Ville beereszkedik mögém a vízbe. Ahogy leül, kicsit hátrébb csúszok az ölébe a combjai közt, és lassan a hasára dőlök. A fejem a mellkasán pihen az álla alatt.
Egyszerre sóhajtok fel vele. A szinkronicitás újabb mosolyt csal az arcomra, de igazából még az előbbi sem párolgott el onnan.
Nem tudom mit mondhatnék. Valójában nincs is mondanivalóm, csak élvezem a helyzetet, a közelségét, a csöndet, a rajtam hullámzó melegséget, és a habból áradó egzotikus illatot.
Szórakozottan pancsikolni kezdek az egyik kezemmel előttem a vízben. Játszadozom, lögybölgetem az ujjaim hegyével, köröket, formákat rajzolgatok bele.
Emlékszem a legelső közös fürdőzésünkre. Már ami megmaradt a pipának köszönhető homályból.
Tudom, Ville beígért egy hátmosásos kényeztetést, de hagyom, hadd ejtőzzön. Nem akarom macerálni. Éppenséggel így is tökéletes minden. Ilyen lehet a mennyország. Érzem őt mögöttem, körülöttem, a rezdüléseit, a teste megnyugvó ernyedését, miközben hallom a lélegzését.
A kezem egyszer csak megáll, és abbamarad a halk csobogás. Leeresztem az ölembe. A könyököm Ville két combját érinti a víz alatt.
Jól eső kimerültségtől nehezek a pilláim. Engedek a csábításnak, és behunyom őket. Könnyű, tiszta érzés jár át. Mintha lebegne a testem. Perceken belül, hacsak Ville hangja nem töri meg a bársonyos csendet, elszenderedem az ölében.

Érzem, ahogy lágyan ring körülöttem a folyékony melegség, nyakig elmerülve pihenek benne, és csak hagyom, hogy átjárjon a mennyei nyugalom. Valami leírhatatlanul kellemes most így. Sosem volt még ehhez fogható élményben részem. Teljesen új. Határozottan szeretem.
Egyszer csak Ville mellkasa mozdul alattam, mire enyhe, kedveskedő nyomást érzékelek a fejem búbján. Még így végtelenül elpilledve is, közel az álomvilághoz. Mégis… valahol felfogom mi történik körülöttem.
Ville baritonja halkan beledönög a fülembe. A szavai hallatán lágy mosolyra húzódik a szám.
- Akkor élvezd ki… – suttogom magam elé, a pilláimat még mindig behunyva tartom.
A karja még engem ölel. Kiemelem a bal kezemet a vízből és ráfektetem az alkarjára, hogy ujjvégeimmel komótosan cirógassam a bőrét.

Csiklandoz, ahogy Ville megcirógatja a tenyeremet, aztán hagyom, hadd bújjanak az ujjai az enyémek közé. Apró, egyszerű érintések, mégis felbecsülhetetlen az értékük számomra.
A másik, szabad kezem is kiemelkedik a víz felszínén úszkáló habpamacsok közül, mire a tenyerem rásimul Ville kézfejére, amivel a balomat fogja.
A kezét a mellkasomra vonom, a szívem fölé, hogy gyengéden ott marasztaljam. Ujjaim hegyével szórakozottan, játékosan babrálgatom az ő ujjait az enyémek közt, miközben képtelen vagyok engedni a mosolyom kényszerítő erejének.
- Mágikus… ujjaid vannak. Tudtad? – fordítom részint felfelé az arcomat, hogy már cinkosan vigyorogva nézhessek Ville szemébe. - Különösen csábítóak... Szépek. – döngöm, miközben ismét előrefordulok. A tekintetemmel tovább fürkészem az ujjait, ahogy piszkálgatom őket.

Nem akarom Ville kezét elengedni, és nem akarom, hogy reggel legyen.
A zongorista megjegyzésen felnevetek. Érezheti a karja alatt, ahogy enyhén megrázkódik a mellkasom.
- Benned egy egész banda veszett el... – fűzöm hozzá döngve. Csakhogy simogassam kicsit az egóját. Tudom, hogy szereti. Meg aztán... tisztában vagyok Ville értékével, mint egy élőlényéével, emberével, és mint egy zenei multitalentuméval.
Mielőtt előrefordulnék, még elcsípem azt a szórakozottan komoly ábrázatát. A szemei csibészesen mosolyognak.
Felsóhajtok.
- Félelmetesen sokoldalú vagy. Hogy az már gömb. - heherészek magamban az orrom alatt. Kihallhatja azt a szikrányi kis gúnyt, ami megfűszerezi a hangomat. Hogy szórakozom vele? Naná! Legfeljebb lenyom a víz alá. Hehehe.

Némán somolygom Ville szövegén, de amikor mocorogni kezd, mondván, hogy elzsibbadt a hátsója, előrébb csúszom a kádban. Hagyom, hadd rendezkedjen kényelembe.
- Ha mindenkit kiszórtok, a női vokált hogyan oldjátok meg?... Áh! Igaz… Nem is kell az. – bazsalygom gunyorosan vigyorogva, mire ültő helyemben fordulok meg a lábai közt.  A mozdulat óvatos, véletlenül sem akarnám megrúgni, vagy megütni az érzékenyebb és nemesebb részeit.
Szembefordulok Ville-vel, és a térdeimet magam alá húzom, hogy rácsüccsenhessek a sarkaimra.
Ville arcára meredek. Rezzenéstelenül tapad rá a tekintetem. Lassan visszakúszom hozzá.
Két tenyerem egy-egy combján támaszkodnak meg a víz alatt.
- Jól gondold meg, mert női vokál nélkül nincs ilyen... – döngöm lágyan mély altomon, és odahajolok hozzá, hogy egy apró, lopott, szerelmesen gyengéd csókot préseljek az ajkaira.
- …És ilyen sem. – dünnyögöm tovább, ahogy lejjebb ereszkedik a fejem az álla alá.  Leheletnyire finoman érintik az ajkaim a mellkasán a bőrt. Újabb kedveskedő csók, aztán még egy. És még egy. Lassan haladok lefelé a mellei közt a hasára, amíg a felsőtestét el nem lepi a víz. Amikor az állam beleér, csak ekkor nézek fel Ville szemeibe. Rafinált fény csillog az enyémekben a pimasz mosolyom társaságában. Végül ráfektetem az államat a mellkasára, hogy innen vizslassam a „gömb haveromat”.

Ville tiltakozik, és a karomért nyúl, De én közben már fordulok is felé. Halkan kuncogok.
- Hát igen… – sóhajtok. - A magas Cé-t csak egyféleképpen tudnátok megoldani, de azt viszont egyikőtök sem vállalná be szerintem. – cukkolom Ville-t, mielőtt odahajolnék hozzá.
Nem akartam sokáig időzni az ajkain, csak egy futó csókot szerettem volna adni rájuk, de ha már Ville kissé tovább marasztal, nem ellenkezem. Csak aztán csókolom meg a nyakát és a mellkasát. Szeretem a testét; szeretem kényeztetni és becézgetni. Szeretgetni.
Érzem, ahogy meleg marka végigsimít a felkaromon. Sajnálom, hogy a hátamon már nem érzek semmit, hála a szétégett idegeknek, de elképzelem milyen lehet, amikor ott érint.
A mellkasa alatt hever az állam, felfelé pislogok rá. Nincs bennem egy csíra szaftos gondolat sem, nem tervezek rámászni Ville-re, hogy szexeljünk. Egyszerűen csak… vele akarok lenni úgy, mint most.
A vallomása meglep. Szelíd , kedves mosolyra fakaszt.
- Most már tudom. – döngöm lágy hangon. A szemeim a szemeiben nyugodnak.
Hogy sokat jelentenek-e a szavai? Mindenképp. Nem arra vágyom, hogy ajnározzon, nem akarom, hogy ódákat zengjen, és ragozza az érzéseit, de jól esik a tudat, hogy számítok neki. Hogy talán annyira fontos vagyok a számára, mint amennyire ő nekem.
- …Ezek szerint hasonló cipőben evezünk. – fűzöm még hozzá. A lényeget meg már úgyis tudja. Csoda, hogy képes voltam kibökni, hogy oda vagyok érte. A vallomásosdit nem tartom egy lányos tevékenységnek. Elsőnek legalábbis. De az az iménti kikívánkozott belőlem.
- Talán lefeküdhetnénk pihenni… Hm? – vetem fel. - Hamar itt a reggel, és neked még sok dolgod lesz. – nem szeretném Ville kedvét elvenni azzal, hogy emlékeztetem a rút valóságra, de pár óra alvás ráférne mindkettőnkre. Én tényleg már a végét járom.

Ville gyengéd kézmozdulata újabb mosolyra késztet, ahogy a fülem mögé tűri a hajamat. Nem húzódom el, hagyom, és megvárom aztán a választ is. Nem mintha meg akarnám mondani mit tegyen. Ez áll tőlem a legtávolabb.
Amint belegyezik, aprót biccentek a szemeibe.
- Oké. – döngöm, és ezzel lassan kiemelkedem a vízből, hogy a következő pillanatban kilépjek a kádból.
Törülközőért nyúlok, amit aztán magam köré tekerek. Ha Ville nem előzött meg, máris kézbe kapok egy másikat. Visszalépek vele a kádhoz, Szétnyitva magam elé tartom, és várom, hogy bebagyulálhassam vele Ville meztelen derekát. A szemeim mindvégig az arcát pásztázzák. Megtehetném, hogy pofátlanul végigmustrálom és jól megbámulom magamnak a porcikáit, de nincs bennem ilyen szándék. Tisztelem a testét is, akárcsak a lelkét.
Ha hagyja, a karjaim körbeölelik, és végül rákötözöm a puha törölközőt. Szeretek vele törődni.
Újabb mosolyt vetítek rá, s felrámolom a padlóról a takarót. Azzal a karjaimban masírozok kifelé, vissza a hálószobába.
Az ágyra dobom, és csendesen eligazgatom.
A lábamnál heverő ruháimat gyorsan felkapkodom, nem szeretem, ha szét vannak szórva a motyóim. A bugyimra ráadásul még szükség van. Ville-t talán meglepi, de magamra rántom, majd kimegyek a táskámhoz, a cuccaimat leteszem a puffra, és a tatyómból előkerül „A HEAVY METAL KIRÁLY” feliratú fekete pólóm. Igazából a nagy rohanásban elfelejtettem pizsit pakolni, de ez is bőven megteszi.
Gyorsan végigtörölgetem magam, mielőtt felhúzom, aztán már megszárítkozva, de nedves hajjal térek vissza Ville-hez a hálóba, ha ott van. Bebújok mellé az ágyba, és ha nincs ellene kifogása, betakargatom magunkat a paplannal.
Elhelyezkedem Ville mellett; szembefordulok vele és elheveredek az oldalamon.
Odahajolok hozzá egy apró „jóéjt” puszira. Az ajkán cuppan.
- Nem sokára látlak. – suttogom mosolyogva, a tekintetébe fonva a sajátomat, miközben kényelmes csecsemőpózba húzom a térdeimet, és a fejemet a párnára döntöm.
Szörnyen kimerült vagyok. Amint behunyom a pilláimat egy újabb jóleső sóhaj kíséretében, szinte azonnal elalszom.

Úgy alszom, mint akit fejbe vertek. Az ágy istenien puha alattam, és betakar a paplan jóleső melege. Semmit sem hallok abból, ahogy Ville távozik a lakosztályból, majd az azt követő óvatos zörgésből sem a nappaliban. Felőlem aztán ki is rabolhatják a kéglit.
Viszont arra megesküdnék, hogy mintha Grid-del álmodtam volna…
Mikor lassacskán kezdek magamhoz térni az ólomsúllyal hívogató alvásból, még javában húz az ágy. Nem nyitom ki a szemeimet, csak élvezem a párna kényelmét az arcomban.  Fülelek; nagy a csönd körülöttem, a légy sem pisszen. Kezdem kapiskálni, hogy Ville már elment, és tök egyedül vagyok.
Legkorábban délután kerül elő, úgyhogy még punnyadhatok. Nem vagyok hajlandó megmozdulni, olyan jó így hason heverészni. Most semmit sem akarok jobban, mint ezt.
Sóhajtva belevigyorgom a párnába, miközben aládugom a kezeimet. Alig élvezem ki a döglődés gondolatát, amikor a fülembe mászik a mobilom csengőhangja a táskám mélyéből.

We don't need no education,
We don’t need no thought control,
No dark sarcasm in the classroom,
Teachers leave them kids alone!
Hey! Teachers! Leave them kids alone!

Azonnal felpattannak a szemeim, és ülőhelyzetbe tornázom magam.
Basszus! Jaana! Úúú!!! Elfelejtettem!!!
Az éjjeliszekrényen világító rádiós órára lesek; 10 óra múlt. 10-kor landolt a gépe Vegas-ban…
- Afenébe!Afenébe!Afenébe! – motyogom sűrűn, miközben kikászálódom az ágyból, és kirobogok a nappaliba.
A táskám felé félúton megtorpanok. Megállít a reggelivel megterített asztal látványa. Erre nem számítottam.
- Óóóh! – csodálkozok rá elvigyorodva, de a telefon türelmetlen zenebonálása véget vet a pillanatnyi bámészkodásnak, és annak, hogy elmerengjek azon, Ville milyen figyelmes.
Odafutok a tatyómhoz és villámgyors kézmozdulatokkal kaparom elő a készüléket.
- Sziaaa! – veszem fel rögvest, arcomon vegytiszta, 1000%-os bűnbánattal, amit az unokanővérem nem láthat.
- Szia, Octi! Itt vagyok a reptéren, már felvettem a csomagjaimat is. Merre vagy? – a hangja roppant lelkesen cseng, én meg elhúzom a számat, és közben jobbommal megvakarom a tarkómat.
- Az az igazság, Jaana, hogggy… – fordulok az asztal felé, hogy odasétáljak. Letelepszem az egyik székre, a lábaimat pedig törökülésbe rendezem rajta. - …Sürgősen LA-ba kellett utaznom, és még itt vagyok. Elfelejtettem szólni… Hirtelen jött a… dolog. – magyarázom, miközben megakad a tekintetem az előttem vöröslő rózsán. Egy karcsú üvegvázába van beleállítva.
Nahát! Mik nem rejlenek Ville-ben! Elérzékenyülve mosolygok az illatos virágra. Szörnyen jól esik, hogy gondolt rám.
- Te most ugratsz, ugye? – nevet a vonal másik végén Jaana.
- Sajnos nem. De ha fogsz egy taxit, és elmész a címemre, most azonnal felhívom Jason-t, tudod, a szomszédsrácot, akiről már meséltem, ő majd beenged. Hozzám is betud. Viszont a módszereit ne kérdőjelezd meg… – teszem hozzá sokat sejtetve.
- Jól van. És mikor jössz haza?
- Holnap délután… A szobád már el van készítve, a frigó tele van kajával, a lakás pótkulcsát a konyhaszekrény első fiókjában találod, és ha bármi gáz van, nyugodtan szaladj fel Jason-hoz. De ezt majd ő is úgyis mondja… Tényleg ne haragudj! Szörnyen sajnálom, hogy nem mentem ki eléd.
- Nyugi, hugi, semmi gond. Majd holnap látlak! Addig meg feltalálom magam.
- Amúgy jól utaztál? – tudakolom.
- Igen, kösz, minden rendben volt.
- Szuper! – felelem széles mosolyra görbülő szájjal, mire felemelem az asztal közepén lévő fémtálca fedelét. Alatta kis tálkákba kiporciózott vaj, lekvár, méz, illetve barnakenyér- és fonott kalács szeletek lapulnak. Összefut a nyál a számban.
- Wow…! Köszi, Ville… – sutyorgom automatikusan, alig hallhatóan az orrom alatt, Jaana talán nem is hallja meg.
A szemem a jókora pohár narancslére vándorol, ahogy sorra felfedezem mi minden finomság van előttem.
A rózsáért nyúlok, és két ujjam közé csippentve kiveszem a vázából, hogy aztán beleszippanthassak a szirmai közé.
Közben mintha utcai zajokat hallanék a Jaana hátterében zúgni. Biztosan kilépett a reptér épületéből, hogy leintsen egy taxit.
- Jól van, Octikám, ezennel becuccolok hozzád.
- Rendben! – kuncogok a készülékbe, az arcom előtt a rózsával. - Rácsörgök Jason-re, tuti otthon van. Szerintem mire odaérsz, a bejárat előtt fog várni. Hosszú hajú, helyes srác, meg fogod ismerni.
- Óh, milyen gáláns szomszédjaid vannak!
- Nem is hinnéd mennyire. – heherészek, aztán a rózsát visszateszem a vízbe.
- Oksa, hugi. Holnap bepótolunk mindent.
- Be ám! Már alig várom! Addig is vigyázz magadra! Szeretlek!
- Jaja, képzelem mennyire várod… - dünnyögi gúnyosan. Hallom, hogy vigyorog. Szerintem nem fogja egyhamar elfelejteni az esetet. - Én is téged, Octi! Ciao!
Ezzel mindketten bontjuk a vonalat, és én már tárcsázom is Jason-t, hogy lebonyolítsam vele a Jaana-nak ígért korrigálást.
Pár perc múlva egy SMS röppen Jaana-nak, hogy minden el van sikálva, nem lesz hajléktalan. Jason egy olyan készséges barát, akire bármikor lehet számítani.
A mobilt az asztal szélére fektetem, és ismét részletesen szemügyre veszem a reggelit. Annyi minden van, azt sem tudom mihez nyúljak először. Több mint valószínű, hogy mindent elpusztítok.
Mielőtt bármit a hotel logójával ellátott tányérra rámolnék, fél könyökkel megtámaszkodom az asztalon. Elmélázok; vajon Ville most mit csinálhat? Újabb mosoly ül ki az arcomra. Hatalmasat sóhajtok. Ha nála lenne a mobilja, megköszönném ezt a csodás reggeli figyelmességet egy SMS-ben. De persze a ketyere a fal tövében hever, és ki tudja működik-e még.

Mielőtt a reggelihez nyúlnék, a pillantásom a tányérom mellett heverő szalvétára siklik. A figyelmemet a rajta díszelgő szöveg ragadja meg. Ville művészi kézírása:

Köszönöm az éjszakát.
Köszönöm hogy itt voltál velem... Hogy itt vagy, és köszönöm azt, hogy vagy nekem.
Sietek!

Hosszú másodpercekig csak bámulom a puha szövetet. Aztán újraolvasom. Mintha memorizálni akarnám a szavakat, amiktől furán csikaró, de határozottan kellemes érzéssel rándul össze a gyomrom. Már elsőre is széles mosolyt varázsolt a vonásaim közé, hát még a sokadik olvasásra.
Már ezért megérte ideutaznom.
Ezt a szalvétát elteszem emlékbe. Csakhogy legyen mivel cinkelnem Ville-t aaa… nyugdíjas éveiben. Hehe.
Ábrándos pillantással, és egy sóhaj kíséretében fektetem le a szalvétát a közelbe. Szöveggel felfelé, hogy lássam.
Úgy érzem, mintha a gyomrom teljesen összezsugorodott volna. A szemeim a kalácsra és társaira vándorolnak. Hirtelen most valahogy már nem is vagyok éhes. Valamiféle izgatottság és jóleső forróság árasztott el belülről az imént. Az arcom lángol. Az üzenet hatása, úgy érzem magam, mint egy kis hülye bakfis, akit életében először randira hívott az álompasi.
Képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet a sorokról.
- Azt hiszem… ezt én sem mondhattam volna szebben. – dünnyögöm mosolyogva, miközben jobbommal még mindig az asztalon könyöklöm.
Akárhogy nézem, ez a gesztus nagyon betalált. Kár tagadni, nem is tudnám, mennyire boldoggá tett. Hogy őszinte legyek, nem néztem volna ki Ville-ből, hogy ilyesmire vetemedik. Tiszta meglepetés ez a srác.
Újabb ábrándos sóhajt engedek el. A gyomrom tüntetőleg kordul egyet. Valamit mégiscsak jó lesz magamba tuszkolni. Fogok egy szelet kalácsot, megkenem vajjal és mézzel. Nagyot harapok bele. Lassan rágom. Közben is gondolkodom. Az éjszaka emlékeit játszom le újra és újra, aztán megint az üzenet kerül elém. Szebben nem is indulhatna egy nap.
A következő falaton kezdek rágódni, de közben a nyelvem hegyével lenyalintom a mézet a szám sarkából. Ráérősen güzmölődök, és ahogy elfogy a kalács, a frissen facsart narancslevet húzóra utána küldöm.
Felkelek az asztaltól, és besétálok a fürdőszobába, hogy megmossam az arcomat és megfésülködjek. Visszatérve a hallba magamra rántom a fekete farmernadrágomat. Sosem lehet tudni ki akar betoppanni – esetleg Grid – ne már egyszál bugyiban villogjak előtte.
Bemasírozok a hálóba, elhúzom a nehéz sötételő függönyt, azonnal elárasztja a helyiséget a fény. Kinyitom az ablakot, mire kintről betódul a frissnek mondható városi levegő.
A következő, hogy bekapcsolom a hatalmas TV-t. Addig nyomkodom a távkapcsolót, míg nem találok valami Music Channel-félét. Hadd szóljon, míg nekiveselkedem beágyazni. Valamivel el kell ütnöm az időt, míg Ville visszaér. Azt mondta siet. De akkor is. Lehet addig megöl az unalom. Szar, de most mintha megállt volna az idő. Körülbelül percenként lesek az órára.
Az ágy mellé lépek és fellebbentem a paplant, hogy megrázzam, és visszaterítsem. De ahogy felrántom, a kis zacskó, ami az ágy sarkán hevert még az éjjel, most a földön csattan, és… naná, hogy nyitva volt a szája. A fehér por meg kidől belőle és eteríti a lábam előtt a padlót.
Azonnal lever a víz.
- Baszki! Ezért ki fog nyírni! – kapok ijedtem a számhoz. Hirtelen azt sem tudom mit csináljak. Tisztában vagyok vele, hogy:
1. Az ilyesmi kurvára nem olcsó buli
2. Ville-nek rohadt fontos
Ráadásul azt fogja hinni, hogy direkt szabotáltam a hobbiját. Pedig szó sincs róla, tök véletlen volt, egy baleset. El is felejtettem, hogy ott van ez az izé az ágy végén.
Gyorsan négykézlábra ereszkedem, a hajamat meg a fülem mögé tűröm.
- Úristen, most mi a szart csináljak??? – dünnyögök a cucc fölött, mire két tenyérrel próbálom összesöpörni egy kupacba.
Csakhogy jah… Fúúú, ez már sehogy se lesz tiszta! Mindegy…
Továbbfötröm az anyagot az arcom előtt, igyekszem egy kupacba terelni. Erre valami megcsavarja az orromat és élesen eltüsszentem magam. Még a szemeimet is behunyom. Azonnal az orromhoz kapok, hogy megdörzsöljem. Annyira reflexszerű a mozdulat, hogy először nem is gondolom végig. Csak aztán esik le, hogy már összefehéreztem a képemet.
- PFÚÚÚJ! BLEEEEE...! BASSZA!!! – szaporán el kezdem az ujjaimmal letakarítani a számról, az orromról a kokót. Szerintem még az ízét is érzem! ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!

- Nálad az anyag, mádörfákör… Yeah. Nálad meg a lóvé… Biccs! Höhöhöhö! – egész jól elbeszélgetek magammal az anyag fölött, mint díler és vevője.
Valamiért már nem érdekel hogyan fogom kidumálni Ville előtt, hogy belebasztam a cuccába. Belapátolom a kokót a zacsiba. Nincs kedvem kivadászni belőle a szöszöket meg a hajszálakat. Lehet, hogy Ville észre sem veszi.
Felkelek a padlóról, és két tenyeremet beletörlöm a fekete gatyámba. A combomon fehér foltok maradnak. Húúú! Bűnöző lettem! Egy törvényen kívüli! Azért arra van még eszem, hogy ilyenkor parázni illik.
A zacskót az éjjeliszekrényre dobom, aztán sietve visszacimbálom a sötételőfüggönyt az ablakra. Bárki beláthat és felnyomhat a rendőröknek. Azt mondják, a sitten pocsék a koszt. Tényleg csak ez aggaszt.
Hopp! Kaja! Erről jut eszembe…
Kirobogok a nappaliba, ahol a reggelimet hagytam. Erre csipogni kezd a telóm az asztal szélén. Felkapom, és már nézem is, hogy mi az, ki az. SMS. És azt írja Ville-től. Gondolkodóba esek. De hát ez hogy??? Gyanakodva hátrapillantok a vállam fölött. A telója még mindig ott lapít a földön. Valaki tuti szivat. Azért elolvasom mit ír: "Ha két órán belül nem érek vissza, kidöglöttem."
Hoppálé! Ez tényleg Ville lesz! De még mindig nem vágom hogyan csinálja. Megvakargatom a szemöldökömet. Hogy 2 óra??? Ne mááár! Nekiállok választ pötyögni.
„Tettttudtad,hogy ezua hintőpor a zacsiban egészjúó? Haggyak nekeddis főnök? Cuppcupp nyallifalli piszipuszi”
Küldés.
És most, hogy ezzel megvagyok, várom, csipogjon mögöttem a telefon a földön, de kussol.
Erre a hátsózsebembe süllyesztem a készülékem, majd fogok két szelet kalácsot, jóóól megkenem vajjal és eper jam-mel, aztán visszaporzok a hálóba. Felszökkenek az ágy tetejére a TV-vel szembe. Valami csajos klipet nyomatnak. Vadul ugrálni kezdek a zene ritmusára, mindkét kezemben kaja. Hol az egyiket tömöm a bucimba, hol a másikat, miközben teli szájjal éneklem a dalszöveget a travikkal.
Bitch didn’t care less. (Boop, Boop, Boop) Bath salts for breakfast. (Boop, Boop, Boop) What rhymes with breakfast… (Boop, Boop) aaahaaahaaaa I don’t know (That’s fucked up)
A matrac rugózva dobál, a hajam meg viharosan lobog az arcom körül. Ha nem a levegőben gyűröm a kaját a képembe, akkor az ágyon széles terpeszben nyomatom a seggriszát, és úgy falom közben a lekváros kalácsomat. Valószínűleg teljesen összekentem vele az arcomat, és úgy festhetek, mint az a hasított vigyorú Joker.
Amikor felszabadul az egyik kezem, feltornázom a hangerőt a TV-én, csakhogy jobb legyen a hangulat. A távkapcsolót az összeugrált paplan gyűrődései közé vágom. Az is röpköd, ahogy pattogok.

Épp bemelegszem a nótázásba, erre zizegni kezd a farom. Azonnal megpördülök a saját tengelyem körül, mert olyan, mintha valaki hátulról csikizne. De nincs ott senki. Mire rájövök, hogy csak a telefonom az. Megint ugyanaz a szám. Ville-é. Nyilván osztódással szaporodik a kütyüje, vagy mi. Azt írja: "Vigyázz azzal Nyuszi, erős anyag!"
Jajnemááár! Ő nem látja de lebiggyed a szám. De csak mert rám tör a heveny bűnbánat. Az ágy tetején állva pötyögök választ, a TV a képembe bömböl.
Jobb lesz színt vallani.
„Véletln kidőt é az islehet, hogy véllletlen beleköptem. Azértösszeszedtem. De nem akartaaam, eskűűű! Ne hariii.”
Mert így betűnként rátapadva a billentyűzetre hatásosabb a kálváriám…
Küldés.
Remélem nem fog rám haragudni. Még nem késő elpucolni a tett helyszínéről. Komolyan megfordul a fejemben.

Megint zizizik a mobilom. Azonnal előkapom. Amíg Ville-vel sms-ezgetek, addig sem arra gondolok, hogy hiánycikk errefelé. A TV-ben szóló zene már nem érdekel.
Hű! Milyen hosszú üzit dobott! Elképedve vonul feljebb mindkét szemöldököm a homlokomra. Nehezen, de fogom a lényeget. Azt hiszem. Meg kell ígérnem, hogy nem megyek sehova…
Már pötyögnek is az ujjaim.
„Nemmegyek. Itt dekkol a rendőrségi helikopter az ablak előtt. O.o Beszarásmilyenhamarrájöttek!”
Majd tisztán valszeg leesik, hogy az csak a Nap, és nem reflektorfény.
A következő sorban Ville lefizetne. Felcsillan a szemem. Naná, hogy lecsapok az ajánlkozására, elvégre kajáról van szó. Az én olvasatom szerint legalábbis.
„ÚÚÚ GYROSZOS GIANT PIZZA RULZ! JÖHET!”
Upsz, erre beugrik az érzés, mintha elfelejtettem volna valamit… Megállnak az ujjaim a kijelzőn. Erősen gondolkodom, mit kellene még írnom. Tudom, hogy valamit akartam… Áh! Megvan!
„Köszönöma reggelit! LUV U ”
Tisztán is őszinte lélek vagyok, hát még betépve.
Ezzel katt a küldés gombra.

Két perc múlva jön a válasz: "A pizzát szállítom, a reggelit meg egészségedre!"
Elvigyorodom; Oké!
Ha Ville azt mondja szerez egy gyroszos óriáspizzát, az úgy is lesz.
Nem tudom…. Valami azt súgja hátulról, hogy erre már nem kéne válaszolnom. De ugyanakkor az is megfordul a fejemben, hogy felhívjam Ville-t, és megkérdezem hogy van, biztosan örülne neki. Hezitálok a ketyere fölött, lázasan elmélkedek, csörögjek rá, ne csörögjek rá. Végül inkább mégsem tárcsázok, megbeszélem magammal, hogy Ville-nek fontos dolga van. Úgyis nem sokára visszaér. Remélem. A mobilom a paplanon landol.
Odaugrándozok az ágy szélére, leszökkenek róla. A minibárt célzom meg. Kinyitom az ajtaját, és kirámolom belőle a két zacsi sósmogyit. Velük mászok vissza az ágyra, hasra vágódom a TV-vel szemben, aztán megint nyomkodni kezdem a távkapcsolót. Az egyik gyerekcsatornán leragadok Spongyabobnál, miközben tömöm magamba a rágcsát.