Lassú mosoly kúszott szét az arcomon. Hogy hová tűnt az előző dolog feszültsége? Nem tudom. De az biztos, hogy örültem neki, hogy végre belátja mennyire is szüksége volt.. nem.. nem rám.. hanem arra, hogy kicsit szabad legyen. Egy pillanatra el is szálltak az előbbi gondolatok, és csak őt láttam. Egy mosolyon keresztül... Ugyanúgy, mint régen. Olyan volt mint... mint a madarak. Ha folyton kalitkába zárod, elveszítik a szépségüket. És ő most ragyogott! Csak a bolond nem látta volna mennyire.

A következő szavak mégis egyúttal rántottak vissza a valóságba, visszahúzva egy emléket.. egy információt.. a tényeket.. vagy bármi is az aminek nevezzük, egyszerűen világosan ott volt, pont az orrom előtt.

- Ööö.. Cordelia... - próbáltam kinyögni valami értelmeset, a fejembe uralkodó káosz cikázó gondolatai között - Mióta készültél te erre.. ?- böktem ki aztán mind közül a leglényegtelenebbet, éreztem ahogy a szemeim csekély ívűre húzódnak össze, ahogy a kezem tompán, még nekem is észrevehetetlen tudatos módon rászorít a kezére, és azt is, hogy nem épp az tört ki a számon, ami mindenek közül a legjobban érdekelt. Egy csók..? Csak.. egy csók? - vett valami hirtelen pánikszerűséget a fejem, amit most nem is tudtam hova tenni, hisz én... én... még magam sem tudtam, hogy mit művelek, hogy mit AKAROK.. tőle, hogy mire készülök.. hogy mi lesz a jövőben.. lesz e valami, és főként, hogy én... képes leszek e végigcsinálni ezt az egészet... Mind-mind.. megannyi kérdés, de hiába futottak át újra és újra keresztbe és kasul a fejemen, mindig csak egyetlen, kibogozhatatlan maszlagként tudtam felfogni az egészet. Már a kávézóban is...? Ott..?? Miét nem vettem észre? És most volt csak az, hogy az eddig rejtegető tudatom előhozta az akkori képeket.. őt.. és magamat.. ahogy a kezére fogok, mégis hirtelen engedem el.. és lassan.. pokolian lassan kezdtem megérteni a dolgokat. Én.. is közeledtem felé! Pontosabban.. csak legbelül, úgy, hogy észre se vettem! A miértekre viszont még mindig nem kaptam válaszokat. Megmagyarázható egyáltalán a vonzódás és a szerelem??? És ekkor kaptam a következő sokkot. Ami egyébként bármilyen jól is palástolok, abban biztos vagyok, hogy egy pillanatra kiguvasztotta a szememet.
Azonnal visszavonulót kell fújjak! - szólalt fel fejemben egy egyszerű hang, hisz épp az előbb mondta(!): Egy csók volt...! Talán csak egy csók! Vagy kettő... vagy három... Mégis CSAK.. egy csók! - köszörültem meg zavartan a torkomat, és mielőtt bármi egyéb is meglátszhatott, egy pillanat alatt kapva vissza a fejemet, már rendeztem is az arcberendezésemet.

- Ööö.. igen. Nem kéne... - tértem aztán vissza az előzőekre, vagy épp a következő szavai? Már nem is tudom! Én már semmit sem tudtam, csak azt az egyet, hogy mennem kell. Ott.. kell lennem, és ez az egyetlen biztos pont volt az egyetlen kapaszkodó. - Menjünk! - tört ki az ajkaim közül a következő, egyetlen kényszerített, vagy lényeges gondolat, és ahogy még mindig a keze a kezemben, és én megszaporáztam a lépteimet, igyekeztem azon maradni, hogy ne épp az elhangzó szavain gondolkodjak. Persze nem sok sikerrel...

zene ♫ Ethereal Dreams - kicsit hosszabb, mint ameddig tart az olvasás
megjegyzés de nem úúúúgy értettem xDDD 1237 szó, hajjaj


Azt mondják, a szavaknak erejük van. Egészen sokáig nem is hittem bennük, de most, amik kikívánkoztak belőlem, olyan volt, mintha egy csodás, s egyszerre fullasztó vízesés tört volna fel bennem hangos robajjal, várva, hogy Nick mennyit visel el belőle. De képtelen voltam megálljt parancsolni a szavaimnak, magukkal sodrón forrázhatták le a férfit, és már egészen felesleges lett volna mindezt meg nem történtté nyilvánítani, amikor a bizonyíték ott volt, láttam az arcán, hogy.. talán nem kellett volna. Hosszan, tanácstalanul felsóhajtottam, amikor visszakérdezett, és hogy őszinte legyek, nem is értettem, hogy pontosan mire volt kíváncsi. Hogy megcsókoltam? Vagy.. erre a bizonyos vallomásra? Nem tudtam, és ez az egész olyasvalami felé vitte el a gondolataimat, ahol nem voltak szavak, amiket ki tudtam volna mondani. Egyszerűen csak álltam ott előtte, képtelenül arra, hogy megszólaljak. Hogy.. elmondjam neki, mit éreztem, vagy hogy mit gondoltam.
Ezért is akartam a beszélgetés fonalát elterelni valami semlegesebb mederbe, amit jobbnak láttam arra fordítani, hogy igen is.. véges az időnk együtt, és ami a leginkább elkeserítő volt, az a férfin látott reakció. Halkan felsóhajtottam ismét, hagyva, hogy elinduljon, de felhagyva azzal, hogy vele tartsak, elcsüggedve, hogy a magam tempójában kopogjon a cipőm sarka ritmustalanul félig mellette, félig mögötte haladtam. És nem tudtam, hogy pontosan mi volt mindaz, ami Nickből ennyire más reakciót váltott ki. Visszagondoltam az elhangzottakra menet közben, hogy milyen szavakkal fejeztem ki magam.. hogy közben a férfiből milyen változásokat idéztem elő.. és akkor.. ott.. rájöttem valamire. Hiba volt, tudtam, de még akkor sem tudtam megszólalni, egyre inkább, sürgetően pörgettem vissza mindazt, amit bevallottam neki, hogy teljesen biztos legyek benne, amikor hirtelen megtorpantam, valószínűleg a férfit is kirántva a sietős ritmusából veszélyesen közel a kávézóhoz.
- Nick, állj meg! Azonnal! - szinte pánikolva, mintha vészhelyzet lenne, úgy hathattak a szavaim, nem kevésbé az arcom, amire szinte minden érzelmemet láthatatlan ecsettel rárajzoltam: a bizonytalanságot, a reményvesztettséget, az értetlenséget.. és azt, hogy mennyire.. de mennyire megbántam valamit. Éreztem, hogy a szívem valamiféle kiutat keresve dübörgött a mellkasomban, és mielőtt még megszólaltam volna, hosszú másodpercekig csak lesütöttem a szemeimet, nézve felváltva Nick és az én cipőmet is, keresve a szavakat, a kifejezéseket és csak remélni tudtam, hogy a magyarázatom.. majd elegendő és kielégítő lesz mindkettőnk számára. Végül egy hatalmas sóhaj kíséretében gyengéden felemeltem az őt fogó kezemmel, hogy a másikkal finoman megsimíthassam a kézfejét, két tenyerem közé zárva a férfi rabságba ejtett kezét, és nem, abszolút nem voltam felkészülve, de már így is elég kínosnak éreztem a szituációt, így muszáj voltam nekikezdeni a magyarázatnak, amiért vészhelyzetként állítottam be az eseményeket.
- Nem készültem erre az egészre - kezdtem bele halkan, alig merve felpillantani a szemeibe is. - Sem arra, hogy az előbbi vallomással hirtelen előrukkoljak, sem pedig.. ami a parkban történt - sóhajtottam fel, de tudtam, hogy ennyivel nem éri be. - Egészen eddig.. eszemben sem volt az, hogy Te és én... hogy a szám még csak véletlenül is a közeledben legyen, és nem is hiszem, hogy lett volna arra példa, hogy az elmúlt két hónapban megöleljelek, nem hogy puszit adjak - megráztam a fejem, és felhagytam azzal a próbálkozással, hogy gondolkodjak a szavaim közt. Muszáj volt kiadnom magamból mindazt, ami bennem volt, mielőtt még teljesen felőröltek volna a saját gondolataim.
- De valami megváltozott a kávézóban, Nick. Fogalmam sincs, hogy mi.. amikor megérintettél, amikor beszéltél és képtelen voltam elszakítani a pillantásom az ajkadtól, vagy.. figyelni, hogy mennyire gyönyörűen örvénylő kék szemeid vannak, amiket eddig is el-elnéztem, de csak most, ott láttam meg igazán. Folyton az járt a fejemben, hogy éreznem kell Téged, hogy.. ácsingózom a csókod után.. hogy kívánom.. akarom a közelséged. Ezért érintettelek meg aztán annyiszor, ezért fogtam meg a kezed, ezért... kell, hogy most is érinthesselek, és fogalmam sincs, hogy mi ez, de eszméletlenül jól esik az, hogy a kezed... itt van, és hogy.. foghatom - hirtelen lesütöttem a pillantásom, képtelen voltam a szemeit figyelni továbbra is, amikor.. remélve hogy nem így volt, de hülyét csináltam magamból. Nem akarok többet érezni, mint... mint Ő! Keserűen, mégis több érzéssel, mint eddig, amikor ránéztem, felmosolyogtam rá, folytatva a gondolatmenetet is.
- Egészen addig a pillanatig, ameddig a gesztenyés manővert el nem követtük, győzködtem magam, hogy.. csak tartsam magam távol tőled, hogy ne akarjam annyira a közelséged, de ahogy megérintettelek, tudtam, hogy nem tudom magam visszafogni. Akartalak, meg akartalak csókolni és ott vesztettem el az egész harcot, mert azóta képtelen vagyok tőled elszakadni fizikálisan. Ezért kérdeztem, hogy felkísérjelek-e, vissza a megbeszélésedre. Ezért.. öleltelek olyan szorosan az utolsó csóknál, és ezért ragaszkodom hozzád még most is. És ha eddig távol akartam tartani magamtól Dereket.. akkor a mai nap a bizonyíték arra... hogy talán soha nem is akartam tőle semmit. Mert csak arra tudok gondolni, hogy érintelek.. és a fenébe is, nagyon.. de nagyon nem elég belőled.. tőled az a három csók. Többre vágyom.. Jelenleg is - egyre vehemensebben beszéltem, minden egyes szavammal csak még jobban beleéltem magam az elhangzottakba, de számomra most vált egyértelművé, hogy... jobban akartam őt érezni, mint hogy féljek attól, hogy ezzel az egésszel mit váltok ki magamból, és legfőképpen belőle. Mindezt végigmondva azokba a szemekbe néztem fel, amikben annyi remény, annyi jókedv volt, mint talán soha senkiében, és csak ebben a pillanatban kezdtem el rettenetesen félni.. hogy talán túllőttem a célon, és hogy nem volt még itt az ideje ennek a vallomásnak. Hogy én többet képzelek bele az egészbe, mint ő. De már nem volt visszafelé vezető út, tudtam, és emiatt is süppedtem bele ezután egy olyan mély hallgatásba, amiből maximum csak az ő szavai lesznek képesek kirángatni.

Fel se tűnt.. mikor csúszott ki a keze a kezeimből, egyáltalán kicsúszott e, én csak lépkedtem, előre, mintha kergetnének, és a fejem.. nem tudom voltam e ilyen tanácstalan valaha.. Voltam e ilyen elveszett valaha... Talán nem.. talán mégis... de egy dolog teljesen biztos volt: NEM.. éreztem így magam már legalább két éve! Mióta megtanultam kezelni aaa.. nehéz helyzeteket. Ez.. volt az első alkalom...

A hangja volt ami visszarántott. Na meg a kéz a kezemben, ami ezek szerint mégis az enyémbe kapaszkodott. De erre szükségem volt. Erre az egyetlen szóra. Mint egy kitisztító villámlás a gondolataim kereszttüzében, visszarángatott a földre, és bele, egyenesen a szemeibe.
De ő nem nézett rám. Az arca ijedt.. elkeseredett.. és ettől az én szívem is kényszeredett ütemre kapcsolt.

- Mi.. Mi a baj? - kérdeztem rémülten, talán szabad kezem még az álla alá is nyúlt, hogy a szemét a szemeimbe emeljem, de erről nem vagyok teljesen meggyőződve.
Nem válaszolt. Egyetlen mukkot se, és igen, én voltam az aki tanácstalan, de úgy tűnt ő sem áll épp a helyzet magaslatán. Szóra nyílt a szám. Megint. De aztán megelőzött. Emelkedett a kezem a kezében, majd két keze közé fogva magam előtt, az előbb megkezdett beszéd kudarcba fulladt. Nem úgy, mint nála. Aztán megindult a vízfolyás....

Én csak álltam.. és lestem.. próbáltam eligazodni a szavai között, felfogni.. feldolgozni, és valahol a háttérben csak most szembesültem vele ez mennyire nehéz.. Mennyire könnyű azt mondani a pamlagon, hogy : "gondolja végig... mit mondana neki? És mondja! Higgye el.. mindig az őszinteség a legtisztább út, és biztos lehet benne, ha tényleg szereti magát, egy pillanat alatt ugrik a karjaiba és megoldódik minden." Hányszor mondtam én ezt, újra és újra egy-egy embernek, de közben fogalmam sem volt róla, hogy ez mennyire nehéz... Nem tudom.. talán jobb lett volna, ha minden rejtve marad... Talán mégsem. Most mégis úgy éreztem magam mint akit leforráztak, mint aki egy teljesen másik világba került alig egy órával ezelőtt, és a fehér nyulat követve még mindig nem találja a kiutat. De aztán az egész elcsendesedett. A pánik.. a hirtelen jött félelem... az elveszettség érzése, és a menekülési kényszer, mind-mind elveszett lassan a szavai súlya alatt. Értettem.. Minden egyes szavát értettem, felfogtam.. és amint lassacskán feledve a zavarát munkába állt a fejem, úgy a kép is egyre inkább kitisztulni látszott.
És ekkor ért csak a komplett hideg zuhany...

Letaglózott! Igen, ez volt az első épeszű gondolatom és a szavak lassan… mozaikszerűen kapcsolódva össze vontatottan nyertek értelmet. Őőő.. engem? De miért!? Mivel szolgáltam rá!? Mi volt az ami az egészet ilyenné tette!?? Mi volt az ami kiváltotta a változást, és mi… - talán ekkor volt hogy gondolatban elcsattant az a pofon. Pont ott, az arcomon. Térj észre! Most hagyd veszni a doktort a mélyben, az elemzőt.. az analizálót… azt az embert aki lenni akarsz és most légy csak az… aki vagy!
Ekkor jutottak csak mélyebbre a szavak. A szemem.. szinte falta arcának önkéntelen rándulásait, fülem a hangját, azt a csilingelőt, és a fejem… még mindig képtelen feldolgozni ezt az egészet, de éreztem már valami más kívánkozott. Éreztem a szívem heves dobbanásait, és ez már teljesen más volt, mint annak előtte. Éreztem ahogy a tüdőm megint megtelik félelemmel, de most valami olyannal karöltve ami soha eddig nem adott még hasonlót. Pokolian éreztem magam, de egyben kirobbanóan nagyszerűen!

Hogy hová lett az, hogy előbb zárja le "azt" az ügyet??? Azt én is szeretném tudni.. Mégis képtelen voltam egyszerűen tovább várni, vagy továbbra is távol tartani magam tőle, sokszor győzött a józanész, de most nem akartam, hogy az győzedelmeskedjen. Most csak azt akartam… azt, hogy érezzem! Hogy ő érezze, mindazt amit most én érzek… Talán ezért is volt, hogy egyetlen szó nélkül lassan emelkedett a magasba a kezem, fel egyenesen, míg az arcát nem érte, és a szemem csak nézte.. azt a tökéleteset, ami mindig valahogy többet jelentett, de még soha nem jelentett ennyire mást. A mutató ujjam csak egész óvatosan simított végig azon a pici bőrfelületen.. amikor az egész kezem önműködően váltott irányt és már az egész tenyerem fordulva felé csúszott feljebb, végig az arcán, egész tenyerem a közére ölelve, és ekkor vettem csak észre ahogy a szemeim cikázva járatják önmagukat a szemei között és egyszerűen éreztem, ahogy húz.. magához.. az egész mennyországot jelentő igérete.. És már nem akartam ellene állni többé…

Lassan csókoltam meg. Egészen.. Ajkam csak egész óvatosan érintette az övét, az utca zaja egyetlen kicsi ponttá zsugorodott össze, csendben megférve a háttérben, most csakis valami más töltötte el a fejemet. Az ő lehelete.. a szavainak visszhangja suttogón a fülemben.. mindaz az érzés, amit mondott nekem.. amit érzett.. és amit én éreztem. És ekkor fordult csak a csókom az ajkain olyan szeretettel és érzéssel, mint talán még soha ezelőtt az életben. Szerettem… Szerettem? Szerettem vele lenni.. szerettem érezni… szerettem a nevetését az emlékezetmbe vésni, és szerettem ha mosolyogni láthatom. Valóban szerettem volna? Nem érdekelt… Pont most.. nem érdekelt! Nem érdekeltek a szavak, a megfogalmazások és a beskatulyázott érzelmek, most csak egy érdekelt. És az itt volt, pont előttem. És én nem hittem, hogy valami képes lesz még egyszer így felborítani az egész addigi életem...

zene ♫ Hold Me
megjegyzés ♥ I love the way you hold me in Your arms...


Ha akartam volna sem tudtam volna megállítani a szavaim árját, és.. elhallgathattam volna egészen a holnapi napig, egészen... addig, ameddig el nem feledkezem róla, de akkor tudtam, mindent megbánnék. Az első csókot. Azt, hogy egyáltalán valaha is kívántam a közelségét, az érintését, ajkainak ízét. Hagyni mindent, kissé - nagyon is - kuszán, megmagyarázatlanul, reménykedni abban, hogy ő is elfelejti a történteket. Hagyni, hogy azok a csókok.. ténylegesen is csak... csókok legyenek, semmit sem jelentve. Mindez lehetetlennek tűnt. Abban a pillanatban teljesen elvesztem, amikor megértettem, neki.. hogy ő.. más volt, és a sokaknak csak egy kósza érintést, vagy netalán egy csókot jelentett volna ez a mai nap.. rájöttem, hogy Nick számára nem erről volt szó. És talán nekem is többet jelentett. Valahol elveszve az első, a második alkalomnál, vagy talán az érintése volt rám ilyen hatással, nem tudom. Mégis, biztossá váltam azt illetően, hogy mindaz, amit kimondtam, teljes mértékben igazak voltak és minden egyes szavamat komolyan gondoltam vele kapcsolatban. Igen. Vágytam az újabb csókra tőle, miközben ahogy kiszakadt belőlem mindaz, ami hirtelen mindent felkavart, tudtam, mit akartam. Derekkel.
Őszintén szólva féltem a reakciójától, attól, amit kiváltottam belőle, és amennyire vártam, miként fogadja a szavaim, ugyanannyira is akartam semmisé tenni a vallomásom, meg nem történtté. Mégsem azt tette, amit vártam volna. Komolyan vártam bármit is? Nem.. fogalmam sem volt, mit fog tenni, s ahogy megérintette az arcom, én úgy rezzentem össze, de már nem a félelemtől, hanem attól, hogy valójában mennyire jól esett bőrének melege a sajátomon. Én mégis szinte úgy kapaszkodtam-ragaszkodtam az eddig szorongatott kezéhez, mint egy fuldokló az óceán háborgó sodrásában a mentőövet, és ha akartam volna sem tudtam volna mozdulni. Felpillantottam szemeinek kékjébe, hagyva, hogy aztán el is merüljek bennük, és ahogy még közelebb hajolt hozzám, fullasztóvá vált minden egyes légvétel, ugyanakkor a légzésem felgyorsult, s mielőtt még az ajkai az enyémre forrtak volna, lehunyt szemekkel fogadtam őt. Nem sietettem, nem akartam, hogy véget érjen a pillanat, és valamikor... fogalmam sincs, melyik pillanatban a a balommal elengedve a kezét az oldalára siklott a tenyerem, és a még őt fogó kezemmel a kezét a csípőm mellett a hátam mögé húztam, hogy még közelebb kerülhessek hozzá, egészen rásimulva a mellkasára csókoltam tovább, elveszítve az időérzékemet, amikor már csak Nick számított... és semmi más.
Percekkel... később mégis csak elhúzódtam a csókból, épp, hogy csak nem simítva végig ajkán az ajkaimmal még mindig lehunyt szemekkel mosolyodtam el, és ahelyett, hogy ténylegesen is hátrébb léptem volna tőle, inkább átölelve őt sóhajtottam egy egészen halkat, puha puszit adva a szájára, mielőtt kinyitottam volna a szemeimet.
- Ez sokkal.... sokkal sokkal jobb, mint amire számítottam - suttogtam kétszeri nekifutásra felnézve egészen közelről az égi íriszekbe, felemelve a kezemet finoman végighúztam ujjaimat az arcélén is egy megkönnyebbült mosoly kíséretében. Nem, nem akartam bevallani, hogy tartottam attól, hogy mit fog tenni, vagy épp nem tenni, mert ez így volt jól. Így. - Most már nyugodtan engedlek el majd dolgozni... persze.. egy újabb csók után - felnevettem nem túl hangosan, hagyva, hogy még mindig nagyon is közel hozzá lassuljon szívdobbanásaim üteme, s lassan, vonakodva kis teret adva Nicknek húzódtam egészen kicsit hátrébb, ismét kezembe fogva az övét, egészen boldog mosollyal nézve a mellettünk elhúzó autók után elmerengve.. hogy talán tényleg megfogadom a férfi korábbi tanácsát.
- El fogsz késni miattam - néztem vissza rá lassan nyelvemmel érintve alsó ajkam Nick íze után, cseppet sem bánva, hogy nem mozdultunk egy tapodtat sem onnan, arról az egy pontról, ami miatt már nem csak mint kolléga volt fontos számomra ő. Hogy pontosan mit éreztem.. nem tudnám megmondani. Mindenképpen többet, abban biztos lettem. És hogy fontosabbá vált számomra? Hogy tudnám, amikor eddig is kedveltem, és szerettem őt.. csak a mértéke változott meg. Talán.

Nem járt semmi a fejemben. Vagy csak nem éreztem, hogy bármi is járna benne, és ezt már nagyon régóta nem éreztem. Folyton valami kitöltötte a fejemet, képek.. emlékek.. elméletek.. megoldandó feladatok a jövőre nézve, vagy csak az egész világ körülöttem, ahogy egyszerre sóhajt fel és én kiélezett figyelemmel kísérem. Most... nem. Most úgy éreztem magam, ahogy nagyon régóta nem, elveszve valamiben... egy pillanatban... egy érzésben... és az egész olyan hihetetlen volt. Hihetetlenül mámorító...
Aztán már csak az tűnt fel, hogy közelebb volt. Észvesztően fullasztó és meleg, mégsem voltam képes még mindig betelni vele, vagy akár egy percig is kibírni nélküle. Már rég nem voltam képes gondolkodni.. Végiggondolni, hogy mit is művelek, hogy Cordelia munkatárs... barát... és valahol valamiféle önjelölt pártfogolt is egyben, most csak az számított, hogy törődik velem... És hogy én... szeretem.

Azután vége volt... Nem éreztem az időt, csak lassan tértek vissza fülemben a hangok, és lehunyt szemeimen túl a fények, de azt azért éreztem, hogy képtelen vagyok letörölni a mosolyomat az arcomról. Mosolyogtam. Ez egész biztos. És ami érdekes, fogalmam sem volt róla miért is teszem, de egyszerűen kellett! Mintha ezt diktálta volna valami ismeretlen kényszer ott benn. És csak ekkor tértem vissza a valóságba...

Csak a szemeit néztem. Úgy állhattam ott, mint valami sült hal, mert a megmukkanás még nem egészen ment. Hát még akkor, amikor éreztem a kezét végigfutni az arcélemen és a szemeim egyöntetűen csukódtak le, hogy aztán újra a szemeibe nézhessek. Ekkor próbáltam meg tényleg észre térni végre.

- Én... én... - köszörültem enyhén torkot útközben - nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet.. - vettem most valahogy én, talán indokolatlan őszinteséget, hisz ha most egyáltalán képes vagyok használni a fejemet, nagyon jól tudom, hogy hagynom kell, hogy ezek aaa... felkavart érzések először leülepedjenek, hogy egyáltalán végig tudjam gondolni ezt az egészet. Most valahogy mégis úgy éreztem, hogy ha azt mondja ugorjak kútba, egyetlen kérdés nélkül teljesítem. - De egyszerűen imádom! - vett fel önkéntelen mosolyszerűséget a szám, vagy már inkább vigyor lett volna? Fogalmam sincsen. De azt tudom, hogy mindaz amit most éreztem, szinte szétfeszített ott benn! Ezért is kellett, hogy amint hátrébb lépett egy nagyobb sóhajt vegyek, csak hogy képes legyek gondolkodni végre.

- Igen.. Mennem kéne. - bólintottam csak önmagam is meggyőzve, holott egészen másvalamire biztatott a testem. - És mi... akkor holnap.. - hebegtem valamiféle sületlenséget, útközben a kezemet is bevetve mutogatva össze-vissza, hol a kávézó bejáratát megcélozva, hol csak el valahová az éterbe. - Aaa... rendelőben... - bólintottam még egyet szintén magamat győzködve, igen.. menni kéne. Ideje lenne mennem. Arra! Pontosan.. a kávézó felé! Igen. Kéne... Hát akkor... Gyerünk! Előre... Mész már? - kérdezte tőlem a fejem, de én még mindig csak álltam ott előtte.. és egyszerűen nem akartak előre vinni a lábaim...

zene ♫ Goodbye My Lover
megjegyzés ♥ nagyon édes az utolsó bekezdésed, imádom xD
← "olyan cuki, hogy belehalooooook" xDDDDD


Elnyomtam... azon érzéseimet, és kétségeimet, amit Nick viszont hangosan ki is mondott. Igen. Nem tudtam én sem, hogy mégis hogy alakult így a délutánunk és legfőképpen miért. Egyszerűen nem tudtam erre a választ. Vonzott, magához, egészen, úgy, mint eddig kevesen, és ha azok az esetek csak és kizárólag testiségen alapultak, ez nem. A mai nap teljesen más volt, egyben felkavaró, ugyanakkor ismeretlen is számomra, vagy legalábbis olyasmi, amihez már rég nem volt szerencsém. Mégis összeszorult a szívem először hallva a hangját, és talán egy kicsit kedvemet is szegte, de ahogy folytatta.. elsöpörte minden kétségem, és már csak a mosolya maradt visszhangozva a gondolataimban az, hogy imádja. Ez az egyetlen szó.. felragyogott az én arcomon is a mosoly, és bár nem mondtam ki, hogy hasonlóan éreztem, reméltem, hogy a csókjaim, az érintésem ugyanannyit mondtak neki, mégsem tudtunk az idővel harcolni. Rohamosan teltek a másodpercek.. ezért is vonakodtam attól, hogy mennie kellene, mégis.. igen.. megbeszélés várja őt, míg engem.. majd az elmúlt órák kusza, ugyanakkor fantasztikus élményei. Felnevettem a zavart szavaira aztán, mégsem őt kinevetve, be kell vallanom, nagyon is tetszett a reakciója.
- Igen, holnap. És.. este is - beharaptam az alsó ajkam elgondolkodva, és ahogy neki sem, úgy nekem sem volt kedvem megindulni, mégis... hosszú pillanatokig csak elvesztem a szemeit figyelve, de egy apró sóhaj kíséretében megtettem az első lépést még mindig a férfi arcának rezdüléseit figyelve. - Esternek a fánk... - mosolyogva, egészen halkan emlékeztettem, hogy valami meg lett ígérve az asszisztensemnek, és ha Nick nem tiltakozott, akkor egyre több lépést tettünk meg a kávézó felé, de el nem engedtem volna a kezét semmi pénzért sem. Annyira új volt ez nekem, legalábbis az, hogy hihetetlenül ragaszkodtam Nick érintéséhez, a közelségéhez, de még a számtalan együttlétet követően sem alakult ez ki Dereknél. Ő teljesen más volt. Még akkor is, ha többet szeretett volna, nem csak gyakori együttléteket. Nekem nem volt más Derek.. csupán szükséges... partner olyasvalamit illetően, amit talán ki is használt kissé, hiszen relatíve rengeteg időt tölthetett velem emiatt.
Halkan felsóhajtva igyekeztem elűzni a gondolataimból az problémás férfit, felmosolyogtam inkább Nickre, és egy kicsit közelebb is léptem hozzá rászorítva finoman a kezére is.
- Megmentettelek a folyosótéri ízetlen löttytől, küldetés teljesítve. Remélem. Mondd, hogy így van, kérlek! - egyre szélesedő, már cinkos mosollyal néztem rá, belépve a kávézóba is, ahol többeken álltak a sorba, de még akkor sem volt kedvem megválni a kezétől, de megadtam neki a lehetőséget, hogy akár elvonhassa a kezét Nick, ha úgy akarta. Percekkel később kértem elvitelre kávét bevárva a férfi rendelését is álltam meg addig nyugodtan, mindvégig őt nézve, az arcvonásokat, a szemeit.. a profilját egyaránt. - Mehetünk? - kérdeztem meg halkan tőle, ha végzett a rendeléssel és a pult mögött álló kiszolgáló lány átadta neki mindazt, amit kért, és ha még nehéz is lesz elengednem őt, kénytelen leszek, hiszen várja a munka... nem tehettem meg, hogy csak úgy elraboljam. De mindazonáltal a még az utcán említett csókot szeretném behajtani. Anélkül aligha engedném a megbeszélésre. Igen, eldöntöttem. Még egyszer.. csak még egyszer érezni akartam ma őt.

Hiába tudtam, hogy mennem kell, egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemeimet. Nem túl sokszor volt ilyen eddig az életben, amikor tudtam mást akar a fejem, és mást a testem, most mégis tisztában voltam vele, hogy kire is kell figyeljek. Csak persze mondani ezt milyen egyszerű..
Még soha nem volt ennyire nehéz. Ha csak a szívemet hallgatom, akár napestig csókolom, de a szavai.. nagyban segítettek, hogy végre én is észre térjek.

- Igen.. az este.. - mosolyodtam el szelíden, már előre felvillanyozódva a gondolatra, és éreztem ahogy a fejem már előre terveket szövöget. Hogy pizza? Neeeem... Majd valami mással meglepem! - mosolyodott el a szám, ahogy a fejem egy rövid percig elkalandozott, de aztán visszatértem a jelenbe. Vagy mondhatni.. az a két szó volt, ami visszarángatott.

- Ja, igen! Ester! - ismételtem utána mint valami hűséges öleb, de erős a gyanúm, hogy csak a fejem kényszerült a szeme előtt ismétlésre, ahogy végül csak megindult a lábam egyenesen őt követve, és nem is tartott messze amíg a korábbi kávézó üveg ajtaja egy kifelé haladó mögött megnyílt előttem. Megtartottam... teljesen kitárva előtte, mint ahogy régen, mégis gyenge mosoly futott szét az arcomon, mikor a küldetést említette. Hajjajj! És még mennyivel többet! - vidult fel az érzés újra a szemeimben, mégis csak egy könnyed sóhaj kíséretében adtam meg a válaszokat.

- Azt hiszem erre.. egyikünk sem számított.. - beszéltem egész természetesen, ahogy a szemem óhatatlanul is a korábbi helyünkre tévedt, ahol most egy kedves pár ült.. teljesen egymásba feledkezve, és nekem muszáj volt, hogy hirtelenjében egy újabb torokköszörülést vegyek. - És igen.. Köszönöm neked! Mindenért... - talált vissza a szemem a szemeibe, de mielőtt még egyszer elcsábulnék, már fel is hangzott a korábbi eladó kérdése, és én rövid zavarral karöltve feleltem is neki.

- Persze! - vágtam rá kissé elhamarkodottan, ahogy a forró kávé a kezembe kerülve kissé megégetett, de hirtelen átvéve a másikba, az érzéstől automatikusan szabadultam meg. Nyílt az ajtó és csukódott a hátunk mögött, újra a város zaja töltötte be az egész teret, és én jól tudtam, hogy mennem kell, már így is elkések, mégsem bírtam ki, hogy ne nézzek még utoljára a szemeibe.

- Már alig várom a holnapot.. - csúszott ki egy szó.. egy mondat, csak egész halkan. Ezt én mondtam volna? - lepődtem meg, holott az egész a valóságot takarta, mégsem gondoltam, hogy kitör hangosan. - Úgy értem.. - próbáltam helyesbíteni, de nem is értettem miért kapálózok. Ha egyszer így volt.. hát így volt.. Muszáj volt megköszörülni a torkomat. - Szóval várom. - engedett lejjebb a hangom feszültsége és igyekezvén letompítani a lélegzetem, kedves mosollyal pillantottam vissza a szemeibe.

zene ♫ It Will Rain
megjegyzés ♥ xDDDD

Egyet kellett vele értenem. Nem, abszolút nem voltam arra felkészülve, hogy a problémákkal teli perceket követően azzal fogom tölteni a napomat, hogy őt érintem, és az ajkai hívására válaszolva csókolom. Mégis... ha lehetett volna, akkor sem akartam volna másként ezt a napot. Csak kérdőn rámosolyogtam, mert nem igen értettem, ő mit köszön meg nekem, hiszen alapjában véve csak egy igent kellett mondanom neki délelőtt, semmi mást nem tettem, csak nem engedtem, hogy azt a trutymót igya, amikor volt annál sokkal finomabb is. Pillantásom azon nyomban az ajkaira tévedt, de visszafogva magam egy hangyányit kínossá váló mosollyal néztem megint csak azokba a kékekbe. A szemei! Fogalmam sem volt arról, hogy ennyire tetszene ez a szín, egészen.. nos, máig.
- Vigyázz - ráncoltam a homlokom, és ahogy kiértünk a kávézóból, úgy nyúltam finoman a már kávét nem tartó kezéért, letöröltem róla a barna lötty maradékát, kicsit felemelve pedig elmosolyodtam, mert még én sem hittem el, hogy meg fogom tenni! De mégis... lassan kifújva a levegőt a bőrére felmosolyogtam rá,visszafogva magam, hogy ahogy a kicsiknek szokás, nem adtam gyógypuszit a bőrére. Zavartan elengedtem a kezét, rendeztem arcvonásaimat is, csak hogy ne tűnjek túlságosan is ovis-kislányos nőnek megigazgattam magamon a kabátomat is. - A hideg víz segíteni fog. Jobb, mint ez a szerencsétlenkedés az előbb a részemről - felnevettem halkan, elvezetve róla a tekintetem szélesen mosolyogva, és a kis hóbortosság akkor is megmaradt, amikor rövid ideig a mellettünk elhaladó autókat figyeltem egészen addig, ameddig meg nem szólalt, és a helyesbítéseire ismételten csak mosolyogtam, egészen gyengéd pillantással már Nickre.
- Én is várom. Jól esik, hogy belementél a gyengéd kényszerítésbe - lesütöttem egy pillanatra a tekintetem, mert ténylegesen szinte úgy erőltettem rá magam, ami nem volt túl etikus a részemről. Mégis, egyfajta boldog mosoly szökkent arcomra, ahogy felnéztem Nick szemeibe megint kisebb sóhaj kíséretében közelebb léptem hozzá.
- El fogsz késni... - suttogtam neki, miközben ujjaim a felkarjára simultak finoman, még közelebb lépve hozzá, de ahelyett, hogy az ígéretemnek megfelelően az ajkaira tapasszam a sajátom, csak egy hosszú puszit adtam arcára. - .. ha már nem késtél el így is. Miattam. Látod, a rosszba is beleviszlek, nem csak a kávézásban segítelek ki - rámosolyogtam cinkosan, el is léptem tőle, mielőtt még meggondolva magam az ajkát is célba vettem volna, gyorsan megfújtam a kávémat is, miután leszedtem a tetejét annak.
- Akkor.. majd.. holnap. Te.. meg én. Holnap - bólintottam is meggyőzően a szavaimra, még távolabb lépve tőle, hogy végre elinduljak. - További szép napot, Nick - felemeltem intésre a kezemet is a megint-mosolyom mellé, és nagy nehezen el is indultam, hogy engedjem őt dolgozni menni, de pár méter után hirtelen megálltam, miközben a gondolataim minduntalan visszatértek hozzá, a parkba, az első, a második.. csókig, hogy visszahúzott magához és akkor ő volt az, aki megtette az első lépést. Megráztam a fejem, hogy valamennyire racionális is maradjak, de nem ment, egyszerűen.. túl sok volt, túl jó, túl.. furcsa, ezért megfordultam, felkészülve arra, hogy Nick már eltűnt, de nem, a piros lámpa, a közlekedés az én malmomra hajtotta a vizet, és mielőtt meggondolhattam volna magam, gyors léptekkel kopogtam oda a cipőmben hozzá, mintha üldöztek volna...
- Nem megy, sajnálom.. - elhadartam gyorsan, arra értve, hogy nem volt elég az az egy puszi az arcára. Ha tiltakozott is, ha nem, még egy utolsó, egyetlen csókig lefoglaltam őt még, de aztán mosolyogva elhúzódtam tőle. - Most már tényleg szia - felnevettem halkan, hogy ilyen kis szerencsétlen voltam, végül magára hagyva őt, a mai nap történteken gondolkodva a legközelebbi metró megállóig lépkedjek már felszabadultabban, megfeledkezve rövid időre Derekről is.

Meglepődve figyeltem, ahogy letörölgeti a kávéssá váló kezemet, és teljesen ledermedtem. Nem, nem féltem tőle, vagy tartottam, vagy bármi más, pusztán... szinte soha nem volt még, hogy valaki ennyire törődött velem. És még ha nem lettek volna elegendőek az előzőek, azt hiszem ezt az érzést.. már most mindennél jobban szerettem.

- Imádom a szerencsétlenkedésedet... - mosolyogtam fel a szemeibe, de még mindig képtelenül, hogy megmozduljak. Talán épp ezért is volt, hogy ahelyett, hogy megindultam volna, hisz időre megyek, sőt! Már el is késtem! Inkább csak bámultam a szemeibe és kimondtam az első dolgot ami az eszembe jutott.
Nem tetszett, ahogy válaszolt.. pontosabban az az érzés nem tetszett, ott benn, amit indukáltak a lesütött szemek, és úgy éreztem megint beszélnem kell.

- Örülök, hogy kényszerítettél... - mentem mégis bele a játékba, hisz szó sem volt semmiféle kényszerítésről, akkor még.. akkor még minden más volt, és habár akkor sem éreztem tehernek, most.. most egyáltalán majd kicsattantam az érzéstől. Már csak a gondolat is energiával töltött el, hogy újra kettesben.. vele.. és nem épp hivatalos keretek között, és..
A szavai voltak amik ismét visszarángattak a jelenbe.

- Oh, igen, nem ártana mennem. - helyeseltem én is, de azon nyomban elállt a lélegzetem, amikor megint közeledett, a szívem megint felvette a korábban is szokásává vált ütemet, és egyöntetűen csukódott le a szemem, ahogy megéreztem az ajkát az arcomon. Hogy repülni tudtam volna? Ki tudja, talán még azt is, de még soha nem éreztem magam ennyire.. könnyűnek.

- Igen... holnap... - ismételtem még utána határozatlanul ahogy ellépett, de a szív a mellkasomban, még mindig nem szűnt meg dobogni, ütni valami ismeretlen dallamot, és én.. ha még szándékomban áll se tudtam volna letörölni a mosolyomat.  - Neked is, Cordelia.. - suttogtam utána halkan, de valószínűsítem ebből már egyetlen hangot sem hallhatott, mégsem az volt a lényeg. Nekem.. nem. Én csak.. Ebben a pillanatban tört rám az egész egyszerre, hogy nem kellett rezdületlen arcot mutatnom, hogy bármit is eltitkolnom, és az egész úgy.. hirtelenjében kiteljesedett. Muszáj voltam egy pillanatra hogy háttal a kávézó falának dőljek, és erre a hosszú szemvillanásra átadjam a teret. A felismerésnek! Tényleg.. szerelmes vagyok?  - villant fel az érzés a fejemben, és minden egyes sejtem azt súgta, hogy.. igen! Talán valahol mindig is szerelmes voltam beléje.. a mosolyába.. a nevetésébe.. egyszerűen csak a törődésbe, mégsem engedtem soha, hogy a dolog elhatalmasodjon a fejem felett. De most... most nem tudom mi történt.. Fogalmam sincsen! - eszméltem rá éppen, ahogy a szám már széles mosolyban húzódott, meghazudtolva az előbbieket, és ekkor ért csak a hirtelen meglepetés!
Egy hang a fülemben, újra ő, és...
Szinte becsapódott a képembe, ő volt az, nem vitás, de még reagálnom sem kellett vagy lett volna időm, ahogy teljesen rám vetve magát, azonnal a számra talált, és csak pillanatok kérdése, hogy nem végezte az egész pohár kávé kiterülve az aszfalton.

Meglepetten pislogtam a szemeibe.. nem volt ellenemre, sőt.. mégsem voltam képes megszólalni, csak nézni azokat a tüneményes szemeket, és egyetlen hang nélkül figyelni ahogy tényleg eltűnik a messze ringó bokrok között.
Szükségem volt még néhány röpke percre. Tudtam, hogy mennem kell, hogy kéne, mégis muszáj volt, hogy rendezzem a lélegzetem, a vérem, a szívem meglepett dobbanásait, amik nem az ijedtségtől tomboltak hevesen, és mikor ellenőriztem, hogy igen, már képes leszek valamelyest felvenni aaaa.. khm.. tisztes, nyugodt, tudósember szerepet, csak ekkor indultam meg vissza az utcán, immáron egyedül, hogy megközelítsem a munkahelyemet. Ami ha jól sejtem, mostantól sokkal többet fog jelenteni egy munkahelynél...

Azon kaptam magam, hogy elmélázom a liftben. Az a mély, csendesen búgó hang, amit egyéb esetben meg se hallanék, annyira szokványossá vált az egymást követő hónapok alatt, most mégis a saját gondolataimba ringatott. Felidéztem. Azt hiszem öntudatlanul idéztem fel minden egyes percet, minden csókot, minden érzést a fejemben, és azokat a bámulatra méltó szemeket, amik minden egyes nap, ha lehet minden egyes kávészünetében mosolyogva köszöntöttek, most mégis jobban vágytam rájuk mint bármi másra a világon. Mégis tudtam, hogy nincsenek itt. Ami fenn vár.. az egy szempár. Egy másik szempár, egy enyhén macskaszerű zöldes, mégis valahogy ahogy eddig, de most még inkább szívemnek kevéssé kedves.

A hang csilingelésére tértem észre. Enyhe zavarodottsággal a szememben, a torkomat megköszörülve néztem még utoljára a tükörbe és próbáltam levakarni a fülig érő vigyoromat. Ez egész ezeddig kitartott?? Meglepő, mégsem voltam már képes törődni vele, csak egy nagy, mély sóhajjal teleszívtam a tüdőmet, és egyetlen nagy kifúvással leeresztettem a feszültséget.
Kis híja volt csak, hogy az ajtó a fülemre nem csapódott, ahogy késlekedtem a kilépéssel, mégis kissé megszaporázva a lépteimet, az utolsó pillanatban ugrottam ki.

- Szép napot... Ester.. - villantottam ha jól sejtem, megint a fülig érő vigyoromat, és nem kerülte el a figyelmemet, ahogy szegény nő el is pirult kissé a mosolyomra. Azt hiszem ezt abba kell hagynom! - Khm.. - köszörültem meg a torkomat - Kedves Ester, ha jól emlékszem egy forró kávéét.. - emeltem meg a jobb kezemben a műanyaggal zárt poharat - és néhány süteményt is ígértem önnek. - csatlakozott a két fánk.. a pult tetején a kávéhoz. - Mint ahogy említettem Cordelia segített nekem, ééés.. - mélyült el kissé a hangom észrevétlenül, ezért muszáj volt, hogy újult erőt vegyek. - Szóval ő most hazament, én meg itt vagyok. - viselkedtem még önmagam számára is teljesen megfejthetetlenül, és egy újabb csillogó vigyort villantva el is tűntem az ajtóm mögött.

Hogy odabenn? Odabenn már várt a páciens, pontosabban közvetlenül az ajtóm előtt, és nem mondanám, hogy boldog szemeket meresztett. Elnézést kértem. Már ugyan mi mást tehetnék? De talán mégsem lehettem olyan hatásos fülig érő szájjal, és a sebtiben kapkodó léptek között.


Az este.. az este hazafelé menet, egy cseppet sem eresztve a korábbi lendületből pattantam a biciklire, és bár mondhatom.. hogy a számon húzód mosoly már egészséges kereteket öltött végre, mégis biztos vagyok benne, hogy nyitva a lakást és hazatérve, a tükörből ugyanaz az arc, köszöntött vissza rám. nem úgy, mint Madame Pompadur határozott vernyákolása, ami minden egyes este, ahogy csak beléptem a képbe, jelezte, hogy a kisasszony éhes, és főként tejre szomjazik. Az volt a kedvence!

- Na jóól van cica.. - kaptam fel az ölembe, már csak mosolyogva simítva végig a hófehér selymes bundát a kezemben, és apró puha tappancsait, mit sem törődve mással, lassan a konyhapultra emeltem. Szinte le mertem volna fogadni , hogy ha nem vagyok itthon, úgyis összejár mindent a kénye kedvére.

- Szóval éhes vagy. - tértem vissza a fehér állathoz, az egyetlen lényhez, aki mindig is társam volt az utóbbi két évben, és félhalk szekrényajtó csattogtatások közepette elő is húztam a számára legkedvesebb konzervet.

- Ma ünnepelünk kiscicám... fogalmad sincs róla mekkora dolog történt velem. - költözött fel újra a mosoly a képemre, de itthon.. már nem foglalkoztam vele. A macskám úgysem fog megszólni érte, pusztán élvezi a neki jutó finom falatot, és az egészet kedvére a táljába öntve meg is céloztam a fürdőszobát.


Hamar jött az este. Az az igazi este, amikor odakinn minden sötét, és csend honol és általában csak a tv világít idebenn, hangtalanul, mint minden áldott éjjel. Nem szerettem a filmeket. Nem szerettem a halált, a véres képeket, és semmit ami csak az eszembe idézhetett bármit.. arról a napról. Még mindig nem feledtem el. Egyetlen percet sem, és bár ez a nap más volt, mégis most.. egyedül... valahogy csak egy régmúlt álomképpé feledtette a ma délután történteket. A zuhany alatt még fütyörésztem. Ez még biztos, erre emlékszem, csak éppen arra nem, hogy mikor és főleg mi romlott el. Idéződtek a képek.. előbukkantak az emlékek, és előbukkant minden, ami rendszerint minden este ha csak álomra készültem hajtani a fejem. Nem szerettem az altatókat. Egy időben használtam őket, de.. aztán tompa lettem tőle, kótyagos.. képtelen voltam figyelni az emberekre, a munkámra, az életre, ezért nem kellett, hogy sokáig elgondolkozzam letegyem e. Inkább viseltem a gondolatokat.. a rémületet.. a nem kívánt álmokat, amiket bár tudtam, hogy csak elkeseredésében hoz elő a tudattalan elme, mégsem tudtam soha legyőzni őket. Hiába küzdöttem...

Most is, mint minden este, lefekvés előtt néhány fekvőtámasz, hogy lefáradjon az elme, és fellökve magam a földről, egyetlen sóhajjal tűntem el, a jéghideg párnák között. Csak a plafont néztem. Sehol semmi zaj, csak néma csend, a szél odakinn játszadozik néhány kóbor falevéllel éppen, én meg csak a plafont bámulom, ahol az árnyak kivetülő képe, valahogy mosolyba bújtatja a holnapom. Várakozással töltött el. Hogy miért? Nem tudom. Fogalmam sincs róla mit is vártam tőle, egyszerűen csak.. élveztem. Furcsa is lesz, hogy itt lesz velem, ide még.. soha senki nem tette be a lábát aki nem én lennék, vagy a macskám szívszerelme, Carl, egy jóképű fekete kandúrfiú a szomszédból, akit a gazdája megkért vigyázzak rá néhány hétre. Azt hiszem ennyi. Senki más nem lépte át még azokat a küszöböket. Most mégsem ez izgatott teljesen. Vagyis de. Az, hogy itt lesz. Hogy ő lesz itt, és én... fogalmam sincs mit vártam tőle.

Oldalra fordulva próbáltam kiűzni a fejemből minden gondolatot. Nem, nem akartam más képeket, csak egyszerűen azokat a szemeket.. azokat a gyönyörű, mogyoróbarna szemeket, és valahol ezekkel is aludtam el.

Másnap reggel, hangosan csörgött a vekker. Ami már eleve meglepett mert máskor.. még azt megelőzően csatakosan ébredek, belefagyva a testrészekbe.. a rémületbe.. az emlékekbe előttem. Most.. semmi. Az ég világon semmi sem történt és ez meglepett.
Még mindig beleveszve a gondolataimban indultam el, már betéve tudtam a reggeli ütemet, mosdás.. borotválkozás.. meg még ami szükséges.. fekvőtámasz.. kényelmes viselet, a kulcsom... felpattani a biciklire és letekerni azt a néhány száz métert. Hát most se haboztam megtenni. Azzal a különbséggel, hogy most minél előbb ott akartam már lenni...

Helyszín: előbb Cordelia, majd Nick szakrendelése

zene ♫ Unorthodox Jukebox
megjegyzés ha kell, átírom


Lassan lapoztam egyet a dossziéban. Valami nagyon nem tetszett, és minden egyes alkalommal, amikor egy újabb lapra értem volna a jegyzeteimet követően, muszáj voltam elolvasni az addigiakat még egyszer. Cat még csak tíz éves pici lány volt, arra képtelen, hogy normális kapcsolatokat kialakítson másokkal. Értem ez alatt azt, hogy teljesen elszigetelődött. Alig beszélt, és ha beszélt is, akkor is mindig sajnálta a dolgokat, elnézést kért. Teljesen... elhagyatott, magányos kicsi lány volt, a legvisszahúzódóbb teremtés, akivel a szülei nem tudtak mit kezdeni az utóbbi években, és.. a kislány három kezelésnél tovább senkivel sem bírta, mert sírva fakadva bezárkózott a szobájába, mindaddig, ameddig az anyukája meg nem ígérte neki, hogy másvalakit kell meglátogatnia. Fáradt sóhajjal csuktam össze a mappát a székemben hátradőlve pedig lehunytam a szemeimet is, csak hogy még egy sóhajjal olyan megoldást tudjak találni, ami Catnek segíthet a továbbiakban. Már ötödjére volt nálam pár nappal ezelőtt és mára volt az újabb időpontja.
A gondolataim mégis csak elvándoroltak máshova.. másvalakihez, mire egy hatalmas mosoly ülte meg arcomat, kénytelen voltam még a szemüveget is letenni az asztal lapjára, ahogy Rá gondoltam. Fogalmam sem volt, mi szállt meg tegnap, de soha semmiért nem cseréltem volna el azt a pár, tökéletes és csodás órát, amit vele töltöttem.
Lassan nyaltam meg a számat is elképzelve azt, hogy újra őt érzem, az ízét ajkamon, érintését a hátamon, és már éreztem, hogy túl messzire mentem. A hevesebben dobbanó szívem, a kissé gyorsabb lélegzetem mind vészcsengőként szirénázott a tudatomban, de sehogy sem ment, pontosabban nem akartam kiverni a fejemből az emlékét sem a tegnapnak, még akkor sem, ha tudtam, hogy.. nehéz lesz, nehéz visszafogni magam estig. Te jó ég!
- A fenébe! - rémülten pillantottam az órámra is, körmeim mélyedtek volna bele a székem műanyag karfájába, ha engedte volna, ahogy arra gondoltam, még mennyi időnek kellett eltelnie, hogy.. a vágyaimat,  testem követelését kielégíthessem, s emiatt el is tartott pár percig, ameddig sikerült lenyugodnom. Beszív.. és kifúj.. percekig csak ezt ismételgettem a fejemben amellett, hogy azok a mosolygós kék szemek szinte megelevenedtek... Nick..
Már nyugodtabban, mosolyogva nyitottam ki az ajtót, akaratlanul is Dr. Lane ajtaja felé pillantva, azt megsaccolva, hogy beért-e már, de még sehol nem volt, ahogy egyetlen beteg sem ült az ajtaja előtt várva rá, ellenben velem..
- Ester, ha megkérhetlek, keresd ki Georgia Matthews mappáját a raktárból. Emlékszem, hogy említette, valaha őt is itt kezelték. Cat édesanyja, és szeretném megtudni, mennyiben hasonlítanak a kislánya tünetei az övéhez. Valamikor... hmm... egészen '85-ig visszamenőleg nézd át a raktárban mert nem tudom a pontos korát. Még azokat az adatokat nem dolgozták fel, így muszáj leszek utánajárni a kéziratoknak - a nő elé tettem egy kis fehér lapocskát, amire Georgia édesanyjának neve volt írva, mert ha a teljes anyag nem is volt a kezemben, ennyit sikerült megtudnom  Dr. Heimtől, az egyik korábbi pszichológustól.
- Oké. Máris - pattant is fel a székéből, felmarkolva a papírlapot, miután felfirkantotta rá a nő nevét, de mielőtt a sarkon túl eltűnt volna, megtorpanva hátrafordult - Isteni sütit hozott nekem Nick. És... awwwh, a mosolya. Olvadtam tőle. Biztosan jót tett neki a levegő és a kávé tegnap - mesélte boldogan, mire kis híján fülig érő mosoly repesztette szét az arcom, de még idejében visszafogtam magam.
- Igen, fantasztikus volt... - sóhajtottam felidézve magamban azt, mennyire képtelen voltam tőle elszakadni.. - a kávé - helyesbítettem Esternek, nehogy észrevegyen valamit, aztán besietve a szobámba a további ömlengését kihagyva nyitva hagytam az ajtót azért,  csak hogy elfoglaljam magam pakolgatni kezdtem a dolgokat az asztalon, várva, hogy Ester befusson a mappával.

Ez a lift még soha nem ért fel ilyen lassan. Vagy mégis? Mindig is ennyire lassú lett volna? Csak kattogott.. folyamatosan, morajlott mint egy éhes gépszörnyeteg. Lenn a biciklibilincsemet sem sikerült felraknom egy-kettőre... De miért bosszankodom én még ezen? - fordult egy hirtelent a gondolat a fejemben, ahogy el is bizonytalanított, hogy mit is művelek. Még soha nem akartam felérni ilyen gyorsan ezen a liften.. Még soha nem akartam ilyen gyorsan benn lenni a rendelőmben, és még soha nem akartam.. még soha nem hiányzott ennyire látnom újra azokat a mogyoró színű szemeket...
Most.. nagyon is lassan teltek a percek. Egy emelet.. ding.. még egy.. ding.. a következő.. Ismét felhangzott az a nagyon halk, szinte emberi fülnek halhatatlan hang, nekem mégis mintha kalapáccsal ütnék a fejemet. Gyerüüünk.. gyerünk már! - szajkóztam magamnak fejben, és hajszálon múlott csak hogy a mellettem álldogáló úgy hatvanas hölgynek, nem dünnyögtem véletlenszerűen a fülébe. Sikerült ellenállnom. Siker! - örültem csak magamnak, és tényleg úgy hittem, hogy az éjjel valami történt velem. Megtébolyodtam? Mééég az is meglehet, mégis csak hívott magához az az emelet, és én elkeskenyedett szájjal vártam, ahogy egyetlen emelettel lejjebb az idősödő hölgy kiszáll előttem. Újra nyomtam a gombot. Most.. most viszont már semmi nem tántoríthatott el. Még egy pillantás a tükörbe, az arcomon minden tökéletes, az ingem.. az ingem is tökéletesen áll, igen, nagy levegő, és..

Ding.. - hallottam az utolsó dobbanást, amit a szívem, a lift hangjára követett. Lassan nyílt az ajtó, túl lassan az orrom előtt, nekem mégis csak össze kellett szednem minden erőmet, hogy kilépjek. A szívem ütlegelt, hevesen, és ha nem figyelek, egészen máshová visz a léptem, nekem mégis a nyílegyenes folyosó végén fekvő ajtó megcélzása adatott. Ester.. sehol. A szívem még mindig ütlegel, húz előre... egy szoba felé.. az édenbe, nekem mégis csak össze kell szedjem magamat. Ugyan már Nick! Megmondanád nekem mit művelsz? - kérdezte tőlem egy tompa hang, talán pont a saját lelkiismeretem, de ahogy az irányba fordítottam a fejem, meglátva a nyitott ajtót, onnan már bármit mondhatott. Megköszörültem a torkomat. Csak álltam ott, mint a cövek, egészen néhány percig. Vagy csak pillanatok, még az is meglehet, a rendelő előtt ülő emberek csak néztek, én meg... jórészt fogalmam sem volt róla, merre is menjek. Aztán egy hirtelen, kedves szentségelés hangja volt ami egy pillanat alatt felülírta a fejemet. A lépteim megindultak, jól tudtam, hogy nem kéne, de már nem volt vissza út. Mit nekem emberek?

- Khm.. jó reggelt Cordelia.. - kopogtattam meg az ajtófélfát, ahogy.. leírhatatlanul gyönyörű volt, ahogy ott áll előttem, és erős az érzésem, hogy egy pillanatra valamit ő is megláthatott. Talán a szemeimet.. Vagy hogy tátva maradt a szám, ahogyan őt nézem? - mindenesetre hirtelen csuktam össze.

- Csaaaak.. meg szerettem volna kérdezni, hogy az esti közös program áll e még.. - próbálkoztam valami középszerűvel, de valamit csak kell mondanom! Mögöttem az emberek, Ester.. nos Ester se tudni mikor vagy honnan kerül elő végre, ő meg... nem láthatott egy habókos embert, akiben ha csak a szemeibe tekint, a tegnapi nap után azonnal eláll a lélegzet. Nem, ezt nem tehettem meg. Ezért inkább választottam a másik verziót. Felteszek felesleges kérdéseket!

zene ♫ Bruno Mars - Money Make Her Smile
megjegyzés ♥ ez is a Te hibád xDDD


Profin ment a figyelem elterelése sok esetben, de most az istenért sem tudtam másra gondolni. A kezelésre, Catre kellett volna összpontosítanom, de valahogy mindig ugyanoda lyukadtam ki, bármit is fogtam a kezembe. Zsebkendők;Nick, szemüvegem arrébb csúsztatása az asztalon; Nick csókjának íze az ajkaimon, aztán pár mappa is arrább került. Először csak pár centit... de akkor... az érintése... kezének gyengéd fogása a bőrömön... Idegesen toltam még arrább vagy húsz centit. Aztán meggondolva magam felkaptam az egész paksamétát, hogy a mellkasomhoz szorítsam egy időre, ameddig megnyugszom, de teljesen hiábavaló küzdelem volt. Ha valamit a fejembe vettem és ennyire vágytam rá, akkor bármit tehettem, nem igazán ment, hogy kiverjem a fejemből, most pedig már ott tartottam, hogy kénytelen-kelletlen csakis a férfi neve erősödött fel a fejemben, mintha egy konkrét szurkolólány csapat üvöltözné a nevét - Nick, Nick, Nick, Nick... mire bosszúsan lecsaptam az asztalra a mappákat, amivel kisebb cunamit idéztem elő papírföldén, szerteszét szálltak azok az asztalon és néhány a padlón is tiszteletét tette, amire félhangosan már muszáj voltam morogva - persze nem a pszichológus nevét kiejtve tiltakozni.
- A fene vigye el azt a... - számat összepréselve kezdtem egymásra dobálni a papírokat, de a hang, ami megszólalt a hátam mögött, teljesen váratlanul ért, és ahogy az ajtó felé fordultam, a lapokat tartó kezemmel lesodortam a gemkapcsos dobozt is, a pici színes műanyagok és az acélszürke hajlított fémek pedig beterítették az asztalom előtti teret is nagyjából olyan mintát kirajzolva, mint amilyen a gondolataim kuszasága volt, a középpontjában pedig.. az ajtómban álló férfi állt. És akkor...
- Nick! - mondtam ki már hangosan is a nevét, arcomra valamiféle idióta vigyor költözött azonnal, de a bénaságomra mást nem tudtam tenni, mint hogy zavartan a cipőm orrával kicsit piszkálgatni kezdtem a pár centire lévő iratkapcsokat, megigazgatva magamon a barnás színű ing ujját is. Csak fő a nyugodtság. És Cat, igen, ő.. meg az anyja... Georgia ki??? Értetlenül pislantottam egyet, majd még egyet arra, hogy totál káosz voltam, és csak az kellett mindehhez, hogy megjelenjen és tökéletesen... Nickes... égkék szemeivel felém pislogjon, ami miatt legszívesebbe megindultam volna felé. A fenébe is már! - Jó.. jó reggelt, szép napot. Csodásat.. igen.. nagyon - köhintettem, pillantásom a padlón heverő darabkákra siklott, majd megint vissza a férfire, amit eljátszottam még vagy ötször, de feladtam és ezek után már csakis őt figyeltem. Mint egy eszement tizenéves tyúk! A kérdését is hallottam, persze, de leragadtam az ajkának mozgásánál és a szemei, azok a kékek. Oké, ezt azonnal abba kell hagynom!
- Igen, persze, mindenképp. Ki nem hagynám. Már.. vagyis még mindig várom. Én is.. nagyon - bólogattam is eléggé beleélve magam a kérdésébe, de képtelen voltam odalent hagyni a káoszt, amit én okoztam, ezért egy köhintés kíséretében letérdeltem a padlóra, hogy felszedegessem. A negyvenedik után feladtam a számolást, mert még vagy kétszázhatvannyolc még ugyanúgy a földön hevert, észre sem véve, hogy már teljesen az ajtónak háttal, térdelve, egy kezemen támaszkodva gyűjtögettem be a gemkapcsokat, és csak most örültem, hogy egy.... az alakomat és a formáimat kiemelő farmernadrág volt rajtam, nem pedig egy szoknya.
- Milyen pizzát fogunk enni? Csak.. mert szólok, hogy néhány dolgot nem eszem meg és véletlenül sem akarnám neked átpakolászni a te szeleteidre a kis ajándékaim - beszéltem még mindig a férfi jelenlététől szélesen mosolyogva, de az utolsó szavaimat már a vállam felett hátranézve Nickre mondtam ki, rá is mosolyogva odalentről, és csak akkor jöttem zavarba igazán, hogy.. így fogadtam.. a hátsómat mutatva. Beharapva alsó ajkamat is csúsztam feltűnésmentesen hátra, hogy a sarkaimra üljek és normálisan nyúljak az... hmm.. ötvennyolcadik kapocsért, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy Nick.. itt volt.. pár lépésre tőlem, és hogy jönnek hozzám. Valahol tudtam. Gondolom én.

Hogy mit imádtam benne? Pont, hogy ezt! Azt ahogy szerencsétlenkedett, és ahogy én magam is egy komplett káosszá váltam körülötte. Egy darabig csak álltam, és néztem.. és próbáltam rávenni magam, hogy tépjem el a tekintetem. De nem ment. Egyre csak figyeltem, a szívem követte a számára kijelölt ütemet, én meg.. én meg valahogy odagyökereztem.

- Rendben. - villantottam rá vélhetőleg színtiszta mosolyt, bele, erőteljesen a szemeibe, ahogy már észrevétlenül az ajtó félfájának dőltem. Hogy formák? - Khm.. - köszörültem meg a torkomat helyette, és inkább eltéptem a szemem, csak hogy bárhová, de őt követve oda még véletlenül se nézzek. Valahogy nem éreztem.. tisztességesnek. Vagy csak tartottam tőle, hogy én... (?)
Azután hirtelen csendült fel a hangja a fülemben. Én erősen a rendelő berendezését tanulmányoztam részletekbe menően, mikor egy pillantás hátra... Ester még sehol sincsen, odakinn a betegek halkan köhécseltek, én meg...

- Na várj, hadd segítsek.. - nyeltem egyet eltépve magam az ajtófélfától és lefűzve magamról az oldaltáskámat a fejem felett, a kanapé mellett a földre helyeztem. - Szóóóvaaal.. arra gondoltam, hogy.. - akadtam el valahogy a beszédben, amikor már alig messze tőle én is a szőnyegen guggoltam, pont vele szemben, és alig néhány méterről találtam vissza azokba a már annyira vágyott, mogyorószínű szemekbe.

- Mindegy! -  vágtam rá inkább elharapva a véget, de ahelyett hogy segítettem csak könyékkel támaszt találva a két térdemen, az ujjaim egymásba fűzve magam előtt, tördelték egymást útközben. - Mondd mi az amit te nem szeretsz. - tördeltem még mindig a kezeimet, és talán eszembe se jutott a nagy igyekezetben, hogy véletlenül... Nem azért vagyok itt, hogy segítsek??

zene ♫ Money Make Her Smile ismét
megjegyzés háhh, mondtam én, hogy bejössz


Teljesen szétestem! Az agyam valahol darabkákban bújt meg a kapcsok közt, ahogy a józan gondolkodásom is, és ahogy megindult felém, éreztem, hogy az eddigi próbálkozásom teljes mértékben hiábavaló volt. A légzésem felgyorsult, és felkészültem arra, hogy megint a kölnie... Megérzem, ahogy a kék szemek is közelebb kerülnek hozzám. Lélegzetvisszafojtva, enyhén megrebbenő kézzel nyúltam az aktuális kapocsért, ami cukorkás piros-fehér csíkos volt, és mindennel foglalkoztam, mint hogy... az arcom automatikusan fordult Nick felé, ahogy leguggolt, a pillantásomat még csak elszakítani sem tudtam az elém táruló látványtól. Igen, ruha fedte, de nem érdekelt ebben a pillanatban. Sürgetően szívtam tele a tüdőmet levegővel, mialatt a ujjaim elvétették a következő kicsi segédeszközt.
- Csak én vagyok ilyen szerencsétlen. Semmi vész - nevettem fel sután, lesütött szemekkel végre, amikor már sikerült nem csak Nicket néznem, mint egy őrült, kukkolónak, mire megtaláltam ismét a hozzám legközelebb eső darabot, amit követett még pár, mialatt figyeltem a férfi szavaira és a hárítására is, amit nem értettem. Túlságosan is sokszor mindegy-ezett, amit nem tudtam hova tenni. Hiszen én viselkedtem úgy, mintha egy szerelmes kis csitri lennék és az első életembe lépő férfit látnám először. Hé, álljunk csak meg?! Gyorsan köhintettem a gondolataimat elterelve is.
- Hát.. hogy.. mit is nem.. - muszáj voltam elgondolkodni, miközben serényen gyűjtögettem a gemkapcsokat, egyre többet eltüntetve a szőnyegről. Hogy mit nem szerettem... Honnan tudtam volna, amikor csak az járt a fejemben, hogy itt van, nem is olyan messze és.. a kék szemeivel, hirtelen csak arra tudtam volna választ adni, hogy miért.. pontosabban kiért lettem odáig. Kevesebb, mint huszonnégy óra telt el a tegnap óta, és teljesen megbolondultam! Ez nem normális! Ugye?! - A túlzottan húsos dolgok.. vagyis hogy megeszem őket, de amikor roskadásig vannak megpakolva a pizzák.. azt.. már nem. Aztán.. a tojást, azt hiszem, hogy ennyi. De biztosan, hogy lenne olyan egyedi feltét is, ami most nem jut eszembe, amit nem ennék meg, de most el vagyok foglalva, vagyis most nem tudok.... - a végét már egy szuszra hadarva mondtam Nicknek, egyre jobban belelendülve a szedegetésbe, észre sem véve, hogy nagyjából egy szűk "folyosó" vált gemkapocsmentessé, amivel közelebb kerültem a férfihez már kevesebb, mint fél méter távolságról felnézve a szemeibe.
- Te mire gondoltál? Csak mert ha neked.. más ötleted van, vagy ha lemondanád, vagy elcsúsztatnád a ma estét.. arról jobb, ha még most tudok, mint hogy este, és az elég ciki lenne, ha a szomszéd néniddel tölteném az estét helyetted - hablatyoltam szórakozottan nyúlkálva a padlón, elszakítva a szemeimet is Nick arcáról, hogy egy egészen rövid ideig a térdének ívét figyeljem, majd az összekulcsolt ujjait. És a cipője. Hmm... na jó, ideje huszonkilenc évesként viselkednem!
- Nem arról van szó, hogy nem lennék el a nénivel.. ha néni az illető, mert a bácsikkal is jól kijövök, csak tudod néha jó nem elemezgetni az embereket és ismeretlenekkel azt hiszem, hogy nem jönnék ki olyan jól, mint veled. Szóval... ha erről van szó... - nem fejeztem be a mondatot, hanem kérdőn pislogtam fel ismét a szemeibe, reménykedve, hogy nem arról van szó, amire gondoltam. Mi volt velem? Miért vártam ennyire az estét? Őt.. és hogy nála legyek? Teljesen meg voltam zakkanva!

Nem kerülte el a figyelmemet a feszült tartása a közelemben. Nem, hisz én is éreztem. Ugyanúgy éreztem, mégsem akartam lépni... lehetett, vagy csak egyszerűen nem léptem, csak tovább tördelve a kezemet próbáltam visszakoncentrálni a kapcsokra. Ja!? A kapcsok! - ugrott végül ténylegesen is a szőnyegre a kezem, de csak tovább figyeltem, nem mulasztva el egyetlen hangját, vagy szavát sem.

- Csirke? - kérdeztem vissza talán magam sem gondolva meg, egyszerűen csak kérdeztem. Bármit, amit diktált a fejem, és hiába próbáltam az ujjaim közé tuszakolni azokat az átkozott kapcsokat, mégsem ment. Talán túlzottan belefúrta magát a szőnyegbe! Vagy csak azén teljes figyelmemet, valami teljesen más kötötte le.

Nem mondom, hogy nem mosolyodtam el, ahogy hadarásba kezdett. Persze lehajtottam a fejemet, nem akartam, hogy meglássa, szégyenlős voltam előtte? Fogalmam sincsen, talán még én magam sem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy valaki ennyit jelentsen, és itt van a közelemben, és én bármit megadnék azért, hogy érintsem, de odakinn az emberek.. és Ester.. - és egymást sorolták az ellenérvek a fejemben, mégis valahol tudtam, hogy mindez.. nem lesz elég... És ekkor pillantott fel a szemeimbe.

Szólni se bírtam. Bár.. azt se tudom, hogy egyáltalán akartam e, egyszerűen csak imádtam belefeledkezni a szemeibe, mindenesetre nagyot kellett nyelnem.

- Eszedbe se jusson! - vágtam rá olyan hirtelen, hogy talán még magamat is megleptem. A nyitott ajtó felé fordult a fejem, ahogy újra felütötte a fejét néhány hangos köhécselés odakinn, de aztán.. nem is törődtem vele többet, egyszerűen csak lehalkítottam a hangomat, egész.. szinte suttogóra vele szemben, mintha csak tilosban járnék de.. Fogalmam sincs róla, hogy miért tettem.

- Cordelia eszemben sincs lemondani a ma estét, gondolod hogy itt lennék, ha... - na igen. Hogy itt lennék e más esetben. Ha látom.. valószínűleg igen. Segítek neki felszedni amit leejtett, csak akkor egy egészen más... hm.. tisztségben. - Úgy értem, ma... velem vacsorázol! - jelentettem ki szinte magamat is meglepve, de mikor észbe kaptam helyesbítettem. - Nem a szomszéd nénivel... - mosolyodtam el szélesen, egészen bele a szemeibe és most egészen közelről éreztem, na nem, amúgy is jól tudtam, hogy mi az amit szeretek benne. De most bármit megadtam volna, hogy csakúgy, mint tegnap... újra érezzem...

- Cordelia... - tévedt el csak a lesütött, majd a kezét figyelő szemem, ahogy hátrahagyva a további szöszmötölést azokkal a kis.. izékkel, lassan a csuklójára, majd lassan csúszva lejjebb, a kézfejére simult a kezem.
Hogy mit akartam? Nem mernék rá megesküdni, hogy a nyitott ajtó mögött bármire is készültem. De mi van azzal amire nem készültem? Ami csak úgy jött.. magától utat törve.. Azokkal mi legyen?

zene ♫ Shoulda
megjegyzés ♥ imádom-imádom-imádom ♥.♥

Hatalmas bólogatások közepette értettem vele egyet. De amilyen szerencsém volt, csak remélni tudtam, hogy valami értelmesbe egyeztem bele, mert részemről aztán mondhatott volna bármit, azt is imádtam volna. Túlságosan is betöltötte a fejemet az, hogy itt volt, alig távolabb tőlem, és... az illat... a kékség, teljesen magába szippantva, mintha bódult állapotba kerültem volna, úgy is éreztem magam, ami a részemről teljesen tőlem idegennek és távolinak hatott. Soha nem viselkedtem így, most pedig a részemről bármit megadtam volna csak azért, hogy halljam, hogy lássam, hogy.... de persze mint mindig, most is én beszéltem, ha zavarban voltam, vagy ha izgatott, akkor nem csak a kezem járt, de a szám is, és csak reméltem, hogy valami értelmeset mondtam, amikor Nick határozottan kissé talán hevesebben is reagált, amire muszáj voltam lecsillapítani a körülötte forgó gondolataimat.
Csak pislogtam rá valamennyire kizökkenve a szurkolólányos-odáig-vagyok-érte érzéseimből, még a kapcsokat is elfelejtetem szedegetni pár pillanatig, aztán ahogy kipillantott az ajtó felé, úgy sóhajtottam fel hosszan, sürgetően, érezve, hogy a vágyam, amit a férfi közelsége váltott ki belőlem a közelsége után sikonyált valahol odabent nem is olyan mélyen bennem. Nagyon hosszú estém lesz! Beharaptam az alsó ajkam, remélve, hogy ő nem hallja a hangosan dübörgő szívem dobbanásait, miközben én.. igyekeztem nem őt figyelni, nem rá nézni minden pillanatban, de nem igazán ment ez a tervem. Képtelen voltam elszakadni a látványától, az arcvonásaitól, és talán boldogabb nem is lehettem volna a következő szavai után. Elmosolyodtam, ahogy kicsit megint kijavította magát, de közben a szemeimet egy időre lesütöttem a szőnyegre.
- Én is veled akarnék vacsorázni a legszívesebben, hidd el. Azt hiszem, hogy a szomszédaidat nem akarnám.... úgy, mint téged... - leteperni - haraptam el a mondatot meg is köszörülve a torkomat váltott már a mosolyom széles arcrepesztő szélességűvé - szóval.. hogy tényleg... akarok veled.. én.. - felnevettem halkan, és megráztam a fejem még mindig tökfejként viselkedtem, de nem tehettem róla, egyszerűen a közelében elment az eszem és egy kiscsitriként voltam jelen. Biztos vagyok benne, hogy bal lábbal keltem ma fel! Ahogy meghallottam a nevem, felsiklott rá a pillantásom, egészen az arcáig, a szemeibe, és ahogy megérintett, úgy vált még nehezebbé a józan gondolkodás és az, hogy nyugodtan tudjak lélegezni. Nem ment... egyszerűen nem. Reszketegen vettem egy mély levegőt, és.. teljesen kizártam mindent.. elég közel voltam már hozzá, hogy az én szabad kezem is a padlóról felemelve a térdét érintse... majd lassan a keze mellett a külső combján is végigsimíthassak, de valahol félúton megálltam, de csak azért, hogy egyre közelebb hajoljak hozzá. Csak még egy kicsit... hogy.. egyetlen légréteg se választhasson el tőle. Érezni akartam megint.. újra az ízét.. a puha ajkát, a gyengéd érintését... már csak pár milliméterre tőle időztem ajka felett, lehunyva a szemeimet is.
- Nem.. megy - suttogtam csak ennyit megadva magam a közelségének, lágyan, alig érintve őt simítottam a számat az övére, csak hogy érezzem, hogy tudjam... Ő az.. igen... amikor:
- Cordie, én nem találom, fogalmam sincs, hogy hol lehet. Nem akarsz hátrajönni segíteni nekem? Akkor tudnánk beszélni a tegnapi sütis élményeimről még - eleinte igen távolról érkezett a hang, és ahogy egyre erősebbé vált, én riadtan húzódtam el Nicktől is, hogy mire Ester az ajtóban álljon, már nagyjából fél méterre tőle zavartan a gemkapcsok után nyúlkáljak, és talán életemben másodjára el is vörösödtem picit.
- Áh, Nick..  jó reggelt, akarom mondani Lane.. doki. Hogy érzi ma magát? Csodás napunk lesz úgy érzem. És máris jobban indul, ha itt van Ön is - vigyorgott szélesen az asszisztensem megtámaszkodva az ajtófélfánál, nem kevés csillogással a szemeiben és ellenben velem, abszolút nem volt zavarban. - Cordelia, nem szeretnél velem.. beszélni a tegnapi... napodról? - helyesbített, mire azért csak elmosolyodtam, de nem mertem felnézni, mert éreztem, hogy még mindig zavarban voltam, ajkaimon Nick ízével... amit lassan meg is nyaltam élvezettel..
- Ömmm... hmmm.. - ennyi volt a reakcióm. Segítségért fohászkodva pillantottam Nick felé, hogy ő esetleg értelmesebb tudott-e lenni nálam ezekben a pillanatokban.

Megint habogott. És azt hiszem széles mosoly terülhetett el a képemen, de nem akartam zavarba hozni, ezért igyekeztem visszafogni magam. Némileg.. Mégis ő volt az aki felnevetett, és akkor már én sem bírtam tovább mosolytalanul. Csak néztem.. Teljesen belefeledkezve, amit valahol tudtam, hogy nem kéne, most mégis valahogy képtelen voltam megfelelni a józan észnek. Talán pont ezért is lehetett, hogy véletlenszerűen került a kezére a szemem, a pillantásom valahogy ottragadt, fejemben a bőre érzetét is felidézve és egyszerűen nem bírtam tovább. Éreznem kellett...

Már nem én irányítottam, amikor felé indult a kezem, és rá is simult, kedvesen.. becézőn és cirogatón simítva végig egészen a kézfejét a tenyerembe véve. Nem tudom mit akartam.. hogy egyáltalán akartam e valamit vele, talán csak egyszerűen.. érezni.. ahogy éreztem is egy kissé megremeg, és csak akkor pillantva vissza a szemeibe, nagyot kellett nyelnem. Soha nem érzett érzések kerítettek hatalmukba ahogy megérintett... Vagy legalábbis pokolian régen érzett, talán csak emlékek, de az is meglehet csak a képzeletem szüleményei.. A lélegzetem megakadt.. mégsem vettem észre az időt aközött amikor közeledett, és amikor már itt volt teljesen.. nagyon közel, csak éreztem ahogy felfeszül a lélegzetem, és a szívem dörömböl, folyton csak uszít, én mégsem mozdulok. Hogy miért nem teszem? Nem tudom, talán letaglózott... a tudat.. az érzés, hogy újra itt van előttem és mire túllépve önmagamon végre utolért az értelem, csak nagyot nyelve nyílt ketté az én ajkam is az övéi előtt, felkészülve az érzésre hogy lágyan fogadjam be, valami mégis megváltozott..

Nem tudom mi volt az. A fülem még mindig dübörgött.. erősen.. a szemeim ottragadtak a szemeiben, csak őt néztem, nyelnem kellett, amikor a hirtelen hangra oldalra kaptam a fejem, és hamar realizálva a helyzetet váltottam vissza természetesbe.

- Önnek is.. Ester... - nyökögtem, de vigyázva, hogy semmi ne látsszon meg a hangomon, próbálva lenyelni a hirtelen jött légvételeket, és alapállapotra csillapítani a szívemet. Nem volt jó ötlet.. Mármint idejönni, most már tökéletesen biztos voltam benne, mégis igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy visszapillantsak Cordelia szemeibe, helyette Esteren tartva a szemeimet lassan kényszerítve a testemet álltam fel ott, ahol eddig is voltam. - Ez kedves Öntől...- mosolyodtam el szelíden, de vigyázva, nehogy túl sok reményt mártsak bele, ami... fura volt. Ezeddig soha nem kellett ilyenekkel törődnöm vagy figyelnem, most mégis... látatlanban nyeltem a következőt, szemem a kezelő dívány melletti táskámra tévedt, majd egy lépés, és lassan hajolva le minden erőfeszítés nélkül kapaszkodtam bele. - De ne essen túlzásokba. - mosolyogtam továbbra is megindulva az ajtó felé az irányába, és csak már jóval nagyobb, kellő távolságot véve Cordeliától kockáztattam meg egy pillantást vissza a szemeibe. Azt hiszem az a pillantás mindent elmondott. Hogy takargatni bármit is? Nem, nem akartam partner lenni benne. Mindazonáltal tökéletesen egyet értettem vele, hogy amíg ki nem derítjük, hogy mi is ez kettőnk között, ami ennyire... fékezhetetlen, addig ehhez senkinek az égvilágon semmi köze.
De akkor a lány újra beszélni kezdett, és még a távolból is érezve Cordeliából a kellemetlen feszültséget, igyekeztem én.. a dolgok elébe menni.

- Esetleg valami probléma adódott, Ester..? - léptem mégis a nőhöz közelebb, pedig nem akartam.. alapjában véve nem, mégis úgy éreztem szükséges, hogy Cordeliát kisegítsem.- Úgy értem.. - pillantottam bele a lány szemeibe - ha Webb doktornőnek bármi kellemetlensége származna belőle.. - pillantottam vissza, de csak egyetlen rövid percre - amiért a segítségemre volt egy nagyon fontos ügyben, szeretnék tudni róla, mi több, a megoldásban is szívesen segédkezem. - biccentettem egyenesen a szemeibe, egy pillanatra sem eresztve a kedveskedő mosolyomon. Hogy mi volt a célom? Talán hogy.. Cordelia rendben felkészülhessen, vagy talán csak hogy a lány figyelmét elterelhessem, amíg rendben összeszedi magát. Már egyre inkább oda voltam a ma este gondolatától is.. Hogy szeretem? Egyre inkább biztos voltam benne...

zene ♫ Sooner Or Later
megjegyzés no comment.. nem jó


Idegesen tapogatták ujjaim a hülye kis kapcsokat, fogalmam sem volt már arról, hogy ténylegesen is azért tettem, mert fel akartam venni őket, vagy csak muszáj volt lenyugodnom. Ha már hangya nem volt a közelben, valamit a kezembe kellett vennem, nem igaz? Ester csicsergő hangja, az, ahogy berobbant szinte az ajtómon elrontott mindent. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, Nick csak egy pillanatra érzett ajkainak íze égett a számon olyan emléket és jelent hordozva magán, ami újfent határozottan nehezebbé tette a légzésem, és képtelen voltam arra gondolni, hogy bárki megláthatott volna minket. Egyszerűen csak a férfi csókjára tudtam akkor gondolni, ahogy most, hogy már a közelemből is eltűnt - vettem észre - valamiféle ürességet hordozott magával, amiért kénytelen voltam lehajtani a fejem, csak hogy egyikük se vegye észre, mennyivel... elesettebbé váltam nélküle... Hirtelen tágultak ki a pupilláim a felismerésre, rémülten is kapaszkodtam meg a szőnyegben, ujjaimmal erősebben marva bele az anyagba, s az egyik kis kapocs sikeresen fel is sértette az ujjbegyem, amit csak egy igen halk felszisszenéssel tudattam - leginkább magamnak.
Az apró, ám annál élesebb fájdalom viszont valamennyire kitisztította a zúgó fejem, aminek középpontjában a Nick körül forgó gondolataim álltak. Ekkor kaptam el Nick pillantását is már az ajtóból, ami csak még jobban feltüzelte az abban a pillanatban fellobbanó szégyenérzetemet is, mert képtelen voltam rájönni, hogy mit miért tettem, és el is fordítottam a pillantásom kettejükről, igyekezve, hogy azokat a kicsi izéket minél gyorsabban felszedhessem. Nem tudtam olyasmivel foglalkozni, mint hogy ők ketten miről beszéltek, miközben én kezdtem szétesni, és ahogy végre az utolsó darabot is sikeresen a tálkába gyűjtöttem, egy nagy sóhajjal felkeltem, háttal nekik pedig az asztalra csúsztattam azt, fogva egy zsepit pedig az ujjamra tekertem, hogy ne vérezzek semmit sem össze. Csendesen, mélyeket lélegezve, lehunyt szemekkel és a zsepit szorongatva próbálkoztam a magam lenyugtatásával, egészen végig arra gondolva.. hogy tegnap.. érezhettem a közelségét, a csókját, az érintését is.
Ester túlságosan is jól érezte magát ott, ahol volt, egyenesen Nick szemeibe nézve, meglepetten pislantott egyet.
- Nem, nem úgy értem. Egy akta kellene Cordeliának és gondoltam ameddig segítene megkeresni egy hölgy kórlapját, addig esetleg beszélgethetnénk lányos témákról. Mint a tegnapi isteni fánk, amit öntől kaptam, Nick. Tudom, hogy megköszöntem már őket tegnap, de.. nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy mennyire.. isteni..  - rámosolygott sokat sejtetően Ester a férfire, mintegy véletlenül megérintve flörtölve a karját is, és persze volt szerencsém ezt a pillanatot választani, hogy visszaforduljak az ajtó felé, és a hirtelen feltörő köhintésemet nem tudtam megakadályozni.
- Semmi baj nincs, Nick - szólaltam meg már nyugodtabb, összeszedettebb hangnemben, igyekezve, hogy ne tükrözze a pillantásom azt, hogy legszívesebben ismét a férfivel kettesben akartam volna maradni, hogy kiélvezhessem azt a csókot, amiért pár perccel ezelőtt bármit megadtam volna. Rámosolyogtam a párosra, egészen közel lépve hozzájuk, az asszisztensem szemeibe néztem egy kellemes, pszichológusokra jellemző mosoly kíséretében. - Ha elengednéd Dr Lane-t, akkor esetleg el is tudnánk menni a raktárba. Valahol biztosan megvan. De sietnünk kell, Cat hamarosan itt lesz és még az előtt szeretném átfutni az anyagot - beszéltem a nőhöz, miközben pillantásom még mindig a férfi kezén nyugvó nő kezére siklott, majd felpillantottam Nick szemeibe is, de akaratlanul is egy pillanatra az ajkát kezdtem figyelni, zavartan elmosolyodva, amit csak ő vehetett rajtam észre.
- Ó, igen, az akta... pedig itt az ajtóban.. nagyon jól érzem magam - vigyorgott nagyon a nő, de egy kis idő múlva végre el is engedte Nicket, várakozóan elhátrált az ajtóból, én pedig visszalépve az ajtóhoz megfogtam annak kilincsét.
- Benézzek hozzád később egy rövid konzultációra? - néztem Nickre már teljesen megnyugodva, de hogy őszinte legyek, nem tudom, mit értettem ez alatt. Valóban ennyire... egyetlen délután alatt fontossá vált számomra?

Hosszú mosoly csúszott szét az ajkamon. Soha nem kerülte el a figyelmem a nő.. szinte már részletekbe menő rajongása ha csak ráfigyeltem, és bevallom.. volt is az az alkalom ahol nem is átallottam ezt felhasználni, ha éppen a segítségére volt szükségem, de kihasználni?? Nem!! Soha nem tenném, hogy bárkit is kihasználnék ilyen vagy olyan célokra, most mégis úgy tűnt, hogy ezt teszem. De ezt.. Őérte tettem. És ez most valahogy... feloldozni tűnt minden egyes bűnöm alól. Legalábbis a lelkemben...

- Értem. - vettem egy enyhe torokköszörülést, de talán csak némi segítségül, hogy továbbra is jól játsszam a szerepemet. - Ez tényleg kedves Öntől Ester... de azt hiszem a Kávézóé az érdem. - tartottam még mindig a mosolyomat, de bevallom, fél szemmel közben végig Cordeliát figyeltem. Hogy hol lettem volna most a legszívesebben?? Kétségtelenül vele! Mégis valahol úgy érzetem, hogy.. ennek nem lesz jó vége. Pontosabban.. Áh, nekem már fogalmam sem volt róla, hogy mit érzek!- nyeltem nagyot észrevétlenül, próbálva megtartani a folyton csivitelő lánynál a figyelmemet. Most.. senkinek nem használ, ha ezen töröm a fejemet, majd az.. este! - döntöttem el magamnak fejben, és habár nem mondom, hogy már csak a gondolatra is minden porcikám nem bizsergett, mégis sikerült most összeszedni a józan eszemet, és tudálékosnak mutatkozni. Némileg... Legalábbis felhasználva a külső maszkomat.

Ez egészen addig sikerült is, amíg Cordelia meg nem jelent mellettem, és bár úgy tűnt vele is minden rendben, mégsem engedhettem hogy egyetlen pillantásnál többet intézzek a szemeibe. A magam érdekében, és az övében is azt hiszem... mégis szétfutott.. egy talán szégyenlősnek is nevezhető mosoly is az arcomon, ahogy a szemeibe néztem, talán mert megláttam benne.. valami mást, amit az enyém is egy pillanatig tükrözhetett, mégsem engedhettem, hogy az egész elhatalmasodjon a fejem felett.

- Igen..! Azt hiszem.. - engedhettem el most én a talpam alól a terepet, ahogy az ajkai által formált szavak csak hirtelen nyerve értelmet jutottak el az elmémbe, és igyekeztem.. próbáltam visszatérni a valóságba körülöttem. - Azt hiszem az jó lenne, úgyis meg kell beszélnem veled azt az ügyet... - kezdtem bele most talán én hebegve, de villám gyorsasággal futott át a fejemen, hogy abból mi is lehet. Mégsem volt erőm tiltakozni egy percig sem. Pedig minden egyes agysejtem azt suttogta... KÉNE!

zene ♫ Stay
megjegyzés ♥

Estert nem igazán érdekelte, hogy Nick honnan szerezte a fánkot és a kávét, ha egyszer tőle kapta. Mosolyogva nézte a férfit, egészen addig, ameddig meg nem jelentem a képben én is. A nők istenadta tehetsége, hogy egyszerre elvileg több dologra is képesek odafigyelni, nekem ez ebben a pillanatban mégsem ment. Csakis azon agyaltam, hogy itt volt mellettem, és mintha megváltozott volna valami. Odabent... Kényszerítenem kellett magam, hogy arra koncentráljak, amire feltétlenül szükséges volt, nem pedig arra, hogy kevesebb, mint fél méterre volt tőlem. Mégsem tudtam hova tenni.. pontosabban elbizonytalanított az a mosoly, amit az arcán véltem felfedezni, ugyanakkor a mosolya engem is még inkább mosolygásra késztetett, és a feltett kérdésemre adott válaszára normál esetben csak még inkább derültem volna, most viszont.. Itt, Esterrel a nyakunkon és a vendégek jelenlétében nem tehettem meg. Felsóhajtottam halkan, ahogy becsukva az ajtót még közelebb kerültem Nickhez, leküzdve azt a kényszert, hogy hozzá érjek a ruhájához, a bőréhez.. hogy érezzem a teste melegét az enyémen. És ez az egész pedig csak még inkább összezavart. Fogalmam sem volt, mi volt velem, hogy ezt.. az egészet éreztem a közelében, amikor eddig a férfiakkal való kapcsolatom leginkább a testiségen alapult az utóbbi években.
- Rendben. Majd ha szabad leszel és rám sem várnak majd, átnézek - igyekeztem a szakmám által meghatározott szabályok szerint viselkedni, és ahogy felpillantottam az órára, amely vészesen közeledett a Cattel való foglalkozásom időpontja felé. - Akkor.. most menjünk - vezettem a szemeimet Esterre, aki még mindig a cetlit szorongatva nézett Nickre, ami a helyzet groteszksége ellenére is megmosolyogtatott. Megköszörültem a torkom, a nő elé lépve pedig gyengéden megérintettem őt, és végre sikerült elérnem, hogy engem figyeljen. - Majd.. odabent. Raktár... akta és Georgia, Ester - mosolyodtam el, ahogy valami azt súgta, hogy megint muszáj lesz megosztania velem a tapasztalatait és az élményeit, én pedig nem fogom megakadályozni. Végül nagy nehezen meg is indult, és ahogy már a lépteivel volt elfoglalva, visszafordultam Nick felé, félig elnyílt ajkakkal, mert valamit.. akartam neki mondani, de képtelen voltam. Egyszerűen arra a rövid másodpercre is belefeledkeztem a szemeibe.. de aztán elszégyellve magam lesütöttem a pillantásomat egy bűnös mosoly kíséretében, végül követtem Estert, de ahogy a sarkon befordultam, még egyszer muszáj voltam hátranézni.. Rá. Tudni, hogy nem fog elfutni, hogy.. ahogy ígérte, beszélünk... találkozunk, nem tudva, hogy hogyan is alakul majd az, ha megint egymás közelébe kerülünk. Reményekkel eltelve tűntem el az ajtó mögött Nick.. és a kislány esete között lavírozva a gondolataimban azon igyekezve, hogy a vágyaimat képes legyek elnyomni egészen addig, ameddig már újra egyedül leszek.. újra engedve a kísértésnek kielégítve mindazt, amit a testem követelt. Tudtam, hogy régóta ez az este lesz a legnagyobb próbatétel... hogy képes leszek-e uralkodni magamon, vagy megint alulmaradok.

Mennem kellett volna. Vissza a rendelőmbe. És mégsem tettem. De miért olyan nehéz ezt megtenni? Talán mert nem akartam elszakadni tőle. Nem bírtam.. Talán már az, hogy vele együtt lélegezhetek, ugyanabban a térben.... Nick, térj már észre! - kellett hirtelen megráznom a fejemet, de csak gondolatban. Sikerült szinte szemvillanás alatt kielemeznem a saját viselkedésemet, és biztos voltam benne, hogy nem csak hogy nevetséges, de ez már egyenesen szánalmas! Már rég nem voltam.. gyerek! Sőt, igazából már a kamaszkoromra sem igen emlékszem, ami biztos, hogy akkor nőügyek... na nem. A fizika sokkal fontosabb volt számomra mindennél, és azt hiszem erre mondják azt, hogy.. eminens gyerek... Mégis hamar visszakormányozódtam ahogy lassan megindultak és az egész valahogy engem is terelgetni kezdett, felkészülve a tudatra, hogy igen, most meg kell tennem. El kell tűnnöm innen, le kell lépnem, szóval.. vissza kell menjek a helyemre, és távol tőle, élnem tovább az életem. Semmi nem tűnt még eddig ilyen nehéznek, mint most ez a néhány, elhaladó pillanat. Mégis tudtam.. erős leszek. Megteszem!

- Rendben. - biccentettem rá talán már magamat is összeszedve, és azt hiszem.. büszke voltam magamra. Valahol büszke. Mindamellett már semmit nem értettem. Ha Cordelia itt van a közelemben.. oké, hogy vonzódás.. meg hallottam már olyat is, hogy.. szerelem, de ez.. számomra mégis érthetetlen, és egyre inkább kezdett tanúbizonyságot nyerni a fejemben a méh és a méz esete. Szinte minden egyes percben úgy éreztem, nem bírom ki nélküle...

Még mindig csak utána.. utánuk néztem, ahogy eltűntek a sarok mögött. Hogy mi járt a fejemben? Fogalmam sincsen. Teljes káosz. Ugyanúgy, ahogy tegnap délután és este, annak mégis valami nyíltabb, letisztultabb képe, telve reményekkel, és.. egyszerűen képtelen voltam megfogalmazni mi is az amit most érzek. Talán ugyanazzal a mosollyal az ajkamon, talán ez már egy újabb eresztettem le e fejemet, és indultam meg a rendelőm felé. Jól tudtam, hogy van még.. legalább fél órám az első betegig, de most hálát adtam érte. Egyszerűen csak belépve.. az ajtó a szokásosnál hangosabban csapódott a hátam mögött.. a kis, mindig vigyázott kézi táskám már repült is a kezelő székbe, valahogy még a levegőben önmaga körül megpördülve, de most egyáltalán nem érdekelt. Vigyorogtam. Ez egész biztos, egyedül és felszabadultan, de már nevettem! Hihetetlen boldogságot éreztem! Hogy miért voltam boldog? Nem tudom! Egyszerűen képtelen voltam megfogalmazni a miérteket, holott minden egyes cseppjét az ereimben éreztem! Csak megkerülve az asztalt levágódtam a puha, gurulós székembe, és talán életemben először, hátravetve a fejemet hogy a plafont figyelhessem, megpörgettem magam benne. Mint egy gyerek.. igen talán valami ilyesmit is éreztem. Szabadságot.. lehetőséget.. azt, hogy mindent lehet.. Hogy elérhetek bármit.. és főleg bárkit.. De én csak egyetlen egyet akartam! Őt! És most már egészen biztos voltam benne. AKAROM! Nem tudom, hogy mit tőle.. hogy miért.. de egyszerűen magam mellett...

zene ♫ Need To Feel Loved
megjegyzés ♥ most már nagyon *-*

A nő mappája végtére is meglett, nagyjából tíz perces keresgélést igényelt, úgyhogy még éppen idejében sikerült átolvasnom a kórlapot és a véleményezést a betegségével kapcsolatban, és ahogy belépett a kicsi lány a szobámba már tisztában voltam az édesanyját érintő kezelések mikéntjével is. Eddig is nehéz volt Cattel együtt dolgoznom a hozzáállása és a nagyon is elszeparáltságot tükröző viselkedését tekintve, de ma végképp. A gondolataimat egyszerűen képtelen voltam huzamosabb ideig ott tartani a kislánynál, de azért mielőtt még teljes kudarcba fulladt volna a napom, az utolsó pillanatokban mindig ráeszméltem arra, hogy ha mégsem tudom megcsinálni, ha nem tudok ott lenni mentálisan is, akkor igazán nincs helyem ebben a szobában. Még akkor sem, ha őrülten nehéz volt.. elszakadni Nick csókjának emlékétől..
Ahogy a kezelés véget ért, én úgy lestem a falat abban az irányban, amerre a férfi irodája volt, elnehezedő lélegzettel, és legszívesebben már álltam is volna fel, csak hogy szinte röppenve bevágódhassak hozzá, hogy ott folytassuk, ahol meg lettünk zavarva, amikor a telefoncsörgésre összerándultam, zsibbadtan nyúlva érte vettem fel, és teljesen szétesve hablatyoltam valami értetlenséget. Csak akkor eszméltem rá arra, hogy mekkora hibát vétettem, amikor már késő volt. Derek.. és az ő (szerencsére elhalasztott vacsora) tervei, de még ez sem tudott érdekelni, egyszerűen csak elábrándozva dőltem hátra a székemben egyre szélesedő mosollyal, ujjaimmal dobolva az inggel eltakart hasamon is az egyik szám fülbemászó dalszövegét motyogva.
Alig bírtam megmaradni a fenekemen, és minden egyes kisebb szünetemben a nap további részében muszáj voltam kimenni a folyosóra, mondvacsinált indokokkal még Estert is felkerestem, csak hogy lássam, mikor szabad a pálya. Teljes mértékben, mint valami kis csitri, úgy feldobódva dolgoztam, Ester pedig megsúgta nekem, hogy kileste, négy órával később, hogy Nick is páciens nélkül maradva töltötte szabad perceit, amit ki akartam használni.. Pár perccel később már két papírpohárral a kezemben kopogtam be halkan Nick ajtaján ugyanazt a kávét rendelve, amit tegnap is ivott, sejtve, hogy semmi kedve nem volt ahhoz a szörnyecskéhez, amit az automata dobott ki..
- Tudtad, hogy van egy beépített emberem, aki kifigyeli minden lépésed? - szélesen mosolyogtam rá, ha kinyitotta az ajtót. - Jobb, mintha GPS-t tettem volna rád - nevettem el magam, kinyújtva felé a kávéját, az enyémbe pedig mosolyogva, végig elmerülve a szemeiben ittam bele.
- Igazából.. fogalmam sincs, hogy.. - sóhajtottam fel szánalmasan széles mosollyal. - Ne haragudj, hogy.. az történt odaát... tudom, hogy nem kellett volna, és nem is állt szándékomban.. abbahagyni.. csak nyitva volt az ajtó és meg is zavartak, és ez bosszantó - fejeztem be úgy, amit nem hiszem, hogy várt volna tőlem. A legfurcsább az egészben, hogy az idegesített, hogy nem tudtam rendesen megcsókolni, amiért megzavartak. Komolyan kezdek megbolondulni! Nem értettem önmagam, a gondolkodásom, a Nick iránt érzett hiányt, ha nem volt velem...

Hogy hogyan telt a nap? Mmmeglehetősen gyorsan, de azt is mondhatnám nem eléggé. Mindenesetre jókedvben. Feltöltődve, a pillanatnyi vidámságot otthagytam a reggelben, de egész nap semmi sem tudott bosszantani vagy esetleg feszültté tenni. Ha tehettem.. folyton őrajta járt a fejem, ha nem.. akkor lehúztam szépen azt a képzeletbeli redőnyt, koncentráltam a páciensemre, hisz elég nagy.. gyakorlattal rendelkeztem már benne, hogy kizárjam az érzelmeket, és habár régen az teljesen más volt.. elkeseredés.. félelem... most mégis remekül kamatoztathattam a begyakorolt tehetséget. De aztán...

Az asztalomnál ültem. Orromon a szemüveg, éppen körmöltem, amikor hirtelen kopogás hangja csapta meg a fülemet. Nem vártam senkit sem.. Vagyiiis.. - pillantottam bele kicsit közelebb húzva a jegyzetembe, de nem. Nem tévedtem. Senki nem volt kiírva, majd csak fél óra múlva érkezik a következő betegem, és egy pillanat alatt lepett el a felismerés. Cordelia? - nyeltem nagyot, de nem is tudom kimondtam e, vagy pusztán a képzeletem játszott velem, a szívem mégis heves ütembe kapcsolt. Próbáltam én csillapítani magamat, lehet hogy csak egy eltévedt beteg.. vagy időpontot kérnek, esetleg.. Ester... Nem tudom, hogy most készen álltam e, hogy az úgy tűnt most már általánossá váló rajongásának megfeleljek, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy amíg nem nyitom ki.. addig az egész rejtély marad.

A szemüvegem az orromon felejtve közelítettem meg az ajtót. Nem tudom hogy sikerült, talán ennyire szórakozott lehettem, vagy csak ideges? Nemigen törődtem vele, csak az öt ujjam a kilincsre fonódott, nagy levegő.. felkészülve.. és lenyomva nyitottam meg.

Nem várt kép fogadott... Mit nem várt!? A szívem egy pillanat alatt dobbant meg, de akkorát, hogy azonnal magába kebelezett egy egész lélegzetet, és egy pillanatig azt hittem kis híján megfulladok! Mégis még idejében kaptam észbe és már nyúlva a következő adag levegőért, igyekeztem megőrizni a hideg véremet. Mert mintha azt egyáltalán lehetne a közelében.

- Kezdjek... félni? - kérdeztem óvatoskodón, az egyik szemöldököm csak egy árnyalatnyit megemelve, és ahogy a papírpoharas kávé egy pillanat alatt az orrom előtt végezte, még mindig szükségem volt néhány röpke pillanatra, vagy talán már percre, ahogy kihátrálva a szemeiből amik úgy megragadtak ott benn, visszatekintsek a pohárra a kezébe, és érte nyúlva lassan fűzzem az ujjaimat a poharat tartó ujjaira.
Hogy tudatos cselekedet? Nem, nem vagyok róla meggyőződve. De egyszerűen KELLETT! Hogy érezzem.. hogy minden egyes apró cseppjét és szikráját érezzem a jelenlétének. - Gyere be... - engedtem végül el, még ha nehezemre is esett, de csak hogy félreálljak a nyitott ajtóból, és hogy ő kedvére beléphessen.

Lassan csuktam be az ajtót a háta mögött, talán még útközben eljátszadozott az eszem.. a gondolattal.. Mi lesz, ha kattan a kilincs nyelve..(?) ha a zárt ajtók mögött rekedve... mindazt amit a legjobban szeretnék.. vajon megtehetem?
De akkor a hangja csapott meg a fülemben. Éppen jókor, hogy a kilincs elodázásával már többet ne törődjek, kattant is a zár(csak a kilincsé).. ahogy az ajtó végre nem várva tovább a hanggal együtt csukódott be, és én, csak ekkor fordultam vissza, újra felé, és néztem fel a szemeibe.
Értelmet nyert minden. Minden egyes szó, amit kimondott, átszáguldott a fejemen, és minden egyes érzést.. hangulatot vagy tettet, minden egyes pillanatát értettem.

- Imádtam... - szakadt csak ennyi a felszínre, de már nem kezeskedtem a szavaimért. Hogy így volt e? Biztos vagyok benne. Hisz éreztem! Ahogyan most valami más is teljesen átjárta a fejemet, a szemem a szemeiben, egyszerűen képtelenül hogy engedjenek, én meg csak lassú.. elnyújtott léptekkel közelítek, talán magam sem tudom hogy miért, vagy hogy mit akarok éppen, csak egyszerűen megteszem!
Nem tudom mikor vettem a bátorságot.. merészség? Érzés.. aminek engedelmeskedtem, amikor egyszerűen a csuklójára fonódott a szabad kezem, még mindig erőteljesen.. csak a szemeit nézve, és mikor rántotta közelebb, egyenesen a mellkasomra fel, hullott a kávé.. ki a kezemből elfolyva a szőnyegen, ahogy az övé meg végig az ingemen, de egyszerűen nem érdekelt.
Csakis azok a szemek.. majd az a hívogató száj előttem, az út.. az a lassú.. amit lassan közeledve megtettem.. és a szemem, amikor azt követve csukódott le, amint megéreztem, és lassan fonódva rá, fel arra az édesre.. arra a korábbi.. tegnapi emlékre, a kezem ellenőrizetlenül futva a dereka köré, csak hogy tarthassam, kényelmesen.. az egész napi feszültséget.. boldogságot.. reményteljességet szabadon engedve, csak csókoltam, mintha a világ ebben az egyetlen percben érne véget. Vele akartam eltölteni ezt az egy percet.. Senki mással... Csakis vele...

zene ♫ Need To Feel Loved megint
megjegyzés .  


Félni? Felnevettem halkan, megrázva a fejemet pedig biztosítottam róla, hogy Ester egyébként nagyon is ártalmatlan, egészen addig kifejtve a véleményem, ameddig meg nem érintett. Hirtelen mindent elfeledtem csak annyitól, hogy a kávéért és értem is nyúlt, ajkaim egy kissé szétnyíltak, csak hogy egy egészen mélyről jövő, elnehezedő sóhaj szökjön ki. Elég volt ennyi a részéről, hogy meglóduljon a szívverésem is, de most nem.. hogy kettesben voltunk relatíve, már nem akartam leplezni. Belépve a szobájába meg kellett erőltetnem magam, hogy nehogy vészesen közel kerüljek hozzá, bár a legszívesebben.. ott és akkor érte kaptam volna, hogy újra érezhessem őt, ahogy az ujjai a bőrömre simultak, de ehelyett csak a gondolataimban érte kiáltozó vággyal belevetettem magam a kávéba, remélve, hogy az valamennyire lecsillapítja az éhségem iránta. De.. semmi, egyszerűen nem ment, még ha akartam volna sem az. Mégis beszélnem kellett, csak hogy valamennyire lefoglaljam magam, felé fordulva, szemeit figyelve, és mielőtt még folytathattam volna, meghallottam azt az egy szót, ami belém forrasztott minden további érzést, de csak egy pillanatra.
Elmerülve a szemei kékjében, hevesen dobbanó szívveréssel küzdve szótlanul figyeltem, ahogy közeledik, ujjaim be is horpasztották némileg a pohár oldalát, és már csak azt vettem észre, hogy egészen közel.. centikre volt tőlem a férfi, valahol elvesztettem a fekete löttyöt is, de nem érdekelt.
- Most is fogod - zihálva szólaltam meg még az ajkaira suttogva ezeket a szavakat a csókkal kapcsolatban, amit tudtam, hogy bekövetkezik, de azt nem, hogy ennyire magába fog rántani. Lehunyt szemekkel fogadtam az ajkát, végre nem foglalkozva mással, csak vele, amiért egész eddig ácsingóztam, és most, hogy megkaptam, egyszerűen nem tudtam és nem is akartam betelni vele. Ujjaim egy pillanat alatt találtak rá a testére, oldalán markomba összegyűrve elázott ingének anyagát, s ezzel egy időben simultam a mellkasához teljesen, hagyva, hagyni, hogy a testem tombolva követeljen magának többet eleinte igyekeztem csak a csókjára szorítkozni, ajkának ízére, de nem volt elég. Most.. már nem!
Valami odabent eltört, szilánkjaira szakadva robbant szét bennem, tudva, hogy sokat fog követelni, de akkor és ott nem érdekelt. Egyetlen pillanatnyi teketóriázás nélkül még mindig elmerülve már mélyebben a csókban nyelve után is kutatva ellentmondást nem tűrően - persze ha nem ellenkezett - egészen a kanapéig toltam finoman.. gyengéden, hogy ne tűnjön fel a merényletem túlzottan - és eközben reméltem, hogy a helyes irányba is vezettem - végül egy hirtelen mozdulattal nyomtam le rá, ajka után kapva, el nem engedve őt térdeltem a párnára, míg a másik lábam a combjai közé rekedve támasztott meg a szőnyegen kissé fölé görnyedve ezáltal. Kezem a mellkasán siklottak felfelé az oldaláról, ujjaim elérve a nyakát pedig rásimultak a bőrére, s abban a pillanatban zihálva téptem el magam a csókból, elfúlón nyögve csak fel halkan, pár centire maradva ugyan az engem hívogató ajkaktól is, de muszáj voltam a szemeibe nézni. Hogy tudjam.. nem mentem-e messzire, hogy tudjam.. még megállhatok, mielőtt késő lenne. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt a légvételeimtől, ajkai és szemei közt vándorolt a pillantásom.
- Van... másik inged? - nyögtem csak ennyit még mindig a számon Nick ízével, szabad kezem lesiklott a kávéfoltra, ami miattam díszítette őt, hagyva, hogy az érintésem lassan csússzon a mellkasán végig érezve a bőrét is kitapogatva minden egyes izomköteget az átnedvesedett anyagon keresztül. Akartam őt, még inkább, még többet, engedve, hogy a testem érte forrósodjon fel. De aztán... Nem szabadna!!! - kiáltozott egy hangocska a fejemben. És hogy én is kávés lettem? Kit érdekelt?!