zene ♫ Lost At Sea
megjegyzés ♥ Imádom *-* Meg akarom tartani Őt! ♥ Lééégyszi-légyszi *-* xDDD

Először csak elmosolyodtam, amit egy hirtelen jött, mégis kedves nevetés követett, végül mosollyá szelídülve ráztam meg a fejemet a szavaira. Ha olyan lettem volna, biztos, hogy megdobáltam volna valamivel a pimaszsága miatt... Vagy ahogy a parkban tettem a fűcsomóval - váltott a gondolatmenetem az emlék hatására és már nagyon nem azon járt az eszem, hogy nem is olyan sokkal később, akkor és ott csókoltam meg először. Akkor még annyira más volt minden, a csipkelődések, az ugratások... muszáj voltam felsóhajtani, hogy véget vessek a butaságnak, hiszen az akkor volt, most pedig.. elnéző mosollyal figyeltem Nicket közben. Mialatt beszéltem és mialatt azon gondolkodtam, hogy mégis mit figyelhetett még meg rajtam, a viselkedésemen, s mi volt az, amit ő másként tett volna, vagy amit helytelenített. Nehézkessé vált a légzésem, s a szemöldökeimet is gondterhelten vontam össze erre, mert.. hiszen az ég szerelmére!
Néha átok volt pszichológusnak lenni, s abból a szerepkörből kibújni igen nehéz, főleg azokban a pillanatokban, amikor én magam akartam lenni, magamra hagyatkozva élni, lélegezni és mosolyogni. Néha... egészen nehéz volt megbarátkozni az egyedülléttel, amikor üressé válva csak azzal foglalkoztam, hogy minél távolabb kerüljek lélekben másoktól megőrizve azt, aki voltam a mindig összeszedett maszk alatt. Kegyetlenül sok munkába telt, hogy össze ne törjek odabent, mert a pszichológus nem hagyta. Sosem.
S hogy mi történt? Nick.. a felhangzó nyugodt szavai, s az az őszinte kedvesség, ami sugárzott belőle, odaát, a kanócon vígan lobbanó lángtáncon túl meggyőzött. Itt a helyem, és nem csak ebben a pillanatban, hanem itt.. Mindig. Sosem elfeledve azt, amiért csináltam, amit csináltam, ami éltetett. Ami én voltam, s minderre abban a pillanatban jöttem rá, abban a hosszúban, mialatt Őt hallgattam. S az is egyértelművé vált, hogy nem csak hogy tiszteltem és felnéztem rá, hanem igenis szerettem. S hogy mikor.. hogyan és miként... nem tudtam, egyszerűen csak éreztem. Elmosolyodva a szavain, hagyva, hogy azok átmossanak engem, s lassabb szívdobbanások dallama követhesse az általa kiváltott érzelmeimet, sokáig egészen elmélyült hallgatásba temetkezve, még azután is, hogy ő sem beszélt már. Nem éreztem úgy, hogy ezzel őt bántom, egész egyszerűen az a gondolat férkőzött be a többi közé, hogy mindennél jobban vágytam arra, hogy megcsókolhassam, mégis maradtam a helyemen ellenállva a sóvárgásnak, s csak enyhén nedvesítettem be nyelvemmel alsó ajkamat.
- Azt hiszem tudom, miről beszélsz - csak egészen halkan, ráadásul elcsukló hangon sikerült megszólalnom, mire megköszörültem a torkomat is. - Már csak azzal is, hogy ezt kifejtetted... látod? - mutattam a saját, előbbi aprócska hiba ellenére is mosolygásra álló számra.. amit követően felnevettem. - Képtelen vagyok melletted nem azt érezni, amiről beszélsz. És tudod mi volt az első gondolatom? - váltottam hirtelen témát, egyetlen mozdulattal végigsimítva a szoknyába bújtatott combjaimon. - Hogy... felkelek, megkerülöm az asztalt és megcsókollak - nagy volt a kísértés, hogy lesüssem a pillantásomat, de sikerült nem megtenni, aminek örültem. - Egyszerűen ezt váltottad ki belőlem. A világoddal, és amiért így gondolkodsz. Pszichológus vagy, de nem hiszem, hogy ez csak a szakma lenne, hanem te vagy az, aki ezt gondolja. A szakember pedig továbbadja másoknak. - megvontam a vállaimat, mintha nem tudnám, hogyan is folytassam, de valójában döntöttem, méghozzá igen hirtelen.
- Szeretlek megismerni - váltottam át komolyabb szavakra, de ettől függetlenül nem tudtam nem mosolyogva figyelni a szemeit, az arcát, s azt, ahogy a fény-árnyék váltakozva varázsolta izgalmassá arcának vonásait. - Mintha egy kincsesláda lennél, amit nem rég találtam meg, és minél mélyebbre ások... annál több mindent rejt magában - hirtelen elnevettem magam. - Van ennek bármiféle értelme is? - már egészen szélessé váló, már-már vigyorgással figyeltem a férfit, és igen.. egy újabb csókjára szomjaztam. Mert kellett. Mégsem mozdultam. Még nem.

Nem zavart a rövid csönd… Valahogy automatikusan követte a pillanatot, teljességgel, ahogy az állóóra halk kattogása töltötte csak be a kettőnk között beállt teret. A zene elhallgatott. Valahol.. valamikor, nem is igazán ragadt meg a pillanat, sokkal inkább ő. A mosolya, az arcán megránduló inak és akkor értettem meg ezt az egészet. Eddig.. valahogy sosem figyeltem meg. Mégis.. ismertem. Minden egyes rezdülését.. mosolyát vagy nevetését, betéve ismertem, csak éppen…
Ellenálltam a soron következő pszichológiai maszlagnak ami feltörekedni kívánt a fejemben, sokkal inkább adtam át magam az érzésnek. Megfejteni később is lesz idő.. majd! Ha már nem lesz itt. A gondolatra mégis valahogy összeszorult a szívem.
A következő felhangzó szavakra mégis minden egy pillanat alatt a semmibe veszett.
Ahogy beszélt.. a jelenet.. egy pillanat alatt hangos vágtába kapcsolt a szívem, és soron következve nyelnem kellett, hogy leplezzem a még mindig indokolatlanul kapcsolt zavarom.
Hisz tudtam milyen. Éreztem már az ajka ízét, a zsibongást a fejemben, a káoszt, és most.. most hogy csak egy percre említett, az egész egy szemvillanás alatt olyan valóságos lett.

- Hihetetlen hogy ez most történt meg.. – beszéltem, de csak ennyit. Nem hinném hogy volt a szavakban értelem, tudatos.. értelem, egyszerűen most csak a lelkem beszélt helyettem. Eltartott pár pillanatba mire rájöttem mit is beszélek, és egy pillanat alatt lesütöttem a szemeimet. Nem, nem szégyelltem. Nem szégyelltem semmit sem, csupán zavarba hozott. A saját lelkem?? Talán. Ezeddig soha nem gondolkodtam lélekben, habár pszichológus vagyok, tudom a dolgok hogyan mennek, a folyamatok, a kémia által kiváltott érzések, de most.. tehetetlenül álltam a dolgok előtt. Mégsem ellenkeztem. Egyetlen percig sem, csak hagytam hogy az egész megtörténjen velem.

- Úgy értem.. – próbáltam belecsempészni némi helyesbítést – számomra még mindig furcsa ez az egész.. Meglepő.. – tartottam mindvégig a szemeibe, nem tudom honnan jött az önbizalom, az eltökéltség, de valahol tudtam, hogy ezt kell tennem. Éreztem…  - De sosem cserélném el semmiért.. – ráztam meg óvatosan a fejem, de a szemeit még mindig nem engedtem el. Képtelen voltam! Nem tudom emlékeztem e még ilyenre. Vagy hasonló történt e már velem, de most.. most.. éreztem hogy eljött AZ.. a pillanat.

- Táncolnál velem? – kérdeztem meg hirtelen jövőn, úgy a semmiből, ahogyan az még engem is meglepett. A testem félig felállásra készen, a szemem még mindig az övéiben, és tudtam hogy most ezt akarom! Semmi mást… Csak érezni a leheletét a bőrömön.. a lélegzését a testemen, és érezni azt az érzést, ami az elmúlt két napban már számtalanszor felütötte a fejét amikor nekem esett, most mégis annyira más volt. Csak egy tánc… Ennyi az egész. Mégis valahogy belülről éhezem...

zene ♫ I'm Gonna Find Another You
megjegyzés ♥ *-* ♥

A megkérdőjelezés lételeme volt a szakmámnak, a gondolatok kibontása, azonban ebben a pillanatban... teljes mértékben igazat adtam Nick-nek a felhangzó szavait meghallva, s lassan, csak egészen óvatos bólintással adtam tudtára, hogy valójában szintén ugyanazt gondolom, amit ő. A pillanatnyi csendben csak őt figyeltem, ahogy a gyertya lángjának vidám lobogó tánca világította meg arcát, s azokat az örvénylően kék szemeket most valami... egyszerre varázsolta világosabbá és a legmélyebb azúrszínné, amit valaha láttam. Talán csak az érzelmeim, az általa kiváltott érzések játszottak velem, mindenesetre tudtam, hogy akár órákig is tudtam volna őt nézni megunhatatlan kitartással. Érdekelt és már a puszta lénye is lekötött, már csak a jelenlétével is.
Hazudtam volna nem csak neki, hanem magamnak is, ha értettem volna mindazt, amihez neki sem volt még csak halvány lila gőze sem, s reméltem, hogy tudta, számomra is ugyanolyan felbecsülhetetlen és értékes percek, órák voltak azok, amelyeket vele töltöttem. Fellobbanó vággyal, kavargó érzelmekkel, és olyan szenvedéllyel, amelyhez az utóbbi hónapokban és években nem volt közöm. Egyáltalán szerettem bárkit is ennyire, ahogy őt? Hatott rám bárki is úgy, mint Nick?
NEM! Ez teljesen egyértelmű volt, s ezért is vált egyedivé, megismételhetetlenné, kedvessé és értékessé a szememben a velem szemben ülő férfi, akire ha csak ránéztem... képtelen voltam teljesen nyugodt maradni a közelében. Érinteni akartam, mellette lenni. Hallani, ahogy beszélt, ahogy a szívének dobbanásai vertek visszhangot a mellkasán... és tudni, hogy a ma estére, vagy legalábbis a randevú... - valóban az volt?! - teljes hosszára csak az enyém volt. Egyedül az enyém.. és persze a valahol settenkedő, éppen minket figyelő hatalmas cicáé, aki.. egészen másfajta törődést kapott, mint amit én.
- A legjobb két napom volt... Veled - vallottam be csak ennyit mondva neki, hogy tudja, a részemről sem lett semmi sem megbánva, sőt! Ha lehet, még többet akartam, még.. több őt, még többet a közelségéből, az illatából, az érintéséből, ami abszolút felkorbácsolta az érzékeimet, és tudtam, hogy saját magam ellenségeként viselkedtem, de nem érdekelt. Csak ő.. és az, hogy itt volt, velem. Ez volt a legfontosabb.
A lejátszóban váltó zene, és Nick soron következő kérdése pedig egyértelművé tette azt számomra, hogy a következő perceket imádni fogom... ezért is mosolyodtam el ábrándosan, beharaptam alsó ajkamat is, és mielőtt válaszolhattam volna, a testem önállósította magát, s már csak akkor mondtam egy halk igent, amikor már rég álltam.
- Ígérem nem foglak betámadni a csókkal - nevettem el magam hirtelen, jókedvtől felvillanyozódva, s ha ő is felemelkedett, akkor csak félig kerültem meg az asztalt végig Nick arcát figyelve, várva, hogy a fennmaradó távolságot ő küzdhesse le köztünk, és mielőtt még táncra kért volna, egy puha puszit nyomtam arcára... majd nem bírva ki a szavaimat és az ígéretemet, az ajkaira siklott a szám lágyan, rebbenő pillanat erejéig csak. - Bocsánat - a szavam bár komolyságot hirdetett, a pajkos, s egyszerre elégedett mosoly elvette annak élét.
- Viselkedni fogok - mosolyogtam fel rá szélesen, miközben a kezeim.. nem bírtam tovább, automatikusan indultak meg az oldalán felfelé a csípőjétől kezdve, mialatt egészen közel léptem hozzá, de nem akadályoztam meg őt.. - Ígérem - sóhajtottam egyet halkan, röviden, s hagytam, hogy az irányítás a továbbiakban az ő kezében legyen. S hagytam, rábíztam magam. Teljes mértékben. Bíztam benne, ezért is engedtem neki, ha közben a kezemért nyúlva táncban forrtunk össze végül.

Csendes mosoly vonult fel az arcomon. Nem bátor.. félszeg. Bár egy percig sem szégyellek semmit sem, mégis csak könnyedére engedem és lépek máris a következőre, a következő gondolatra ami megtapad a fejemben és hajlamos vagyok engedni is neki.
Szabadjára is engedem... a szám sarkában újabb, de már börtönbe zárt mosoly fűszerez, de aztán szabadon is ereszt amint meghallom a következő szavakat.

- Meglepődnél ha én mégis várnám(?) – viccelem el, de magam sem tudom hogy igazából kérdésként vagy kijelentésként hatott. De ez nem is érdekes. A feladata csak annyi, hogy oldja a pillanatot, mikor ahogy felállt, már én is szinte vele együtt emelkedtem és a kezéért nyúlva valahogy automatikusan lépkedtem elibe, hogy a tenyerembe fűzve ujjait a mi kis rögtönzött táncparkettünkre kísérhessem, pont a zongora mellett, az ablaktól csak a nagyváros zaja zárva el, a fények.. idebenn csak mi ketten, de ő valami egészen másképpen döntött.
Hogy a szavaim hatottak ilyen kellemesen vagy talán eleve elrendelte, azt máig se tudom. Csak lecsukódott a szemem, ahogy a számra csúszott és egy elhúzott mosoly adta hírül a cselekedetre: TÖBB.. mint nem haragszom.
Mikor újra beszélt, már nevettem. Vele együtt, de kezem közben ráfonódott az övére, és csak hagytam ahogy a másikkal az oldalamon kúszik fel, csak rejtetten nagyot nyelve, ám a következő pillanatban újabb mosoly, egyenesen a szemeibe, és nem várva ki a következő pillanatot, csak lassan közelebb lépve, egy egyetlent, a keze végig a kezeimben és a szemeibe nézek.
Hogy mi futott át a fejemen?? Ezt nem egészen biztos hogy tudom. De vonzott.. Mint mágnes a fémet, és míg egyetlen levegővételnyivel csak közelebb én is megindultam egy óvatos, szinte csak érintőleges, lassú csókot nyomva az ajkaira szorított a kezére a kezem, és ugyanolyan lassan távolodva el, ahogy megnyílt a szemem, a következő lépésben már a zene ütemére öleltem át. Kinek kellenek itt táncparkettek…

zene ♫ Ed Sheeran - Thinking Out Loud
megjegyzés ♥ imádom-imádom ♥

Újszerű, eleddig ismeretlen érzések kavarogtak bennem ott, a közelében. Nem voltam képes ellenállni annak, hogy ne érinthessem őt, s minden egyes pillanatban csak még inkább vonzott magához, aminek megadtam magam. Nem számított már, hogy munkatársak voltunk. Hogy korábban mivel odáztuk el a kialakult, hirtelen vágyakozást, most.. nem kellett megtagadnom magamtól, s szinte követelőzve feszült a bensőmnek az, hogy nekem Ő kell! Mindennél jobban.
Tetszett, hogy ő is mert lépni, ahogy ott, a parkban is magához vont egy csókra, de ez más volt, mégis lehunytam arra a pillanatra a szemeimet, ahogy közelebb éreztem magamhoz, s az ajkam ott ragadt az övén kiélvezve minden pillanatát a csókjának. S ahogy elhúzódott, egy egészen fura, elégedetlen, ám mégis halk nyösszenés hagyta el ajkaimat, de nem követeltem még egy csókot, helyette lenyaltam lassan az ízét magamról, nyugodt, elégedett, szemekkel felnézve az ő kék szemeibe, amikben újra és újra elvesztem. Hagytam, hogy magukkal ragadjanak, ahogy a tánc soron következő, ritmusra megindult mozdulatai is, s nem tagadom, a közelsége minden pillanatában csak Nick-re tudtam mozdulni. A szenvedélyességre, amit kiváltott belőlem, arra a vágyra, amit iránta éreztem, s ez egyszerre váltott át zaklatottságba, feszült pillanatokba, amely talán egyetlen, röpke pillanatra meg is látszott rajtam, ezért is sóhajtottam egy hatalmasat gyorsan, hogy elűzzem mindazt az illetlen masszát, ami nem tartozott ehhez a tánchoz.
Újra felpillantottam Nick szemeibe immár enyhén elnyúlt ajkakkal, és mielőtt még megcsókoltam volna ismét, ujjaim kicsusszantak ujjainak lágy szorításából. A karját végig érintve felkúszott a válláig a kezem és ha hagyta, akkor szinte teljesen hozzásimultam, átölelve őt, felmosolyogva a szemeibe is, de a késztetés még mindig ott volt, és nem akartam, pontosabban nem tudtam rá nemet mondani. Ezért is hajoltam hozzá közel, ajkaira simítva a sajátomat, leküzdve a késztetést egészen gyengéd, hosszú csókkal bújtam oda hozzá. Szabad volt! Ám mielőtt még belemelegedtem volna, elhúzódtam tőle lassan, visszahajolva egy gyors puszira, aztán végleg elhúzódva a csókból egy puszit nyomtam a vállára is lassan.
Nem volt mit mondanom. Tulajdonképpen ez a pillanat volt életem legtökéletesebbje. Amikor nem sürgetett semmi más - már -, hanem megélhettem valakivel ugyanazt a kötődést (????). És még csak ki sem akartam magam ebből a kötelékből tépni. Helyesnek tűnt, olyan jónak, amiben korábban soha nem volt részem, s ez a gondolat, ez az összefüggés nyugtatta meg a testem korábbi sóvárgását, immár teljesen lenyugtatva a légzésemet is. És csak ebben a pillanatban éreztem úgy, hogy talán kibírható. Talán a fellobbant, belőlem kiváltott kusza érzések voltak azok, amik háttérbe szorították azt a vágyat, ami tulajdonképpen végig ott voltak, amikor Nick közelében voltam. Ahogy most is vágytam rá, akartam őt, de már nem leküzdhetetlen mértékben volt jelen, hanem folyamatosan csak ott vibrált bennem az, hogy érinteni akartam. Hogy.. ez kell nekem.
- Elég vicces lenne így.. munkába menni - tört fel belőlem az első buta gondolat, amire ott, a tánc közben felnevettem kissé szenvedve, s ha a dal utolsó hangjai el is haltak már, az egyértelműen látszott, hogy ebből az ölelésből semmi esetre sem akartam kibontakozni. Még egy puszit nyomtam Nick vállára, majd minden józan gondolatot nélkülözve indultak meg puszijaim a vállán a nyaka felé, lassan rátérve a bőrére is, mélyen magamba szívva kölnie illatát is, beleveszve az érzésbe, abba a csodásba. És tudtam.. nem fogok tudni leállni. Ujjaim tarkóján rövid hajába túrtak, s ha el is tudtam szakadni a nyakától, hogy egészen rövid pillanatra a szemeibe nézhessek.. feszült voltam, mégis tele vággyal, aminek megadtam magam, ha nem tiltakozott, s eleinte csak óvatosan kóstoltam rá a szájára, kitapogatva a határokat.. hogy mit lehetett és mit nem.

Lágyan ringtunk a zenére... Valami tökéletesen és most annyira egyszerűnek tűnt minden. Annyira helyénvalónak.. tökéletesnek.. Egésznek..? Még talán az is. El is mosolyodtam volna a gondolatra, ha nem találkozik az övével a szemem. Annyira beszédesek voltak.. Annyi mindent ígértek, szeretetet!?? Ez valahogy több volt annál.. Mégis valahogy rászorítva a derekára éreztem.
Azt is éreztem ahogy a keze elhagyja a kezemet. Ahogy lassan megindul.. végig a karomon fel, és bár minden sejtem beleborzongott.. mégsem ellenkeztem. Nem kértem hogy álljon le.. Nem kértem hogy fejezzük be, hogy vigyázzunk, hogy figyeljünk oda, hisz alig egy napja volt az az eset benn... De nem volt rá szükség.
Ahogy az ajka közeledett, önmagától csukódott le a szemem. Jól tudta mi következik. Jól tudta mennyire szeretem és nem is haboztam engedni neki.
A zene szólt.. továbbra is, a testünk forgott körülötte.. vagy a világ volt? Talán mi voltunk azok akik állnak, és a világ tett meg lassított pörgéseket, én mégis csak őt éreztem. Belefeledkezve. Ebbe a percbe.. A pillanatba.. a táncba.. és bele az érzésbe, ami új volt.. és mégis csak mellette érezhetek. Bele a tökéletességbe. Nem tudtam hogy létezik ilyen érzés.

Aztán mégiscsak vége lett. Elhajolt.. én mégsem tudtam hibáztatni érte. Puszi az arcomon.. lecsukódik a szemem, majd a vállamon ahogy mosolyognom kell, és még szorosabban ölelem. Jó volt őt érezni a vállamon. A karjaimban.. a kezeimben..

Aztán mégis a hangja törte meg a csendet. Nem húzódott el, a szavait ott hallottam, ott, a mellkasomba temetkezve, mégis tökéletesen értettem mindent.

- Szerinted Ester hozzám vágná a határidőnaplóját? - nevetek fel a kérdésre. - Vagy hozzád.. - ez már korántsem olyan vicces, és még ha tényleg.. nem szép dolog kihasználni egy nő vonzódását az emberhez, mégis el tudtam képzelni. Ahogy pöffeszkedik.. ahogy csapkod.. mint már alig néhányszor amikor mérges, mégis.. mégis...

Nem tudom mikor ért véget a zene. Mi csak ringtunk.. ringtunk tovább belefeledkezve, amikor újabb csók a vállamon. Mosolyogtam.. Szerettem ezt az érzést, de akkor követte a következő.. és újabb.. és egyre feljebb, és az érzés, a gondolat valamit megindított bennem.
A nyakamon... Újra megfeszülnek az inak a testemben, a bőrömbe szagol.. egyre inkább én is érzem, amikor elszakad. Lángol a szeme a szemeimbe, pont úgy! Mint akkor.. délben, és az én vérem is feszültté válik az emlékre.
Ahogy megcsókol.. megintcsak nem tiltakozom, pedig útközben elindult az újabb zene. A testünk mégsem ring, már nem veszi fel az ütemet, egészen másfelé jár, karjaim a derekát ölelve és ujjaim valahogy feszülten marnak a bőrébe. Mindennél jobban imádom ezt az érzést...

zene ♫ Jack Johnson - Better Together
megjegyzés  

Talán soha nem éreztem még ennyire biztonságban magam. Ennyire közel valakihez, és nem a fizikális kapcsolatokra gondoltam. Mindig is dolgozott a fejem, ha magamról volt szó. Mindent megpróbáltam, mindennel foglalkoztam, soha el nem múló folyamat volt az, amit figyeltem. Odabent. A változásokat, a jót, a rosszat, a fellobbanó vágyat, az akaratot, amit a testem követelt és azt a nyugtalanságot, amiért soha nem voltam képes senki mellett sem kikötni. Végleg. Eddig?!
Elfelejtettem minden egyebet, s hagytam, hogy a teste, a testem diktálja a mozdulatokat. A zene ritmusa kövessen egészen minket, ameddig.. meg nem adtam magam az akaratomnak, s ajkam az övét keresve talált haza úgy, hogy soha nem voltam még ott. A pillanat, a közelsége, ha folyton ezt akartam volna, akkor is muszáj voltam tőle elhúzódni picit, s beszélni, mert... mégis csak én voltam. Mégis mondanom kellett valamit, nem pedig végig sült halnak lenni, és csendben mosolyogni tejbetök módjára.
A szavaira halkan nevettem csak fel, elképzelve azt a jelenetet, amikor Ester rájön arra, ami körülötte folyt, őt kihagyva. Csak még inkább beburkolóztam az ölelésbe és próbáltam teljesen ráolvadni Nick testére, azonban.. még tudatni akartam a válaszom, ezért két apróbb puszi közben beszéltem csak egész halkan:
- Hozzám. És biztos vagyok abban, hogy vigaszként vagy egy tucat sütit kérne.. tudod, belefojtani a bánatát az édességbe - mosolyodtam el félig nevetve a szavaimon, és valahogy ez olyan Ester-esnek tűnt. Aztán pedig eltűnt onnan.. eltűnt, hogy már csak Nick és én voltunk, és talán egy újabb zene is, amit már képtelen voltam érzékelni. Csakis a férfi jelenléte kötötte le minden figyelmem és az újabb csók, amit viszonzott, s csak lassan, érzéssel csókoltam, ami egyre szenvedélyesebbé vált. Egyre követelőzőbbé, és tudtam, ha nem szakítom el magam, akkor komoly gondok lesznek, s ez a gondolat egy pillanatra csak, de kizökkentett abból az isteni pillanatból. S ha tiltakozott is minden sejtem az ellen, hogy az ajkát magára hagyjam, hogy... ne akarjak tőle többet, újra hagytam, hogy a szám elhagyja Őt csak egy pillanatnyi szünetet közbeiktatva, sürgető sóhajjal karöltve, mélyeket lélegezve engedtem a homlokomat a mellkasának. Ha nem tettem volna ezt, akkor az arcomat a nyakába fúrtam volna. A szám ismét a nyakát érintette volna, az orrom.. az illatát követelte volna oly közelről, ami felemésztett volna.
S a heves légvételekben megbújt a feltörekvő vágy is, a követelés, hogy többet akarjak, mégis csak az ujjaim csúsztak vissza a vállára szorosan ölelve őt át.
- Ne haragudj.. - motyogtam bele a mellkasába még mindig amiatt küszködve, hogy valamennyire képes legyek lenyugodni. Nem tudom, hogy mennyire ment, vagy hogy egyáltalán mit sejthetett a testbeszédemből Nick, viszont ha tippelnem kellett volna, biztos, hogy elvesztettem a meccset. Legalábbis ami a nyugalmamat illette.
Hatalmas, küszködő, mégis vágytól izzó sóhaj hagyta el ajkaimat ahogy felnéztem a gyönyörű kék szemekbe, s az a mosoly, ami ott játszott az arcomon; a zaklatottság és izgatottság keverékét tükrözte. A fenébe is! Teljesen feleslegesnek éreztem azt a plusz negyed órát még otthon a zuhany alatt: megzakkantam Nick közelében. A cica ezt a pillanatot választotta, hogy nyávogjon elárvultan egyet valahonnan a közelből. Tehát egyet értett velem az édesen gonosz kis bundás.

- Megfizethető opció.. - motyogtam ahogy tartottam a karjaimban, de nem éreztem hogy többet kéne beszélnem. Nem.. Ez most nem az a pillanat volt, ez most az övé.. teljesen, és.. valahogy magam is éreztem hogy kezd.. elveszetté válni a helyzet.
Mégis engedtem...

Ő volt az aki megszakított. Az elveszett érzésben, és ahogy a mellkasomra dőlt, valahogy nagy levegőt véve szorítottam köré a kezeimet.

- Semmi baj... megegyeztünk.. - a hangom mélyebb, érzem a feltört feszültséget, mégis.. valahogy hasznossá váltak az elmúlt évek, hogy valahogy.. valahogy elhatározást véve a zene ütemére, ha nem is forogni, de csak ringani kezdjek vele. Olyan ismeretlen egy helyzet.. mégis... Valami mámorszerű!

Elhal az újabb szám, és valahogy néma csönd áll be. Én még mindig csak ringok.. együtt vele, amikor egy égbekiáltó megjegyzés hagyja el a nem messzi ajtószélet.
Muszáj felnevetnem.

- Azt hiszem valaki féltékeny...! - mosolygok még mindig, de hogy közben Cordelia mozdul e.. azt nem tudom. Pedig.. egy pillanatig sem várom el, hogy elengedjen és utat adjon.. annak a fehér szőrpamacsnak ott a másik fertályon!

zene ♫ Skyler Stonestreet - A Little Taste
megjegyzés ♥ imádom a cicust *-*

- Megegyeztünk - kezdtem bele egészen halkan a mellkasának dőlve, érezve bőrének melegét, és mielőtt átgondolhattam volna, ugyanolyan hangerővel, ahogy az imént beszéltem, folytattam is: - ... mégis kívánlak - hagytam abba, mielőtt még túl messze mentem volna a szavaimmal, ha a tetteimet sikerült is valamennyire visszaszorítani. De hogy távolabb kerüljek tőle?! Az ki volt zárva.
Engedtem, hogy a férfi mozdulatai mozgásra bírják a testemet, s hozzásimulva libbentem én is lassú, puha mozdulatokkal hagyva, hogy ő irányítson. Bármit megengedtem volna neki ebben a pillanatban, s jelenleg.. ő volt az egyetlen, aki minden gondolatomat lefoglalta. Minden érzékszervemet és az érdeklődésemet is. A zene nem tudott bekúszni.. a külső esetleges zajok sem tudtak megzavarni, csak hagytam, hogy az erős szívdobbanás mélyen rejlő lüktetése verjen visszhangot a füleimben. A kezeim lassan engedték csak el a férfi nyakát, vállát, hogy a mellkasára simuljanak tenyereim, s ahogy Nick felnevetett a nyávogáson, úgy rándult a szám széle is széles mosolyba, majd váltott halk, apró nevetésbe az.
- Hmm, gondolod? - húzódtam el tőle csak annyira, hogy ismételten a férfi szemeibe nézzek hosszan, miközben alsó ajkamat beharaptam. Csak a jobbom simult fel Nick felkarjára, a ballal még mindig a mellkasát érintettem. - Egy kicsit még elrabolnálak tőle.. aztán majd kiengesztelheted. Minden nő imádja, ha kényeztetik és simogatják - szórakozott mosollyal pillantottam el Nickről a cica felé, aki lecövekelt az ajtó mellett és mereven nézett minket, mialatt a farkincája idegesen söprögette a padlót ide-oda. Tényleg nem szerette, hogy itt voltam!
Mégsem mozdultam el a férfitől. Mégsem távolodtam el tőle, mert egyszerűen nem akartam és nem voltam felkészülve a lelki terrorra, amiben egy kis hópehely bundás részesített.
- Remélem nem mindent a Kisasszonnyal csinálsz.. mert akkor én leszek végül féltékeny - nevettem fel halkan, somolyogva már, ahogy Nicket néztem ismét, elveszve a kék szemekben.. csak sodródva azzal a jóval, amiben mellette volt részem. És szerencsére senkinek sem hiányoztam, aki megtörte volna ezt a furcsa, ismeretlen érzést. - És muszáj lennék megmutatni, hogy.. bizonyos dolgokban én jobb vagyok, mint ő - bolondoztam kicsit, nem mintha a terveim közt szerepelt volna, hogy bárkivel is versengjek, mert mindig elértem azt, amit célul tűztem ki magamnak. Szinte bűntudatosan sütöttem le a szemeimet, amikor tudatosult bennem, hogy a zene hangjai elhaltak, s egy halk, hosszú sóhajt engedve csak engedtem lejjebb lazán Nick karján és mellkasán a kezeimet.. már nem rásimulva a testére teljes mértékben.

Igen, ugyanezt érzem... - megveszekedetten száguldott át a fejemen, de mégse szóltam. Elharaptam a feltörni akaró szavakat, az érzést.. hogy menjek! Hogy engedelmeskedjek a szívemnek, hisz ő is ezt akarja vagy nem!??
Mégis éreztem benne a küzdelmet. Ugyanazt, amit én is átéltem, sokszor.. régen... és valamiért nem akartam megnehezíteni.
Segítségemre volt a hercegnő... alig fél pillanat telt bele mire megjelent az ajtóban, mellőzötten méltatlankodva a helyzeten, nekem meg muszáj volt elmosolyodnom.
Nem esett jól ahogy elhúzódott tőlem. Hiányzott a testének melege.. az érzés, mégis ahogy megállapodott a szemeimben, egy kiadós sóhaj hagyta el a torkomat.

- Na igen.. - újabb mosollyal döngtem, de a derekát nem engedtem el. Két karom ugyanott időzött, körülötte ölelésben, és eszemben sem volt szabadon engedni. Kivéve ha ő épp ezt akarja tőlem. De ekkor fordult vissza a szemeimbe.

- Cordelia.. ugye jól ismerlek és most nem valami disznóságra gondolsz közben.. - hogy valós kérdés volt e!?? Kétségtelenül, NEM! Talán a cél csak egy kis tréfával elütni a helyzetet, a feszültséget, a komolyságot... A nehézséget. És hogy végül sikerült e?? Hát az majd kiderül a következőkben.

zene ♫ Sky and Sand - the one and only *-*
megjegyzés ♥ nyaaa ♥

Szerettem volna, ha többet beszél. Szerettem a hangját, azt a nyugalmat, amit sikerült nekem megkavarnom a tetteimmel benne, szerettem a szemeit, az érzést mellette, mégis csak vártam, nem ellépve mellőle, érezve őt továbbra is. Olyan nagyon visszabújtam volna hozzá, de ehelyett csak a tenyerem maradt ugyanott a testén, ahová legutóbb csúszott. A szavaira halkan, bűntudattal nevettem fel, mintha egy gyerekcsínyen kapott volna rajta, le is sütöttem a tekintetemet ismét, hogy aztán egy pimasz, kihívó mosollyal nézhessek fel a szemeibe.
- Már azóta disznóságokon jár a fejem, mióta leöntötted magad kávéval és a kanapéra toltalak, egyszerűen nem tudok másra koncentrálni. Vagyis.. elég nehezen megy - motyogtam el már a végét, de a szemeim egy pillanatra sem hagyták ott az íriszeinek látványát, mert érdekelt, hogy milyen reakciót váltok ki belőle. A körmeimmel finoman kezdtem megkapargatni a mellkasát, a szegycsontjától kissé jobbra, míg a másik kezem ujjai a karján írtak le aprócska köröket. Zavarba jöttem volna?! Előfordulhat. Mellette olyan voltam, mint az első-szerelmes, és imádtam.. az érzést.
- De megegyeztünk valamiben és szeretném betartani - váltott lágy mosolyba arcizmaim rándulása, s egy halk mosollyal, csak egészen kis csókot loptam tőle, nem időzve az ajkain sokáig, hogy belelendüljek, hogy elvigyen és a hév és minél többet akarjak tőle. Ami egyébként lehetetlen volt; a nem akarás, s ezt a pillanatot választotta a cica, hogy ismételten panaszosan nyávogjon egyet, aztán még egyet, amire sikerült elnevetnem magam, és hogy elkerüljem a további hisztijét, nem próbálkoztam egy újabb csókkal, csak egy egészen kicsit hosszabb ideig sikerült néznem a férfi ajkait, megnyalva a sajátomat, be is harapva lágyan.
- Játszanál nekem valamit?! Kérlek.. - a hangom, s a pillantásom is enyhén kérlelővé vált, mialatt Őt néztem nyugodt mosollyal. Reméltem, hogy tudja, a zongorára gondoltam, de eszem ágában sem volt elengedni őt, és még csak meg sem mozdultam, mert azzal távolabb kerültem volna tőle, amit egyértelműen nem akartam. Mégis, azt tudtam, hogy tehetséges pszichológus, hogy kedves férfi, de még többet akartam volna róla tudni, belőle megismerni. Ez az este pedig csak a kezdet volt a részemről.

És való igaz! Bár én.. a disznóságokat egészen másféle kontextusban értettem, de igaza volt. Az a délután... Fogalmam sincs mi történt velem, hogy tudott a két lábamról egyszerűen csak így..
Megköszörültem a torkomat, mintegy elhessegetve a múlt képeit, az emlékeket, az újra feltörő érzést, és elengedve a derekát két kezemet inkább a két felkarjára fektettem fel. Csak ezután kezdtem lassan simogatni fel és le.. fel és le.. De kizárólag.. csak kedveskedés jelleggel...

- Igen... megegyeztünk. - nyelem el a kitörni akaró következő sóhajom, de csak hogy önmagamban erősítem meg?? Az lehetetlen, én jól tudom mi-mit ér meg, mellette mégis valahogy...
Hajlamos vagyok elveszteni az eszem..
A következő apró csók viszont megnyugtatott. Valahogy ki is tűzte az arcom közepére a következő megjelenő mosolyom, és a kezem csak ekkor állt meg a két felkarján előttem.
Ahogy a hercegnő is pont ekkor készült újabb szóváltásra közben, vagyis hogy.. fentemlíteni a panaszát miszerint ilyenkor már réég ott szokott dorombolni az ölemben, ahogy a fotelemben ülök, mindent beterít a kislámpa fénye, és én a kedvenc könyvem olvasom.
Igen.. A mai egy különleges este!

A következő szavai hirtelen értek... tekintetem az alig messzi zongorára tévedt, majd vissza Cordelia szemeibe..

- Nem tudom... Még soha nem játszottam közönségnek.. - mosolyodom el ahogy - talán zavaromban? - elengedem, és lassan fűződök ki az öleléséből.

- DE...! - veszek egy újabb sóhajt, mélyen - Mindent el kell kezdeni egyszer, nem ezt mondják!? - egy mosoly árnyéka végig ott bújkál a szám szegletében, ahogy magára hagyom, amint megközelítem a zongorát és leülök elé.. Halkan koppan a billentyűket fedő teteje.. És én minden megjátszás nélkül ropogtatom meg az ujjaimat.

- Az is lehet hogy már berozsdásodtam.. - mosolyodom el csak egy rövidet - Nem is emlékszem mikor játszottam utoljára.. - aztán már a billentyűkön az ujjam.. Egy hang.. meg még egy.. Vele a többi lassan csatlakozik csendben, és játszani kezdek.
Valami olyat, ami úgy hiszem, neki is tetszeni fog...

zene ♫ Ellie Goulding - Love Me Like You Do
megjegyzés ♥


Amint végleg elengedett, csak egészen mélyről jövő sóhajjal engedtem el félig-meddig azt az érzést, amellyel máris hiányzott, de talán egy kissé meg is könnyebbültem. Mégis, valahogy az előző jó valamiféle egyedüllétté vált, ami egy enyhe, alig mosollyá vált, amikor a kérésemnek eleget téve beszélt.
- Köszönöm - mondtam csak ennyit ugyanott maradva, ahol hagyott, s még nem mozdultam meg. Nem fordultam utána, helyette a padlót kezdtem el fixírozni, ahonnan ellépett. A felhangzó ujjropogtatás vonta el a figyelmem, s még egy hosszú, mély sóhaj hagyta el ajkaimat, de aztán.. az első zongora hangra mozdultam meg már ténylegesen, s ahelyett, hogy közelebb mentem volna hozzá, inkább visszaültem a székre az asztalhoz, bokáimnál keresztezve a lábaimat, miket a szék alá húztam, oldalammal nekidőlve a szék támlájának, s onnan figyeltem Nick alakját csendben, egyetlen szót sem szólva.
Őt hallgattam, azt a szomorkás dallamot, amit játszott, őt néztem, mégis, valahogy a gondolataim máshova kalandoztak, s egy pillanatra Derek arca sejlett fel, valamint a tegnapi hívása. Ekkor pillantottam le az ölembe rövid időre, s elszégyellve magam hunytam le a szemeimet hosszan, beletúrva ujjaimmal a hajamba. Mégis mi a fenét csinálok?! Sikított ez a gondolat a fejembe, mire kinyitva a szemeimet néztem ismételten a férfire ott tőlem nem messze, mégsem szóltam egy szót sem.
Nem akartam megzavarni őt, s egyébként is nekem kedvezett azzal, hogy a zongorát szólaltatta meg, annak ellenére, hogy a hangulata olyan gyönyörű melankóliát tükrözött, ami Nick érzelmeit tükrözte, és habár tudtam, hogy ő nem a legvidámabb ember, akit ismertem, ez mégis visszavetett kissé azon, hogy elsiessek bármit is. Ismételten lepillantottam a combjaimra, s talán ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem valamit a férfivel kapcsolatban...

A hangok.. megannyi gyönyörű dallamként olvadtak össze, és én... tényleg hiányzott ez az érzés. Valahogy.. szabad voltam. Nem egy rab, egy testbe zárt ördögi lény, nem is a múlt foglya... Egy ember.. csak egy ember, aki nem adott mást csak.. életet. A zene éledt meg előttem. Mindannyi mennyei hanggal, mindaz ami képes volt még okozni élvezetet, egészen..
Egészen eddig.. - mosolyodtam el az emlékre, és habár tudtam, jól tudtam hogy Cordelia valahol ott figyel mögöttem, mégsem néztem rá. Csak figyeltem, ki a sötétségbe, ahogy a távolban megszokottan egymásba olvadtak a fények, de itt.. itt most valami más volt. Valami sokkal kellemesebb...

Halkan szólt a dallam...ezernyi szikrával töltve be a néma csendet, és én tudtam.. éreztem, hogy valami megváltozott. Talán bennem... De nem tudtam eldönteni és ezt nem is most kellett, ezért.. ahogy elérte az ujjam az utolsó hangokat, a zene lassan elhalt.. és én újra, a régi néma csöndbe temetkezve még meredtem magam elé néhány másodpercre. De csak néhány másodperc...
Aztán... hirtelen fordultam felé, szememmel az arcát keresve.

- Valami.. baj van?? - tapogatóztam óvatosan, ahogy szándékommal ellentétben megláttam azt a gondterhelt tekintetet, és már valahogy.. elvesztette a fontosságát a neki szánt kérdésem, a mosolyom, a hozzá szánt ölelésem, egyszerűen csak.. Valami megváltozott.

zene ♫ Sad Piano 10 hours
megjegyzés

Hagytam, hogy a zene mélyen megbúvó szomorúsága egyetlen rövid pillanatra magával sodorjon, aminek az lett a vége, hogy a gondolataim röpke másodpercekre olyan helyre kalandozzanak, aminek nagyon nem lett volna itt az ideje. Nem most, nem Vele.. nem úgy, hogy Nick is itt volt mellettem, s ennek a gondolatmenetnek az lett az eredménye, hogy teljes mértékben lelkiismeret-furdalásom lett, mert itt kellett volna lennem. Végig. Mellette, őt érezve, azt a gyengédséget, amivel az ujjai a zongora billentyűit érintették. Amellyel engem ölelt, és valahogy az itteni tartózkodásom egészen más irányt vettek, mint az utóbbi években bármikor.
Valószínűleg a cica régebb óta rajongója lehetett Nick zongorázásának, s örülve annak, hogy a gazdit végre magára hagytam, óvatosan szimatolva lépkedett a hangszerhez, onnan lesve fel a férfire, rólam pedig tudomást sem vett. Nem mintha miatta lettem volna itt, de a fehér selymes bunda látványa és a hangok néma gyásza volt az, ami kiragadott a gondolatmenetemből, hogy már csak a lány cicust figyeljem. Nick hangjára pillantottam fel rá egy kedves, remélhetőleg nyugodt mosollyal az arcomon, s próbáltam megfogalmazni azt, ami a gondolataimhoz vezetett az imént.
- Gyönyörű volt, ahogy és amit játszottál - a hangom egészen halkan csengett, igyekeztem, hogy a kicsalt érzelmeim ne ütközzenek ki legalább a kiejtett szavakon. - Nem hittem volna, hogy ennyi szomorúság rejlik benned - bukott ki belőlem az őszinte vallomás, ám nem ítélkeztem. Soha, senki felett sem, de Nick olyasvalakivé vált az elmúlt egy napban, akit a legbecsesebbnek tartottam. Egy lágy mosollyal, puhán álltam fel, és ha a zongora előtti kis padocska volt akkora, no meg Nick odaengedett maga mellé, akkor leültem, s egy ideig a zongora billentyűit figyeltem, aztán lassan, óvatosan ujjbegyeimmel megsimogattam pár fekete, majd pár fehér billentyűt úgy, hogy hangot ne adjanak ki.
- Szeretném, ha folytatnád - néztem fel a szemeibe egy bátorító mosollyal, és bármennyire is szerettem volna megérinteni, megölelni, mégsem tettem. A combom vélhetőleg amúgy is az övének simult. - Úgy.. miközben én itt vagyok melletted - fejeztem be már több élettel és vidámsággal a hangomban, s ha nem küldött el, akkor az ujjaimat az ölemben nyugtatva vártam a reakcióját.

Madame Pompadour épp ezt.. az alkalmatlan percet választotta hogy a székemnek dörgölőzve belenyávogjon a néma csendbe, de én nem vettem róla tudomást. Most.. nem. Egyszerűen csak őt figyeltem, Cordeliát, és a szemében megbúvó sejtelmeket. De akkor végre beszélni kezdett. És én.. Őszintén szólva fogalmam sem volt róla mit is mondhatnék.

- Tudod, Cordelia voltak... események..- kerestem a megfelelő szavakat, a szemeim talán ellenőrizetlenül cikázva közben, hogy zavarban vagyok?? Vagy már egyenesen félek?? Nem tudtam megállapítani, de ahogy felállt előttem és közeledett.. én a korábban megfordultamban a padon, segélykérően néztem fel rá. Hogy mit akartam?? Hogy ne kérdezzen többet?? Nem tudtam megmondani. A múlt.. zavaros volt az emlékeimben, a kimondott szavak.. már tova tűntek az elmúlt években, az orvosok.. a gyógyszerek.. a bűntudat... az mind egy másik ember volt, egy sokkal.. rendezetlenebb és én...
Megnyugodva eresztettem ki a levegőmet ahogy leült mellettem. Elmosolyodnék.. de valami nem engedte most, ezért csak visszafordultam mellé.. vissza a helyemre, és...
És csak figyeltem ahogy a billentyűkön fordul meg a keze.

Amikor beszélt.. nem szólaltam meg. Egyszerűen csak biccentettem, hangtalanul megköszörültem a torkomat, na igen.. Igen, azt hiszem az a korábbi mosoly is kicsúszott útközben és az ujjaim... Az ujjaim már maguktól tudták a dolgukat...

zene ♫ Sad Piano 10 hours
megjegyzés

Hallgattam ahelyett, hogy az ilyenkor mindig szokásos pszichológus énemet előtérbe helyeztem volna. Nick is csakugyan tisztában volt azzal, hogy milyen dolgokhoz, milyen szavakhoz nyúlnék alapesetben, ha odabent, a munkahelyen lennék, s ezt egy páciensemtől hallottam volna. Mégsem tettem szóvá újfent, mégsem erősködtem, hogy beszéljen, meghallgatom. Csak hagytam, hogy az előző ritmusból valamennyire kiesve, mégis egy új dallamba belekezdve vezesse az érzelmei világába azt, amit éppen játszott.
Nem okozott csalódást. Szótlanul, egyre nyugodtabb szívdobbanásokkal hallgattam minden hangot, minden egyes billentyűérintkezést, s közben csak néha pillantottam a férfi arcára, többségében az ujjainak játékos csusszanását és a billentyűk lenyomását figyeltem. Teljesen lenyűgözött, noha a művészetek mindig is a gyengéim voltak, csak éppen eddig nem igen keveredtem olyan emberrel össze, aki több téren is megfogott volna.
El is mosolyodtam lágyan, és habár a korábbiakban eldöntöttem valamit, a korábbiakban megtagadtam magamtól valamit, a férfihez közelebb eső tenyeremet finoman a combjára csúsztattam, de nem ingereltem őt. Egyszerűen csak érinteni szerettem volna. Tudatni vele, hogy igen is érdekel az, amit ő csinált, és hogy nem terveztem még jó darabig azt, hogy magára hagynám őt. S miközben érintettem, a szemeim még mindig a zongora leütött billentyűit nézték, egyetlen pillanatra sem elszakítva tőlük a pillantásom.
- Csodálatos... gyönyörűen játszol - egészen halk voltam csak, hogy még véletlenül se zavarjam meg Nick-et, mert... nem akartam. Most az volt a legfontosabb, hogy az érzelmeit, a dallamba átültetett érzelmeiről tudjak és halljam.

Éreztem benne... A mosolyát.. már-már nevetését mellettem, pedig nem néztem rá. Nem fordultam felé, nem láttam, egyszerűen csak.. éreztem. Minden egyes szívdobbanást, de az is lehet csak magával ragadt a zene.. talán csak a képzeletem játszik velem, de NEM! Igenis éreztem a belőle áradó melegséget, a pozitivitást, mindazt amit már nagyon régóta nem. És amikor a lábamra csúszott a keze...
Nem, nem ért el semmi ide nem illő hatást, egyszerűen csak egy mosolygást.. egy spontán mosoly volt ami kitöltötte a hangokat, és én csak játszottam és játszottam tovább, egészen amíg...

Lassan adták magukat az utolsó elhaló hangok. Akartam még.. szerettem volna még életet adni nekik, mindig elragadtak. Vittek.. magukkal messzire, egy másik világ ígérete, egy szebbé.. egy boldogabbé, most mégis.. az a világ ami itt ült mellettem, most felülmúlt minden mást.
Visszatalált az ölembe a két kezem. Az egyik az övén pihenhetett, de nem számított most más. Felé néztem, a szemeibe, és hosszúnak tűnő rövid csönd szökött be a képbe. Aztán én törtem meg a hallgatást.

- Én csak próbálom szabadon engedni a képzeletem. - tapogatom le a szemeit.. az arcát, a száját előttem, de aztán újra visszatérek a szemébe.

- Akarod megpróbálni? - szélesedik a mosoly, már-már vicces vigyorgássá megy át, de nem kinevetem, egy percig sem, csak valamiért most.. boldog vagyok. Igen, fékezhetetlenül boldog. És most ez adta a megnyugvást.

zene ♫
megjegyzés

Egészen addig lestem a zongora boci billentyűit, ameddig a férfi ujjai azokat érintették, és még tovább is, amikor már megéreztem a melegséget a kézfejemen, az ujjaimon, s automatikusan egy elégedett, boldog, kisovis mosoly telepedett az arcomra. Csak akkor pillantottam fel a kék szemeibe, amikor beszélni kezdett, s ha tudtam volna is mit reagálni az első szavaira és megállapítására, ebben a pillanatban büszkeséget éreztem. Hogy megmutatta, hogy beavatott, és hogy képes beengedni a világába annak ellenére, hogy olyasmi volt benne, amelyet nem szívesen osztott meg másokkal és ezt értékeltem. Hálás s kedves mosoly volt csak a reakcióm, de ahogy felajánlott valamit, úgy mocorogtam meg hirtelen mellette, véletlenszerűen rászorítva csak a combjára és ugyanolyan hirtelen kezdtem el bólogatni egy kitörő nevetés közben.
- Igen! De csak szólok, hogy előre sajnálom a füleid - nevettem fel ismét, s ezzel be is vallottam, hogy abszolút kezdő voltam, már ami a zongorák világát illette, s mosolyogva néztem el ismételten a hangszer irányába. - Majd kárpótollak - szélesen mosolyogva lestem megint a férfire, elvonva a combjáról a kezemet összedörzsöltem a másikkal, mintha varázslatra készülnék. És tényleg annak éreztem, szinte már-már vigyorogva pillantottam le előbb a zongorára, majd vissza a férfire.. párszor eljátszva ugyanezt, mire végre megszólaltam:
- Oké, hol kezdjem. Mármint... csak úgy nyomkodjam, mintha épp ovis lennék és ez az első ajándékom? - nevettem fel, de most nem érdekelt, hogy hülyének néz. Izgatott voltam, ezért is kezdtem el türtőztetni magam, megköszörülve a torkomat pedig kihúztam magam, visszahúztam az ölembe a kezeimet is. Elvégre tanult nő voltam. Nem viselkedhettem úgy, mint egy retardált ovis. - Lenyugodtam, most már kezdhetjük - habár a szavaim komolyságot tükröztek, a szám sarkában megjelenő csintalan mosoly, a szemeim vidámsága nem ugyanezt tükrözték. - Bocsi - igen.. ez sem volt annyira valódi bocsánatkérés.. csupán az, hogy igyekeztem megmaradni a fenekemen és nem eszetlenné válni.

Vele együtt nevettem.. Képtelenség volt nem nevetni vele, de aztán igyekeztem ráncba szedni az arcberendezésemet, ami szinte lehetetlen feladatnak tűnt mellette, mégis imádtam minden pillanatát.

- Nos.. először is.. – kezdtem bele, gyorsan végigfuttatva a részleteket ugyan én hogyan is kezdtem olyan két éve, de az én helyzetem.. azt hiszem más. Igen, egyesek szerint másnak kell lennie.  – Kezdjük valami egyszerűvel.. – szaggatom, csak lassan érvényre juttatva a tényeket, és – mondjuk egy gyerekdal?? – kéredzkedett a szemöldököm kérdőn a homlokomra közben, de miért is ne! Mindent el kell kezdeni valahol.. – igazodtam a padon meg, egy kiadós sóhaj és.. – Próbálj utánozni.. – kérem, csak egy szemvillanásra pillantva felé, elhelyezem ujjaimat a billentyűkön, felé pillantok, vajon sikerül e, és ha igen..

Egy billentyű.. meg még egy.. kedves gyerekdalként hívja életre az egészet, mégis tartalmaz valami bájos színt. Vagy csak a helyzet… Soha nem gondoltam volna hogy én.. itt.. valaha.. vele.. És a gondolat egy pillanatra eljátszadozva a fejemben mellé ütöttem egy ütemet.

zene ♫ I'm Not The Only One
megjegyzés ezt le tudom játszani kivételesen xDDD megtanítottak

Nehéz volt magam türtőztetni, sokkal inkább azért is, mert talán ez volt az első alkalom, hogy ténylegesen is túlságosan a kezeibe adtam magam, de imádtam. Vele lenni, mellette lenni, látni, ahogy mosolygott, hallani a nevetését.. Mégis egyszerre váltam izgatottá és kíváncsivá, amikor felajánlotta, kipróbálhatom azt, amit ő csinált.
Ezért is vált az az egyszerű kis pillanat az este legnagyobb ajándékává, amit nem tudtam nem elfogadni.
- Legyen.. azt hiszem, hogy Mozarttal még nem tudnék megbirkózni - szélesedő mosollyal motyogtam a beleegyezésem a tervbe. Ellenkezni most nem igazán volt kedvem.
Amint az ujjai a billentyűket érintették, úgy pakoltam le rájuk, ugyanannyi billentyűt kihagyva és csak igyekeztem olyan természetesnek tűnni, mint amilyen ő volt itt, a zongora mellett.
- El fogom rontani, el fogom rontani - kitartott az az előbbi mosoly kisebb nevetésbe torkollva, megmocorogva a kis padon pedig ha Nick elkezdte, úgy ütöttem le az adott billentyűket, csak pár oktávval arrébb, magasabb hangokat szólaltatva meg.
Minden egyes billentyűt ugyanolyan időközzel nyomtam le egyfajta kánonná érlelve azt a kis gyerekdalt, amikor Nick egy másik hangot szólaltatott meg, s csak egy kisebb kihagyással, hezitálva ütöttem le én is őt követve a hangot. Mégis kissé összezavarodva pillantottam rá, megköszörülve a torkomat is, mert felőlem aztán lehetett ez is a dalocska része ugyanolyan mértékben, mint egy félresiklott billentyűé. Mégsem passzolt valami, s szabad kezem ujjainak begyével kicsit megkapargattam a férfi ingbe burkolt oldalát is a varrás mentén.
- Ennek biztosan így kellett lennie? - suttogtam kíváncsian a szemeit lesve, mert egyrészt nem akartam megzavarni őt, másrészt viszont érdekelt, mert valahogy.. mintha régen máshogy hallottam volna ezt. Mégis rajta hagytam a billentyűkön az ujjaimat.. várva az újabb instrukciókat.

Felnevettem.. ahogy Mozartot emlegette, habááár.. tudok is tőle egy remek darabot. De NEM! Maradjon csak ez az egyszerűbb, az eredeti terv, és amint megbizonyosodtam hogy követni kezdett, lassan keltettem azt a rövid dalt életre.

- Neeem, Cordelia, most koncentrááálj..! - nevettem el én is útközben, pont mielőtt félreütöm azt a hangot, vagy épp ezért ütöttem félre?? Valahogy mégsem számít. Most egyedül az hogy itt van velem és.. Igen. Nevetek. Már nem is emlékszem utoljára mikor tettem ilyet...

Elemelem a billentyűkről a kezemet, pedig hallottam még amit mondott. Mégis felé fordulok és a szemeibe nézek.

- Nem.. elvétettem. - mosolyodom el, már-már vigyornak is beillene, és.. igen, valahogy most jön az hogy előtör az érzés, a legszívesebben csókot váltanék vele. De ellenállok.
VAGY MÉGSEM!

Hirtelen kap az álla alá a kezem, de nem annyira hogy megijesszem, épp csak hogy belefordíthassam a szemeimbe. Egy újabb rövid mosoly.. aztán közeledem.. az illata eltölti a tüdőmet.. önmagától csukódik le a szemem, és végül...

Csak óvatosan, és egyetlen pillanatra érintem. Jól tudom mik a veszélyek, milyen veszélyes ha mi ketten..

Lassan húzódom el, és félúton nyílik meg a szemem.

- Ne haragudj.. - szinte csak suttogás. - Én csak.. - de aztán újabb mosolyba torkollik a vége, bocsánatkérés?? Talán.. Vagy talán önmagamtól mert engedek az ösztönöknek.
Már pokoli régóta nem hagytam hogy vezessenek...

zene ♫ Ten Feet Tall
megjegyzés ♥

- Ó! - jutott először eszembe az első reakció a rontásra, és csak akkor gondolkodtam el, hirtelen felnevetve valamin: - Tehát én is rontottam.. Pedig nagyon koncentráltam - biggyesztettem le viccesen az ajkamat is, amit egy nagyon széles mosoly követett. Tudtam, hogy az izgatottságom miatt fogok rontani, de tulajdonképpen Nick tehetett róla. Nem mintha haragudtam volna rá, az ki van zárva.
Az érintését nem ellenezve néztem a szemeibe ugyanolyan szélesen mosolyogva, és ahogy már nagyon is egyértelmű volt, hogy mit tervez, automatikusan hunytam le a szemeimet, hogy arra a rövid időre ajkaink összeforrhassanak. Nem siettettem, nem akartam többet, csak viszonoztam azt az apró csókot, amire odahajolt hozzám.
Mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy az íze után kutatva lassan megnyaljam az alsó ajakamat is, s csak azután pillantottam fel a szemeibe. Csak ekkor húztam el az ujjaimat a billentyűkről, ahová eddig szinte odaragadtak. Lágyan érintettem meg velük Nick alkarját, s simítottam végig egészen a csuklójáig, remélve, hogy nem fogja elengedni az ujjaival az arcomat és államat sem.. Szerettem magamon az érintését.
- Megismételnéd úgy a csókot, hogy utána nem kérsz bocsánatot? - a hangom ugyanolyan halk volt, kedvesen kérlelő, miközben a szemeit nem eresztettem a pillantásomból, az ujjaim pedig finoman a csuklóját fogták közre. S hogy mosolyogtam-e? Egyfolytában!
Nem érdekelt, hogy ezzel önmagamnak fogok kész kalamajkát okozni, hogy idő előtt vágyom rá ismételten. Mégis, az sokkal fontosabb volt, hogy ő is mert kezdeményezni, nem pedig csak elviselte azt, hogy én nem bírok magammal. Ami lássuk be, mellette egyenesen napirendi pont lett már.

Csak a szemeit néztem.. Teljesen megbabonázott, fogalmam sincs róla hogyan teszi ezt velem, és csak akkor, amikor megérinti a kezemet, kapom oda a pillantásom.
Ám aztán megint a szemeibe...

A hangja... nem, nem is a hangja, hanem az amit most kér tőlem. Igaza van.. Muszáj lesz megszoknom a helyzetet, azt a helyzetet, hogy most már ő és én... De már nem gondolkodom tovább.. helyette engedelmeskedem újra a követelő ösztönnek, és a szavai nyomán egy szélesnek tűnő ám rövid mosoly kicsúszva a képemre, újra a szájára hajolok.

Hogy mi vitt el ide?? Hogy mi juttatott el.. hogy mi az amit ez a nő tud.. ami mindent megváltoztatott és újra bízhatok.. És ilyen hirtelen! Nem tudnám megmondani. De nem is töprengtem rajta. Ebben a pillanatban nem. Most csak egyetlen dolognak adtam át magam.
Hogy érezzem...

zene ♫ Bruno Mars számok *-*
megjegyzés ♥

Egészen röviden csak, de viszonoztam azt a mosolyt, amit kaptam. Nem volt többre időm, mert ahogy odahajolt hozzám, már ismételten behunytam a szemeimet, csak hogy még inkább érezhessem őt. Nem siettem, kiélveztem minden egyes másodpercet abból, amit az ajkai a számra simultak, s csak akkor vontam el a csuklóját tartó érintésem, amikor már biztos voltam abban, hogy a csókja nem illanó lesz.
Nem tudom, meddig tartott. Nem hallottam a cicát sem, pedig bizonyára nyávogással-dörgölőzéssel és dorombolással próbálta magára felhívni a figyelmet, én mégis.. minden egyes gondolatomat csak az töltötte ki, hogy Nick-kel foglalkozzak. Nem érdekelt más, csak ez az egy tett, amiben elveszett és általa én is.
Elhúzódtam, csak alig pár milliméterre tőle, az érzéstől, amit kiváltott belőlem, enyhén szakadozó sóhajt hallatva szívtam tele tüdőmet levegővel, lágy mosolyt eresztve ajkaim szegletébe. Ám mielőtt azt hihette volna, hogy valami.. nem passzolt, már húzódtam is vissza, hogy egy puszit csókoljak ajkaira, majd még egyet, s aztán újra egyet.
- Megengeded, hogy megérintselek... máshol is? - suttogtam a szájára, s ha szólt.. ha engedett, ha bólintott, kedves mosoly jelezte, hogy semmi ártó szándékom nem volt. S talán meglepve őt emelkedtem fel mellőle úgy, hogy az ujjaim csússzanak végig a vállán, megkerülve a kisebb padot pedig csak őt érintve léptem a háta mögé. - Maradj így! - egészen halkan kértem őt, szinte a hátára simulva mellkasommal puha puszit nyomtam a hajába, két kézzel simítva végig a tarkóján, le, finoman érintve a nyakát, majd a vállain csúsztattam végig a kezeim-ujjaim. Ezt követte a háta, végül lehajolva hozzá az oldalán simítottam végig, hogy hátulról átölelhessem a karjai alatt a mellkasát. Kissé le kellett hajolnom ehhez, de megoldottam, és ha már ott voltam, a nyakára adtam egy lágy puszit, majd a jobb vállára is, és ha nem hiúsította meg az előbbi ötletemet, akkor kissé szorosabbá vált az ölelés.
- Jó így neked? - azért nem maradhatott el a kérdés, mert nem szerettem volna, ha kellemetlenül érezte volna magát.. bármitől is, amit tettem, vagy tenni szerettem volna vele.