Jó volt mosolyogni látni. Hiányzott. Most ugrottak talán elő csak az igazán jó emlékek, az idő amit együtt töltöttünk, a vad kefélések utáni kellemes idők, amikor akár órákig is képesek voltunk csak egymáson fetrengve bámulni a plafont, vigyorogni, beszélgetni teljesen felesleges dolgokról, a jövőről.. álmokról.. vágyakról... egészen amíg nem dörömböltek az ajtón vagy csörgött a telefon, hogy munka van takarodjunk vissza az életbe. Akárhogy is volt, szerettem azt az életet. Akkor legalább néha volt kapaszkodó, egy kis szünet, és még ha akkor minden más is volt, mert azért ha egy komplett banda áll a háta mögött az ember lényegesen erősebb, de akkor is megvolt az esélye, hogy egy- egy dezertőr valamelyik bandából lazán a hátadba küld egy 9mm-est.  
Akkor tértem vissza a földre, amikor megint beszélni kezdett. Akkor eresztettem csak a szorításomon, öntudatlan volt, mégis amint kapcsolt leeresztettem.

- Ott leszek.. - motyogtam, de ezt már csak a hátának, és szememmel végig követtem amíg elhagyja az épületet.

Egy jó darabig álltam még ott. Talán csak kedvem nem volt visszamenni Nevilhez, piás is volt, éreztem belőle, nem volt kedvem leállni vitázni vele.. - dörzsöltem meg a homlokomat, és hátraarcot véve megindultam fel a lépcsőn. Itt az ideje hogy lezárjuk ezt az ügyet.


A folyósóra érve csak egy pillanatra álltam meg. Nagy levegőt vettem, aztán... Hadd szóljon, előre!
Egyetlen szó nélkül léptem be a tövig kitárt ajtón. És nem is kellett csalódnom. Ott támasztotta az ablakpárkányt, pont ahogy sejtettem.

Elegem volt! Kurvára elegem az egészből! A rohanásból! A bujkálásból! Az életből, és főleg hogy emiatt a mocskos ribanc miatt újra mennünk kell! De abból még inkább elegem volt, hogy Gabe mostantól megint hülye lesz, és megint időbe telik majd mire összeszedem! Csak bámultam ki az ablakon, figyelve a háttérben játszó fényeket és azon kattogtam, mi lesz ha visszajön. Ha végzett. Megint bőröndök... kocsi.. kilométerek.. és Jas...  Nagyot kellett nyeljek a gondolatra, holott rohadtul nem tudtam mit kattogok ezen. Volt.. megint, vége. Ennyi. Majd egyszer talán megint találkozunk, majd megint összefutunk egy vadító estére, és talán megint úgy érzem boldog vagyok egy egész tetves éjszakáig. Ekkor hallottam meg a lépteket.

- Mennyi időnk van.. - mondtam inkább mint kérdeztem, de nem vettem a fáradságot, hogy hátraforduljak. Egyrészt mert nem érdemelte meg, másrészt mert kurvára nem akartam, hogy lássa a kétségbeesést a szemeimben. Nem akartam tovább futni. Kurvára nem!

- Nem megyünk sehová! - hallottam a hangjából kiütköző érzéseket, de nem érdekelt. Még mindig nem tetszett amit leművelt és még ha más esetben azt is mondanám igaza van, jogosak a félelmek, most nem tudott a dolog érdekelni. Talán elvakult voltam, meglehet. De valahol megnyugtatott a tény hogy a saját bőrömet viszem a vásárra, a saját döntésem, neki nem származhat baja belőle, és ha engem kicsinálnak... Akkor a saját hülyeségem miatt veszek el.

- Munkát kaptam.. - beszéltem csak lassan koppanó léptekkel lépve beljebb és nem kellenek a kíváncsi fülek, halkan csuktam be az ajtót a hátam mögött.

- Miféle munkát..? - fordultam meg felé, nem érdekelt, hogy az előbb még nem akartam belenézni a szemeibe, az egészet már valami értetlen kíváncsiság vette át.

- Ne törődj vele.. - nyeltem el egy sóhajtással, és tovább lépkedve befele gombolni kezdtem az ingemet. Meg akartam már szabadulni a véres cuccoktól és egy jó zuhany sem ártott volna a mai nap után.

- Mi az, hogy ne törődjek vele!?? - kaptam fel a vizet egy pillanat alatt, mikor ő még mindig dög nyugodtan lépkedett, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne és épp csak vakációzni jöttünk volna el erre a rohadt helyre hogy félrerakva a napi unalmas életet, kipróbáljuk milyen is egy igazi nyüzsgő, nagyvárosban. - Mi a  fasz van veled!?? Normális vagy? Van róla fogalmad mit beszélsz? - léptem én is közelebb csak hogy tisztában legyen vele, nem viccelek, nem szarozok én vele, és igen, van hogy egy büdös szó nélkül teszem amire utasít, mert elfogadom, hogy ő az aki a jobb ebben, kiszámolja mit-merre, de most hogy ez a kurva feltűnt itt, az egész teljesen megváltozott.

- Gabe, csak azt ne mondd nekem, hogy ez a ribanc belerángatott valamibe.. - vettem vissza a hangerőből hitetlenséget tükrözve, mert valami azt súgta, hogy nagyon is igazam van. Bassza meg! Az isten bassza meg...

- Vigyázz a szádra! - torpantam meg ahogy közelített, nyilvánvalóvá téve hogy rohadtul nem tűröm, hogy így beszéljen róla a közelemben. Volt ami volt.. történt ami történt, még az se érdekel mennyire rühelli, mert nem felel meg az ő.. igényeinek, de egy percig sem tűrtem ezt a közelemben.

- Valami nagykutya... Itt Vegasban. Felbérelt egy munkára, és Rita volt a közvetítő. - vázoltam aztán szűken a helyzetet, csak hogy mégis adjak is valamit meg nem is, de ne pattogjon feleslegesen vagy csak úgy zsigerből kavarjon be.

- Na jah.. Közvetítő… - húztam el a szót, fintorogva nyilvánvalóvá téve mennyire nem tetszik nekem ez az egész. ROHADTUL nem tetszik! Ahogy az se, hogy a kis picsa füttyent, ez meg eldobva az elmúlt nyolc évet csak lihegve rohan utána, hogy önkényesen puskacső elé tegye a fejét!

- Tudom sajnálni ha valami nem tetszik, de ez van. Felnőtt ember vagy! Már kurva rég, ha problémád van, nyitva az ajtó, mehetsz! – néztem rá résnyire húzott szemekkel nyilvánvalóvá téve, hogy nem hülyéskedem. Egy szavába sem kerül, mehet a retekbe, meg se kell mondania merre megy, ha attól fél hogy elköpöm az egészet.
Soha nem adnék ki egyetlen információmorzsát se róla. Még akár ha ki is beleznének…

Csak néztem a szemeibe. Komolyan nem hiszem el, hogy ekkora.. faszfej, beugrik annak a nőnek, önként megy a saját vesztébe, és elvárja hogy én csak üljek a seggemen, ölbe tett kezekkel. A nagy lófaszt! Egy percig nem hagyom hogy megtegye!

- Gabe, legyen agyad! Gondold már ezt át! Hogy talált meg!? Hogy került ide!? Pont ide! Honnan tudta hol vagyunk, ha még a fejvadászok se találtak ránk!? Nézd már milyen véletlen.. – nevettem el cinikusan – A kis tündérke csak úgy feltűnik és PONT.. kiszúrja hol is szálltunk meg! – vált erélyessé a hangom, mert igen, pipa voltam! Kurvára dühös voltam arra a nőre, meg az egész tényre hogy nem één voltam itthon és basztam ki a seggét mint macskát szarni az utcára, Gabe-nek meg még csak találkoznia sem kellett volna vele!

- Gabe… Mi a faszért nem húzunk el a fenébe..? – ütöttem meg már valamivel gyengébb hangot, mert tudtam, ha leugatom többet ártok vele. – Gyanús ez a nő…Kurvára az! Menjünk, pakoljunk össze és húzzunk el innen! Majd kapunk melót.. Máshol! Bármit! Ha kell még szart is pucolok, de ne ugorj bele! – vettem elő valahol mélyből a modorom, de ő a testvérem... Kurva sok mindent hajlandó voltam megtenni érte.

Rövid a csönd. Ez volt ami következett. Hallottam a szavait, sőt, minden egyes szót felfogtam rendesen, és más esetben valószínű én is ezt tenném, egy átlagos esetben, csakhogy ez az eset most rohadtul nem volt átlagos. Bíztam Ritában. Még mindig, lehet hogy rosszul teszem, de a közös múlt nem hagyta hogy másként tegyek.
Rita soha nem tudna elárulni engem... Legalábbis én hittem benne.. – raktam le magam az ágy oldalán és megtámaszkodtam a két térdemen. Csak rövid csönd után fordítottam felé a fejem. Tízezer okom volt rá hogy a munka oldalára álljak. Mégis volt ott valalmi, valami sokkal nyomosabb érv…

- Nev… - kezdtem aztán bele –[color=yellow] Ne mondd hogy nem bízom benned, mert nem így van. [color] - folytattam halkan – Mindig is bíztam benned, különben nem lennék most itt! Mindig is láttam valamit benned, a szemeidben.. Már akkor is, ott.. nyolc éve, az ajtóban. – rövid a szünet – Valahonnan tudtam hogy nem hagyhatom hogy elmenj, és most én kérem ezt tőled.. – hallgattam el megint, de csak rövid időre  - Bízz bennem! Tudom mit csinálok… - fordultam vissza magam elé, de tényleg? Tényleg tisztában vagyok a lehetséges következményekkel? Nem tudom… Hinni AKARTAM... De azt viszont jól tudtam, hogy ha nem próbálom meg, egy életen át bánni fogom….

Csak bambultam a szakadt padlót… Most mit kéne tegyek? Azt mondani hogy: baszd meg nem érdekelsz, én elhúztam!?? Igen, pont valami ilyesmi kevert a fejemben, mégse akaródzott tényleg kimondani. És fingom sincs miért... A fenéket NINCS! Mert a bátyám, és akárhogy is van, de szeretem. És főleg mert senki másom nincs ebben a tetves életben, egyedül ő. Nem akartam még őt is elveszíteni.

Orbitális sóhaj tépett át a tüdőmön, de még mindig nem tudtam megszólalni. Kinéztem az ablakon, de baromira nem láttam mást, csak a saját tükörképemet. Aztán.. magam se tudom hogy miért, a semmiből szólaltam meg.

- Oké, akkor csinálj amit akarsz… - beszéltem egész fahangon, de nem bírtam tovább vele egy légtérben. Csak felkaptam a belépéskor lehajított dzsekimet, és most jött el az ideje hogy kilépjek azon az ajtón.

- De ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek… - azzal megtetten...

OFF

Nem örültem neki hogy lelépett. Annak AHOGY.. lelépett, de nem mentem utána. Ennek így kellett lennie! Majd rendbe jön... vagy tudom is én, nem érdekel. Ami viszont jobban érdekelt, az a másnap! Erős volt a késztetés hogy háttal elvágódjak az ágyon keresztbe és csak a plafont bámulva gondolkodjak, de tisztában voltam vele mik jutnának az eszembe. Emlékek… Emlékek, Rólunk. A régi időkből… Ezért megspóroltam magamnak néhány órányi merengést, vagy épp légből kapott lehetőséget, és feltolva magam az ágyról inkább megcéloztam a zuhanyt. Jó lesz megszabadulni végre a vértől, tiszta ruhát rántani, és leugrani a szemközti közértbe egy üveg whiskyért. Most nem vágytam másra jobban. A magány és én. Mi ketten mindig is jó társai voltunk egymásnak, pláne ha egy üveg is beleszólt a kettősbe. És most nagyon is szükségét éreztem annak az üvegnek…

OFF 2.0
A Tietek a terep!

Folyt. ITT...

Nem hallottam semmit. A saját ütlegelő szívdobogásom volt ami kitöltötte a fejemet, és az a mély, barna szempár ami a tükörből figyelt vissza rám, magában hordozva az összes eddig elkövetett bűnöket, minden egyes percért önmagamat hibáztatta érte. Én voltam! Ez voltam én! Ez mind! Egy semmi. Egy senki, aki másra sem képes csak mindenkire fájdalmat jelent, aki körül minden tönkremegy és aki mindenkinek vesztet hoz. Egy senki voltam! Egy oltári nagy senki, aki belül üres, szinte már kong az éjszaka sötétjében, és most ebben a néma percben gyűlöltem ez a senki lenni! Gyűlöltem az életet! A múltat.. a jelent.. már előre gyűlöltem a jövőmet, mégsem tudtam egy tapodtat sem mozdulni...

Egy hang.. Ez ütközött ki a háttérben, épp elég volt ahhoz hogy visszalépjek a földre, de még mindig nem mozdultam meg. Két kezem csak szorította a mosdószélet, és szerettem volna elsüllyedni. Itt.. most.. egyedül. Hagyjon mindenki békén! - kiáltozott a fejem, de a tükörben még mindig az a mozdulatlan, mimikátlan, hamuszürke arc nézett vissza rám. Ekkor éreztem meg a hátam mögött a közelséget, újabb hang.. Rita.. és a felismerés már visszatöltötte belém az életet. Még mindig nem szóltam. De már nem saját magamat bámultam a tükörben, hanem az ő szemeibe néztem. Nem mozdultam. A kezem még mindig szorította a mosdó szélét, és igen, ha más lenne itt, ha nem ő állna mögöttem, már biztos voltam benne hogy a torkán csúszna át a késem, de vele szemben tehetetlen voltam. Csak hagytam hogy megfogja a kezem, az övé végigsiklott a bőrömön, újra víz.. hideg, én meg csak szótlanul figyelem ahogy törődik velem. Szerettem... Hiába, hogy nem volt valós a vérségi kötelék kettőnk között, még soha senki mást nem engedtem ennyire közel, egy embert kivéve, régen... Aki most az arcomba csapott alig percekkel ezelőtt..

- Hogy ment.. - kérdeztem halkan, alig akadva erő a hangomban, de aztán továbbra is engedve mindent amit tett velem, inkább megköszörültem a torkomat. - A fickóval...  Minden rendben!? - kérdeztem egy cseppet sem változtatva a hangsúlyon, csak az erősségen. Az a Vincent.. aki voltam.. akinek mindig is lennem kellett, most sehol se volt. Most valaki más volt itt. Egy idegen. Mégis az én hangomon szólalt meg...

Még mindig őt figyeltem. Nem válaszolt elsőre, de most egyáltalán nem volt kedvem megfedni érte. Erőm? Szándékom. Csak hagytam amit tesz velem, és hálás voltam érte. Talán nem látta, talán fogalma sem volt róla mennyire, de az voltam. Amiért volt nekem. Ő volt az egyetlen a tetves nyolc éven át, amióta Dave elment.. ő volt az egyetlen akit valaha is érdekeltem, és hiába volt hogy nem egyszer odavágtam az asztalra ha valami olyat tett ami nem tetszett, de akkor is.. szerettem. Mint a saját húgomat, úgy védelmezte minden ösztönöm.

Csak biccentettem amikor mégis megszólalt, mégsem vettem le a kezemet kötöző kezéről a szemeimet. Még akkor sem amikor folytatta. Micsoda faszfej... - siklott át a fejemen, de aztán nem érte meg több szót pazarolni erre. Ha itt lesz, hát itt lesz. Megérte. Vagy mégsem... - pillantottam fel most először Rain szemeire, de nem láttam bennük változást. Talán ő jobban kezelte. Vagy ott egészen máshogy történtek a dolgok. - sóhajtottam egy baromi nagyot, de csak hogy végre összekapjam a fejemet, amikor aztán megint beszélt, én meg...

- Nem bölény volt. - szorítottam a legszűkebbre, akármi is volt, akárhogy is volt, elmúlt. Vége. Az egésznek! Mindennek! - vette át a korábbi tompaság helyét valami más, inkább.. düh. Igen, dühös voltam! Kibaszottul dühös! Az életre, és azt hiszem ez meg is látszott az arcomon.

- Csak egy régi ügy. De már elrendezve. - köszörültem megint torkot és éreztem ahogy a száguldó vérrel visszaköszön belém az élet. Ez az! Nem lesz itt semmi gond! - céloztam meg öles léptekkel Rain-t kikerülve az asztalomat és már nem kis indulattal nyomtam is le hívón a gombot.

- A kurva életbe küldjetek ide valakit a takarítóbrigádból, számolja fel ezt a kibaszott disznóólat itt, amíg szépen mondom! - vettem csak ekkor levegőt, ahogy a halántékomon megfeszültek az erek. Egy darabig még szorítottam, de aztán nem tettem hozzá semmit, csak elengedtem és újra szembe fordultam Rainnel.

- Köszönöm aaa... segítségedet. - emeltem az arcom elé a kezemet, hogy kinyissam és összezárjam az ujjaimat a kötés alatt. - De nem kellett volna! - tettem hozzá már csak presztizsből, pláne mert így gondoltam jónak, és egy pillanat alatt állítva fel a korábban felborult széket, csak kutatva egy szivar után az asztalon végül leraktam magam. - Az isten bassza meg, hogy itt mindent nekem kell csinálnom. - morogtam, kivételesen most leharapva a szivarvéget, most baromira nem volt kedvem hogy eljátszogassak a vágóval mint valami idióta pénzes seggfej, és félreköpve a darabot a szőnyegre, úgy haraptam rá az egészre.

- És köszönöm Rain, a másik ügyet.. - beszéltem már nem kevéssé pofátlanul a szivar oldalt figyelve a számban, de nem érdekelt. Rain előtt soha nem kerteltem. Már amikor nem származott érdeke belőle. És ez most nem az a pillanat volt.

Hallottam ahogy matat, de nem volt szándékomban megakadályozni benne. Ahogy abban sem mikor megjelenve előttem lerakta magát a székre, csak azt mondtam neki amit megérdemelt.

- Azért köszönöm... - ismételtem megint. Hogy miért? Nem vagyok benne biztos hogy meg tudnám mondani, egyszerűen csak így éreztem helyesnek. - És sajnálom, hogy.. – de innen nem folytattam tovább. Nem tudtam mi játszódott le. Ott, és benne. Ha ugyanaz ami alig fél órával ezelőtt idebenn.. – tévedt a szemem le a padlóra, a korábban elhajított és rommá taposott szivar látványára, még eszembe jutott a szája íze. De aztán nem néztem már oda többet. - .. örülök, hogy végül jól végződött.. – folytattam aztán másként, fogaimmal megint ráharapva a szivarra a jobb oldalon, hogy öblöset szívjak belőle.
Azt hittem már vége. Azt hittem már végleg vége, de aztán visszapillantottam a szemeibe amikor megint beszélni kezdett. Ajj, Rain, mi a kurva életért nem hagyhatjuk már ezt az egészet!?? – hallottam a saját hangomat, a tervezetet, de amikor kinyitottam a szám, az egész már valahogy egészen másképp szólalt meg.

- Csakkk… - hallottam egy egész más kezdetű mondatot, és nem volt időm, hogy a többit megakadályozzam. Ha egyáltalán akartam volna.. – Úgy látszik ez egy ilyen nap..– nevettem el cinikusan – Neked is előkerül valaki a múltból és nálam is épp a tiszteletét teszi, mind a 170 centi gyönyörű mivoltjában maga az Ördög! – fintorogtam már a szóra, az emlékre!?? Talán még arra is, a gondolatra viszont mindenképpen, hogy mit műveltem ott kinn az előbb a mosdóban. PANCSER.. PANCSER.. PANCSER!!!Egy szar alak! – ismétlődtek fejemben a szavak és kis híján hányingert kaptam, ha csak arra gondolok mi történhetett volna, ha épp nem Rain hanem valaki más teszi be a virgácsait és szembesít az egésszel. Gyűlöltem! Az az ember lenni aki régen voltam. Egy gyenge.. picsogó.. BALFASZ! NEM! Soha többé! Egyetlen percig sem...

- Ahogy mondod! - válaszoltam még egész határozottan - Nem éri meg.. - halt el a hangja a végére, de nem a határozottság mondott búcsút, csupán az energia fogyott el belőle. Eltökéltség? Talán még az is. Mindenesetre jól tudtam ki vagyok, és mi a feladatom. Élni! És kurvára nem fogom hagyni, hogy ebbe bárki is belerondítson...
De aztán ahogy folytatta.. Már nem voltam annyira elgyötört, egy pillanat alatt kapott a vérem, és már erőteljes hangon állítottam meg.

- Állj le Rain! - feszültek a szemöldökeim szigorúan össze - Ezt a részét hagyjuk. - utaltam Clementinre, mert hogy az előbb pont, hogy.. nem normálisan viselkedtem, - az ő szavaival élve - ezzel teljesen egyet értettem vele. De volt.. elmúlt. És nem lesz többé ilyen, soha!
Mégse tűnt úgy hogy akár egy percig is hatott hogy neki beszélek. Mintha ott se lennék! Vagy meg se hallaná, amikor felcsapott az asztalra egy köteg.. szeméttel, és én még mindig lazán füstölve, ugyanazokat a szúrós szemeket meresztettem rá.

- Nemtetszik, hogy utasítgatsz... - beszéltem mély, morajló hangon, de nem voltam fenygető, egy cseppet sem, ez inkább valami olyasmi mikor valamit rohadtul nem akartam megtenni, de ő néha mégis képes volt rá, hogy rávegyen. Néha... De ez most nem az az alkalom volt!

- Hagyd ott, Rain! - eeez azért már erősebben hangzott. Hogy most én akartam utasítgatni? Nem voltam róla meggyőződve. Viszont volt egy sokkal jobb ötletem. De legalábbis célravezetőbb!

- Gyere velem! - álltam fel csak lassan a székből, nem úgy mint egy nyugdíjas, de nem is rohantam lélekszakadva. Jól tudtam hova tartok. A kocsi megvár.. és ÉÉÉÉN.. vagyok a főnök!

Egy pillanat alatt görgettem el a szivaromat, de hamutartó híján csak a már sérült asztal jobb oldalán. Csak ekkor néztem vissza a szemeibe.

- Jössz vagy maradsz!? - emelkedett meg kérdőn a szemöldököm, de akármi is lesz a válasza ééén, jól tudom hova megyek!

Kötözködött, de nem szóltam meg érte. Most abban a minőségben volt jelen, hogy semmiért nem szóltam meg. Most a húgom volt. Nem egy beosztott, nem egy kötözködő liba aki kiveri a napi hisztijét előttem, most Rita volt. Az az igazi és élő, az egyetlen, akire mindig is számíthattam ha valami balul sült el. Hogy értékeltem? Hát hogyne! A magam módján, és ő mindig is tisztában volt vele. Ő volt az egyetlen aki bármit megtehetett, még ha néha plafonon is voltam miatta, mellette hamar elszállt a mérgem. Többségében..
Mégsem miatta jött az ötlet. A dolog már órákkal ezelőtt is ott kavargott a fejemben, de most legalább már indokom is volt rá hogy itt hagyjak mindent a fenébe, és lelépjek csak szórakozni egy kicsit. Lazítani... És hogy Rain velem tart e? Megkérdeztem. Mégsem tetszettek a válaszok. Na nem mintha nem ő lenne...

- Remélem azt hiszed vicces vagy... - válaszoltam vissza nem undorodva de egy kóbor fintor erősen bejátszott az arcomon. Mégse válaszoltam. Hogy miért? Talán mert arra vártam hogy felemelje a seggét a fotelből vagy csak további szórakoztató hozzáfűzésekkel és/vagy beszédes pillantásokkal végignézi ahogy eltűnök. Mégis felpattant és játszi gyorsasággal került az ajtó elé. Én csak ekkor indultam meg egy utolsó pillantást vetve a kuplerájra mögöttem és megközelítve az ácsingozó alakját, az orra előtt haladva el fordultam a szemeibe.

- A terembe! - fordultam is vissza, hogy kisétáljak az ajtón, majd eldönti követ e, de nekem le kellett vernem a feszültséget. Mégis ő volt az aki beelőzött és ezt lazán igennek vettem. Az irodát majd elintézi a sok szarházi seggfej az emeleten.

A terem.. nem egészen terem volt a szó szoros értelmében. Egy kivénhedt gyárépület, nem messze, kinn a negyedben, de elég távol a rendőrség szemei elől. Voltak azok az idők, amikor rájöttem hogy az illegális harcnak van keletje, főleg Vegas szívében és a befolyó, nem is alantas összegek igencsak megdobták az akkori büdzsé lehetőségeit. Azóta persze már akadtak jövedelmezőbb üzletek, de egy kis reklám.. az érdeklődés fenntartása, a harcosok képzése... és főleg a helyszín, még mindig vonzotta magához a sok fogadni kívánó seggfejet. Hisz ez itt Vegas, baby! Nem érte meg abbahagyni. Pláne amikor én is beszálltam a ringbe. Csak a régi idők emlékére...

- Günter itt marad, vigyáz a békességre, de Heinz velünk tart. - beszéltem csak teljesen természetesen mellette lépkedve, de már nem voltam betojva. Clementinnek és az olasznak már hűlt helye, de még ha ott is lenne, nem érdekel. Már nem.. Legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy rendben eltapostam minden emléket. Amit meg nem... azt kiverem az ellenfélből. Még ma este!