Épp beérném Ville-t még a pályaszakasz elején, amikor belehúz. Hangos bőgéssel zúg előre. A bukó alatt rejtve marad a torkomon kiszökő rövid nevetés.
Szökünk, szökünk?
Én nem bánom, hogy élvezi. Le sem tagadhatja. Szinte szerelmesen simul arra az acélszörnyre.
Jön egy kanyar, és eltűnik a száguldó páros előlem. Lassítok, s mikor én is odaérek a kanyarba, mélyen bedőlök. A belső térdem épp csak centikre van az aszfalttól.
Különleges, semmihez sem fogható érzés, közel a száguldáshoz, Mégis csak kóstolgatjuk még a versenypályát.
Egyenesbe érve ismét felegyenesedik alattam a járgány. Szinte rajta fekszem, hogy minél kisebb legyen a testem felületén a légellenállás.
Ville jócskán élen jár. Bizonyosan fürdőzik az élvezetben. Pontosan tudom mit érez, mi zajlik benne. Egy csónakban… vagyis motoron evezünk. Sebesen zubog a vér az ereiben, veszettül hajtja előre. Alattomban arra ösztökél, hogy lépd át a hang terjedési sebességét. Ilyenkor kell észnél lenni, nem szabad engedni a vágynak. Pedig vonzó lenne. Nekem is.
Gázt adok, hogy fülön csípjem ezt a pimasz szökevényt. Ott lihegek kitartóan a nyakában. A fekete BMW sportmotor hangja felerősödik a kezem alatt, s besorolok Ville mellé.
Nem láthatja az ördögi vigyoromat, ami kettévágja az arcomat.
- Jíhááá! – rikkantom el magam a plexi mögött. A hangomat totálisan elnyeli a két motor istenes szinkronbömbölése.
Teljesen más itt, ezen a szabad pályán féktelenül hasítani az aszfaltot, mint bent a városi fogalomban, vagy az autópályán két város között. Ott megvan rá az esély, hogy ilyen játékos manőverekért a nyomodba szegődik egy szirénázó rendőrkocsi.
Ville, mint akit legalább tényleg egy tucat rendőr üldöz, megint ráadja a kakaót és meglép előlem.
Na, mi van? Kergetőzni akarsz? Tetszik, hogy futok utánad? – fogalmazódik meg bennem a gondolat, mire megrántom a gázt, hogy aztán újra visszavegyek a következő kanyar előtt.
Nem rontom el Ville szórakozását. A bukóm alatt röhögcsélve űzöm a srácot, ameddig kell. Nem ráz le egykönnyen.

Nem mintha bármi tétje lenne, de hagyom, hogy Ville kiélvezze az élmezőnyt. Méterekre előttem hasít. Egészséges távolságra maradok le tőle. Hadd repesszen. Biztosra veszem, hogy figyel a visszapillantóból. Egyikünk agya sem száll el, nem csinálunk hülyeséget, mégis átadjuk magunkat a nekünk járó sebesség kétkerekű élvezetének.
Nem számoltam a köröket, de egyszer csak látom, hogy Ville a boksz utca felé irányzékol. Követem és ráfordulok. A motorom megnyugszik alattam, a hangja is finomodik.
Ha Ville megáll, odahajtok mellé és ott parkolok le. Leállítom a járgányt. Készségesen elhallgat.
Lehúzom a bukómat, s megtartom az ölemben, közben is lábbal támasztok. Megrázom a fejemet, mire hosszú, hollófekete sörényem táncolva omlik a vállaimra.
- Húúú!!! Ez király volt! – rikkantom lelkesen. Még mindig pezseg a vérem, csiklandósan bizsergeti az ereimet. Ráadásul érzem, hogy becsületesen kimelegedtem az overálban. Csorog a víz a hátamon.
- Kösz, hogy elhoztál ide. Imádom. – nézek Ville szemeibe, ha már nincs rajta a bukó. Ha mégis, akkor csak igyekszem elkapni a pillantását.

Harsány nevetés rázza meg a mellkasom.
- Még jó, hogy élveztem!... Eszemben sincs tagadni. – kacagok Ville-vel. - Rohadt jó volt! Máskor is jöhetnénk. Már ha lehet. – döngöm. Beharapom az alsó ajkam, közben is Ville arcát, a szemeit fürkészem.
Ő is leszáll a motorról. Figyelem a mozdulatot, amivel elfésüli a haját. Megizzadt, nem csak én.
- Sör? Miért? Van? – persze, hogy benne vagyok. Jól esne, bár nem tudom itt hol vadászunk effélét. - Jöhet. – bólintok mosolyogva, s elindulok arra, amerre Ville. Mellette sétálok, menet közben szétzipzározom a dzsekim, ne süljek már meg alatta.
Leesik hová megyünk.
- Mi mást rejtegettek még a műhelyben? – sandítok somolyogva Ville-re.

Naná, hogy megyek Ville-vel a szerelőműhelybe. Le sem tudna vakarni. Beérve a helyiségbe elő is halássza a titkos tartalékot. Pasik… mosolygom meg csendesen. Meg még tényleg ki tudja mi a szöszt rejtegetnek itt.
- Sejtem… – magyarázom sunyítva. Ezekbe a dolgokba jobb bele nem gondolni. Épp elég, hogy tudom miféle történések esnek meg a Vespa félék, meg az egyéb nagy rockerek köreiben.
- Kösz. – veszem el Ville kezéből a sörös dobozt, és feldobom a hátsóm az asztalra. Bokánál összekulcsolom a lábaimat. Azokat lassan lóbálva ücsörgöm.
- Erre az estére. – emelem a levegőbe ünnepélyesen az üvegem, - … És Rád! – teszem hozzá döngve, ajkamon cinkos félvigyorral. Ha Ville elérhető közelségbe van, a söréhez koccintom a sajátom.
- Elképesztő egy fickó vagy. Van fogalmad róla? – ez amolyan költői kérdés, nem feltétlenül kell rá válaszolnia.
Egyszerűen csak...
- Csodálatos vagy. – duruzsolom, mire az iménti mosoly, ami még mindig ott feszül az arcomon, kedvessé finomul. Kerek-perec megmondom mit gondolok róla. Tökre tiszta az agyam, úgyhogy nem az alkohol beszél belőlem.
Merőn azokba a pokolian szép férfiúi szemekbe fúrom a pillantásom, miközben kinyitom a sörömet és belekortyolok. A művelet közben sem eresztem Ville pillantását.

Viszontbókoló szavaira elvigyorodom.
- Ez ellen nem tudok vitatkozni. – dünnyögöm halkan egy apró vállrántás kiséretében.
Ville az asztalra támaszkodik mindkét kezével mellettem. Egészen közel hajol hozzám.
A szemeit nem engedem el, ilyen távolságról elég nehéz is ellenállni a vonzásuknak. Beléjük lehet veszni teljesen, el lehet bennük szédülni. Valamiféle várakozás fénye ül bennük. Valahogy egyértelmű a helyzet, hozná a következő pillanatot. Hogy gyanítom-e Ville mire vár? Talán.
Sejtelmes félmosolyra görbül a szám fél sarka. Okosdin belemosolygom az arcába. Nem pislantok, csak mereven, kitartóan farkasszemezek vele.
Végül halk kacaj tör ki a torkomon. Egy kicsit félrefordulok Ville-től, míg leteszem a sörösüvegemet. A talpa tompán koppan az asztalon mellettem. Visszanézek Ville-re, és nemes egyszerűséggel, nőies lágysággal két tenyerembe veszem az arcát, hogy finom erőszakkal magamhoz húzzam, s végül az ajkamat szerelmesen az övére forrasszam. Semmi mohóság, semmi kapkodás nincs a mozdulatban.
Nem csak Ville vágyik erre a csókra. Én is.

Újabb mosolyra késztet a látvány, kedvem lenne röviden felkacagni, amint Ville előre behunyja a szemét. Látom rajta, hogy várakozik. Tudja mi fog történni, mire készülök. Tudom, hogy tudja. Eszemben sincs palástolni, hogy én is vágyom erre a csókra. Istenien csókol, ezen nem segíthetek. Gyenge vagyok!
Az ajkaim lágyan harapdálják, kóstolgatják az övét. A nyelvemet még nem vetem be.
Ville közelebb húzódik hozzám, neki nyomódik a térdeimnek. S ahogy mindeközben még végigsimít a testemen, egy futó pillanatra megrezzenek. Csupán a régi beidegződés. Önkéntelen reakció, holott teljesen átadom magam az élvezetnek, amit ez a szenvedélyes csók, amit Ville vált ki belőlem. Fürdőzöm a közelségében, a gyengédségében, a szenvedélyében. Még senki nem volt rám ilyen hatással. Kábítóan megragadó. Képtelenség elsétálni az érzés mellett.
Észre sem veszem a változást, de ahogy ott áll előttem, fölém tornyosulva, hozzám préselődve, a térdeim engednek, széjjelnyílnak, és már közöttük is van. A combjaim közrezárják az övéit.
Ahogy Ville-t csókolom, a két tenyerem hátracsúszik az arcán, az ujjaim fésűként túrnak bele a hajába, hátrasiklanak a tarkójára. Érinteni akarom, érezni a bőrét, a haját, érezni a tapintásukat.
Onnan is tovább megy mindkét karom, mire már a nyaka köré fonom azokat. Szinte magamhoz láncolom Ville-t.
Félrebillentem a fejem, s a nyelvem befurakszik Ville ajkai közé. A nyelvem a nyelvével vív érzéki csatát, élvezkedve, lázasan, mintha soha nem akarnám abbahagyni. Egy csók, de olyan varázslatos, hogy beleszédülök. Nem akarom Ville-t elengedni.
Nem. Ez nem a száguldásból maradt adrenalin a véremben. Ez a saját, vegytiszta vágyam.
Most minden olyan tökéletes. Boldog vagyok. Úgy, mint soha azelőtt.

Az én pilláim is behunyva.
Ville szája kezdetben csak lassan, komótosan, óvatosan olvad össze az enyémmel. Érzem a visszafogottságát. Tőle hirtelenséghez vagyok szokva, egészen újszerű ez a szerényen várakozó magatartás. Talán rám vár. Arra, hogy én kezdeményezzek. Talán valami egyértelmű jelre vár, hogy szimpatizálok vele. Megteszem, amit szavak nélkül kér tőlem. Nem nehéz. Egy mélyről jövő, sürgető érzés hajt. Elemi vágy. De nincs benne semmi mocskos vagy durva. Ez is én vagyok, ahogy kiderül.
Azt meg fel sem fogom, a testem milyen ösztönösen cselekszik. A térdeim… Nyitok felé. Tudattalanul is közelebb engedem magamhoz. A vastag falat, amit magam köré építettem védekezésül, azt Ville valami iszonyú alattomos ügyességgel, lépésről lépésre lerombolta. Mellette valahogy csak… elfelejtem a múltat, és a félelmeim lapítva kushadnak a lelkem sötét mélységében. Jó érzés nélkülük. Két karom a vállain támaszkodnak, ahogy a nyakát ölelem. Bal kezem ujjai a jobb csuklómat fogják, mintegy könnyed bilincsbe zárva így Ville-t.
Őrület mit vált ki belőlem ez a srác. Sugárzó lénye szinte bekebelez. Csöppet sem bánom, hogy ekkora hatással van rám.
Tetszik a haja tapintása. Most nedves az izzadtságtól, kócos, de puha. Az ujjaimmal szórakozottan kezdem el pödörgetni, piszkálgatni a tincseit, ahogy elérem azokat.
Ville a nyelvével, az ajkával, a csókjával csábít. Imádom. Azt is, ami történik. Bensőm minden kis rostjával könyörgök neki, hogy csókoljon még. Olyan kellemes így. Nem is akarja abbahagyni. A nyelve gyakorlottan deríti fel a számat és kergeti táncba a nyelvemet. Újra és újra végigsimítja az enyém az övét. Lassú erotikus játszadozás. Minden csupa érintés és simogatás.
Érzem, ahogy a keze megindul lefelé rajtam, és ahogy a végén határozott erővel belemarkol a fenekembe. Először az egyik, majd a másik keze dolgozik, és még inkább az ölébe ránt.
Ekkor dermedek kővé. Ville teljesen a combjaim közt van. Összeérünk odalent, mégha ruhán keresztül is. Roppant… kiélezett, tűzforró a helyzet. Valahol zavarba ejtő, de nem kap el a pánik.
Amikor Ő, akkor szakítom el a számat az övéről én is. A szemeim felpattannak. Levegőért kapok, hangtalanul zihálok. A szívem őrülten verdes.
Ville pillantásába fúrom a sajátom. Az arca ott lebeg az enyémtől alig egy centire. A lélegzeteink összekeverednek. Nyelek egy nagyot, az ajkaim résnyire nyílva.
A kérdésre bólintok. Hang csak aztán hagyja el a torkom.
- Igen. – felelem egyszerűen, hezitálás nélkül. Szinte úgy sóhajtom ezt a szót, miközben töretlenül nézek abba a kristályhidegen ragyogó zöld szempárba.
Fogalmam nincs Ville mit akar, mire készül, de valahányszor megkérdezte, hogy bízom-e benne, vagy megkért rá, még nem ártott nekem. Semmi okom az aggodalomra.
Remélem…

Ville mindig azt kérdi, bízom-e benne. Igazából vigyorra késztet a kérdés, mert tudhatná, hogy fenntartások nélkül.
Akkor csak élvezd.
Nagyon halkan felkuncogok, az alsó ajkam beharapom. Zavaromban egy pillanatra lesütöm a szemem, majd visszanézek Ville lélektükreibe. Alig teszek így, már közelebb is hajol, és a szám sarkán érzem az övét, ahogy gyengéden megcsókol. Egy pillanatig csak szoborrá dermedve tűnődöm az élvezet horderején, ami egyenesen elkábít és odataglóz az asztalra. Hangtalan, apró sóhaj hagyja el a tüdőmet, s lassan leereszkednek a pilláim. Teljesen átadom magam a történéseknek, bármi legyen is az.
Megrándul a szám. Mosolyognék. Vágyakozástól feszülten várom mi következik. Ville nem várat meg sokáig. Játékos, lágy ajka gyengéden érinti az államat, s a vonalát követve, kicsit elidőzve a fülemnél, a nyakamat kezdi ilyformán kényeztetni. Cirógat a lehelete, csiklandozza a bőröm. Hallom, ahogy levegőt vesz. Tébolyító. De az igazi szó, amit erre keresek, az az izgató. Ha nem ülnék, most tuti ledöglenék az asztalról.
- Ville… – lehelem alig hallhatóan a nevét, szinte úgy szökik ki a számon, mert nem egészen vagyok magamnál. - Ez… annyira… jó…
Ville és az érzéki merénylete áttörhetetlen bűvkört vont körém. Nincs menekvés. Úgy érzem, mintha a testem lebegne, mintha könnyű lenne, mintha szállnék a végtelenben, mintha… kiterjednék. Eggyé válok a csókokkal, édesen gyötrőek. Valami megmozdul bennem, a vérem felforrósodik, égetve szökik az arcomba. Kimelegszem tőle. Az egész arcom pulzál, sőt, odalent az az apró titkos kis gombocska is sajgón fellüktet a combjaim mélyén, ahogy a kellemes inger végigcikázik a testemen. Érezhetően megrázkódom, ahogy megborzongom.
Kizárólag Ville lélegzetvételeire, a csókjaira és az érintésére tudok koncentrálni. Forog velem a szerelőműhely.
Úristen! Mindjárt lefordulok innen… Minden erőm elszáll. Elgyengülök. El akarok.
A karjaim lecsúsznak a vállairól, s megállapodnak a felkarján. Az ujjaimmal gyengén, erőtlenül kapaszkodom bennük, miközben a fejem enyhén félredöntöm, jóhiszeműen felkínálva a nyakam. Újabb sóhaj kúszik ki a torkomon a résnyire nyílt ajkak közül.
Ville szavai még ott visszhangzanak a fülemben: csak élvezd. Mintha lehetne mást tenni.

Betölti a fülemet Ville halk morranása, a szuszogásával együtt, ahogy a levegőt veszi.
A szemem még mindig szorosan behunyva, és hátravetett fejjel adom át magam Ville kénye-kedvének.
Beleolvadok a történésekbe, és az érzékeim elveszítik a külvilágot.
A keze még a tarkómat fogja, Nyögök egyet. Éva vagyok az édenkertben, Ő pedig a kígyó, és nem tudok ellenállni neki. Gyötrelmesen jól csinálja. A testem rezonál, és bágyadtan ücsörgöm az asztalon, kábultan az érintéseitől. Ha nem fonná körém a karjait, minden bizonnyal leomlok a szerelőasztalról.
A nyakamon szaladó csókok elfogynak, az államon érzem az utolsót, s komótosan felemelem a fejem. Kábultan felnyitom a szememet és mély lélegzetet veszek. Ville lélektükreiben, esküszöm, a legvadabb tűz lobog, amit valaha láttam. Fénylenek. Izzanak, mint a parázsra vetett drágakövek.
Nem szól, csak elengedi az arcomat. A következő pillanatban a lélegzetem kihagy, miközben a mellkasomhoz nyúlva letolja rólam a bőrdzsekit. Tiltakoznom kéne, de nem megy, teljesen megbénít a helyzet újszerűsége, és a férfiúi gyengédség. A lágy törődés, amivel Ville dédelget.
Felsóhajtok. Egy érzés élesen, tisztán jelez az ágyékomban. Azt hiszem… az Ő vágyát is érzem odalent hozzám préselődni a két combom közt. A gondolatra szemérmesen lángolni kezd az arcom. Uramistenborogass! A szívem lázasan verdesni kezd. Hirtelen nem tudom megmondani, hogy akarnám-e AZT, vagy nem. Kissé vegyesek az érzelmeim, a gondolataim a kérdéses dologgal kapcsolatban. Akarom is, meg nem is.
A marka végigfut a karomon, végül a kezemet elérve, az ujja belemasszíroz a tenyerembe, amit a szájához húz, és megcsiklandoz a nyelvével. Úgy érzem, hogy a szívem menten megáll! Őrületesen jó. Az inger végigszáguld a gerincem mentén, élesen belém csikar. Veszettül csikis vagyok, nem tehetek róla. Kissé fészkelődni kezdek ültő helyemben. Öntudatlan reakció.
Ville szakértő. Tetszik amit velem művel, ahogyan műveli. Elérzékenyülten hagyom magam. Az agyamat elborító ködön át kínzó vágyat érzékelek csak. Bármi is ez, valami pompás érzet. Valahol a fantázia és a valóság közt lebegek, egy olyan helyen, ahol nincsenek markáns határok. Alig vagyok képes parancsolni a testemnek, hogy mozduljon meg és cselekedjen.
Homályos tekintettel pislogok Ville-re, mire lassan a homlokának döntöm az enyémet. Hangtalanul zihálok. Dúl bennem az izgatottság. A jobbom, amit kényeztet, mozdul. Ha hagyja, kinyújtom az ujjaimat és a hegyükkel megcirógatom az arcát a szája körül, majd rásiklanak az alsó ajkára, hogy szórakozottan kövessék és megrajzolják a vonalát. Leheletfinoman, elmélyülten tapintom Ville-t, míg a másik kezemmel az asztal szegélyébe kapaszkodom.
Nem akarok, nem tudok mit mondani. A tetteim beszélnek helyettem. Nem akarok megmozdulni, csak egy örökkévalóságig belélegezni a bőre sajátos illatát, kóstolni a száját, érezni a csókja ízét.
Odafúrom Ville-hez az arcomat és ismét az ajkára tapasztom az enyémet. Egyszerű, kedves, puha csók, bátorításra szoruló, de nem a leggyámoltalanabb. Talán segít eldönteni, milyen véget érjen ez az este.

Vadul cikáznak a fejemben a gondolatok. Az érzéseim is hasonlóan kavarognak. Minden porcikámban remegek; az izgalomtól, a vágytól, a félelemtől. Mindez, amiben most részem van, egy ismeretlen világ. A bennem születő érzelmekkel együtt.
A hév, a mohóság, amivel Ville falja a számat, emésztő. Egészen kimelegszem a csókcsatától. Behunyt szemeim mögött is szédülök. Meg kell benne kapaszkodnom, a derekán a kabátjában. Az ujjaim szinte belefehérednek, úgy markolom.
Ville tenyere a hasamon, részint felgyűri rajtam a felsőm. Közvetlenül a testemen, a bőrömön érzem a kezét. Esküszöm, éget az érintése, mintha forró lávába dobtak volna, a véremig felforrósít.. Hirtelen szakítom el az ajkam tőle és kapok ekkor levegőért. Megragadom a kezét. Az ujjaim szoros satukánt fonódnak a csuklójára, hogy megállítsam.
- Ville, kélek... ne… – nyögöm kissé kétségbeesetten, s mélyen a szemeibe nézek. A tekintetemmel könyörgöm neki. - …Ne itt. – fogalmam sincs mit ért ebből.
Halkan zihálok. Az elsőt, nem egy műhelyben szeretném letudni. Már ha…
Az még mindig nem tiszta bennem, hogy akarom-e azt, ami készülőben van köztünk, de amennyire meg tudom ítélni, a testem epekedik Ville-ért, azért, hogy Ő legyen velem úgy. Az ölemben csiklandoz a bizsergés. Jól tudom mit jelent ez. Olyan sokáig tartottam magam távol a szexualitás legkisebb morzsáitól is, hogy talán legfőbb ideje lenne túllépnem a saját szabályaimon.
Nem veszíthetek semmit. Nem lehet baj. Nincs mitől félnem. Bármi történjen folytatásként, biztos vagyok benne, hogy Ville lenne az utolsó ember, aki bántana.

Ville egyáltalán nem kapkodott, nem sürgetett, nem kényszerített semmire, de nem szeretném, hogy tovább vetkőztessen. Ha valaha lefekszem vele, azt akarom, hogy az az együttlét egy nyugodt helyen történjen meg, ahol nem versenyzem az idővel és a körülmények is meghittebbek. Itt a szerelőműhelyben bárki ránk akadhat, és aligha lesz kényelmes. Legalábbis attól tartok, hogy nekem nem lesz az…
Nincs mese, el kell fogadnom, milyen erősen munkál bennem a vágy, hogy megadjam a testemnek, ami a testemé. Félelmek, 20 évnyi beidegződések ide-vagy oda, emberből vagyok. Azoknak a vágyaknak a rabja, amiket Ville ébresztget bennem. Csessze meg ez a srác! Bár tudnám miért pont Ő izgatja a fantáziámat, amikor tudom miket művel. Egyszerűen kurva jó vele, és ezen nem segíthetek.
Amint megállítom, a keze nem gyűri tovább felsőm, ő pedig elhátrál egy lépésnyire tőlem. Az ujjaim engednek a csuklóján. A bocsánatkérésére némán megrázom a fejem. Zavarral küzdő, lágy mosolyommal biztosítom, hogy nincs semmi gond, nem haragszom. Aztán valami mégis hangot ölt belőlem.
- Nem tettél semmi rosszat. – búgom halkan, miközben a szemeit csodálom. Ha tudná, hogy gyakran álmodom ezzel a kristályfényű szempárral, talán világgá futna. Hehehe. Az okos lányok mélyen hallgatnak az efféle nyálas dolgokról.
Már nem kapaszkodom az asztalban, mire Ville megfogja a kezem, hogy az ujjaim közé fűzze az ujjait.
A javaslatára bólintok.
- Egyetértek. – döngöm somolyogva. Nem ellenkezem, engedem, hadd húzzon maga után. Lecsusszanok az asztalról.
Szóval mutatna valamit?
- Hűha! Még tartogatsz meglepit ma estére? – nevetek kurtán. Nem, nem értek félre semmit ezzel a mutogatással. Nem vagyok én olyan.
Hallom, hogy valahol kitartóan zümmög a mobilja. Ville kihúzza a kezemből a kezét, én elengedem, hadd intézze el a dolgát.
- Persze, csak nyugodtan. – válaszolom mosolyogva, de ahelyett, hogy felvenné, inkább kinyomja a hívót.
Nekem meg eszembe jut valami.
- Várj, a dzsekim. – sietek érte az asztalhoz, és lekapom róla, hogy azzal együtt térjek vissza Ville-hez.
- Mehetünk! – mosolyodom fel Ville szemeibe gyermeki lelkesedéssel.

Vagy úgy! Egy rejtélyes hely, ahol Ville jól érzi magát. Lássuk!
- Remek! Kíváncsi vagyok, hol szeretsz lenni. – bazsalygom mosolyogva. Tényleg érdekel a dolog. Ennyivel is jobban megismerem Ville-t.
A mobilja mindeközben kitartóan zizeg. Első körben nem veszi föl, de aztán mégis. Sokat nem hallok a vonal végéről szűrődő hangból, csak azt tudom megállapítani, hogy egy férfi szövegel. Ville egyszerűen és röviden, az ő sajátos stílusában rendezi le, aztán hozzám fordul, hogy felvilágosítson a részletekről. A hallottakra feljebb fut a fél szemöldököm a meglepődéstől.
- Ellenőrzés? Ilyenkor? – megrántom a vállam. - Végülis… Tök mindegy. – hagyom rá az egészet. Nem fontos, inkább az, hogy elhúzzunk innen.
Jah, tényleg. Át kéne öltözni, és el kéne rámolni. Megfeledkeztem arról, hogy nem a saját ruhám van rajtam, csak egy kölcsön szerkó. Szép is lenne, ha meglovasítom a felszerelést.
Odasietek a padhoz, ahol a holmijaim hevernek, a dzsekit felakasztom, majd kapkodva letolom a hozzávaló motoros nadrágot. Pillanatok alatt megszabadulok tőle. A sajátomban amúgyis kényelmesebben érzem magam. Abba nem sülök bele. Ez olyan volt még a motoron is, mint a katlan. Nem tökölök. Egy perc, és felöltözöm. Már a fekete bőrkabátom zipzározom magamon fel az államig.
- Én készen vagyok. Te hogy állsz? – fordulok Ville-hez, miután felakasztottam a cuccost a helyére.
Ha Ville is megvan, elindulok kifelé a műhelyből. A fekete BMW-ém a cél. A járgány, amin ő száguldozott, az ő reszortja. Gondolom betolja oda, ahonnan elhozta. Mindenképp megvárom, míg elintézi, már ha így tesz. Úgyis övé a kormány, úgyhogy nem szállok még fel a nyeregbe, majd csak ha csatlakozik hozzám és mehetünk tovább arra a bizonyos helyre.

A sört elveszem Ville-től. Oké, akkor ezt visszük.
A garázst elhagyva, odakint a levegőn a motornál Ville vallomására megeresztek egy lapos félmosolyt.
Afelől nincs kétségem, hogy élvezte. Azt meg nem kötöm az orrára, hogy én is cefetül. Addig amíg, vetkőztetni nem kezdett. Azt hiszem, ezért jó, ha közben be vagy szívva. mint pölö tegnap este. Bár, marha nagy szerencse, hogy itt most nem volt vízipipa. Ki tudja hol állunk meg. Vagy hol nem.
Ez a srác teljesen összekócolja az agyam.
A fejembe húzom a bukóm, megvárom míg Ville is és ráteszi magát a nyeregre. Szabad kezemmel megkapaszkodom a karjában, és mögé pattanok. Már egészen megszoktam, hogy Ő vezet, és enyém az „anyósülés”, ha ketten vagyunk.
Balomban a sörök, oldalt lógnak mellettem. A szabad jobb karommal pedig szorosan átölelem Ville törzsét és a hátára simulok.
Elindulunk és elhagyjuk a versenypályát. Remélem nem ez volt az utolsó alkalom, hogy eljöttünk ide. Egy életre szól élmény volt ez is.
Észak felé robogunk. Ville nem száguld velem, így nem okoz gondot fél karral csimpaszkodni benne.
A végtelen kietlenség némaságát a motor búgása zavarja meg. Közvilágítás erre semmi, de az éjszakába hasító éles fénypászmának hála látom, hogy Ville kihozott a sivatagba. Kövek ropognak a gumik alatt, már hallom őket, ahogy lassítunk, s végül megállunk egy erre alkalmas helyen.
Leteszem a lábaimat a talajra, s csak ekkor tolom fel a plexit az arcomból.
- Hűha! Ide szoktál visszavonulni? – kérdem mosolyogva. Mélyen búgó hangom talán bekúszik Ville sisakja alá. Érezheti a hátán, amint jobban hozzányomódom, miközben lekászálódni igyekszem mögüle. A sisakom ismét lekerül rólam, mikor már a járgány mellett állok. Csikorognak az apró kavicsok a csizmám talpa alatt.
- Igazán szép környék. – mondom. A szemeimet végighordom a sötétségbe burkolózó tájon. Igyekszem kivenni belőle, amit ki lehet ezen a kései órán.
Ha Ville leszállt a nyeregből, de ha azon akar trónolni, nekem úgy is jó, felé kínálom a söröket.
Didergem. Hűvös van. Finn vér ide, vagy oda, basszus, azért megérzem. Üres tenyeremmel dörzsölöm meg a másik felkaromat. A csípős levegő bekúszik a dzsekim alá és borzongat.
- Gyakran jársz ide? – tudakolom. A tekintetem Ville arcán függ. Szerényen a szemeibe vigyorodom.
- Ha ekkora természetjáró vagy, szerintem Finnország is tetszene neked, már a turnémentes oldala. Elképesztő, mesebéli tájaink vannak. Tudom, hogy párszor megfordultál nálunk, de egyszer megnézhetnéd melón kívül turista szemmel is. - magyarázom. Még a végén Ville megbánja, hogy elhozott ide, annyit szövegelek.