Felcsendült még a hangja a fülemben, de onnan már semmi nem számított. Az ég világon semmi, csak az érzés, hogy.. megtehetem. Tengernyi minden kerített hatalmába.. Forróság.. béke... a szeretet és szenvedély valamiféle magával ragadó keveréke... A bőre... lüktetőn a kezeim között, a szíve? Igen, abból is éreztem minden dobbanást. Ahogy az enyém is majd szétvetve tombolt a testemben. Persze az is lehet az egészet csak képzeltem, mégis.. vele a karjaim között ez egyáltalán nem érdekelt. De a kezei.. a kezei valósak voltak, ezt egész biztosan éreztem, ahogy az érintése az oldalamon átsejlőn a forró végzeten, szinte pillanat alatt írta bele magát a fejembe. Elvesztem... Ebben egyre inkább biztos voltam és habár volt ott egy folyton, és egyfolytában kiabáló felem, de egyszerűen most képtelen voltam rá figyelni. Bármi másra ami nem ő.. képtelen...

Nem tűnt fel, mikor volt az amikor lépkedni kezdtem. Hogy kényszerített? Nem, semmivel nem törődtem! Most képes lettem volna bármit megtenni érte! Ha magával ránt, száguldottam volna vele. Most semmi más nem ért semmit, csakis az élete! A zakatoló szíve! Itt a kezeimben! És a világ, ahogy mozgott körülöttem, de hogy én vagyok az aki mozog, egy pillanatig sem  tűnt fel, egészen addig, mígnem egy hirtelen lökést éreztem, nem számítottam rá, egyáltalán, és levágódva a kávéfolttól messzi pamlagon, csak már ziháló lélegzettel ültem, egy percig sem mozdultam, csak lefagytam.. megdermedve.. a kezeibe csúszva a kezem, ahogy már újra ott volt a számon, és ott térdelt felettem, és én... én... Valahogy így jártak a gondolataim. Jól tudtam, hogy nem lehet.. NEM! Be kéne fejezni! De annyira kellett! Mint egy csepp víz! Vagy egy falat kenyér a szomjazó véremnek... és azok az ajkak.. azok a tökéletes.. teljességet ígérő ajkak.. egy pillanat alatt vették el az eszemet. Azt az eszemet, amit elvileg éveken keresztül építgettem, de most nem számított semmi sem, sem az hogy jönnek.. sem az, hogy mi van odakinn.. körülöttem.. hisz onnan egy ajtó választott el.. - zakatolt a vérem, mégis ellene mondtak a szívem megdobbanásai.

Ellenem dolgozott! Minden egyes cseppje szinte pillanatonként őrölte fel az ellenállásomat, ahogy a kezei csak tovább csúsztak az ingemen, a hátam felpréselődve a hátlapon, a lábam reszket... akarom.. de még mennyire akarom, hisz a testem már öt éve nem felejt, de.. nem lehet! - próbálom szajkózni fejben, ami elég messziről jön, mégis engednem kell! Mégse megy...

Ő volt az aki végül eltépte magát tőlem, és még mindig nem tudtam örülök e  érte. Egy részem hálás volt, látta benne a cseppnyi felszabadult lélegzetet, de a másik csak őt akarta! Folyton és kérlelhetetlenül, hogy folytassa! Egyetlen percre se hagyja abba! Mégis csak az alig néhány centiméterre lévő szemeibe ragadt a szemem, a tüdőm hevesen lélegzett, már zihált, a körülöttünk beálló néma csendben, és csak az övé volt ami folyamatosan válaszolt neki.

- Nem.. Nincs... - próbáltam kinyögni valami értelmeset, az útközben betörő szakaszos nyelések között, éreztem ahogy a bőröm éget, forró.. a még általa keltette ködben, és én.. én... Na igen, megint ugyanott, ahol alig pár perce, de...

- Cor... Cordelia.. – szakadt ki aztán mégis valami útközben betolult értelem, de a vér továbbra is csak érte kiáltozott minden tőle távol töltött percben.  – Mit...- kellet nyelnem nagyot ahogy az egyik felem, valahogy önkéntelenül elharapta a mondatot. – mit művelünk!? – kérdeztem inkább kinyögve, mint kérdezve, ahogy az ajkam egy pillanatra sem akarván szabadulni tőle, folyton belé kapott. Hogy kértem? Talán már könyörögtem! Hogy állítson le.. Túl.. gyenge vagyok ahhoz, hogy megtegyem. Mégis tudtam, hogy KELL! Nem szabad! Ezt abba kell hagyni! Le kell állni.. MOST!

- Cordelia! – kapott a két tenyerem az arcáért, magamtól teljesen eltépve, de talán csak nekem kellett a megerősítés. Hogy el ne érjem, de a szemem még mindig nem engedelmeskedett, vagy épp, hogy pont megtette, ahogy nem nyílt fel, csak lecsukódva húzódva meg, elkergetve a gondolatot - mi az ami még jöhet... - nyugtatta a véremet. Pillanatok teltek el.. nem mondom, hogy percek, de a száguldozó szívemnek egy örökkévalóságnak tűntek. Csak ekkor nyílottak fel a még mindig parázsló szemek. - Meg kéne... - "állni"... suttogtam csak egész halkan minden erőmet összeszedve, de a vége benn rekedt, és én csak ültem ott a szemeibe feledkezve, és egy percig sem voltam rá képes hogy eleresszem...

zene ♫ Daylight
megjegyzés ha én nem, akkor majd Te xDDD


Ellenállni, befejezni... távol maradni, ezek lettek volna a logikus döntések és lépések, én mégsem voltam rá képes. Úgy nem, hogy ennyire közel volt, ilyen valóságosan forró, egészen a tenyerem és az ajkam alatt. A hangja, igen, valahol hallottam, kószán, tompán, egészen messziről a szívem ütemes dobbanásain átsejleni, hogy nem tudtam megmondani, ténylegesen is beszélt-e. Láttam, ahogy az ajka megmozdult, én viszont attól, hogy itt volt, elérhettem az agyam szinte kikapcsolt és követelőzőn vágyott rá, tudva, hogy megkaphatom, hogy neki adhatom magam, még ha csak a csókja is tette teljessé azt, amit éreztem ezekben a pillanatokban. Vele. Egészen más volt, és ha még nehezemre is esett kordában tartani a légvételeimet újra lehunytam a szemeimet az újabb csókokra, egyik kezem a mellkasán simítva végig egészen lágyan, érintve őt olyan szeretettel és kedvességgel, amire most képes voltam. A másik kezem ujjai  a nyakáról lassan simultak rövid hajába a tarkója felett megállapodva, hüvelykujjam begyével alig érintve a puha bőrét a füle mögött, elmerültem a csókban. Hagytam, hogy egészen lenyugodjak, de mégis, minden érintése arra késztetett, hogy még, még többet akarjak, ám akkor...
Engedtem neki. Hagytam, hogy végleg elszakítson magától, mély lélegzettel tudomásul véve, hogy az a hangocska a fejemben, hogy nem, nem szabad... Nickében is viszonzásra talált, és ez egészen elkeserített, még akkor is, ha tudtam, hogy valójában... nem lehet. Itt, most, vele nem. Eltávolodva már tőle, mégis érte vágyakozva nyíltak ki szemeim megfigyelve az arcát, tenyerem egy picit mozdulva csak a szíve fölé siklott a mellkasán. Éreznem kellett szíve ritmikus, káosszal teli dobbanásait, csak hogy tudjam, neki is ugyanolyan tökéletesen felkavaró volt ez a pár perc, mint nekem.
- Tudom... - suttogtam elhalón neki, a hangomba valamiféle keserű igazságtalanság vegyült, holott tudtam, hogy igaz, amit mondott. Nem szabad, hogy engedjek a vágyaimnak. Nem akartam, hogy... de hát mit? Képtelen voltam már csak kollégaként nézni rá, amikor ennyire isteni volt a közelében. Talán percek is eltelhettek, s minden egyes pillanattal később csak még inkább belefeledkeztem szemei tökéletességébe, és csak akkor mertem megmozdulni felette, amikor már valamelyest lenyugodott a légzésem. Elhúztam a kezeim a férfiról, de csak annyira, hogy a kézfejeire simítva a tenyerem gyengéden elemeltem azokat az arcomról, de képtelen voltam ellenállni. Egyetlen pillanatra csak, de visszahajoltam hozzá, pillekönnyű csókot lehelve az ajkaira, végül egy enyhén zavart mosollyal már teljes testtel mozdultam, hogy mellé ülhessek a kanapén kisebb terpeszben, annyira előrehajolva, hogy a térdeimre könyökölve a tenyereimbe rejthessem az arcomat egy időre, engedve, hogy a feléledt vágy mégis csak átjárhassa a testemet Nickért kiáltozva. Erre a gondolatra hatalmasat nyeltem egy reszketeg sóhaj kíséretében fülem mögé tűrve pár kósza kincset is, csak hogy a kezeimet is elfoglalhassam, amik ugyancsak a férfiért könyörögtek. Az érintéséért, a bőre melegéért, de tudtam, hogy nem szabad. Rossz vége lenne! Kissé elveszetté válva ültem ott mellette, egészen zavartan pillantva végig a kávé-borította szőnyegre.
- Pedig úgy igyekeztem, hogy finom kávét hozzak neked - felnevettem halkan a saját nevetséges kis viccemen, amivel azt hiszem a helyzet furcsaságát akartam menteni, ha lehetett, és csak ezután csúsztam egészen hátra, hátamat nekivetve Nicktől pár centire a párnázott háttámlának. - Sajnálom - pillantottam felé egy megbánás nélküli mosollyal. - Kicsit elkapattam magam - néztem végig előbb az ő ingén, majd az enyémen. Mint zsák a foltját! És valóban... a sötétbarna foltok tökéletes másai voltak egymásnak. Hogy a fenébe magyarázzuk ezt ki?

Szinte minden egyes idegszálam kiéleződve érzett a mellkasomon, ahogy végigsimítottak azok a tökéletes kezek. Kétféleképpen éreztem. Tudtam, hogy ő van itt velem, és az egész.. olyan hihetetlenné vált a fejemben, míg a másik felem, csak a nőt érezte.. a lehetőséget.. mégsem tudtam birokra kelni vele! Hihetetlen volt! Az az egész ami magába rántott vele, az a talán még soha nem érzett szenvedély a kezei között.. az, hogy mennyire akarom! Ahogy az ujjai feltörtek a tarkómon.. egy pillanat alatt rázott ki a hideg, majd ugyanabban a pillanatban forróság öntött el, és én éreztem, hogy egyre elkeseredettebben harcolok. Főleg önmagam ellen.. De végül mégis én voltam az aki lépett.

A hangja ott a fülemben, de a szeme mégis másképp tanúskodott. Ahogy az enyém is megtehette, a hitvány áruló, most képtelenül haragudtam rá.. önmagamra.. a megtörésre.. hogy nem voltam képes... hogy megálljt parancsoljak a véremnek, mégis csak a szemeibe nézve elfeledtem minden keserűséget. A tüdőm még lihegett. De minden egyes percben, ahogyan csak magukban tartottak azok a ragyogó szemek valamiféle elképesztő nyugalom vetült a testemre. Persze az is lehet, csak én kaptam vissza az irányítást végre. Mégsem foglalkoztam vele. Csak tartottam a kezeimben, és próbáltam ellene menni mindennek. Az érzéseimnek.. annak hogy magamhoz vonva megöleljem.. hogy csókoljam kedvemre.. és ismét ő volt az aki megelőzve lépett előre.

Éreztem a kezeit a kezeimen, és bár egész.. megnyugodtam végre, még mindig szédületes érzéssel töltött el, de engedtem. Nem engedtem a testemben uralkodó görcsösségnek, és ahogy megszabadult tőlem, tanácstalanul estek vissza az ölembe a kezek. Hátradőltem. Gondolkodnom kellett! Nehezen ment, hogy újra beinduljanak a fogaskerekek, de egyszerűen muszáj volt! Véget kellett vetni ennek!
Hogy ő merre volt? Valahol mellettem. Éreztem a közelségét a testemen, a vágyat ami húz felé, mégsem tehettem, hogy közelebb menjek. Kellett a távolság! Muszáj voltam megtenni érte! Érte.. és önmagamért is.. Ezért az egész.. A jó isten, mi a fene történik velem!?? - vetettem hátra a fejemet a pamlagon, csak hogy a plafont nézzem. Amit most tennem kellett volna, hogy átölelem! Mégsem voltam rá képes. Még.. nem!

A hangja volt az, ami kizökkentett. Hogy rendben vagyok? Azt hiszem.. Remélem...- ültem vissza egyenesbe, nagyokat nyelve, és jól tudtam, hogy itt én vagyok az aki a hibás, mégis nehéz volt beismernem...

- Nem.. ne sajnáld, Cordelia... - szippantottam egy hatalmas levegőt a tüdőmbe, hogy a számon fújhassam ki, mielőtt felé fordulok. - Én.. itt csakis én vagyok a hibás.. - szorult össze a szám keservesen, mellé ráncolódva  a szemem ahogy a szemeibe néztem. - Sajnálom... én.. sajálom. - hebegtem valamiféle zavarba temetkezve, és úgy éreztem, muszáj távolabb mennem tőle, ezért fellöktem magam és nem gyorsan vagy sietve, de az asztal irányában járkálni kezdtem.

- Tudod én már nagyon régóta... nem... - folytattam a további hebegéseket, de valahogy eszemben sem volt, hogy kimondjam konkrétan mire is gondolok. Csak remélhettem, hogy megértett. Valamikor ekkor állhattam meg az asztal előtt, hogy hirtelen gondolatot véve szembe forduljak vele, és enyhén megtámaszkodva fenékkel az asztalon, kissé arra nehezedve üljek le.

- De te annyira szédítő vagy.. - néztem csak a szőnyeget magam előtt - és annyira gyönyörű és én... - nyeltem nagyot inkább elharapva a véget és csak ekkor szedtem össze a merészséget, hogy felnézzek a szemeibe. - Szóval sajnálom.. tényleg... - tartottam a szemeit talán csak egy szemvillanásra talán néhány percig is. - Soha többé nem fog előfordulni. - ráztam meg a fejemet önmagamat is győzködve, de ha egy kicsit bele is gondolok, egészen.. nonszensz amit állítok. Persze... én inkább a jelenlegi körülményekre volt amire értettem...

zene ♫ If I Lose Myself
megjegyzés ♥ annyira imádom *-*

Annak ellenére, hogy már csak mellette ültem, minden egyes másodpercben rá vágytam, mégis tudtam, hogy nem szabad. Mindkettőnk érdekében, és különben is, tegnap csókoltam meg először... amit követtek a következők és ma, itt.. ő volt az, aki megtette azt az első lépést, amelyre azóta vágytam, mióta megláttam. De tisztában voltam azzal, ha most, ezeket a pillanatokat meghosszabbítva olyanra kényszeríteném, amelyet a testem követel fájón magának, mindent elrontanék. Elveszíteném, végleg, nem csak mint barátot, hanem mint embert is az életemből. Panaszossá váló arckifejezéssel pislogtam magam elé egészen elkedvetlenedve, de beszéltem. Muszáj volt, mert már beleőrültem szinte a hiányába, pedig nem egészen ezelőttig még az enyém volt... mégis engedtem, hogy kicsússzon az ujjaim közül, hogy eltávolodjunk egymástól, és már semmiben sem voltam biztos. Az ajkaimon és a testemen érezni az ízét és érintését, tudva, hogy úgyse kaphatom meg, vagy éppen vágyódni ezek után.
- De nem vagy hibás! - pislogtam értetlenül, nem is értve, miért hibáztatta önmagát. Hiszen én is annyira akartam a csókját! Hogy közel érezhessem magamhoz, nem tehet róla, hogy... mégis - ellenállni sem tudtam neki, nem hogy tartózkodni attól, hogy érezzem azt a forrót, édesen hívogatót. - Én.. én is akartam - suttogtam csak magam elé, de a következő szavaira már felnéztem rá, bízva abban, hogy a távolság valamennyire megkönnyíti a józan gondolkodást, de bármennyire is távol volt, még mindig emlékeztem arra, hogy tartott a karjai közt. Ez őrület! Nem mondom, hogy nem lepett meg, mégis csak enyhén zavartan sütöttem le szemeimet a szőnyegre. Akaratos voltam! Nem szabadott volna rákényszerítenem magam - futott végig a gondolat egészen mélyen.. odabent az érzelmeim viharos kuszaságának kellős közepén. Hogy tehettem ilyet?! Az érte vágyódásom is valamennyire megtört, és ki is tisztult a fejem egy pillanat alatt, de az eddigi vívódásom helyébe már bűntudat is beférkőzött, és egészen addig azt a barna pacát figyeltem a szőnyegen mereven, ameddig ismét meg nem szólalt. Csak akkor, de csak nagyon lassan pillantottam fel a férfire egyetlen szót sem szólva a bókjára sem, s talán percekig őt nézve ültem ugyanott. Nem akartam hallani egy szót sem abból, amit utoljára ejtett ki a száján, és nemlegesen meg is ráztam a fejem. Nem!
- És az megoldás volna? Szerinted.. ezek után nem akarnám újra érezni, ahogy megcsókolsz? Hiszen az istenért, nap, mint nap látnálak. Szerinted nem akarnám érezni magamon az érintésed? Vagy látni a mosolyod, ha éppen valamit túlmagyarázok és miattad zavarba jövök? - sóhajtottam egy hosszút, majd felkeltem, és mielőtt még távolabb léphetett volna, odasétáltam elé, pár centire megállva tőle, de már teljesen lenyugodtam, még ebben a helyzetben sem.. lobbant fel a vágyam iránta. - Szerinted nem azért akartam átjönni ide, csak hogy zárt ajtók között megkapjam azt a csókot, amit megzavart a túloldalon Ester? - elmosolyodtam, lassan felemelve a kezem megérintettem arcát is finoman, lecsúsztatva orrnyergéről a szemüveget vigyázva arra az asztalra helyeztem azt, visszafordulva a kék szemekbe temettem a saját pillantásom.
- Én örülök, hogy átjöttem ide. Még mindig borzasztóan jó érzés érezni Téged - egy újabb mosollyal ajándékoztam meg, valamiféle gyengédséggel a szemeimben, de ahelyett, hogy megérintettem volna, vagy ajkaira forrasztva a számat, csak közelebb hajoltam, hogy egy lágy, hosszú puszit adhassak az arcára, mélyen magamba zárva a férfias illatát. De aztán csak egy rövid érintéssel végighúztam ujjaimat a kézfején, hogy ellépve tőle felszedjem a két kávés papírpoharat kidobva azokat a szemétbe. - Szeretnéd, ha mennék? - pár zsepit előszedve a zsebemből leguggoltam, hogy a foltot felitathassam, amennyire csak tudtam.

Hallottam a háttérből a hebegéseket, de talán túúl lefoglaltak a saját gondolataim! Az a káosz ami a fejemben uralkodott, az érzelmek... Igen, talán ezért lehetett, hogy egyszerűen nem hallottam meg. Csak fújtam a magamét, mindent ami kikívánkozott, és egyszerűen.. éreztem. Hogy ezt kell tennem. Leállni! Igen! Még mielőtt teljesen elragadtatom magam, összetörve ezen az ingoványos talajon...

Aztán.. úgy éreztem vége volt. Nem volt több. Mondanivaló. Hogy mit is akartam ezzel? Már magam sem tudom. Egyszerűen csak zavarban voltam.. Pokoli zavarban mindazért amit érzek és gondolok, és talán ezért beszéltem egyfolytában.

Ekkor volt amikor a hangja szöget ütött a fejemben és félretéve minden saját gondolatot, egyszeűen csak figyeltem.
Hogy mi?? - villant fel a fejemben a szavaira az első kérdőmondat. - Úristen.. dehogy! - követte a következő, mégsem beszéltem. Hogy úgy érzem kibírnám nélküle? Nincs az az isten! Csak... - vágott itt el egy utat maga a gondolat, ahogy a szemeim befogadták a látványt amint közelebb lépett, és megállt előttem. Pontosan előttem, és én mégsem mozdulok. Talán mert... Féltem? Igen, talán önmagamtól féltem. Mi lesz ha elveszítem az irányítást önmagam fölött?? Mégis a szemei.. az érintése az arcomon.. olyan.. leheletkönnyű volt.. olyan iszonyatosan kellemes, és mind-mind egyszerre kényszerítették vissza a mélybe a beszédet. A szemem önmagától csukódott le.. újra, ahogy az érintése végigfutott.. minden egyes cseppjét hihetetlenül élveztem, kezeim mégis görcsösen markoltak az asztallapjába mögöttem. De nem azért mert bármi is ellenemre lett volna. Csupán csak... Hihetetlenül vágytam a közelségére. De jól tudtam.. nem lehet. Itt.. most... semmiképpen sem.

- Khm.. Cordelia.. - köszörültem ismét torkot, mikor vélhetően ellépett, és én már képes voltam végre megnyitni a szemeimet. - Azt hiszem... khm.. azt hiszem te teljesen félreértettél engem... - sóhajtottam csak hatalmasat, hogy végleg leadjam a testemben keringő feszültséget, mégsem mertem vállalni a kockázatot, hogy a közelébe menjek. Még.. nem! Talán..

- Fogalmad sincs róla mennyire akarlak téged… - lazultak ki az ujjaim magam mellett, ahogy az egész valami... ismeretlen szelídséget vett - Hogy mennyire imádom, ha csak a közelemben vagy… hogy egyszerűen szomjazom minden lélegzetedet.. vagy csókodat... - halkítottam el talán teljesen a hangomat, mégsem mozdultam egy tapodtat sem. - Még ha nincs is rá ésszerű magyarázat, mert valljuk be, de.. egyszerűen nem érdekel! - nyeltem útközben nagyot - De én.. – álltam meg a beszédben, talán csak gondolkodtam hogy hogyan is fogalmazhatnék, de aztán teljesen másképp folytattam. - Csak ígérd meg nekem, hogy leállítasz.. oké? Ha nekem nem sikerülne... – mondtam ki végül mégiscsak kereken, és hogy úgy éreztem kiadtam magam? Meglehetősen. Kiadtam a gyengeségeimet.. egy részét.. mégsem tudtam haragudni érte. Biztonságban éreztem magam. Vele.. igen. És bár korábban is, ez mindig is így volt mellette.. régen.. ez most valahogy sokkal szorosabbá változott. Már sokkal többet jelentett… És a vicc az egészben, hogy fogalmam sem volt róla miért…

zene ♫ If I Lose Myself megint
megjegyzés xDDDD

Igyekeztem nem arra gondolni, amit mondott. Csak reménykedni tudtam benne, hogy félreértettem mindent, de nem tudtam volna megesküdni rá. Féltem attól.. hogy ez az egész csak nekem... hogy... de nem! Éreztem tudtam, valahonnan tisztában voltam azzal, hogy amennyire engem is felkavart a tegnap és a ma Nickkel, úgy neki sem volt könnyebb "megemészteni", hogy... ott voltam, hogy csókoltam. Egészen eddig még csak semmi jele sem volt ennek az egésznek, és a tegnap, igen, az változtatott meg egy csapásra minden apró pillanatot. Minden érzést és mozdulatot. Mégis, egyszerűen még mindig nem tudtam elhinni, hogy egyszerre voltam ugyanolyan, mint eddig is, ugyanakkor mellette.. esendőnek, kiszolgáltatottnak éreztem magam és mégis, boldogan vállaltam volna vele az időm minden pillanatát rá áldozva. A zsebkendőt figyeltem képtelenül arra, hogy tisztán láthassak a kusza gondolatokkal a fejemben, és már csak a hangja rántott vissza ide, a gondolat-mentes jelenbe, ahol megint csak ő volt, de valóságosan, és annyira veszettül...teljesen megbomlasztotta a józanságom, helyébe pedig bizonytalan, nagyon is erős vonzódást hagyott maga után.
Ahogy értelmet nyertek a szavai, én úgy haraptam bele az alsó ajkamba, parányi bűntudattal, mégis.. felvillanyozott az, amit mondott. Lassan már mosolyogva figyeltem a barnává váló zsepiket is, egy ideig még elszöszmötölve velük, már a szőnyegen térdelve, és ha tegnap úgy éreztem, hogy vele egy cseppnyi mennyországot juttattam az életembe.. hát most fuldokolni támadt kedvem annak tengerében! Ám.. az utolsó mondata megrémített, és azonnal fenyegető félelem lepte el az eszem, de csak egy pillanatra, ameddig össze nem szedtem magam... nem teljesen, csak hogy ne lássa rajtam, mennyire megrémített a gondolat.. hogy nekem... hogy én voltam a felelős azért, hogy ne történjen semmi köztünk.. még. Nagyot nyeltem, igyekeztem nem elszégyellni magam, erősnek látszani és nem azonnal elgyengülni arra, hogy amennyire én Nickre vágytam, úgy ő is rám.
- Fogalmam sincs, hogy mi történt.. tegnap. De úgy érzem, ha nem lehetek veled és nem láthatlak.. akkor mindenáron és mindenképpen... bármit megadnék azért, hogy megérinthesselek, Nick, és abszolút.. halvány gőzöm sincs, miért vonzol magadhoz ennyire, amikor... eddig... tegnapig csak.. kollégák voltunk és most úgy érzem, mint azok a szerelmes tinik, akik azt hiszik, hogy megtalálták a nagy Őt, meg minden, és boldogok, rózsaszín köd és szemellenzősen csak az az egy valaki létezne... Te.. de.. én.. nem ilyen vagyok. Nem ilyen voltam. Sosem - pislogtam már magam elé értetlenül, amorf formába összegyűrve a zsepiket is, amiket addig fogdostam, ameddig helyes kis galacsinok nem lettek belőlük. Felsóhajtottam hosszan, visszatérve arra az egy kérésre, ami a legnehezebb, legingoványosabb terület volt. Legalábbis nálam a függőségemet tekintve. Muszáj... ha a betegek... ha azok a férfiak és nők képesek nemet mondani a vágyaiknak, akkor én is! Ám eddig mindig elbuktam még mélyebbre süppedve a szex mocsarában.
- Igyekezni fogok. Ha ezt szeretnéd. Akkor.. nemet fogok mondani - szólaltam meg egészen halkan, és hogy ne láthassa rajtam, mennyire kikészít ez a helyzet, csak a kezeimet figyeltem hatalmas bűntudattal és szégyennel, hogy.. akit le kell majd állítani előbb, az én leszek. Tudtam. Éreztem. Tapasztaltam.

Nem fordult felém. Csak intézte a szőnyeget, és én egy pillanatig azt hittem, hogy nem figyel, vagy egyenesen.. meg se hall engem. De aztán mégis beszélni kezdett, és talán ekkor volt amikor én magamhoz engedtem az első újabb levegőket.

Csak hallgattam. Nem szóltam közbe, igazából.. nem is igen tudtam mit mondhatnék. Igazán meglepett a dolog vége, és nemigen tudtam, hogy mihez kezdjek. Csak álltam ott, még mindig az asztalnak dőlve, és még az is lehet hogy mérlegeltem. Valóban én tenném ezt vele? Kifordítom... teljesen önmagából ahogy az előbb vélekedett, és az is megjelent a fejemben, hogy én ezt NEM akarom! Nem akarom, hogy miattam más legyen! De aztán eszembe jutott az is, amit ő tesz velem, hogy én... teljesen, minden megváltozott. Csak ekkor törte meg az időközben beálló néma csendet, és talán ekkor volt, hogy én is odafordítottam a fejemet.

- Nekem már fogalmam sincs róla mi az amit szeretnék... - ragadt ott a szemem rajta, csak egészen halkan, szinte már suttogva beszélve az orrom alatt. Csak őt figyeltem. A kezeit... ahogy gondosan törölgették a szőnyeget.. a haját.. ahogy minden egyes mozdulatára megtöri a kintről beszűrődő fényeket, és az alakját.. beleképzelve az apró nevetéseket, amiket tegnap a parkban hallatott. Szerettem érte... Mert felvidított! Mindig imádtam, ha boldognak láthatom, és most is... imádom, csak most már egészen másvalami volt ami mozgatott.

Nagyot kellett sóhajtanom, de csak hogy leadjam a fejem keltette feszültségeket. A testem.. a korábbi tomboló vérem már nem volt a részem, már nyugodt vagyok, és  talán pont ezért is volt, hogy ellökve magam az asztaltól lassú léptekkel közelítettem meg, és csak mellette állva meg, közvetlenül mellette ereszkedtem le én is guggolásba és kezem az állért nyúlva emeltem fel a szemeimbe.
Mosolyogtam. Hogy miért? Nem volt rá különösebb okom, csak egyszerűen örültem, hogy itt van velem, hogy érinthetem, mégis az a sötét, elveszett árnyék, nem tetszett a szemeiben.

- Cordelia mi a baj...? - kérdeztem meg óvatosan az én szememről is lehervadva a mosolyom, és a még mindig állát támasztó kezem nagy ujja végigsimított a szája szegletén. - Valami rosszat mondtam? - szűkült össze aggódón a szemem, de egy pillanatra sem engedtem, érintenem kellett, ha nem lökött el egyszerűen.

zene ♫ Speechless
megjegyzés ♥ *-*


Egyszerűen nem tudtam, hogy mit várok. Nem tudtam, hogy egyáltalán lehet-e kezdeni mindazzal valamit, amit elmondtam, vagy csak ki kellett magamból adnom, elmondani neki, hogy most mennyire kusza volt bennem is minden, nem csak őt zavarta meg ez az egész helyzet. Az újdonság, amit Nick adott nekem. Mégsem mertem, még csak belegondolni sem, egyrészt, mivel nem is tudtam volna tiszta fejjel átgondolni ezen történéseket, másrészt viszont... ha reális talajon maradtam volna a történtekkel kapcsolatban, akkor még inkább csalódtam volna. Magamban. Ő olyan... tökéletes volt, annyira... most, azokban a pillanatokban, amikor vele voltam.
A szavaira mégsem néztem fel rá, csak igyekeztem a foltot eltüntetni, hogy valamennyire feloldozzon már csak az, hogy lefoglalom magam, de semmi, nem tudtam teljesen kitörölni a fejemből azt, hogy ha rám is bízott valamit, nem tudnék megbirkózni a feladattal. Bármennyire is erős voltam más helyzetben, az első pillanatban ugyanúgy elpattanna, eltörne bennem az elhatározás, ahogy eddig is csak gyengeségként éltem meg végül a testiséget. Nem tudtam nemet mondani a vágyaimnak, és ha most.. ezekben a percekben már nem is kívántam a férfit, még mindig fojtogatóan bennem volt az érzés. A bukás lehetősége.
A közelsége mégis háttérbe szorította ezt az egész hiábavaló próbálkozást és igazán igyekeztem visszamosolyogni a szemeibe, de talán mégsem ment olyan jól, mint képzeltem, mert akkor nem ezt.. nem ilyet kérdezett volna. Lehunyt szemekkel sóhajtottam fel könnyedén az ujja érintésére és ahogy megint rá emeltem a tekintetem, újra mosolyogtam, már remélhetőleg meggyőzőbben.
- Csak.. én sem biztos, hogy meg tudnék állni előbb, mint te, ha éppen.. megint egymásnak esnénk - lesütöttem a pillantásom, de elengedtem a zsepiket odalent a szőnyegen, ezen szavaimra már ténylegesen is rámosolyogtam. - Ezt viszont nem szeretném. Csak tegnap csókoltalak meg először. És ha mindez aztán elfajulna, nem akarom, hogy... egyszerűen csak jobban kedvellek, mint a többi.. kollégát. Igaz, hogy nem másztam rá mindegyikükre, szépen is néznék ki, de attól még így van- felnevettem halkan, kicsit reményvesztetten is, felemeltem a kezem, hogy megérinthessem Nick kézfejét, finoman végigsimítva a csuklóján. - Kedvellek, nagyon is.. és ahogy te régóta nem... én viszont.. ezt.. nem éreztem már régóta. Hogy valaki ennyire vonzana. - vallottam neki színt egyenesen a kék szemeibe nézve, de aztán megköszörültem a torkomat zavartan.
- Ígérem, hogy este viselkedni fogok. Végtére is pizzázni megyek hozzád és köszönni a cicádnak - felnevettem megint ki nem hagyva a szőrmókot a felsorolásból. - És ha ahhoz lenne kedved, akkor akár én is olvashatok neki Dosztojevszkijt - emlékeztem vissza a tegnap említett íróra már valamennyire megkönnyebbült mosollyal, és valahogy attól, hogy részben kimondtam az igazságot, meg is könnyebbültem. Részben.

Csak figyeltem.. Minden egyes percét, minden rezdülését az arcának előttem, és bár már nem voltam vidám, az a sötét, baljós árnyék a szemeiben nem engedte hogy mosolyogjak, mégsem tudtam elnyomni magamban a feltörő érzéseket. Ahogy a szeme lecsukódott.. amikor az ujjam csak óvatosan hozzáért, egész furcsa.. feltörekvő melegséggel töltötte el a szívemet. Ha nem most.. ha más esetben.. ha ugyanez.. biztos, hogy nem tudok ellenállni a késztetésnek és szorosan magamhoz ölelem, ami valljuk be fogalmam sincs hogy miből táplálkozott, de egyszerűen éreztem. És most már.. eszemben sem volt ellenállni egy percig sem.
Mégsem tettem semmit. Most.. nem. Most csak vártam a felszínre törő válaszát a szemeiben, ahogy újra felnyitotta és az enyémekbe nézett.

A következő szavai váratlanul értek.. ha igaz. Mégsem tudtam érzeni semmi.. kétséget? Viccelsz? Hihetetlen boldogságot éreztem! Próbáltam, de képtelen voltam elfedni a nem is olyan hirtelen, de lassan visszakúszó mosolyomat az arcomon, hogy már nevetek? Na azt talán mégsem, de.. Igen. Azt hiszem a dolog elismeréssel érintett, hacsak nem.. Hacsak nem folytatta volna tovább, ami igaz, valljuk be, nem lehetünk eszetlenek, felnőtt emberek vagyunk, nem holmi tinédzser gyerekek, felelősség.. kötelességek, és én tudom a legjobban, hogy a feszült tartás milyen fontos része is az életnek. Talán pont ezért is volt, hogy az arcát csak lassan engedtem el, mégsem lazítva a korábban virító felszabadult mosolyomon, ami egyértelművé tette, hogy nem kinevetem, egyszerűen csak.. észbontó egy légtérben lenni vele, itt.. mellette.. és alig néhány centiméterre a közelében. Igazán.. felvillanyozó érzés volt. Teljesen!

Valahogy az volt ami kizökkentett, ahogy felcsengett a fülemben a nevetése. Talán rá is áldoztam néhány röpke percet, hogy elgondolkozzak, ez régen is valóban ilyen mesésen csengett e, de aztán rájöttem.. kár ezen foglalkozni többet, inkább csak egy rövid mosollyal jutalmaztam a szavait, na igen, azt hiszem ez egyikünknek sem igazán.. hát természetes.
Azután mégis valami más volt, ami kis híján győzelemre vett. Ahogy a kézfeje.. lassan simított végig a csuklómon, a szemeim odapillantva, követve egyenletesen, valahogy hajlamossá váltam elfeledni a természetet. Felpillantottam a szemeibe. Szólni akartam... a szám már szóra nyílt, de aztán az ő torokköszörülése törte meg a rövid időre beállt csendet, és azt hiszem az én szám dolga végezetlenül csukódott össze.

- Már fogalmam sincs róla mit is szeretnék jobban.. - csúszott ki aztán mégis halkan, még számomra is meglepően, ahogy a végét, észbe kapva egy torokköszörüléssel próbáltam leplezni. Hogy szégyelltem magam? Nem tudom.. Még nem döntöttem el, illetve nem egészen, de már nem voltam biztos abban, hogy ha az az erő, ami ennyire felé húz.. szóval már nem voltam biztos benne, hogy érdemes ellenkeznem.
De szerencsére.. végtére is mindig a fejem volt ami vezetett, ezért most is inkább egy kósza mosolyt juttatva a szemeibe, a kezem az azt simító kezére fonódott csak kellemesen, és lassan felállva az előbbi helyemről, őt is magammal húztam.

- Cordelia.. - léptem egy lépést közelebb, csak annyit, hogy a mellkasunk kis híján összeérjen, de jól tudtam, hogy most már nem lesz baj. Most már teljesen észnél vagyok. Tökéletesen! - Azt hiszem érzek benned valamit, amit másban még sosem... - kezdtem aztán mégis bele, de a korábban a testét megemelő kezem még mindig nem engedte el. Talán csak segélykérően kapaszkodott, talán csak önmaga adta a támaszát, de megnyugtatott, ahogy nem szorosan, csak kedveskedve de az ujjaim között éreztem. És talán még soha nem éreztem magam ilyen nyugodtnak, soha.. életemben.. - Nem tudom mi az.. ne kérdezd, fogalmam sincsen, de... - nyeltem útközben nagyot - de úgy érzem, hogy nélküle nem lélegezhetek. - tartottam a szemem még mindig a szemeiben, de szilárdan, egy tapodtat sem mozdulok, szükségem volt minden kitartásomra, és erőmre. - Viszont.. úgy érzem, engedelmeskednem kell. Időt adnom. Neked. Mert így helyes! - mosolyodtam újra el egy rövidet, de a szám hamar visszatért a szavak komolyságának földjére - Erős leszek! Érted! - törtek ki aztán a következők talán a legnagyobb meglepetésemre, mégis minden egyes pillanatát őszintének éreztem. - És ameddig azt nem mondod, hogy.. lehet... - mosolyodtam talán itt újra el - Addig csak vacsorázunk egy kellemeset. - engedtem szabadjára újfent a mosolyomat, de úgy hiszem már döntöttem. Teljes egészében. Már nem voltak hirtelen lyukak, keresett ismérvek, már tudtam hogy mit akarok. Menni.. előre... az általa vezetett úton. Bíztam benne.. és már nagyon régóta nem bíztam senkiben...

zene ♫ Just Give Me A Reason
megjegyzés ♥ most már teljesen.... ♥


Tessék, kimondtam. Mindent, ami abban a pillanatban nyomta a szívem, mindent, amit akkor és ott mellette, vele éreztem. Annyit, amennyit akkor tudnia kellett, hogy mégis őt is, és valamennyire magamat is megnyugtassam. De a leginkább az számított, hogy velem maradt, hogy a szemeit figyelhettem és az arcára csusszanó mosoly... Egy pillanatra talán el is felejtettem a bennem dúló viharokat az érzelmeimmel, vágyaimmal kapcsolatban és csak elmerültem, egészen abban a simogató gyönyörűségben, amit az az egyetlen egy mosoly jelentett számomra. Úgy éreztem, hogy.. már csak ezért is megérte mindezt elmondani, hogy végre megint újra láthattam a jókedvet az arcán, és olyankor azokat a kék szemeket, amik egyszerűen hívogattak magukhoz... még mélyebbé, még élettel telibbé varázsolta az. Mégsem szólaltam meg a halk szavaira. Nem szerettem volna, ha úgy érzi, bármire is rá akartam volna venni, amire én is ugyanúgy áhítoztam, de tudtam, még nem, most még nem lehet. És a sok más dolog mellett talán ez volt a legrosszabb, a leglehetetlenebb küldetés. Nem kimutatni, elnyomni magamban, mintha ott sem lenne, hogy mekkora hatással volt rám a közelsége.
Engedve neki felálltam lent hagyva a zsepiket a folton, mert már úgysem tehettem értük többet, ujjaim gyengéden érintve a kezét néztem a szemeibe, de aztán csak egy kósza másodpercre elvándorolt a pillantásom egészen az ajkáig, mialatt beszélt, onnan pedig az arccsontjára, majd lassan le a nyakán.. folytatva a megkezdett útját a mellkasát figyeltem pár lélegzet erejéig, ameddig az nyugodt tempóban süllyedt és emelkedett. Ez segített abban, hogy az oly vágyott illata ellenére is egészen közel hozzá, de ugyanott maradtam, egészen  higgadtan nézve vissza azokba a kékekbe, hagyva, hogy ismét magukba rántsanak. Az a mosoly, ami az előbb az én szavaim nyomán nála jelent meg, most az én arcomat díszítette, egészen vidáman, elégedetten és boldogan mutatva, hogy mennyire sokat jelentett minden egyes kiejtett szava. Automatikusan simított végig ujjbegyem a bőrén, ahogy fogtam a kezét, és ha most problémák ezrei is záporoztak volna a nyakamba sem érdekelt volna. Csak azok a szavak.. és hogy érthetetlen módon én is ugyanazt éreztem. Szükségem volt rá. Már igen, mindenképp!
- Nick... én.. azt hiszem - akadtam el a mondatomban meghallva ismételten a szavakat, amik egy pillanatnyi döbbenetet okoztak, és muszáj volt pislognom is párat, amíg értelmezni tudtam a szavait. Folyton ismétlődtek, még akkor is, amikor elhaltak az utolsó szavak az ajkán, és valami.. megváltozott bennem. Képtelen voltam nem őt nézni, látni annak, aki számomra volt. Egy fantasztikus férfi, figyelmes, kedves. Talán ekkor indult meg szabad kezem, szeretettel nézve a szemeibe. Megérintettem gyengéden a mellkasát, egészen kicsit csak, de aztán lecsúszott oldalára a tenyerem, és a köztünk lévő parányi távolságot áthidalva hozzásimultam, érezve bőrének melegét, és a férfias illatát, amitől muszáj voltam lehunyni a szemeimet. Aztán.. nem is várva többet felemelkedtem, egészen hozzá, ajkaira simítva egészen lágyan a számat, érzéssel csókoltam őt teljes mértékben átadva egy időre magam neki. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, amikor lassan elhúzódtam a csókból, de a kezemmel az oldalán, másikkal a kezét fogva felmosolyogtam rá derűs nyugodtsággal.
- Már most igent mondanék - suttogtam neki egészen halkan, szélesedő mosollyal. - De nem akarom, hogy ez.. ez az egész elmúljon. Szeretném kiélvezni veled, azt, hogy amikor meglátlak, ne akarjak távol lenni tőled.. Hogy amikor csak megérintelek.. éreznem kell téged teljesen, és sokáig - felnevettem halkan, elengedve a kezét is, hogy át tudjam ölelni őt rendesen. - Hallani a hangod és a mosolyod látni, amikor épp valami zagyvaságot beszélek és hülyeséget csinálok. Csak mert azt hiszem, szeretem a mosolyod. És a szemeid. Fogalmad sincs róla, mennyire - mosolyogtam fel a szemeibe, és egyszerűen másra nem is voltam hajlandó. Csak ölelni... és mosolyogva látni őt. Olyannak, amilyennek láttam.

Tetszett a mosolya.. Nagyon is tetszett, nem tudom voltam e valaha oda érte ennyire, de ez csak magával indukálta az én mosolyomat. Nem mozdultam. Egy tapodtat se, pont ahogy megígértem saját magamnak, és most valahogy nem is esett nehezemre megtartani a saját szavaimat. Csak fogtam, gyengéden a kezét a kezemben, és ez az egész valahogy mindent megváltoztatott. Az egész helyzet valahogy mindent megváltoztatott..

Befejeztem. A beszédet. Nem tudom, hogy mert talán már nem jött több, vagy egyszerűen csak mindent elmondtam amit mondanom kellett. Rövid vagy hosszú(?) percek teltek el, amikor megéreztem a felcsúszó kezét a mellkasomon, de most egyáltalán nem ingerelt. Most valami teljesen mással töltött el, még akkor is amikor tovább engedve végül a derekamra pihent, és az ő két gyönyörű mogyoróbarna szeme egyre csak közeledett. Ha most gondolkoznék.. eszembe jutna az a perc. Kinn a parkban, alig egy napja előttem, de most valahogy mégis ez volt ami magába szippantotta a lényemet, és ahogy lassan lecsukódott a szemem, már minden hirtelen, vagy ösztön keltette cselekedettől mentesen az én szám is az övére fonódva csókoltam vissza. Nem hevesen.. egy cseppet sem, de abba, az egyetlen csókba fojtva minden csepp szeretetemet.

Isteni volt.. ha mondhatok egyáltalán ilyet, de ami igaz, hogy talán még soha nem éreztem ezt a tökéletességet, évekkel.. ezelőtt.. nem, még akkor sem, talán soha ezelőtt az életben. Amikor elhúzódott, csak lassan nyílva fel a szemem figyeltem a szemeit, továbbra is a kezével a kezemben ahogy beszélni kezdett. És még akkor sem ellenkeztem, amikor végül elengedett, csak hogy a derekamra fonódjon a másik keze és én csak próbáltam minden egyes szavát belevésni a fejembe. Azután.. viszont néma csend állt be. Nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék. A mosoly csak odaragadt az arcomon, az öröm.. az elismerés.. az egész.. hihetetlensége, és talán magától fonódott most az ő derekára az én kezem, és szorosan a mellkasomra húzva magamhoz öleltem. Hogy miért? Mert egyszerűen így éreztem! Kellett! Jobban, mint bármi más valaha az életben, csak hogy ott tarthassam a karjaimban.. ölelhessem, és a világ egy rövid, szeretetteljes röpke percre megálljon vele együtt körülöttem. Talán ez volt az a pont.. ez az az egyetlen, amiért úgy éreztem érdemes volt élni. Minden egyes, a múltban eltöltött percet elfeledni, és csak ezt, ami most elérkezett, befogadóan érezni. Talán ez volt az a pont, amiért születtem.. - teljesedett ki egy szemvillanásra a fejem, ahogy az a hajából felszálló illat betöltötte az egész tüdőmet. De aztán.. az ajtót enyhe kopogás rázta meg és nekem pillanatok alatt kellett visszatérnem a valóságba.

- A.. betegem... - engedtem lassan el, csak kényszerítve magam hogy elhúzódjak tőle, és úgy néztem le a szemeibe. A kávé folt a szőnyegen? Az ingemen? És az övén összekenve? Nem érdekelt. Csak ez az utolsó pillanat itt lent, egy utolsó sóhaj... és a pillanat amikor elengedem, és eltávolodva tőle lépek egyet hátra. Nem mert akarom, hanem mert egyszerűen kell!

- Akkor este... nyolckor.. nálam.. - tördeltem félhalkan a szemeibe, de az enyémekben közben minden ott játszhatott. Már alig vártam, hogy minden egyes pillanatot kettesben tölthessek vele. Csak ketten.. és csak egy vacsora kíséretében... Mégis hihetetlenül oda voltam érte...

zene ♫ Never Say Never
megjegyzés ♥

Muszáj volt elmondanom neki mindent a csók után. Hogy tudja, nekem sem volt közömbös, hogy sokkal többet kezdtem érezni, mint amit valaha.. eddig gondoltam, hogy irányában gondolni fogok. Kettőnkkel kapcsolatban. Most azonban nem féltem, é ahogy a tegnapi nap az elbúcsúzásunk után teljesen kuszaságba döntötte a gondolataimat, most teljesen megnyugodtam, hogy őszinte tudtam vele lenni. Ahogy magammal szemben is, és az pedig, hogy ő is hasonlóképp érzett, elfeledtetett velem minden problémát; Dereket, azt, hogy féltem, iszonyatosan rettegtem bizonyos dolgoktól, de nem engedtem a felszínre ezeket, most csak ő számított. Itt, a közelemben.
Amint a mosoly megjelent arcán, automatikus viszonzásra talált az enyém is felragyogott, beleveszve a pillantásom azokba a kéken tündöklő kékekbe, s engedve, hogy a kezei körém fonódjanak egy szó nélkül simultam a mellkasára, arcomat belefúrva a nyakába is, lehunytam a szemeimet, hogy átadhassam magam az érzésnek. Tökéletes volt! Egyszerűen leírhatatlan. Érezni az illatát minden egyes légvételnél, ahogy szívének lágy, nyugodt dallamos dobbanásai visszhangra találtak az én mellkasomban ugyanazt a taktust verő dobbanásokra. Megnyugodtam, teljes mértékben, és el is lazultam a biztonságot jelentő karjai közt, egészen addig, ameddig fel nem hangzott az ajtón a kopogtatás, s én összerezzentem Nicket ölelve. Halk, kissé csalódott sóhajjal vettem tudomást arról, ahogy leengedte a kezeit, de mégis engedve neki az én karjaim is szabadon hagyták a testét, viszont ahogy ellépett tőlem, valamiféle rossz érzés.. És meglehetősen nagy hiányérzetem támadt. Őt akartam, ismét, érezni.. csak egy kicsit még. Meghallva a hangját, csak egy aprót bólintottam, végül felnéztem a szemeibe, mert nem akartam, hogy úgy érezze, rosszkor jöttem. Hogy lehetne az rossz, amit ennyire imádok?
- Igen... csak nekem nem tűnt fel, hogy ilyen rég itt vagyok? - pillantottam fel rá mosolyogva, de mégis, kis csalódottság tükröződött az arcomon, amiért megzavartak minket. Képes lettem volna hosszas percekig úgy hozzábújva csak az illatát érezni, a légvételeit hallgatni és szívének ütemes, nyugodt dallamú dobbanásait érezni, de tudtam, hogy nem lehet, még ha én erre is vágytam a leginkább.
- Este... nálad - ismételtem el a szavait már teljesen felvillanyozott mosollyal, és letagadni sem tudtam volna, hogy mennyire imádtam már csak a gondolatát is annak, hogy végre - remélhetőleg - semmi és senki nem fog minket megzavarni. Mégis túl messze volt, és mielőtt távoztam volna a férfi szobájából, még a köztünk lévő távolságot leküzdve egészen közel léptem hozzá, de most nem megcsókoltam, hanem csak egy gyengéd puszit nyomtam arcára. - Rettentően várom - suttogtam a fülébe, még egy puszit adva a bőrére, aztán az asztalához léptem, csak hogy pár papírlapot lelophassak róla, kissé eltakarva a foltot, amit nem szégyelltem, csak.. megóvtak elméletben a kíváncsi szemektől és kérdésektől. Azokat magamhoz vonva lépdeltem az ajtó felé nagyon is széles mosollyal az arcomon. Képtelen voltam nem mosolyogni, nem pozitívan és nagyon is várva az estét arra gondolni, hogy vele lehetek. Újra! Az ajtóban még felé fordultam, hogy mosolyogva nézhessem egy utolsó, hosszú pillanatig, majd ugyanazzal a derűs, eszméletlenül boldog mosollyal tártam ki az ajtót rávillantva a nőre az ajtóban azt.
- Szép napot! Dr Lane már várta Önt, Mrs. Johnson - szólítottam meg a nőt, és ahogy elment mellettem, még egyszer muszáj voltam Nickre nézni, elraktározni a fejemben a látványát, és aztán magukra hagytam. Próbálkoztam a pszichológusokra jellemző nyugodt tartást felvenni, és a mosolyomat is valamennyire csökkenteni, de nem tudom, mennyire sikerült. Ester kíváncsi pillantásával karöltve vonultam be a saját szobámba, ahol átöltöztem, a kávéfoltos blúz helyett egy fehéret kaptam magamra, hogy aztán mosolyogva, tele energiával vessem magam bele a nap további részére.

Köszönöm a játékot itt ♥.♥