Ville keze megáll a hajamon, én pedig felé fordulok. A tekintetét fürkészem. Ő elvicceli, és nevet közben, de a szemei mintha egészen másról árulkodnának.
Hirtelen rádöbbenek mekkora hülye vagyok. Kiböffen belőlem is a kurta kacaj, miközben megcsóválom a fejemet. Hová tettem a józan eszemet! Jobb lett volna befogni, vagy legalább még időben ráharapni a nyelvemre. Úgyis pillanatnyi fellángolás lehet az egész. El fog múlni, csak egy jó alvás kell.
- Igazad van, bocs. – nézek ismét Ville arcára. - Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Dugni enélkül is tudunk. – gyermetegen bűnbánó mosolyra húzódik a szám, ahogy észre térek. Nem akarom, hogy úgy érezze, teljesen rászállok. Talán jobb lenne visszavennem magamból, így is rohadt messzire merészkedtem az utóbbi időben. Nem akarok átesni a ló túlsó felére. És pofára sem. Mi csak haverok vagyunk, akik szexelnek egymással. Ennyi. Egészségesebb lesz továbbra is ehhez tartanom magam.
Eligazodom, s Ville oldalához húzódom. A fejem még mindig a mellkasán pihen, de már lefelé nézek. A sötét falat bámulom.
- Ne haragudj. – sóhajtom egy könnyű mosollyal. - Nem akarom elbarmolni a barátságunkat. - Bassza meg, olyan furán cseng ez a szó.

Szinte tapinthatóan érződik a levegőben a változás. Hűvös lett minden. És ezt csak magamnak köszönhetem.
Fogalmam sincs mi járhat Ville fejében, mert nem szól egy árva mukkot sem. Bár, ebből is olvashatok eleget.
Aztán valami történik. Odahúz magához és a fejem búbjára présel egy csókot. Ez amolyan… barátias dolog. Igen. Határozottan annak nevezném.
Lágyan elmosolyodom, és megtöröm a csendet.
- Azért az megnyugtató, hogy nem zavarsz haza az első géppel. – döngöm halkan, miközben felé fordulok, hogy lássam. - Annyi erőm sincs, hogy pisilni elmásszak… De ha ezek után kellemetlen neked ez a helyzet, megértelek. Nekem is az... Szóval nem lesz belőle harag, ha reggeltől inkább mégis egyedül maradnál. – közlöm kedves, finom hangon. Hallhatja, hogy mellőzök mindenféle ellenérzést iránta, vagy a leendő döntése iránt. Visszamegyek Vegas-ba, ha azt szeretné, nincs ebben semmi. Megvan a maga élete, és én köszönöm, de nem viszem el a ragadáncs kolonc szerepét, bármennyire is imádok vele lenni. Végülis mindketten megkaptuk, amit akartunk; egy jó numerát.
Visszaereszkedem Ville mellé, az oldalához bújva, a fejemet a vállára fektetem. Fáradtan behunyom a szemeimet.
Kell nekem folyton pofázni… Tényleg rohadtul sajnálom.
Elfog az ásítás kényszerítő ereje.

Meglep Ville hirtelen kitörése, a hangjának az erős zengése. Ahogy felül, én le is húzódom róla. Csak nézek rá, egyenesen, merőn a szemeibe. Ő is engem néz. Hasonló intenzitással.
Másodpercek telnek el így. Némán. rágom a gondolataimat; fogalmam sincs mit válaszoljak, vagy egyáltalán mit takar ez a kérdés.
- Nyugi... Semmit, Ville. – Az ég világon semmit. Vagy csak… nem tudom, hogy mit. felelem aztán halkan, valami fura, ismeretlen kesernyés ízzel a torkomban.
- Már mondtam… Sajnálom. – jönnek az újabb szavak, de közben a takaró csücskéért nyúlok, hogy az ölembe húzzam és meztelen mellkasom elé fogjam.
A gondolataim mintha felélednének. Pulzálni kezdenek a fejemben.
A barátok nem… dugnak ilyen szenvedélyesen egymással, nem nyomják le a nyelvüket egymás torkán, nem hiányolják egymást ilyen rögeszmésen, és nem nyáladzanak arról, hogy mennyire imádják egymást. Itt lóg valami köztünk a levegőben, de… mintha csak kerülgetnénk. Ráadásul most különösen szarul érzem magam, mardos a bűntudat, amiért eltoszom a nem-tudom-minek-nevezhető kapcsolatunkat, és haragszom magamra, mert mintha másféle szemmel kezdenék Ville-re nézni. Ennyire nem lehetek nő. Ő nem az a fajta férfi, aki egyszer majd gyengéd érzelmeket táplál bárki iránt. Ő a szabadság megszállott híve, és lételeme a kurvázás. Ezt el kell fogadni, nincs mese. Talán engem is csak egy kétlábon járó puncinak lát. De legalább megvan a gondolat, ami segít visszazökkennem a régi hűvösebb érzelmekhez.
Okos lányok nem zúgnak bele Villeb-be. Okos lányok nem zúgnak bele Ville-be. Nemzúgoknemzúgoknemzúgok. Lálálá.
Nem zúgtam.
Nem hagyom, hogy ezzel kúrjak el bármit is.
Sokáig nem szólalok meg, lehet ő sem, végül mégis megtöröm a csendet.
- Ki kell mennem a fürdőbe. – magyarázom röviden. Jókor hív a természet.
Lekúszok az ágyról, rajtam a takaróval, amit aztán felállva magam köré tekergetek.

Kitotyogok a hálóból és irány a fürdőszoba. Susog a takaró a padlón, ahogy magam után húzom.
Becsukom az ajtót, halkan kattan, aztán odabent könnyítek a folyóügyeken. Miután végzek, odalépek a mosdókagylók egyikéhez. Hatalmas tükör függ fölötte, spot lámpák világítják meg.
Komor, számonkérő tekintettel bámulok a saját zilált tükörképem arcába.
Mi a fasznak szálltam fel arra a kurva gépre? És miért ilyen átkozottul szar érzés ez az egész?
Régen olyan egyszerű volt minden. Nem akartam senkivel sem lenni, és nem hiányzott senki. Most meg azért tudnám szembehányni magamat, mert valaki képes megmozgatni érzelmileg.
Szeretnék úgy tenni, mintha ez az iménti kis kellemetlen intermezzó meg sem történt volna. Eddig jól megvoltunk Ville-vel, és nekem ez többet ér mindennél. Egy összetört szívre úgysincs szükségem.
Bele kell szarni az egészbe, ahogy mindig is tettem. Nincs vergődés.
Megmosom a kezem. Elzárom a csapot, és épp a kezeimet törlöm, amikor kopogtatás szűrődik be. Meglep. Az ajtóra pillantok. Tudom, hogy Ville az. Másodjára már nem kell kopognia, mert odasétálok, és kinyitom az ajtót.
Ott magasodik közvetlenül előttem az ajtófélfán támaszkodva, én meg kérdőn pislogok fel rá.
Egy szelíd mosollyal próbálnám elhitetni vele, hogy nincs gond. Mert… nincs is.
- Egyedül szoktam pisilni. – magyarázom. Az iménti mosolyom vigyorba hajlik.

Sejtettem, hogy ebből a helyzetből már nem kerülhetek csak úgy egyszerűen ki, és nem tehetem semmissé. Ville követelése is menetrendszerű. Rávághatnék egy félvállról vett, szokványos női „semmi”-t, de annak nem sok értelme lenne, és a játszmákhoz sincs gyomrom. Mindemellett Ville nem ezt érdemli.
A hangja mérföldekkel kimértebb, mint az előbb volt, de mintha fojtogatnának.
Most valahogy a fényben feltáruló, nyílt meztelensége sem zavar. Van itt épp elég, ami miatt aggódhatok.
Még a fürdőszoba ajtajában állok, miközben töretlenül tartom a pillantásomat az övén. Felsóhajtok.
- Ez olyasvalami, amiről nem biztos, hogy tudni akarsz. – búgom a szemeibe. - Sokkal fontosabb vagy nekem annál, minthogy ezzel basszam el az egészet. És nem akarok én lenni a hunyó… – kicsit kell lehajolnom, és máris kiférek a hóna alatt. - …csak azért, mert gyenge vagyok. – teszem hozzá ezt már úgy, hogy kiléptem Ville mellett a hallba.
A táskám még ott pihen a földön a puff lábánál. Odamasírozok és felveszem, hogy kihalásszam belőle Ville telóját. Ezzel fordulok vissza hozzá.
- Itt a mobilod. Mielőtt még elfelejtem. – nyújtom át egy mosoly kíséretében. Másik kezemmel kitartóan szorongatom magamon a fehér takarót. Vagy háromszor beleférek.

Ville kikapja a tenyeremből a mobilt, és a falhoz vágja. Össze sem rezzenek, csak egy sóhajjal engedem le a kezemet. Figyelem minden mozdulatát, lépését, aztán az arcát, ahogy megáll előttem.
Nekem lassan már olyan mindegy. Kicsit olyan ostoba érzés, mintha elindultam volna lefelé a lejtőn.
Mégis képtelen vagyok a mélyebb érzéseimet feltárni előtte.
- Jól van… Legyen. – felelem nyugodt hangon, néhány másodpercnyi csenddel megtoldva. - Még nagyon régen tettem magamnak egy fogadalmat. Hogy nem kell senki. – keserűen elvigyorodom, de már a padlóra, mert közben leemelem a pillantásomat Ville szeméről.
- …Kivághatom a picsába. – dünnyögöm nyersen az orrom alatt, mire visszanézek Ville arcába. Az a fura, önirónikus félvigyor még ott fityeg a szám szögletében.
- A leggcikibb az egészben, hogy egy pasi miatt feledkeztem meg az unokanővéremről, aki a reggeli géppel érkezik Helsinkiből. – vakarom meg bal kezemmel a tarkómat, és hitetlenkedő, apró mozdulattal csóválom meg a fejemet, miközben kiböffen belőlem a mondókám végén a nevetés. Magamon szórakozom. Ekkora hülyét sem baszott ez a világ mostanában, mint én.

Csak állok a hallban, és figyelem Ville-t. Nem szól. Csendben elfordul, de látom rajta, hogy kezd kiakadni. Asszem én sem vagyok messze tőle.
Rám néz, és végre megszólal. Meglep, hogy nem küld el anyámba. Akár még gratulálhatnék is neki az emberfeletti türelméért. Aztán félidőben rám bök az ujjával. Vagy úgy? Mit csinálnál akkor, ha finnül nyomnám? Nem igaz, hogy még mindig nem érti...
Ville a cigarettás dobozzal szemez, én meg megvakarom hüvelykemmel a szemöldökömet.
- Na jóh… – sóhajtok. Vége. Elég. Nem bírom tovább cérnával. Én is tudni akarom mi a franc van.
- Tudod mit? Kisegíthetnél egy baráti jótanáccsal… Te mégiscsak jobban ismered a pasikat... Van egy fickó, aki a jelek szerint tökre elvette az eszemet. Csak a szokásos sztori, tényleg. Amikor tehetem vele lógok, alig várom, hogy láthassam, ha épp nincs a közelben, és bármilyen baromságra rá tud venni. Imádom a humorát, de még a hülye modorát is, szóval úúúgy egy az egyben a srácot, érted. A szex is szuper vele. Mit szuper?! ISTENI! De nem ez a lényeg. Hanem fogalmam sincs, hogyan mondjam meg neki, hogy majd megdöglök érte. Szerinted? Van ötleted? Hm? Mi az, amiből rájönne? – ez az a pillanat, amikor kedvem szottyan stage diving-olni a századikról. Az erkély alatt tobzódó tömeg vajh elkapna, vagy félreállna?
Ville most legalább tényleg joggal mondhatja, hogy a nők sokat dumálnak.
A tekintetem erre az ágyon heverő tasaknyi fehér porra esik.
- Azt a zacskó szart meg én fogom mindjárt elszívnibazmeg... – dünnyögöm, de egy tapodtat sem mozdulok a helyemről. Odacövekeltem a hallba.

Én azonnal meg is bánom, hogy eljár a szám. De most már tök mindegy. Ennél lejjebb úgysem süllyedhetek.
Hatalmasat sóhajtok. Megkönnyebbültem. Valahol olyan jó érzés mindezt kiengedni. Eddig nem voltam hajlandó tudomást venni a kétségeimről, mert nem szerettem, hogy feszítenek belülről; Mi ez a dolog köztünk?
Mereven Ville-n tartom a tekintetemet, és megilletődve nyelek egy nagyot, ahogy elindul felém azzal a sejtelmesen csendes mosolyával az arcán.
Fölém tornyosul, ahogy megáll előttem, én meg csak megszeppenve pislogok rá.
A szavaim az ő szájáról visszhangoznak. Ő is…
Nekem ennyi bőven elég.
Egészen eddig az a rohadt érzésem volt, mintha… átléptem volna egy bizonyos határt, mintha megszegtem volna egy íratlan szabályt. Mintha égbekiáltó szentségtörés lenne vonzódni hozzá. A válasza szabadít fel a nyomás alól.
Megkukulva fürkészem a vonásait. Nem haragszol rám…
Olyan bűnbánón nézek fel a szemeibe, mint aki halálos merényletet követett el az emberiség ellen. Esküszöm, nem akartam rázúdítani, ami bennem tombol, de a vonzalmamon képtelen vagyok segíteni. Most már legalább tudja. Azt hiszem.
Ville mozdul, és gyengéden két tenyerébe veszi az arcomat. Ahogy lehajol hozzám, ösztönösen lehunyom a pilláimat.
Nem kell ide több szó. Már eleget beszéltem. Inkább meséljen a csókom. Mondja el az Ville-nek, mennyire fontos nekem, és mennyire bánnám, ha többé nem lehetnék része az életének.
Az ajkaim lágyan olvadnak össze az övéivel. Nem is tudom, csókoltam-e valaha ilyen ártatlan érzékiséggel.
Nem sietem el a pillanatot. Az ajkait kóstolgatom, miközben teljesen odahúzódom hozzá. Összesimul a testünk. Elengedem magamon a fehér takarót, hogy két kezem Ville csípőjére csússzon. Az anyag kettőnk közé szorul, nem esik le rólam.
Forró érzelmekkel átjárt, hosszú csókok után válik csak le a szám az övéről. Leheletnyi távolságra.
Ville nem tudja min, de halványan elvigyorodom az orrom alatt, miközben a lélektükreit csodálom. Bizonyosságot nyertem; Nem… Te nem csak egy dugható lyuknak tartasz.

Nem érzem Ville-ben a feszültséget. A vonásai, az érintése, a csókja, mind-mind olyan lágyak és finomak.
Könnyű elmerülni a pillanat kellemes varázsában. Leírhatatlanul jó így. Boldog vagyok.
Még mindig árad Ville-ből a szenvedély, de ez másfajta. Ez nem az ösztönök sürgető lángolása, ami egyetlen másodperc alatt képes elvenni az ember józan eszét.
Elválok az ajkától, mire csendesen rámosolyodom. Szeretem a kezeit az arcomon. Szeretem, ahogy érint. Egyáltalán azt szeretem, ha érezhetem a közelségét. Különös, mélyen gyökerező szükség ez.
A kérdésére halkan felkuncogok a tenyereiben. A szemeimet nem veszem le az övéiről, a kezeim még az oldalán pihennek.
- Semmi, csak… magamon szórakozom… amiért képtelen vagyok betelni veled. – búgom mosolyogva. - Azt hiszem, egy függővel van dolgod.
Nem igazán akar a testem mozdulni. Tökéletes így.

Ville szemeit fürkészem, a mosolyát, ami felkúszik az arcára. És amit közben mond… Hogy nem tudja túltenni magát azon a kis bakin! Azóta én már ezerszer megbántam, és ha tehetném, kitörölném a történelemből.
- Felejtsd el, nem… – …gondoltam komolyan. Igazából csak hirtelen felindulásból vetettem be, mert úgy érzem nem elég Ville-ből. És jah, lehet, még a végén igaza van; saját kekszrabszolgát akarok, hehehe.
A következő pillanatban elhallgattat. Az ajkai finoman az enyémre tapadnak, és a torkomra forrasztják a szót.
Halk cuppanással ér véget a villámcsók. A karjaim ez alatt Ville nyaka köré fonódnak, és birizgálni kezdem a haját a tarkóján. A tekintetébe mélyedek.
- …szóltam. – fejezem be csak azért is, mire elmosolyodom. - Meg aztán... lehet te is kiábrándulnál belőlem. - vigyorodom el sokat sejtetőn.

- Naaa! Mi az, hogy „lehet”?! – hüledezek teátrális sértődöttséggel, de aztán elnevetem magam. - Aggódhatnék, hogy meglátod a vicces bugyigyűjteményemet. – dünnyögöm vigyorogva. - Attól tartok, nem kell ahhoz bezárkóznunk sehova. Ha így folytatjuk, bárhol-bármikor kimúlhatunk végelgyengülésben. Mondjuk… most sem vagyok messze tőle. Hosszú volt a tegnap, és a mai reggel. – célzás, hogy nem biztos, hogy kibírnék még egy hasonló menetet, mint amit az előbb lezavartunk felkenődve a falra.
A fürdésre és az ajánlatra egyetértőn bólintok.
- Óóó, remek ötlet. Nem is hagyom ki! De nem garantálom, hogy nem alszom el a kádban. – magyarázom, miközben lefejtem a karjaimat Ville válláról.
Ha elindul, utána togyogok a takaróban. Úgy szorongatom magamon, mintha Ville még soha életében nem látott volna meztelenül. Hagyom, hadd rendezkedjen és engedje meg ő a vizet. Letelepszem a kád szélére, s az ujjaim közé veszem a hotel márkás szappanját. Azt szagolgatom, miközben figyelem Ville mit ügyködik.

Csábítgatni?
- Höhöhö. Azt máshogy tenném. De nem mondom meg hogyan. – öltöm ki a nyelvemet Ville-re. - FÉLHETSZ!... – kuncogom aztán, és enyhe mozgással megcsóválom a fejemet.
A fürdés igazán remek ötlet, úgyis érzem, hogy tetőtől-talpig tapad a bőröm a rászáradt izzadságtól.
Ville két tenyere lassan lecsúszik a derekamra, és amint rábólintok a dologra, megfogja a kezemet, hogy maga után vonjon a fürdőszobába. Makacsul fogom a takarót magamon. Szaporán, de óvatosan lépkedek, néha sikerül rátaposnom az anyagra, viszont mégsem hasalok el.
Odabent őfelsége egész jól feltalálja magát és előkészíti a pancsit. Muszáj mosolyognom, ilyennek még nem láttam. Nem szólok, azt emg pláne nem kötöm az orrára, hogy jól áll neki, csak lesem az illatos szappan fölül, ahogy megereszti a vizet és önt a díszüveges, kék fürdősóból bele.
- Haza? – sunyítok Ville-re. - Bebatyna, ha átaludnék két napot. Deee… kösz! – kacsintok a szemébe, ahogy rám pillant a válla fölött.
Ville elsőnek lép a kádba, és felém nyújtja a kezét. Leteszem a szappant a kád sarkába, mielőtt felegyenesednék, és az ujjai közé csúsztatnám a kezemet. Elengedem a takarót, az meg leomlok rólam a bokáim köré.
Kisasszony??? A megszólításra azonnal feljebb ugrik a fél szemöldököm. HE?
Ez így olyan furán cseng Ville szájából. Vadul vigyorogni kezdek, mégsem teszem szóvá. Nem röhögök, de ott van az inger. Ellenállok, és inkább beszállok hozzá a hatalmas kádba.
- Köszönöm! Micsoda kiszolgálás! – villantok rá egy élénk mosolyt, s hátat fordítok neki, mire lassan beleereszkedem a habbal ellepett vízbe.
- Szekerce… – dünnyögöm roppant halkan, a vigyor kitartóan feszül az arcomon. Mégsem bírom megállni, hogy valamit ne reagáljak. Ville talán nem is hallotta.
Felhúzott térdeimet átölelem mindkét karommal. A fél arcomat rájuk döntöm. Így gubbasztva, részint hátrafelé sasolva várom, hogy Ville leüljön mögém.
Elkerülhetetlen, hogy ne ásítsak egyet. A meleg víz csak még inkább ellazít.