Nem tudom mikor lett vége. Az idő úgy megszűnt létezni körülöttem, ahogy nagyon régen tette utoljára. SŐT! Még sosem tette eképpen, és amikor elszakadt.. én még mindig lehunyt szemekkel ott voltam a közelében és.. Talán kételkedtem. De NEM! Nem igaz, ez tényleg megtörténik velem, és ahogy nem húzódott el, ahogy még mindig ott éreztem a lélegzetét a bőrömön, csak akkor nyílott fel ismét a szemem.
Akkor kaptam a következő puszit is. Aztán a többit.. Féktelen mosoly csúszott ki a képemen, képtelen voltam ellenőrizni vagy útját állni az érzésnek, amikor..

- Ööö.. Hogy mi!? - az biztos hogy lefagytam. Egy rövid pillanatra, határozottan éreztem, de ahogy beszélt.. vagy talán csak a szemei beszéltek helyette, nyilvánvalóvá vált, hogy itt valami egészen másról van szó.
Biccentettem. Ez biztos, erre még emlékszem mielőtt szemmel követtem amíg feláll.. Ahogy megkerül, valahogy egész arccal figyeltem, holott nem voltam benne biztos mire készül. Mégis... Bíztam benne! Ahogy már nagyon régóta senkiben nem.
Aztán a hangját hallom. Megint, én meg visszafordulva a korábbi helyemre, csak érzékelem. Még mindig nem tudom mire szándékozik velem, mégis várakozón ülök.
Azután ahogy megérzem az ajkát.. csiklandozó nevetés fut végig a gerincemen, mégis csak egy lehunyt szemű mosolyba eresztem, de aztán a kezei.. Érzem ahogy megrándulok. Csak egy pillanatra, de csak nem szoktam az érzést, de ahogy a kezei érintenek, valami jóleső nyugodtság fut rajtam végig. Itthon vagyok.. Valami idegen.. általam nem ismert otthon foglya, ahol szívesen tartanám magam rabságban. Akár örökre...

- Tökéletes.. - beszélek a lehunyt szemeimen túl, a hangom mosolyog, magam is érzem, és önkéntelenül fűzöm az engem ölelő kezére a két tenyerem.

- Fogalmad sincs róla mikor éreztem utoljára ezt.. - a hangom önállósítja magát, nem tervezem, de aztán csak megnyílik a szemem, lassan, és valahogy önkéntelenül folytatom. - Úgy értem ilyet... - szívom magamba egy kiadós levegővel - Ilyet még sohasem éreztem. - nézek ki az ablakon túl fénylő messzeségbe, látni mégsem oda látok. A szívemmel látok. A lelkemmel, vagy akárminek is nevezik a spritualitást folytató élőlények, hosszú ideje most először érzem a legfontosabb dolgot.
Hogy élek...

zene ♫ Sleeperstar - Details
megjegyzés

Láttam a kezdeti kételkedést rajta, ahogy nem szeretett volna engedni oda, ahol nem láthat, mégsem hagytam neki. Megértettem. Az elmondásaira hagyatkozva nem lehetett neki könny élete, én mégis késztetést éreztem arra, hogy amikor velem volt, jól érezze magát. Elmosolyodtam a reakciójára. Az ujjaim alatt érezve csak meg azt a kis borzongást, amit én váltottam ki belőle. Mégsem használtam ki. Nem, azt soha nem tenném vele.
Ahogy érintettem, hogy hozzáértem, nem szerettem volna elszakadni tőle egy percre sem, és ahogy már öleltem, a szavait hallgattam, érezve az érintését a kezeimen pedig olyan megnyugtató volt és kedves, mint amilyet ritkán éreztem. És nagyon rég.
Halk, jóleső sóhaj szökött ki ajkaim közül, hosszú, puha csókot nyomva rá aztán a bőrére a nyakán.
- Mit érzel most? - kíváncsiskodtam egészen halkan, hiszen rettentő közel volt hozzám, nem volt szükség hangos szavakra. Ott, ahol az előbb a szám érintette bőrét, finoman húztam végig csak az orromat a nyakán, hogy aztán egy újabb puszit nyomjak csak oda.
Megmozdítottam a kezem Nick keze alatt, de csak annyira, hogy az ujjaim szabadon simogathassák az inge által fedett bőrét. Nem voltak nagy mozdulatok, sokkal inkább kedveskedni akartam neki, miközben egy újabb puszi érkezett, immár a férfi arcára. Ha mást szeretett volna, ha más pózba rendezte volna magát és vele együtt engem is, akkor hagytam. Sem az ölelésem, sem pedig az őt érő apró simítások nem akadályozták őt semmiben sem. Nem is szerettem volna, hiszen a legfontosabb nekem az volt, hogy feloldódjon mellettem, és merje kimondani mindazon gondolatokat, amik megfogalmazódtak benne, azzal, hogy itt voltam.

És megint a csókja...
Kellemes érzés futott át a gerincemen, de a fülembe sóhajtó lehelete, magához ragadta a figyelmet.
Kihívó volt... Felhívó hogy magamba nézzek, és ha ő ezt kérte tőlem..
Mégis megszakadt a koncentráció…

- Hogy csiklandoz..! – nevettem el mikor az orrával érintett, képtelen voltam ellenállni a nevetésnek, de hogy őszinte legyek.. nem is akartam ellenállni, engedtem. És rettentően jó érzés volt. – Jó.. – folytattam aztán már némi komolyságot is erőltetve bele, vagyis.. nem is annyira volt erőltetés az, csak újra lehunytam a szemeimet, és egy újabb rövid mosolyt szabadonengedve aztán beszélni kezdtem. Mindazt amit érzek. Ahogy kérte tőlem...

- Érzem a parfümöd illatát... Kellemes.. – mosolyodom el az érzésre - Sokkal erőteljesebb mint eddig bármikor, mégis.. ahogy gyengén keveredik a személyes illatoddal, valami isteni a keveréke.. – újabb rövid mosoly fut ki a képemen – érzem a melegséged.. Nagyon jól esik, talán.. igen, talán anyám ölelt még így utoljára meg, lehettem vagy 12 éves. – megint mosoly – Akkor engedett el először nyaralni.. – pillanatnyi szünet – De ez persze más, ez sokkal.. – itt eltorpan a hang, talán a megfelelő szavakat keresem – izgalmasabb, valahogy.. biztonságot nyújtó és nyugalmas egyben.. Mégis valahogy feszültté tesz. Legbelül… Ha érted mire gondolok. – egy elnyomott torokköszörülés, de itt még nincs vége. – Mégis élvezem.. – már nem bírok ellenállni a szélesebb mosolynak, ahogy a kezére font jobb kezem az övére simul a mellkasomon, és magához ragadva ha nem áll ellen, a számhoz emelem, hogy félig hátrafordulva felé a szemeibe nézzek, és egy csókot nyomjak a tenyerébe.

- Pont ilyen érzés.. – mosolygom újra – Mikor érzem a szívverésedet, de aztán rá kell jönnöm.. Az én fejemben szól... - tartok a szemeibe - Az enyém zakatol.

zene ♫ ami épp jött
megjegyzés

Széles mosoly jelent meg arcomon, ahogy a nevetését meghallottam. Illett hozzá. Még ha ő ezt nem is tudta magáról. Szerettem, hogy minden egyes másodperccel egyre jobban nyílt meg nekem, habár önmagától aligha tette volna, mégis ezen pillanatokat elraktároztam az emlékeimben. Jó volt őt levetkőztetni, mintha egy hagyma lett volna. Minden egyes rétegével újabb, s talán jobb érzéseket, gondolatokat váltott ki belőlem.
Beharaptam alsó ajkamat, ahogy az illatok kerültek elemzésre, de aztán inkább az ajkaimat a vállához engedtem, csak félig-meddig megtámaszkodva ott, mert nem akartam ránehezedni. Csupán éreztetni akartam vele, no meg magammal is, hogy kellemes volt hozzáérnem, amit nem akartam egyhamar megszakítani.
Aztán ahogy az anyukáját emlegette, felvontam kérdőn a szemöldököm, de mégsem szólaltam meg, csak hangtalanul hallgattam, ahogy továbbsiklott a témában, és csak akkor szakadtam el tőle kissé, amikor a csókja a tenyeremet érte, valamint felém nézett.
A további szavaira már nem széles.. sokkal inkább egy kedves, szelíd mosoly volt a válaszom, és csak ekkor vontam el az időközben oldalára siklott érintésem a bal kezemmel. Az ujjaim lassú ritmussal cirógatták végig a hátát felfelé, hogy aztán a tarkóján állapodjanak meg. Közelebb hajoltam Nick-hez, de nem csókoltam meg annak ellenére sem, hogy ajkaim rebbenőn várakoztak ajkai felett egy egészen hosszú pillanatig, de aztán máshogy döntöttem, és csak kicsit mozdulva a homlokára nyomtam egy hosszú puszit.
Elhúzódva a bőrétől, ott hagyva a jobbom a férfi kezében ültem le mellé a padra vissza, hátammal a zongorának, miközben a bal kezemmel már a vállát érintettem gyengéden, és... a következő pillanatban megindult kószán érintésem a karján, végigcirógatva az inge alatt rejlő izmokat, a bőrét, és csak hosszú csend után szólaltam meg, amikor ujjaim már a csuklójánál jártak, amennyiben hagyta és nem akadályozott meg a mozdulataimban. S csak ekkor néztem fel a szemeibe mélyen, kutatón.
- Ez volt a legőszintébb vallomás, amit jó ideje hallottam - pislantottam le a kezére, aztán az enyémre, majd vissza a szemeibe, de már mosolyogva. - Örülök, hogy ezt váltom ki belőled.. mert így ez nem csak egyirányú a részemről - döntöttem oldalra picit a fejemet, mintha elemezni próbáltam volna őt, ehelyett csak élveztem a látványát. Hogy ilyen közel volt hozzám és valami furcsa érzés fogott el. - Nem szeretnék csak itt megállni - haraptam be alsó ajkamat ismét, ám mielőtt úgy gondolta volna, hogy szexuális téren értettem volna csak, folytattam. - Többre vágyom tőled.. minden téren. Szeretném egyszer hallani, ahogy képtelen vagy leállni a nevetéssel - dőltem neki a zongorának háttal, ölembe húzva a kezét, amennyiben hagyta. - És szeretném hallani azt az első kirándulást, amire anyukád engedett el - felnevettem halkan, ahogy elképzeltem, hogy maximum csak a következő városig utazhatott Nick.. egy anya mindig jobban félti a csemetéjét, mint kellene, a férfi pedig... megérdemelt minden féltést már csak azért is, amilyen és aki volt.
- Mesélnél arról? Kérlek! - szélesedő mosolyom egy ígéret volt, és egy egyben kérlelés is.. Szerettem a hangját, és igen.. nem csak azt szerettem benne.

Meglepő... Hogy az érzés, amit mellette érzek, vagy az hogy mennyire képes megváltoztatni mindent, még nem egészen döntöttem el. És talán ennek nem is most van itt az ideje.

Csak érzem.. ahogy az ujja játszadozik a hátamon, csak figyelem.. a szemeit.. az arcán azt az ezernyi apró rezdülést, és még akkor is, képtelen mosollyal az arcomon, amikor közelít, és lecsukódik a szemem.
Meglepett. Őszintén meglepett azzal amit tett, még soha.. senki.. ezelőtt... És amikor leült mellettem, már veszve a mosoly, csak a szemeit figyeltem, ahogy az enyémekbe néznek, és érzem a karomon a kezeit.
Mégis a hangja az ami érdekel. Amit mond.. AHOGY.. mondja, és AZ.. ami a szemeiből sugárzik közben...
Muszáj hogy egy újabb mosoly, lassan kirajzolja magát a szájszélemen.

- Szóval azt akarod tudni milyen.. pápaszemes és fogszabályzós gyerek voltam!?? - nevetem már másodszor, de ez már egészen más hangnem. Talán boldog... Vagy talán csak a tökéletes érzések. Eddig azt hittem ezek mind csak elmeszülemények.. - Nos.. ha ez a kívánság.. - szélesedik a mosolyom valamiféle vigyorrá, ahogy kényelembe helyezve magam a padon, másik kezem a kezemben fekvő kezére téved és körbezárom.
Egy nagy sóhajjal kezdek.

- Amikor kiskölyök voltam, folyton bújtam a könyveket. Nem voltak barátaim, de nem is volt szükségem erre, a könyvek mindent megadtak ami nekem kellett, magukba foglaltak, körülöletek és nekem.. ez így jó volt. Aztán idővel jöttek a kiközösítések. Az iskolában.. tudod, ahogy az szokássá válik hasonló körökben ha valaki más. A falkaszellem!
Épp ezért, nekem soha nem kellett senki más. Élveztem az életet, azt hogy élek, és hogy magamba falhatom a tudást.
Azt mondják akkor valamiféle csodagyerek voltam. Ez egy vicc.. mind tudjuk hogy csodák nincsenek, de a dolgok valahogy.. egyszerűen megragadtak a fejemben. Akaratlanul. - kiütközik egy véletlen mosolyom, ahogy végigsimítok a kezemben tartott kezén. - Szóval.. anyám soha nem tudott kirúgdosni a házból, a szobámból, azt mondta barátkozzak! Járjak focizni mint a többi gyerek! De nem értette meg, hogy engem ez nem foglalkoztat. Egy hatalmas terülten át kergetni egy bőrdarabot?? - nevettem csak fojtottan fel - Aztán olyan 12 éves lehettem amikor cselhez folyamodott. Elküldött egy.. táborba, nevezzük így, nem kérdezett, egyszerűen beíratott. Mindig szerettem a gépeket, a bensőket, a mi-hogy-működik logikáját, és mérhetetlenül szerettem megfejteni őket! - itt már széles mosoly virít a képemen - Szóval.. mondhatni ő volt az aki elindított ezen az úton.. - mosoly ragad az arcomon - Vagyis.. azon az úton.. - alábbhagy, de a kérdések nem is így szóltak. - Szóval anyám azt hitte könnyű lesz.. Neki. Amikor először egy hétre elengedett, és az utolsó pillanatban majdnem vissza is mondta az egészet, elhiheted, én örültem volna, de aztán mégsem tette. Neki köszönhetem az életem.. - vegyes mosoly ül kinn a képemen, vegyes, egyúttal hála, amiért életem egy részében azt tehettem amit szeretek, de valahol vétek.. hisz ha nem teszem...

Elkedvtelenedik az arcom, de nem hagyom hogy teljesen fintorba torzuljon. Felerőltetem a következő nevetésemet.

- Zsémbes egy nőszemély volt! - még mosolygom, de közben nagyot nyelek, és előre, ki az ablakon fordulva be is köszön a következő sóhajom. - Isten nyugtassa békében...
Még ha ebben nem is hiszek.

zene ♫ ami épp jött
megjegyzés

Sosem éreztem azt, hogy a betegeimen kívül bárkiről is akarnék gondoskodni. Természetesen ők teljesen más kategóriát öleltek fel, ahogy a barátaim, a szüleim, a szeretteim is. Nick olyan ajtókat nyitott ki bennem, amiről nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyen léteznek. Különleges, ismeretlen, és izgalmas volt egyszerre mindezt vele megtapasztalni.
Ahogy az ötletet felvetette, úgy nevettem fel én is. Egyesek szerint ezek mind-mind szexepilnek számítottak, és a férfinek nagyon is jó állt a szemüveg.. karakteresebbé tette az arcát és még kékebbeknek tűntek az íriszei a lencsék mögött.
Csak egy széles mosoly volt a válaszom arra, hogy belekezdjen, és amikor megtette, egyetlen momentum miatt sem akartam őt megzavarni, sem pedig megakasztani a beszédben. Végig őt figyeltem. A mosolyát, az elrévedő, múltba tekintését, amit az arca is tükrözött. A szemei, azok az apró rezdülések a szemei sarkában, a gesztusai, az, ahogy a tenyere alá rejtette a kezem, s én ösztönösen is szorítottam az enyém alatt rejlő férfi kezét. Persze nem fájón, csak törődőn, kedvesen.
Szerettem.. ahogy mesélt, amit mesélt, és amiről szólt a múltja, ezért is hallgattam őt végig mosolyogva, derűsen, egészen addig a pontig, ahol az édesanyja emlékképe ismételten fel nem rémlett az elbeszélésében. Ahogy eltűnt a mosolya, úgy az enyém is elhalványodott, hagyva, hogy a sötétséget nézze csak. A szívem szakadt meg azért a fájdalomért, amit akkor érzett, kimondatlanul is. Nem bírtam nézni ezt, ezért is lestem le egy egészen rövidke pillanatra a kezeinkre, majd vissza a férfi arcára.
Nem szólaltam meg. Helyette előredőlve odahajoltam hozzá, puszit adtam az arcára, és a szabad kezemmel csak finoman fordítottam magam felé a fejét, ha hagyta... csak hogy egy kedves, gondoskodó, hosszú, puha csókkal illessem ajkait.
- Remek fiút nevelt fel édesanyád. És szeretem rajtad a szemüveget - suttogtam szinte a szájára, ahogy elhúzódtam tőle csak nagy sokára, visszadőltem aztán zongorának, halovány mosollyal figyelve a férfit. - A könyvek, a szemüveg, a fogszabályzó és az a tábor változtatott azzá, aki most vagy... és anyukád zsémbessége - mosolyogtam rá nyugodtan, aztán eszembe jutott valami.. ami nagyon is korai volt, de határozottan valami hasonló. Mégsem vetettem fel azt az ötletet.. egyelőre
- A tábor mi változtatott meg benned? - érdeklődtem tőle, megmocorogva csak lassan a kis ülőalkalmatosságon. Kényelmes volt, főleg Nick mellett. Határozottan!

Meglepett, amikor hirtelen hajolt hozzám. Nem, nem esett rosszul, csak nem számítottam a közeledésre, de amikor maga felé hajtott, és egy újabb csók volt a jutalom, már nem érdekelt a múlt, alighogy hosszúra nyúló idő után elhajolt, boldog mosollyal nyugtáztam.
És még csak akkor következtek a szavai...

- Köszönöm.. - szóltam valahol közbe, mert hálás voltam, igen.. De ha ő azt tudná...!
Nyugtalan sóhaj hagyta el a tüdőmet, de erre még nem készültem fel, biztos voltam benne. Hogy vallomást tegyek. Hogy mindent bevalljak amit a múlt eltakar, hogy az ő szemében is az a szörnyeteg legyek, aki sokáig voltam az enyémben. És még most is néha...

De aztán újabb kérdés érkezett, amire újra rá vetítettem a szemeimet. Hogy a tábor?? Az egész ÉLETEM! Ezt mégsem vallhattam be neki méég...

- Mondjuk úgy.. - kezdtem aztán mégis bele némileg hebegve - hogy megtanított a dolgok mögé látni. - mosolyogtam a szemeibe - Hogy nem minden az, ami.. hanem kicsi dolgok összessége, egyéb dolgoké, olyanoké, amik együtt, felépítenek egy hatalmas egészet. - talán kissé bonyodalmasra sikerülhetett, de mégis.. valahogy tényleg így szóltak a részletek, és most, visszagondolva alig 20 évvel később, valóban az volt a fordulópont. - És segített meglátni, hogy egyedül nem minden sikerülhet.. - kedves mosoly húzódott ki az arcomon, hisz való igaz.. abban az egy hétben megtanultam mennyivel többet is érhet az ember, ha nem zárkózik be egyetlen fejbe, és ha hagyja.. ha engedi hogy az ösztönök csak úgy átszáguldjanak rajta, a közös tudat.. felépíthet egy mesteri egészet!
Szerettem azokat az éveket.. És azt a néhányat, ami azután következett. Akkor még minden olyan végtelenek tűnt..

zene ♫ ami épp jött
megjegyzés


A szavai, azok, amik a múltról szóltak, csak egy röpke pillanatra repítettek a jelenbe, és ha igazán figyeltem, akkor remélhetőleg nem ült ki az arcomra az, hogy abban a másodpercben egészen máshol járt a fejem. Azon a torz elképzelésen, hogy nincs többé Derek. Hogy hiába éreztem magam jól most, tudtam, hogy úgyis veszíteni fogok. Mert ha eddig képtelen voltam kimászni a saját testem kéjelgő vágyaiból, akkor... erővel téptem ki és hatalmas elhatározással azt a majdani és folytonos küzdelmet, amit önmagammal vívok nap, mint nap, csak hogy ismét Nick mellett legyek. Gondolatban... mert megérdemelte, és mert jól szerettem volna magam érezni a ma este folyamán, amikor csak ő volt és én.. Senki más.
Az utolsó gondolatfoszlányok is eltűntek a nehézségekkel kapcsolatban és már a következő, amire emlékszem, az az volt, hogy a férfire mosolyogtam. Lágyan, bár kissé elgondolkodva.
- Tökéletes hivatást választottál ezek fényében. Ahogy te akkor ezt megláttad azokon a napokon, most ezt tudod kamatoztatni a kicsikkel is. Na meg persze a csökönyös felnőtteknek is néha elkél egy-egy olyan tanács, amiben mi magunk is hiszünk - beszéltem csak egészen csendesen, ám érthetően, és valahogy a cicus kommandózásán kezdtem mosolyogni, aki mintha féltékenyen nézné a gazdáját, akit éppen lefoglaltam. Kis fehér szőrpamacsként lépdelt át előttem a szobában, a szemeit le nem véve a gazdájáról, amire széles mosolygás volt a válaszom. De aztán irányt változtatva az asztal felé kezdett el oldalazni, mert a finom falatok és illatok számára nagyon is hívogatóak voltak. Még nem szerettem volna szólni, előbb végig akartam nézni, hogy milyen tervei voltak a fehér szőrgombócnak..
A settenkedő test valamit megint eszembe juttatott. Azokat az információkat, amiket nem ismertem.. nem tudtam, és valahogy most olyan sürgető érzés fogott el, amit nem akartam tovább késleltetni. Ismételten a férfi szemeibe néztem, részemről lezárva a korábbi, munkáról alkotott véleményemet és újra mosolyogtam, bár kissé feszültebb volt, mert nem szerettem volna egy újabb hiányt felidéző emlékbe belefutni.
- Apukád hogy állt a tábor ötletéhez? Vagy ő nem akart volna belőled focistát varázsolni? Szerintem a baseball is felmerült akkoriban - döntöttem kissé oldalra a fejemet, és valahogy nem akaródzott innen elmozdulni, el mellőle. Még ha a cica látványa hívogató is volt valahol az asztal körül.. és a vonásaim kezdtek nevetésbe átfordulni, ahogy már sejtettem, a távoli szagolgatással nem fogjuk megúszni a cica terveit. Reméltem, hogy Nick még idejében észreveszi az "ördögi" elképzeléseit..

Beszélt, de a szavai az én fejemben, valahogy egészen mást jelentettek. Emlékeket... Olyan emlékeket, amik nem voltak azok amik. Hazugnak éreztem magam.. Egyenesen egy csalónak, és ez talán kiülhetett a szemeimen. A korábbi mosoly.. nem éreztem, de lassan fagyott le. Nem búslakodott, de egy torokköszörülés kísérte, ahogy ő.. valahogy kissé elkalandozott, én kihasználtam az időtt hogy nyelve az ölembe nézzek. Nem bírtam volna belenézni a szemeibe..

Az újabb szavai térítettek észhez. A hangja még mindig elragadó, ugyanazok a szemek, és bár én is.. újra felkényszerítettem a mosolyomat, de valahol ott belül... a dolgok már egészen másképp jelentettek.

- Apám akkoriban sokat dolgozott.. - sikerült aztán mégis, egy újabb torokköszörülést megejtve. - Bányász volt.. Alig láttam őt néhányszor hetente, de akkor is igyekezett nem időtpocsékolni. - csúszott már egy őszintébb mosoly ahogy előtörtek az emlékek - De sose volt egy sportos alkat.. A barkácsolás volt a mindene.. - mosolyogtam a szemeibe, de aztán HOPP!!!

Hirtelen csörömpölés tölti be az eddig néma szoba csöndjét. Hirtelen fordulok hátra, mindenre felkészülve, de macska az asztalon, a tányér meg lenn valahol a szőnyegen a maradékban feküdve, Őnagysága meg megelégedetten rágcsálja a megmaradt csirkefalatot.

- Hogyaza..! - húzom magamba az egészet, de nem kapkodok, lassan emelkedem meg a helytemben és megkerülve a padot lépek oda az asztalhoz.

- Hát nem szégyelled magad!?? - kapom el a hasát hirtelen, és ejtem el a földre. A talpára esik, ehhez kétség sem férhet, mégis fenyegető nyújtott vinyákolással adja meg a véleményét a dolog felet.

- És még neki áll feljebb.. - rosszallón ráncolom a szemeimet, és elkezdem.. elkezdem az asztalról a kiborított rizsszemeket söpörni. Először a kezembe.. de aztán nem törődve a részletekkel le a földre.
Úgyis van már ott elég ebből..

zene ♫ Buddha Bar 2013
megjegyzés imádom a kis husimanót


Bármennyire is jól kellett titkolnunk azt a megrendülést, amelyet néhány páciensünk élete, története, kísértő múltja miatt éreztünk, most Nick arcáról egy pillanatra lehullt a lepel. Már nem az a jókedélyű férfi ült velem szemben, hanem olyasvalaki, akinek az életében történt valami. Csak egy rezdülés, egy hirtelen érzelemváltozás, az, hogy nem úgy reagált, ahogy kellett volna, mind-mind elárulta, hogy valami nem volt, vagy nincs rendben.
Mégsem tettem szóvá mindezt, mert úgy gondoltam, hogy talán nincs is itt annak az ideje, hogy megtudjam, mi lapul emögött a váltás mögött.
Inkább csak hallgattam, ahogy újra beszélt. Figyeltem a szemeit, azt az alig mosolyt, ami ugyan megfakult, de még mindig ott rejlett az arcán, ismét. S talán ha nem rezzentem volna össze a hirtelen zajra, akkor az ujjaimat el is vonva a kezéről az arcát érintettem volna meg.
A férfi hangjára pislantottam zavartan felé, mert ha nem csak vele foglalkoztam volna.. ha nem csak őt láttam volna.. ha nem csak.. egész sorozatnyi ha után is egy kis bűntudatot éreztem, amiért nem vettem észre a cicát az asztal felé settenkedni. Ahogy Nick felemelkedett, úgy engedtem el őt és hagytam, hogy a cicust rendre intse, de aztán a kis perlekedésre nem tudtam nem felnevetni halkan.
- Válaszolni is szokott? - széles mosollyal keltem fel és lépkedtem vissza az asztalhoz, pont akkor, amikor az asztalról a haláltusájukat vívó rizsszemek a földön kötöttek ki, és csak hamis mosollyal lestem fel a férfi szemeibe... - Így még a nem létező hangyákat is fogod etetni. Elég, ha a cica jól lakik - simogattam meg lágyan, futólag Nick felkarját, és ahogy leguggoltam, a fehér perzsa rosszalló pillantásával kerültem szembe, de ahelyett, hogy leszidtam volna, csak a tányért szedtem fel a padlóról, amit aztán az asztalra pakoltam.. és egy leesett husidarabkát csúsztattam a cica elé.. mert onnan lentről mi már úgysem fogunk enni, ebben biztos voltam.
- Segít ő is feltakarítani - mosolyogva pislogtam fel Nickre még mindig guggolva, és persze, ahhoz kétség sem férhetett, hogy én is kiveszem a részem a takarításban.. Már ha Nick nem bánta és hagyta is nekem jobb ötlet híján.

- Eeeez!?? - folytatom tettetett sértettséggel a hangomban - Ha olyanja van végignyávog egy egész kánont! - a macskát figyelem, de úgy tűnik most hamar észbekapott, legalábbis behúzva a farkát ellépdel. Tutibiztos hogy később meg fogja ezt bosszulni!  

De akkor Cordelia megjelenik mellettem, és valahogy.. valahogy olyan lényegtelenné válik az egész igyekezet. A mérgelődés.. a harag, mind elcsépelt érzések, és ezt magam is jól tudom.
Csak kellemesen sóhajtok.

- Igazad van. - vonul már egy könnyű mosolyom ahogy végigsimít a karomon. Feladom. Már nincs értelme erőltetni a tökéletességet.

Elkalandozom, de a tányér koppanása az asztalon észheztérít.

- Várj! Hozok egy seprűt! - kijelentem és már el is tűnök messze, valahol a konyhaajtónál a fal mögött.

- Nem gondoltam volna hogy most is bajt kavar.. - dünnyögtem miközben söprű és lapát, a kezeimben, és nekiállnék hogy rendezzem. Kivééveee, haaaa...
- Különben az biztos hogy bezártam volna a hálóba! - a hangom már nem bosszús. Nem is igazán vagyok mérges, egyszerűen csak.. olyan gyönyörű volt ez az este, és minden percét élveztem.

És most is.. Akár ő az aki seper odalenn vagy én vagyok az aki a karcsú alakjára felnézek. Egyszerűen gyönyörű nő! És nem tudom hogy ezt ilyen sokáig miért nem vettem észre...

zene ♫ The Weeknd egyveleg *-*
megjegyzés

Mosolyogva hallgattam végig a mérgelődését. Tudtam, hogy ez a részéről nem volt valós, vagy rosszindulatú, csak a pillanatnyi bosszúságnak engedett, ami biztos voltam abban, hogy gyorsan tovaszáll. A cicus ösztönös lény volt, kíváncsi természetű kis bolyhoska, aki éppen csak az illatokat megérezve éhessé vált. Persze az asztalt nem kellett volna felfedezni és meghódítani, mint ismeretlen területet, de ez nem volt végleges. Ebben biztos voltam.
A férfi szavaira már csak akkor bólintottam, amikor hirtelen eltűnve már újra elő is bukkant. Hagytam, hogy nekilásson a takarításnak, de szokásomhoz híven elkezdtem szemenként felszedegetni a rizst rápakolva a lapátra. Ami persze.. a gemkapcsokra emlékeztetett az irodámban, mire kínzó lassúsággal sóhajtottam fel a közeli emlékre.. hogy akkor nem tudtam ellenállni annak, hogy ne csókoljam meg.. És most is, ha a szemeibe néztem, hirtelen éreztem ugyanazt a sóvárgást, amit akkor. Ott.. mellette.
Mégis csak az ajkaimat nyaltam meg sürgetően, de Nick szavaira hirtelen nevettem fel és söpörte kissé az a mélybe az iránta érzett vágyat. Meg is köszörültem a torkomat hirtelen, picit, megrázva a fejemet szólaltam csak meg:
- Semmi baj nem történt! - engedékeny mosoly jelent meg arcomon. - Ha a hálóba zártad volna be, ki tudja, mit művelt volna az ággyal.. féltékeny kisasszonynak tűnik a mai napon - néztem el a cica irányába hosszú ideig, és tudtam, hogy valahol a közelben kujtorgott. Szerettem volna, ha nem orrolna meg rám a cicus, de amennyire őt érdekelte Nick, úgy engem talán még inkább.
- Lehet, hogy egy kis egyedüllétre lenne szüksége. Tudod, hogy megnyugodjon a pici lelke - pislogtam Nick felé.. részben komolyan is gondolva a szavaimat, mert ha valóban jó ideje én voltam az első vendégük, akkor igazi megrázkódtatás lehetett a cicának a jelenlétem. - Fel tudunk menni a tetőre? - kíváncsian oldalra billentettem a fejemet is kérlelő szemekkel. Odafentről is biztosan gyönyörű a város. Főleg éjjel, amikor a belvárosi kivilágítás szinte Las Vegas minden pontjáról látható a hatalmas hotelekkel és a szökőkutakkal karöltve.
Nem csak a látvány miatt akartam volna felmenni. Az is közrejátszott, hogy ha még nem is sokszor, de hullámokban tört rám a testemben tomboló sürgetés. Le kellett valahogy nyugtatnom magam, és ehhez másfajta impulzusok is kellettek.

Elmosolyodok a szavaira. Valahogy ő az egyetlen aki mosolyt tud csalni az arcomra. Még most is, amikor...
De aztán a messzibe űzöm a bosszúsnak szánt képeket, elvégre igaza van. Semmi baj sem történt. Csupán a Hercegnő megengedett magának néhány nem odaillő lépést, de biztosan csak féltékenységből tette. Való igaz.. Miért is ne lehetne féltékeny..

Az ő hangjának csilingelése törte be az időközben beálló csendet. A zene már rég nem szólt, a zongora meg magára hagyva árválkodott, mi ketten meg.. egymásnak szinte szemközt nézve guggoltunk a nappali közepében, mégis muszáj volt megint mosolyogjak.
Egész míg el nem hangzik a következő kérdése. Inkább megtorpanok.

- A.. - hebegem értetlenül, valahogy még a seprű is megáll a kezemben - tetőre?? - az előzőhöz méltó először értetlen szemek, de aztán.. valahogy megvilágosodva húzódnak össze. - Igazából nem tudom. - már elgondolkodó hangnem. - A felettem lakónak van ott egy növénykertje, de.. - akadok el, még mindig töprengve a tényeken. - Nem tudom be szokta e zárni... - és való igaz. Tényleg nem tudom. Még sohasem jártam odafenn, illetve EGYSZER! Egyszer amikor Mr. Willson megkért erre, csak hogy megkérdezze vajon a növények is élnek e át depressziót.
Nem tudtam segíteni ebben.
Pszichológus vagyok, nem botanikus..

zene: Time
megjegyzés: 2.0

Butaság volt azt gondolnom, hogy kicsit megszökhetünk és ezt Nick bizonytalansága is alátámasztotta. Mégis, csak egy könnyednek szánt, azonban kissé zavart mosoly költözött arcomra, ahogy lesütöttem a szemeimet. Nem gondoltam bele.. Nem is tudom, hogy jutott eszembe ez, ezért is haraptam be alsó ajkamat és  köszörültem meg a torkom szinte azonnal, ahogy befejezte a mondandóját.
Egyáltalán van tetőjük ezeknek az épületeknek? Mármint.. biztosan van, hiszen nem élhetnek az emberek a szabad ég alatt, mégis.. vajon fel tudna menni? Ha akarna egyáltalán.
Fogalmam sem volt.
- Bevallom, hátsó szándékom lett volna ezzel a kéréssel - fűztem a mondandómba egy kis bűntudatot, futólag csak megérintve a férfi térdét ujjaimat, kicsit meg is simítva az anyagon keresztül azt a részt. - Szeretnék veled egyedül lenni, ahol nem féltékenykedik senki - ennél a cicus felé lestem, aki a zongora lábának dőlve merőn figyelt minket. A kis fehér bolyhos állatka türelmesnek tűnt, de az láthatóan egyértelművé vált, hogy a gazdája figyelmét akarta volna magának. Ahogy megszokta. Ahogy neki kényelmes volt, és ami kijárt neki.
Mégis..
Most én szerettem volna ezt. Még ha nem is voltam olyan pici, olyan puha vagy olyan aranyos.
- Tudod, vannak dolgok, amiket szemtanú előtt nem mondanék vagy tennék.. veled - felnevettem halkan a szavaimra, ám.. igaz volt. Minden egyes szavam, és mindezt komolyan is gondoltam. Mégis félelmetes lett volna mindezt komoly ábrázattal mondani.
A tekintetem már nem a szemeit követte, nem a testét, lesütve azokat a térdeit figyeltem, aztán felkeltem, mert.. egyrészt zsibbadni kezdett a lábam, másrészt.. ki az, aki guggolva beszélget? Elhátráltam kicsit tőle, hogy az asztalon nyugvó dolgokkal babráljak és próbáltam magam nem kellemetlenül érezni. Tökéletes lett volna az is, ha kiválasztunk egy filmet, de ezt már nem vetettem fel. Hülyén vette volna ki magát az, ha először elrabolni akartam volna, majd inkább mégis ellustulni a tévé előtt.

Zavart nevetés környékez a gerincemen. Még nem tudom eldönteni...
szórakoztat e, vagy egyszerűen meglepő tisztelettel tölt el, elvégre.. még soha.. senki nem akart velem kettesben lenni, csak azért mert.. én vagyok.
Mégsem sikerül kiengednem, helyette csak a szemeibe nézek, és.. talán az övé is ottragad az enyémekben, amikor hirtelen észbekapok.

- Nem tudom.. most félnem kéne..? - fut az egész helyette egy mosolyba, akkor mikor visszatér a szemeimbe és ahogy mozdul, mozdulok én is vele, felállok, kezemben a lapáttal, de a söprűt inkább csak az asztal szélének menesztem.

- Ezt elintézem és megnézhetjük! - biccentek rá a.. nem is annyira kérdésre, legyne inkább feltevés, és ha nem akadályoz meg benne, én és a lapát, elhagyjuk a nappalit.
Valahogy kíváncsi vagyok arra hova vezet majd ez az este. Talán megtesszük azt amire mindkettőnk vágyik?? Vagggy.. lesz elég erő bennem és sikerül megálljt parancsolni az érzéseknek..

- Itt is vagyok! - lépek ki a konyhából, a kezeimet csak valahogy tőlem szokatlan módon a nadrágom szárában törlőm meg, vizes, de valahogy ez az egész nem érdekel, sokkal kíváncsibbá tesz a tudat, hogy mégis mit akarhat velem. Soha nem jártam még fenn a tetőn! Illetve egyszer.. Azon az ominózus virágos reggelen...

- Akkor?? - kérdezem, talán a szemöldököm is megemelkedve és ha bólint, ha még mindig eltökélt a kérdésben, előre intem, kezemben a kulcs, és máris záródva az ajtó a hátunk mögött, a lift helyett valahogy a lépcsőn indulok el.
Talán mindkettőnknek jót fog tenni egy kis mozgás...

zene: Chill out
megjegyzés:


- Nem, dehogy. Talán nem vagyok nagyon ijesztő - mosolyodtam el, de aztán lesütöttem zavartan a szemeimet. Mert fogalmam sem volt, hogy Nick mitől rezelne be, mire mondaná azt, hogy elég volt, ne tovább. Tény, hogy.. a vele töltött időt teljesen másképp érzékeltem, mint Derekkel szoktam. Az nem volt ennyi sosem, az nem jelentett ilyen sokat.
Csak egy bólintásra futotta részemről, ahogy a férfi intézkedett, s amint mozdult, a tekintetemmel követtem őt némán, csak megfigyelve a mozgását, és talán.. még többet, mégsem indultam utána, helyettem megtette a cica, szinte úszva a padlózat felett, és csak egy fehér szőrpamacs suhanást láttam.
Erről beszéltem!
Sóhajtottam fel egészen csendesen megmosolyogva a helyzetet. Féltékeny a kisasszony.
Amint megjelent a férfi előttem, mosolyogva pillantottam fel a szemeibe elkerülve azt a piciny kényszeres mozdulatot a kezeivel, a szavaira pedig kissé zavarba jöttem, ezért is köszörültem meg a torkomat, s a poharamhoz lépve belekortyoltam egyszer, majd még egyszer.
- Mehetünk, most már készen állok - nevettem el magam, leporolva a szoknyámról a nem létező koszt, kisimítva a nem létező ráncokat is a ruhámon. Megkerültem az asztalt, hogy egy mosoly kíséretében a bejárati ajtó felé vegyem az irányt, és ahogy Nick is jött, csak várakozva rá engedtem, hogy előremenjen, majd ahogy nyílt az ajtó, már kinn is voltam, ahol ugyanúgy bevártam őt.
Amint megindult, ott is, csak kissé lemaradva tőle sétáltam, megpróbálva egészen halkan lépni a tűsarkú cipőmben. Fogalmam sem volt, mennyire visszhangosak a folyosók, de nem szándékoztam Nick-nek ártani azzal, hogy fakopácsot játszom éjjeli órákban, noha a tényleges éjszaka még előttünk állt. A lépcsőn nem teljes "talppal", csak a cipőm elejével lépkedve értem be Nick-et meg is köszörülve a torkomat ismételten, mialatt elértük a fordulót. Ha másként nem döntött.
- Fogalmam sincs, hogy csinálják a betörők, hogy nem adnak ki hangot. Én képtelen lennék egy pisszenés nélkül végigszlalomozni itt - szórakozott mosollyal néztem csak a lépcsőházat, de persze ez inkább szólt a magas sarkúimnak, amiben egyensúlyoztam a lépcsőkön. Még csak az kéne, hogy valaki meghallja mindazt, amit épp mondtam, és ránk hívja a rendőrséget. Vagy még rosszabb..

A mosolya, még mindig azzal a furcsa csodálattal tölt el. Nem is emlékszem.. talán mindig is így volt. Még az egész előtt, mielőtt mi ketten... Amikor nem voltunk mások csak kollégák, néha barátok, és alkalomadtán legurítottunk egy olyan rosszízű kávét reggel, valahogy már akkor is.. hirtelen energiával töltött el. Mindig jól esett egy kimerülten ébredt éjszaka után. Talán visszaadta az életkedvemet...

Most is, ugyanaz a mosoly, mégis annyira más. Ha a szeme nem süt le, nem tudom mi az ami következhet, de ahogy felállt, én is megteszem, és ha már ez a kívánság, a Hercegnő keltette káoszt azon nyomban rendezem, egy gyors kézmosás, és azután...

Odakinn már nyilvánvalóvá válnak az események. Egy kulcs.. esetlegesen egy kabát, ha szükségét érzi, és ahogy kilép, Madame Pompadour hisztérikus nyávogása közepette, bármennyire is ellenkezne, az orra előtt csukom be az ajtót.
Aztán valahogy véletlenszerűen választom a nehezebb utat a lift helyett. Hiszem csak vagy másfél emelet...

- Talán nem fog megártani egy kis séta.. - mosolygom a szemeibe, és mivel nem ütközöm ellenkezésbe, valahogy előtte indulok fel a lépcsőn.
Csak hogy az úttal is tisztában legyen.

Először... nem beszélek. Nem tudom miért, talán nem mert mondanivalóm ne lenne, egész egyszerűen csak élvezem a pillanatot. Élvezem hogy a magány ma este nem a részem, hogy most, ebben a pillanatban olyat teszek amit még soha ezelőtt nem, és bár csupán apró lépések, nekem mégis maga a világmindenség.
És ekkor csengenek meg a szavai a fülemben.

Muszáj elmosolyodjak, de ami a biztos, visszafordulok a szemeibe.

- Ne haragudj.. arra nem gondoltam, hogy te.. - és marad valahogy a mondat is félbe, mert valóban, tényleg nem számítottam az apró bökkenővel, miszerint gyönyörű.. de mégsem lépcsőmászáshoz van öltözve. Talán mégis ésszerűbb megoldás lett volna a LIFT! - De majd én segítek. - torpanok meg, nem előtte, inkább kitérve oldalra hogy útba ne kerüljek, és felé nyújtom a kezemet. Legközelebb nem követetek el ilyen szarvas hibát.
Legközelebb muszáj hogy két fejjel gondolkodjak egyszerre!
Hisz nem vagyok már többé egyedül...

zene: Chill out
megjegyzés:


Igaza volt. Muszáj voltam másra is gondolni, mint arra, hogy a közelemben volt. Arra, ahogy a bőre illata beszivárgott a sejtjeimbe is, ahogy az érintése csúszott végig a bőrömön és úgy egyáltalán. Minden egyes pillanat vele.. sokkal több volt, mint bárkivel az utóbbi években.
Ezért is követtem őt a lépcsőn, azt hiszem, sok helyre megtettem volna, és csak az egyik fordulónál, már amikor úgy éreztem, hogy egészen elfuserált rosszakaró volnék, csak akkor szólaltam meg. Igyekeztem elnevetni az egészet, és ahogy felém fordult a férfi, csak kedvesen mosolyogva figyeltem őt, s hallgattam a szavait. Megnyugtatott. És úgy éreztem, vele bármire képes volnék.
Mégis meglepett. Talán egy kissé a segítségnyújtása, és habár szélesen, hálásan mosolyogva pillantottam a kezéről a szemeibe, feltételek nélkül fogadtam el a felkínált kezét.
Ujjaim csúsztak végig az ujjain, a tenyerén, gyengéden megfogva csak a kezét.
- Köszönöm, Nick - mégsem léptem tovább, csak a korábbi mosolyom pajkossá vált. Felemeltem az egyik lábamat, lehúzva róla a cipőt is, s ugyanezt tettem a másikkal is. Nem tudom, hogy megleptem-e mindezzel a férfit, mindenesetre halkan elnevettem magam.
- Így könnyebb. És ha nem is a parkbéli fű ez.. attól még nem történik semmi bajom. Odafent, ha kijutunk, visszaveszem majd - magyaráztam egészen halkan, egyik kezemben tartva a cipőimet, míg másikkal még mindig Nick kezét fogtam. És csak ezután léptem egyet felfelé.
- Most már lopakodhatunk is.. Még szonárral sem vesznek észre - bolondosan kacsintottam rá, és még egyet léptem, egészen addig, amíg a férfi felett egy lépcsőfokkal jártam már. Nagyjából ennyivel volt nálam magasabb. És talán még egy kicsivel.
Sóhajtottam. Egészen halkan, nézve, figyelve csak a kék szemeit. És vártam valamire. Talán arra, hogy tovább induljunk. Talán valami reakcióra a kis hülye szavaimra. Mindenesetre jó volt őt néznem. Jó érzés volt látnom őt.

Ujjai a bőrömön... furcsa, bizsergető érzéssel tölt el. Még mindig. És nem mintha ne ismerném a kémiát, az elme futtatta ösztönös késztetéseket, ez most mégis valahogy más.
Valamiben más.

Csak akkor pillantok a szemeibe, - a kezéről - amikor ismét a hangját hallom. De nem indulok meg. Méég nem, hisz ő az aki még tart, aki talán szintén ottragadt a szemeimben és a következő mozdulat..
Nem mondom hogy nem lep meg a lépés. De igazából.. nincs ellenemre, csak szorosan a kezére fűzve az ujjaimat tartom, hogy le ne essen, és csupán akkor lazítok az egészen, amikor pajkosan viselkedik mint egy kislány.
Még soha nem láttam őt ilyen fesztelennek...

Ő feljebb lépett, de én még mindig ott állok. Csakis őt figyelem, a szemét, a kezét nem engedem, ott pihen az enyémben mégis...
.. csak őt figyelem.
Aztán magától történik minden.

Az az egyetlen lépés.. nem is föl, és nem is le, csak felé, hogy közelebb érezzem, húzódjam, valahogy őt is húzom a kezemmel és ahogy én hajolok..
Nem tudom mikor forr a szájára az az apró, mégis beszédes, érzelmes csók. Azt se hogy miért. Vagy hogy ki hatalmazott fel erre, ő volt az aki engedte?? Nem tudom.
Valahogy... elfelejtettem megkérdezni abban a percben, egyszerűen csak... cselekedtem.
Igen, és nem bántam meg.
Még akkor sem, ha nem ellenkezett, csak lassan húzódom el tőle, a szemeit végig ott tartva a szemeimben és valahogy magától simul ki az az elégedett mosolyom.

- Most már mehetünk.. - halkan suttogom, és ha megindul előre, a kezét továbbra sem eresztve követem.
Egészen a legfelső ajtóig.

Megtette. Még mielőtt az ajka az enyémre forrt volna, nyelvem csúszott végig először az alsó ajkamon, be is harapva azt csak egészen röviden. Habár a kezeim foglaltak voltak - egyikben a cipőim, másik pedig a férfi kezét fogta, csak egészen finoman, de a testem rásimult a férfi mellkasára, hasára is. Nem siettettem a csókot, csak hagytam, hogy az ő ritmusa, az ő akarata érvényesüljön, egészen megfeledkezve a körülményekről, ameddig tartott. Nagyon is jól tudtam, ha egy pillanatra is átveszem az irányítást, akkor lőttek mindannak, amit még a szobájában ígértem meg neki korábban. Várok.. Ameddig csak tudok.
Borzasztó érzés volt, és egyben a legjobb is.
Ahogy elhúzódott, az ízével az ajkaimon mosolyodtam el, egy pillanattal tovább tartva csak csukva a szemeimet is, de aztán a szavaira mosolyognom kellett, és ez volt az a momentum, hogy a szemeibe néztem, egy bólintás kíséretében. Mellette nem volt nehéz mindenben egyetérteni vele. Csak rám nézett, beszélt, és valahogy a nem megszűnt számomra.
- Igen, azt hiszem.. - megköszörültem a torkomat, kiléptem előle, hogy bevárhassam, és léptem egyet nehéz szívvel, majd még egyet. A kezem automatikusan megindult lassú lóbálással az ő kezével a kezemben, már ha engedte, és nagyjából két puha lépésnél tovább nem bírtam. Felsandítottam rá egy szélesedő mosollyal. - Tudod, ha szeretnéd, minden harmadik lépcsőfoknál megállhatok. Mert ilyen ösztönzés.. sosem árt - beszéltem szinte egy szuszra, valamiféle belső ritmusra mozogva csak meg mellette, mire az egyik cipő az ujjaim közül csúszni kezdett, e még időben kaptam utána, és egyetlen szót sem szólva megembereltem magam, egészen komoly ábrázattal felnézve a férfire.
- Megyek, megyek - vigyorogtam fel rá.. ami sosem volt szokásom, és ha engedte, akkor gyorsabb ritmusban szedtem a lépcsőfokokat, egészen a következő és következő lépcsőfordulóig, de leginkább csak követtem a lépteit, hiszen ő ismerte a járást. Remélhetőleg. (Nem mintha felfelé nehéz lett volna lépdelni.) Már ha nem akadályozott meg és gondolt mást, mint amit elvileg kiterveltünk közösen.
Ha elértünk a legfelső szintig, csak egészen lassan szuggeráltam végig azt az ajtót, ami ott fogadott minket. Kérdőn felnéztem Nickre, majd a hátunk mögé, hogy esetleg nem-e követett minket valaki.. vagy valami. Sosem lehetett tudni, ki leskelődik. Mindig, mindenhol volt egy öreg nénike, aki a világ összes pletykáját ismerte.
- Mi van akkor, ha már nem is az van idefent, mint amire emlékszel? Ha füvet termesztenek, kipróbáljuk? - egészen komolyan kezdtem a kérdést, de a végére elnevettem magam. Dehogy gondoltam én ezt komolyan.. csak szerettem a mosolyát látni. Mégis vártam.. nem akartam erőlködni az ajtóval, helyette a cipőimet ügyeskedtem fel a lábaimra vissza.

Egy hosszú mosoly. Valahogy magától rajzolódott ki az arcomon, de valahogy nem is bántam. Szinte már elfelejtettem milyen is mosolyogni. Úgy belsőleg.. ahogy egyes körökben mondják zsigerien, most mégis valahogy felszabadult öntudattal töltött el.
Utána léptem, de aztán megállt. Az a játékos mozdulat ahogy a kezeinket lóbálni kezdte, nem mondom hogy nem hatott rám újabb elismerő ellenállhatatlansággal, mégis visszapillantottam a szemeibe.
Mégis csak egy jókedélyű mosoly csúszott ki az arcomon, valahogy.. fura volt még ez a helyzet nekem, bár cseppet sem kevésbé örömteljes.
Mégis.. mielőtt reagálhattam volna újra megindult, én meg egy félkészülőben lévő mosolyt hervasztva el, inkább megint lépkedni kezdtem vele.
Soha nem volt még az életben ilyen felemelő estém...

Sietett, én meg hozzá igazítottam a lépteimet. Lényegében bármit megadtam volna ha ez az este soha nem ér véget, mégis eljött az ajtó ott tornyosult előttünk, és vele a kérdések..

Újabb mosoly. Már MEGINT! Aztán idővel csak észbe kap az eszem és igyekszem valami.. igen, valami hozzá illően  reflektálni.

- Haaaa.. valóban marihuana termesztésen kapunk valakit, szerintem inkább jobb lenne nem fejest ugrani a tetőről. - és még mindig az a mosooly! Hát nem sikerült. No de mindegy, inkább török némileg kikerülve őt előrefele és lenyomom a kilincset.
Először akad. De aztáán...
Ráncolom a szemeimet egy kis.. igen, mondjuk hogy férfiúi erőt is csempészek bele és az elvetemedett ajtó csak enged, és megnyílik előttünk a tető.

Gyönyörű.. Talán még nem láttam ennél soha szebbet, nem is értem.. miért nem küzdöttem az érzéssel hogy ide, egyszer majd valamelyik éjszaka feljöjjek, de ez a pillanat is eljött.

- Hát.. úgy látszik nincs szerencsénk. - mosolyodok el, körülnézve, csak az a korábbi, említett tetőkert fekszik ott, az átallános részen, vékony, tyúkhálóval körülvéve. Azért gyönyörűek a virágok. - Vagy éppen hogy pont van.. - lépek beljebb.. kijjebb és ha ő is, az ajtó zajjal csapódik a hátunk mögött. Felemelő ez az érzés...
Mintha az ember világok királya lenne. Fények.. villanás mindenfele, pedig nem is olyan közeli az a belváros. Fékevesztett érzést kölcsönöz.

- De azt hiszem mégiscsak érdemes volt. - fordulok felé, bele a szemeibe, bár csak enyhén szürke fény lengi körbe, tökéletesen látom őt. Mindent bevilágítanak a messzi vidékről érkező fények.
Utolérhetetlen egy érzés.

Annyira különös és különleges volt. Egyszerre töltött el csodálattal és csodálkozással minden pillanat, amit vele töltöttem. Volt benne valami megfoghatatlan, valami ismeretlen, senki által sem tudott valami, aminek a közelébe sem engedett. Ilyenek voltak a mosolytalan pillanatok, az elgondolkodó arckifejezések, a csenddel körülvett burok, ami körüllengte Nick-et néha.
A szavai, az, ahogy inkább lépett az ajtóhoz, a korábbi lelkesedésemet akasztotta meg - kissé, vagy nem is annyira kevésbé - és terveimmel ellentétben nem érintettem meg közben. Hátramaradtam kissé, figyelve az alakját, azt a látszólag tökéletes könnyed mozdulatot, amivel az ajtót feltárta mindkettőnk előtt.
Ahogy újfent meghallottam a hangját, egyetlen, alig-mosoly jelent meg arcomon, s miután kilépett a teraszra, csak egy pillanattal később, de engedtem az érzésnek. Neki. Annak, amit akartam, és szinte úgy siklottam ki mellette a hűvösebb levegőre, csak egészen halkan koppantak a cipőim sarkai.
A látvány, a szürkeségbe burkolózott virágok enyhe parfümjére hajazó illatát mélyen magamba engedtem, és ahogy a férfi felém intézte szavait, szívből mosolyogtam vissza rá.
- Mint ahogy minden pillanat veled.. Érdemes - bár imádtam a szemeit, muszáj voltam lesütni a szemeimet, miközben beharaptam az alsó ajkamat, ami egy apró, huncut mosolyba vegyült végül, és mielőtt ismét meggondolatlan lettem volna, egy - ebben a pillanatban - utolsó pillantást vetettem rá, sarkon fordulva pedig lassan a virágok hada felé kezdtem sétálni, mialatt a távoli fények egyre inkább erőteljesebbé váltak, de szerencsére nem voltak egyáltalán zavaróak.
Ahogy odaértem, ujjaim hegyével cirógattam végig finoman az aprócska, színes sziromszéleket, s egy sárgát kiválasztva hajoltam közelebb hozzá, nyakamból elhúzva a hajamat, hogy ne omoljon rá a növényre, s ujjaim közt tartva a hajzuhatagot engedtem az orromba, a tüdőmbe az alig kivehető orchidea-illatot.
- Azt hiszem, megvan a következő kedvenc helyem a városban - mosolyogtam rá a férfire, és csak akkor beszéltem kissé hangosabban, ha távol maradt. Ha közelebb jött közben, akkor kinyújtottam felé az egyik kezemet, hogyha akarta, megfoghatta azt. Igazából nem volt vele konkrét célom, egyszerűen csak jól esett az érintése.