Apró széllökés rázza meg a gépet, miközben leszálláshoz készülődünk Franciaország legnagyobb nemzetközi reptere felett. A pilóta megnyugtatásként közli, hogy ennél nagyobb örvényre nem számíthatunk. Na nem mintha annyira nyugtatgatni kellene, nem vagyok az a nagyon idegeskedő típus. Ha az lennék akkor a repülés helyett simán választhattam volna a csalagutat repülés helyett. Az út időtartamát tekintve nem lenne sokkal hosszabb, és a pénztárcám tartalmát se csökkentené annyira. Azonban úgy voltam vele, hogy ha megtehetem, akkor miért ne repüljek? Legalább elmondhatom majd odahaza magamról, milyen menő srác vagyok, ültem repülőn és túléltem. Még szerencse, hogy nem tartozom az ijedős emberek közé. Vannak akik nem mernek felszállni a repülőre, mondván, hogy majd akkor ha leitatják őket, és részegek lesznek. Viszont mint tudjuk részeg embert nem engednek fel a repülőre. Szóval az egész csak egy hatalmas paradoxon, mely átível téren és időn keresztül, megbolygatva ezzel a kontinuumot. Még szerencse, hogy a szerencsés emberek szerencsével teli életét élem. Máskülönben nem is lehetnék szerencsejátékos, és így legalább az a szerencsétlenség sem ér, amit a legnagyobb szerencsétlenségnek, vagy szívásnak neveznek. Mégpedig zuhanó repülőről süllyedő hajóra esni. Én nem vagyok ilyen ember, nem félek a repüléstől, hiszen tudom, hogy ami egyszer felszáll, az le is jön. Ez a gondolat pedig megnyugtat. Bár mondjuk az is érdekes dolog, hogy mit keresek én egy Párizs felé tartó repülő fedélzetén. Sosem gondoltam volna, hogy én egyszer jelentkezni fogok egy programban, mely lehetőséget biztosít külföldi fiatalokkal való levelezésre. Azt meg főleg nem, hogy egy francia lánnyal a sima levelezőtársinál mélyebb kötődés fog köztünk kialakulni. Na persze nem kell rögtön a szexre asszociálni( mondjuk ha saját magam helyében lennék, akkor tuti megtenném, mert be kell vallani, dögös hölgyről beszélünk. ) szóval csak az a lényeg, hogy a nagyon jónál is nagyon jobb barátok lettünk, és annak ellenére, hogy csak képen láttuk a másikat, meg nagyon ritkán néhanapján sikerült egy-egy órácskát skypeon beszélni, megosztottuk egymással minden titkunkat, ügyes bajos dolgainkat. Mégis, talán az embernek szüksége van egy ilyen barátra, hiszen a barátság alapját nem a távolság határozza meg, hanem az ahogy a másikkal bánsz és minden ilyen apróság. Leszálltunk. Idegesen igazítom meg a zakóm, és veszem magamhoz a csokor virágot, melyet hála a tehetségemnek, az egyik kedves stewardess megőrzött számomra, hogy ne törjék össze a táskák. A stuvi szép volt, nem csak kedves is, ha az út nem lett volna ilyen rövid, akkor ki tudja talán még össze is melegedtünk volna. Sajnos ez nem történt meg. De azért telefonszámot cseréltünk, én pedig boldog voltam, hiszen Ginine virága is megúszta az utat. Tudom lehetett volna a francia reptéren is venni, de az valahogy túl snassz, nem illik hozzám. Még hát egy francia hölgynek francia virágot adni, olyan mint az angolok sörét az igazi ír sörhöz hasonlítani. Hiba.
A kísérő hölgyek felnyitják az ajtót, az emberáradat pedig elkezd kiözönleni a gépből, mindenközben pedig összekeveredik más helyekről érkező emberekkel. Amennyire csak tehetem én is sodródom az árral, közben a várakozókat figyelem. Tudom, hogy nem lesz itt se limuzin, se egyenruhás sofőr, csak ő maga. Megbeszéltük, hogy ez lesz a legegyszerűbb, és nekem ő is tökéletesen megfelel. Figyelem az elmosódó arcokat, mozdulatokat, táblákat, míg rá nem bukkanok, bárhol felismerhető szőkeségére.
- Ma chérie – lépek oda hozzá mosolyogva, gyengéden karjaimba kapom, és két hatalmas cuppanóst nyomok az arcára. Hátam mögül varázsolom elő, és nyújtom át neki a csokrot, közepén egy vörös rózsával. – Comment vas-tu? – A francia tudásom ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, azonban egy egyszerű „hogy vagy” kérdést, még ki tudok ejteni hibátlanul, de ha nem az sem nagy gond, szerintem meg fogja érteni.

Mosolyogva figyelem cuki kis pirulását a virágok láttán, melyeket a hátam mögül varázsolva nyújtottam át neki. Be kell vallanom, hogy egy kis félelem volt bennem, mikor leszálltam a gépről, és gondolkoztam azon is, hogy elfutok, és a következő géppel fordulok is vissza, azonban végül sikerült megemberelnem magam, hiszen ennél nagyobb akadályokon is sikeresen átjutottam az utóbbi időben. Hihetetlenül szerencsés döntés volt, hogy így tettem, mert a jutalom amit kaptam mindennél többet ér. Az apró mosoly ami az arcán játszadozik, a tökéletes vonása a hosszú szőke haja. Élőben sokkal szebb, mint monitoron keresztül, biztos a kamera torzít a vonásain. Egy pillanatra elfog a vágy, hogy itt rögtön senkivel és semmivel sem törődve a falnak lökjem, és végigcsókoljam a testét. De néhány virtuális pofonnal és ökölcsapással, melyet a saját fejemre mérek, ki is verem belőle még a gondolatnak a csírjáját is. Hiszen mi csak barátok vagyunk, nem szabad ilyenekre gondolnom, mert csak elrontja a kapcsolatunkat. Azt pedig nem lenne jó, és stílusos, már rögtön az első találkozásunkkor tönkretenni. Sőt később se lenne túl jó, hiszen online nagyon jól összebarátkoztunk.
- Je ne vois pas de chien- Válaszolok kérdésére, bár most vagy én vagyok nagyon béna franciából, vagy tényleg azt válaszoltam neki, hogy „nem látok kutyát”. Valószínűleg ténylegesen a második verzió a helyes, mert mintha egy pillanatra a döbbenet árnyékát látnám átfutni az arcán. Ráadásul a következő kérdését már angolul teszi fel. Igaz, hogy az angolja nem éppen tökéletes, de az akcentusa nagyon aranyos, ráadásul sokkal jobban beszél ő az én nyelvemen, mint én az övén. Amúgy se szeretem túlzottan a franciát, nem tartom egy szép nyelvnek, bár az angol se sokkal szebb nála, ezt is hozzá kell tenni az igazsághoz.
- Ohh ennek nagyon örülök, hogy látványom ennyi örömöt okoz neked ma cherie. Be kell vallanom, hogy az érzés kölcsönös- Mosolygok rá, miközben elindulunk a futószalag felé, hogy felvehessem a bőröndöm. Kicsit izgulok, mert annyi történetet lehet hallani az eltűnt, elveszett bőröndökről, és nem szeretném, hogy az enyém is erre a sorsra jusson. Tekintve, hogy Ginie ajándéka is benne van, aminek nem örülnék, ha elveszne.
- Én kérlek megvagyok, friss is ahhoz képest, hogy repülőn ültem. Egyébként gondolkozok, hogy átruccanok valamikor az USA-ba, lenne kedved velem tartani ma cherie? – Bár csak viccnek szánom, de ha úgy alakul a hét további része, és a végére barátok maradunk, akkor semmi akadálya nincs, hogy átruccanjunk kettesben kicsit pihenni.
- Egyébként elnézésed kérem az állandó ma cheriezés miatt, biztos idegesítő lehet, de ez az egyetlen szó, amit ismerek franciául, ráadásul gyönyörűbb vagy mint gondoltam, nem tudok betelni a látványoddal, így állandóan kibukkan belőlem akaratlanul is.- Nem nézek rá, mert félek, hogy a mosolyom átcsapna nevetésbe, pedig csak az igazságról beszéltem. Helyette inkább csak figyelem a szalagot, és hogy kérdését megválaszoljam rábökök az egyik érkező fekete bőröndre. - Ez az- Már kapom is le a szalagról, és talpára állítva kihúzom a fülét. - Szóval hölgyem ön ismerős ezen a környéken, kérem vezesse szegény turista fejem, mielőtt eltévednék- Nyújtom felé mosolyogva karom, hogy belémkarolhasson, ha szeretne. Egyébként innentől kezdve tényleg rajta múlik minden, hogy mit csinálunk, merre megyünk, vagy csak szimplán bármi. Ha szeretné akkor akár már a taxiba nekem eshet. Az mondjuk jó lenne.

Elég érdekes helyzet állt elő jelen pillanatban, mégpedig, az hogy éppen egy párizsi reptér előterében álldogálok, és arról beszélek, hogy nem látok kutyát. Na mármost ez egyik szempontból teljesen helyes kijelentés, hiszen a reptereken ugyan szokott lenni kutya, de csak két okból. Vagy azért mert utazni fog, ebben az esetben ketrecben és azt nem az utasoknak fenntartott részben tartják, vagy azért mert valamilyen rendőrségi eljárás van, esetleg a reptéri biztonság saját kutyái járőröznek. Ez olyankor fordul elő, mikor mondjuk drogot keresnek és jajj annak ha valakit elkapnak, mert az bizony nagyon megszívta. A második eset pedig az, hogy jobban tenném, ha a francia nyelven való mindenféle kommunikációmat mellőzném, mert ez a nyelv egyszerűen kiakasztó és számomra lehetetlen megtanulni. Éppen ezért szerencsés, hogy a levelezésre az angolt használtuk, ott valahogy jobban meg tudom értetni magam, amit egyáltalán nem bánok lévén végülis csak az anyanyelvemről van szó. Szerencsére Ginie egészen jól reagálja le a szituációt, és a virágnak is láthatóan örül, tehát sikerült elkerülnöm azt a kellemetlen szituációt, hogy rossz ponttal indítsak nála.
- Ugyan… én zavarba téged? Az egy lehetetlen feladat és semmi szándék nincs részemről..- Nevetem el magam, miközben a csomagom megragadva lassan elindulunk kifelé a kint parkoló kocsi felé. Társalgásunk könnyen és folyékony a nyelvi nehézségek ellenére is, mintha csak minden nap beszéltünk volna eddigi életünk során. Talán félig így is volt, nem tudom, csak azt, hogy semmiféle zavarban nem vagyok, olyan mintha csak egy régi cimborával témázgatnék mindenféléről. Azonban mikor valamit franciául hablatyol egy pici pánik ül ki az arcomra, ugyanis fogalmam sincs mit szeretne mondani ezzel. Lehet éppen káromkodott rám mert nem viselem a megfelelő öltözéket. - Természetesen szeretném, hogy elkísérj, különben nem ajánlottam volna fel. Viszont fogalmam sincs, hogy az előbb mit mondtál, sajnos a franciám más területeken kiváló, ha érted mire célzok.- mosolyodok el sejtelmesen, mert tényleg jól franciázok, a lányok sose szoktak panaszkodni. Most arról nem tehetek, hogy nem az a hivatalos francia nyelv, bár ha rajtam múlva tuti azzá tenném. Mikor kocsijához érünk sikerül eléggé meglepődnöm, az oké, hogy kőgazdagok de nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon ilyen kocsival jár. Na meg mit keres egy BMW Párizsban, mikor a franciák köztudottan utálják azt ami nem az övék. - Nagyon hmm tetszik a kocsid, majd kipróbálnám milyen száguldozni vele az autópályán. Otthon sajnos nem igazán sikerült ilyen menő járgánnyal járnom. Egyébként nekem tökéletesen megfelel a terved.- Mosolygok rá. - Egy alapos zuhanyzás igazán jól esne, na meg egy kiadós hátmasszázst se tudnék visszautasítani most őszintén szólva.- Nem tudom itt igazából náluk hogy szokás de az anyósülésen foglalok helyet mellette, valahogy nem érzek sok kedvet a hátsó üléshez, az olyan mintha a sofőröm lenne, azt pedig nem szeretném különösebben.
- Igen éhes vagyok egy picit, de semmi gond, majd együtt főzőcskézünk valamit, úgyse vettem volna jó néven ha annyit fáradozol értem. Már ez is éppen elég, hogy kijöttél, pedig taxival is simán eltaláltam volna hozzád.- Simítok végig mosolyogva kormányt markoló kezén. - Egyébként szerintem kezdjük egy pizzával ha neked megfelel, valahogy a francia ételekre még nem vagyok felkészülve.