Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
- Csúcs ez a járgány kislány, de nem ér fel egy homokfutóval! - részletezem, tőlem teljesen szokatlan módú vidám hangulatot felvéve, és csak azután csapom a plexit. A motor.. beindul. Hangos robajjal tölti be a lassan éjszakába forduló csendet, itt mégse zavar senkit se. Max a skorpiók húznak el a gecibe..
Egy utolsó nagy sóhaj, hátrahagyva minden panaszáradatot, minden bűnt és minden félrecsúszott indulatot, lassan engedem meg hátra a motort. Csak egy kicsit, rükvercbe, amíg a kerékkel alákapok, és ráveszem hogy megforduljon a köveken.
Kifelé menet.. az út semmivel sem kényelmesebb mint befele. Ez az az ár, amit meg kell fizetned hogy végre magad lehetsz, és végül kiérve az aszfalt szélére, nyugalommal tölt el, hogy még nem indult be az az igazán nagy forgalom Vegas felé. Kellemesen adok a kicsikének..
Alig 10 perccel később, a korai öröm már nem nyújt elégedettséget. Kamionok, az éjszakai szállítmányok, limuzinok jóópár gazdag seggfejjel és az eszetlen autósok hada szlalomozva a környéken, nem engedi a teljes sebességet, de azért a lehetőségekhez mérten hajtok. Elérve Vegas szélét.. már betéve tudom a kis utcát. Gyilkosok.. drogosok, kurvák.. aki ismeri a környéket nem szívesen jön ide, én mégis határozott céllal érkeztem. Elérni azt az útvégi kis bodegát.
Az autópályáról bezúgva Vegasba, már nem telik sok időbe, hogy feltáruljon a szemem előtt a kétes környék nyomasztó látványa. A bukóm alatt rejtve marad a szemöldököm gyanakvó rándulása. Hogy meglepődöm-e? Nem feltétlenül. Erre sokkal gyérebb a közvilágítás, mint a belvárosban. Én szisztematikusan elkerülöm az efféle sötét, rosszhírű helyeket (kizárólag a termetem miatt...), és csak azért nem rezelek be, mert nem vagyok egyedül. A motor velem van. Bocs Ville. Csak vicc volt… Rosszarcú kocsmatöltelékek, drogosok lézengenek a járdán, ahol a kifent kurvák kisebb csoportokba verődve bagóznak az épületek falának dőlve. Az aranyékszerekkel felcsillározott stricijük meg a közelből tartja rajtuk atyáskodó tekintetét. Olyan romantikus itt… A helyiek barátságos cápavigyorral bámulnak meg minket, ahogy végiggurulunk az utcán. Csak remélni merem, hogy nem lopják ki alólunk a kerekeket. Ha mégis… akkor én rendezek brutális tömegmészárlást. Aztán Ville-nek sem kell többet errefelé kurvázgatnia. Ehe… Megfontolandó az egész hadművelet. Íme egy csendes őrült vallomásai. Eszemben sincs hangoztatni a kételyeimet. Inkább bőszen mantrázgatok magamban; Gondolj a kajára! Gondolj-gondolj-gondolj! Mikor Ville leparkol a hambis közelében az utca végén, neeeem kapkodom el a leszállást. Érezni akarom a motort alattam. Biztonságot ad. Mégis lekászálódom. A bukómat is leveszem. Erős vagyok és bátor! Ehm… kajáljunk azt’ húzzunk innen. című bájmosollyal pislogok őnagyságosfehérséges főnökségére.
A terep a szokásos. Most mégse a szokásos módon érkezem, a motor, kelt azért némi feltűnést, de nem tartok tőle hogy bárki is nekünk jönne, akadnak azért.. "barátok" a körletben.
Elérve a bódét, csak féloldalasan csurgatok be. Elhal a motor, odabentről az öreg, gülü szemeket meresztve bámul kifele, nem érti honnan a nagy felhajtás. A motor már áll. AZ én két lábam is már lenn, a lány meg.. Megszeppent?? Szélesre húzom a fogsorom, de a bukó még ott figyel a fejemen, aztán csak lekászálódik.. én meg még mindig ott ülök a helyemen és csak úgy szabadulok meg a bukótól.
- Nem egy Hilton.. de itt senkit se érdekel ki vagy.. - csúszik a szemeibe már egy sokkal lágyabb mosolyom, és látva a ködös ábrázatát a következő vigyort muszáj elnyomnom. - Nem esik bajod.. - a szokásos, de szállok is le közben a motorról, a bukót elfektetem a nyergen, itt leszünk tőle alig néhány lépésre, és ha adja magát, előre lépve felé nyújtom a kezemet.
- Jössz!?? - talán a szemöldököm is ugrik a helyére ahogy visszafordulok, de ha az övé belecsúszik a kezembe, ha nem, megindulok a bodega fele.
- Üdv.. Carlito! - állok meg az öreggel szemben és csak akkor jön a felismerés.
- Amiiiiiigóóóóóó! - az üdvrivalgása mosolyra gerjeszt - Te.. nem lenni.. már nagyon régóta.. - töri a nyelvet - ITT! - mutat maga előtt a padlóra, de igaza van. Nem is tudom mikor ettem itt utoljára.
- De most itt vagyok, Carlos. - vigyorgom, ahogy megforog a lány keze az ujjaimon.
- És micsoda Seńńńorittta.. óóóó..! - bírom az öreget, nem miatta járom ezt a környéket, de mindig meglátogatom. - na meg az a brüm-brüm..! - jótékony szókép a motorra, de csak egy pillanatra fordulok hátra ahogy a járgányra mutat.
- Tudja hogy van ez.. gazdag család. - bökök a lány felé rákacsintva és kivirul az az újabb vigyorom. - Kettő lesz! - bökök oda, azzal nem is kérdezősködik tovább, ugyanúgy felvigyorogva fordul is hogy alkosson. Már most összefut a nyál a számban..
Ahogy befordulunk az utcába, nekem nem az az első gondolatom, hogy Ville-nek vannak itt haverjai. Az csak a második. Míg leszállok mögüle, nem láthatom, hogy épp vigyorog a bukó alatt. Ugye a kicsit könnyű kiröhögni… Még a motoron ül, de a bukó lekerül a fejéről. Hilton, és hogy senkit se érdekel ki vagyok? Óóó! Maga a földi paradicsom. - Itt kell lakást bérelnem. - motyogom, most már én is Ville szemeibe vigyorogva. Gyávaságom nem ismer határokat, de nem reklámozom. Ville mégis mintha ráérezne. Azt mondja nem esik bajom. Nem hát! Mert még időben meglépek. Nem vagyok teljesen paranoid, ez csak egészséges életösztön. Épp tegnap bactam rá... Fényes nappal. Leveszi magát a motorról, én meg elfogadom a felém nyújtott kezét. Az ujjaim finoman fonódnak az övéire. Noha a gesztus meglep, ugyanakkor felbuzog bennem a nőies, ujjongó lelkesedés is. Wúúúúúú! A kérdésre, hogy megyek-e, bólintok. - Aha! – az arcomon trónoló kislányos vigyor töretlen. Kéz a kézben egy gyilkosokkal teli környéken. Félreértés ne essék, nem panaszkodom. Sőt, ennek a jelenetnek a szerzői jogát el fogom adni Hollywood-nak. Ville odavezet a kis büfés bódé elé és barátian odaköszön az idősebb mexikói fickónak. Szóval ismeri. - Helló! – mosolyodom szélesen a pult mögött ügyködő Carlos-ra, aki nagyon megörül Ville-nek. Odabentről ínycsiklandó illatok szállingóznak. Kiérzem a sült húst és a hagymát, ami beindítja a nyáltermelésem. A harsány szenyorítázásra kapom fel a fejem, és heherészős vigyorgást csal a képemre. Jó arc ez a Carlitos, cuki, ahogy töri az angolt. „Brüm-brüm” Nem nevetem ki érte, de feszül a szám, hogy visszafogom magam. Erre Ville benyögi: „gazdag család”. Még mindig tartom az iménti vigyoromat, miközben rásandítok. Értem én a poént, de egy ilyen helyen ilyeneket durrogtatni… Ennyi erővel akár a halálos ítéletemet is kimondhatná; Minden zseb- és hasfelmetszőt ide! Puff egy kivilágított reklámtábla a nyakamba. A nagyfőnök végül rendel, én meg izgatottan topogva (nem, nem a mehetnék van a lábaimban, kezdek lassan akklimatizálódni) várom a híres szenyót. - Ville ódát zengett a szószáról. – magyarázom befelé az ablakon. Carlos épp ügyeskedve rámolja össze a két hambit.
Tetszik a szövege, de csak egy teliszájas vigyort villantok. Sokkal inkább húzzunk az illatok fele! Az öreg.. rég nem látott barátként üdvözöl. Előadtam már itt neki pár légbőlkapott történetet, simán elhiszi hogy egy drogbáró szállítója vagyok, vagy hogy az egyik helyi kis kisstílű banda tagja, aki figyeli a környéket, nem fél ez semmitől és ezt becsülöm benne.
"Fiam.. ha az Úúúúr aszondja menni kell, há' menni kell!" - vigyorog sokszor a képembe, elszórva a tanításokat, de egyszer.. egy igen késői este azért elmondta a lényeget, mekkora vadászpuska is figyel ott a pult alá rejtve, neki ne vigyék el a napi bevételt!
Bírtam az öreget. Még most is bírom, és még ha nem is lenne az a hamburger olyan elcseszettül ízletes, talán akkor is idejárnék néhanapján hozzá. Vagy nem.
A lááány.. úgy nézem lassan szokja a helyzetet, bár a kezét, még nem engedem el, az már nem lényeges hogy mert ő szorongatja az enyémet, vagy egyszerűen nekem esik jól őt a kezemben tartani.
Carlos ügyködik. Én meg csak lopva nézem végig a terepet, sehol senki, legalábbis a közelünkben, a szemközti utcáról is csak pár kurva nézeget, de ez a mai nem AZ.. az alkalom. Inkább kéne nekik a dögös motor...
A lány hangja ránt vissza a képre, megszólal.. MEGSZÓLAL! Én meg egy árva hang nélkül figyelem.
- Jóóóó.. gyerek ez az ember, én mondom neked, jóóól kikaptad vele.. - vigyorog vissza z öreg, de a keze jár, úgy mint a motolla, oda se figyel, mégse vágja soha az ujját bele. Legalábbis én nem éreztem.
- Ne hallgass rá, már szenilis.. - pörgetem a fejemnél az ujjam nevetve, de aztán egy kiadósat sóhajtok.
- Szenilis a te jóóó édes.. rézfánfütyülő búúho Coobre peene.. - csúszik el a vége, és nem biztos hogy akarom tudni hogyan is szólna ez. Helyette szélesen nevetek.
Míg a szenyóra várunk, én is nézelődöm. Szkennelem, hogy mi a stájsz; hol erre, hol arra. Bizonyítékokat gyűjtök, árulkodó jeleket; nem ez lesz-e az utolsó vacsorám. Hogy túlreagálom? Akarjanak téged megkéselni a melóhelyedtől egy utcányira, és majd meglátjuk nem csúszik-e be a gatyádba a szivárvány. Egyébként látom is a fejfámat. Szép fekete márványkő, rajta a RIP Octi. Úgy halt meg, ahogy élt; evett felirat. Az újságok meg tele lennének efféle szalagcímekkel: A finn énekesnőt nyakon szúrták/hátba lőtték/megskalpolták egy mexikói hamburgeres bódé előtt. És még a mekis kajára mondják, hogy egészségtelen. Úgy szorongatom Ville kezét, mintha mindentől megvédhetne. Viszont határozottan sugárzik belőle, hogy uralja a helyzetet. A környezetet. Mintha sokkal kényelmesebben, otthonosabban mozogna itt, mint máshol. Carlos-sal is tök laza. Meg egyáltalán azóta az, hogy megérkeztünk. Valahogy érződik rajta. Tényleg… Neki mi lenne a sírfelirata? ”Voltam, mert lettem, untam, hát mentem.”? Vagy ”Rövid az élet, hosszú a sír, mindenki ba***on amennyit bír.” Ezen asszem Vespa-val veszekednének. Hehehe. Birdié meg: ”Megszületett, virágzott, eltemették, kimászott.” Carlos szövegére elvigyorodom. Szerinte Ville jóóóógyerek. Egyetértően bólogatok (gyorsan, még mielőtt benyelnék egy headshot-ot), aztán Ville-re fordítom sunyi, lapos pillantásomat. - Jahm… – vakargatom meg az arcomat a szabad kezem ujjvégeivel. És hogy kikaptam vele? - Igen... Sikerült… – dünnyögöm. A vigyorom a régi, de aztán kiböffen belőlem egy szolid kacagás. Még mindig Ville-t skubizom, miközben a karjának dőlök, hogy vállal finoman megbökjem. Jógyerek, mi? Nem tudom Carlos kit szidhat Ville közeli rokonságából, de jót nevetek az évődésükön.
Az, ahogy a kezemet szinte letépi, azt súgja nem volt túl jó választás. A helyszín... Belenézek a szemeibe mellettem, csak hogy jelezzem, nincs mitől félnie, ismerem a környéket, de aztán Carlos befűzi azt a szöveget, nekem meg muszáj hogy rákontrázzak. Nem eszik azt olyan forrón! A lány viszont.. ahogy közelebb húz, belebök a karomba, én meg teli vigyorgással rásandítok, afféle "Mi VAN??" bejátszással, mikor az öreg vágja keresztbe a történetet.
- Su servicio, buen apetito..! - jelenik meg a két kiadós adag az orrunk előtt, én meg megint a lányra nézek. Nem győzködöm, sőt, egyáltalán nem is beszélek, egyszerűen csak lassan engedem el a kezét, kifűzöm az övéből a kezemet, és félrehajtva a bőrkabátot kirántom a tárcám. Bőséges jattal fizetek. Nem szokásom, most mégis megérdemli a tisztességeset.
Rámarok a burgerre, ha a lány is megtette előttem ha nem, és a gyomrom kordul egy hatalmasat.
- Kösz.. öreg! - vigyorgom telibe, de a következő pillanatban már harapok is bele, végigcsorgatva azt a cuccot az egész arcomon. Valamiféle vigyor rajzolódik ki az egészre.. Ez benne a legfenségesebb!
A két hamburger kikerül az ablakba, én meg elengedem Ville kezét. Íme egy úriember. Mármint Ő. Amiért meghívott, meg vigyáz rám, meg minden. Nem repülök rá a szenyóra, míg Ville ki nem fizeti, de aztán odalépek mellé, és elveszem az enyémet. Lázasan kutakodok szerény spanyol ismereteim közt, hogy hogyan mondják; köszönöm. Áh, meg is van! - Gracias! – nyomom be, csakhogy emeljem a színvonalat. Ville-re vigyorgom. - Jó étvágyat. – intézem ezt hozzá, mielőtt az ujjaim közt tartott óriási hambiba beleharapok egy becsületeset. A szalvétán keresztül is érzem a melegét. Abban a szent pillanatban, hogy kajához jutok, egyből megfeledkezem a katasztrófakészültségről. Egészen más világba csöppenek. Micsoda ízek! Még a szemeimet is behunyom az élvezet közben. - Mmmm!!! Ville, igazad volt, ez isteni! – magyarázom teljes átéléssel, aztán még a következő falat előtt a mexikói fickóra emelem a pillantásomat. - Carlos, nem akar a belvárosba költözni? – tudakolom gyermeki vigyorral az arcomon. Akkor mindennapos vendég lennék.
- De buena gana..! (Nagyon szívesen) - hallom a fülemen, de a szám, tövig tömve a hamburgerrel. Nem finomkodok és eszemben sincs óvatoskodni vele, csak úgy az egészet telibe, így szokás ez errefelé, pláne ha valami ilyen fejedelmi! A lányra fordulok, csak félig, ahogy teli szájjal rágok, csak meglóbálom a fejemet, hogy ja.. neki is, de ne kívánja hogy most beszéljek, aztán vissza a Mennyei mannához.
Ekkor kiállt fel a lány mellettem. Megint fordulok, egy grimaszolt vigyor a fejemen, naná, hogy megint teli a szám, vagy még mindig!?? Lényegtelen, de a következő kérdésnél a vén mexikói csap bele.
- No- no- no.. Seńorita, Carlosnak lenni itt, perfecto! - mutatja az egyezményes príma jelet, én meg.. nem kötözködöm vele, ha a hegy nem jön Mohamedhez...
- Majd többször meglátogatjuk.. - két falat között, vagy még rágás közben?? Ez is lényegtelen, a lényeg hogy megértett, én meg.. nem is telik olyan sok időbe, mire lassan.. a fenéket lassan, de beburkolom az egészet. Egy kiadós böffentés kívánja meg az utóhatást.
- Carlito, mondd hogy van még abból a jó sörből is! - felkiáltás, de kit zavar ez! Aztán ahogy az öreg bólint, elvigyorul a feje, csak fordul, aztán dobja elém a kellemesen hűvös üveget. Még gyöngyözik az oldala.
- Fél embernek nézel?? - emelkedik a szemöldököm a levegőbe, de aztán.. érti a célzást, nem kell többet beszéljek, máris ott van mellette a következő.
- Na azért.. - vigyorgom, aztán rámarok mindkettőre, és miután ciccent, ha a lány nem ellenkezik, na meg a hamburger nagy részét már begyűrte, a kezébe nyomom.
Gondoltam, hogy jó itt Carlosnak. Ha nem bútorozik a stúdió mellé, akkor majd… testőrséggel elugrok néha hozzá, mert egyedül tuti nem jövök erre a környékre. Hogy többször meglátogatjuk? - Benne vagyok! – kontrázok Ville-re lelkesen. Ő közben villámgyorsan betolja a hambit, én meg még csak a felénél járok, akármekkora zabagép vagyok (mellesleg nem látszik rajtam). Különben sem rohanok, minden egyes falatot ki akarok élvezni. Úgyhogy nem is dumálok közben. Gyorsan lenyelem, ami a számban van, mikor Ville belenyomja a szabad kezembe a sörösüveget. - Köszi. – magyarázom félig teli szájjal, miközben bólogatok is mellé, hogy jöhet. Ügyeskedve zabbantok, nehogy meglépjenek a hagymakarikák a zsemléből. Hagyma… Á, nem baj. Ville talán elnézi, hogy hagymás búcsúcsókot kap majd. Hehehe. Begyűröm az utolsó falatokat is, lenyalintom a szám széléről a morzsákat a ketchuppal együtt, aztán a szalvétával megtörlöm a képem. - Hát ez tényleg mennyei volt. – mondom. Neeem, én nem böffintek. Még nem. Vagy legalábbis nem 5.1-es hangminőségben. A hamburgert leöblítem jó hideg sörrel. Egy húzóra nem megy le, meg aztán rohanni sem akarok. Valahogy most annyira nem sürgős, de… tudom, hogy előbb-utóbb úgyis haza kell gurulni. A közeli kukához lépek, hogy beledobjam az összegyűrt szalvétát az üres sörös dobozzal együtt. - Ha Ville elkísér, még látjuk egymást, Carlos. – kacsintok cinkosan a mexikói férfira. Nem tudom Ville-nek van-e itt még dolga, szeretne-e még beszélgetni a „cimborájával”, vagy mehetnéke van-e. Kérdő pillantásokat vetek rá.
- Kösz, mindent.. - vigyorgok még az öregre, közelebb lépve hogy leszórjam még a két sör árát. October valamikor ekkor tipeg a szemetes felé, az enyém.. én már elintéztem ezt a tag mellett. Stílusosan szép az a borravaló!
Belekapva az üvegbe, elindulok a motor felé. A lányt nem előzöm be, megállok, hagyom hogy előttem lépkedjen, és igen, ha megteszi, ha nem idomul be mellém, azért lazán szemrevételezem hátulról. Sosem árt az meg mégegyszer! De reméljük nem.. utoljára!
- Adiós! – köszönök el Carlos-tól, aztán még mielőtt a motor felé irányzékolnám magam, kérdőn Ville-re nézek. - Mehetünk? – tudakolom egy kedves mosollyal. Ha nem jelzi, hogy szeretne itt még mást is, akkor kényelmesen visszasétálok a közelben parkoló mocihoz. Csak a bukómat veszem kézbe, nem nyomulok a volánhoz, az most Ville-é, nem veszem el a vezető szerepet. - Finom volt ez a vacsi. – mosolygom a szemeibe, mielőtt visszahúzom a fekete sisakot a fejembe. Várom, hogy Ville felüljön az acélló nyergébe, majd én is felpattanok mögé. Gondolom a stúdióhoz megyünk. Ott majd előreülök.
Csak egy biccentés jelzi hogy nekem itt egyéb dolgom nincs, és amúgy is, nem felejtettem ám el, hogy alig néhány perce még menekült volna innen. Újabb mosoly feszít szét az arcomon, de ezt már vagy mellette vagy pont mikor hátulról tanulmányozom, de nincs is olyan messze az a motor.. Azt elérve kapom csak vissza fel, a fejem.
- Örülök hogy ízlett! - marok rá a maradék bukóra, és mivel úgy néz ki továbbra is enged, megközelítem a moci elejét. - Mondtam én neked hogy mesteri lesssz.. - egy utolsó mosoly, aztán tűnök is el a sötétségben, a fejemen a cucc, a lábamat átvetve indítom a lóerőket, és várok, hogy ő is követve a példám, rendesen mögém másszon.
Ha nincs közlendő, vagy bármi ami akadályozna, a motor feldübörgő hangja újabb tekinteteket szegez a képre, de eszemben sincs most megijedni. Ha eddig nem féltem, nem most fog senki keresztüllőni, pedig ilyesmi is megtörténik ezen a környéken. De nincs okom panaszra.
Egy újabb kanyar, mégis automatába közlekedek, a város már dübörög ilyenkor, nagyban, ezért elkerülök minden olyan helyet ami gondot jelenthet és alig.. talán olyan negyed órát ha a nyeregben ülve csorgatom be a járgányt végül a lány lakása elé. Nem terveztem, de így esett. És ahogy megállunk, még nem állítva le a motort feszítem ki a két csülkömet, csak hogy lerántsam a fejemről a sisakot. Úgy néz ki megérkeztünk.
Ismerős utcák, kanyarok. Aztán mégis csak meglep, hogy Ville nem a stúdió felé veszi az irányt. Nem akarok menet közben kalimpálni, hogy Hé! Nem arra! Talán úgysem értené mi a bajom. De én úgy gondoltam, hogy egyértelműen őt tesszük le előbb. Na, se gond. Ő meg mást tervezett. Mondtam én, hogy egy igazi úriember. Leparkol a lakásom háztömbje előtt, kitámasztja lábbal a járgányt, mire én meg lekászálódom a háta mögül. Hatalmasat sóhajtok a bukó alatt, még mielőtt megszabadulnék tőle. Hát… Véget ért ez az este. Igazából nem szeretném, de… Ez van. Lekerül a sisak rólam, ma sokadszorra. Ville mellett ácsingózom, miközben belemosolygom azokba a szép hidegzöld szemekbe. - Fantasztikus este volt. Nagyon jól éreztem magam veled. – döngöm nem kevés lányos zavarral küzdve. Mert tudom mi jön. Búcsúcsók, meg ilyenek, aztán én is haza, meg Ő is haza. Odapasszolhatnám a motort, mennyen azzal nyugodtan, majd másnap úgyis összeszedem a stúdiónál, nem nagy kunszt, nem fog hiányozni. Végül mégsem ajánlom fel, mert hirtelen gondolok egyet. Franc érti ezt. - Mindketten tudjuk hogyan fog végződni. – magyarázok tovább. - Hazamész, vagy vissza oda, és felhívsz egy kurvát. Esetleg kettőt. De mi lenne, ha… - leveszem az arcáról a szemeimet és néhány másodpercig a betont kezdem el bámulni a lábam előtt. - …ma este beérnéd velem? – emelem aztán vissza a pillantásomat rá. Carlos-tól egész úton idáig azon gondolkodtam (meg lelkierőt gyűjtöttem) hogyan csikarhatnék ki még bónuszperceket az éjszakából, hogyan lehetnék még Vele. Ennél jobb ötletem nincs. És igazából, ez a valami most, sokkal több, mint mentőötlet. Valami munkálkodik bennem. Valami ösztökél, hogy ugorjam át a saját árnyékom minden para ellenére. Úgyis őrültséget akartam csinálni. Hát, ez az lesz. Kit érdekel… A slusszkulcsért nyúlok, és kihúzom a helyéről. Ez a motor ma már nem megy sehova. Csakhogy egyértelműsítsem a döntésemet, már ha Ville rákérdezne; biztos vagyok-e benne. És mintha taxival nem tudna lelépni. Hát nem fog. Mert azt meg... Pf... Akkor elküldöm. Ez az Octi, neked sem kell már megbuggyanni. Ville szemébe nézek, s egy határozott, de ártatlan mosolyt címzek neki meghívásként. Aztán elegánsan sarkon pördülök, és kényelmes léptekkel – nem sietek sehova – elindulok a bejárat felé. Hogy utánam jön-e, passz.
Felmosolygok a szemeibe. Akaratlanul, zsigerből teszem, valahogy mégse állok ellen, már eszemben sincs rá nem mosolyogni. Ki érti ezt..(?)
- Nemkülönben. - biccentek, és bár ő már talpon, mégse lökdösöm félre hogy azonmód gyorsban letaszigáljam én is magam, valahogy nagyon nem sietős.
- Legközelebb.. - kezdenék bele, de a szavamba vág. Én meg hagyom, az amit ő mondana sokkal jobban érdekel, és aztáán...
Hogy meg e lep?? Valószínűleg. Ami biztos, hogy résnyire húzom a szemeimet és próbálom.. kikutatni vajon ez egy újabb játéka e. Talán megint játszik velem.. Talán ez a rész.. neki vicces, vagy most a szavaknak higgyek e..(?)
- October, biztos vagy benne hogy..? - kérdezem, lenne ez tovább is, de akkor kikapja a kulcsot, és ez befagyasztja a lényeget. Csak nézek. Rá, mert oké, amúgy sem a motorral megyek, de...
Az a sokat mondó mosoly egy pillanat alatt beolvaszt mindent. Bennem. A gyanakvást, minden ellenszegülési késztetést, és ahogy nem is annyira hirtelen de hátat fordít nekem, én előre fordulva elmosolyodok. Ez a lány még kicsinál ma engem..
De nem adom fel, és pont ezért emelem le magam a motorról. Tudom hogy ezt akarom. Ittmaradni, vele.. Ha már hívott... És egy korántsem panaszittas sóhajt megeresztve követem. Egészen addig amíg utol nem érem, és még ott sem szólalok meg. Csak követem. Egy kurva szó nélkül, a lakásig akár, ha addig nem érez késztetést hogy beszéljen.
Szavak helyett egy kedves, őszinte mosollyal válaszolok Ville kérdésére. Igen, biztos lehet abban, hogy jól hallotta, amit előzőleg mondtam. Most nyoma sincs se bennem, se rajtam annak a vicces kedvű kislánynak, aki egyszer beugratta. A bejárat felé lépkedek. Hogy ideges vagyok-e? Basszus, hogy a frászba ne?! De nem mutatom kifelé. Mindent legyűrök. Hallom, ahogy Ville leszáll a motorról, aztán hallom a lépteit tompán koppanni a járdán mögöttem. Az ajtó előtt megtorpanok, és matatni kezdek fekete bőrdzsekim zsebében a lakáskulcsok után. Előbb az egyik zsebben keresem. Üres. Beletúrok a másikba. Tudom hova tettem a kulcscsomót... Csekkolom az oldal- és a mellzsebeket is. Ezekben sincs, úgyhogy szaporább kézmozdulatokkal tapperolom végig a farmernadrágomat is. Elöl, hátul, oldalt, ahol csak zseb lehet. Aha… Elér a hideg zuhany szerű felismerés. Csak állok az ajtó előtt, aztán a homlokom azon koppan. Elengedek egy rohadt nyugodt, beletörődő sóhajt, ahogy ott támasztom a fejemet. - Azt hiszem… - döngöm halkan, lefelé bámulva. - ...elhagytam a kulcsaimat a sivatagban. Kedvem lenne vigyorogni, de mégsem teszem. Talán csak egy hangyányi hitetlenkedő mosoly bújkál a szám sarkaiban. Bakker... Hogy ez is most...
Csak követem. Valahogy nem lépek mellé, az olyan.. ijesztő lenne, és még az is lehet hogy megköszörülöm a torkomat valahol útközben, de egyértelműen kiesik az a reakció. Viszont mögötte állok meg. Közvetlenül, annyira nem tapadok rá, mint odakinn, a motornál, mégis elég közel hozzá, hogy érezzem. Valamit nagyon keres.
Először nem értem. Mégse kérdezek rá, de az hogy egyértelműen itt álltunk meg, árulkodó jel. Hát még amikor az egész keresés végeszakad, és előre dőlve koppan a feje. Megemelem az egyik szemöldököm. De nem kell kérdezzek, ő az aki megelőz benne.
Elmosolyodom. Fel a drótozott rácsú üvegre előttem, és alig fél másodpercig tart a felismerés. Nem tudom mikor, de az biztos hogy óvón fut a bal vállára a kezem, és ha nem ellenkezik, engedelmeskedik nekem, jobb kézzel fordítom meg. Pont hogy a háta tapadjon az ajtóra és én csak egyetlen egyet közelebb lépjek.
- Én két esélyt látok a ma estére. - hajolok félig lejjebb, hogy belenézzek, szinte pont a szemeibe, ahogy fél kézzel mellette, az üvegen támaszkodok meg - Vagy rám bízod magad.. - igéző hangerővel - amiii.. nem is biztos hogy olyan jó ötlet - emelkedem vissza fel, hogy fölfelé körülnézzek és vegyem viccesre a figurát - tekintve az előéletemet.. - már vigyorgok - vagy pedig felpattanunk arra a járgányra ott balra.. - ejtem le a fejem félig visszafordulóval mutatva a motorra a hónom alatt - És be kell érned egy bűzös.. legénylakással.. - vigyorgok már újra a szemeibe - Viszont egy dolog biztosan jó a képletben. Grid és a fiúk, már tuti elpucoltak! - szelídül az egész újra mosollyá, és hogy hogyan folytatódik az este?? Már nem érdekel... Egyszerűen csak vele legyek.
Megérzem Ville kezét finoman a vállamra csúszni. Ekkor emelem fel a fejemet az ajtóról, és eközben ő szembe is fordít magával. Engedek a szándékának. Háttal a bejárathoz simulok. Csalódottan, és egyben rohadt bűnbánóan pislogok fel Ville-re. Eskü, nem direkt volt… Fél kezén megtámaszkodik a fejem mellett és fölém hajol. Amikor ilyen hangerővel beszél, ilyen hangszínnel, valami fura, bizsergető, kellemes érzet zongorázgat a gerincemen. Akaratlanul is mosolyt csal az arcomra a szavaival. Nagy mágus/fenegyerek, az már világos. A felsorolt opciókat hallgatva, az a mosoly jókedvű vigyorrá izmosodik. - Nem mintha nem bíznék benned... – döngöm ellágyult altomon, miközben a tekintetemet mélyen belefúrom az övébe. Tudhatja, hogy 101%-ig bízom. - De mit szólnál most a legegyszerűbb megoldáshoz? – pislogok kérdőn, cinkos somolygással rá, mire felemelem a szemei elé a motor slusszkulcsát. Két ujjam közé csippentve lógatom a kis fémet a levegőben. Az övé, ha elveszi. Tiszta sor, melyik lehetőséget választom. Minden esetre sejtem mit takarhat az "előéletes" dolog. Az sem zavarna.
- Nos.. nincs ezen mit szépíteni.. - engedem el az ajtót a feje mellett és esik vissza a karom kiegyenesedve, mielőtt megrántanám a bal vállamat - Rocksztár vagyok.. nem lakatos! - vigyorgok megint és a kulcsra vetítve a szemeimet, nanáHOGY! Miért is ne!? Azzal rámarva a kulcscsomóra, megint a szemeibe pillantok.
- Csak ne ijedj meg.. - suttogom - NAGYON! - normál hangerővel, és egy újabb vigyorral karöltve fordulok el, hogy megcélozva a motort eljussak a nyeregbe. Csak ott, már elérve a gépet várom be. Már ha jön, és ha nem kell már a nyeregre felülve, akkor utánakiáltanom.
- Na mi az..(?) Nem jössz?? - nem véletlenül mellőzve a "beijedtél" kifejezést...
Azon a szövegen, hogy Ville nem lakatos, jót vigyorgok. - Tényleg?... Mit nem mondasz! Erre kiveszi a kezemből a slusszkulcsot. Megijedni? - Mitől is? – adom sötéten somolyogva a kis értetlent, fél felvont szemöldökkel. - Voltam már nálad. Rémlik? – dünnyögöm heherészve, ahogy ellököm magam az ajtótól, és elindulok Ville után a motorhoz. A stúdió fölötti lakásban nagy meglepetések nem érnek, legfeljebb a bejárónőt. Már ha van. Ha nem menekült el. Nem kell rám várnia. Pillanatok kérdése és ott termek a járgánynál. A bukót újfent a fejembe vágom, becsatolom az állam alatt, és már lendítem is át a lábamat a nyergen, amennyiben Ville elfoglalta a helyét a volánnál. Szorosan hozzá simulva kapaszkodom a törzsében, míg be nem futunk a célállomásra.
- Jatényleg.. - humorizálom el a helyzetet, még bele a szemeibe, és aztán indulok el a géphez.
Odaérve a sisak a fejemben. A seggem a motoron, dübörög a lóerő, mögöttem a lány.. lehetne ennél tökéletesebb!?? Még vigyorogni is elfelejtek egyszerűen csak meghúzom a gázt, és belövöm az újabb, már valamivel kellemesebbnek ígérkező célállomást. Nem mintha itt olyan rossz lenne...
Az út eseménytelenül telik. Már ha nem számoljuk a fejemben keringő ezernyi gondolatot, a teste kiélezett melegét a hátamon, és a tényt, hogy próbálok nem gondolkodni a részleten, hogy ha odaérünk.. hogyan is tovább. És ekkor fordulok be a stúdiót szegélyező kis utcán.
Beállítom a motort. Pont a bejárattal szemben, a morgás elhal, én mégsem szállok le, megvárom amíg ő teszi meg, és ha végzett, csak egy nagy sóhajjal követem. A bukó.. végig ott figyel a kezemben. Még akkor is, amikor a másik szabad kezem a szemeibe nézve felé nyújtom, és ha ő is így van vele, rászorítva indulok fel a lépcsőn. Nem érdekel ki látja meg. Steve.. az ajtóban őrködve, bármelyik tetű féreg, vagy paparazzi a sötétben, mindenki kapja be!
Nyílik az üvegajtó, egy biccentés Steve-nek, az meg nem lepődik meg, nagyon, ahogy a fiúk se, akik a távolban az üveg mögött pókereznek. Mindig jelenek meg nővel. Néha csak egy név van, vagy több, a biztonsági részlegen, néha csak egy szám. De ez most nem az az alkalom. Viszont feltűnést nem keltek, ami nem elhanyagolható szempont.
Felfelé a belső lépcsőn viszont előre lépkedek. Úgy sejtem a többiek már rég leléptek, de ha mégsem, ne őt érje az első hányinger.
Valamiféle lázas izgalom és az ismeretlentől való félelem elegye tölt el. Félek, de fogalmam sincs mitől, ugyanakkor boldog vagyok; még nem ért véget az éjszaka, Ville-vel lehetek. A kérdést, amit feltettem a lakásom előtt, visszavonhatatlan engedélynek veheti. Eszemben sincs megfutamodni vagy meggondolni magam. Amire készülök, AZ az én döntésem, tudom, senki sem kényszerített, vagy sugallta, hogy bármit tegyek. Minden porcikámban akarom, hogy megtörténjen. A belső remegés egész úton velem van, még akkor is kegyetlenül csikar, amikor bekanyarodunk a stúdió utcájába, és leszállok a motorról. Na, még csak akkor áraszt el egy újabb, erőteljes hulláma. Azt hiszem, ez természetes és normális, amikor egy lány életében eljön az a különleges első alkalom. Gondolkodás nélkül csúsztatom a kezemet Ville markába. Odabent Steve arca meglepetten rándul egyet, mihelyst meglát így minket, én meg szerényen odaköszönök neki, mielőtt felfelé vennénk az irányt a lépcsőkön. Odafent Ville előremegy, kinyitja az ajtót. Mögötte - még mindig a kezét fogva - lépek be a sötét, áporodottan fülledt lakásba. - Pont ilyenre emlékeztem. – motyogom sunnyogva. Jahm. Mitől is kell félni? Tény, az orromig sem látok, míg fel nem kattintja a villanyt. Ha így tesz, az elém táruló látvány sem fog hanyatt lökni. Sejtem miféle széthányt rumli lapíthat az árnyak közt. Viszont nem érdekel. Nem ezért vagyok itt.
A keze.. a kezében érzem. Ez most valahogy más. Valami más, mint ott kinn alig egy órája, és ez bennem is feltár valami félelmet. Mégis szilárdan tartom magam.
Az út befele, nem tart sok időbe. Mégis mintha kilométerek választanának el. Steve az ajtóban.. odaköszön, én meg csak egy biccentéssel válaszolok, nem akarom hogy bármi bekeverjen. Nem vagyok kíváncsi most a felesleges szövegekre..
Felfelé a lépcsőn, a lépések némán puffannak a talpam alatt. Az ő lépései könnyedek.. Szinte nem is hallom őket, mégis tudom hogy ott van. A zsigereimben. Lenyomva a kilincset, megelégedéssel tölt el hogy igazam volt. A többiek már leléptek. A Zsindelyes már hazament, a többiek meg.. valahol máshol folytatják a kurvázgatást, az alapokkal feltöltve, és én most hálás vagyok csöndért. Annál inkább a lakás ahogy kinéz.
- Csak a szokásos.. - ejtem meg, mindenfelé szétgurult piás üvegek, némi por hátrahűlt helye az asztalon, vágható füst, és a tartóból kifolyó csikkek. Nagy buli lehetett erre..
Elengedem a kezét, de csak hogy előre lépjek. Nem állok neki pakolni. Úgyis tudja hogy.. Viszont megközelítem a hűtőt. A lámpa csak a nappaliban maradt égve, így az onnan kiáramló fény világít csak félig meg. Sör.. egy rakattal van még belőle, na meg némi víz. Egyszerű a helyzet. Minden ami töményebb benyakalták ezek a balfaszok. Rámarok két sörre, és egy víz is kikerül a pulton. Hogy ő?? Ha nem követett ide, ha leragadt a kuplerájon, vissza, hozzá lépkedek, kezemben a két üveggel.
- Ezek mindent betermeltek ami volt raktáron. - egy félszeg mosoly, de valamit ott sejthet mögötte. Igen, felkészültem. De nem mondom hogy nem félek. Kibaszottul zizeg valami itt benn, mégsem engedek neki. Egyszerűen csak ha kéri, a kezébe nyomom az egyik üveget. Ville Deadman Wallow! Még téged is meg lehet ijeszteni!(??)
A hozzászólást Ville Deadman Wallow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 20, 2015 10:32 pm-kor.
A lakásban oroszlánszag terjeng(ene), ha az arcunkba tóduló, sűrű cigarettafüst nem nyomná el. Végtelen csönd fogad minket. Ville-nek igaza volt, sehol senki. Ez baromira megnyugtat. A hátramaradt romhalmazból ítélve, a többiek marha jól szórakoztak, mielőtt leléptek. Ville ujjai lefonódnak a kezemről, én pedig nesztelen léptekkel, hűséges árnyékként követem a konyhába. Ahogy kinyitja a hűtőajtót és behajol, jótékony fény árad kifelé, bevilágítva az amúgy homályba vesző helyiséget. A konyhapultnak támasztom a hátsómat, és türelmesen várakozom. Ville háttal áll. Így csak egy magas, fekete alak a hűtőből szökő fénypászmában. Hallgatom hogyan koccannak, csörrennek az üvegek, míg meg nem fordul és a markomba nem nyom egyet közülük. - Kösz. – mosolyodom rá, miközben elveszem tőle. - Nem számít. – döngöm, bár lehet nem ártott volna meg egy kicsi keményebb „folyékony bátorítás”, valami erőt adó varázsfőzet. De így is tökéletes. A számhoz emelem az üveget és iszom néhány kortyot. Inkább időhúzásból, mint szomjúságból. Most kezdtem el félni igazán, de nem hagyom, hogy ez a vészes érzés legyűrjön. Úgy sejtem Ville is izgul, vagy legalábbis mintha tanácstalan lenne. Én meg úgy be vagyok szarva, hogy képtelen vagyok bíztatni. Azt viszont rohadtul értékelem és becsülöm benne, hogy nem ront nekem kiéhezett paraszt dúvadként. Nem sürget, hogy „Na, gyerünk már! Még fel vagy öltözve, maca?” Ettől a gondolattól muszáj megeresztenem egy tompa vigyort. Ez a viselkedés amúgysem méltó hozzá. Még egy nyelet sört lehúzok, majd az üveg talpa a konyhapulton koppan. - Egy pillanatra használom a mosdót… Ha nem bánod. – bökök irányba a hüvelykemmel, s már masírozok is kifelé. A folyosó tök sötétjében alig látok. Valamibe belerúgok. Éppen hogy nem esem hasra. - Basszus… – dünnyögöm. Asszem egy csont üres üveg az, mert csörömpölve gurul félre. Nekiütközve a falnak koppan egyet. Ville hallhatja merre közlekedem. Itt képtelenség lopakodni. Megtalálom a fürdőszobát, az ajtó persze tárva-nyitva. A nem-létező virágillatokból ítélve nem aknásítottak a srácok. Vagy legalábbis nem szórták el… Kitapogatom a falon a villanykapcsolót. Felkattintom és lőn világosság. Becsukom a hátam mögött az ajtót. Pisilnom kell. Tényleg. Könnyítek a problémán, majd odalépek a mosdóhoz. Megnyitom a csapot, mire a víz halkan csobog a kezeimre. Közben mereven belebámulok a fölötte lógó maszatos tükörbe. Az arcomat tanulmányozom. A sminkem, a fekete szemfesték és kontúr félig elkenődve, megkopva sötétlik a bőrömön. Aztán belém nyilall, hogy hoppá! Sosem növesztek dzsungelt délen, de egy kis fazonigazítást mindenképp elkövetek, ha tudom, hogy ma EZ lesz terítéken. Ráadásul jó házból való szűzként kócos vagyok, izzadt vagyok, büdös vagyok. Pfff… Istenem! Hülye vagyok! Nem baj. – válaszolják kedvesen a hangok. Elég, ha azon pánikolok, hogy szexelni fogunk Ville-vel. Nem akarok azon is; mi van, ha mégsem kellek neki. Saját magammal küzdök. Egyik felemnek minden vágya ez az éjszaka. Míg a másik hanyatt-homlok visítva menekülne, hogy egy October formájú lyukat hagyjon maga után a falon. Őszintén? Kurva ügyefogyottnak érzem magam. Addig nem megyek ki innen, míg ezt az egészet meg nem beszélem a fejemben nyüzsgő hangokkal. Nem! Inkább meghalok, minthogy visszakozzak! Kevély elhatározással fordulok el a mosdókagylótól kéztörlés után. Megállok a kijárattal szemben. Mielőtt megindulnék, hogy lenyomjam a kilincset, hatalmas lélegzetet veszek. Ommm… Szúúúszááá… Relax! Jó lesz! - Ville, merre vagy? – tudakozódom immár a folyosón. Ha válaszol, követem a baritonja irányát. Ha még a konyhában tartózkodik, oda megyek, de ha időközben bement a nappaliba, akkor oda. Valahogy megtalálom. Hacsak nem ő pattant meg kettőnk közül előbb…
Ott van mögöttem.. A bőrömön érzem, mégis valahogy a hűtő az első logikusnak látszó célpont. Kinyitom.. és két sörre marok belőle. Csak ezután fordulok oda hozzá.. az egyiket a kezébe nyomva ha nyúl érte, és némi.. mondjuk hogy bocsánatkéréssel a helyzetre, de így jársz ha barmokkal osztod a lakásodat. Mert én is egy barom vagyok...
Ahogy a szájához emeli az üveget, én még mindig tartom az enyémet. Csak őt nézem.. Figyelem, ahogy benyeli a sört.. ahogy kortyok gurulnak le a torkán, és megköszörülöm az enyémet. Csak ekkor emelem a számhoz én is az üveget. Az övé koccanása a pulton térít észre.
- Hogy mi?? - kapok oda véletlen - Persze.. csak nyugodtan.. - hebegem, ahogy már meg is pattan, én meg lehelyezve az üveget, pont az övé mellé a pultra, háttal nekidőlök. Két kezem kapaszkodik a pult szélébe. Most mégis, mi a faszt művelek!?? - bámulom a padlót, aztán az anyázása ami kizökkent.
- EGYBEN VAGY!?? - kiálltok utána, de - elvileg - nem jön válasz. Viszont tart tovább, előrefele, én meg nyugtázom hogy nincs nagyobb baj. Remélem...
Csukódik az ajtó, én meg még mindig csak ott állok a sötétben. Hogy mennyi idő telik el? Nem számolom. Nem számolom a múló perceket, aztán egyszer csak kilövöm magam, és kisétálok a konyhából. A fürdő ajtó zárva, de nem hallgatózom. Na jó, csak egy fél másodpercet, aztán megszívom az orromat, és beletúrva a kabátomba kutatni kezdek egy cigire. Nem mintha itt ne lenne elég belőle, de egyszerűen KELL! Már lobban is a láng, a gyújtót - a kabáttal együtt - eldobom az asztalon a többi szemétre és félrerugdosva néhány üveget, megnyitom az erkélyajtót. A friss levegő.. jótékonyan áramlik be, és ahogy kilépek, teletölti a tüdőmet. Ez kellett nekem... És ekkor hallom meg a hangját..
- Erre! - kiáltom az erkély felől, és háttal nekidőlve a korlátnak, a távolból húzódó fényár hátterével az irányába nézek. Kezemben a sörrel. Azt hiszem...
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Re: Ice, ice baby! 