Te ülsz a puskacső és köztem. – dünnyögöm a plexi mögül, bár kétlem, hogy hallja, én viszont hallottam, ahogy reklamálni kezd. A motor mindeközben már bőgve hasít el Vegas sűrűjébe.
A bevásárló központ bejárata előtt parkolok le, és a srác leszáll.
Plexi föl, vasvillatekintet elő.
Mi az, hogy mi az? Feljebb ugrik a fél szemöldököm.
A művészi előadásra megforgatom a szemeimet. Az viszont inkább tetszik, hogy eszébe jut az a bizonyos varázsszó. Még a végén kiderül róla, hogy valahol értelmes fickó. Értelmes… Lehet egy olyan ember értelmes, aki le akarja lövetni magát???
- Bár mondhatnám, hogy szívesen. – döngöm a bukó alól. - Nem csípem, ha fegyvert szegeznek rám.
Jah. A potyaútért nem verem a seggem, az mindegy. De a jövőben nem szándékozom hivatásszerűen űzni a személyszállítást.
Köszöni, hogy nem lökdöstem le… Erre szemétmód el kell vigyorodjak.
- Idő szűkében voltam. - vegye, hogy nem a két szép szeméért maradhatott.
Miért is állok én le vele? Talán mert nem vagyok bumfordi. Mázli, hogy a bukó rajtam, ha ismerné is a bandát, legalább nem szúr ki.
Nem vagyok haragtartó, sem egy idegbeteg típus, úgyhogy gyorsan túlteszem magam az incidensen, meg a sérelmeken. Végülis, ép bőrrel megúszta, és még életben van. Ki tudja milyen véget ér, ha nem arra akad dolgom. Napi jócselekedet pipa. Ezzel ennyi is.
Kitámasztom a motort, slusszkulcs zsebbe, és leszállok. Ha már itt járok, szétnézek odabent.
- Ciao. – köszönök el kurtán, és ellépek mellette, hogy befelé vegyem az irányt a csillivilli épületbe.
A bukót már háttal neki, séta közben húzom le a fejemből. A kupámnál beletúrok a hajamba, hogy megigazgassam a tincseket.

Még egyszer megköszöni. Én meg végleg megenyhülök. Egyetlen karcolás nem sok, annyi nem esett rajtam. Most mit verjem a nyálam?
Egy hitetlenkedő mosoly költözik az arcomra, s enyhén megcsóválom a fejem.
- Nincs mit. – búgom, aztán leszállok a járgányról. Kurtán elbúcsúzom tőle, és a sisaktól megszabadulva elindulok befelé. Én ennyivel zárnám is ezt a villámismeretséget, de ő még utánam kiabál. Mire a vállam fölött hátrapillantanék, már mellém is kocogott.
Hogy nem lépek-e le?
- Dehogy nem! Pont azon vagyok. – döngöm somolyogva.
A következő kérdése becsapósnak hangzik, de azért válaszolok. Elég gyerekes lenne nem válaszolni.
– Jah… – persze, hogy dolgom van, különben nem mennék.
És ez a bónusz „akkor veled tartok” felér egy hátbavágással. MIVAAAN???
Hirtelen megtorpanok.
- Óóó neeem! Ez így túl könnyű… – emelem az égre a pillantásomat, majd a srácra nézek. - Látom, te megküzdesz azért, hogy kárt tegyenek benned.
Leállok, de nem akarok én tőle semmit. Főleg mert a hajas babákra bukom. Ácsi, ez ilyen formában nem egészen helytálló, mert csak EGY hajas baba izgatja a fantáziámat. Baba... Ehhe… Ville-t lebabázni azért pofa kell.
- Nah, jó. Mit akarsz? Autogramot? Mert azt kétlem, hogy lezavarni velem a heti nagybevásárlást.

Jé, tényleg! Nincs társaságom.
Felsóhajtok.
- Ez aztán az észrevétel. – döngöm. De basszus, nem így keresek társaságot! Legfőképp nem olyat, mint ez a két tag. A puskás, meg Ő.
Ő is nyomatja a szöveget. Hogy mi van? Ki várakozik? Jah, hogy a pipa mexikóiról beszél, aki kis híján múlt időbe tett minket, oké.
A homlokomat ráncolva gondolkodom az elhangzó részleteken. Lázasan legózok.
- Nem tök mindegy meddig vár? Vagy… – leesik. Nagyot koppan.
Tudtam! Egy öngyilkosmerénylőhöz van szerencsém!
- Vissza akarsz menni?! Minek??? – normális embernek eszébe nem jutna ilyen. Én meg nem tudom mi a francnak foglalkozom vele. Fingom nincs; most tényleg ilyen dilinyós, vagy csak megjátssza a hülyét. Egy biztos: ha így folytatja, nem fog sokáig élni.
Óóó, remek, nem tud hova tenni. A tippjére merőn az arcába nézek. Megvezetem, mert szemét vagyok.
- Igen, az. Színésznő. – vigyorgom egy csibészes kacsintással a szemeibe. - Most forgattam a Halálos iramban 9-et. Kösz a statisztálást. – ezzel továbbsétálok a bevásárlóközpont bejárata felé.

Szóval ott a kocsija. Hát ez kellemetlen…
- Ahh. Értem. – hirtelen nem tudok rá okosabbat mondani, s ezzel fordulok is a bevásárlóközpont bejárata felé, hogy tovább menjek.
Azt hittem lelécel, de nem. Utánam kocog, mire mellém vágódik, és folytatja a süketelést. Csak kiharcolja, hogy figyeljek rá.
- Nézd… Nagyon szarul csinálod, ha így ismerkedsz. A csajok nem zsibbadnak le tőled? – nem tehetek róla, de ez kikívánkozik a lelkecskémből. Nem olyannak fest, akit könnyen megbánthatnék. Óóó! Lehet jobban kéne vigyáznom a számra, elvégre stukkerral mászkál.
Erre elkapja a karomat. Kénytelen vagyok felé fordulni. Na, már megint mi van?
A pillantásom leesik a felém nyújtott kézfejre. elfogadom a gesztust.
- Josh… – ismétlem meg a szemeit vizslatva. Látom, hogy keresgélve valamit elnéz fölöttem, de hamar visszatalál az arcomra a pillantása. Tényleg nem tudja ki vagyok! Hehehe. Vagy csak megjátssza a hülyét.
Elkap a vágy, hogy megvicceljem. Nem is tudom miért… csak úgy. Mert szórakoztat. Vagy mert a hülyeség ragályos, és mert amúgyis… színésznő vagyok.
- Liv Turner. – hogy miért pont ez a név, passz. A „Liv Tyler-t” sanszos, hogy kiszúrja. - Figyelj… – ahha, Teréz anyu keményen kikívánkozik, de golyót azért ő sem vállalna be. - Kérsz egy fuvart vissza? Persze csak a közelbe. Bocs, de a mexikói haverodat csöppet sem komálom. – ha ez az ára, hogy megszabaduljak a sráctól, komolyan mondom, örömmel elviszem.

Örvend… Bár én is mondhatnám. Ahogy itt a szemembe vigyorog, és olyan kis… gyámoltalanul a kezemet rázza, az az érzésem, mintha egy óriásgyerekhez lenne szerencsém. Hát, nem mindennapi jelenség a srác, annyi szent.
Megpendítem az ajánlatot, remélve, hogy mihamarabb megszabadulhatok tőle, erre hatványozottan meglepődik. Legalábbis a rám meredő tekintete és az arcvonásai erről árulkodnak.
Amikor elfogadja, bólintok, és már nyitnám is a számat egy kurta „oké”-ra, amikor a szeme megint mögöttem keresgél. A mutatóujjával kezd topografálni, én meg követem a tekintetemmel az irányt. A vállam fölött sandítok hátra. Nocsak! McDonald Mekibe menne. Milyen mókás véletlen! Persze nem teszem szóvá a naaagy felfedezést, csak magamban mosolygom a dolgon. Lehet, csak nekem tűnik viccesnek.
Visszanézek Josh-ra.
- Tudod mit? Cserébe, amiért majdnem kilövetted alólam a motort, meghívhatsz egy hambira. – döngöm pimasz félvigyorral a szám szögletében, aztán rákacsintok. Eldöntöttem. Kajával simán ki tud engesztelni az elmúlt fél óra sérelmeiért.
Ezzel sarkon is fordulok, hogy kényelmes léptekkel megcélozzam az éttermet. Gondolom velem tart.

Benne van?
- Jó. – vigyorodom el az orrom alatt. És no lám! Azért szorult a srácba némi jólneveltség. Előre enged.
Mielőtt a Meki bejáratához érnék, és a kilincsért nyúlnék, mellettem terem. Kérdőn pislogok rá.
- Nem történt semmi. – felelem. Elvégre egyetlen karcolás sem esett a járgányomon. És hogy szép darab e? Az nem vitás. Plusz értéke van, lévén Ville-től kaptam ajándékba. Duplán megbecsülöm. Ha szétlőtték volna, szerintem rosszul is leszek.
Barátságos mosolyt címzek Josh-nak a dícséretre.
- Kösz. – mondom, mire az üvegezett ajtó hirtelen felénk csapódik. Még időben ellépek tőle, jobban mondva hátra hőkölök, mielőtt nekem vágódna. A srácnak is hasonlóan jók a reflexei.
Egy batár fickó menetel kifelé a fagylaltjával.
Én nem csinálok belőle nagy ügyet, ellenben az „árnyékom” képtelen szó nélkül hagyni a dolgot. Csak egyetlen hozzá hasonló kreatív önpusztítót ismerek; Birdie-t. Ő is addig ugrált meg pofázott, míg az orosz gorillák berámolták egy öltözőszekrénybe. Az eset pikantériája, hogy velem együtt.
A megszólított megtorpan, és morózus ábrázattal Josh-ra mered. Mintha csak azt mondaná: Nekem dumálsz, kicsi csíra?
Felsóhajtok. Inkább mennék befelé, amikor a tag hirtelen elveszíti a Josh iránti halálos érdeklődését, és rám szegezi a pillantását. Egészen meglepett fejet vág.
- October… October Soininen??? Bocs! De a lányom imád téged! És én is rohadtul csíplek! Valami isteni a hangod! – vált át nyomban valamiféle gyermeteg rajongói lelkesedésbe.
- Igen, én vagyok. – felelem szerényen mosolyogva, de nem pironkodom. Nem kellene ebből akkora ügyet csinálni.
Hopp! Ezzel le is buktam, hogy kamuztam az imént a nevemet illetően. Nem baj. Megesik.
A fickó folytatja.
- Megengedsz egy közös fotót? – tudakolja. A választ meg sem várva matatni kezd szabad kezével a farmerja zsebében a telefonja után.
- Persze. – bólintok, és kissé arrébb húzódom a bejárattól. Ne tartsunk fel másokat, ha jönnének.
Az alak Josh-hoz fordul.
- Haver, lekapnál minket? Tele a kezem. – emeli meg a fagylaltot, mintegy mutatva a problémát, s ezzel Josh markába nyomja a mobilt, ha amaz belemegy.
Szorosan mellém áll és vastag karjával átöleli a vállamat. Kábé egy fejjel vagyok nála is alacsonyabb. Mindegy. A kamerába vigyorgom a taggal együtt, aztán ördögvillát mutatok az ujjaimmal.

Úgy fest, Josh nem szívja mellre, hogy kamuztam neki.
Nála a kamera, a szekrény vigyorog, én mutogatok jó rockerhez méltóan, aztán jönnek az instrukciók. Lassacskán araszolgatunk hátrafelé. Mindketten tök gyanútlanul.
Erre az egyik lépésünknél csörtetés hallatszik, és a fickó elveszti az egyensúlyát. Én még épp kicsúszom a karja alól, mint egy hal, mielőtt eszébe jutna megkapaszkodni bennem, és magával rántana.
Ő hangos csobbanással végzi mögöttünk a vízben, én meg ijedten, és meglepetten kapom a számhoz a tenyeremet. A francba!!!
Egyik felem hirtelen betojt, de a másik torkaszakadtából nevetne. Octi, moderáld magad… csitítanak a hangjaim.
A nagydarab pasihoz fordulok.
- Még… – próbálom visszatartani a röhögést, ne már kiböffenjen. - …olcsón megúszta… Engem le akart lőni. – fejezem be összeszorított ajkakkal. Látszik, hogy izomból regulázom őket, máskülönben szélesre feszülne a fejem a vigyortól.
Hogy megvígasztaltam-e? Azt kötve hiszem! Nyomban talpra kászálódik, én meg közben odamasírozok Josh-hoz.
- Ide vele, te jómadár. – veszem ki a kezéből a mobilt, és már pördülök is sarkon, hogy visszaadjam a jogos tulajdonosának, aki idő közben kitornázott a szökőkútból. Szakad a ruhájából a víz. Felé nyújtom a ketyerét, egy szerényen elhangzó „Tessék.”-kel, de nem igazán vesz tudomást rólam.
- TEEE! Te rohadék! TEEE! Ezért kinyírlak!!! – bök húsos mutatóujjával a mókamester felé.
Jaj ne már, fiúk! Most komolyan! Nem érek rá erre, kajás vagyok. Habár, kit érdekel, ha ezek itt hidegre teszik egymást, én attól még burkolhatok egy jót.
- Hé! – próbálkozom be ismét a meláknál, kissé határozottabb hangnemben, csakhogy magamra vonjam a figyelmét. Sikerül, mert rám néz. A szemei vérben forognak.
- Ez a magáé. – nyomom a praclijába a telefont végre, ő meg rápillant, végül fújtatva betuszkolja a zsebébe. Ismét Josh áll a tekintete sortüzében. A tag bosszúsan megszívja az orrát.
- Ha még egyszer meglátlak… A beleidet fogom a nyakad köré tekerni! – döngi mély, vészjósló hangon. Neki el is hiszem, hogy beváltja.
A szaftos ígéret ellenére még mindig éhes vagyok.
Nem esik neki Josh-nak, inkább lelécel a másik irányba. A fagylalt olvadásnak indult a fején, és csak most, az autója felé sietve söpri le onnan.
Nem sokáig, csak egy darabig nézek utána. Nagyot sóhajtok.
Hitetlenkedve csóválom meg a fejemet útban a bejárat felé. Odaérve Josh-ra pillantok, s mielőtt benyitnék, még egy banditamosoly kíséretében odadünnyögök neki.
- Eszelős… Legalább jól esett?

A műsor után Josh udvariasan előreenged a bejáratnál. Mázli, hogy a tag nem rántott be magával a szökőkútba. Ciki lett volna, vagy legalábbis kellemetlen. De a menetszélben hamar megszáradtam volna.
3.2…
Elnevetem magam a válaszon. Nem így értettem, de mindegy.
- Lökött.
Dinka egy srác. Vegytiszta balhémágnes.
- Szerinted megtartja a képet? – kérdezem halkan röhögcsélve, miközben a fehér kiszolgálópulthoz sétálok.
- Készíthettél volna videót is... - dünnyögöm gonoszdin somolyogva magam elé. Csak a bennem munkáló kisördög.
Odaérve nem kell a személyzet feje fölötti monitorokon világító étlapokat tanulmányoznom. Kapásból tudom mit szeretnék.
- Nekem egy sajtburger jöhet. – pozicionálom magam oldalvást a pultnak úgy, hogy Josh-sal közben szembe fordulok.
Előttünk két tini koreai, egy srác és a barátnője rendel épp. Gyorsan zajlik a kiszolgálás; azonnal eléjük teszik a piros tálcákat. Felkapják és már mennek is.
A rendelést és a fizetést Josh-ra hagyom. Közben is nézelődöm. Körbejáratom a pillantásomat az asztalokon. Több is szabad, de ahol ülnek - párok, haverok, kisgyerekes szülők - többtől engem mustrálnak. A hírnév teszi. Nem különösebben zavar, ahogy az sem, ha kajálás közben jönnek oda hozzám egy-egy közös fotóért. Meg szokott esni. Nem vagyok az a fajta közéleti személyiség, aki elhajtja a rajongóit, sőt. Tudni kell bánni velük. Persze nem úgy, mint az előbbi monstrummal.
A piros egyen-baseballsapkás srác is nagyon vigyorog a pult mögött;
- Sziasztok! Helyben fogyasztjátok, vagy elvitelre lesz? – tudakolja. Előbb rám néz, majd Josh-ra.
Nekem speciel tök mindegy hogy dönt.