Látszólag csak maga elé mered, de az agyában ezerrel pörögnek a fogaskerekek. Az a sok fura szál, amivel nem is igazán tudott mit kezdeni otthon, a szorik, amiknek a jó részét csak utólag tudta meg és akkor is csak felületesen, mert ’túl kicsi hozzá’ vagy mert ’minek bolygatni azt, ami elmúlt’. Annie hangulatváltozásai, Jonny bácsi viselkedése. Ahogy elsírta magát, mikor meglátta Lilyt, pedig előtte soha.... Hogy a francba nem esett le korábban? Hogyan, mikor annyira nyilvánvaló! Mégis, mintha Rappold most adott volna neki egy kulcsot, ami tökéletesen illik az eddigi töredékek alkotta zárba. Mitől helyrekattan benne minden.
Rappold hangjára megrezzen, s riadtan kapja a férfira a tekintetét. A nyugtatásnak szánt mondatok, elsiklanak mellette. Persze, hogy akkor, ott nem tudhatták. De azóta... Nem mintha most már bármit is számítana, de... Kényszeredett vigyor ül ki az arcára. Hát persze. Simlis és az ő nagy jó szíve. A védelme. Annie is mire ment vele?
– MICSODA? – rezzen akkorát, hogy a kakaó egy része is a padlón köt ki. Nem érdekli, csak hátrál egy lépést. – A barátai? Hát persze. Mert neki csakis olyan kellemes barátai voltak, akik felkeresik az embert, meghívják egy csésze Earl Greyre és elcsevegnek vele az élet dolgairól, mi? – Álmosság? Ugyan, hol van az már? Vagy két perce is volt, hogy az álom utolsó morzsáit is kipislogta a szemeiből.
– Felkészülni? Nagyon kedves. Igazán. És nem gondolja, hogy erről egy kicsit korábban is szólhatott volna? – teremti le Rappoldot, pedig, bassza meg, nem is rá mérges igazán. Hensenre. Saját magára. Arra a csökött agyára, amiért eddig képtelen volt összeilleszteni a szálakat, mint valami idióta, debil. Szőke. Rappoldnak semmi köze az egészhez, sőt, még mindig tartozik neki, amiért befogadta. Amiért még mindig nem dobta ki és amiért a mostani hírek ellenére sem az volt az első szava a lányhoz, hogy csomagoljon. Nem az ő sara, hacsak... gyanakvóan méregeti a férfit, s lerakja a maszatos bögrét az asztalra, mielőtt a teljes tartalma a padlón végezné.
– Mióta tudja ezt? Merre járt ma este? – szegezi neki a kérdést, de hogy a férfi hajlandó lesz-e válaszolni. Pláne az után a hangnem után, amit Lily megütött vele szemben... majd elválik. A lányon viszont látszik, hogy esze ágában sincs hagyni magát eltántorítani a témától.

Mondhatni, számított heves reakcióra, azt azonban határozottan nehezményezi, hogy a szöszi ilyen nyíltan vonja kérdőre. Persze, érthető, hogy sokként éri a lányt Hensen alvilági élete, hiszen ő is meglepődött, hogy ennyi idő után feltűnt a semmiből Killa személyében egy olyan kvázi kapcsolat, akire aztán végkép nem számított. De ennél a pontnál akár meg is állhatnának… ha éppen a lánynak nem sikerült volna egy érzékeny pontra döfnie…
– Most álljon le, még mielőtt olyat mondok, amit ugyan nem bánok meg, de maga jó eséllyel vérig sértődne… MOST szólok róla, érti? – a hangját némileg felemeli, de a kelleténél több indulatot nem visz bele. Nem. Ez a szőke már így is éppen elégszer behúzta a csőbe holmi heveskedéssel, itt és most azonban ehhez a huzavonához nincs kedve a férfinak. – Most mondom, mert most tudtam meg. Ezért igazán megérdemelnék – mondjuk – egy köszönömöt. Ami az utolsó kérdését illeti, ugyanúgy semmi köze ahhoz, hogy én mit teszek házon kívül, ahogy nekem sincs a maga házon kívüli tevékenységeihez semmi közöm… se késztetésem, hogy érdeklődjek utánuk. Díjaznám, ha ez kölcsönös lenne. Nem mellesleg abban a körben, amelyben Simlis mozgott, egyre megy, hogy barátnak, ismerősnek, ellenségnek, vagy hóhérnak nevezem-e az adott kapcsolatát… – míg beszél, végig Lily szemeibe néz – feltéve, hogy a szöszi ezt lehetővé teszi.

Állja Rappold tekintetét, s elsőre csak egy gunyoros félmosolyra futja. Kezei ökölbe szorulnak. Tudja, nagyon jól tudja, hogy a férfinak igaza van. Hogy nem rajta kellene csattannia annak a bizonyos ostornak, mégis, rajta levezetni valahogy sokkal kézenfekvőbbnek tűnt, mintha mondjuk a falat kezdte volna el erőből rugdosni a kislány. Manó sem tudja melyik lett volna épp az egyszerűbb. Végülis, a fal nem rúg vissza és hamarabb le is bontaná, mint az újságíró sértett büszkeségét.
Idegesen áll egyik lábáról a másikra, szája válaszra nyílik, de csak nem jön ki belőle egy hang sem. Ujjai a szőke tincseibe túrnak, s már félig beletörölte, mire megérzi a nedvességet. A kakaó.
– Bassza meg! – mered mérgesen a kezére. Ragacsos a ráfolyt löttytől, de a nagy része már úgyis a hajában kötött ki. Remek. Igazán fantasztikus. Tekintete visszasiklik Rappoldra, már ha a férfi hajlandó volt kivárni a kis magánakcióját.
– Köszönöm. – jelenti ki röviden, s olyan hangsúllyal, amiből épp vajmi kevés köszönet érződik ki. Karjai megremegnek és tudja, hogy mondania kellene valamit, de itt rohadjon meg minden, akkor sem fog bocsánatot kérni! Kizárt! Nyílik a szája, visszazárja majd újra és újra. Hogy a francba is magyarázza el? Tekintete még mindig szikrákat szór, mire ráveszi magát, hogy valami félig értelmes szöveget kipréseljen magából.
– Annie terhes volt. – kezdi, s vár egy pár pillanatot, hogy Rappoldnak is összeálljon a kép a fejében. Végülis, a pasi újságíró. Neki nem lesz olyan bonyolult kisakkozni ki is lehetett az apa. – Nem álltak épp túl jól anyagilag, de Jonny bácsi örült a gyereknek. Állítólag - de ezt is csak töredékekből hallottam utólag -, azt mondta, hogy megoldja. Meglesz mindene a gyereknek. És meg is oldotta. – idegesen harap rá az ajkára, majd egy vállvonással folytatja. – Hat hónapos terhes volt, mikor Annie megbotlott a metrónál a lépcsőn és .... – nem fejezi be, csak a kezei szorulnak újra ökölbe. – Baleset volt, de Jonny bácsi – nem, a francért sem fogja Simlisnek hívni, pedig megérdemelné – magát hibáztatta. Próbálkoztak újra, de spontán vetélés lett. Annie beletörődött, azt hiszem. Megpróbált túllépni a dolgon, de Jonny bácsi... neki nem ment. Ez után távolodtak el egymástól. – hogy mennyire volt a baleset valóban baleset, vagy mennyire lehetett szándékos, sosem fog kiderülni. Mégis.... Hensen reakciója nem hagyja nyugodni. Miért ment volna rá a kapcsolata az önsanyargatásra, ha nem volt rá semmi alapja?
– Szóval lenne olyan jó és elárulná, hogy ez után a látogatás után a metró alól fognak-e kiszedni, vagy esetleg idegesíthetem még magát egy darabig? Már ha van valami tippje. – néz még mindig Uriah szemeibe, s mostmár szinte teljes testében remeg. Egyelőre inkább az idegesség, mint a félelem, az adrenalin, vagy ezeknek egy kellemes egyvelege. – Köszönöm. - nyomja meg a szót. Csakazértis.

Elnézi a lány reakcióját, s igyekszik továbbra is nyugalmat erőltetni magára. Ebből jottányit sem engedhet, különben oda a maradék méltósága is. Mégsem akar túllőni a célon, s annál jobban lehordani Lilyt, mint amennyire szükséges. A köszönetre se nem biccent, se nem változtat az arckifejezésén.
Nem, ez nem egy igazi köszönöm volt.
A állát némileg előre szegi, mikor meghallja Annie állapotáról a hírt. Hirtelen nem tudja mire vélni, Hensen életének ez a része a feleségén kívül tökéletes homályban volt eddig.
Miután Lily elhallgatott, Rappold sem szólal meg rögtön, talán fél perc is eltelik csendben, feltéve, hogy a lány ezt nem töri meg időközben. Végig kell gondolnia a hallottakat. Mikor lehetett ez? 15-20 éve talán? Mikortól datálható Simlis lezüllése? Kik és miért nyúlnának a szöszihez ennyi év után? Egyáltalán biztosan nem baleset volt Annie elesése? Úgy tűnik, egy körre még el kell kapnia Deliláht… vagy éppen Csótányt, hogy eme kérdések egy részének a végére járjon.
– Nem tudom… nem gondolom – érkezik az őszinte válasz. A következő gondolata az, hogy harapta volna el a saját nyelvét, mikor ezt kimondta. Vesz egy mélyebb levegőt, szemei a lány szemeit nézik. – De ha ez vigasztalja, engem ugyanolyan váratlanul ért, hogy ma éjjel megkerestek Hensen miatt… – majd az asztalra könyököl és megdörzsöli az arcát. – A bácsikája lassan egy éve halott, egy évig magán kívül senki nem keresett meg, aki hozzá köthető, vagy róla érdeklődik. Ha rajtam múlik, nem kerül a metró alá, de a maga helyében azon is elgondolkodnék, hogy visszaköltözzem Tennessee-be. Viszont, mielőbb beszélnem kell a nénikéjével. Mikor tud összehozni vele?

Lehunyja szemeit és igyekszik lenyugtatni magát. A pulzusa az egekben és a légzése is olyan szapora, mintha kilométereket futott volna le. Azt ugyan felelőtlenség volna állítani, hogy semmi oka a pánikra, de nem most és nem itt. Nyilván senki nem fogja most rátörni az ajtót és elvonszolni Rappold lakásából, hogy kifaggassa Hensenről. Ahogy az is megeshet, hogy ha mégis megtalálják, akkor még a szája sem fog felrepedni, bár... tekintve, hogy hogyan reagál pánikhelyzetekben erre igencsak kevés esélyt lát jelenleg a szöszke.
Ajkain gunyoros, féloldalas mosoly ül, ahogy újra kinyitja a szemeit. A válasz.. hát nem épp a legmegnyugtatóbb, de legalább őszintének hat és végső soron ez a lényeg.
– Nem. Nem igazán vigasztal. – jegyzi meg mintegy mellékesen és a mosolya is szelídül kissé. Megcsóválja a fejét. Végül csak sikerült egy választ kisajtolnia a pasiból és mindkettőjük feje is a helyén van még. Nem akarta ő tulajdonképpen az előbb sem felelősségre vonni Rappoldot. Nem az érdekelte, hogy ténylegesen merre járt, hanem, hogy mit csinált a férfi. Nem mintha ezért a kérdésért nem kapott volna ugyanolyan fejmosást.
Ha rajtam múlik, nem kerül a metró alá.... noss, ez igazán kedves. Tényleg az. Viszont hogy visszaköltözzön a szüleihez? Azt inkább kihagyná ha egy mód van rá. Annie pedig.... Nem, ez most túl sok. Túl hirtelen. Csak... kell egy kis idő.
Szemeiben a pánik első szikrái, de csak újra megrázza a fejét, majd lesüti a tekintetét. Mintha  lábujjai olyan hihetetlenül izgalmasak és érdekfeszítőek lennének hirtelen.
– Feltakarítok. – jegyzi meg minden átmenet nélkül, ahogy tekintete a kiloccsant kakaóra esik, majd felkapja a bögréjét és kivonul vele a konyhába. Az italt a mosogatóba önti, valahogy elment tőle a kedve, majd egy papírtörlővel és egy nedves szivaccsal visszacaplat a nappaliba, s nekilát feltörölni az asztalra és a padlóra folyt lötyit. Gondosan kerüli Rappold tekintetét, az agyában viszont százhússzal kergetik egymást a gondolatok. Mi van, ha tényleg baleset volt? Muszáj megkeresniük és bevonniuk Anniet is? A régi sebeket feszegetni? Haza kellene költöznie? Vajon ott is megtalálnák Hensen barátai? Így megtalálnák a szüleit és ha igen.... akkor igen, figyelmeztetnie kell őket, de ha nem? Csak aggódnának. Az anyja? Tajtékzana a dühtől és követelné, hogy azonnal költözzön haza. Na azt nem. Köszi.
Ha végzett visszasétál a konyhába, a helyükre pakolja a dolgokat, majd be a fürdőbe, s nekilát kimosni a hajából a ragacsot. Csak néhány tincs, pár perc alatt végez is, s félig vizes fejjel sétál vissza az íróasztalhoz. Karjait összefonva pillant le az újságíróra, csípőjével az asztal szélének támaszkodik. Zárkózott? Ugyan.
– Miért akarja megkeresni Anniet? Mit szeretne tőle? – kérdi. Hangja nem szemrehányó, sőt, valahogy érzi, hogy ez a következő lépés jelenleg, de ha  Rappold azt hiszi, hogy kihagyhatja belőle, hát akkor nagyon téved.

Önkéntelenül húzódnak ajkai részint gunyoros, részint tehetetlen mosolyra, hallva a lány válaszát. Határozottan örül annak, hogy a szöszi nem kezd el locsogni, s ami még üdvösebb, hogy nem tesz további maró megjegyzéseket, melyeket Rappoldnak most igazán nincs kedve hárítani. Bár azt nem lehetne mondani, hogy túl fáradt lenne... inkább csak fásult. Rájött, hogy nem akar Hensenről és a kétes ügyleteiről beszélni, éppen elég, hogy olvasnia kell róluk, bár azt sem akar. Azt sem tudja, mit keressen, csak azt, hogy válaszokat várnak tőle. Lehet, ki kellene kapcsolnia a gépet, le kellene zuhanyoznia, majd bedőlnie az ágyba és aludni reggelig… vagy késő délelőttig…
Bólint a lány terveire, s egy pillanatra felemelkedik a székéről, hogy lássa, mit kell pontosan feltakarítania a szöszinek, de túl sok figyelmet nem szentel a kiömlött kakaónak. Tekintete a lány irányába siklik, majd vissza a monitorra. A gép kilistázott egy rakat fájlt, egyszerűen fáj ránézni is a sok ikonra, hát még keresgélni bennük olyan infók után, melyeket nyilvánvalóan egyik sem tartalmaz.
Érzi, tudja, hogy Annie a kulcs. Biztosan vissza fog tudni emlékezni valamire, ami talán számára értelmetlen, de ők itt Vegas-ban majd helyre rakják.
Ők? Nem! Nincs olyan, hogy ők!
Csak reméli, hogy az asszony nem vágta tűzre Simlis minden holmiját bánatában/fájdalmában/haragjában…
Rappold ültében ellazul, s tekintetét a mennyezet felé irányítja. Csak egy pillanatra figyel a fürdőszobában megengedett csapra, s letudja annyival a dolgot, hogy a szöszi beelőzte a zuhannyal, ami nem baj, főleg, ha ez után elhúz aludni. A monitorra vet egy gyors pillantást, majd nekilát kikapcsolni a gépet. Szinte a semmiből lép elé a szöszi – ő legalábbis így érzékeli.
Nem, nem és nem!
Túl zsibbadt most ő ehhez, ez így nem ér! Ahogy tekintete végigfut a lány combján, csípőjén, s onnan felkúszik egyenesen az arcáig, a férfi kb. el is felejtette, hogy mi volt a kérdés. Most rajta lenne a sor, hogy elkáromkodja magát, de inkább lenyeli a szitkokat, s mintha valami felsőbb (vagy alvilági) hatalom sem hagyná cserben, a billentyűzet mellett hagyott okostelefon tolmácsolásában felharsan Itzhak Perlman hegedűje.

Némán vár valamire, bármire, de mintha Rappold sem lenne teljesen funkcionális jelenleg. Tekintete a férfin időzik, akit láthatóan az is meglep, hogy még visszadugta ide az orrát, az pedig, hogy felvenné a beszélgetés elejtett fonalát is.... Esélytelen.
Leereszti karjait, majd egyik kezével Rappold bögréje után nyúl, kicsit maga felé dönti és belepillant, majd visszaereszti az asztalra és elengedi.
– Kéri a maradék kávét, vagy hajlandó felkelni a géptől és lefeküdni? – kérdi, ahogy a kezét a férfi felé nyújtja. Hangja szelíd, ajkain apró mosoly ül és annak ellenére, hogy mostmár annyira sem érzi magát álmosnak, mint mielőtt Rappold hazaért volna... Őszintén nincs kedve neki sem tovább ragozni most Hensent, a férfi múltját, sem pedig az ő jövőbeni látogatóját. Emiatt bőven ráérnek alvás után újra egymásnak esni. Egy fokkal tisztább fejjel.
A zene felhangzik, Lily pedig automatikusan kapja a tekintetét a telefon irányába. A dallam nem ismeretlen számra, sőt!
– Tangó. – jegyzi meg inkább csak magának, szinte automatikusan, ahogy leereszti a kezét és felegyenesedik az asztal mellől. Elképzelése sincs ki keresheti ilyenkor a férfit, de abban biztos, hogy nyomós oka lehet egy hajnali hívásnak. Vagy ha nem, akkor Rappold le fogja tépni az illető fejét. Akárhogy is, legalább egy minimális privát szférát hagy a férfinak a beszélgetéshez, úgyhogy sarkon fordul és elindul vissza a konyhába.

Lily arcának bámulása nagyjából minden válasza a lány cselekedetire, kérdésére a telefon megcsörrenéséig. Rappold lassan fordítja a fejét a készülék fel, majd nyúl érte, s vet egy pillantást a kijelzőre.
Magánszám… ismét…
A lány megjegyzésére, újfent Lily arcára néz, s közben Molly is kitotyog a szöszi szobájából, s járkálni kezd a nappaliban. Valószínű a telefoncsörgés ébresztette fel.
– Az – feleli a férfi, s halványan elmosolyodik, majd fogadja a hívást. – Tessék.
A tekintete még a lány után siet, majd szabad kezével megkocogtatja a kutya fejét, aki nagylelkesen megpróbál a gazdája ölébe mászni. Úgy tűnik, nem csak Lily az egyetlen nőnemű lény a lakásban, aki felfigyelt az újságíró hirtelen jött álmosságára, de szerencse, hogy jelenleg nem ő az elvetemültebb, aki ezt ki akarja használni.

A vonal túloldaláról hirtelen hallatszik be a készülékbe egy öblös férfihang mondatfoszlánya:
– …nekem itt is legyen! – kivehetetlen morajlás a hátérben, s egy ajtó csukódik.
– Maga az, Mr. Rappold? – persze, hogy felismeri a férfi hangját, az övé kellően óvatos és fáradt, szipogás is áthallatszik, amire a kutya talán vonyít egyet csak úgy, mint a Yukonban még korában és még mielőtt a férfi ismét szólhatna, vagy mielőtt letenné, Delilah gyorsan a tárgyra tér. Úgy beszél, mintha nem csak Rappoldhoz beszélne. – Khm… Nézze, tudom nem váltunk el valami szépen, joggal haragudhat. De mielőtt lecsapná a telefont maga Simlis… khm… vagyis simlis egy telóm van, visszhangzik meg halk is – hangosan mondja, nem is a készülékbe, másoknak az utolsó pár szót már egyértelműen a vele egy teremben lévő hallgatóság felé. Sóhajtás, ha még nem csapták le, pár másodperc beletelik, s kihagyó lélegzettel, kérlelőn folytatja:
– Jöjjön be az őrsre, erősítse meg, kérem, hogy nem vagyok egy ronda kurva...
– Kérem csak ide! – A mély hangú fickó hallatszik ki. – Jó estét uram, itt Stallings nyomozó. A hölgy azt mondta, maga meg tudja erősíteni, hogy nem éjszakai pillangó, nos, ha így van, akkor várjuk az őrsön – s bediktálja a címet – ha nem, akkor további jó éjszakát kívánok!
Gyanú ébred Singletonban, amiért Stallings hirtelen megjelenve elszedte a készüléket, s kurtán furcsán rövidre akarja zárni a beszélgetés, ha Rappold neki bemutatkozik, a zsaru illemtudó, hivatalos közeghez méltón nem tájékoztatja az újságírót semmiről, csak köti az ebet a karóhoz, hogy be kell jönnie, ha tudja tisztázni a nőszemélyt. Ha egyáltalán akarja, de ez már csak utalás. Stallings nem fog kérdéseket feltenni, s válaszolni sem semmire. Csak az udvariassági formulát tartja meg, majd hamar szakad a vonal.

Rappold a fickó hangját nem, de Deliláhét azonnal felismeri…
Nem ez most… ez nem lehet igaz! – az első kimondásra nem került gondolat.
– Miss Delilah…? – kérdezi, s még folytatná, de a nő elég határozottan szövi tovább mondanivalóját, így az újságíró egyelőre mást tenni nem tud, minthogy a sebtében hallott utalásokat megpróbálja valahogy rendezni.
Simlis nevének kétszeres és talányos említése óhatatlanul is felkelti az érdeklődését, ugyanakkor kapásból beugrik neki az, hogy odakint abban a bizonyos parkban bizony a nőszemély nem volt túl készséges. Válaszadásban legalábbis nem…
– Csótány hol van? – kérdez vissza, miközben feláll a székről, de a nő helyett egy zsaru szól a telefonba, akinek az újságíró egy Jó estét!-tel köszön vissza. – Megerősíteni? Most? – de a válasz… nincs igazi válasz. Csak a szokásos hivatalos zsarusüketelés, majd a vonal elnémul.
Rappold leroskad a székre, ami fájdalmasat nyekken alatta, s Molly egy határozott ugrással, s némi morgással és vakkanással felugrik a gazdája ölébe.
– Tudod, vakarcs, ha Simlis nem lenne halott, most én ölném meg… – azzal a telefont az asztalra dobja, majd megdörgöli a tarkóját.
Molly újfent felvakkant, mire Rappold bal kezét a kutya nyomott kis pofájára teszi.

Menet közben hajol csak le, ujjai végigsimítanak Molly buksiján, s a blöki is utána fordul egy röpke pillanatra, csak hogy utána új életcélt találva magának Rappoldot vegye támadásba. A lakás annyira azért nem nagy, hogy a telefonbeszélgetés itt zajló részét ne hallja a szöszi, bár túl sokat nem ért belőle. Nem ismer egy Miss Deliláht sem, ami mondjuk nem túl meglepő. Rappold ismerőseinek úgy cirka a 99%át nem ismeri.
A konyhába érve körbepillog. Sokat nem tud csinálni, azért nekilát elöblíteni a bögréjét, s mire ezzel elkészül láthatóan Rappold is végez a telefonhívással. Az utolsó mondat viszont újra megpiszkálja a lány fantáziáját. Simlis nevének említése.... vajon ez a hívás is? Vagy csak az eddigi este összefoglalása volt? Fene se tudja.
Megtörli a kezét a konyharuhában s visszasétál az asztalhoz. Egy pár pillanatig csak némán figyeli az újságírót és az ölében terpeszkedő kis ufót, s ha magától nem szólalna meg Uriah, hát újra Lily kezd kíváncsiskodni.
– Mi történt? – néz kérdőn a férfira. Nem kérdezi meg, hogy ki kereste, hogy miért most és miért őt. Ezek csak egy újabb vita kirobbantói lennének. Ha viszont ennek a hívásnak is Hensenhez volt köze akkor.... Akkor? Franc se tudja. Csak tudni szeretné.

Rappold nem szólal meg, s Mollyról lassan emeli a tekintetét Lilyre.
Hogy mi történt? – gunyoros mosoly kúszik az ajkaira. – Máris összerakom! – mondja, s leteszi az ebet a padlóra, miközben valóban megpróbálja egymás mellé rakni a ma éjszaka puzzle-darabkáit. Nem nehéz. Nehezebb kérdés, hogy ebből mit mondjon el a szöszkének. Vagy szimplán csak hagyja itt a csajt a francba, fogja a kabátját, pályázzon el az őrsig emeljen szót a nőért, s talán, ha a zsaruk nem kekeckednek nagyon, akkor reggel hatra már kint is van Delilah!
Baszott jó kilátások!
…vagy mondjon el mindent… vagy majdnem mindent…
– A maga Jonny bácsikája egyik barátja a rendőrőrsön várja, hogy tanúsítsam, hogy nem prosti. Nagyjából ennyi történt… – olyan nyugodtan mondja, mintha csak azt közölte volna a lánnyal, hogy nem, nem kérem a kávét, elviheti a bögrém, köszönöm és jó éjszakát, s közben úgy néz Lilyre, mintha a jóváhagyását várná, amiről persze szó sincs. Majd hirtelen jóval vehemensebben folytatja: –  De miért? Miért engem hívnak fel, miért engem találnak meg?! Hol van ilyenkor a fickója annak az asszonynak?

Az a mosoly és a férfi szavai... már előre sejti a szöszke, hogy nem fogja szeretni a választ. Mégsem ugrik a gunyoros hangsúlyra. Nem, Rappold most épp kivételesen nem rá haragszik. Ebben majdnem biztos. Így csak bólint egyet és szép csöndben megvárja, míg az újságíró összerendezi a gondolatait. Meg kell hagyni, elég jól megy neki ahhoz képest, hogy milyen cseszettül késő van már.
A hanghordozás is meglepi, a felvázolt szituáció pedig... Arcára kiül az értetlenség, s első felindulásból csak pillogni tud párat. Tekintete az órára siklik, majd vissza Rappoldra, ahogy az kifakad. Teljesen jogosan. Hasonló kérdések zongoráztak végig a lány fejében is pár pillanattal korábban, az újságíró szájából viszont.... mintha nem csak ezzel az esti telefonhívással lenne épp a probléma. Sokkal inkább az egész felhajtással. Ezzel a Miss Deliláhval, a pasijával, Hensennel, a nagybátyja esetlegesen előbukkanó többi barátjával és vele... Lilyvel.
– Nem tudom. – válaszol az esélyesen költőire ahogy közelebb lép a férfihoz. – Talán ilyen a karmája. Vonzza a problémás eseteket. – lép közvetlenül elé, s ajkain apró mosollyal pillant le Rappoldra. Végig sem gondolva a mozdulatot emeli a kezét, s ha a férfi nem húzódik el előle akkor ujjai beletúrnak a barna tincsek közé. Ha elhúzódna hát visszaejti a kezét maga mellé, s úgy pillant le kérdőn Uriahra.
– És mit akar tenni? Elmegy a nőért? – érdeklődik halkan. Elvégre az, hogy várnak rá még nem jelenti azt, hogy a férfi hanyatt homlok pattan és rohan mindenkit kihozni a sittről. Bár... Rappold a rendes fajtába tartozik, azok pedig sokszor indokolatlanul is kedvesek és segítőkészek. Akár rászolgált az illető, akár nem.

– Mindenki problémás eset – sóhajt, s nem húzódik el a lány érintése előtt. Felnéz egyenesen a szemeibe. Háta elválik a szék támlájától, s önkéntelenül teszi az egyik kezét a lány derekára. Ennél tovább azonban nem megy, helyette elgondolkodik a Lily által feltett kérdéseken, közben percek telhetnek el, nem érdekli. Muszáj végiggondolnia, mit tegyen, s muszáj logikus érveket találnia amellett, hogy miért menjen el Deliláhért, ahelyett, hogy itt maradjon Lilyvel. És nem, nem elfogadható érv, hogy a szöszi csinosabb és kedvesebb, mint Delilah, sem pedig az, hogy annyira jó most a közelsége.
Újabb sóhajtás, s ujjai lassan csúsznak, kulcsolódnak a lány kezére (amennyiben azzal még mindig az ő fejét cirógatja, s nem húzódott el tőle időközben).
– El kellene… A későbbiekben még hasznos lehet ez a nő. Vagyis, egyelőre hasznos lehet jóban lenni vele, ráadásul a fickója az egyik informátorom… Többet tud mindegyik annál, mint amennyit ma este elmondott nekem. Ráadásul Delilah tudott magáról, tudta a nevét… és tudta a címét, ahonnan kitették… – lassan feláll a székről, s csak eztán engedi el Lilyt, de még nem lép el mellőle.

Ujjai kényelmesen, ráérősen játszanak a férfi tincseivel. Tekintetük összekapcsolódik ahogy némán figyeli Rappold arcát. Molly kíváncsian sündörög a lábuk körül, megpróbál visszakéredzkedni gazdája ölébe, de ha a férfi nem foglalkozik vele hát beéri a kanapéval is, ahol valamelyik játékával a szájában kényelmesen bevackolja magát.
Lily kivárja amíg a férfi végiggondolja a dolgokat, elvégre nem sietnek semerre. Akár menne, akár maradna Delilah biztosan nem fog elrohanni. Keze lassan siklik le Rappold vállára, s ott megállapodva apró mozdulatokkal cirógatja őt. A jelenet szinte már idilli is lehetne. Mintha alig negyed órával korábban nem is ők akarták volna letépni egymás fejét. Rappold ujjai a kezére fonódnak, ő pedig végigviszi még ugyan a mozdulatot de újabba már nem kezd bele. Nem húzódik viszont el a férfitól amíg az nem akarja másképp.
Egy bólintás. Őszintén nem várt más választ. Halvány mosoly játszik az ajkain, ahogy az informátor szóba kerül, s újfent hálát ad az égnek, hogy nem lett belőle újságíró. No nem mintha ennek a veszélye nagyon fenyegette volna Lilyt. Objektíven nyilatkozni valamiről.... hát nem a kislány erőssége. Delilah viszont.... értetlenül, zavarodottan pillog s lassan megrázza a fejét.
– De.... hogy? Honnan? – néz Rappoldra értetlenül. Az újabb káromkodást elnyomja, azzal nem változtat semmin. Nem lép el a férfi mellől, csak megemeli a fejét, hogy ne szakítsa meg a szemkontaktust. Sóhajt egyet majd megvonja a vállait.
– Menjünk akkor. Elkísérem. – jelenti ki, s ha Rappold nem tiltakozik túl hevesen akkor pár pillanat múlva elindul a szobájába felöltözni.

Vállat von. Azzal most nem sokat segít, ha bemószerolja Simlist, hogy tőle… persze meglehet, hogy Delilah ebben nem mondott igazat, hiszen addig igencsak híg volt a mondanivalója, míg a piszkos anyagiak szóba nem kerültek…
– Ha elkísér, még jobban belekeveredik – mert ezt momentán jobb érvnek tarja annál, hogy egy kategorikus nemet mondjon. Miért is mondana nemet, a kiscsaj benne van nyakig, talán okos dolog elébe menni az eseményeknek, elvégre most a mixernő sokkal fog tartozni fog neki… persze csak akkor, ha a zsaruk nem makacsolják meg magukat, s elfogadják az ő szavát. Még így is lesz mit megmagyaráznia, s át kell gondolnia, hogy mit mondjon… csak reméli, hogy ez a Stallings nyomozó nem pedálozik a hónap zsaruja címért. Azt is jó volna tudni, hogy mit mondott neki Delilah… az igazat? Reméli, hogy az igazat, mert mást nagyon Rappold sem tudna mondani, ugyanazt az igazságszagú mesét bekamuzni egyeztetés híján lehetetlen… akkor pedig a nő marad a zárkában.
Miután Lily visszaindul a szobájába, a férfi újra magához veszi az iratait, ellenőrzi, hogy a sajtóigazolványa biztosan köztük legyen, majd az egész irattárcát zsebre vágja.
– Deliláht ma ismertem meg, de az alapján amit tapasztaltam belőle, azt mondanám, hogy egy elvetemült, alakoskodó némber. Ha meglát minket együtt, akkor tudni fogja, hogy ismerjük egymást… és magát még hamarabb megtalálják azok, akik meg akarják találni… – lépdel a szöszi szobája felé, s annak ajtaja mellett a falnak dől. Nem lép be, nem les be a helyiségbe, s addig mást nem mond, míg a lány ki nem jön, vagy ki nem szól.

– Ennél jobban? – vonja fel a szemöldökét, s most rajta a sor, hogy gúnyos mosolyra húzódjanak ajkai. Pár pillanatot vár csupán, hátha Rappold szeretne még valamit hozzáfűzni, majd ellép előle s bevonul a szobájába. Az ajtót nem húzza be, s a készülődést sem viszi nagyon túlzásba. Fekete melltartó, egy bővebb szabású keresztpántos top és egy a térdeinél szakadt farmernadrág.  A férfi hangja bekúszik utána a szobába, amire csak megcsóválja a fejét és idegesen szusszan egyet. A jellemleírásban nem kételkedik, nincs rá oka s mást nem is nagyon vár jelenleg Hensen ismerőseitől, de attól még nem kell örülnie a dolognak. Ha elkészült kisétál a szobából és megáll Rappold előtt. Tekintete a férfiét keresi, s igyekszik összerendezni a gondolatait. Hogy mi lenne most a helyes, vagy legalább a célszerű lépés? Az igazság az, hogy halovány hupilila segédelképzelése sincs a lánynak.
– Tehát Delilah most nem tudja, hogy ismerjük egymást? Amúgy is, látott már engem az a nő? Az sem biztos, hogy felismer. – fut neki első körben, de nem, ezzel nem megy semmire. Gúnyosan nevet fel, ahogy megcsóválja a fejét.
– A fenébe is, örököltünk együtt egy cseszett lovat! – néz újra a férfira, ahogy kissé emelt hangnemben folytatja. – Mit gondol, mégis mennyi idő amíg megtalálják a végrendeletet és össze tudnak kapcsolni kettőnket? Nyerek egy napot? Kettőt? Egy hetet, ha nagyon bénák? –néz rá kérdőn, de hangjában inkább csak a tehetetlen indulat csendül. Nem, nem Rappoldra morog, csak.... Idegesen túr a hajába, majd fél kézzel megtámaszkodik Rappold mellett a falon, ha a férfi nem lépett el eddig onnan.
– Ha lehet választani, akkor már inkább találkozom vele úgy, hogy maga is ott van. – emeli vissza a tekintetét a férfiéhoz, s idegesen harap rá az alsó ajkára. Kihasználja Rappoldot? Talán. De nem jobban, mint azzal, hogy ideköltözött hozzá. Széles vigyorra szaladnak ajkai, majd újra megrázza a fejét.
– Nem tudom... – kezdi, majd ellöki magát a faltól, s pár lépéssel tesz egy kis kört, míg újra szembe nem kerül a férfival. Újra beletúr a hajába, majd a mellei alatt összefonja a karjait s úgy pillant Rappoldra. – Nem tudom mi lenne most a jó lépés. – ismeri el kissé kényszeredett mosollyal az ajkain.
– Maga mit tenne a helyemben? – néz rá kérdőn, s tényleg jólesne neki valami épkézláb ötlet. Hiába szereti a kislány játszani a felnőttet, ezt is csak addig élvezi, amíg legalább minimális szinten ismeri a játékszabályokat. Most viszont egyre inkább úgy érzi, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj.

Rappold elválik a faltól, ahogy a szöszi előkerül a szobából, s indul Molly felé, hogy a hóna alá kapja a dögöt, mert egyedül mégsem hagyhatja a lakásban, de Lily szavait hallva megáll félúton, s visszafordul a lány felé. Nem fog minden egyes mondatra válaszolni, ahogy látja, a szöszi máris túlpörgi magát, ami itt és most nehezen követhető Rappoldnak.
A ló említésére vesz egy mély levegőt, s jobb kezének mutatóujját felemeli, miközben közbeszúrja:
– Maga örökölte, csak maga – mert az elvek, ugye, fontosak… Különösen az után a széles vigyor után válnak fontossá. Mégis mit vár tőle ez a szőke?
– A maga helyében? – lép egyet a lány felé, s kissé oldalra billenti a fejét. Jól látja/hallja, Lily elbizonytalanodott és tanácsot kér tőle?
Micsoda fordulat…
– Mit tennék, ha én, mint én kerülnék ilyen szituációba, vagy mit tennék, ha konkrétan én lennék maga? – kérdez vissza, s mélyen a lány szemeibe néz. – Az utóbbi esetben visszaköltöznék Tennessee-be. Ezt a tanácsom úgysem fogja megfogadni, ugye?
Nem, valószínű nem, pont ezért meg sem várja a választ, visszafordul Molly felé, felkapja az ebet a kanapéról, majd rögtön ez után Lily kezébe nyomja – feltéve, ha a kiscsaj nem húzott vissza a szobájába, hogy bepakoljon a bőröndjeibe…
– Nem tudom, hogy látta-e magát ez a nő, de azt tudom, ha nagyon rejtőzni akar előle, akkor felesleges csak azért eljönnie velem, hogy bekamuzzuk, hogy maga… hmm… a kishúgom, s azért van a kocsiban, mert ittam, és nem akartam kockáztatni a jogsim. Úgyis kiderülne, hogy kamu. Maga egyáltalán nem úgy néz ki, mint a húgom! Ugyan, Demian! Magának kell tudnia, mit akar a Deliláhval való találkozástól. Bárhogy dönt, ha már találkoznak a jelenlétemben, onnantól fogva én sem tagadhatom le mindenki előtt, hogy ismerjük egymást.

Egy legyintéssel elintézi Rappold közbevágását. Nem fontos. Most nem. És jelenleg nem is maga a tulajdonjog a lényeg, hanem hogy mindkettejük neve ott szerepel egyazon bekezdésben azon a tetves végrendeleten.
Karba font kezekkel néz várakozón a férfira, a kérdésre viszont nem felel. Leginkább, mert franc sem tudja a választ, ő meg még annyira sem. Egyszerűen túl nyeszlett és túl álmos most ő ehhez, ami talán pont elég indok is lehetne a legtöbbeknek, hogy agyalás helyett inkább csak hagyják a francba a problémát és lefeküdjenek aludni. Hogy csak akkor foglalkozzanak vele, mikor a probléma kopogtat az ajtón vagy épp megállítja az utcán. Milyen szép is lenne, ha Lily legalább néha úgy működne, ahogy az az átlagtól elvárható volna. Persze az is lehet, hogy szimplán csak nem tetszett neki a legutolsó olyan találkozás, mikor a probléma két gorilla képében kopogtatott az ajtaján.
– Tényleg nem. – válaszol mosolyogva ahogy a fejét ingatja. A válasz persze tökéletesen hibás, elvégre ha a férfi állna itt Lily helyében, a lány gondolataival, akkor ő pillogna tanácstalanul a szoba közepén, de... hagyjuk. Láthatóan Rappold is valami hasonló reakcióra számíthatott, tekintve hogy választ sem várva fordul el tőle, csak hogy pár pillanattal később meg is kapja a lány a kissé álmos és nyűgös Mollyt, aki egy méretes ásítás és nyújtózási procedúra után nekilát kényelmesen elhelyezkedni Lily kezei között. Nem egy szívbajos állat. Vagy szimplán csak túl sűrűn nyomja Rappold mostanában a szöszke kezeibe ahhoz, hogy különösképp ne hassa meg a dolog. Talán tesztelni kellene ezt egy vadidegennel is.
A következő szóáradat viszont ..... meglepetten pillog párat, majd lepillant a karjaiban békésen terpeszkedő jószágra. Átigazgatja úgy, hogy csak az egyik kezével tartsa a másikkal pedig nekilát cirógatni az állat buksiját. Hülye kutya. Még a végén megszereti.
– Igaza van. – jegyzi meg, ahogy feltekint Rappoldra, de nagyon nem kapkodja el a döntést. Ezerrel pörög, gondolkodik, hogy mit is kellene csinálnia, de folyton oda lukad ki, hogy ha valaki keresi őt, az úgyis meg fogja találni. Ráadásul záros határidőn belül. Innentől kezdve pedig nem édesmindegy, hogy megvárja, vagy elébe megy a dolgoknak? Visszafordul a szobájába, a vállára akasztja az övtáskáját, mázli, hogy a tornacsukát már korábban felvette, majd vissza a nappaliba, s csak a férfi mellé érve áll meg és néz fel a szemeibe.
– Rendben. Indulhatunk. – mosolyog fel Rappoldra.

Őszintén meglepődik, mikor Lily igazat ad neki, azon meg pláne, hogy a lány sarkon fordul és visszamegy a szobájába. Az újságíró egyszerűen nem tud arra gondolni, hogy a szöszi lelkére tudott volna beszélni, éppen ezért lassan hátrál pár lépést az ajtó felé, majd a gyorsabb haladás érdekében megfordul – addig kell lelépni, amíg a másik meg nem gondolja magát/utol nem éri –, s már nyitná is szóra az ajkait, hogy közölje: reggelre itthon lesz, mikor meghallja a háta mögött Lily hangját.
Lenéz a lányra, közben automatikusan leakasztja Molly pórázát az ajtó melletti fogasról, s rácsatolja az eb nyakörvére. Ezt követően nyitja az ajtót, kilép rajta, majd zárja a szöszi után, s hívja a liftet, feltéve, hogy ezt nem tette meg Lily időközben.
A maga részéről szó nélkül teszi meg az utat a földszintig (kivéve, ha a lány nem kérdez valamit, amire válaszolnia kell), majd ki, a garázsa előtt parkoló Yukonig. A kocsiajtó kinyitását azonban már nem udvariaskodja túl Rappold, a központi zár kioldása után határozottan vágja be magát a volán mellé, s csak a biztonsági öv becsatolása után néz Lilyre, aki remélhetőleg szintén bent ül már a kocsiban, s talán éppen Mollyval vívja közelharcát az anyósülésért, mert, hogy egy ufó nem marad hátul, az is biztos.
– Ha már így alakult… – kezdi, miközben a kocsi kifarol az útra. – Nem mindegy mit mond Delilah előtt… Pontosan még nem tudom, hogy mennyire veszélyes a nő, lehet tényleg csak egy pitiáner, mint a faszija. Simlist állítólag jól ismerte, a temetésén is ott volt… Simlis ismerősei több szálon köthetők valamelyik maffiához. Ez a nő elvileg bármixer, így ha csak annyi a szerepe, hogy adja-veszi az infókat, már veszélyes lehet. Ki tudja, kinek adja tovább, amit magától hall.

Leakasztja a fogasról a dzsekijét, majd kilép az ajtón.  A lift morajlására Molly is újra mocorogni kezd, s addig ficánkol, míg Lily inkább lerakja a földre. Amúgy sem egy plüssállat a blöki, még ha méretben inkább hajaz is egy játékra, mint egy kutyára. Node van neki négy lába, nomeg egy rakat elszántsága és érdeklődése a külvilág felé, aminek aztán ember legyen a talpán, aki gátat akar szabni. Pláne hajnalban, nem csöppet álmosan.
Rappold meglepően szótlanul tűri a lány újabb hülyeségét. Esélyesen el is könyveli ennyinek. Egy lökött kislány hülyeségének. Kiérve az utcára Lily egyenesen a Yukon felé indul....na ha Molly nem cibálná meg a póráz másik végét. Rövid kerülő, ahogy megállnak a kukánál, majd a következő póznánál, amit a blöki lelkesen végigszimatol.
– Pisilj, ha kell, de az üzeneteidet majd elolvasod reggel, oké? – néz rá a szöszke, s némi cibálás és morgás árán ugyan, de csak eljutnak a kocsiig. Kinyitja az ajtót, s Mo már pattan is a helyére. Az ugyan meg sem fordul a lány fejében, hogy bármivel is hátra parancsolhatná az ufót, de ez így mégsem lesz megoldható.
– Hidd el, mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha ebben a felállásban én leszek alul. Te sem lapulsz ki és engem sem fogsz annyira nyomni. Látod? Mindenki nyer. – beszél a blökihez, ahogy újra az ölébe veszi, s beszáll a kocsiba. Öv bekapcsol, Mo pedig érdeklődve tappancsol fel a szélvédőre.
Rappold szavaira bólint egyet, majd megpróbál visszaemlékezni a temetésre. Vajon melyik is lehetett Delilah? Viszont ha a nő ott volt, akkor tényleg teljesen felesleges most titkolnia ki is ő. Esélyesen látta őt a nő. Épp csak Lily nem ismerte a jelenlevők túlnyomó többségét.
– Értem. Hát... izgalmas hajnal lesz ez. – fordul Rappold felé, s ajkain egy halvány mosoly suhan át. –  Esetleg van még valami tippje vagy tanácsa? Mi az, amit Delilah biztosan tud? Mit beszéltek ma eset, amiről nekem is tudnom kellene? – néz még mindig a férfira, de perifériából azért csekkolgatja a blökit, nehogy lebucskázzon a sebváltóhoz.

Vegas legnagyobb vétke a mai napon, vagyis éjszakán, hogy éjjel él igazán.
Rappold fáradtan mered a szélvédőn túli lomha forgalomra, miután a Wright Lane-ről kiérnek. Újabb 4-8 mérföld a rendőrőrs, ahol a nőt fogva tartják, s az újságírónak csak most esik le, hogy ugyanott kellett azonosítania Hensent. Talán még azzal a nyomozóval is összefutnak, aki anno felkereste. Hogy is hívták…? Morris, vagy Morrison?
Lily szavaira óvatosan sandít a lány felé. Egyetlen nagy előnye a szöszi jelenlétének, hogy Rappold addig sem fog elbóbiskolni a volán mögött, amire azért a monoton-lassú országúti hömpölygésben jó esélye lenne.
– Ma este… – ismétli meg az utolsó két szót, s villámgyorsan át kellene pörgetnie az agyában, hogy mennyit mondhat el a szöszkének… Killa nagy sztorit emlegetett… ha most erről beszél, vajon mi az esélye annak, hogy a szöszi valamit kiszivárogtat erről egy harmadik… vagyis negyedik félnek…? Nem. Nem bízhat meg a lányban, nincs az az Iste…! Szóval nem.
– Főleg Simlisről, vagyis a bácsikájáról volt szó. Egy srác érdeklődött arról, hogy kikkel lógott annakidején. Gondolom, Delilah, meg a pasija jó üzletet szimatoltak és összehoztak vele. Miután kiderült, hogy közel sem tudok annyit, mint várták... – igen, ez eddig egész jó. – Szóval a csaj virítani akart a srác előtt, maga ekkor került szóba, mint Simlis unokahúga. Némi dohány után a nevét és a korábbi lakásának a címét is megmondta a nő. A srác egyébként olyan korú, mint maga, 20-25 közötti, fekete.
Itt Lilyre pillant.
– Delilah is fekete, úgyhogy remélem, kiskegyed nem rasszista.

Tekintete felváltva pásztázza a Vegasi éjszakát, Rappoldot és Mollyt, ahogy a blöki random lelkesedik valamire, majd lekucorodik a lány ölébe, csak hogy nem sokkal később újra felpattanjon és rátapadjon az ablakra.
– Most komolyan, te ennyi alvással hogy vagy képes funkcionálni? Még kávét sem iszol, mégis úgy pörögsz, mintha rakéta lenne a seggedben. – kezd magyarázni a szöszke a jószágnak a harmadik lefekvős-felpattanós etap után.
Tekintete visszasiklik az újságíróra, ahogy az megszólal. Na igen. Ő jóval kevésbé tűnik ébernek, mint a kis ufó. Így tényleg veszett érdekes lesz ez a látogatás. Hallgatja a férfit, bólint, hümment párat majd kérdőn vonja fel a szemöldökét.
– Ha maga sem tudott eleget a bácsikám kapcsolatairól, akkor velem szinte semmire sem fognak menni. Nagyjából annyit tudok nekik is elmesélni, amennyit magának. Bár kétlem, hogy az idilli karácsony reggeleink érdekelnék Simlis volt barátait. Kétlem, hogy mesélni akarnék nekik a családomról. – mondja ki a teljesen nyilvánvalót. Elvégre a szöszke a Rappolddal való találkozás előtt…. pontosabban a szerkesztőségben való találkozásuk előtt azt sem igen tudta, hogy Hensennek egyáltalán vannak maffiakapcsolatai, amiről neadjisten akár tudhatna is. A szüleit vagy nagynénjét pedig egészen biztos nem akarja belekeverni ebbe az egészbe. Rappoldnak mesélni egy dolog. Benne... megbízik? Talán. Ebben igen. De Hensen volt ismerőseiben? Kizárt dolog.
Az újabb megszólításra viszont meglepetten kerekednek a szemei.
– Kiskegyed? – pillog vigyorra húzódó ajkakkal a férfira. – Nem. Kiskegyed nem rasszista. – válaszol nevetve, majd félig leengedi az ablakot a saját oldalán, amire Mo újra felélénkül. Hihetetlen milyen egyszerűen le lehet nyűgözni ezt az állatot.
Pár percig figyeli a várost, majd újra Rappold felé fordul.
– Van valami tippje, hogy mikorra fogunk végezni? –érdeklődik. No nem mintha azt gyanítaná, hogy a pasi olyan sűrűn jár be a rendőrségre, pláne azt alátámasztandó, hogy valaki nem éjszakai pille, de valamivel csak nem árt ébren tartania magát. És mindkettejük testi épsége  érdekében talán Rappoldot is.

Miután befejezte, lassan fordul vissza az úttest felé, majd jobbját a szája elé téve elnyom egy ásítást.
A forgalom még inkább belassult, ami ki tudja hány perccel nyújtja ki az utazást, ez alapvetően most nem zavarja a férfit. Neki is van ideje kicsit másfelé tekingetni, figyelni az út két oldalán sorakozó, kivilágított épületeket. Közben hallgatja Lily Mollyhoz intézett szavait, s haloványan elmosolyodik a kiscsaj lükeségein. Egyszerűen elképesztő, hogy a lányok kortól függetlenül mit össze nem tudnak beszélni Mollynak.
Bizony-bizony, olykor nagy kincs ez a kicsiny állat…!
– Helyes – bólint a lány színvallására, csak eztán válaszol Lily utolsó kérdésére. – Remélem, mielőbb. Attól függ, mennyire cseszekednek a zsaruk. Ha nagyon bent akarják tartani a nőt, még engem is kikérdezhetnek. Még nagyjából 5-10 percre vagyunk az őrstől, addig gondolja át, hogy be akar-e jönni velem, vagy megvár a kocsiban Mollyval.
Választ egyelőre nem vár, de gyorsan végigfuttatja azon útvonalakat, melyeken célszerű az őrsöt megközelíteni, valamint, ama helyeket, melyen a kocsit célszerű otthagyni.
– Ha ez megnyugtatja, nem hiszem, hogy a családja érdekelné őket. Maga is csak azért, mert itt van. Emiatt úgy gondolhatják, hogy tud valamit… ez persze csak feltételezés. Hensen egy lecsúszott ürge volt, de az esze – szerintem – a halála pillanatáig vágott, mint a borotva. Az ilyen Hensenfélék ha el akarnak rejteni valamit, azt úgy teszik, meg, hogy csak az találja meg, aki tudja, mit keres, de leginkább az, akinek szánják. Mivel ma már egyszer beleszaladtam ebbe a hibába, muszáj megkérdeznem… Azt tudja, hogyan halt meg a bácsikája? Már a pontos részleteket ismeri…? – a hangja itt némileg együttérzővé válik. Delilah, Csótány és Killa előtt könnyű volt úgy beszélni Simlisről, mint egy gyilkosság áldozatáról (akit nem mellesleg a halála előtt kivallattak), de Lilynek ezt hogy adagolja be?
Rappold most döbben rá, hogy valójában eddig az örökség/végrendelet/egy-két vicces vagy bosszantó családi történet kivételével szinte semmit nem beszélgettek Lilyvel Simlisről… A legijesztőbb az egészben az, hogy nem csak Killa lehet a lány nyomában, ugyanis ha Hensen gyilkosai nem kapták/tudták meg, amit akartak, akkor potenciálisan a szöszit ők is felkereshetik.

Oda sem figyelve vakargatja Molly buksiját, tekintete viszont a férfin pihen.
– Ahham. – nyugtázza pár bólintással megspékelve a hallottakat. Elhúzza a száját, s csak remélni tudja, hogy a zsaruk nincsenek épp nagyon kötekedős kedvükben. Nem mellesleg... ha Rappold is csak ma találkozott Deliláhval akkor a nő miért éppen őt találta meg ezzel az egésszel? Hmm..... mintha az érintett is pont ezen fakadt volna ki otthon. A kérdésre viszont egyelőre nem válaszol – igazság szerint meg sem fordult a fejében eddig, hogy akár a kocsiban is maradhatna. Elvégre... annak mégis mi értelme van? Akkor már inkább aludt volna az ágyában.
Tekintete visszasiklik Mollyra mikor a kisállat fellelkesedve a nagy nyunyurgatáson úgy dönt, hogy viszonozza a kedvességet és feltappancsolva Lily öléből igyekszik arcon nyalni a lányt. Egy viszonylag rövid közelharcot követőn Mo marad alul, a szöszke pedig újra visszafordul Rappold felé, míg a kis ufó megpróbálja kidugni a fejét az ablakon. Bólint párat, de nem akasztja meg a férfit a beszédben. Igen, most tényleg megnyugtató amit hall, bár..... áhh fene sem tudja, hogy mennyire gondolta ő egyáltalán komolyan azt, hogy a családja is veszélyben lehet Hensen miatt. Elképzelése sincs milyen körökben is forgott a bácsikája, vagy hogy egyáltalán miért és hogyan és...
A kérdésre meglepetten kerekednek el a szemei, megvonja a vállát s pár pillanatig nem is szól semmit. A fejét visszafordítja Molly felé s nekilát kikaparni a kisállatot az ablakból.
– Megkínozták és fejbe lőtték. – mondja halkabban, érzelemmentes hangon de tekintete még mindig a kis vakarcson, ahogy az újfent elfészkelődik az ölében s a fejét látványosan Lily keze alá tolja, simit kunyizva a lánytól. – A halála utáni napon talált meg a rendőrség. Nem árultak el szinte semmit – folyamatban lévő nyomozás és hasonlók. Ők is kapcsolatairól faggattak: mit tudtam, mennyit tudtam, láttam vagy hallottam-e bármi gyanúsat. Elég hamar kiderült, hogy nem sokra mennek velem. – halkan, gúnyosan nevet fel, de ez a hang is hamar elhal, tekintetét pedig le nem venné Mollyról.  – Addigra már azonosították, úgyhogy nem kellett volna megnéznem. Megkérdeztem, hogy láthatom-e, mire az egyik zsaru közölte, hogy az nem ilyen kislányoknak való látvány. – gúnyos irónia csendül a hangjában, majd megrántja a vállát. Idióta ötlet volt. Már ott helyben is tudta, de egy ilyen után? Csakazértis, csessze meg! A testet addigra már megtisztították, de a lövés nyoma, s vágások, a hiányzó ujjpercek tökéletesen látszottak így is.
– Nem tudom, hogy ez mennyire pontos részlet, vagy van-e még valami, amiről nem tudok. – vonja meg a vállát, majd vet egy gyors oldalpillantást Rappoldra, s ha elkapná a férfi tekintetét már fordul is vissza Mollyhoz.