zene ♫ Try
megjegyzés "Where there is desire there is gonna be a flame"


A mosolya a nevetésével együtt jó érzéssel töltött el, mint amikor az ember segít egy arra rászorulónak. És bármennyiszer is találkoztam vele, meg kellett állapítanom, hogy valóban jól állt neki a mosolygás, annak ellenére is, hogy vele igazán szinte mindenről tudtam beszélgetni. Barát... Emlékeztetnem kellett magam az utóbbi percekben többször is ezt illetően, mielőtt még olyasvalamit tettem volna, amit nem kellett volna.
- Milyen nem lehetek? - nevetésem kuncogásra váltott a fűszálakkal az ölemben. - Te is visszadobtál. Látom nem szeretsz adós lenni - mosolyogva szedegettem le egyesével a zöld növényeket a szoknyámról nyomot sem hagyva a fekete anyagon. Pár perccel később már a szavaim nyomán Nicket néztem, ahogy felkelt kezeit nyújtva nekem, én pedig mosolyogva csúsztattam bele sajátjaimat, de vigyázva, hogy ne teljesen rá hagyatkozva álljak fel, mert semmi kedvem nem volt a fűben fetrengeni, miután sikeresen magamra rántottam volna. Legalábbis... Reszketegen vettem egy mély levegőt, ahogy gondolataim már egészen máshol jártak, miközben már mellette álltam, még mindig a kezeit fogva, miközben kutakodva néztem kék íriszeit. Légzésem egészen nehézzé vált, s alsó ajkamat sürgetően megnyaltam, és ahogy nem is olyan rég, nekem is kaparta valami a torkom.
- Bocsi - nagy nehezen elengedtem a kezét, hogy villámgyorsan felkapjam magamra a kabátot, kezembe pedig ismételten a cipőt vettem, kissé talán sóvárgóbban is vágyva az érintésére. - Eszek veled. Nem akarom, hogy én legyek az oka annak, hogy kielégítetlen maradtál - rámosolyogtam szélesen, bele sem gondolva abba, hogy szavaim más értelmet is nyerhettek attól függően, Nick mennyire volt vevő ezekre az apró félresiklásokra a részemről. Ha Nick is begyűjtötte a cipőjét, ismét megindultam, de csak a járdáig jutottam, ahol azért már szemrevételezve a lábaimat, visszatértem a magas sarkúhoz, hiszen mindenhol már nem tudtunk volna a füvön lépkedni. Kezem ökölbe szorult, ujjaimmal végigsimítottam a tenyeremen. Valami hiányzott.. valami.. egy érzés, de mielőtt még túlságosan is nyilvánvaló lett volna, körülnéztem a parkban, hogy merre vadászhattunk magunknak ételt.
- Gyakrabban is ellóghatnánk - vetettem fel, immár boldogan a bűnözés gondolatára, amiért még a kávézóban egészen bűntudattal teltem el, de hogy őszinte legyek, megérte. A pácienseimmel bármelyik napom ugyanolyanná válhatott, meghallgatni őket, tanácsokat adni, sőt, velük megértetni az opciókat, de ez... a mai nap nem ismétlődhetett meg volna többé. Elindultam, ha Nick is úgy gondolta, a közénk telepedő jóleső csendet olykor megtörtem, ugyanakkor hagytam azt is, ha Nick szeretett volna beszélni. Nem is mertem megnézni az órát, mert valahogy nem éreztem úgy, hogy szeretném, ha vége lenne.
Az egyik íves rész után egy hotdog árus kocsiját pillantottam meg, és mielőtt még meggondolhattam volna magam, már Nick keze után nyúlva kezdtem hátrálva lépkedni az eladó felé felgyorsítva a lépteinket is.
- Szép jó napot, Önöknek, kedveseim. Amit csak kérnek, azt Johnnynál megkapják - terült szét pufók, kissé ráncos arcán egy egészen vicces mosoly. Végigpillantottam a férfin, majd az ételhez szükséges kellékeken, végül Nickre néztem vissza, s hogy könnyebben tudjon fizetni, végül elhúztam a kezem a kezéből.
- Önnek is csodás napot... de nem hiszem, hogy minden kapható - mosolyogtam nyugodtan, csak egy pillantást vetve a férfire. - Amit te kérsz, én is - mivel egészen közel álltam Nickhez, ezért úgy mozdultam, hogy a vállammal picit meglökjem a vállát játékosan egy cinkos mosoly kíséretében. Elléptem tőle egy lépést, mielőtt még ezt is visszakaptam volna, mint a fűdobálást, de az arcomon terpeszkedő mosoly nagyon nem akart eltűnni.

Még mindig nevettem a szavain! Olyan kis.. dölyfös volt, ahogy válaszolt, mégis ennivalóan édes... - kalandoztak el a gondolataim az egész sűrűjében, sőt! Az egész valahogy teljes fordulatot vett, és észre se vettem mire a fejemben megváltoztak a képek, és.. na ekkor kellett megálljt intenem! Oké, Nick, nem lesz ennek jó vége... - ugrándozott valahogy oda és vissza a szemem, ahogy próbáltam talán leginkább önmagamat megfejteni, de aztán egyszerű volt a dolog vége. Felidéztem a szavait, és.. máris a helyére került minden. Oda ahol lennie kell.
Még mindig őt figyeltem, - erről azért nem volt egyszerű lemondani - amikor meghallottam az utolsó szavakat. És.. végül döntöttem! Ha már segíteni... Fel is álltam és felé nyújtottam a kezem. Együnk! Éhes vagyok! Vagy legalábbis azt hiszem...

Még mindig mosolyogtam amikor már ott állt előttem. Fura volt... így cipő nélkül mennyivel kisebb.. de mégis mosolyognom kellett. Hááát ha ez az érzés végig odaragad mellette azt hiszem érdemes lesz mostantól többet vele lennem.. - vonult át még a dolog a fejemen, amikor a szemeimbe nézett, és volt ott... még... valami, de aztán a hangja ragadott ki az egészből, ahogy elengedte a kezemet és lehajolt a kabátért.

- Ne rohanj... van még időnk, bőven... - nevettem el az egészen, pláne azon, hogy a nagy igyekezetben amikor én a cipőmért nyúltam kis híja volt csak, hogy összekoccanjon a fejünk. Azután viszont.. leültem. A föveny helyett, most a padra, csak hogy - bár semmi kedvem, de ősz van, nem játszhatok hajléktalant - hogy felvegyem a cipőimet. Az újabb szavai "érzékenyen" érintenek. Vagyis... pontosabban fogalmam sincs, hogy hogyan érintenek, meglepődöm az biztos, ahogy felnézek a szemeibe, cseppnyi fapofa, csak a meglepettség jele, de aztán vele együtt nevettem el az egészet.

Alig telt néhány percbe mire újra ott voltunk, ketten a kikövezett járda szegletében, és most nem is tudom miért, de nem karoltam bele. Talán miattam. A képek voltak amik azt súgták, inkább nem kellene, és egy rövid, mosollyal a szemeibe inkább csak mellette indultam el.

Csönd volt. Néma csend, én meg a gondolataimba merültem. Valami változott. Ezt határozottan éreztem, habááár nem tudtam volna megmondani, hogy mi az. Megint a hangjára "ébredtem", pontosabban, a mosolya volt amivel szembetaláltam magam, és igen.. azt hiszem elértem a célomat, amire a még szélesebb mosolyom boldogan terült el az arcomon.

- Rajtam nem fog múlni. - húztam félre az arcélemet, amikor is a következő pillanatban a kezembe kapva már a szemeimet tűzve ki célul, majd azt az utazó árust ott már mögötte, és talán ezzel is jelezve kezdett húzni az irányba. Mentem volna amúgy is, de.. miért is ne!? - nevettem fel, mire a rendkívül készséges úriember egyből leszólított a hirtelen jött üzlet reményében. Azt hiszem velem jó lóra tett, mert most már egy kész bivalyt is kész lettem volna magamba tömni.

- Négyet! - mondtam oda az ujjaimmal is jelezve - és mehet minden bele - pillantottam Cordeliára, deeee.. mikor intett, hogy lehet, visszabiccentettem a fickóra. - Mehet! - erősítem meg, mire az felvigyorogva jegyezte meg, hogy milyen kedves kis pár vagyunk. Oké, erre nem számítottam.

- Csak barátok. - mosolyogtam vissza a fickóra ahogy elvettem a két ételt, és Cordelia felé pillantva egy olyan.. "na ehhez mit szólsz"..  félig vicces... fél.. szemöldökemeléssel, átnyújtom neki a két hotdogot. - Éés munkatársak... - fordultam vissza a fickóhoz, mire megint tele a két kezem, csakhoogy.. fizetni kéne. Aha, valamivel.

- Öööö... Cordelia... - szóltam oda neki némileg hezitálva, mikor az ő hotdogja már félig eltűnt aaaa... kezében.. öööö.. a szájában, én meg.. végigfolyva  a mustár az egész kezemen.. Na jóóó, most mit szerencsétlenkedem? - nevettem volna fel a legszívesebben, de a pénz dolgot még intézni kell. - Itt van a tárcám a hátsó zsebemben, ööö.. megkérhetlek? - tartottam oda némileg.. hát igen, azért mondhatom, hogy félig zavarban az ülepemet, vagyis a farzsebemet, ahová a tárcámat mindig eldugom.

zene ♫ Something New
megjegyzés ezért még kapni fogsz, Nick a következő ígérem rövidebb lesz, csak muszáj volt kifejtenem mindezt xDDD


Nem értettem néha, hogy miért tettem. Mégis szinte úgy vonzott az érintése, és valahogy olyan volt, mintha kevesebb lettem volna anélkül. De ennek ellenére, képes voltam kontrollálni az érzéseim, azt hogy mennyire kívántam valamit.. Csak kétszer csúszott ki az irányítás majdnem a kezeim közül, de ha nehezen, akkor is vissza kellett, hogy fogjam magam, mert nem akartam volna elijeszteni Nicket.  Az árust néztem felváltva a férfivel, és ahogy meghallottam a hotdogok számát, nagy szemekkel pislogtam Nick felé, igazán éhes lehetett. Csak bólogattam a mindent bele kérdéskörre, de az idős bácsi bókjára még inkább döbbent arckifejezéssel néztem. Elfelejtettem még kijavítani is, amit persze Nick nem felejtett el, és megint csak bólogatással válaszoltam a helyesbítésre.
- Munkatársak - sikerült még ezt is kinyögnöm, ahogy viccesen elhúztam a szám lehetőleg kerülve mindkét férfi tekintetét. - Köszönöm - azért amikor megkaptam az ételt, felmosolyogtam Nickre máris hozzálátva az isteni hotdognak, le is hunytam egy pillanatra a szemeimet, ahogy rágni kezdtem az ételt, hogy csak az ízére koncentráljak, és már ettől mosolyognom kellett. Elterelte a vakvágányra terelődött gondolataimat, amik időközben ellepték minden érzékemet, és.. Mélyet sóhajtottam próbálva lenyugodni, szénhidráttal és fehérjével a számban, na meg az ajkaim közül kilógó kajával pillantottam Nickre megint, amikor megszólalt ismét. Kihúztam a számból azt anélkül, hogy a következő falatot is "lefejeztem" volna, és tekintetemet a férfi fenekére engedtem egészen végignézve Nick arcán, oldalán, majd a hátsóján, amit ráadásul még felém is tolt picit. Zavara pedig ragályosan hatott, mert hirtelen nagyot nyelve megköszörültem a torkom, ahogy egy egészen kicsivel hosszabb ideig legeltettem a pillantásomat az említett testrészen, automatikusan megnyaltam az alsó ajkamat is.
- Meg.. kérhetsz - köhintettem gyorsan, elszakítva a szemeimet onnan, gyorsan felmosolyogtam rá, de mivel az én kezeim is tele voltak, ezért jobb ötlet híján visszanyújtottam az árusnak az egyiket, hogy felszabaduljak egy kicsit, végül Nickhez léptem. - Ez.. nem az.. aminek látszik - suttogtam neki szélesen mosolyogva, visszatartva a nevetésemet, de nem tudtam, kínomban tettem volna-e. Hatalmasat nyelve csúsztattam a kezem a farzsebhez, nem tudva, hogy a pillanatnyi érintésem szándékos volt-e vagy sem. Esküszöm nem akartam letaperolni! Mégis sikerült egy kicsit, s abban a pillanatban hirtelen fel is néztem Nickre, hogy a következő másodpercben már el is illanva onnan egy sanda oldalpillantással rámosolyogtam, miközben kifizettem az ételt, az öreg bácsi pedig elnézően ránk mosolygott.
- És csak kollégák - jegyezte meg mosolygós fejcsóválással, mire bólogatni kezdtem megint, hogy ugyanazt az utat bejárja a kezem a tárcával, mint előtte is, de úgy voltam vele, hogy ha már a kivételnél is érintettem, most már kisebb trauma lesz Nick számára. És én? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy.. nem éreztem ott jól magam kicsit. Érintve őt. Érezni, hogy... Hosszan kifújva a levegőt megint elvettem a hotdogot megköszönve a bácsinak a segítséget, végül köhintettem, és ha Nick is úgy gondolta, elindultam, de aztán megálltam pár méterrel később, az egyik szalvétát felhasználva.
- Kicsit sok lett a mustár. Úgy nézel ki, mint egy malac - felnevettem halkan letörölve a barna trutymót a férfi kezéről, ha engedte, nehogy összekoszolja a ruháját. - Kár, hogy előkét nem adnak, biztosan szüksége lenne valakinek rá - jegyeztem még meg mosolyogva ezt is felpillantva a kék szemeibe, a tekintetemet pedig megint nehéz volt elszakítani az arcáról. Megnyaltam ismét az alsó ajkam, végül köhintettem, és mielőtt még hülyeségeket kezdtem volna el beszélni, hatalmasra tátottam a számat megtömve hotdoggal. Így pislogtam fel megint a férfire, hogy aztán meg a gondolataim megint cikázzanak, és már képtelen voltam megállítani, ahogy elképzeltem bizonyos helyzetet. A légzésem nehezebbé vált, s egy újabb falattal kielégítve a számat valahogy csak sikerült elpillantanom Nickről.

Az egész hihetetlen helyzet volt, pedig nem kellett volna annak lennie. Persze ha csak azt veszem, nem kellett volna úgy kinéznem ahogy, nem kellett volna hagyni hogy az étel teljesen összekenjen, de mégis úgy esett és az egyetlen mentsváram csakis ő volt.

Nem kellett a szemeibe néznem, hogy érezzem mennyire feszélyezett, és hogy én? Hááát.. nem tudnám megmondani. Pedig igazából nem kellett volna jelentenie semmit... és talán... talán nem is jelentett... azt hiszem... amíg meg nem szólalt, és erre már nekem is zavart mosoly futott szét az arcomon.

- Cordelia, ha probléma, akkor megoldom... valahogy... - helyezkedtem volna vissza ellenállva a kísértésnek, hogy enyhén elhúzzam a számat, amiért nyakig maszatosan kell a hátsó zsebemben turkálnom, de akkor az ujja felmutatásával jelezte, hogy várjak, megoldja. Megoldja. Remek! De nem is tudom örültem e ennek vagy éppen az lett volna a jobb választás, ha én magam intézem el még ha össze is kenem mindenemet. Mindenesetre igyekeztem mindvégig tartani a képemet, vagy legalábbis.. nem jelezni mennyire zavarba is hoz a dolog, amióta az a másik ott.. megtörtént a kávézóban.

Gyorsabban is túl estünk rajta mint hittem. A hotdogok is kifizetésre kerültek, és a tárcám ugyanolyan ütemben visszakerülve a korábbi helyére, mint ahogy onnan alig néhány perce távozott, hátrahagyva a hotdogost és a félreértett megjegyzéseit, már ott sétáltunk, egymás mellett, és én úgy vetettem rá magam a hotdogomra, mint éhező oroszlán egy gazella nyakára törve. Próbáltam... nem nehezíteni a helyzetet, úgy értve mééég jobban összekenni magamat, mint már amúgy is kinéztem, és reményteljesen előre dőlve, hogy ha majd végzek, csak előkerül egy szökőkút a közelben, nem kell úgy, összekenve visszamennem a kávézóba, mert ugye a fánkok Esternek... Éés hagyján, neki még valami extrát is ígértem! Hát ez érdekes lesz... - kóválygott el az eszem, ahogy útközben hódolva az adott élvezetnek, azért igyekeztem pusztítani is, mikor megállt mellettem. Kérdőn néztem vissza rá, mire.. meg is kaptam a kellő magyarázatot, ahogy egy szalvétát láttam meg a kezében. Először furcsa volt. Nem szoktam hozzá, hogy rólam csak úgy... gondoskodjanak, mégis, csak eltolva magamtól az ételt, hagytam, hogy rendbe szedhessen. Ehhez a nők úgy tudom, amúgy is jobban értenek... Vagy legalábbis azt hiszem... - követtem tekintetemmel mindvégig a kezét miközben úgy tűnt megtisztulok, és még ha még mindig ragadtam is.. akkor is, legalább már biztos, hogy nem végzi egy hatalmas vöröses-barnás folt az ingemen, később mentegetőzve Esternek, hogy ugyan mi is volt az a nagyon fontos dolog amiért Cordeliát ki kellett mentenie , és végül így végződött. Hát.. megmenekültem. - mosolyodtam el a szemeibe, némi megkönnyebbüléssel, de a szökőkutas tervemnek attól még muszáj lesz eleget tegyek.

- Hát... úgy látszik ebből az állapotól már sosem növök fel. - nevettem fel a szavaira - De azért köszönöm. - mosolyodtam el csekély biccentéssel a szemeibe, és ahogy lassan megint elindultunk, igyekeztem visszatérni az előbbi tevékenységhez.
Alig pár lépés, csak ennyi volt amit megtehettünk, nem több, amikor az arcára pillantva furcsán festett. Most én torpantam meg.

- Cordelia... jól vagy? -  vetettem rá némileg meglepően ijedt szemeket, amikor úgy tűnt valami nem stimmel vele - Úgy... kipirultál... - fürkésztem a szemeimmel miközben a már szabaddá vált, nem maszatos kezemet a felkarjára fonva magam felé fordítottam. - Rosszul vagy? - fűztem a szemeimet a szemeibe, készen arra, hogy a másik hotdogot eldobjam a fenébe, ha épp... összeesni készülne, vagy nem is tudom. Nem tetszett... A szemei között futtattam a tekintetem, arra várva, hogy... fogalmam sincs róla, hogy mire vártam. De az biztos, hogy minimum, hogy megerősítse, hogy nincs semmi baj, rendben lesz.

zene ♫ Who Are You Really?
megjegyzés ♥ -


Szerencsére?! Nick félreértette a szavaim, a mozdulataim még a tárcáját illetően, de jobb volt így. Jobb volt, mint kimagyarázni, hogy nem is volt olyan egyszerű nekem csak úgy hozzáérnem. Kezdtem azt hinni, hogy talán több volt, mint egy kósza érintés, és fogalmam sem volt, hogy.. mi beszélt belőlem. Vajon a szenvedélyem sikoltozott érte? Vagy pedig a gondolataimba fészkelte volna be magát valami? Tépelődni kezdtem, és igen. Az volt a legjobb, ha Nick úgy gondolta, ahogy láttam is rajta.
Ameddig én megálltam az első hotdogomnál, ő valami elképesztő gyorsasággal tette magáévá a falatokat, és nem is volt szándékomban őt megállítani, sőt, legalább addig sem kellett szavakba öntenem mindazt, amit éreztem az adott pillanatban. Rámosolyogtam a felnövést illető kijelentésénél, meg is vontam a vállaimat. Mindenkivel megesett, ahogy halkan mondtam is neki végül, de mielőtt még megnyugodva, hogy túléltem az előző mustrálást, Nick felém fordult, amin picit meglepődtem és én is azonnal abbahagytam a lépkedést. A meglepettség átfordult enyhe döbbenetbe, beletelt pár másodpercbe, mire sikerült összekapnom magam. Fogalmam sem volt, miért érdeklődött.
- Jól vagyok - ráncoltam a homlokomat, hirtelen elmosolyodva pedig felé nyújtottam a még ép és érintetlen ételt, amit már abszolút nem tudtam volna megenni - Kéred? Vagyis.. Én már nem tudom megenni, mert ha még ezt is magamba tömöm, biztos, hogy gurulni fogok - kuncogtam fel halkan, cica (xDDDD) szemekkel pislogva fel rá, hátha meggyőzőbbé váltam, amiben amúgy kételkedtem. Egy pszichológust nem volt képes ilyen irányítani, tapasztalat. Különben minden egyes kisgyereknek cukorkát osztogattunk volna egész nap. Gyengéden, hogy ne érezze magát megbántva kivontam a kezem az ujjai közül, mert.. valahogy most ez teljesen más érintés volt, mint előzőleg, és nem is igazán éreztem helyesnek. Attól függetlenül, hogy elvette-e az ételt, vagy sem, megindultam ismét, bevárva természetesen őt, amikor összeszűkített szemekkel méregetni kezdtem valamit.. Vattacukor! A sóvárgásom az édességet illetően határtalan volt, de mégsem álltam meg, csak felpillantottam egy idő után Nickre rendezve a gondolataimat is, amik hosszú percekkel ezelőtt még irányíthatatlanok voltak.
- Csak elgondolkodtam valamin. Ne haragudj, hogy megijesztettelek, nem volt szándékos. Nem vagyok az a fajta, akit könnyen ledönt a lábáról bármi is - utaltam arra, hogy egyáltalán nem voltam beteg. Nem néztem rá egyszer sem az órámra, mert akkor biztos, hogy azt kívántam volna, bárcsak megállt volna az idő, de.. aztán mégsem. Nem, ebben a percben nem azt akartam, de igazából fogalmam sem volt, mit szerettem volna jobban. A férfi mellől letértem minden szó nélkül egy kisebb útra, de csak hogy pár még nem, és már kinyílt gesztenyét gyűjtsek be, és a zsákmánnyal szélesen mosolyogva tértem vissza hozzá.
- Fogadjunk, hogy messzebb dobsz, mint én - eleinte csak "fenyegetően" mosolyogtam rá, majd felnevettem. Egyértelmű volt, éés nem is tudtam, hogy hogyan tudná az ellenkezőjét felvetni, de nem érdekelt. Többszörös hátrányban voltam: nő létemre fizikailag gyengébb voltam, valamint a cipőm sem volt a legjobb megoldás. - Mi legyen a tét? - vigyorogtam ismételten rá, kinyújtva felé a kezeimet, hogy válasszon magának nyugodtan egy számára szimpatikus termést. - Muszáj behajtania a másiknak a vesztesen - emlékeztettem felpillantva a szemeibe.

Beszélt.. De nem győzött meg. Illetve... aggódtam. Miért aggódtam ennyire? Ha azt mondja nincs baj, biztos nem lehet, ugye? Mégis neki kellett figyelmeztetnie, hogy még mindig a karját szorítom, lehet, erősen, és ezen végkép elszégyelltem magam.

- Ne haragudj.. - köszörültem meg a torkomat - Én nem akartam... - kerestem a megfelelő szavakat, de csaknem jöttek - Szóval sajnálom, ha fájdalmat okoztam, csak... aggódtam érted. - mondtam ki végül, végül is miért ne!? Azt mondta a barátja vagyok. És a szóra a fejemben, ismét mosoly árnyéka futott végig az arcomon, de ekkor kaptam csak észbe, hogy még mindig felém tartja a hotdogot. - Ja, igen! Persze! - vettem el tőle, de mivel már én is teli vagyok, a szemem a környéken keresett, majd amikor megtalált egy szemetest, egyetlen könnyed mozdulattal ejtettem bele. Most nem volt kedvem többhöz. Ami meglepő máskor egy egész elefántot is képes lettem volna eltüntetni a színről, de akkor... Persze, az edzések.

Könnyed mosoly után indultunk meg újra, de a helyzet... valahogy olyan feszélyezett. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy akárcsak ő, valahogy én is más vagyok. Valami más... Megváltozott. És valahogy hiányzott az a korábbi, könnyed, fesztelen tekintete, mégis valahogy most sehol máshol nem lettem volna szívesebben. Ki ért ezt!? Én biztosan nem. Pedig... ha már pszichológus vagyok, talán nem ártana értenem, mégis az ember a saját esetében valahogy vakká válik a kezelésre, vagyis a problémák felgöngyölítésére, de várjunk csak, én miért is töröm a fejem most ezen?? - estem ki abból a masszatömegből, ami az utóbbi pár percekben lepte el a fejemet, és talán pont végszóra, pont akkor hallottam az újabb szavait a fülemben.

- Hogy mi? - kaptam oda a fejem - Nem.. nem számít. - mosolyogtam rá vissza, de már valahogy kevésbé szívélyesen, persze ami biztos, hogy a probléma nem benne volt. Hanem bennem... - Semmi baj nincs ezzel Cordelia, komolyan mondom, csak... megijedtem. - térítettem már vissza a kellemes mosolyom, az előző gondolatokat elűzve a semmibe, lesz még időm, hogy ezeken töprengjek, most csak annyit akarok, hogy boldoggá tehessem. Legalább erre az egyetlen szabad délutánra...

Határozottan meglepett amikor eltűnt mellőlem. Először.. először azon voltam rá is kérdezek merre megy, hogy ugyan mi jutott eszébe, de amikor láttam szedegetni kezd, a szemöldököm azonnal a homlokomra ugrott. Akárcsak amikor visszatért, ölében a szerzeményével, és én talán még jobban ráncoltam a szemöldököm értetlenül amikor megint beszélni kezdett. Dobálni?? Hogy ő?? Meg én?? - suhant át teljesen összekeveredve a fejemben, mikor az egész értelmet nyert, és féktelen nevetésben törtem ki. Persze nem őt nevettem ki ez evidens, de egyszerűen imádtam amikor ilyen. Azokat a hirtelen.. váltásokat amiket produkálni tudott, ezt az oldalát eddig még soha nem láttam vagy ismertem, és határozottan egyre jobban örültem neki, hogy végül megszerveztük ezt a kis kirándulást.

Még mindig letörölhetetlen mosoly feszített az arcomon amikor a felém nyújtott gesztenyékért nyúltam. Hogy is mondtam azt a fesztelenséget?? Egy pillanat alatt meggyőzött és én belementem. Eszemben se lett volna kihagyni, deee...

- Na várj! Álljunk csak meg egy kicsit!? - vettem fel a szigorúan elmélkedős énemet. - Vagyis ha én... kisebbet dobok mint te, akkor megteszed nekem azt, amit kérek ? - emeltem meg kérdőn az egyik szemöldököm, nem kevés vicces élt kölcsönözve neki - Mert akkor nagyon ügyesnek kell lennem, hogy én nyerjek... - nevettem fel megint, és való igaz. Volt valami amit mindennél jobban szerettem volna tőle...

zene ♫ Wicked Games
megjegyzés ♥ ha te azt tudnád... ♥


Örültem, hogy Nicknek fogalma sem volt a probléma eredetéről és ő csak azt láthatta rajtam, hogy valami nem stimmel. Mégis.. hogyan magyarázhattam volna el neki a pillanatnyi érzéseim, azokat a vágyakat, amik hatalmukba kerítettek? Hogy akartam az érintését? Sokszor nagyon is nehezen sikerült visszafognom magam, és voltak olyan helyzetek, amikor nem is igen ment, de nem akartam elrontani semmit, persze ennek a kisebb harcnak majd magammal szemben lesznek következményei a következő órákban, de mégis.. rossz volt azt látnom, hogy a pillanatnyi zavarral Nick kedvét is szegtem, nem mellesleg neki is nehezebb perceket okozva, amit semmi kedvem nem volt még jobban szaporítani, hogy teljesen tönkretegyem az együtt töltött időnket. Legszívesebben megöleltem volna - ami nem mellesleg fogalmam sem volt, honnan és hogyan jött - amiért ilyen rútúl elbántam vele.
Ezért is döntöttem úgy, hogy elég volt a rossz kedvből, gyűjtögető életmódot élve áldoztam az őskori asszonyok emlékének begyűjtve pár gesztenyét, s visszaérve Nickhez végre el is értem, amit akartam: nevetett, én pedig boldogan néztem közben. Szerettem a mosolyát látni, annak ellenére is, hogy immár tudtam, nem mindig vidám életet élt, ilyenkor biztos voltam benne, hogy egy kicsit megfeledkezett a gondokról. A gesztenye "rablást" mosolyogva követtem végig tekintetemmel, majd alkut ajánlottam, mire reagált. Elgondolkodtam pár pillanatra, végül megfontoltan, mégis széles mosollyal bólintottam.
- Igen, jól látod, Nick - még mindig mosolyogva néztem a kezében, ujjai közt fogva tartott gesztenyéket, az egyik még burkában pihenőt pedig letettem a cipőm mellé, mert szerettem, hogy tüskés volt. Mindig a sünikre emlékeztetett. - De csak akkor teljesítem a kérésed, ha sikerül kisebbet dobnod anélkül, hogy csalnál, és direkt hagynál nyerni - figyelmeztettem mosolyogva megint nézve azokat a kék szemeket, amik... hatalmasat nyeltem és rávigyorogtam inkább. - Kezdem én, de ne csalj - meglendítettem a kezem, és mielőtt még dobtam volna, felé fordultam megint - Tényleg! - biztosítottam be magam, aztán sikerült is eldobnom azt, bár nehezítette az egészet a magas sarkúm. Figyeltem mosolyogva a gesztenye ívét, de közben nem maradt el az sem, hogy Nickre pillantsak. A termés földet ért, de valahogy még mindig a férfit sikerült néznem, vajon milyen reakciót váltok ki belőle, de annál jobban akartam valamit.... Megnyaltam lassan az alsó ajkamat, fülem mögé tűrve egy tincset pedig izgatottan elkaptam a kezét, és kicsit meggyűrögettem a felsője anyagát is, csak hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy... Mire is??? Köhintve elengedtem a karját.
- Bocsi. Azt hiszem... vagyis te jössz - újra az a mosoly jelent meg arcomon, ami eddig is. - Én addig kitalálom, mit kérek Tőled - elgondolkodva, kicsit gyanakvóan figyeltem, hogy kitaláljam a legjobb tortúrát a számára. Na ez azért túlzás volt, de mindenképpen valami jót akartam kitalálni, ami Nicknek is ugyanolyan szórakozást nyújtott volna, mint számomra. De talán túlságosan is beleélhettem magam, és mielőtt még összekaptam volna magam, a tekintetem végig is siklott rajta jó kedvűen, mire köhintve elkaptam róla a pillantásom, hogy a gesztenyét fixírozzam a járdán, amit egy picit meg is pöcköltem a cipőm orrával.

Megint felnevettem. Kiiiii!!? Hogy csalni? Éééén?? - meresztettem rá álcául értetlen szemeket, arcomon próbálva megőrizni minden leplezetlen őszinteséget, de nem tudom mennyire sikerülhetett. Végül aztán mégis feladtam az egészet, és újra szabadjára engedtem a nevetésemet.

- Cordelia... miért hiszed azt, hogy én képes lennék megcsalni téged? - nevettem még mindig hangosan, fesztelenül, úgy tiszta szívből telin, pedig nagyon is arra készültem, hogy ha nem is csalok.. deee... valahogy csak elérjem a kérésemet. Szerettem volna... Mindennél jobban szerettem volna az életben, és ha azt vesszük, fura volt, de ezen most nemigen vettem a fáradságot, hogy elgondolkozzak. Most csak.. éltem mindannak, amit éreztem. A ritka lehetőségek és pillanatok egyike.

Repült a gesztenye, és ahogy én a messzibe a repülés ívét figyeltem, ami kis híján koppant csak egy éppen arra csámborgó foxi feje búbján, végül földet ért, és szemeim összehúzásával a a fejem már kutatott is a lehetőségen, hogy hogy lehetne.. "nem csalva" de hogy ugyan mégis én nyerjek. És volt is egy ötletem.
Épp ekkor mosolyodtam fel a gondolatra, hogy kicseleztem, amikor szemem a mellettem álló alakjára tévedt, ahogy engem nézett, de aztán a karomra mellettem, amint az ujjai harapófogóként gyűrik meg az ingemet, majd vissza szemeibe, amikor elengedte.

- Cordelia...? - kérdeztem félhangon újra értetlenkedve, és... megint ott volt. Az a furcsa, feszélyes fény őbenne, bennem meg az az érzés... Ki a fene érti ezt... - köszörültem ismét torkot, holott tudtam, hogy nem kéne, túúúl könnyen kiismer engem, ami zavarba hozott most mégsem a közelsége. Pontosabban... Áh, mindegy.

- Rendben. Én jövök. - feleltem, már jóval kevesebb mosollyal karöltve, és habááár... megzavart ez az előbbi eset, de mégis igyekeztem azért valamelyest koncentrálni a lépéseimre. Egy lépés hátra.. nekikészültem, a szemem előre belőve a célpontot.. majd még egy.. és még egy, a karom lendítve, mire épp a csatornanyílás rácsára lépve a lábam véletlenül szaladt ki alólam, és míg a gesztenyém csúfos röptöt vett, én feláldozva magam a cél érdekében, egyöntetűen a földre ültem. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy ott kötöttem ki elterülve, a kemény talapzat igencsak megbecsülve a becsesebbik felemet, én meg felnyögve, de mégis már nevetve próbáltam kapálózni, hogy talpra kerüljek. És ha már érte tettem...

- Kérhetek egy kis segítséget? - nyújtottam felé a kezem, persze nem azért, hogy lerántsam azokról a kényelmetlen sarkakról amin egyensúlyozni próbálkozott, de talán ha van egy biztos pont a kezemben...

zene ♫ Sky and Sand
megjegyzés shall I call 911?


Nick kérdését követően felvontam a szemöldököm, amolyan "most viccelsz?!" kifejezéssel. Egyértelmű volt, hogy valamivel megpróbálkozott volna, hiszen ismertem, és a világért sem akart volna csalódást okozni és hagyni, hogy veszítsek. Ő ilyen volt, és ezt szerettem is benne. A jókedvem egy pillanat alatt tovatűnt, ahogy a kutyus bekerült a képbe, riadtan néztem a végkifejletet, de szerencsére elmaradt a kutyadobálás. Nem kellett volna megérintenem aztán, mégis sikerült, és ahogy kimondta a nevem, mintha rosszat tettem volna, úgy szégyelltem el magam, pedig csak... A fenéket! Tudtam, mit akartam, és azt mindennél jobban! Csak bólogatni tudtam arra, hogy ő jön, de ahogy távolodni kezdett, kérdőn ránéztem:
- Ne menekülj, hé! - mosolyogva ejtettem ki ezeket a szavakat, figyeltem a lendítést, majd amint eldobta, már fordultam is a gesztenye után, hogy ácsingózva figyelhessem, vajon melyikünk nyert. Pontosabban néztem volna, ha.. Nick nem zavart volna meg benne. Már csak arra fordultam vissza, hogy eltűnt szemmagasságból, a földön ülve "találtam rá". Hirtelen felnevettem, de aztán rendeztem a mosolyomat gyorsan, próbálva komolyan kezelni a helyzetet, de egy csalfa kis mosoly csak befészkelte magát, amitől képtelenség lett volna még csak megszabadulni is.
- Jól vagy? Vaaagy kérsz egy masszázst? - kezdtem bele, de azonnal odaléptem hozzá, hogy megfoghassam a felém nyújtott kezét, de amint a bőre az enyémre simult, hosszan fújtam ki a levegőt. Nem lesz ez így jó!? Mégis.. képtelen voltam elszakadni Tőle, és ha besegített, akkor együttes erővel sikerült Nicknek felkelnie, amibe túlságosan is beleéltem magam, azonnal porolgatni kezdtem a ruháját.
- Te tényleg ovis vagy. Végigmustározod magad és már megvolt a porban ücsörgés is - kuncogtam halkan, felnézve a szemeibe pedig a kezem a combját fedő ruhán csúszott fel, hogy ott is segítsek rajta, de teljesen automatikusan jött, bele sem gondoltam a tettembe mindaddig, ameddig ujjaim ismételten a hátsóját érintették, ahogy korábban a pénztárcás manőveremnél is.
- Ez.. határozottan.. nem.. ovis - egészen közel állva hozzá a pulzusom felgyorsult az érintés nyomán, de mintha odaragasztották volna az ujjaimat a férfihez, egyáltalán nem volt sürgős onnan elvennem azt. Hosszú másodpercekig csak figyeltem őt, miközben még mindig nem engedtem útjára, ha nem volt neki sürgős távol tartania magát tőlem. - Jól vagy? - hallottam a saját hangomat reszketegen megszólalni, de én már teljesen máshol voltam. Pillantásom az ajkaira tévedt, azok ívét fedeztem fel, majd még lejjebb vándoroltam a tekintetemmel őt feltérképezve. Sikerült olyan közel kerülnöm hozzá, mint eddig nem, és ez teljesen megzavart, képtelen voltam nem tudomást venni a másik testről.. Nick emelkedő és süllyedő mellkasáról és az ujjaim alatt feszesen, mégis puhán hozzám feszülő testrészéről.
- Én.. nyertem - beszéltem szinte a mellkasát nézve, miközben megpróbáltam lenyugtatni magam, de abszolút nem ment, sőt, minden egyes másodperc kínzó lassúsággal telt, ólmos kezekkel marva belém, de nem érdekelt. Újra felnéztem Nickre, és mielőtt még megakadályozhattam volna, leküzdöttem a kettőnk közti légréteget szinte hozzápréselődve, hogy minden további szó nélkül engedve az ösztönös vágyamnak ajkait birtokba vehessem puhán, tapogatózva.

A kezeit néztem az ingemen, ahogy szorítanak. Nem értettem. Mit... mi baja lehet... ? - néztem fel a szemeibe, talán válaszokat keresve benne, de hirtelen változott minden, túl hirtelen, és a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy ő ott áll, mosolyog, mintha nem történt volna semmi sem, én meg újra túllépek, mindenen, és kiszemelem az egyik szemközti helyet. Hogy a fejem? Közben vagy ezerfelé cikázott, de mégsem engedtem. Nem értem. Egyszerűen nem értettem, se őt... de engem sem.

A terv sikerült, én elvágódva a kockaköveken, és csak nevetek, a semmibe eresztve mindent, mindazt ami alig egy perce még benn kavargott a fejemben, és csakis a gesztenyémmel voltam elfoglalva. Igen, az is meglehet hogy az a cinkos mosolyom tényleg kiült az arcomra.. Hogy én nyertem? Vitathatatlan, de ami sokkal jobban érdekelt, mégis a kérésem. Hogy teljesítené e.. Hogy vajon megfogadja e, csak azért, hogy boldogabb lehessen, mégis közben még mindig mosollyal az arcomon nyújtottam felé a kezemet.

- Ööö.. igen. - biccentettem csak lassan, kimérten miután felhúzott - Nagyjából, de az a masszázs azt hiszem azért jól esne.. - masszíroztam még mindig mosollyal az ülepemet, habár nem egészen így terveztem, de ennyi még... bőven bele kell, hogy férjen, mint háborús sérülés. Ha már csatát nyerek... - villant fel megint az a kósza mosolyom, csak mint mindig, amikor elkalandozom magam fejben, de akkor újra a hangját hallottam a fülemben. És ha még csak a hangja lett volna! Mégis felnevettem, ahogy előtűnve a semmiből porolgatni kezdett, én meg.. hát tényleg nem vagyok óvodás, de na! Mindennek megvan a maga célja, csak épp ezt nem kötöm az orrára!

- Mondtam én... - nevettem még mindig, de ahogy továbbra is tüsténkedett, én is inkább nekiálltam leporolni a nadrágomat, csak hogy ne álljak ott, mint a bálám szamara. A nadrágomat... - villant fel csak a fejemben, de nem is annyira a szó, hanem sokkal inkább a keze volt ami meglepett, ami útközben valahogy odatapadt...  a fenekemre? - kérdeztem meg talán önmagamat is, megemelkedett szemöldökkel, mintha csak nem hinném el.. vagy éppen úgy hinném az egészet csak beképzelem, de ő... és közben a szemeimbe fúrt tekintete.. határozottan közeledett. Igen, közeledett.. - mértem fel az egészet fejben, miközben az a puha kéz.. még mindig ott... Mi a fenét művelek? - kérdeztem magamtól ahogy nem, csak hogy meg se mukkanok, de egyszerűen nem léptem el. Egyáltalán nem. Ő meg csak közeledett.. még mindig.. a szemei rabláncra fűzve az enyémeket, és én láttam ott benne.. megint.. Azt a valamit amit korábban is. Tüzet? Igen, határozottan valami magával ragadó szépséget.. Valami olyat, ami magam se tudom hogyan, de kényszerített, hogy ne lépjek el. Nick... Hé, Nick! Meg tudnád mondani, hogy most mi a jó istent művelsz? - hallottam szinte a saját gondolataimat, de a szemem, csak egyetlen hang nélkül nézte, ahogy közelebb lépett, tovább, a teste már szinte az enyémen, a szívem majd kiüti a mellkasom, és fogalmam sincs hogy miért ütlegel, mégis csak.. hagyom, hogy megtegye...
Nem, nem tudom megmondani. - válaszoltam némi fáziskéséssel a saját kérdésemre, de a következő pillanatban a szeme... újra a szemeimben, az enyémek meg ellenőrizetlenül futkosnak az övéiben...

- Ez... Cordelia... - futott ki egy egész halk suttogás, de azt se tudom tényleg kimondtam e - Hé, Cord... - ragadt be a következő ahogy hirtelen mozdult ott előttem, a szemeim kitágultak, majd automatikusan csukódtak le az érzésre, és én.. én... fogalmam sincs róla, hogy mit éreztem. Hogy meglepett? Meglehetősen, de úgy hiszem, ez a szó nem tükrözi mindazt amit éreztem. A pillanat megállt, a szívem még mindig dobol a saját fülemben, én meg... azt hiszem az ajkam önmagától indult meg. Nem tudtam mit cselekszem. De nem is igazán akartam tudni róla, csak azt az egyet, hogy itt.. most, mennyire jó... Tökéletes... Mintha mindig is itt lett volna a helyem, az ajkam mozdult... önkéntelenül kóstolva rá arra az édesre.. a fejemet teljesen betöltőre, és azt tudom, hogy már nagyon rég nem éreztem ilyet...

Eltartott egy ideig mire feleszméltem, de abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán teltek el percek. A világ.. megállt körülöttem, de aztán végre megint teret nyert az ép eszem, rávilágítva, hogy ugyan mit is művelek, és két kezem azonnal kapott is a két felkarjáért előttem, hogy lassan, mégis könyörtelenül eltoljam magamtól és én elhúzódhassak tőle.
Csak a szemeit néztem. A lélegzetem igencsak erősebb ütemet vett, aminek nem igazán tudtam tulajdonítani jelentőséget, de muszáj volt távol tartanom. Két kezem szorosan markolt a két karjára, remélem nem annyira, hogy fájjon, de .. összezavarodtam. Teljesen... összezavart...

- Cordelia.. - sikerült már talán hosszú percek után megtalálni a hangomat, de az is lehet hogy közben odakinn csak pillanatok teltek el, ami biztos, hogy egy percre se eresztettem azokat a szemeket. Képtelen voltam rá... Teljesen...  
- Mit... mit művelsz.. ? - nyeltem a következőt, csak hogy megint beszélni tudjak, de a hangom határozatlan.. gyenge.. egy pillanatra sem hallatszik bármiféle megrovás benne, csak... csak... nem tudom mit vártam tőle. Fogalmam sincs, hogy mit vártam tőle. De amit a leginkább nem tudtam, hogy magamtól mit várhatok...

zene ♫ Love Me Or Not
megjegyzés nem is kérdés, hogy melyik a válasz, Nick hosszú lett megint


Elvesztem. Hagytam, hogy magával sodorjon a pillanat, ahogy előttem állt, igazából nem is érintettük egymást, ha a kezemet nem számoljuk, ajkaink összeforrva tapadtak mégis egymásra. Hagytam, hogy a közelsége minden érzékemet betöltse nem számolva az időt, s minden egyes eltelt másodperccel csak még többet akartam belőle. És ami a legjobb volt? Hogy nem tolt el, sőt.. egy idő után engedve a vágyaimnak viszonozni kezdte azt, s ekkor csúszott csak fel az őt érintő kezem az oldalára. Nem erőszakosan, alig érintve őt, hogy még csak egy pillanatra se távolodjak el tőle. Más volt. Annyira más, mint amit csak rég éreztem, nem az a megszokott, gyors mozdulatsor, amit tudtam, hogy végül mibe torkollik. Nem akartam mást, nem vágytam többre, csak hogy érezhessem ajkaimon az övét, hogy.. adhassak valamit magamból. Talán itt követtem el a hibát.
Mindennek egyszer véget kell érnie, és ahogy eltolt magától, úgy hullott le oldalam mellé a karom, miközben enyhén megremegtem, szívem pedig őrült tempót járva tudatta velem, hogy bolond őrület hajtott, hagyva, hogy keze fogságban tartson, csak figyeltem őt. Én sem voltam beszédesebb nála, hallgattam a szívdobbanásaimmal kánonként meglévő légvételeimet, s lassan, kínzó lassúsággal nyaltam le alsó ajkamról Nick ízét eltárolva azt. Hmm.. Mégis minek? Miért? Nem tudtam a válaszokat, de úgy éreztem, hogy egyszer.. egyszer talán szükségem lehet rá. Az emlékére. Az érzésre, hogy nem kihasználni akartam valakit, csak megtapasztalni olyat, amiben már rég nem volt részem.
Amint megszólalt, az addigi zavart jó érzés átváltott valami másba. Le kellett sütnöm a tekintetem, mert képtelen voltam őt nézni. A kérdése.. teljesen összetört, mégis kényszerítve magamat újra felnéztem rá, megpróbálva elrejteni mindazt, amit éreztem és olyan alapokra helyezni azokat, hogy még véletlenül se látszódjak szentimentálisnak. Hagytam, hogy egyben tartson a férfi, talán nekem nem is sikerült volna.
- Megcsókoltalak - kezdtem bele halkan, alig hallva a saját hangomat is, mire megköszörültem kicsit a torkom, s igyekeztem, hogy ne a megbánás és a szégyenérzet látszódjon arcomon, hallatsszon ki a hangomból. - Te pedig viszonoztad azt - most sem voltam hangosabb a kelleténél, és ahelyett, hogy Őt néztem volna, a tekintetem űzött vadként villant meg körülöttünk a parkban, hogy.. valamit, valamit muszáj volt néznem, mint hogy Nicket kelljen látnom. Nem azért, mert nem volt kellemes a csókja, sőt, annál sokkal többet is éreztem közben, de.. Mi a fene van velem? Szörnyű volt, ha tehettem volna, meg nem történtnek tekintettem volna az előző perceket, mert elrontottam mindent. Megváltozott valami, ami addig jó volt. És most? Fogalmam sem volt.. semmiről.
- Ne haragudj, nem kellett volna. Sajnálom, hogy megcsókoltalak - kezdtem bele, hagyva, hogy a zavaromat is meglássa rajtam. - Felejtsd el - mondhattam volna, hogy semmiség, meg csak kollégák voltunk, vagy hogy megbotlottam és az ajkai állítottak meg, de a fenébe is! Akartam! - Jobb lenne, ha mennénk.. vagyis.. mennék.. el - folytattam, immár felnézve azokba a kék szemekbe, amik elindították az egész folyamatot, és most.. valahogy már más lett minden. Mégis, sehol sem volt az a vágy, ami eddig folyton bekebelezett, ha egy csók elcsattant. Akkor nem éreztem azt, mint most. Finoman lefejtettem ujjait a felkarjaimról, azonnal még távolabb lépve tőle, visszasétáltam a burkába zárt gesztenyéért, s ujjaim ráfonódtak, hogy a tüskék kicsit belemélyedjenek a bőrömbe, miközben egyetlen mély lélegzettel próbáltam megtisztítani a fejem, és az érzelmeim, több-kevesebb sikerrel.
- Szeretnéd megbeszélni, vagy inkább.. nem? - fordultam felé kíváncsian, de aztán meggondolva magamat tétován elindultam az egyik irányban, mégis, pár lépés után visszafordultam felé. - De lehet, hogy az lenne a legjobb, ha... telefonon beszélnénk meg a holnapot, már ha egyáltalán még szeretnéd. Tudod... Adhatnék tippeket, mivel tudnád levenni Estert a lábáról - arcomon megjelent egy mosoly, amiben valamiféle vicces él is rejtőzött. Nem vagy normális! Sikoltozott a fejemben egy hangocska, amint rájöttem, mit is mondtam, de.. ha már lúd, legyen kövér alapon; Ester kedvelte a dokit. És hogy velem mi a helyzet? Én is.

A szívem tombolt. Mintha csak arra készülne, hogy kiüsse a mellkasom, de én nem tudom miért rendetlenkedett. Csak a szemeit néztem. Az ujjaim még mindig görcsösen martak a karján a kabát bőrébe, de nem tudtam parancsolni nekik. Nem engedtem el. Képtelen voltam. Egyszerűen nem akartam, hogy elmenjen, de... de azt se akartam, hogy itt maradjon. Mi a fenét művelek? - kérdeztem már másodszor magamtól fejben, és még mindig a szemeit figyelve ahogy lassan csitult csak a lélegzetem, próbáltam felidézni fejemben a képeket. A gondolatokat. Ott.. korábban, a hintáknál. Hogy miért.. nem.. lehet. Miért.. nem! - erősítetem meg fejben, de volt ott valami ami folyton visszakiáltozott. Miért? - kérdezték a hangok a fejemben, de én még mindig nem tudtam egyértelmű válaszokat adni nekik. Csak álltam ott. Nem mozdultam egy tapodtat sem, egyszerűen képtelen voltam, hogy megmozduljak. A szemei.. a szemeit lesütötte, ahogy kérdeztem, a kezem mégsem engedett. Nem tudom mit vártam. Tőle... Magamtól.. egyáltalán bármitől ami oldaná a helyzetet. Aztán mégis az ő hangja szólalt meg.
"Megcsókoltalak.." - visszhangzott a fülemben, és nem mintha nem tudtam volna, egyszerűen... éreztem, ahogy az ajkaim önműködően préselődnek össze, de aztán.. tovább folytatta és ekkor szembesültek csak a tények.
"Te pedig viszonoztad azt.." - csengett vissza maga a gondolat, újra és újra, ahogy a felismerés eltöltötte a fejemet. Én. Én voltam. Én tettem. Tényleg megtettem? - vesztem bele a saját gondolataimba, a szemeim értetlenül kavarogtak a helyükön, és...
Aztán megint beszélt. Újra. Mégis csak nagyon távolról jöttek a szavak, a fejem zúgni kezdett, habogtam.. Talán valamit mondani is akartam.. kellett volna, mégsem jöttek a számra a szavak. Fogalmam sincs mit tegyek. Vagy mondjak. Hogy minek engedelmeskedjek... Hogy...
Aztán már csak azt éreztem, ahogy az ujjaim lefejtetnek, és én... én még mindig csak ott álltam. Mint akit fejbe vertek. Ő meg.. távolodott.
Cordelia! - kiáltottam utána, de rájöttem, hogy hang nem hagyta el a torkomat. Csak a fejem kiáltott. Csakis a fejem, ahogy csak néztem az alakját.. ahogy lehajol, majd a kezében azzal az izével, de már teljesen másképp láttam. Ugyanaz volt.. de már mégsem. Már sokkal.. veszélyesebb. Zavarosabb... vonzóbb, mégis kevésbé személytelen és én...

A hangja.. megint a hangja visszhangzott a fülemben, és én... összeráncolt szemekkel néztem a szemeibe. Ester? Hogy jön most ide Ester? - kérdeztem magamtól végre némileg kitisztulva a fejem, és bármilyen nehezemre is esett, végre képes voltam belepréselni gondolatokat. Épeszű.. gondolatokat... Most volt hogy minden értelmet nyert, amit az előbb.. Telefon? Holnap? Hogyan is lesz ez? Aztán végre határozottságot véve magamon szorítottam össze magam mellett az ökleimet majd engedtem el, és erőteljesen köszörültem meg a torkomat.

- Cordelia... - indultak meg felé a lábaim lassan.. automatikusan.. minden egyes lépést csak mint egy becserkésző vad téve meg, mégsem engedtem róla a szemeimet egy pillanatra se. - Már megbeszéltük a holnap estét és én... - nyeltem nagyot útközben - szeretném. Még mindig! - álltam meg közvetlenül előtte, alig néhány centiméterre tőle, és úgy néztem le a szemeibe - Nagyon szeretném... - futkosott a szemei között felváltva a tekintetem, és csak most töltött el, most hogy a közelemben éreztem.. megint... még valami amit most jobban szeretnék bárminél az életben. Érezni... Őt! Újra! Mégsem tettem. Nem léptem közelebb. Egyetlen tapodtat sem, pedig a néma percek kezdtek teljesen elhatalmasodni a fejem felett. Már nem érdekelt, hogy nem kéne. Már az se, hogy miért. Csak az érdekelt, hogy itt van előttem, és nekem fogalmam sincs miért akarom a csókját újra érezni az ajkamon. De attól még akarom. Talán soha-semmit nem akartam még ennyire... Mégis talán csak a szemeim beszéltek helyettem. Vagy talán... még azok sem.

zene ♫ megint Sky and Sand xD
megjegyzés nagyoooon


Tudtam. Abban a pillanatban tudtam, amikor megcsókoltam, hogy minden megváltozott. Nem így terveztem. A fenéket! Ezt hogy terveztem volna el? Egy másodperc töredéke alatt talált ajkaira az ajkam, és én kihasználtam az érzést, azt, hogy érinthettem, de természetesen mindent összezavartam. Nem csak a részéről, hanem a sajátomról is. Munkatárs. Hangzott fel a fejemben az az egy szó, aminek visszatartó erőnek kellett volna lennie, mire egy másik, őrülten visítozó hangocska lekorholta őt. Barát… Igen, annak kellett volna maradnia, akik közt viszont semmiféle testi kontaktus nem szokott lenni normális esetben. Ester? Mégis minek emlegettem fel? Nem volt addigra már egyébként is minden zavaros?
Eltávolodva tőle már kicsit könnyebb volt levegőhöz jutnom, s a hűvös szellő az agyamat is valamelyest kitisztította. Ám kettős érzelmek viharában kóvályogtam; mint a részeg hajós, aki igyekszik az óceán fékeveszett hullámai közt egyben tartani a hajóját, s tudja, hogy már eredetileg is csak névlegesen volt jó ötlet, hiszen egyedül nem veheti fel a harcot egy nagyobb erővel szemben. Elvesztem. Tökéletesen, és nem találtam a kiutat a gondolataimból. A férfi önkéntelen ajkainak megmozdulása is újra és újra felidéződött bennem, az az érzés, amit keltett vele. A nevem hallatára ismételten Nickre figyeltem, tekintetem megrebbent a lépéseire, s az a fojtogató érzés, ami a csók előtt is bekebelezett, ismételten visszatérni látszott, s bár hallottam, hogy mit mondott, képtelen voltam azon túllépni, hogy itt van. Előttem. Túl közel.
- Én is szeretném… vagyis akarom, Nick - vallottam be neki reszketeg hangon, gyorsan végigfuttattam alsó ajkamon a nyelvem, de ez is csak a zavar jele volt nálam. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem a kék íriszeitől, amelyek rabláncokként fogták, s nem eresztették a pillantásom. Türkíz. Ujjaim megint végigfutottak a gesztenye burkán, felsértve picit a bőröm, karcossá téve vele az ujjbegyeimet, de most nem érdekelt. A közelsége viszont megbolondított, s egy pillanat alatt kiszáradt a szám. Fogalmam sincs, mi változott meg egyetlen csóktól. Kizártnak tartottam mégis, hogy csak úgy hátat fordítsak neki és elmenjek. Ennek ellenére maradtam, hevesebben dobogó szívvel, s a vággyal, hogy itt van. Előttem, csak meg kellett volna érintenem. Elbuktam. Túlságosan is gyenge voltam az ösztöneimmel szemben, a vágyammal, az érintéssel kapcsolatban.
- Miért csinálod ezt velem? – talán a kérdés nem is neki, sokkal inkább magamnak szólt, s hatalmas erőfeszítésbe telt, hogy elszakítsam a pillantásom a szemeiről. Róla. De csak pár másodpercig, ameddig a gesztenyét el nem süllyesztettem a táskámban, hogy újra ő kerüljön a figyelmem középpontjába. Kezeim automatikusan mozdultak, alig érintéssel ujjaim a mellkasára simultak a felsőjén, miközben a szemeimmel is az érintést figyeltem.
– Nem kellett volna megcsókolnom Téged, Nick – ismételtem meg neki a szavaimat suttogva, azonban a tetteim mást bizonyítottak. Szinte hozzá simulva hajoltam hozzá közelebb, és mielőtt még ajkaira simítottam volna a sajátomat, csak az arcára adtam egy hosszú, édes puszit belélegezve kölnije és az alatta megbújó férfi saját illatát is. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ujjaimmal és tenyeremmel a mellkasán szinte úgy siklott végig ajkam a bőrén, arcéléről egészen az álláig, ahol egy időre megpihentem visszafojtva minden további, kéjesebb tartalmú vágyamat, s csak arra koncentráltam, hogy ismételten csak azt tudjam neki adni, amire abban a pillanatban vágytam. A csókot, amiben semmiféle követelés nem volt, csak ő és én. Mint akit megbájoltak, úgy siklott a szám ajkaira ismételten, talán egy kicsivel szenvedélyesebben, mint ahogy az első alkalommal.

A hangja megremegett... gyenge... és a mostani szorult állapotomban nem mondanám, hogy segített vele. Ahogy az sem, amint a nyelve végigsiklott az ajkain. Ez az egész... - nyeltem útközben a következőt - annyira hirtelen, mégis magába rántott valami. Egy érzés... itt a közelében, ami... fogalmam sincs, hogy miért van itt. Hogy honnan jött elő, hol volt eddig? Mégis még mindig csak őt néztem. A szemeit... Úgy éreztem egyre inkább képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, mégsem léptem közelebb. Kontroll... - villant fel a szó fejemben, mindaz amit tanultam az utóbbi két évben, és mindaz a tudás, amivel sokszor még önmagamat is legyőztem. Most is küzdöttem. De fogalmam sincs róla miért tettem, hisz ő Cordelia...! - álltak meg fejemben a gondolatok, újra csak a képe betöltve a fejemet, de aztán.. az isten verje meg, mi fenét csinálok? - ráncolódott értetlenül a szemem ahogy megint csak nyelnem kellett.
A hangja volt ami kizökkentett. Hogy mi? – rántott össze a tekintetem, de nem értettem. Hogy én mit csinálok? Hisz pont ő az akitől egy marék... katyvasz a fejem, és én... én... már abban se voltam biztos, hogy mit akarok igazán.

- Cordelia, én... - kezdtem bele egy hatalmas sóhajtás kíséretében, de megint csak nem folytattam. Egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék. Hogy gyáva vagyok? Hogy félek? Hogy egyszerűen a napirendre kidolgozott életembe nem fér bele, hogy... érezzek? Az érzések… Mindig az visz félre mindent, ha elengedem az irányítást. Pont mint.. vele.. - nyeltem meg a következőt, amikor a következő pillanatban már a mellkasomon pihent a keze, és a tekintetem lassan fordult oda az érzésre. Nem tettem... semmit. Még talán azt is megkérdezhettem volna magamtól, hogy miért nem, de képtelen voltam most megtalálni a válaszokat. A szemei.. ott volt a végállomás, ahol újra nyelnem kellett.

- Nem… talán nem kellett volna – helyeseltem nem is annyira meggyőzötten, de ahogy közeledett, megint heves vágtába kezdett a szívem.
A szemem lecsukódott.. ahogy megéreztem az arcomon az ajakit. Már képtelen voltam bármire is. Hogy ellenkezzek. Ellenállni, ha egyáltalán akarok, képes vagyok... vagy csak akár ha a fejemben megfordulna az ellenkezés gondolata. Ahogy az idő telt, lomha, hosszú másodpercek, és az ajkai lassan csúszni kezdtek.. lejjebb.. végig éreztem simítón a bőrömön, és vele azt is ahogy az érzés teljesen elveszi az eszemet. Itt.. mellette..  Cordelia… - szajkózott a szó folyamatosan a fejemben, és ahogy alig pillanatok múlva már újra a számon éreztem, már képtelen voltam bármilyen ellenálló mozdulatra.

Az előzőhöz hasonlatos ütemben indult meg az ajkam… lassan, de egyre erőteljesebben, majd hozzá kapcsolódva a nyelvem, és hogy a tudatom? Köszöni szépen jól van, élvezi, hogy őt csókolom.. tudom.. hogy őt csókolom, még akkor is amikor a kezem lassan simul fel az oldalán, a hátán.. hogy átölelje, szorosan, mégis kedveskedőn érintve de mégis a többszörösét érezve mellette, mint eddig bármikor, és.. még mindig furcsa, érthetetlen állapot, de kit érdekel? – villant fel a fejem, és éreztem ahogy a testem egyre inkább engedem, rásimulva a teste válaszára előttem, a kezem ölelte, a másik a hajába csúszva az arca oldalán, majd végig a tarkóra tartottam közelebb, hogy el ne engedjen, és én el ne engedhessem, csak érezzem.. Végre valakit érezzek. Őt.. érezzem! Úgy ahogy még sohasem éreztem.

Nem tudom mikor volt, hogy visszavette az uralmat a fejem. Nagyot nyeltem.. ahogy csak lassan szakadtam el azoktól a sokat jelentő ajkaktól, és én.. a homlokom csak óvatosan támasztva a homlokán húzódtam el, de éppen csak annyira, hogy magamnak megálljt parancsolhassak. A szemem még csukva, imádnám a látványt, egész biztos vagyok benne, mégsem akarom kinyitni még. Gondolkodnom kell. Mérlegelni, de közben beszívni ezt az illatot, ami itt, mellette árad, és már annyiszor éreztem, de most annyira más…

- Én… nem tudom… - kezdtem bele habogva még mindig csukott szemeimen túl – hogy mi ez hirtelen – nyeltem nagyot, mégis alig észrevehetően – de itt van… - akadtam el a mondatban – De Cordelia azt hiszem… nem tenne ez jót neked – habogtam tovább, nem térve ki arra, hogy ugyan velem mit is művelne – ha mi… bármi is ez… - engedtem szabadjára egy nyúlfarknyi mosolyt még mindig nem nyitva fel a szemeimet. Úgy könnyebb volt? Meglehetősen.. Talán.. meglehet, de amiben biztos voltam muszáj volt hogy kimondjam – Amit a kávézóban mondtál… - hebegtem tovább, mire összeszedtem annyi lélekjelenlétet, hogy képes legyek elszakadni tőle és kinyissam a szemeimet. – Azt hiszem előbb le kellene zárnod "azt" a dolgot. – néztem egyenesen a szemeibe és bár nehezemre esett, hisz az előbbi érzés után - ki a fene érti ezt? - de folyton csak csókolnám, mégsem engedtem szabadjára az érzéseket. Egyes egyedül csak a kezem csúszott újra az állcsontjára, hogy a tenyeremben érezzem, azt az egész… újszerű, mégis csodálatos érzést.

kisregény vol 2 xD
zene ♫ Sky - képtelen vagyok elszakadni a zenétől

Ha csak egy kicsivel is határozottabb lett volna, talán leálltam volna. Valóban? Képes lettem volna nem őt érinteni? Nem elmerülni a csókban, hanem hagyni, hogy távolabb legyen tőlem? Nem! Talán első alkalommal, még tartottam Tőle, de az a bizonytalan gyenge kis él a hangjában már nem vetett vissza. Ajkaival a számon érintésével a hátamon még közelebb húzódtam hozzá, hagyva, hogy a gyengéd ölelésébe vonjon, miközben kezeim az oldalára simultak, s ahogy az ő érintése feljebb vándorolt, az enyém vele megegyező ritmusban a derekára, hagyva, hogy testének ívét követve az enyém egészen hozzá simuljon elmerülve a csókban. Ha észnél lettem volna, talán tudtam volna másra is koncentrálni, de Nick lekötötte minden figyelmem, s én boldogan vesztem el vele együtt azokban a pillanatokban, amikor nem számított számomra más, csak a közelsége és az az érzés, amibe belesüppedtem vele. Nem akartam máshol lenni. Vele.. Ő.. az ajkai.. A pillanat akkor sem tört meg, amikor lassan - megint csak ő - elhúzódott, kinyitva szemeimet egy idő után a mellkasát figyeltem, ahogy emelkedett és süllyedt, abban is biztos voltam, hogy az ő érzelmeit teljesen felkavartam, ahogy ő is az enyémeket. Mégis mi a fenét csinálunk? Csak.. barátok vagyunk, nem igaz?
Még inkább összezavarodtam a szavaira. "Nem tenne jót nekem" Visszhangzott a fejemben még párszor, s képtelen is voltam odafigyelni másra. Igazat adtam neki, mert csapdába estem volna, és a pillanatokkal, amik lassan vánszorogtak,egyre jobban magába rántott a pánik. Mit tettem? Már nem csak a csóktól voltam képtelen gondolkodni is, hanem amiatt, hogy olyat erőltettem rá Nickre, amit talán Ő nem is akart. Ajkaim bár még mindig égtek a csókja után, megköszörültem a torkom.
- Igazad van, nem jó... - elgyötörten válaszoltam, tollpihe keménységgel a hangomban. Szinte alig tudtam kisajtolni magamból ezt a pár szót, s fogalmam sem volt, mennyi ideig tartott, mire képes voltam megfogalmazni a következőket.. Nick pedig elvonta a figyelmem az újbóli érintéssel, s nem tudtam megállni, hogy kezemet elvonva róla ne simíthassak végig kézfején alig érintve bőrét, a szemeibe nézve pedig leküzdve önmagamat megálltam, hogy nehogy megcsókoljam őt megint. - .. ha mi.. te.. és én.. - a szemeit figyeltem, majd lassan lejjebb siklott pillantásom megint csak az ajkára, de NEM! - Nick, mi nem jó? - Nem volt szabad, hiszen a férfinak.. igaza volt.
- Igen. Derek. Tudom, hogy nem szabad húznom, mert csak még rosszabb lenne aztán. És egyikünkkel sem lenne fair, még akkor sem.. ha most.. ez a valami, valamik, mert hogy kétszer.. és nem szabad. Nem.. mármint.. igen - ráncoltam össze a szemöldökeimet, amiért össze-vissza beszéltem, teljesen belezavarodva a logikai összefüggéseimbe. Túlságosan közel volt. Előttem. Engem érintett! Hatalmasat nyeltem, és mielőtt megint csak elcsábultam volna, lesütöttem a tekintetemet is gyorsan, mert kezdett bennem elhatalmasodni a vágy iránta. Nem, nem volt benne még kéjes felhang, csak.. Ő.
- Lehet logopédushoz kéne járnom, mert így képtelen vagyok normálisan beszélni - szakadt fel belőlem a nevetés aztán, ahogy megint átgondoltam, mit is mondtam az előbb. Bizonyára hülyének nézett, de.. a pszichológusok is csak emberek, nem igaz? Újra felnéztem a szemeibe, már melegen rámosolyogva, s gyengéden elhúzva a kezét arcomról egy pille-puszit nyomtam tenyerébe.
- Egészen jól eltereled az ember gondolatait - dicsértem meg őt, hátrább is léptem egy kicsit, de nem távolodtam el tőle, nem, a világért sem. Ujjaimat ujjai közé fűztem, gyorsan körbenézve, hogy esetleg a hotdog árus bácsi nem-e követett minket, csak hogy bebizonyítsa, mekkorát hazudtunk.. ha hazudtunk előtte magunkról. Barátok.. Villant fel megint bennem ez a szó, mire bűntudattal, mégis valami huncutsággal a szemeimben mosolyodtam el, amit elrontott egy a távolban megkonduló harang hangja, mire elgondolkodtam, hogy mennyi időnk lehet még, mielőtt el kell tőle válnom, de mégsem mertem megnézni az időt. Először csak egyet léptem. Aztán megint, mégis elengedtem a kezét, mire a szemeibe néztem megint. - Csak hogy ne várjuk meg, hogy hóemberek legyünk - kuncogtam halkan arra, hogy leginkább itt, vele, ezen a helyen képes lettem volna napokig is elácsorogni, neki még dolga volt. És tudtam, hogy nekem is. Derek... megint! - Az adósod vagyok, remélem tudod. Éééés mindennél jobban szeretném meghálálni ezt.. egyszer majd - mosolyogtam rá menet közben, ha a férfi beleegyezett abba, hogy folytassuk a sétánkat. A legszívesebben elraboltam volna őt az időpont egyeztetéséről, de nem lett volna túl etikus.

Értetlenül álltam a dolog előtt. Vagyis... a szavai nem úgy csengtek, ahogy az én gondolataim, de amikor a keze végigsimított a kezemen, az az érzés.. mégis visszaadott mindent. Mindazt amit az előbb éreztem, alig pár perccel ezelőtt. Kényszerítenem kellett magamat, hogy újra előtérbe kerüljön a fejem, és igen, újra szajkózni minden gondolatot, miért is kéne neki lezárnia azt az előbbi dolgot a másikkal mielőtt, én meg.. én meg... én már úgyis teljesen elvesztem. Nekem végem... Ez az egy játszott a fejemben, és amiben biztos voltam, hogy most nem is leszek képes megfejteni minden felmerülő kósza gondolatot. Hogyan történhetett ez? Mármint velem. Mikor engedtem el? Az irányítást, és vesztem bele az érzésbe, amit egy részem úgy súgta nem kéne elutasítanom. Mégis féltem. Talán soha ezelőtt nem féltem ennyire. Fejemben még élesen játszott az elmúlt időszak képe, pontosabban a nem is annyira távoli időszak, amikor minden olyan bonyolult, összezavarodott és összekevert volt, amikor az érzések húztak, egyre lejjebb, akkor is éreztem, csak éppen... Féltem, hogy a jóval a rossz is újra visszaüt. Ha nem lesz a szilárd, papírforma a képemen, az az erős tartás ott benn... Talán képes lennék újra visszacsúszni arra a szintre? Soha nem akartam visszajutni oda! Sohasem!

Valahol elvesztem. Az ő szavai és a gondolataim között félúton, beleveszve a szemeibe azokba a gesztenyeszínűekbe, és csak az újabb hangjára eszméltem fel. Egy kérdés. Hogy mi? - kaptam azonnal észbe, próbálva felidézni minden épeszű gondolatot, amit nem is olyan régen felvonultattam az érdekében, de aztán megint beszélni kezdett.. másról.. teljesen másról, én meg csak habogtam.. volna, ha egyáltalán engedi, hogy szóhoz jussak. Annyira szerettem volna elmagyarázni neki! Talán mindent. Mégsem tettem. És hogy miért? Talán még nem álltam készen. Egész biztos voltam benne, hogy itt.. mellette.. pláne most, nem leszek képes épeszű gondolatokkal elé állni, pedig kellene. Mennyivel könnyebb ez a kezeléseken... Pláne ha nem te magad vagy az áldozat...

Egy szót se szóltam. Egészen addig amig el nem hallgatott, a szemeit le nem sütötte, talán csak élveztem, hogy nem nekem kell hebegnem, beleveszve a tanácstalanság ködébe, de az is lehet hogy csak azt akartam, hogy ő adjon ki magából mindent. Az orvos tényleg előbújt volna? De nem is pazaroltam erre több gondolatot, csak ahogy a szemeimbe nézett.. újra fel, megint, egy kósza mosoly csúszott szét az arcomon.

- Pont... ezért... - beszéltem csak egész halkan más meg sem hallhatott, bár egyáltalán nem volt célom, hogy bárki elől is titkolózzak. Hogy szerettem őt? Meglehetősen. De sohasem úgy, mint... Eddig...
Aztán ahogy az ujjai a kezemre csúsztak, lassan választva le az arcáról és belecsókolt a tenyerembe, az előbbi megfogalmazott feltevések egyre szilárdabbá fonódtak. Tényleg képes lennék beleszeretni!? Vagy már...
Azután viszont képes volt megint kiszakítani a gondolataim közül. Nehéz volt meggyőznöm magam, hogy rá figyeljek, figyeljem a reakcióit, mindent amit tesz, de az, ahogy eltávolodott, engem is visszavonulásra késztetett. Nem állunk készen. Talán egyikünk sem arra, hogy ez a dolog mélyebbre fonódjon, és muszáj voltam lesütni a tekintetem, hogy megköszörülhessem a torkomat. Mégis meglepett a következő mozdulat. Az ujjai... lassan fonódtak be az ujjaim közé, és az egész érzése újabb hátraarcot vetett a meggyőződésemen. Csak néztem. A kezeinket. A szemeibe néztem volna, fel, még mindig ott álltam, mint valami cövek, de akkor messzi harangok hangja szólalt meg, és ő újra eltávolodott. Nem értettem.. Most már nem csak magamat, hanem már őt sem, és ez egyre nehezebbé tette ezt az egészet.
Mikor megint a szemeimbe nézett, alig egy lépés távolságra állt tőlem, mégis roppantul távol éreztem. Talán még sohasem éreztem ennyire messzire, az alig... két hónapos közös... "munkánk" alatt, mint éppen most, alig egy lépésre, és az érzés teljesen elkeserített. Mintha egy darab halt volna meg belőlem, egy másik mégis éledezett.
Felmosolyogtam a szemeibe.. igyekeztem megtartani, nem tükrözve semmi, a veszteséggel fejét felütő keserűséget, és elhatározva magam hozzá léptem, a kezem most nekem fonódott a kezébe, és csak felmosolyogva rá, finoman rászorítva hogy bármennyire is próbálkozna, el nem engedem... óvatosan bólintottam a szemeibe.

- Nincs szükség rá, hogy bármit is meghálálj. - futtattam csak egy röpke percig a szemei közt a tekintetem, de mielőtt újra szólhatott volna már folytattam is tovább - Mehetünk... - vágtam rá egy cseppet sem erőszakosan vagy hirtelen, de újra léptem és onnan azt hiszem... megint csak a gondolataim közé temetkeztem. De akkor is. Más volt. Teljesen más. Sokkal... kellemesebb. Valahogy a világ is körülöttem...

zene ♫ Shoulda
megjegyzés Ne haragudj, hogy csak most majd igyekszem kiengesztelni Téged


Mennyire tudunk önmagunk lenni bizonyos helyzetekben? Vajon.. ki az, aki irányít és ki az, aki csak megéli az adott pillanatot? A lélek és a gondolatok, a viselkedés kultúrája teljesen eltérően hatott az emberekre is, és bár legyek pszichológus.. ebben a pillanatban létezett egy olyan beteg, akivel nem tudtam mit kezdeni. Egyszerűen képtelen voltam túljutni a tényeken, hogy úgymond kivetkőzve önmagamból csak bonyolítottam, csavartam az adott kapcsolatomon, méghozzá Nickkel. Nem szokott zavarni, ha a viszonyom a férfiakkal testiségen alapult, hiszen muszáj voltam engedni a vágyaimnak, muszáj voltam megfelelni nekik, mert a szenvedélybetegséggel csak birokra kelni lehet, ám az mégis fojtogatóan hat, ha nem adjuk meg magunknak, amire vágyunk.
A zavartságom pedig kiütközött a szavaimban is, amit abszolút nem tudtam rejtegeti Nick elől, és talán nem is akartam. Őt.. igen, őt ismerve talán ugyanolyan érzelmi hullámvölgyeken mehetett keresztül a történtek hatására, mégis.. egyszerűen képtelen lettem volna a történteket vele megtárgyalni. Túlságosan is élénken élt bennem még mindig az elmúlt pillanatok emléke és a csókjának íze. Gyorsan végig is futtattam nyelvemet ajkamon, csak hogy véletlenül se tűnjön tova az érzés, hogy közel volt hozzám, a karjaiban tartott, és hogy.. nem kívánhattam volna többet. Talán senkitől. Nem vágytam többre, és ez a felismerés pedig mellbe vágott. Elég lett volna egyszerűen az ajkainak íze és az érintése? Mégis, miért éreztem azt, hogy egyszerre mindent és semmit sem akartam? Miért? Teljes mértékben szétestem a gondolataim kuszasága következtben. Fogalmam sem volt arról, hogy mi lenne a helyes, mit kellene és mit nem kellene tennem.
Már csak arra eszméltem fel, hogy közelebb lépett, ujjai kutakodva érintették az enyéimet, s én mosolyogva pillantottam szemeibe, hüvelykujjam futólag végigsiklott csuklójának puha bőrén a vékony érhálózat felett. Megint.. Itt van. Megadva magam lépkedtem vele minden további szót mellőzve, csak néha mosolyodtam el újra és újra azon, hogy mellettem volt Nick és hogy Őt érintettem. Hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt arról, mikor sétáltam valakivel.. előtte kézen fogva, s erre a gondolatmenetre mindenféle szándékos megfontolást elkerülve is, de ha lehet, még közelebb húzódtam hozzá.
- Elárulod, hogy szerinted mi nem tenne jót nekem? - halkan kérdeztem tőle percekkel később megtörve a kettőnk közé beálló csendet, miközben tekintetemmel az övé után kutakodtam. - Ha.. Derekre érted, abban egyet értek, de érdekel a véleményed - kicsit talán félve, de megint elmosolyodtam, mert már hiányzott a férfi mosolya. Nagyon is. Szórakozottan ujjbegyem megint végigsiklott puhán a bőrén ott, ahol az előbb is, mégsem sürgettem a válaszadással. Volt még időnk, bár egyre fogyatkozott, és tényleg sajnáltam, hogy vissza kell majd mennie, mégis.. ha nem tenné, fogalmam sem volt arról, meddig fajulna el ez az egész. Egy pillanatnyi fejrázással igyekeztem ezeket a gondolatokat kiűzni a fejemből, hogy a saját tanácsomat megfogadva jól érezzem magam. Vele, most.
- Te vesztettél. A gesztenyénél. Még adósod vagyok egyébként is egy kérés teljesítésében. És nem úszod meg! - szélesen mosolyogtam rá, még az ujjammal is megfenyegettem őt, elnevetve magam. - Jól gondold meg, mert nem teszek meg mindent. Moooondjuk... nem fogok.. fogalmam sincs, mit nem csinálnék, de így van - bólintottam is vidáman a vigaszdíj felajánlásánál. Kíváncsi voltam, mit kérne tőlem, no meg arra is, hogy én pontosan mit nem teljesítenék. De talán volt még valami, amit mindennél jobban szerettem volna: a barátsága... csók ide vagy oda. És a mosolya. Igen. Azt szerettem. És jól is állt neki a bohókásságát megspékelve.

Még mindig a gondolataimban jártam... Benn, a fejemben. Nem tudom min gondolkoztam, egyáltalán képes voltam e valamire is gondolni, konkrétan, olyan káosz lepte el a fejemet. Az előbbi percek... igen, megtörténtek. Biztos, hogy nem csak álmodtam az egészet, ébren vagyok, hisz itt a keze a kezemben - szorítottam óvatosan meg, csak hogy tényleg érezzem, de nem adott több támpontot. Mi.. ez? Mi történik velem? Velünk... - tettem fel az újabb és újabb buta kérdéseket, mint egy kisiskolás, aki még soha nem érzett ilyet, de egyszerűen nem akartam elhinni. Talán nem... tudtam.. vagy éppen értettem mi változott meg, mikor változtam meg, és főleg ő... Miért nem vettem észre? - villant fel a következő kérdés a fejemben, amikor megint a hangját hallottam az oldalamon.

- Igen... - vágtam rá cseppnyi hezitálás után szórakozottan, de aztán megint szünet következett - Úgy értem... - kaptam végre elő az eszemet, Hahó! Gondolkodni is kéne, nem csak beszélni bele az éterbe, és főleg nem mutatni magad olyan bolondnak amilyen amúgy nem vagy! Ugyeeee!?? - hallottam szinte a saját szavaimat, mire tényleg igyekeztem összpontosítani - Szóval úgy értem, igen. Derek miatt. - tetéztem egy bólintással melléje és igyekeztem, hogy a szemeibe nézzek. Hogy nem volt jó ötlet? Alig fél órával ezelőtt még semmi rosszat nem láttam benne. Rosszat most sem, csak... - Azt hiszem előbb le kellene rendezned azt az ügyet. - bólintottam, talán csak önmagamat is meggyőzve, hogy igen, tényleg azt kéne tennie. És főleg igen... nekem is hagynom kell, hogy előbb mindent elrendezzen, mielőtt engednék az újdonsült vágyaimnak, hogy újra érezzem.. az ízét a számban.. testének minden rezdülését a karjaim között, és... óóó, de nehéz is lesz ez! - sóhajtottam végül lecsukódott szemekkel, ahogy vissza, előre emeltem az arcomat, amint éreztem a kezét végigsiklani a bőrömön. Hihetetlen bizsergés fogott el. Pont ott, az ujjai alatt, és annál sokkal feljebb. Megijedtem... talán. Mi van, ha ez csak a hosszú... kihagyás eredménye? Mi van ha ezzel tönkreteszek valami olyat, ami mindennél többet jelent(?), egy barátságot.. egy tiszteletet... egy érzést, amit mindeddig csak mellette éreztem...(?) Képtelen voltam egyenest kavarni a gomolygó érzések felett, holott valahol biztos voltam benne. Valahol mélyen. Az nem lehet...

Akkor viszont megint beszélt.. már teljesen mást, és én talán még az előzőeknél is jobban megkeveredve figyeltem. Egy kicsit olyan volt... mint régen. Mintha az egész meg se történt volna, vagy nem jelentett volna semmit sem. És ez valahol jó volt.. Valahol máshol viszont pokolian rossz.
A nevetése mégis kitörölt belőlem mindent. Az érzéseket, és önkéntelenül mosolyodtam el újra. Akár csak a régi szép időkben...

- Iiiigen, valóban. - húztam meg a szót a korábbi vicces éllel, ahogy megálltam és szembe fordultam vele. Hogy a keze? Nem engedtem el. Azt hiszem... Habár nem tudatosan tettem, csak valahogy így volt jó. Ha ott marad a kezemben. - Azt szeretném kérni tőled... - váltott vissza a hangom kellemesbe, abba a régi, szokásos "jót akaróba" amikor mindig is vele beszéltem - hogy több időt szánj magadra a jövőben. - tartottam a szemeit csak nagyon enyhe mosollyal, szívélyesen - Úgy értem.. pihenéssel. - biccentettem kissé megtűzdelve - Szeretném ha minimum hetente kétszer szánnál időt arra, hogy leengedj. Hogy érezd... - szippantottam jó mélyet a friss levegőből körülöttem, ahogy eltépve róla a tekintetem mosolyogva faltam magamba az ezernyi színt körülöttem. Most minden más volt. Ebben a pillanatban annyira más, mint alig néhány perccel előtte. - a természetet! - talált vissza a szemébe a könnyed mosolyom, ahogy valószínűsítem a kezére is rászorítottam a kezemben. - Szeretném, ha több időt töltenél pihenéssel.. - tartottam még mindig a szemeit - És ha szeretnéd, akkor néha én is veled tartok... - futott a szemei között a tekintetem, de aztán a következő szó valahogy magától kívánkozott - Vagy gyakran...

zene ♫ Final Touch
megjegyzés imádom  


A kérdésemre adott hirtelen válaszán elmosolyodtam, de nem forszíroztam volna, ha ő egy kis idő után nem folytatja, és ahogy ő is felém fordult a mondandója közben, úgy én is rá emeltem a tekintetem, mert egyszerűen nem csak hogy muszáj voltam, de szemeinek kékje valahogy vonzott, és képtelen voltam ellenállni a "hívásnak". Mint egy kislány, aki elé leteszik a kedvenc sütijét, és azt várják, hogy jól viselkedve ne vesse rá magát az édességre. Nos, valami ilyesmi játszódott le bennem is... a kávézó óta, amikor először éreztem azt, hogy meg akartam ízlelni ajkait, ott, abban a pillanatban. Akkor mégis viselkedtem. És most? Egyet értettem vele a másik férfit illetően, így nem is igazán foglalkoztatott a téma. Mégis.. úgy éreztem, úgy lenne a helyes, ha minél előbb eloszlatnám minden reményét Dereknek, hogy ne kelljen még nagyobb fájdalmat okoznom egyikünknek sem, ha később változtatnék a véleményemen. És.. már Nickkel sem tehettem meg, ennyivel neki is tartoztam már.
Hogy eltereljem a gondolatainkat, visszatértem oda, ahol még nem kevertem fel a barátságunk mélységét, a gesztenye.. és az ígéret, hogy valamit kérhetett tőlem, ezért amikor megállt, úgy tettem én is. És megint az a mosoly, ami mindenki gondfelhőjén áthatol. Szerettem azt a mosolyt. Nagyon is, valahogy vágytam rá, és már az érintésére is. Túlságosan is, és ez a felismerés ledöbbentett. Én nem... régóta.. nem éreztem még ilyet, mióta....
Képtelen voltam nem mosolyogni, amikor beszélni kezdett, de szórakozottan lesütöttem a tekintetemet is, hogy megbizonyosodjak, tényleg ott van-e még a keze a kezemben.. Újult erővel mosolyogva pillantottam fel a szemeibe, végül bólogatni kezdtem.
- Rendben van. Igyekszem többet pihenni és nem a négy fal között megrekedni. De.. eddig is szabadok voltak a hétvégéim, Nick - magabiztosan, kedvesen mondtam mindezt, mert ha nem is tudta, de a klinikán és a szakrendelőben sikerült úgy intéznem a beosztást, hogy ne zavarja egyik a másikat, illetve a hétvégéim többsége szabad legyen. A mosolyom csak még szélesebb lett, ahogy megéreztem a puha, pillanatnyi szorítást az ujjaim körül, és amikor felajánlotta, hogy velem tartana, egyszerűen nem tudtam... vigyorogni. Mint egy hülye, aki gondolkodni is képtelen, de közben egy hirtelen jött vágy egyre követelőzőbben dörömbölt az akaratom ajtaján megkérdőjelezve a Nick és köztem lévő távolságot.
- Szeretném... ha néha velem lennél közben. Tudod, szeretem veled tölteni a perceimet. Nem kell folyton gondolkodnom, mégis mit és hogyan tegyek, hogy el ne riasszalak tőlem. És.. szerencsére ajtó sincs, amin ki tudnál most rohanni - felnevettem megkönnyebbülten, ahogy arra a sok fiatalra gondoltam, akik először jártak nálam, és talán az Ő esetében is ez volt a betegeivel... Most rajtam volt a sor, hogy megszorítsam gyengéden a kezét, végül egy kicsit, ha hagyta, meg is "hintáztattam" azokat, mialatt megnyaltam megint alsó ajkamat a férfi szemeibe nézve. - Nem lenne ellenemre, ha az a néha sokszor esne meg - mondtam ki őszintén azt, amit akartam, mialatt a vágyat, hogy hozzá lépjek, és ismét az ajkaira forrjon a sajátom, igyekeztem legyőzni, de tudtam, hogy elbuktam, így minden előzetes figyelmeztetés nélkül csak léptem egyet felé, míg szinte tökéletesen nem idomult a testem az övéhez, cinkos kis mosollyal az arcomon a szemeibe néztem megint:
- Remélem tudod, hogy piszok nehéz visszatartani azt, hogy meg ne csókoljalak azért, amit felajánlottál - miközben pillantásom az ajkaira siklott, egy vággyal telt sóhaj szökkent ki számon, de mielőtt még megtettem volna, csak elléptem előle, ha hagyta, de kezét még mindig nem engedve léptem egyet az eredeti célirány felé.
- Remélem nem bánod majd, ha gyakran... sátorozunk - kirobbant belőlem a nevetés, de érdekelt, hogy meddig menne el, és vajon tényleg komolyan gondolta-e, hogy velem töltené az ő szabadidejét. A futást a városban is meg tudtam oldani, de azért Vegas utcáin nem állítanék sátrat. Nincs az az isten.

- Hát... - akadtam el valahogy a gondolatok és a kimondani kívánt szavak között - az, hogy a hétvégéid hogyan zajlanak, az a te titkod. - mosolyogtam vissza rá, de eszemben sem volt annyiban hagyni a dolgot - De odabenn nap mint nap látlak Cordelia. - húzott össze enyhe aggódással a szemem - Látom, hogy túl sokat vállalsz! Hogy túlságosan is a szívedre veszed.. - gyanúsítottam meg, mintha lehetne az ilyen-olyan dolgokat az embernek nem a szívével néznie, ha egyszer sokszor már a tudat is szívszorítóan pusztító. Lehunytam a szemem. Csak egy rövid pillanatra amíg újrafogalmazom az egészet, és felhúzva a korábbi mosolyomat, próbáltam egészen máshol folytatni. - Csak annyit szeretnék, hogy... lazíts... - mosolyodtam el egyenesen a tünemény szemeibe, és eltartott egy pillanatig, amíg rájövök miket is súgnak a gondolataim. Hogy tüneményes...? - lepődtem meg saját magamon, de hiába kérdeztem vissza, újra és újra ezek a válaszok sodortak lejjebb, egyre előrébb.. valamibe, ami.. nem is tudtam, hogy akarom e. Hogy ne akarnám? A fenéket! - válaszolt vissza a csillogó mosolyán túl a szemem, ahogy egy percre.. egy röpke percre elkalandoztam a gondolataim között. Az ő szája csak járt.. és én csak néztem.. Az ajka vonalát.. ahogy maguktól formálódnak a szavak.. a kiejtett betűk... és az a tekintet.
Őszinte leszek, pedig szégyellem. Valahogy elsiklottam a mondatok felett, valami teljesen más.. útközben elvette az eszemet, ahogy válaszoltam, mégis valahonnan mélyről jöttek a szavak.

- Elriasztani? - kérdeztem vissza égnek emelt szemöldökkel, talán az egyetlen szó ami megmaradt.. és amit egy cseppet sem értettem. Eddig.. biztos voltam benne, hogy senki.. még egy tankkal se választhat el tőle, de most... most már egy egész bolygó képtelen. Megint megijedtem a gondolataimon. Mégsem volt időm, hogy bármit is bővebben kifejtsek, mert a következő percben már ott állt előttem.. közel.. nagyon közel.. és a szemei... a szemei azt hiszem mondhatom, hogy rabul ejtettek.
Megint éreztem azt a bizsergést... Egyre erősebben, de most már az egész testem eltelt vele, ahogy ott volt előttem.. közvetlenül előttem.. egyetlen hajszál választott el a szemeitől... és tőle... és az alig pár perces emlékek...

Sokszor volt, hogy én voltam az erősebb. Kismilliószor győztem le a képeket... a félelmeket.. az emlékeket... önmagamat.... De most ez nem az a pillanat volt! És a nevetése... Azt hiszem lángoló fűszer volt az egészre!

Ahogy ellépet tőlem, de a kezemet nem engedte, nem léptem utána. Megtartottam magam, erősen, és ahogy visszanézett, miért nem cselekszem, egyetlen pillanat alatt rántottam közelebb, csak hogy egyenesen a karjaim közé érkezhessen. Most én néztem az ő szemeibe.. Erősen! A szemei között váltogatott a tekintetem, alig egy centiméterre, szorosabban, mint eddig bármikor, és éreztem... éreztem, hogy nem leszek képes megállni.

- Ennyinek még bele kell férnie.. - suttogtam már egész halkan... talán csak magamnak megerősítésül, hogy nem rossz amit teszek, hisz egy csók.. csak egy csók! Egyetlen csók, amit elveszek, ami az enyém lesz.. örökre(!).. és aztán minden mehet tovább. Lassan.. amíg végiggondolja mit-hogyan is tegyen, hogy a fickót elengedje, ha egyáltalán nem gondolja meg.. és hogy én... hogy én tényleg ismerjem. Hogy tudjam, milyen is az az érzés! Amikor érzem! Mert érezni AKAROM! Mert ÉN... akarom! És most senki nem állíthatott volna meg...

Egyedül ő az egyetlen....

zene ♫ Snowflakes
megjegyzés hajjaj xDDD


Bűntudatosan lesütöttem a szemeimet Nick szavaira, mint amikor a kislányok büntetésre várnak, be is haraptam az alsó ajkamat, mert valójában igaza volt. Meg nem tudtam volna mondani, hogy mikor vettem ki utoljára szabadságot, mikor mentem el egy hosszú hétvégére kikapcsolódni... Mikor.. éreztem, hogy a felelősség terhe nem az én vállamon nyugodott?! Kénytelen-kelletlen felsóhajtottam beletörődve a figyelmeztetésbe, de egyszerűen... szerettem azt, amit csináltam, és az, ha segíthettem másokon, feltöltött, túlságosan is, jobb gyógyír volt számomra, mint bármi más. Nem akartam vele ellenkezni, hiszen sejtettem, hogy ő csak jót akarva nekem figyelmeztetett az amúgy is nyilvánvalóra, amiért hálás voltam, és eldöntöttem, hogy igyekezni fogok, hogy megfeleljek a kérésének.
Muszáj voltam terelni a saját gondolataimat, ezért is beszéltem talán túl sokat is, miközben a pillantásom már felmerészkedett Nickre is, csak hogy lássam azt a csodaszép kékségben tündöklő szempárt, és ahogy visszakérdezett, úgy kezdtem el rázni a fejem, majd áthajlott heves bólogatásba.
- Éppen ez az! Nem akarlak elriasztani! - kissé talán hirtelen is mondtam ki őszintén az első eszembe jutó gondolatot, ami a fejemet uralta abban a pillanatban, amit folytattam a csókjára hajló vágyammal, de csak szavakban. Nem mertem, nem akartam, egyszerűen képtelen voltam nem ajkainak ízére gondolni, testének melegére. És mondhatom, az én esetemben ilyentől megfosztani a vágyaimat... egészen erősnek éreztem magam, s egyszersmind ostobának is, amiért képtelen voltam dűlőre jutni. Mégsem... akartam elrontani a köztünk kialakult viszonyt azzal, hogy én többet.. sokkal többet akartam volna kihozni a helyzetből, mint hogy csak a kezét érezzem, mégis.. valami miatt képtelen voltam tőle akár csak egy pillanatra is elszakadni. Szükségét éreztem a közelségének.
Mielőtt még ő adta volna meg magát a gyengéd irányváltoztatásnak, magához rántva a felkarjában kapaszkodtam meg, a szívem pedig őrült tempóra váltott azonnal, légzésem is egy pillanatra váltott sürgetővé, mintha legalább mérföldeket futottam volna, és az az izgalom, ami elöntötte a testemet hozzá préselődve.. a szavak, amiket kiejtett olaj volt a tűzre, s nem ellenkeztem.
Hogy is tehettem volna? Úgy simultam hozzá, mintha attól tartanék, hogy soha többé nem érinthetném. Hagytam, hogy most Nick legyen az, aki a csókot irányítja, s nem csak hogy együttműködtem vele, hanem szinte fel is olvadtam benne, már ami az érzéseimet illette. Egyre szenvedélyesebbé váltam, egyre inkább szorítottam magamhoz, hagyva, hogy az ajkaim és a nyelvem is az érzés után kutakodjanak a pillanatnak élve, hagyva, hogy olybá tűnjön, soha nem akarok szabadulni innen. Nicktől. Mégis... az időérzékemet elvesztve, halk nyögéssel húzódtam hátrébb csak annyira, hogy hevesen vegyek párszor levegőt, a testemet lenyugtatva, amiben akkora káosz uralkodott, hogy egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni.
- Ez... tökéletes... - suttogtam ajkaira kábultan az elmúlt percekkel eltelve, mert eszemben sem volt tőle ténylegesen is távol tartani magam, még az öleléséből sem volt kedvem kibontakozni. Csak pihentem a pillanatnak élve, miközben még mindig a csókja égett ajkaimon, aztán nem bírtam magammal, megint rásimítottam Nick ajkára a sajátomat, de csak hogy ne tűnjön tova az a pillanat. Belemosolyogtam a már ártatlannak tűnő csókba, végül nevetve szakadtam el tőle, miközben mosolygássá szelídült az, úgy néztem a szemeibe. - Most már határozottan akarom, hogy sokszor.. legyél.. velem - az utolsó szavak mindegyikét egy-egy puszi kísérte becélozva a férfi ajkát. A felkarjáról gyengéden az arcára csúsztattam az ujjaimat megsimítva a bőrét mosolyogva, néma kérdést intézve a pillantásommal hozzá, hogy akkor most hogyan is tovább.
- Szeretnéd, hogy visszakísérjelek? Vagy... megbirkózol majd egyedül Esterrel és elviseled, hogy Téged faggasson? - eszemben sem volt épp az asszisztensemet felhozni, csak szerettem volna tudni, hogy mennyi időnk volt még.. együtt (???).

Könnyű volt beszélni. Hinni, hogy az az egyetlen csók majd mindent megold. Mégis teljesen összekeverte a véremet. És nem, nem éppen szexuális értelemben, vagyis... nem csak úgy, sokkal inkább... Még mindig nem tudtam megmagyarázni mi az amit érzek, de határozottan itt volt a fejemben. A szívemben, bármennyire is nevetségesen hangzik, most éreztem azt... amit még soha nem. És bármi is az amit igazából most kéne éreznem, abban tökéletesen biztos voltam, hogy ez valami olyan... amilyen még sohasem volt. Gwenn... ő teljesen más volt. Egészen. Ő valami.. múló hóbort, vagy szenvedély a hirtelen jött siker és előttem leboruló világ ködében. Akkor én is más voltam.. és ő is. Valami olyan, ami.. Még ma sem tudnám meghatározni az értelmet abban, ami akkor volt... illetve de. Biztosan tudnám, ha megmozgatnám a tanult fejemet, de most egyáltalán nem akartam Gwen-nel foglalkozni. Most valami sokkal fontosabb feszített itt a kezeimben, amire nem tudnék semmi mást mondani, csak annyit, hogy: igen. Határozottan valamit éreztem. Valami magával ragadóan tökéleteset.

Bőrömön éreztem.. a szorítást, ahogy ujjai a karomba marnak... a teste forróságát a testemen, de az is meglehet, hogy csak a sajátom az ami belülről égetett. Mégis teljesen elvesztettem az eszem, és eljött az az idő is, amikor már nem tudtam tudatosan meghatározni mit is teszek, csak hagytam, hogy az érzések vezessenek...

Ő volt az aki elhúzódott. Hogy bántam e? Igen, valahol biztosan, de előtérbe kerülve a tudatos felem, már jól tudtam, hogy helyesen tette. Valamelyikünknek meg kellett tennie ezt a lépést, mielőtt...

Még mindig nem értettem semmit sem, de már nem is akartam érteni. Azt sem, hogy ma reggel.. amikor még kiléptünk a rendelő kapuján, miért volt még az egész világ teljesen normális körülöttem. Hogy mikor volt az a pont, amikor az érintése felmelegített, és mikor akadt meg rajta először a szemem. De főleg azt nem értettem, hogy miért nem vettem észre.. a szemeiben.. hogy mikor lett benne minden teljesen más, és mikor lett bennem. Mégis hamar feladtam a kérdéseket, ahogy már felhevült lélegzettel, alig néhány centiméterre tőle figyelt a szemeibe a tekintetem, és önkéntelen mosoly ülve ki az arcomra, valamiféle boldogság érzése magához vette a teljes irányítást a fejemben. Nem értettem.. Mégis minden egyes cseppjét élveztem, amikor megint közeledett, az ajkamra csókolva azok az épp hogy engedett ajkak, és a szemem újult erővel csukódott le. Csak arra a néhány pillanatra amíg újra éreztem, és egyre inkább hatalmasodott el bennem az érzés.. hogy ezt az érzést mennyire szeretem...

Meglepett a belőle kitört hirtelen nevetés, főleg mert én még őrülten elveszettnek éreztem magam. A mosoly az arcomon mégis ott feszített, a kezében a kezem meg... egyáltalán nem volt kedvem, hogy elengedjem, mégis tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat. Mégsem foglalkoztam vele. Most.. nem voltam hajlandó visszakaparni az eszemet, most.. ha lehet most az egyszer, megfogadtam a saját tanácsomat: Élj mindig a pillanatnak! És azt már most tudtam, hogy vele az eddigieknél is jobban fogok szeretni a pillanatnak élni.

- Igen... - köszörültem meg a torkom enyhén - egész... - "tökéletes" ... követte volna a következő, de ez már bennakadt ahogy újra betámadott, és a még mindig messze visszhangzó nevetése közepette újból letámadta az ajkamat. Nevetnem kellett. Igen, muszáj volt, VELE! Nem bírtam ellennállni a késztetésnek, de ahogy a keze éreztem végigcsúszik a karomon, és végül a bőrén éreztem az enyémet... újra nem én vettem irányítást és egyetlen rövid pillanatra lecsukódott a szemem. Hallottam a kérdést a fülemben, sőt! A következő pillanatban már megint a szemeit néztem, és próbáltam összecsiholni a szavaira valami értelmeset.

- Azt hiszem.. azt hiszem.. - viselkedtem újra úgy, mint egy tizenéves hebegve, és valahol hátul a fejemben, jól tudtam, hogy ezt nem így kéne, mégis pokolian letaglózottan éreztem magam. Aztán hirtelen szállta meg a fejemet a gondolat, és fél karomat lefűzve róla, enyhén megemelve a szemembe emeltem az órámat - Igen.. mennem kell. - fancsalodott el gyenge szemöldökráncolással a képem, hiszen.. ha maradnék nem tudom mi lenne belőle, tudtam, hogy ideje lenne tényleg kitisztítani a fejemet, elővenni mindent ami régi.. ami megszokott, és végiggondolni ezt az egészet, amire mellette képtelen voltam. Egyszerűen valahogy képes lett teljesen elvenni az eszemet. A másik fél viszont, az erőteljesebb, folyton érte könyörgött, hogy MÉG! BELŐLE! Mégis jól tudtam, hogy ezek csak ábrándok. Fellángolás.. Valahogy így magyarázza a szakma, és ha az is, ha létezik, azt jól tudtam, hogy én már egyenesen égek! Ezért kellett az a vödör víz a fejemre.

- Azt hiszem megoldom, köszönöm. - vettem vissza valamelyest a higgadtabb hangomat.. próbáltam, de nem veszek rá mérget mennyire sikerülhetett - Neked viszont nem ártana pihenned és... - akadtam el a mondatban, hisz egy részem, egy egészen... megbolondult részem, igenis azt kívánta hagyjak fel mindent és tartsak vele, én mégis most az eszemre hallgattam. - Vagyis ha szeretnéd egy darabon elkísérlek. - kényszerítettem magam újabb szelíd szavakra, a hozzá tartozó mosoly viszont a lassan csendesülő lángban a véremben, őszinte volt. Teljesen. Ugyanúgy.. mint régen. Mint alig néhány órával ezelőtt...

zene ♫ Snowflakes again
megjegyzés hmm xDDD


Azon kívül, hogy teljesen összezavarodtam, vagy legalábbis igyekeztem értelmesen is gondolkodni, mellette aligha ment. Túlságosan is elvonta a figyelmem a közelsége, de jelenleg nem érdekelt, olyannyira nem, hogy még csak az elszakadás gondolatára is képtelen voltam. Néztem a szemeit, egészen közelről, hogy érezhessem a férfi illatát is, érintésem sem engedte őt el, végleg biztosan nem. Halkan felsóhajtottam, amikor az idő kérdése került napirendre, és a tekintetét elnézve én is valami nem tetsző, kissé keserű mosolyra húztam ajkam, de csak egyetlen pillanatra.
- Túlságosan is gyorsan telik az idő - át sem gondoltam igazából a szavaimat, egyszerűen csak kibukott belőlem, miközben a pillantásom a mellkasára siklott szórakozottan, s ahogy beszélni kezdett ismét, felpillantottam a szemei kékjébe megint, hagyva, hogy elvesszek bennük, engedve annak a csábításnak, hogy csak még egyszer... felmosolyogjak rá felszabadultan már csak amiatt is, hogy hagyta ennyire közelről láttatnia magát.. Nem... fizikálisan csupán, hanem.. fogalmam sem volt, mit éreztem, és egy pillanat alatt zavarodott össze minden, a nyugalmam, lelki békém jelenleg amúgy is zavaros vize felkavarodva rejtett el minden tiszta gondolatot előlem, hogy csak a kuszaság maradhasson meg, és.. Nick a gondolataimban.
- De hát nem vagyok beteg, minden rendben velem, nincs miért pihennem - rámosolyogtam meggyőzően, nem is értettem a pihenés okát igazából. Persze, tudom, megígértem neki, de.. egy kicsit, a mai napon még nem akartam engedni neki, főleg a történtek után. Szükségem volt ezekre a pillanatokra. Rá! Az elmúlt időszak nyomaira bennem... köztünk..   vele. A mosolyát látva ujjbegyem gyengéden végigfutott arcélén, végül bólintottam, aztán pedig nagy nehezen kibontakoztam az öleléséből.. elengedve bőrét is, de az ujjainak érintésétől a kezemen nem fosztottam meg magam, remélve, hogy neki is szüksége volt erre, még akkor is, ha... ha még az elmúlt órák hatása tartott is.
- Egyezzünk meg abban, hogy egymást kísérjük el, és szerintem még a kávézóba is beugrom veled. Utána ígérem, engedlek dolgozni - rámosolyogtam nyugodtabban már. - Arra nem kerülnék. És.. igyekszem haza is menni, ha már beteget jelentettél - mosolyom szélesedett, ahogy mindezt mondtam, elindultam visszafelé, de egy lépésnyi távolságra tőle szembefordulva felé finoman meghúztam a karját, hogy ösztönözzem, tényleg nem kéne lekésnie az időpontot. Ha engedte, hogy valóban elinduljunk, visszalépve mellé, kezét még el nem engedve sétáltam mellette, egy ideig bizonyára szótlanul, de egyáltalán nem éreztem kínosnak. Csak... gondolkodtam a történteken, hogy tulajdonképpen mi az, amit ténylegesen is éreztem, és mi az, amit a pillanat hevessége váltott ki belőlem. Egyelőre nem tudtam dűlőre jutni, csak annyit tudtam biztosra, hogy szerettem Nicket, mindenképp... Valamikor... csak úgy egyszerűen belopta magát a szívebe a férfi. Talán már az első találkozásunkkor. Talán a közös kávézások... vagy a betegekről szóló beszélgetéseink valamelyike segített az érzés kiteljesedésében, nem tudom.
- Köszönöm - hogy meg akartam csendet? Passz. Egyszerűen csak elhangzott ez az egy szó, mindent és semmit sem értve ez alatt, hálás mosollyal néztem rá, hogy aztán már nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb pillantással nézhessek a park őszbe vegyülő szépségére.

Miért nem lepődöm meg ezen? - rántott ki az újabb szó a gondolataim tömegéből és megint felkúszott az a régi.. az az új, de legalábbis a már ismerős mosolyom, amikor... mint régen.. egyetlen vállrándítással rázta le az óva intésemet. Mint minden egyes alkalommal annak előtte.
Muszáj volt mosolyogjak. Amolyan mindentudóan, feledve az alig pár perce történteket, és azt hiszem most hálás voltam neki ezért.

- Cordelia... - vettem elő a korábbi, viccesen megrovó magatartásomat - Nem épp az előbb beszéltünk arról, hogy.. (?) - próbáltam rávilágítani az alig fél órája megbeszéltekre, vagy annyi se volt? Lényegtelen, most teljesen mással kellett törődjek. Mégsem sikerült befejezni a mondókámat, na meg úgy egyáltalán a beszédet, mert ő volt az aki közbeszólt - és lááám, máris egy újabb meglepetés -  azonnal törölte is a félbe hagyott kérdésemet.

- Rendben... - biccentettem könnyedén meggyőzve - Legyen ahogy akarod. - mosolyogtam még mindig a szemeibe és.. túúúl könnyen legyőzött! Már megint! A vicc az egészben, hogy most egy cseppig se bántam. Mégis valahogy megint elfelejtődött lépni is, amikor arra eszméltem fel, hogy eltűnt mellőlem, és a karom finom megrántásával térít újra észre.

- Igen... megyek már. - mosolyogtam megint fel, csak egy könnyű pillantással a szemeibe, és igyekeztem rávenni a fejemet, hogy most ne gondolkodjak a történteken. Ne gondolkodjak el azon, ha maradnék, akkor... vagy úgy egyébként ebből az egészből mi lehetne, mert akkor talán még engedtem volna a helyzetnek. Az igenis, már csábító.. helyzetnek.

Egymás mellett lépkedtünk. A kezem a kezében, az idő tökéletes.. és lám milyen fura is az élet, ezt a kaput itt fenn - futott végig a szemem az őszi futórózsával befont laza vaskapura a fejünk fölött  -  szóval mikor beléptünk, még teljesen másképp lépkedtük át. Vidáman és szelíden, most viszont... a helyzet teljesen más. Komoly volt. De mégis valahol eszementül mámorító...

Már rég valahol máshol jártunk. Túl a park őszi virágban pompázó kapujával övezett parkon, túúúl néhány fel sem tűnt utcasarkon, és már láttam is a kávézót a szemem sarkán ha akarom, mégsem voltam képes, hogy figyeljek. Beleestem. Mégis, a saját csapdámba, nem emlékszem mikor indult meg a fejem, idézte fel a korábbi képeket, az érzéseket, csak magam elé bambulva  mint valami flúgos gőte, futtattam fel újra az első jelenetet, amikor meglepett.. egy pillanat alatt tepert le, és önkéntelen mosolyra húzódott a szám. Ekkor hallottam csak meg a felőle jövő köszöngetéseket.
Megtorpantam. Azt hiszem, de csak egy pillanatra, utána próbáltam felvenni a tempót és újra indulni tovább. Nem ment. Nem lepett meg, ezért csak felnéztem, egyenesen a szemeibe, kissé kérdőn, némi értetlenséggel vegyülve és először szavak nélkül vártam a válaszokat. Azután viszont mégis előtört valami önkéntelen.

- Mi az amit köszönsz, Cordelia!? - kérdeztem enyhe kétséget vegyítve bele - Nem tettem én semmit... Semmi olyat, ami... - álltam meg itt valahol félúton a mondandóban, de azt már nem tudom, hogy mert csak nem tudtam hogyan fogalmazzak, vagy éppen egyáltalán nem volt fogalmam róla, hogy mit is akarok neki ezzel kimondani. Hogy tanácstalan voltam? Meglehet. De az is lehet, hogy csak ééén, nem akartam színt vallani. Pedig az sokszor nagy hiba...

zene ♫ Fireflies
megjegyzés ♥ ♥ ♥


A tökéletes csendtől ugyan távol álltunk, ugyanakkor valahogy mégis úgy éreztem magam, mintha egy barlang mélyén lennék, csak a lelkemmel körülvéve, ami a gondolataim láncával volna megbilincselve, folyton azon képeket újra és újra felidézve bennem, amik jelen pillanatban foglalkoztattak engem. Igazából nem szabtam gátat az elém táruló emlékképeknek, hagytam, hogy végigfolyjanak rajtam, az elmémen, az érzékszerveimen, és akaratlanul is jól, túlságosan is jól éreztem magam elfeledve mindazt, amik problémaként mutatkoztak órákkal ezelőtt. Szebb lett minden, és ha értettem is ennek az okát, nem akartam, hogy ismét visszazuhanjak oda, ahol a gondjaim émelyítő ragacsossága fogadott volna. Valahol, igen, valahol sejtettem, hogy mindez nincs rendben, de ebben a pillanatban nem érdekelt, csak az, hogy Nick érintése melegített, bőrének puhasága.
Valahogy kibukott belőlem az az egyetlen szó, mire a férfi megtorpant, így muszáj voltam én is megállni, elmosolyodtam a bizonytalanságán, mert képtelen voltam másra. És mindaz, ami eddig volt, az most is ott rejtőzött köztünk, csak.. valahogy egyszerűen több lett, és ha akartam volna sem tudtam volna megfogalmazni, pontosan mi is változott. Ő... én.. mindketten, a munkakapcsolatunk vagy csak amolyan tovatűnő pillanatnak éltünk ott, a parkban.
- Hogy velem töltötted a napodat. És azt is köszönöm, hogy kirángattál a rendelőintézetből. El sem hiszed, mennyire szükségem volt rá. Akkor.. és most is - még mindig mosolyogva, könnyedén, de őszintén csengtek a szavaim, de aztán hitetlenül megráztam a fejem, talán egy kicsit fel is nevettem, azon, amit mondott. - Nagyon is sokat tettél értem, Nick. Én viszont, lehet, hogy... nem is tudom. Nem akartalak volna összezavarni azzal, amit tettem, egyszerűen csak.. meg akartalak csókolni. Istenem, már a kávézóban vissza kellett magam fogni, aztán.. már nem tudtam megtagadni magamtól a parkban. Bocsánat. Én.. viszont nem bánom - bevallottam neki továbbra is mosolyogva, mégis komolyan gondolva az elhangzottakat. Talán nem kellett volna ilyen nyíltan elmondanom neki a vágyaim. Talán... akkor nem csavarnék még egyet a hirtelen jött változásokon. Lesütöttem egy pillanatra a tekintetemet, majd elnéztem a mellettünk elsuhanó taxi sárgásságát követve az utcán a kávézó irányába, bár a mosolyom megfakult, mégsem éreztem, hogy az a kellemes.. nyugodt, és valahogyan boldoggá váló perceim is vele halványuljanak, mert mindezek az érzések továbbra is ott voltak, pontosabban olyanok voltak, mint a tavasszal nyíló virágok: csodásak... gyönyörűek és igaziak. És mindezt Nicknek köszönhettem.
- Nem szeretném, hogy elkéss - pillantottam fel a szemeibe, azokba a lélegzetelállítóan kék íriszekbe, ami hiba volt, nagy hiba! Vajon minden további pillanatban, ha ránézek, majd ugyanezt fogom érezni? Ugyanígy meglódul a szívverésem? Akarattal szakítottam el a szemeimet a szemeiről, a gond csak az volt, hogy ajkaira siklott a tekintetem, mire egy nagyot nyeltem, elkínzottan mosolyodtam el hirtelen. - És.. dolgod van - ez inkább emlékeztető volt a számomra, mintsem neki. Muszáj volt őt elengednem. Hagyni, hogy végezhesse a munkáját, mialatt én hazamegyek, és engedve a kérésének, pihenjek. Igen, azt fogom tenni. Felsóhajtottam halkan, elengedve minden olyat, ami követelte volna, hogy vele maradjak, mert a fenébe is, holnap úgyis muszáj lesz elviselni engem kicsit, s erre a gondolatmenetre a gondolataim közé beférkőzött valami negatív, amihez semmi kedvem nem volt.
- Gyere, menjünk sütit venni - kényszerítettem magamra újra a mosolyt, ami nem ellene szólt, de a valóság túlsúlyával telepedett rá az én légies érzéseimre, amit csak a férfi volt képes hosszú idő után előcsalogatni belőlem. Ha egyet értett velem, akkor megcélozhattuk a kávézót, de ha nem... úgy ismételten, és véglegesen is elvesztem.