És valóban... újabb mosoly költözött arcomra annak említésére, ami nyomban eltűnt, ahogy a bántalmazás szóba került. Nem akartam többet foglalkozni a témával, ezért újra, tagadólag csak megráztam a fejemet Trey szavaira. Nem kellett senkit sem bántani, mert tulajdonképpen.. az erőszak sosem volt végleges megoldás semmilyen problémára. Nem szerettem, ha valaki ehhez az eszközhöz nyúlt a probléma lerendezésének céljából, újfent zavarba jöttem attól, ahogy a férfi megválogatta a szavait. Soha.. mégsem... pár kivétellel egyszerűen nem tudtam rondán beszélni, és nem értettem, hogy másoknak miért kellett teljesen felesleges szavakat betoldaniuk a mondandóikba, mégsem hibáztattam őt. Nem tudtam.
- Nem tehetsz arról, hogy nem bírod a bezártságot - lágy mosollyal hárítottam el a felelősségvállalását, mert valóban így gondoltam. Nem volt hibás amiatt, hogy rosszul lett. Jól esett az érintése, hogy nem húzódott el, és főleg az, hogy.. a kezdeti idegessége olybá tűnt, mintha elfújta volna az a fantom szél, amely idebent a fémkalitkában sosem létezett, én mégis hálás voltam érte. Rettentő gyorsan megkedveltem őt, mégsem szándékoztam sem őt, sem magamat kényelmetlen helyzetbe hozni, ezért is immár elhúzódva igyekeztem a témát terelni olyan irányba, amelyet igaz, hogy ő hozott fel, de részesévé válhattam általa.
Amint beszélni kezdett, úgy mosolyodtam el egyre szélesebben szinte meg is feledkezve a korábbi rémes szituációról, magam is felpillantottam a lift mennyezetére egy pillanatra, hogy hátha meglátom azt, amit ő is, de... semmi, mégis megvártam, hogy folytassa, és minden egyes szavánál úgy éreztem, hogy annál nagyobbra már nem is tágulhatnának a szemeim. Ledöbbentem, szó se róla, hogy... ugyan mennyit akarna enni azoknál a megállóknál, ami kitartana.. - kis számolgatás után - akár tizenöt órát is akár. Már éppen válaszolni szándékoztam volna, amikor naivan... csak vártam, hogy közelebb húzódjon, de ahogy az ajka az enyémre tapadt, úgy merevedtem le azonnal, és amikor még elhúzódott, akkor sem voltam képes megmozdulni, csak pislogtam rá tágra nyílt szemekkel, ajkamon égetően otthagyatva Trey ízével és a csók emlékével.
- Ömmm... - próbáltam gondolkodni, és ahogy eljutott a tudatomig, hogy mit tett, azonnal ellepte arcomat a mély pír, s a kezdeti mozdulatlanságom átváltott kényelmetlen mocorgásba, miután lesütöttem a pillantásomat és az ölemben nyugvó kezét figyeltem mereven. - Azt hiszem... igen.. nem tudom.. vagyis de... - rémültté vált őzikeszemekkel alig mertem fellesni az arcára, sürgetően nyaltam meg az alsó ajkamat, és csak amikor véghez vittem a mozdulatot, akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen az ő ajkának ízét csentem a nyelvemre, amitől csak még jobban elvörösödtem, de felesleges lett volna takargatnom, mert egy pávián is megirigyelhette volna tőlem ezt a színt. Égő arccal, hirtelen hullámzó, háborgó, semmit sem tudó lelkemmel kerestem a mondataimat, amiket korábban még tudtam, most pedig.. huss! eltűntek.
- Zavarban vagyok, de nagyon - motyogva állapítottam meg a nagyon is egyértelmű helyzetet, s hogy... hogyan.. mikor.. miért és legfőképpen.. hogyan jutok haza kérdéskört megvitatni ebben a pillanatban nem tudtam volna. Tulajdonképpen valószínűleg semmiről se tudtam volna véleményt formálni.. mert... megcsókolt.ez az volt.. ugye?

Több se kellett ahhoz, hogy még rosszabbul érezzem magam. Ahogy Trey elhúzta a kezét, valamiféle üresség telepedett meg a bensőmben, hatalmasat nyelve öleltem át magam fázósan, mert nem akartam őt megbántani azzal, hogy nem úgy reagáltam, ahogy szerette volna, mégis.. másként, máshogy nem ment. Furcsa volt, meg nem szokott érzés és cselekedet tőle, és csakugyan.. tőlem is. Zavart voltam, összekuszálódott minden, amit addig úgy gondoltam, hogy logikus. Nem értettem, miért csókolt meg, de nem mertem megkérdezni, egyáltalán nem mertem semmit sem tenni. A legszívesebben elbújtam volna előle, el.. a lángoló pírral fedett arcommal, ám nem tudtam. És talán ez volt a legrémesebb az egész helyzetben.
- Rémes vagyok - tudtam, hogy nem kellene ennyire felkavarnia egy csóknak. Hogy a nők többsége már rég nem így viseltetett a fizikai érintés után, én pedig... sehol sem jártam még hozzájuk képest. Bizonytalan pillantással néztem Trey mellém pakolt kezeit, amik szinte börtönükként fogtak közre, mégsem tudtam menekülni és nem is szándékoztam. Egyrészt mert nem volt hova, másrészt pedig nem volt bántó, nem volt akaratos vagy erőszakos. Ugyanolyan kedves volt, mint korábban.. de én én voltam.
Reszketegen vettem a levegőt, olyan intenzíven háborgó gondolatokkal, amik nem engedték, hogy válaszoljak. Csak ültem előtte riadt pillantással, még mindig, de már enyhülő pír-fedte arccal, s remegő ujjakkal, amiket szorosan a törzsem köré fűztem, hogy még véletlenül se áruljanak el engem, és nem tudtam, mit akarok. Az egyik pillanatban nem, majd a következőben már igen, s ezek inverze teljesen összezavart.
Nem tudtam, mennyi ideig várakoztattam őt, azt sem, hogy mennyi gondolat kergette egymást, hogy tulajdonképpen kivel és legfőképpen mivel kellene megküzdenem, ezért is haraptam be alsó ajkam, s nem teljesen meggyőzően, de bólintottam. Egyetlen egyet, nem többet.
- Egyet - csúszott ki ajkaimon a válasz óvatosan, mintha attól félnék, hogy ezzel olyan helyzetbe sodrom őt, amit nem akart volna. Hiszen a fenébe is! Liftben vagyunk még mindig, és nem szerettem volna, ha esetleg olyat teszek, ami a nem tetszését váltotta volna ki, mert emlékeztem még, hogy milyen agressziót váltott ki belőle a portás. Azonban én nem az a férfi voltam. Nem azt a hírt közöltem Trey-jel, hogy másfél órát egy nővel kis légtérben kell töltenie... De akkor is féltem.. és tartottam kicsit a következő másodpercektől. Hazudok; rettegtem. - Szeretnék... még egyet - szinte úgy suttogtam immár a szemeibe nézve, magamról lefejtve a kezeimet, hogy finoman a tenyerembe gyűrjem a szoknyám anyagát csak egy pillanatra, hogy csak a jobbomat felemelve simíthassam finoman arcára, egy egészen hosszú pillanatig kiélvezve a bőrének karakterességét.
- Kérlek - biztossá vált a pillantásom, de nem mertem jobban megmozdulni. Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, hogy kell... Eddig szinte semmilyen tapasztalatom nem volt, és ami volt is... azt a legszívesebben elfeledtem volna.

A fülemben visszhangzó szívdobbanásaim olyanok voltak, mint a ketrecébe zárt minden szelídségtől mentes oroszlánok szabadságvágya, őrjítően hangos és fullasztóan zárta körbe szinte a testemet. Még akkor sem tudtam megmozdulni, amikor az érintése lágyan simult a bőrömre, s bevallom, egy egészen rövid pillanatra szemeimet lehunyva hagytam, hogy az érzékeimet magával ragadhassák a belőlem kiváltott eddig szinte ismeretlen érzések, az eddig csak egyszer megtapasztalt gyengédségnek aligha nevezhető érintés emellett... Trey mellett a korábbiak eltörpültek és talán... nem, az nem volt az igazi, amit korábban éreztem. Kinyitva a szemeimet a férfi szemeibe pillantottam őszinte naivitással, és talán ebben a másodpercben megláthatta azt is, hogy szükségem volt a segítségére, mert egyedül nem tudtam, mitévő legyek. Nagyon reméltem, hogy neki több tapasztalata volt, ezért is, ellenkezés nélkül simultam hozzá az ölelésben, amennyire csak tudtam, és nem mondom, hogy felkészültem az újabb csókra.
Ajkaim nem mozdultak a puszira, csak hagytam, hogy átélhessem annak élményét immár ismételten lehunyt szemekkel, s amint elhúzódott kissé, lágy, halovány mosolyra húzódott a szám, azt gondolva, hogy nem lesz folytatás, ám tévedtem. Ahogy ismételten megéreztem az ajkait, a meglepettségtől automatikusan elnyíltak, így már tiltakozni sem tudtam arra, ahogy megéreztem a nyelvét, de ahelyett, hogy elhúzódtam volna csak, kezemmel, suta mozdulattal érintettem a mellkasát, s engedve, hogy ő irányítson, ő szabja meg a csók milyenségét, teljes mértékben alárendelve magam neki.
Igyekeztem viszonozni mindazt a kedvességet, amivel ő viseltetett irányomban, lágyan, óvatosan ízlelve ajkait, nyelvének forróságát illatával az orromban pedig teljesen elvesztem. Nem tudtam, hogy pontosan mit csinálok, csak hagytam, hogy magukkal sodorjanak az érzéseim, az, hogy valami ismeretlenben és csodásban volt részem. Engedtem, hogy követelőzőbb legyen, s ugyanannyit vettem el, amennyit neki is adtam, s a sosem tapasztalt szenvedélyesség elkezdte felforrósítani a testem, amitől megijedtem, s ugyanabban a pillanatban szakította el magát tőlem a férfi, amikor valami sajgót, valami... valamit éreztem odalent.. odabent. Nem tudtam pontosan.
- Tessék? - reszketeggé vált hangon, egészen távolról érkezett ez az egyetlen szó, s Trey összezavart. Nem értettem őt, és már azon voltam, hogy bocsánatot kérjek esetlenségem miatt elkerülve azt, hogy csalódást okozzak neki, amikor folytatta a nyers szavakat ismét, s a jelzőre kikerekedtek a szemeim. Egészen a feltörő boldogságáig, ami megmosolyogtatott, míg végül felnevettem a hirtelen szorító ölelésére, még mindig reszkető testemmel odasimulva a meleg biztonsághoz, amit ő adhatott és adott nekem.
- Nem vagyok az - jutottam el addig, hogy tiltakozhassak, s az újabb csók(ok) pedig megint csak zavarba hoztak, enyhe pírt festve arcomra. Kissé értetlenül, ám annál nagyobb boldogsággal pillantottam fel arcára, finoman érintve azt, elnézve a mosolyát elfelejtettem, hogy talán valamit rosszul csináltam, de volt ott valami, amit nem értettem. Egyrészt a saját testem reakciója a közelségére, a csókjára, a kedvességére, másrészt a szavai is teljesen összezavartak.
Ha szidta az életet, akkor engem miért nevezett annak, aminek?
- Mi történt? - kérdeztem csak akkor óvatosan, amikor már kissé alábbhagyott a lelkesedése, s végre lenyugodhattam picit én is, egészen apró mozdulatokkal azonban önkéntelenül is simogatni kezdtem a mellkasát felpillantva a szemeibe nagyon is közelről. Valahogy ebben a pillanatban nem akartam tőle messzebb kerülni, nem akartam volna tőle elszakadni. Fogalmam sem volt arról, hogy miért éreztem azt az előbbit vele, de még mindig a hatása alatt voltam, teljesen megzavarodva a bennem keltett érzések miatt. - Mi történt? - kérdeztem ismételten tőle nagyon is halkan, csupa kíváncsisággal és érdeklődéssel a pillantásomban.




Hmm, ha nem ilyet vártál, akkor legközelebb majd kiengesztellek

Kérdések nélkül mit sem ért az élet, s így a megértés is vajmi kevés sikerrel járhatott, ha nem tapostuk ki a kíváncsiságunk ösvényét olyan információk megszerzésével, amikre szükségünk volt. Hogy megérthessünk másokat. Hogy átérezzük azt, amit ők megéltek és elfeledjük azt, amit nekik szinte lehetetlen volt. S habár a feledés volt a legjobb harcostárs, a megbocsájtás és az együttérzés viaskodott az előbbivel. Már kevésbé zavartan ugyan sikerült az ajkaimra kapott puszit viszonoznom, hogy aztán csak egy halovány, szó nélküli bólintással válaszoljak arra, hogy hallgatom őt, s kérnie sem kellett, hogy csendben, mindenféle közbeékelt hozzáfűzéssel esetleg megzavarjam.. Nem tudtam volna megtenni és nem is akartam annyira tiszteletlenné válni, de valahogy nem tetszett a belőle áradó komor komolyság, mégsem tettem ellene semmit.
Hagytam, hogy az ujjai simítsanak végig a bőrömön, amit egy igencsak halk sóhaj követett, pillantásommal egy másodpercre megakadva csak kettőnk kezén, s bátorítólag felmosolyogtam a szemeibe, de másra nem volt szükség, úgy éreztem, így minden egyes szavára megfelelő mértékben képes voltam figyelni, s bár bevallom, nem értettem, hogy milyen futárságról beszélt, ugyanakkor úgy gondoltam, hogy még a helyzet ellenére is jó döntést hozott akkor, négy éve. Az újabb, már kevésbé arcpirító helyen kapott puszira újfent elmosolyodtam békésen, kedvesen, ahogy csak tőlem telt, ám hallgattam. Mert így kellett tennem, és mert azt akartam. Időt hagyni neki. Időt arra, amire és amennyire csak szüksége volt.
Amint a történet folytatódott, úgy váltam egyre feszültebbé, s egyre aggódóbb pillantással figyeltem őt, arcának rezdüléseit, a beszéde közben végbemenő gesztusait, mert aggódtam. Tudom, butaság volt a részemről, mert rettentő sok nap telt el azóta, és nem kellett volna... de a fene vigye el! Bárkiért képes voltam aggódni és félteni, akiben volt egy kis emberség.. aki élt és mozgott. Legyen az ember, állat, de még a növényeket is képes voltam olykor élőként kezelni, mintha ugyanolyan kis élettel teli néma világuk lenne. Csak feszülten haraptam be alsó ajkam felkészülve a folytatásra, mert tudtam, hogy nem lehetett ennyi.. és vége. Már korábban sem tűnt unalmasnak Trey élete, ugyanakkor féltem egy kissé. Tulajdonképpen mindentől, ami új volt, de már nem akartam hátraarcot venni és nem megtudni azt, amit egyébként jelenleg mindennél jobban kívántam és vágytam. Azt, hogy beszéljen, hogy beavasson a kicsinyke életébe. Ezért is vezettem le tekintetemet a mellkasára, el mellette körbekémlelve a szűkös helyiségben, hogy kissé megkönnyíthessem neki a múlt felidézését. Úgy mindig nehezebben beszélünk őszinte és igaz szavakat, ha közben megfigyelik minden mozdulatunkat. S könnyebb is úgy a világra szabadítani igazi valónkat, az érzéseinket, ha közben nem célpontként tekintenek rám.
A szavak, az általa kimondott igazság viszont, fájdalommal megtelt könnyeket csaltak ki szemeimből, s hagytam őket legurulni olyan csendes melankóliával, amely egész testemet átjárta mit sem törődve a kissé fájdalmas szorításával a kezeimen. Nem zokogtam, nem voltam hangos, csak hagytam, hogy az általa kiváltott érzelmek egyetlen másodperc alatt béklyózzák meg a gondolataimat és rabláncba fűzzék azt a keserűséget, amit akkor éreztem, amint elhalt az utolsó szava is ajkain, s még akkor is képtelen voltam megszólalni, amikor már a pillantása a tekintetembe fonódott, mert akkor.. már őt néztem hosszú-hosszú ideje.
Tudtam, hogy beszélnem kell, hogy mondanom kellene valamit. Akármit, ahogy zavarnia is kellett volna az utolsó szavainak, hiszen nagyon is érzékeny és felettébb intim részletet osztott meg velem, de nem tékozolhattam el azt a kincset, amit tőle kaptam. Két kézzel, erősen kellett belekapaszkodnom ebbe a törékenységbe, mert így láttam. Halkan megköszörültem a torkomat, hogy képes lehessek beszélni, megtörölgettem a szabaddá váló kezeimmel az arcom, mielőtt elkönyvelt volna egy állandóan pityergő, érzékeny lelkű nőnek. Ami voltam, aláírom, de nem szerettem volna, ha erről jegyzett volna meg.
- Tudom, hogy most azt várod, hogy elítéljelek. Már maga a fegyverrántás ténye is.. rossz, és mint mondtam, az erőszak nem megoldás semmire - kezdtem bele egy nagyot sóhajtva, s ha engedte, az ő kezeit az enyémek közé vonhassam, finom simogató érintéssel körbeölelve azokat, s arcomra akaratlanul is egy lágy, ám fájdalomittas mosoly költözött. Egy újabb, reszketeg sóhaj következett, s megmocorogtam ültömben is, hogy Trey kezeit visszahúzhassam az ölembe. - De akkor kénytelen voltál magadat védeni és a társaid. És bár én képtelen lennék másokat feláldozni a saját életemért, Te más vagy. Te küzdesz, és ha még az is történt, ami - nyaltam meg gyorsan alsó ajkam, keresve a megfelelő szavakat, hirtelen sütöttem le a pillantásomat, felkészülve arra, amit mondani akartam:
- Örülök... hogy ma megtörtént, hogy ismét sikerült a gyógyszer nélkül újra önmagad lenni, és hogy segíthettem neked ebben, Trey - elmosolyodtam visszahúzódóan, óvatosan felpillantottam a szemeibe, hogy tudja, bár kissé zavarba jöttem a témától, mégis komolyan gondoltam minden egyes szavam. - Úgy látszik, hogy a dokinak igaza volt és valóban képes vagy minderre - simítottam meg a bőrét a kézfején és az alkarján úgy, hogy mindeközben csak a szemeit figyeltem. - Köszönöm, hogy beavattál engem a múltadba, és bármit is hiszel, nem foglak elítélni azért, amit kiváltottam belőled, még ha most egyébként teljesen bele is kéne pirulnom a következményekbe - nevettem fel hirtelen, de halk megkönnyebbüléssel. Úgy látszott, hogy az érzelmeim hullámvasutaztak a ma este folyamán, amit most talán nem is bántam.
- De továbbra sem vagyok istennő.. csak egy egyszerű restaurátor Vegas-ból - mosolyogtam már szelíden, még ha ez a mondat a maga nemében rettentő extrémnek is hangzott.

Tagadni, ellenkezni kellett volna, habár nem láttam értelmét. Nagyon is határozott férfi szerepét jelenítette meg előttem Trey, amivel nem akartam volna hadakozni. Ehelyett csak elfogadtam a kedves, s sokkal többet a szituációba látó férfi szavait, hogy csak magamban, egészen belül, odabent a mélyben tiltakozhassak a szavak ellen, mert bármennyiszer is hallottam ajkairól az istennő kifejezést, nem értettem vele egyet, azonban elfogadtam. Csak egy szerény, bocsánatkérő mosollyal néztem rá, még akkor is, amikor elhúzódott, hogy felállhasson, így csak én maradtam a lift padlóján üldögélve, igaz, nem sokáig.
A felém nyújtott kezét elfogadva hagytam, hogy felhúzzon magához, ahogy azt is, átölelhessen, a csóknál azonban kissé elpirultam. Még mindig annyira szokatlan volt, hogy ekkora fejlődésen ment át mellettem, de akkor is zavarba hozott az, hogy.. csókolt és érintett. Felkészületlenül ért ez a ragaszkodás, vagy.. igazából nem tudtam, mit és hogy kellene magyaráznom, azonban képtelen voltam megunni ezt és elfogadni, minden egyes újabb alkalommal, amikor a közelemben érezhettem Trey-t, a testét, az illatát, a meleg biztonságát, felzaklatott, hol jobban, hol kevésbé. A kezeim mégis bátortalanul siklottak fel a felkarján, hogy a vállait érintve ujjaimmal végül átöleljem őt és belebújhassak az ölelésébe. Még csak arra sem volt időm, hogy tiltakozhassak a szavaira, vagy bármit is mondjak, amikor a kezei érintésére lemerevedtem, s úgy viszonoztam ismételten a csókját.. belefeledkezve, elmélyülve a szenvedélyességében, megérezve a vágyának jeleit hozzám préselődve, ami megrémített. Nem miatta, önmagam miatt kezdtem pánikolni, és mielőtt még teljesen belefeledkezhetett volna abba, hogy a szavait átültethesse cselekvésbe, a szavaitól pedig úgy elvörösödtem, mint talán még soha, vagy legalábbis csak nagyon ritkán.
- Trey! - suttogtam elhalón a férfi ajkaira, s már húzódtam is picit el kezeimet lefűzve a vállairól, még mindig megfeszült testtel. - Ebben nem tudok neked segíteni, ne haragudj rám - sütöttem le a pillantásomat, s ha ez nem lett volna elég elutasítás, amiért szégyelltem is magam... képtelen voltam megmaradni a közelében úgy, hogy a férfiasságát éreztem. Bűntudattal húztam el magamról a kezeit, miközben beharaptam alsó ajkamat, s mint egy űzött vad, úgy kémleltem körbe a liftben. Nem tudtam hova menekülni, nem tudtam hova elbújni. Csak ő volt itt és én, és ez felőrölte minden egyes gondolatomat, megbénított a mozgásban, s mégis erőtlenül hátráltam el tőle a lábaim közé gyűrve egy jó nagy adag anyagot a szoknyámból, miközben hatalmas, súlyos légvételeket préseltem tüdőmbe, nekifeszülve aztán a lift hűvösen rideg fémfalának.
- Nem vagyok erre képes, Trey - fűztem ujjaimmal hátra a fülem mögé egy újabb tincset, miközben nem tudtam a férfi szemeibe nézni a szégyen miatt, amit ebben a pillanatban éreztem, ehelyett zaklatottan megnyaltam az ajkamat eltüntetve róla azt az őrjítően édes ízt, amit rajtam hagyott ő, s szemlesütve csak addig jutottam, hogy a cipőjét figyeljem. - Nem tudnám megtenni - egyszerre váltott a hangom teljesen idegen-ízűvé, amiben valahogy mégis ott rejlett az a félénk, tapasztalatlan nő haloványan pislákoló érintetlensége, ami csak egy kissé csorbult meg az idő során. Karjaimat mellkasom előtt kereszteztem, lehajtva a fejemet pedig hagytam, hogy az addig rendezett fürtjeim a vállamon átbukva szabadon csússzanak a mellkasomra félig-meddig elrejtve engem a férfi elől. Hosszan, s mélyen sóhajtottam, megrágva azt az egyetlen gondolatot, amely talán elég magyarázat lesz az elutasítás okára:
- Még csak egyszer voltam valakivel, és bánom, hogy akkor engedtem neki - vallottam színt olyan fásultan, olyan magányosan, hogy az még számomra is rémisztő volt. S valójában leginkább a Trey-től kapott és vélt reakciótól rettegtem, fogalmam sem volt arról, hogy ezzel a pár szóval vajon mit fogok belőle kiváltani és ez csak még inkább elbizonytalanított.



♥ ne haragudj :/ ♥

Ha lehetett volna, elástam volna magam a Föld mélyére, s bárhogy is próbálkoztam volna, egyszerűen nem tudtam volna láthatatlanná válni. Trey szavai csak még inkább rontottak a helyzeten, s az amúgy is kegyetlenül meghurcoltság érzése egyre erősödött bennem, míg már gombócot éreztem a torkomban és tudtam, hogy hamarosan olyan sírásközeli állapotba kerülök, amelyet már nem tudtam volna megakadályozni. Meg sem szólaltam, csak hagytam, hogy a keserűség, a bűntudat, az elveszettség érzése körbeöleljen ahelyett, hogy a férfire néztem volna. Hogy esdekeltem volna a bocsánatáért, inkább ott maradtam, ahol voltam, és még csak az sem ijesztett rám, hogy a telefon megszólalt. Most.. hagytam, hogy elsüppedjek a mocskosság mocsarában, amely úgy éreztem bekebelez.
Nem is igen figyeltem arra, hogy mit beszélt a férfi a telefonba, mert a gondolataim minduntalan előretolultak, és ha azt is hittem, hogy majd mindent megmagyarázok azzal a pár szóval, hát tévedtem. Méghozzá nagyot. Egyszer, egészen pontosan pár másodpercig pillantottam csak fel Trey-re, de képtelen voltam sokáig az arcát, a szemeit... vagy őt nézni, és ha lehetett, csak még kisebbre húztam össze magam egészen addig, ameddig meg nem szólalt, mert az felért a leggonoszabb büntetéssel is szinte, olyan fájdalmat varázsolva az arcomra, amelyben ritkán volt részem, és emiatt még rosszabb lett csak minden. Fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna mondanom. Nem tudtam, hogy győzhetném meg őt, elvégre az én hibám volt... én tehettem arról, hogy megbántottam és főleg én voltam az oka annak, hogy... nem tudtam neki segíteni.
Éreztem, hogy csak egy kósza, alig mozdulattal bólintottam csak, pont abban a pillanatban, amikor az újabb könnyfolyam megindult arcomon, s egy áruló csepp egészen az alkaromig igyekezett, ahol holttá válva simult rá a bőrömre, ám mielőtt válaszolhattam volna neki, kínosan ügyeltem arra, hogy csak véletlenül se törjek össze teljesen előtte.
- Nem bántanálak meg soha azzal, hogy visszaéljek a bizalmaddal - válaszoltam csak ennyit a lehető leghalkabban, szinte suttogva, hogy aztán óvatosan megmozduljak... lehajolva a padlón heverő telefonomért, amivel a táskámhoz léptem.. felvéve azt és a kalapot is a lift padlózatáról, csigalassan megfontolva minden egyes mozdulatot, amit csináltam, és ahogy kezembe fogtam a két kiegészítőt, eszembe jutott még valami.
Kérdőn, engedélyt kérően néztem csak fel a szemeibe, de aztán gyorsan felhagytam ezzel, és inkább azzal voltam elfoglalva, hogy az ő bőrkabátját is felemeljem, vele együtt a telefonját, viszont most... egészen sokáig és mélyen belenézve a szemeibe emeltem fel a kezem és az azzal tartott értékeket felé két lépésnyire megállva tőle, hogyha akarta, elvehette tőlem.
- Sajnálom - törtem meg a csendet újfent a legőszintébb hangsúllyal, amire csak képes voltam, s ha már nála voltak a dolgai, egyszerűen csak elhátráltam tőle a legtávolabbi sarokba úgy fordulva, hogy a fejemet nekitámaszthassam a lift falának, ugyanakkor ne Trey-t kelljen látnom akaratlanul sem. Szégyelltem magam. Bántott, hogy megsértettem őt. És sajnáltam.. mindent. Hogy nem úgy reagáltam, ahogy szerette volna. Sajnáltam, hogy velem kellett maradnia erre a kis időre, amíg a liftbe szorult. Miatta, mert csalódást okoztam neki. Sajnáltam... hogy megkedveltem és valahogy tudtam, hogy többé nem fogom látni őt. - Köszönöm, Trey - alig hallható, elhaló hang volt csak, amivel ismételten felé pillantottam egyetlen rövid, megismételhetetlen másodpercre, végül ismét a padlót.. majd a velem szemben lévő fémfalat lessem inkább, mielőtt még ténylegesen elsírtam volna magam, hogy mindent elrontottam.

Reagálnom kellett volna mindarra, amit mondott, ám hang nem hagyta el ajkaimat, helyette csak hagytam, hogy ő beszéljen, ő reagáljon és ő irányítsa a találkozásunk egyre romló tendenciáját mutató fonalát, s ha meg is tudtam volna állítani őt, megakadályozhattam volna, hogy ne beszéljen butaságokat, mégsem tettem. Tiszteletben tartottam az akaratát, ahogy ő is az enyémet. S még mindig úgy gondoltam, hogy az én hibám volt minden. Hogy ismételten olyan heves természetűvé vált, mint amilyen az első pillanatokban volt, a pánikroham előtt.
Teljesen leforráztak a szavai, megsemmisülten tapadtam rá a lift falához, ahogy őt hallgattam, s döbbentebb, megbántottabb és csalódottabb már nem is lehettem volna. Soha nem éreztem magam ennyire megalázottnak, mint azóta... azóta, hogy őszintén bevallottam neki a legféltettebb titkomat, amit olyan élesen mártott belém minden egyes alkalommal azóta, hogy képtelen voltam védekezni ellene.
- Ne haragudj - ismételtem már isten tudja hányadszorra ezt a két szót, mióta őt ismertem, s az ő szenvedélyes hevességével bennem csak az egyre mélyülő bánat vált erőteljesebbé, hagytam, hogy megint ostorcsapásként érjenek a vád szavai, és amikor meg is védhettem volna magam, akkor sem tettem, egyszerűen csak hagytam, hogy kiélje és levezethesse rajtam a dühödt kiábrándulását, miközben már a szemeit figyeltem, ajkainak mozgását, a belőle áradó forróság pedig már nem kedvességgel töltődött fel, hanem csípős indulattal.
Mégis minden egyes szavát megjegyeztem, s ellenkezés nélkül tűrtem azt is, hogy eltulajdonítsa a telefonomat, hagytam, hogy azt tegyen, amihez csak kedve szottyant, miközben az emlékezetembe véstem arcának minden egyes rezdülését, hajának csalafinta rendezetlenségét és a testének izmosságát és annak hajlatait, s szavak nélkül vettem át a telefont, hagyva, hogy kitéphesse Trey magát a fogságból, s csak pár másodpercig gondolkodtam megkövülten, döbbenten, s magam sem tudom... hezitált az ujjam a hívás gombon, de mielőtt még engedtem volna neki, hagytam volna, hogy végleg.. talán örökre eltűnjön az életemből, megráztam a fejem egyszer tagadólag. Nem fogom neki megengedni!
Először csak gyors léptekben indultam meg utána, hogy aztán már futva találjam meg őt, és mielőtt még a kocsi ajtaját feltépte volna, már ott voltam mögötte.. elkapva a karját rántottam rajta egyet teljes erőmből.. ami nem volt sok, és már bizsergett a tenyerem, tudtam... hogy a legtöbb esetben ezért a nők.. a hangsúlyáért, a szavaiért, a lenéző modoráért és a nyersességéért már rég bántották volna, én viszont akkor jöttem rá, hogy mit tettem, ezért zavartan elhátráltam tőle, mielőtt még ő támadt volna rá, zaklatottan sóhajtva egyet, kivárva azt a pillanatot, amikor tudatosult benne, hogy ki volt az, akinek szüksége volt rá, és ha nem emelt rám kezet, vigyázva a szemeibe pillantottam, egy kissé talán közelebb is lépve hozzá.
- Azt sajnálom, hogy tapasztalatlan vagyok, Trey! Életemben egyszer voltam valakivel, egyszer láttak ruha nélkül és egyszer érintettek úgy. Nem tudom, hogy szerezzek neked örömet, nem tudom, hogy mit kell tennem és nem tudom... Egyszerűen nem tudom, hogy mit tettem.. hogy megkívánj, nem értem azt sem, hogy miért forrósodtam fel attól az egy igazi csóktól és nem értem, miért akarlak a közelemben. Nem tudom. Alig ismerlek, most láttalak először életemben és mégis olyan, mintha oda a karjaid közé akarnék besüppedni, mert biztonságban vagyok veled. És nem érdekel, kivel hogy bánsz, de velem kedves voltál. Egészen addig, ameddig meg nem tudtad, hogy bennem is ott rejlik a félelem - sikerült mindezt egy szuszra kimondanom, mégsem voltam indulatos. Inkább lemondó, és bánatos, amiért ennyire nem hitt nekem. Hogy félreértett mindent és még csak azt sem hagyta, hogy elmondjam neki, mit miért tettem.
- Félek, és ahelyett, hogy segítettél volna... inkább elítélsz amiatt, mert képtelen vagyok egy liftben veled lenni? Az egy lift! Én pedig egy egyszerű restaurátor vagyok, aki nem éppen ilyen sivár és lelketlen helyen szeretne szeretkezni valakivel, ahol minden felület kemény és nem érzem magam biztonságban, csak veled... - nyeltem egy nagyot, s ki is fújtam hosszan a levegőt, mert éreztem, ahogy szédülni kezdtem, és mielőtt még a járdával, az aszfalttal ismerkedtem volna össze, ha a férfi engedte, akkor egészen közel húzódtam hozzá, gyengéden megérintve az arcát, bőrén simítva végig ujjaimmal pillangószárny puhasággal, mintha a világ legparányibb és legsebezhetőbb élőlénye volna.
- Ne haragudj, hogy nem hívtalak fel, de ezt tudnod kellett. Még itt, még most. Tőlem kellett hallanod, miközben látsz - mosolyodtam el haloványan, elhúzva a kezemet az arcáról is, de el nem húzódva abból a távolságból, ahol éppen voltam zaklatottan körbenézve a zsúfolt utcán is, ahogy autók húztak el mellettünk és ismeretlen alakok sétáltak körülöttünk. - Sajnálom, hogy egy liftben nem tudom magam átadni neked, de azt hiszem, hogy nem ott kellene ilyennek megtörténnie, ezt te is nagyon jól tudod - lágyult el a hangom is, habár eddig sem beszéltem másként. - Sosem voltam magabiztos... de benned hiszek, és örülök, hogy veled tölthettem azt a kis időt is, amit most eldobnál magadtól. És ha azt szeretnéd, akkor elmegyek és kitörlöm a számod... De csak akkor, ha valóban ezt akarod - nem léptem közelebb. Nem érintettem meg. De a szemeit figyeltem még mindig, bárhogy is tett közben, és ebben a pillanatban nem féltem. Bárhogy is döntött velem kapcsolatban. Most nem könnyeztem. Most csak azt akartam, hogy megértsen. Vagy legalább úgy menjen el, hogy megpróbáltam megértetni vele az álláspontomat.

ejjj, de nehéz veled

Gondolkodnom kellett volna a szavak árja során, meg kellett volna fontolnom, hogy mit mondok, s mit hallgatok el, de már mindegy volt. A találkozásunk pillanatától kezdve őszinteséggel adóztam felé, s ezen szokásosom nem akartam változtatni még akkor sem, ha... még többet adtam magamból neki, ha szinte térképként teregettem ki előtte az érzelmeim és a gondolataim. Megérdemelte, hogy tudja, hogy tudjon mindenről, amik a döntéseimet befolyásolták, s amit bármikor vállaltam, soha el nem tussolva a vétkességemet egy-egy akadályt átlépve.
Még akkor is, ha féltem, muszáj voltam folytatni, ameddig el nem apadtak a szavak, ameddig ki nem mondtam mindent, mit gondolok, miben akartam mást, és mi volt az, ami megijesztett. Talán mindkettőnk részéről. Olyan dolgot tettem, amit azelőtt... ilyen rövid idő alatt soha. Thayer-nek több, mint egy hónapjába telt az, hogy megöleljem, s mellette csak lassan engedtem fel, viszont Trey olyasmit váltott ki igencsak rövid idő alatt, amire soha nem gondoltam volna, de nem voltam képes teljesen kifordulni magamból. Kellett, hogy kapaszkodjak valamibe, s ha már az elveszett, elpocsékolt legősibb erényem elveszett korábban, attól még ugyanaz voltam, aki korábban.
Kósza bólintással válaszoltam az első reakciójára csak, mert igaza volt. Viszont nekem öntudatlanul is lételemem volt az, hogy sajnáljam a ki nem mondott szavakat, az elhangzott igazság felett pedig olykor részvétet nyilvánítsak. Nem tudtam másként működni, s habár nem volt támadó jellegű a férfi közeledése, szinte megreszkettem attól, hogy közelebb lépett, egészen közel, s csak az utolsó pillanatban fogtam magam vissza, hogy elhúzódjak, eltávolodjak tőle, mert azzal csak azt bizonyítottam volna, hogy félelmet keltett bennem, s a lelkemet marcangoló bűntudat addig pislákoló lángja fellobbant volna bennem felperzselve a józanságomat is. Mindezek helyett szótlanul, izgatottan, leverten és mindenféle különös érzés egyvelegével a gyomromban figyeltem őt, azt, ahogy ismét megszólalt, s újra csak egy bólintással feleltem, amit megfejeltem pár szóval:
- Nem tudhattad, hogy reagálok. Másoknál lehet, hogy elérted volna azt, amit szerettél volna - igen, így gondoltam, nem őt hibáztatva amiatt, hogy nem tudtam magam átadni neki a lift fülkéjében, amit nem bántam. Csak azt, hogy nem tudtam neki akkor segíteni.
- Nem félek tőled - suttogtam csak ennyit vissza nem törődve másokkal, a figyelmem, a gondolataim mind Trey-nek szentelődött ebben a pillanatban, s ahogy a karjait széttárta, gondolkodás nélkül küzdöttem le a köztünk lévő parányi légréteget rásimulva a mellkasára, karjaimmal átöleltem a törzsét a bőrdzsekije alatt olyan szorosan megkapaszkodva benne, amennyire csak tudtam, bár fájdalmas érintést még csak meg sem közelítette a mozdulatom. Arcomat belefúrtam a nyakába, hogy elmerülhessek az illatában el nem moccanva mellőle egy pillanatra sem, és csak álltam ott, előtte, érintve őt, s ekkor már más nem is számított, csak az, hogy - remélhetőleg - nem haragudott rám és nem akart volna megbántani ma már.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el az ölelés kezdete óta és aközött, hogy kissé elhúzódtam tőle, hogy egy puszit adhassak az arcára, amit egy mosoly is követett felnézve a szemeibe, de a karjaim még mindig nem eresztették őt, s csak ekkor bizonytalanodtam el kissé:
- Haragszol rám amiatt, hogy... ilyen vagyok? - fejeztem be inkább másként a kérdésemet, mert szégyenemben süllyedtem volna el, ha újfent a tapasztalatlanságomat kellett volna felhoznom ilyen intim közelségben. De tudnom kellett, hogy mit gondolt és szerettem volna tisztában lenni azzal is, hogy miként vélekedett rólam.. magáról, és a történtekről.

Furcsa, feledhetetlen és megismételhetetlen momentum volt az újabb ölelés, s bármennyiben is volt részem eddig, mindig, mindegyik különleges volt. Ahogy itt ez most, Trey-t érintve. Kedvem sem volt tőle távolabb lenni, elmarasztalni az érintését, és valahogy mintha odaillettem volna. Mert azt sem mondhatom, hogy nagyon rég voltam valakihez ilyen közel, s mégis, úgy éreztem, hogy ehhez a férfihez voltam az utóbbi időben a legközelebb. Nem éppen fizikálisan értve mindezt.
Halkan felsóhajtottam, majd el is mosolyodtam a felhangzó szavakra, s a kiegészítésre szinte felragyogott az arcomra is. Igen, abból a megjegyzésből lehettem csak biztos abban, hogy valóban nem érzett irántam dühödt haragot, s csillogó szemekkel figyelve halk nevetéssel válaszoltam, ami szolid mosolygásba váltott:
- Csak Las Vegas-ig mennék, nem tovább. Veled is, és géppel is - értékeltem, és nagyon is pozitívan hatott rám az, hogy az előbb kedves férfiből aztán hurrikán tört fel, s most mégis olyanná vált, mint korábban. Figyelmes volt és nem dobott el ismét, ahogy percekkel korábban akarta volna. Még ki sem bontakoztam az öleléséből, amikor újfent meghallottam a hangját, s mosolyogva néztem fel a szemeibe. - Csak egyet. Egyet szeretnék - nyaltam meg alsó ajkamat is, mielőtt felkacagtam volna halkan, emlékeztetve ugyanazokkal a szavakkal szinte, mint ahogy korábban a liftben is reagáltam az efféle kérdésére, s ahogy odabent a fémdobozban, most sem mozdultam előre, megvártam azt, hogy ő hajoljon hozzám, ő érintsen előbb, hogy a testem... a lelkem és a gondolataim is ismételten köré fonódjanak, míg ajkaink, s most már egész testünk is összeérhessen, mialatt ugyanolyan félénken és óvatosan, alárendelve a tapasztalatának csókoltam vissza. Nem túlzóan felbuzdítva őt, nehogy újra olyan fordulatot vegyen a csók, a közeledésem, hogy aztán ismételten engem bánthasson. Ugyanakkor nem féltem, mert bíztam abban, hogy a szavait komolyan gondolta, s hittem neki. A szemei nem hazudtak. A szavaival sem mondott ellent eddig még, ezért amikor megéreztem vándorló ujjait a testemen, lassan, egészen óvatosan húzódtam csak el a csókból, hogy felmosolyoghassak rá közelről, ki nem tépve magam az öleléséből, abból a biztonságból, amiben mellette voltam, csak vele.
- Nem azt mondtad, hogy ma már nem indulnál útnak? - motyogtam egész halkan, finoman megsimogatva a hátát még mindig a dzsekije alatt. - Igazából a mai napot még én is itt akartam volna tölteni, hogy holnap repüljek vissza Vegas-ba, és... lefoglaltam egy hotelszobát egyetlen éjszakára. Ha gondolod, akkor te is pihenj ma, és úgy holnap haza tudnánk menni. Persze csak ha nincs sürgős dolgod és... ígérem nem foglak zavarni, ha nem szeretnéd, mert akkor csak visszahúzódom majd a szobámba, és olvasni fogok. Egyébként is azt terveztem. Szóval.. azt hiszem akadna még egy szoba abban a szállodában, vagy ha nem, akkor... elrendezzük. Nem szeretném, ha az autódban töltenéd az éjjelt. Már.. ha így gondolod és beleegyezel és... - haraptam el a mondatot, amikor már úgy éreztem, hogy lyukat beszélek mindegyőnk hasába, ezért kelletlenül felsóhajtottam lassan, szégyellős mosollyal felpillantva újfent rá. - Ne haragudj, elragadtattam magam - sütöttem le a pillantásomat, miközben ujjaimmal visszahúzódtak, hogy már csak az oldalát érinthessem a férfinek.

Természetesen képtelen voltam megállni, hogy a zavarom miatt el ne kezdjek kotyogni, mint a legöregebb kávéfőzők, ugyanakkor jó érzés volt ugyanolyan közel maradni Trey-hez, a karjaiban, el nem távolodva tőle, és amikor az ötletemre teljesen másként válaszolt, mint szerettem volna, az addigi reménykedés és mosolygás átfordult valami olyasmibe, ahol kevésbé vártam a folytatást, s csak kínlódó sóhajjal summáztam azt, amit hallottam, kissé tagadólag meg is rázva a fejem.
- Nem alhatsz a kocsiban, ameddig én a hotelben sziesztázom. Nem szeretném, hogy rossz legyen neked - kapaszkodtam bele addig egészen, ameddig el nem húzta rólam a karjait, s valami... hiányzott abban a pillanatban kevesebbnek éreztem magam azzal, hogy nem érezhettem magam közel, kénytelen-kelletlen elhúztam róla a kezeimet is, majd meglehetősen kedvetlenül beszálltam az autóba, elrendezve a dolgaimat az ölemben, a szoknyámat a lábaim körül, egészen addig figyeltem közben Trey mozgását, és megvártam, hogy ő kösse magát be először, csak akkor csattant a kapocs a helyén, amikor már elhúzta a kezét, s szabadon rendelkezhettem a sajátommal, elmosolyodtam közben a szavaira, majd kurta bólintással elmondtam neki, amire emlékeztem. A taxisok mindig a legrövidebb utat választják, ha lehetőségük volt, és ha egyszer már jártam valahol, oda mindig visszataláltam. Csupa sugárutak, jobbra, majd balra, aztán megint jobbra, nagyjából a belváros külső peremére irányítottam őt, a szállodához.
- Sosem voltam még a pilóta jobb keze, de ígérem, hogy nem használom a hajtűkanyar kifejezéseket - mosolyogtam rá cinkos pillantással, kíváncsian várva, hogy milyen reakciót csalhatok ki belőle elodázva a csók kérdést, amire elpirultam. Megint. Mintha nem ért volna az ajka az enyémhez a mai napon már megszámlálhatatlanul sokszor! Mégis.. olyan új volt, minden egyes alkalommal szinte az elsőnek éreztem. S emiatt csak még inkább zavarba jöttem, de... emlékeztem a liftben megemlített férfire, arra, aki mindig félt, mégis megtette azokat a bizonyos ugrásokat.
- Csak.. egyet - mosolyogtam rá szélesen harmadjára is ugyanazt a szófordulatot használva, hogy a mellkasomon keresztülhúzódó biztonsági öv részt lehúzhassam a hasamhoz, így félig-meddig kibújva belőle áthajoltam Trey-hez, ám ahelyett, hogy megcsókoltam volna, ajkaim ajkai felett várakoztak izgatottan és türelmesen egyszerre, hogy szinte mosolyogva simulhassanak rá a férfi szájára finoman, nem elkapkodva egyetlen pillanatot sem, újra megízlelve a belőle áradó édes bűnösséget, amit most nem bántam egyáltalán, sőt... vágytam rá. Nem mélyítettem el szenvedéllyel a csókot, ahogy korábban ő tette, mert nekem erre volt most szükségem. S amikor elhúzódtam tőle, akkor sem végleg, csak hogy aztán egy hosszú puszit adhassak búcsúzóul az ajkaira, és amikor visszahúzódtam, akkor is felé fordulva süppedtem az ülésbe mosolygó arccal nézve a férfit.
- Nem szeretném, ha a kocsiban aludnál. Megengeded, hogy... a fuvarért cserébe elrendezzek neked egy szobát? Én szeretném. És jobban is érezném magam, ha nem arra kellene egész éjjel gondolnom, hogy amíg én kényelemben érzem magam, neked sehogy sem jó - tenyeremmel érintettem meg a kézfejét, ujjaim csúsztak ujjain végig, reménykedve, hogy nem fog elutasítani engem. - Kérlek, Trey. Hadd segítsek neked most én - egészen halkká váltam, s reméltem, hogy bele fog egyezni, s ha mégsem... akkor valami mást fogok kitalálni.

Bármennyire is hangzott határozottan mindaz, amit mondott, igyekeztem nem belenyugodni abba, hogy nem fogadja el az ajánlatomat. Mert mi mást tehettem volna? Eddig sem tudtam kiállni magamért azt leszámítva, hogy nem bírtam elengedni ős és utánaszaladva.. most éppen a férfi autójában ültem. Felsóhajtottam halkan csak.
- Ahogy szeretnéd, Trey - bántott ez a bizonyos férfi dolog, s ekkor jöttem rá, hogy nem csak a nők tudnak csökönyösek lenni, az ellenkező nem is kivette osztályrészéül a büszkeségüket. S erről Monsieur Moreau jutott eszembe, akivel szemben ugyanúgy tehetetlen voltam a liftben, nem megvédve az igazam, s kihagyva a kínálkozó lehetőséget. Halk, bár hosszú sóhajt eresztettem ki ajkaim közül, ahogy elkényelmesedtem az ülésen újfent amellett, hogy az utat figyeltem és csendes szavakkal segítettem Trey-t a vezetésben.
- Hamarosan ott leszünk a szállodánál, viszont holnap szeretném, ha a költségeket megfeleznénk. Végtére is elviszel, és nem szeretek senkinek sem tartozni. Még ha erre azt is fogod mondani, hogy nem tenném. Kérlek - mosolyodtam el lágyan, s ha épp akkor váltott, akkor finoman simítottam végig a kézfején csak futólag, azonban nem akartam őt akadályozni, egyszerű, gyors, ám kellemes mozdulat volt csak a részemről, pillantásommal végigkövettem azt, ahogy rágyújtott, ahogy a füst elhagyta felfelé, majd kifelé kígyózva ajkait, s még akkor is őt lestem, amikor megkínált a cigarettával, amire csak megráztam a fejem nemlegesen:
- Nem, köszönöm. Még sosem dohányoztam - mégis a dobozért nyúltam óvatosan, hogy ujjaim börtönébe zárjam azt, felnyitva a dobozt pedig megszagolgattam a dohányt a kis tekert rudacskákban. - Művészek százai éltek a dohány, az alkohol, vagy éppen a drog adta élvezetekkel és kábulattal, én mégis inkább a zenét választom alkotás közben. Megnyugtat és olyan, mintha egy újabb világot nyitnának előttem meg a dallamok - magyaráztam egészen halkan, még ha nem is volt ez a kérdés, mégis úgy gondoltam, hogy ezzel talán magyarázatot adhatok a reakcióim okaira. - Még egy tömb balra a következő kanyar után, és ott is vagyunk az Adagio-nál - váltottam témát, és amennyiben követte a szavaimat, akkor valóban oda is jutottunk, a jótékony csendet választottam addig, ameddig a motor meg nem állt, s Trey a kulcsot el nem fordította, de... valahogy még mindig nem tudtam beletörődni abba, hogy ő a kocsiban töltené az éjszakát. Ez butaság lett volna. Beharaptam az alsó ajkamat elgondolkodva, bent hagyva a biztonsági övem csatját is a helyén, miközben elkezdtem babrálni a táskával és a kalappal az ölemben.
- Szeretném, ha bejönnél velem - pillantottam rá au autó csendjében, miközben a város kevésbé volt zajos és lármás, mint Las Vegas-ban. Nem bántam a város nyüzsgését otthon, de olykor kellett a nyugodtabb környezet is. - Utána ígérem nem foglak visszatartani, hogy a kocsiban éjszakázz - ezt némileg kedvetlenül, sokkal inkább szomorú felhanggal a hangomban sikerült megjegyeznem, hogy aztán egy kattintással megszabaduljak az övtől magam előtt, hirtelen izegni-mozogni kezdtem az ülésben, hogy Trey felé fordulhassak, amennyire csak tudtam, s egy vidám, kedves mosollyal néztem a szemeibe. - De előtte szükségem lesz alvás előtt az ölelésedre. Úgyhogy mindenképpen be kell jönnöd, mert még nem vagyok álmos - őszintén pislogtam rá, és valóban.. még órákig nem bújtam volna ágyba egyébként sem.


Az első bekezdésed nagyon édes lett, megmosolyogtam

Lassan, kedves mosollyal fogadtam a szavait, azonban nem éreztem úgy, hogy azok jogosak is lettek volna, de nem ellenkeztem, helyette csendben figyeltem a manővert, mialatt azon gondolkodtam, hogy végül akkor most belement-e az ajánlatomba, avagy majd el fogja hárítani azt is, ahogy korábban a szobafoglalást.
Még szinte végig sem mondhattam a következő gondolatot, amikor válaszolt, s kissé felkészületlenül is ért, ám csak mosolyogva bólintottam. Nem akartam őt győzködni, azt szerettem volna, ha saját akaratából tette azt, amit akart és szeretett volna, kissé megkövülten figyelve, ahogy átnyúlt az én térfelemre, hogy aztán engem érinthessen. Ujjaim még inkább rászorultak a táska anyagára bőszen morzsolgatva azt, s csakugyan.. újfent elpirultam picit, de minden egyes mozdulatot megfigyeltem, mert mégis mi mást tehettem volna? Egy szinte ugyanolyan szűk légtérben voltam vele, mint korábban is, viszont mindkét eset másmilyen Trey-t mutatott meg nekem. Pontosabban... ugyanaz a férfi volt, de itt, idebent sokkal inkább határozottabb volt, amit ugyancsak kedveltem. Őt kedveltem.
Az alvás előtti ölelős gondolatomra érkezett válasza megmosolyogtatott, s egyben el is gondolkodtam, hogy.. tulajdonképpen én sem kértem még soha ilyet.
- Nem alvós macinak kértelek. De jól esik a közelséged és megnyugtatsz. Te is - válaszoltam némi zavarral a hangomban, s arcom sem arról árulkodott, hogy gyakorta szoktam ilyeneket mondani. Meg is köszörültem a torkomat gyorsan, bár halkan, végül egy halovány, kedves mosollyal nézhessek rá. Az az ártatlan simítás pedig számomra.. nem volt az. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet is, de mielőtt még az autóban felejtődtem volna, gyorsan kiszálltam, mellé sétálva pedig oldalra billentettem a fejem, ahogy felnéztem Trey szemeibe.
- Nem szeretném, ha még egyszer rosszul lennél. És csak a harmadikra kell felmennünk - egyetlen kósza, vágyódó pillantást engedtem csak meg a keze után, de leküzdve a késztetést, hogy utána nyúljak és magamhoz vonjam, inkább megindultam, s ha követett, akkor egy gyors becsekkolást követően a recepción egy újabb mosollyal néztem fel a férfi szemeibe, annak ellenére is, hogy a pult mögött ülő hölgy minden áron megpróbált rábeszélni engem egy duplaágyas szobára. Kissé bűntudatom is volt, de egyelőre tartottam magam ahhoz, amit Trey mondott korábban. Mégis inkább a férfire szenteltem most minden figyelmem, ahogy őt figyelve elindultam a lépcső felé, nem megelőzve őt... valahogy sosem szerettem mások előtt lenni azon morfondírozva, hogy valamit még mindig nem tudtam róla, de egyelőre próbáltam csendben maradni. De tudtam, hogy nem sikerül ez a tervem sokáig.
- Most már elmondod, hogy hogy képzeled életed utolsó napját? - vágtam bele kertelés nélkül és kíváncsian, amikor az első lépcsőforduló után eltűntünk mindenki szeme elől, s csak magunk maradtunk. - Azt mondtad, csodálatos lenne.. miért? - mosolyogtam rá türelmesen, ahogy arcának profilját néztem, ujjaimmal kissé megemelve a szoknyám hosszú anyagát is, hogy el ne essek lépegetés közben.

Otthon, Las Vegas-ban is alig-alig hívtam valakit az otthonomba, és igaz, hogy San Francisco csak ideiglenes szállást biztosított, én mégis ugyanolyan intim helyzetben éreztem magam. Érthetetlen volt számomra, hogy valakit, akit szinte nem is ismertem, ennyire kezdjek hozzá kötődni, hogy beengedem őt az életembe, de ezen nem akartam sokáig gondolkodni, mert akkor biztos, hogy elbizonytalanodtam volna és minden további történést megakadályozott volna a megjelenő félsz és görcsösség. Minden, amit eddig elértem, és hagytam, hogy megtörténjen, sodródjon a maga medrében, szertefoszlott volna. Ezt pedig nem engedhettem.
Szinte megkövülten figyeltem, ahogy egy felnőtt férfitől szokatlanul Trey megpördült tengelye körül, de leginkább a csodálkozás és a gyermeki felszabadultság lepett meg, ami ebben a mozdulatban megbújt, s nem tudtam magamban tartani a feltörő vidám mosolygást, és csak akkor indultam meg, amikor már kiszórakozta magát, s a hallott szavakra némiképp elszomorodtam.
- A liftben úgy tűnt, hogy okkal mondtad - igyekeztem nem a szarkazmus szóra összpontosítani, mert nem tudtam volna kinézni belőle. Pontosabban... másokkal, más helyzetekben elképzelhető volt, hogy Trey ilyesmit érezzen, gondoljon, de mellettem... feladtam, s ahogy ismételten megperdült, újra mosolygással kísértem a mozdulatát, s megint csak bevártam őt, vagy inkább kissé lemaradtam, hogy ismét beérhessem aztán. A felhangzó szavakra kíváncsian néztem a férfi profilját türelmesen pislogva rá a folytatást várva, de végül a konkretizálás elmaradt. Felsóhajtottam halkan, s tiszteletben tartottam a választ. Ugyan ki gondolkodott volna azon, mit tenne meg életének utolsó napján? S vajon ki tudta, hogy pontosan mikor érkezik el élete fonalának utolsó szakasza? Csakugyan.. furcsa vágy volt mindezt tudnom, de mindig is szerettem olyan kérdéseket feltenni, s olyan válaszokat kapni, amelyek nem egyszerű, ösztönös szavak voltak csupán, hanem jelentőségteljessé tette a beszélgetést.
Pillanatnyi gondolkodást engedtem csak meg magamnak a témát illetően, hogy kicsit elmorzsolgathassam a kalapom anyagát ujjbegyeim közt, arcomon látszott is, ahogy gondolkodóba estem, de aztán egy kissé szomorkás mosollyal néztem le a lépcsőkre, ahogy a lépegetés során eltűntek alattunk-mögöttünk.
- Mindig is foglalkoztatott a halál gondolata - kezdtem bele alig meggyőzően, bocsánatkérő mosollyal. - Mindenki túlmisztifikálja, de közben igazából senki sem tudja, hogy mi van utána. Hihetnék a Paradicsomban.. a nagy feketeségben, de inkább csak félek tőle. Nem az elmúlástól, hanem attól, hogy nem tudom, mi lesz akkor - köszörültem meg a torkomat hirtelen, hiszen magára a kérdésre még jócskán messze volt a válaszom, úgy tűnhetett, hogy a magyarázatomat a csupasz Ádámnál és Évánál kezdtem, ezért felérve egy újabb lépcsőfordulóba magamhoz öleltem a kalapot úgy, hogy ajkamat nyomtam a pereme anyagához szinte elbújva amögött, s ha Trey ismét pörgött, megint csak mosolyt csalt arcomra a mozdulattal.
- Amennyire szeretek másokkal lenni, nekem nem okozna gondot az egyedüllét sem. Ha látnák az elmúlásom, az szomorúsággal töltene el, és bűntudatom lenne, hogy olyan helyzetbe sodortam őt.. őket, amiben nem kellene részt venniük - már magától a témától is elszomorodtam, s semmire és senkire sem nézve, ahogy jobban belegondoltam ebbe, akaratlanul is könnyeket csalt ki szemeimből ez a helyzet lépegetve a lépcsőfokokon. - Nem akarok senkinek sem fájdalmat okozni.. de a legvégső pillanatig másokkal szeretnék lenni, hogy segíthessem őket. Láthassam a boldogságukat anélkül, hogy ők tudnák, hogy a részemről hamarosan mindennek vége - fejeztem be csak egészen halkan egy újabb lépcsőfordulóban, egészen halvány mosollyal nézve csak Trey szemeibe, hogy aztán meginduljak a lépcsőn szótlanul, az előbbi szavakon gondolkodva, s valóban arra jöttem rá, hogy tényleg ezt szeretném. Nem nagy utazásról, belső megismerésről fantáziáltam, hanem arról, hogy látni akartam mások vidámságát. Az feltöltene élettel. Még ha tudnám is, hogy nem sokáig vihetem magammal ezek emlékét.
- Ne haragudj.. nem ilyenről kellene beszélgetnünk - pirultam el kissé, hogy valahol egészen máshol járjon a fejem.. valahol aközött, hogy hamarosan a szobámhoz érünk és hogy.. tulajdonképpen mit is csinálok, de nem akartam meggondolni magam. Nem akarta gátat szabni annak, ami eddig történt, s újra emlékeztettem magam arra, amit még a liftben mondott utoljára nekem, ezért ha továbbindult, én akkor sem léptem utána, s nem is mozdultam el onnan, és ha ő visszafordult felém, akkor ajkamat beharapva pillantottam végig a testén. - Magadhoz ölelnél, Trey? - mosolyodtam kissé, magam sem értettem miért. Tudtam, hogy a csókjára is szükségem lesz, nem csak a közelségére, de azt pirulás és zavar nélkül nem mertem volna megérdeklődni.


Ez a pörgés-forgás nagyon megmosolyogtatott